[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
A szívre hallgatva
Amikor kinyitottam a szemem, a gyönyörű ibolyamezőt láttam. Pillangók keringőztek a különféle színekben fénylő tündérmanókkal, és a virágok olyan intenzíven illatoztak, hogy majdnem elájultam tőlük. A nyírfák lombjai között furulyázva fújt át a szél, ekképp szolgáltatva a bársonyos zenét. A szellő hömpölygése játszott a mandolinon, a gitáron, a lanton, a hegedűn és talán még a skótdudán is. Valójában nem tudom, hogy honnan jött ez a kelta muzsika, de kezdtem nagyon feléledni tőle. Nekem is táncolni támadt kedvem. Na de hol van a párom? Mindenhol kerestem, és a nevét kiáltoztam.
Aztán megjelent. Átlebegett a falevelek között, és lassan, mint egy tollpihe, leereszkedett elém. Rózsaszínen mosolygott, és nagyra kerekítette igéző szemeit. Most is ki voltak húzva feketével, de valami lilásat is láttam rajtuk. Úgy, mint a haján. Földöntúli szépségnek tűnt, mint mindig. Megfogtam a törékeny kis kezét, aztán meg a derekát, s táncba kezdtünk. A hegedű egyre hangosabban szólt, és a keringőzésünk úgy felgyorsult, hogy egy ideig észre sem vettük, hogy már a levegőben vagyunk. Nevettünk magunkon, de nem szálltunk le a földre. Így volt jó, a magasban táncolva. Együtt keringtünk a tündérmanókkal és a pillangókkal, s kifáradásig mókáztunk.
Később már csak a fűben feküdtünk az ibolyák közt, és egymás arcát lestük. Minden pillantásunkat kifigyeltük, és én elsüllyedtem a lány tekintetében. Orromat hozzáérintettem az övéhez, s így mosolyogtunk. Majd egy pillanatra felnéztem az égre, és a pillangóalakú felhőkre mutattam, amikor a lány eltűnt. Nem volt már mellettem.
Ijedten felugrottam a földről, megrebegtettem a szárnyaimat, és körbeforogtam a tisztáson. Sehol senki. Futni kezdtem. Rohantam, és közben sírva kiáltoztam a féltündérlány nevét. Kerestem, de nem találtam; és valami hihetetlen rossz érzések lettek úrrá rajtam. Talán elveszítem. Talán itt hagyott, mert más fiúhoz illik, mást választott. Vagyis inkább mást választottak neki.
Egyre sötétebb lett az erdőben, és torz tölgyfák göcsörtös ágai alatt bújtam át. De aztán megragadták a karomat és a lábamat is. A fák szét akartak tépni, és közben a fekete sötétség is elnyelt. Ordítottam a szenvedéstől. Tudtam, hogy most meg fogok halni. Csupán csak azért, mert beleszerettem a nimfa lányába…
***
Az álmok néha előjöttek, de szerencsére többször volt nyugodt éjszakám. A halálfélelmemet viszont nem tudtam eléggé elnyomni, és tudtam, hogy hamarosan beszélnem kell róla valakinek. Talán nem a szüleimnek, de biztos nem is Drostannak, aki annyira rendes akar lenni velem, csakhogy én nem szerettem volna közel kerülni hozzá. Így más nem is maradt, csak Rose Staunton, azaz Kristályszép.
Rose az új nevem hallatán összevonta a szemöldökét, és hosszú perceken át azon agyalt, hogy miért lettem én Küzdőszív. Kérdezgetett, hogy nem tudok-e mást, de én csak a fejemet ráztam. Drostan nem mondta el, hogy miért ezt a tündérnevet adta nekem, úgyhogy nekünk kellett kitalálnunk. Miután számba vettünk minden lehetőséget (bátorság, különcség vagy mondjuk harciasság), rájöttünk, hogy egyik sem passzol hozzám olyan tökéletesen. Másrészt, Drostan honnan tudhatná, hogy milyen vagyok? Mivel így álltunk, félretettük ezt a témát, és a varázslással meg a repüléssel foglalkoztunk.
Hétköznap minden esténket az erdőben töltöttük, és Rose a legfrankóbb repülési technikákra tanítgatott. (Persze több-kevesebb sikerrel.) Idővel egyre jobban teljesítettem, és pénteken már utol is értem őt egy versenyben.
A kristályomat minden nap újratöltöttem energiával, de először Rose segített. Elmondta, hogyan kell koncentrálnom, amikor kiállok a tópartra. Minden alkalommal a természet erőire kellett gondolnom, és hálát kellett rebegnem az isteneknek, hