[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Dubh, a brownie
Hullaszagot éreztem. Legalábbis hullaszagnak gondoltam, mert fojtogatóan büdös volt, és hányingerem lett tőle. Befogtam az orrom, és a sötétben tapogatózva próbáltam elmenekülni innét. A fal hideg tapintású volt és nagyon érdes. Repedések húzódtak végig rajta, s ezekből a repedésekből valami gyorsan mozgó kis bestiák surrantak a kezemre. Undorodva söpörtem le őket magamról, tudván, hogy valamilyen pókok vagy csótányok lehetnek. Kezdtem úgy érezni, hogy én vagyok Indiana Jones, és ez a legújabb, de legpokolibb kalandom.
Össze kellett szednem magam. Tovább botorkáltam a sötétben, ami már annyira sötét volt, hogy kezdtem összetéveszteni az univerzum távoli szegletében lábatlankodó fekete lyukkal. Azt sem tudtam hirtelen, hogy mit keresek én itt. Egyik pillanatban még az előadóteremben füleltem a médiajog tanárra, aztán a másikban már… Ó, értem!
Megráztam a fejem, és tovább haladtam. A sok csúszómászó már teljesen elborzasztott, úgyhogy inkább eltávolodtam a faltól, és előre szegezett kézzel totyogtam a nagy semmibe. Aztán pár perc múlva (bár nehezen tudtam érzékelni az időt) megláttam a messzeségben ragyogó fehér pontot. Futásnak eredtem.
Út közben majdnem megbotlottam egy fél téglában (tulajdonképpen bármi lehetett), és el is csúsztam valami sikamlós retteneten, de fel tudtam tápászkodni, és továbbküzdöttem magam. A fény egyre nagyobb lett, és közelről már nem csak egy pontként rajzolódott ki előttem, hanem egy hosszú, függőleges csíkként. Egy ajtó réséből jött a ragyogás. Csakhogy már nem fehéren, hanem pirosan. Először nem is tudtam, hogy ki merjem-e nyitni, vagy keressek más kijáratot, de aztán úgy döntöttem, hogy üsse kő, kiderítem mi van ott!
Belöktem az ajtót, és rácsodálkoztam a borzalmas látványra. Az erdei kis templom bejáratában álltam, s előttem kopasz fák meredeztek a vörös égbolt felé. Eljött az apokalipszis, vagy valami ahhoz hasonló. Hitetlenkedve hátráltam meg, de valaki megragadta a vállamat. Maga elé fordított, és akkor megláttam csúf arcát. Éles agyarak meredeztek elő a szájából, és pirosan izzott a szeme. A bőre sötétkék volt, a haja pedig fekete. Hegyes karmait belevájta a vállamba, amitől fájdalmasan felordítottam.
– Isten hozott az új valóságban! – hörögte a szörnyeteg, és a képembe nevetett. – Ennyire unod az órámat?
***
Rose megbökött, mire felkaptam a fejem. Fogalmam sincs, hogy aludhattam el, de Mrs. Ömlengős puffadt és dühös arca sokkal rémisztőbb volt, mint az a szörnyeteg! A menekülési vágyam nagyobb lett, mint álmomban.
– Kedves Blase, ha nem veszi a fáradtságot, hogy figyeljen az órámon, akkor akár ki is mehet a teremből! Persze akkor nem engedem vizsgázni, de az már más tészta – csacsogott Mrs. Ömlengős félig negédesen és félig szigorúan.
– Elnézést! – motyogtam kótyagosan, és a füzetemre bámultam. Nem volt ott más, csak néhány firka. Hogyan fogok én levizsgázni médiajogból? Jesszusom!
Október 28. volt, csütörtök. Egy nappal azután, hogy Rose újratöltötte a karját egy hatalmas kristállyal (amit Una néni adott neki). Ezen a napon délután négyig voltak óráim, úgyhogy sokáig kellett az előadótermekben ücsörögnöm. Rose ugyan sokszor kisegített a szenvedésből (amőbáztunk vagy akasztófáztunk), de Mrs. Ömlengősnél muszáj volt odafigyelni. Az elalvást abszolút nem is értettem. Hogy történhetett? Hiszen Rose ott ült mellettem, együtt rajzolgattunk, és az órai anyag is volt már ennél unalmasabb. El kellett végre fogadnom, hogy ezeknek az álmoknak jelentésük van, és a felbukkanásukra jelentkező halálfélelmem sem egyszerű paranoia. Ez már komoly dolog. Szóval most vagy azonnal pszichológushoz kell fordulnom, vagy ideje lesz mindenről beszámolnom Rose-nak. Féltem, hogy kinevet amiért így rettegek a haláltól, de ő talán tud valami magyarázatot is mondani.
Az egyetem homokórája most is lassan csurgatta a szemcséit, és minden alkalommal, amikor a folyosókon jártam, el kellett tűrnöm a rosszmájú pillantásokat. Bizony, mióta én is a koponyák jelét viseltem, azóta egyre többen kerülték a társaságomat, és méteres távolságokból meresztették rám a gyilkos nézéseiket. Lassanként megtapasztaltam, hogy milyen érzés Rose-nak ez a hátrányos megkülönböztetés, és egyre jobban sajnáltam őt. Persze most már ő is engem, de azt hiszem, ez így van rendben egy szerelmespárnál.
A sulis kínszenvedés után Terry vitt be minket a városba, és közben Kaiser Chiefs-t hallgattunk. Már sokadszorra. Szerettem az együttest, de néha a jóból is megárt a sok.
– Nincs valami más CD-d? – kérdeztem fáradtan.
– Csak nem megint elálmosodtál? – vigyorgott a srác a visszapillantóba.
– Ha-ha. Nem tudom, hogy miért aludtam el médiajogon, oké? Egyszerűen csak elfáradtam a sok… a sok druidás ceremóniában. – Rose egy fintorgó mosollyal kísérte kijelentésemet, de nem szólt egy szót sem. – A titkos ceremóniákban.
– Nekem oké, és hidd el, nem fogok kérdezősködni a szektás izétekről – vont vállat Terry. – De azért furcsa volt, ahogy elaludtál, valld be!
Felsóhajtottam, mire Rose hozzám bújt, és halkan kuncogott.
– Jól van, furcsa volt.
Julie hátrafordult hozzánk, és gúnyos arcot vágott.
– Én nem csodálkozom, skacok! Az a nő felér egy kivégzőosztaggal. Minden egyes kimondott szava olyan, mint egy puskagolyó.
– Ráadásként úgy néz ki, mint egy disznó és egy varangyos béka keresztezése – szúrta közbe Terry, miközben majdnem belehajtott egy árokba. Néha nem tudott rendesen odafigyelni egyszerre több dologra. – Szóval ocsmány.
– És ez hogy jön ide? – kérdezte Rose.
– Sehogy. Csak én is mondani akartam valami vicceset.
– Király vagy, Terry! – motyogtam fintorogva, mire a barátnőm belekuncogott a vállamba.
Terry megállt a Staunton háznál, ahol én is kiszálltam Rose-zal, és elköszöntünk a pártól. A Toyota hangosan durrogva továbbgurult, mi pedig beszaladtunk a házba, hogy lepakoljuk a táskáinkat meg a kabátokat. Rose nem merte őket kivinni az erdőbe, mert most bármelyik pillanatban tartani lehetett az esőtől.
Miután újra kiléptünk a szabadba, elindultunk az erdő felé. Átkaroltuk egymás derekát, és megpróbáltunk lépést tartva, egyenesen haladni. Nem igazán jött össze, és sokat röhögtünk a botladozásainkon. Valamiért képtelenek voltunk lépést tartani egymással, mindig az ellentétes lábunkat helyeztük előre, és ebből olyan gubancok lettek, hogy majdnem hasra estünk. Mivel ez a módszer nem működött, maradtunk a szokványos kézen fogós sétánál.
A késő októberi időjárás egyre hidegebb és csapadékosabb lett, bár most szerencsénkre csak szitált az eső, és a nagyon szürke felhők is tovahömpölyögtek ki-tudja-mi felé. Ha úgy vesszük, akár még szerencsésnek is mondhatjuk ezt az időt. De valamiért mégiscsak nyomasztólag hatott.
Amikor a torz fenyőfa közelébe érkeztünk, Rose elnevette magát.
– Mi az? – kérdeztem.
– Csak most jutott eszembe, hogy mennyire hülye voltam!
– Miért is? – ráncoltam a homlokomat, és Rose-zal együtt a varázsfát néztem.
– Végigjöttünk az utcán egy szál pólóban! – tárta szét a karját Rose, és a homlokára csapott.
– Na és? – Nem értettem a problémát. – Nem akartad, hogy elázzanak a cuccok, és hogy őszinte legyek: Eddig is logikus ötlet lett volna, hogy nálad rakjuk le őket.
Rose megrovóan megrázta a fejét, mint aki szörnyen helyteleníti a megjegyzésemet.
– Nem! Gondolj bele! Ha többen is így látnának minket, még megkérdeznék, hogy mi bajunk van. Kérdezősködnének, hogy nem fázunk-e, és hogy ha nem fázok, akkor miért van rajtam ez a kesztyű… és… és aztán a téma rögtön arra terelődne, hogy mit csinálunk az erdőben. Aztán puff…
– Puff?
– Ja, törölhetjük az emlékezetüket.
– Emiatt? Nem gondolod, hogy ez már egy kicsit túlzás?
– Blase, az is elég, hogy mi vagyunk a Spirit Gleni Koponyák. Nem akarhatjuk, hogy még totál dilisnek is tartsanak minket! Már így is… így is sokan azt hiszik, hogy hülye vagyok. – Rose hangja elcsuklott.
Megállítottam őt, és óvatosan felemeltem az állát. Könnyes volt a szeme. Rácsodálkoztam, oldalra fésültem a haját, s megpusziltam a homlokát.
– Te vagy a legokosabb, legértelmesebb és legcsodálatosabb lány, akivel valaha is találkoztam! Bárki bármi mást mond, az téved – néztem a szemébe.
Rose szája szegletében egy aranyos mosoly bujkált. Meg akartam erősíteni egy csókkal. Újabb bizsergés következett, amikor az ajkához érintettem az én ajkamat, majd finoman átdugtam a nyelvem. Gyönyörű csók volt. Rose-nak ezek után már nem volt kedve könnyeket hullatni, és még azzal is megpróbálkozott, hogy újra ölelve sétáljunk.
Nem voltak erre a napra különösebb terveink, bár az eszünkbe jutott, hogy ismét elmenjünk az ibolyamezőre. Ez már amolyan szertartás volt nálunk. Másrészt viszont ott lógott a levegőben annak a lehetősége is, hogy kitálaljak az álmaimról. Ezt hamar el kellett kezdeni, mielőtt még bárki vagy bármi az utunkba áll.
A nap két vaskos felhő közé szorulva ontotta sugarait, de már nagyon ereszkedőben volt. Az esőcseppek szinte láthatatlanul, apránként hullottak az égből, s egy színpompás szivárvány képezett alagutat az ösvényünk fölött. Rose ezen a természeti csodán legeltette a szemét, míg én igyekeztem minden energiámat összeszedni ahhoz, hogy elmondjam, mi nyomja a lelkem már régóta. Marhára óriási feladat volt, de Rose-nak elméletileg mindent elmondhattam. Az isten szerelmére, ő a barátnőm!
Rose éppen csak rám sandított, de ez elég volt ahhoz, hogy lássa, valami baj van. Megtorpant, és az ösvény szélén lévő füves területre vezetett.
– Gyere, üljünk le, és mondd el, hogy mi bánt!
– De hát…
– Ne mondd, hogy nincs semmi, mert bánat ül az arcodon! Üljünk le… kérlek!
A lány barna szemébe néztem, és feladva sóhajtottam.
– Jól van.
Lekuporodtam a világoszöld, eső táplálta fűbe (érdekes, mert egyikünket sem zavarta, hogy milyen nedves), és a tenyerembe raktam az államat. Rose szorosan mellém telepedett, s átkarolt. A szárnyaimhoz is hozzáért, mire azok megremegtek, és éreztem, hogy egy pillanatra megemelkedek. Rose csak nevetetett ezen, aztán puszit nyomott az arcomra.
– Furák ezek a szárnyak – leheltem. Valóban nehéz volt megszokni őket. Napról napra jobban mozogtam velük, de még akkor is zavaróak voltak.
– Túl sokáig lapultak a hátadban – vont vállat Rose. – De ne térjünk el a témától! Mondd ki, mi a bajod velem!
Felkaptam a fejem, és kikerekített szemmel meredtem Rose-ra. Miről beszél? Csakugyan azt hiszi, hogy vele van bajom? De hát szeretem!
– Rose… – motyogtam. – Nekem nincs bajom veled. Ami azt illeti, kezdem elképzelhetetlennek tartani az életet nélküled. – Rose elpirult, s nem tudta elfedni a mosolyát. – Valami teljesen más zaklat fel mostanában… Az utóbbi napokban durvákat álmodom.
A lány elhúzta szeméből emós haját, és felhős tekintettel nézett szembe velem.
– Mennyire durvákat?
Lehajtottam a torkomon egy liter levegőt, és belekezdtem:
– Oké, elmondom a fontosabbakat, amikre jól emlékszem: Először is, amikor még nem voltak meg a szárnyaim, azt álmodtam, hogy valami üldöz, és én elrugaszkodok egy szikláról, aztán repülni kezdek. Ez még akkor volt, amikor nem ismertelek. Aztán volt olyan, hogy megvert a szörny, de te megmentettél. Akkor láttam a kesztyűt és a kristályt is. Ezután láttam a manót, azt a süti nevűt…
– Brownie – kuncogott közbe Rose, de hamar elkomorult az arca.
– Igen, a brownie-t. Rám nyújtotta a nyelvét. – Még most is nevetnem kell, ha rágondolok. – Ezek után jött egy durvább. Skót szoknyában voltam, és egy karddal a kezemben röpködtem. Nagyon bátornak és erősnek éreztem magam. De hát… lelőtt valaki, és meghaltam.
– Jaj…
– Igen, a halál gyakran előjött – bólogattam keserűen. – Erre majd később még kitérek. Tehát, a lövéses után azt álmodtam, hogy a nagyszüleim vérben fürödve fekszenek az erdőben. Pedig tudom, hogy a tóba fulladtak bele, amikor felborult a csónakjuk.
– Nem is biztos, hogy ennek van jelentősége – csóválta a fejét Rose, de láttam rajta, hogy ezt nem gondolja olyan komolyan. Ő is sejt valamit a háttérben.
– Ki tudja! Na, de figyelj! A következő az volt, amikor leszúrtak egy karddal, de ez nem fontos… Utána jött az, amikor Ciarannal találkoztam. Előle menekültem, de amikor meglátta a kinyíló szárnyaimat, meglepődött, és megállt. Ez már egy jel volt! Sok álom tényleg üzenni akart nekem! Márpedig ha így van, akkor néhány újabb álmom nagyon-nagyon gáz dolgokat jelenthet.
– Milyen gáz dolgokat? – rémüldözött Rose. Azt hiszem, sikerült kicsit ráijesztenem.
– Hát… Például ott van az az álom, amelyikben zombi vámpírok támadtak ránk. Te is ott voltál. Rettenetes volt.
– Blase, nem akarlak kiábrándítani, de zombi vámpírok nincsenek. Kizárt, hogy a kelta lények között valaha is vámpírok éltek volna!
– Láttam, amit láttam – rándítottam vállat. – De most figyelj! Ezek után álmodtam egy templomról is, ahol egy furcsa fickó várt rám. A vámpírokkal üldöztetett végig a havas hegyeken. Egyébként fogalmam sincs, hogy az évszakoknak van-e jelentésük! De… nem hiszem, olyan össze-vissza voltak…
– Mindegy – intett le Rose, türelmetlenül várva a folytatást. – És aztán, mi történt?
– Nem láttam az arcát, de köszönt nekem. Aztán lelőtt.
Rose szorosabban hozzám bújt, és sajnálkozva homlokon csókolt.
– Téged folyton csak lepuffantanak?! – sopánkodott.
– Úgy tűnik. Volt olyan is, hogy zordfarkast láttam, meg egy nagy csapat démongyermeket. Rájuk szabadítottam a farkast, de aztán tarkón lőtt az az idióta. Aztán ma is őt láttam. Legalábbis azt hiszem. Csak akkor már közelről… és olyan… démoni volt. Teljesen.
– Kék bőr, hegyes fogak, piros szem?
– Aha.
Rose egy kicsit eleresztett, és holtsápadt arccal meredt maga elé. A fűszálakkal babrált, és mintha a feketére festett körmeit bámulta volna. A nap közben több helyet szerzett magának, és aranyló sugarait egyenesen felénk küldte. Rose sötét hajszínéből kiemelte a lilát, s tündéri szemében fényesen csillogott.
– Blase… – suttogta, és végre újra rám nézett. – Ezek nagyon nyugtalanító álmok. Megértem, hogy nehezen viseled őket. De lehet, hogy nincs komoly jelentőségük.
– Ezt magad sem hiszed el, ugye? – ingattam a fejem. – Nézd, a repülés megtörtént, a farkas rám talált; miért ne találhatna rám az a gyilkos démon is?
Rose megint közelebb húzódott, és betakart kellemes, nyugodtságot árasztó ibolyaillatával.
– Ezen a helyen nincsenek démonok. Csak a gyermekeik. Nincsenek, mert különben vörösre gyúlna az ég, és… idővel belepusztulna minden élőlény.
– Az álmomban ez történt. Piros volt az égbolt – nyögtem keservesen, és lehajtottam a fejem. Nem bírtam elviselni a gondolatot. Ordítani tudtam volna tőle. Ezt is ki kellett mondanom. Meg kellett osztanom a félelmeimet valakivel, és Rose itt volt nekem erre. Ugyan kihasználni sem akartam, de hát mi mást tehettem volna? Kiszaladt a számon: – Rose, én rettegek a haláltól!
Rose érezte ezt, talán tudta is, mert nem mondott semmit, csak nagyon erősen megölelt. Aztán megcsókolt, az arcomon is, a nyakamon is. Forrón égtek rajtam az ajkai, forrón és szerelmesen. Mintha direkt ezzel akarta volna elmulasztani a feltörő rohamomat, a keserű, zokogó kitörésemet. A halálfélelmemet. De én pont csak ettől sírtam. Nem szégyelltem el magam, hirtelen az sem zavart, hogy ez nem olyan férfias. Kiadtam magamból, amit csak tudtam. Rossz is volt, meg jó is. Rose közben a hajamat simogatta, teljesen átfogott, és csitító szavakkal támogatott.
– Jól van, Blase, nincs semmi gond! Nincs semmi gond.
Hüppögtem még egy kicsit, aztán abbahagytam. Valahogy mégis felgyülemlett bennem a szégyenérzet, de próbáltam úrrá lenni rajta. Rose nem vetetett meg holmi sírásért. Tudom, hogy nem.
– Mióta félsz tőle? – kérdezte lágyan, és kereste velem a szemkontaktust.
Az övébe fúrtam a szemem, és nagy levegőt véve válaszoltam:
– Kamaszkorom óta. Azt hiszem… Elég régi dolog. De hónapokig nem jött elő, mielőtt rám törtek volna ezek az álmok. Olyan ez, mint egy roham. Vagyis ahhoz hasonló… De hiszen most láttad te is! Atyaisten…
Rose finoman elmosolyodott, és a nyakamba fúrta az arcát. Ott sóhajtott, majd újra felemelte a fejét, és röviden megcsókolt.
– Drága Blase, a haláltól nem kell félned! Nem emlékszel, hogy mit meséltem neked a túlvilágról?
– De, még dereng valami – dörmögtem homlokráncolva. – De mégis… nincs bizonyíték.
– Ó, hát te is ilyen hiszem-ha-látom típus vagy! Ne aggodalmaskodj, Blase, higgy nekem! Létezik túlvilág, és ráadásul csodaszép! Neked való hely.
Rá mosolyogtam, és megöleltem.
– Jaj, Rose, köszönöm! Köszi! Remélem, igazad van.
Rose édesen felkuncogott, és a nyakamba csimpaszkodva hátradőlt velem a fűbe. Még az eső is elállt a jókedvünk tiszteletére, és ízletes virágillatok szállingóztak felénk a habkönnyű, gyengéd szellőkkel. Csakhogy bármily klassz is volt ez az egész, valami, vagyis inkább valaki megzavart minket.
– Na, de ladym! – hallottam a nagy nyávogást, és éreztem, hogy Rose megugrik ijedtében. Rögtön le is fordult rólam, és mindketten felültünk.
– Nem tudom, mit műveltetek itt, és nem is akarom tudni! – sivította Sláine, a vadmacska, és felnézett Rose-ra. – Mór megint hívat téged.
– Küldetés? – szomorodott el Rose, és elhúzta a szája szélét. Megértettem a helyzetét. Ezek a küldetések olyanok voltak neki, mint a savanyú szőlő.
– Igen – biccentett a macska. – Azt mondta, hogy a fiút ne hozd magaddal.
Rose összehúzta a szemöldökét.
– Blase nélkül nem megyek sehová! – jelentette ki határozottan, és megfogta a kezem.
– Nekem nyolc. Nem én kapok ki. De igyekezzünk, jobb lenne nem elkésni!
Összenéztem Rose-zal, és feltornáztuk magunkat a földről. A lány sajnálkozva átölelte a derekamat, és bocsánatkérőn hajtotta a fejét a mellkasomra.
– Ha nem akarsz, nem kell jönnöd! Mór olyan undok veled, és…
– Semmi gond! – simogattam meg Rose haját, mire felnézett rám. – Veled tartok. Amúgy is szeretnék részt venni a küldetéseidben. Talán megint láthatok valami érdekeset.
– Szaporán, gyerekek! – kiáltotta Sláine, aki már elindult előre, de most visszafordult.
– Megyünk, megyünk, nyugalom! – sóhajtozta Rose, és a kezemet fogva követte a szürke cicát. – Nagyon érdekel, hogy ezúttal mit talált ki nekem az én jó öreg anyám!
Én is kíváncsi voltam. Főleg azért, mert engem eltiltottak a küldetéstől. Úgyhogy olyan erőteljes szívdobbanások kíséretében szaladtam Rose mellett, hogy félhettem a kiájulástól. De az esőszagú, friss levegő lehűtött, és idővel meg is nyugtatott. A fenyőerdőn átvágva egyre mélyebben fekvő helyekre jutottunk, s megszaporodtak mellettünk a kőrisfák.
A nagy rohanás közben Rose lehúzta kezéről a kesztyűit, és amint beértünk a tündértáborba, behajította az első kunyhó ajtófüggönye mögé. Kérdőn néztem rá, mire azt felelte, hogy az az ő saját kis házikója, és éjszakánként ott alszik, ha esetleg nem mehet haza. Nem tagadom, hogy erre rácsodálkoztam, és rögtön az volt az első gondolatom, hogy jó lenne egyszer benézni abba a kis kéglibe. Most azonban más dolgunk volt. Első a küldetés, ugyebár!
A lila tündérgyermekek természetesen most is minket stíröltek, mintha valami fertőző betegséget terjesztenénk, de próbáltam nem foglalkozni velük. Noha pont én voltam itt a fekete bárány. Pontosabban féltündér. (Amivel még mindig nem tudtam teljes mértékben azonosulni.)
Sláine megállt a domb lábában, és sokatmondón fölpillantott Rose fehér arcára.
– Csak nyugodtan, ladym! Nem éri meg összeveszni vele, te is jól tudod. – Sláine valamit nem akart elmondani, és egy pillanatra le is sütötte a szemét.
Rose fanyalgó képet vágott, de megrántotta a vállát, és elindult fölfelé. Mivel még mindig a kezemet fogta, én is azonnal felkaptattam a domboldalra, s töretlenül követtem őt. Azt nagyon jól láttam, hogy a kőszentély előtt nem csak Mór vár ránk, hanem egy másik alak is. De csak akkor lettem benne bizonyos, hogy ki az, amikor már csak pár méterre voltunk tőle. Aranyozott szegélyű, kristálymintás szárnyai felett egy szőke fej szegte fel az állát, és a háta mögött összekulcsolt kézzel, büszkén nézett le Rose-ra. Jesszusom, mintha máris kisajátította volna magának! Azt hiszem, éppen elég mérgesen néztem rá ahhoz, hogy sejtse az én szándékaimat is. De ez őt cseppet sem érdekelte.
Amikor felértünk, Mór hátrébb lépett a hatalmas kőoszlop árnyékába, és amolyan szürke mosollyal méregette a lányát. Engem szándékosan nem tisztelt meg a figyelmével. Megrebbentette ibolyaszín szárnyait, és vékony, márványos bőrű kezével hosszú szoknyáját simítgatta. Mintha így próbálta volna lenyugtatni magát. Kristályszép szabályt szegett. És ez engem hatalmas büszkeséggel töltött el.
– Kristályszép! – csattant élesen a nimfa hangja. Az volt benne a leghátborzongatóbb, hogy közben még megőrizte azt a csupa nyáj tekintetét. – Határozottan úgy emlékszem, hogy csak téged hívattalak. A familiárisodnak rossz a memóriája, vagy te sértesz meg engem ilyen direkt módon?
– Egyik sem, Mór – ingatta a fejét Rose, és igyekezett végig a tündérnő szemébe nézni. Én közben csak minduntalan a kézfejét simogattam. Az én barátnőmet aztán nem bánthatja senki! Még a saját, vérszerinti anyja sem.
– Hát akkor miért van itt a fiú? – Mór egyre türelmetlenebb lett.
Egy pillanatra átnéztem Rose másik oldalára, és láttam, hogy a világítókezű nimfasrác (mert bizony az ő karja is olyan volt, mint Rose-é) nagy elégtétellel mosolyog. Esküszöm, úgy nézett ki, mint egy mesebeli szőke herceg! Én meg mint a mese írója.
– Azért jött velem, mert én így akartam. De nem azért, hogy téged bosszantsalak. – Rose nagy levegőt szívott magába, és gyorsan témát változtatott. – Miért hívtál?
Mór intett a fiúnak, aki készségesen mellé lépett, és derűsen nézett Rose-ra. Komolyan kezdtem úgy érezni, hogy csupán csak egy szellem vagyok. De szerencsére Rose érintése megcáfolta ezt a gondolatomat.
– Kristályszép, volna egy új küldetésem a számodra. Mivel bízom a nyomkövető képességeidben, remélem, hogy még ma végzel vele. De nem mehetsz egyedül!
– Jó, azért jön velem Blase.
– Nem! – csattant újra a szóbeli ostor. Mór lesütötte a szemét, lecsillapította magát, majd újra felnézett. – Colin MacFarlane, tündérnevén Napfény… – És itt elröhögtem magam.
– Fekete tündér! – ordított rám Mór, és Colin is sötét pillantásokat meresztett felém.
– Bocsánat! – köhécseltem, de nem bírtam visszafogni a vigyorgást. – Tényleg, elnézést!
Mór elfordult tőlem, mintha a külsőm is visszataszító lenne, és folytatta a Rose-hoz intézett parancsolgatást:
– Napfény megy veled, szóval légy hozzá kedves! A barátságotok mindennél fontosabb a tündértársadalomnak.
– A barátságunk?! – hüledezett a lány.
– Igen, és még annál is többet várunk! De erről nem nyitok vitát! – Én azért szerettem volna tiltakozni, de tudtam, hogy teljesen felesleges.
– Mi a feladat? – szűrte Rose a fogain keresztül. Már nagyon dühös volt.
Mór elmosolyodott, és Colin (azaz Napfényecske) vállára tette a kezét.
– Ma reggel a kristálybányából elloptak egy fekete kristályt. Egy szemfüles bányász azt mondta, hogy egy brownie volt, de már nem tudta elkapni. Tudjuk mindannyian, hogy a brownie-k milyen gyorsak, tehát biztosak lehetünk abban, hogy ez a példány már rég átadta a kristályt a parancsolójának.
– Honnan tudod, hogy van parancsolója? – szúrta közbe Rose.
– Ugyan, Kristályszép! Miért kéne egy brownie-nak egy fekete kristály? A fekete kristályokban zordlények élnek. Veszélyesek. Ezért szoktuk megsemmisíteni őket, amikor ilyet bányászunk.
– Mi bányásszuk őket! Mi, féltündérek! – fakadt ki Rose, és nagyon is megértettem. Mór minden bizonnyal egy pillanatra sem mocskolná be a kezét bányászattal.
– Rendben van – bólintott a nimfa, de kiéreztem a hangjából a keserűséget. – De ugye érted, hogy miért fontos ez a küldetés? Nem hagyhatjuk, hogy bárki is felhasználjon egy fekete kristályt! A zordlény sok mindenkit megölhet, mire meg tudjuk semmisíteni.
– Persze, értem. De Blase velem jön… ha szeretne.
– Igen, szeretnék menni! – bólogattam hevesen. – Kérem!
Mór ezüstös szemében megcsillant a napfény, ahogy lepislantott rám, és megvetően megrázta a fejét.
– Nem! Napfénnyel mész. Most pedig induljatok!
Rose fájdalmas arccal nézett rám, és egy hosszú pillanatra magához ölelt.
– Sajnálom, Blase!
Megcsókoltam Mór szeme láttára, majd hagytam elmenni. Napfény egy undorító és egyben gonosz kacsintást intézett felém, és kitárta a szárnyait. Felszállt a talajról, Rose pedig kelletlenül követte. Valamit mondott neki a szagokról, de azt már nem értettem, mert egyre jobban eltávolodtak a dombtól. Aztán nem bírtam türtőztetni magam, pezsgett a féltündér vérem, és utánuk akartam repülni. Már majdnem sikerült elrugaszkodnom, amikor Mór visszarántott. Jó erősen megragadta a karomat, és maga elé penderített.
– Vegyél vissza a tempóból, fiacskám! – morgott rám sötéten. Most már tényleg semmi kedvesség nem volt se a hangjában, se a tekintetében. – Kristályszép hamarosan hozzá fog menni Napfényhez, és ebbe te nem szólhatsz bele! Nimfagyermekek. Tőlük sok mindent várunk el. Többet, mint bárki mástól. Nekik tovább kell örökíteniük a vérvonalukat. Nem tudom, mit mondott neked Drostan, de ne hidd, hogy bármit is elérhetsz erőszakkal!
– Micsoda? – Na, ez most tényleg meglepett. – De hát maga szorítja a vállamat!
Mór észbe kapott, és eleresztett. Sötét arckifejezése elsimult, s nyugodtabbra váltott.
– Elnézést, fiú… Néha túlzásokba esek.
– Igen – motyogtam elhűlve.
– De amit mondtam, azt komolyan is gondoltam! – emelte fel a mutatóujját, mint aki éppen egy nevetlen kisfiút dorgál meg. – Nem tehetitek ezt a családfátokkal! Nem tudod, hogy milyen megvetést és kínokat élhettek át, ha együtt maradtok.
– Nem lehetne, hogy ezt ránk bízza? – néztem a szép nőre kérlelve, és egy kicsit hátrébb léptem.
Mór nekidőlt a menhirnek, és felsóhajtott.
– Ez nem ilyen egyszerű. Ha úgy alakul, kénytelen leszek összehívni a Tündértanácsot, és majd ott megvitatjuk, hogy mi legyen a sorsotok. De nem ígérek semmi jót! Tudod, sokkal könnyebb lenne neki, ha Napfény mellett maradna.
Megráztam a fejem. Ezt nem akartam így elfogadni, és tudtam, hogy ezzel Rose sincs másképp.
– Én még nem ismerem az összes tündértörvényt, de azt tudom, hogy ez a kényszerházasság az emberek között nagyon megvetendő dolog. Szóval… Nem hiszem, hogy így kéne bánni Rose-zal.
Mór arcán végigfutott egy féloldalas mosoly, és lehunyta ezüstösre festett szemhéját.
– Még sok mindent nem értesz – mondta egészen szelíden, és csettintett egyet. A következő pillanatban köddé vált.
– Rendben – gondoltam magamban. – Akkor most utánuk megyek.
Kitártam fekete, zöld foltokkal tarkított tündérszárnyamat, és nekifutásból felreppentem a hideg, őszi levegőbe. Szinte már profizmussal repültem, akár még sakkozni is tudtam volna a felhők között. Rose azt mondta, hogy a képességeim nagyon jól kifejlődtek, és még a varázslás is klasszul megy nekem. Apropó varázslás! A homlokomhoz kaptam, és belevigyorogtam a semmibe. No hiszen most is magammal hoztam a kristályomat! Ráadásul teljesen fel volt töltve energiával. Míg repültem, mélyen a zsebembe nyúltam, kihúztam belőle a nyakláncot, és átdobtam a fejemen. Lehet, hogy szükségem lesz rá, ha a brownie el akar menekülni. Mondjuk felé küldök egy forgószelet, ami visszahozza nekem. (Nem vicc, Rose megtanított a varázslatra! Csak megszorítom a kristályt, a forgószélre gondolok, és már megy is!)
Mivel a repülés mámorától felbátorodtam (mint az álmaimban), egy perccel sem időztem tovább a tündértábor felett. Úgy suhantam, mint a sas, pedig úgy hiszem, hogy ezek a szárnyak normális esetben nem alkalmasak az ilyen gyors repülésre. Hát még a testfelépítésem! Gyanítottam, hogy mágia keze van a dologban. A tündérek és a tündérgyermekek nem azért tudnak repülni, mert biológiailag képesek rá. Ez csak varázslat, és kész. Nincs is mit megmagyarázni rajta.
A szél teljesen hátrasimította félhosszú hajamat, és hűvössége miatt már a szememet is csípte. Hunyorognom kellett, de még így is jól láttam minden részletet abból, ami alattam elterült. Az érzékeim olyan szinten felerősödtek, hogy már tényleg nem éreztem magam embernek. Ez azért elég ijesztő volt.
Nem tudhattam, hogy Rose és az a… gőgös fiú merre mentek, de éreztem az ibolyaillatot, és megpróbáltam ráfókuszálni. Hamarosan lejjebb ereszkedtem, mert méterekre a fák lombkoronáitól már túlságosan is hideg volt. Annyira, hogy már zavart, nem úgy, mint eddig. Ekkor láttam meg Ciarant, amint gyors ügetésével beért engem. Egy pillanatra felnézett rám, és meg mertem volna esküdni rá, hogy kacsintott. Aztán összefutott Sláine-vel és egy fehér, csodaszép szarvassal. Emlékeztem rá. Akkor láttam, amikor Rose után „nyomoztam”.
A familiárisok veszekedésbe kezdtek. Kicsit lejjebb ereszkedtem, hogy jobban halljam őket.
– Mit keresel itt, Ciaran? – kérdezte a szarvas selymes, leereszkedő hangon.
– Ezt én is kérdezhetném tőled, Fionn. – Az én farkasom még most is csendes volt és nyugodt. Azt hiszem, pont ilyenek a profi vadászok.
A szarvas büszkén felszegezte a fejét, akárcsak a lordja, és dobbantott egyet a mellső patájával.
– Én csak a lordomat követtem, mígnem észrevettük, hogy egy alattomos kutya csahol a nyomunkban.
– Alattomos, mi? Hát magadat minek neveznéd? Megpróbáljátok becserkészni a lányt, mintha a jogos tulajdonotok lenne! Pedig a szíve Küzdőszívért, az én lordomért dobog.
– Micsoda gyerekesség! – fújtatott Fionn, és megrázta agancsos fejét. – Te mit szólsz hozzá, Sláine?
A vadmacska először a szarvasra pillantott, aztán felnézett rám, majd végezetül Ciaranra mosolygott. Komolyan, szerintem mosolygott.
– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet fogok mondani, de… A farkassal értek egyet.
Mivel láttam, hogy itt minden rendben lesz, tovább követtem az ibolyaillatot. Fél perc múlva már mögöttem jöttek az állatok. Mindhárman. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kibékül egymással a cica és a farkas, de abban máris biztos voltam, hogy a szarvast nem fogják megkedvelni. Ahogy én sem Napfényecskét. Nem, az kizárt dolog!
Egy idő után az ibolyaillat mellett valami más szag csapta meg az orromat. Minél előrébb haladtunk, annál jobban éreztem. Förtelmes, penetráns bűz volt. Nemsokára egy különös hegyoldalhoz jutottunk. Óriási fenyők álltak rajta, és sziklás falából forrásvíz csorgott az alatta kialakított kőmedencébe. Mintha a kelták építették volna oda. Még a jól ismert szimbólumok és minták is bele voltak vésve a medence szélébe. Vaskori szökőkútnak is mondhatnám, gyönyörűen festett. De a bámészkodást el kellett halasztanom, ugyanis egy furcsa kis manószerzet lubickolt a vízben, és rémes szagával felkeltette a figyelmemet. De nem csak az enyémet! Rose és Colin már ott volt, egymástól két méterre ereszkedtek le a különös kút elé. A manó megneszelte őket, és hirtelen csapkodni kezdett. Innen fentről nagyon jól láttam, hogy fulladozik. Valószínűleg sokk érte, amikor meglátta a féltündéreket. Zuhanórepülésbe kezdtem, hogy időben kimentsem onnan. Megragadtam a rongyos ruhájánál fogva, kihúztam a tiszta vízből, és szépen leraktam a fűbe.
Rose meglepődve rám mosolygott, és nevetve ölelte át a nyakamat.
– Hát mégis utánam jöttél!
– Még szép! – vigyorogtam rá.
– Hé, megszökik a brownie! – kiáltott fel Napfényecske, és ahelyett, hogy elkapta volna a manó grabancát, csak ott állt tétlenül, és engem nézett… mérgesen.
Rose ugrott előre, de a brownie olyan gyorsan iszkolt, hogy nem sikerült megfognia. Azonban megérkeztek a familiárisok, és Ciaran morgása annyira megijesztette a szerencsétlent, hogy nyomban visszarohant hozzánk. A vádlim mögé bújt, és úgy szorongatta ijedtében, hogy azt hittem, mindjárt kiszorítja belőle a vért. Próbáltam is szó szerint lerázni a lábamról, de nem engedte, csak visítozott. És persze mindenki minket nézett.
– Elég-elég-elég-elég! Mindent bevallok, csak ne bántsanak! – A brownie hangja éles volt, pörgős és rendkívül idegesítő. Szóval tökéletesen illet csúnyácska, ráncos, szőrös és szürke külsejéhez. – Félek attól a farkastól, nem bírom látni sem… jaj-jaj!
Kérlelve pillantottam Ciaranra, mire az állat megértően bólintott, és meghátrált egy bokor mögé. A manónak ez sem tetszett annyira, de legalább végre eleresztette a lábamat, és nekidőlt a medence egyik ezüstösen csillogó kövének. Hosszú karvalyorrát dörzsölgette sértődötten, és mélabúsan meredt nagy körmű lábujjaira. A nimfasrác erre megragadta a fülét, és elkezdte felemelni. A brownie persze csak sikítozott.
– Na, most akkor beszélsz te kis mocsok, vagy…?!
– Colin! Tedd le, de most azonnal! – ripakodott rá Rose, mire Napfényecske azonnal eleresztette a manót.
A brownie sírva tapogatta fájó, hegyes fülét, míg Rose leguggolt elé, és kedvesen kérlelte:
– Légy szíves, mondd el nekünk, hogy mit csináltál! Elejétől a végéig. Nem esik bántódásod, ezt megígérem neked!
Colin felhorkant, és keresztbe fonta a karjait. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, sötét pillantást vetettem rá, és összecsukta a száját. Mi több, már a fogát is csikorgatta.
A brownie abbahagyta a nyafogást, és szép terjengősen mesélni kezdett:
– A nevem Dubh, a bróni… A parancsolóm három nappal ezelőtt bukkant rám. Épp egy gyönyörűszép bakancsot tisztogattam! Annyira nagy örömömet leltem benne, de vissza akartam adni a gazdájának, isten bizony! Úgy ám! De jött a parancsoló, és nagyon-nagyon-nagyon rémisztő volt! Jaj a szép istenekre és istennőkre, úgy ám, megkért, hogy hozzak el neki egy fekete kristályt. Aszonta, hogy nagyon szép és csillog. A bányában van, úgy ám! Abban a bányában, ahol a tündérgyermekek dolgoznak. De a parancsolóm nem tündérgyermek volt, de nem ám! Féldémon, az istenekre mondom! Neki nem kő a kristály, ugye? Nem ám, ő anélkül varázsol, mint minden barátja és cimborája. – A brownie nagyot sóhajtott, és beletúrt az orrába. Elég undorító volt, de kivártuk, amíg befejezte.
– No, hát így vót, mondom! Megkérte, hogy hozzam el, de hogy minek kő neki, azt nem mondta meg. Mit vót mit tenni? El kellett mennem, mert kis bróni vagyok, nem más. Követem a parancsot. Elmentem, és elloptam egyet, mielőtt a tündérgyermekek felrobbantották volna. Ott volt egy kis kosárban. Ügyes vótam, nem tagadhatom. Gyorsan átadtam a parancsolónak, és ő meg aszonta, hogy menjek fürödni! Mert a tündérgyermekek kiszimatolják a szagomat. Aszonta, hogy az ilyen brónik nagyon büdösek lesznek, amikor rosszat tesznek, és izgulnak. Ezé’ eljöttem ide, és no mi lett? Rám találtak maguk, tündérgyermekek! Azt a parancsolót úgy elkerülöm legközelebb, hogy ihaj!
– És hogy hívják a parancsolódat? – kérdezte Rose. Kiérződött a hangjából, hogy mennyire felkavarták a hallottak.
– Aszonta, hogy ő Zack. Csak ennyit. Nem’tom a családnevét, nem bizony, esküszöm a rongyos életemre, úgy ám! – A brownie nagyokat bólogatott, és lebiggyesztette az ajkát.
– Zack… – suttogta Rose, és megsemmisülve, dermedten ült le a fűbe.
Letérdeltem mellé, és értetlenül, de nyugtatgatva fogtam meg a kezét.
– Ismered? Ki az? – kérdeztem.
Colin keserűen felnevetett, és dühösen válaszolt Rose helyett:
– Mindenidők legbrutálisabb gyilkosa, egy pszichopata démongyermek. Egy bujdosó senkiházi. De most…
– Most úgy látszik visszatért – fejezte be Rose gyászosan, és a vállamra hajtotta a fejét.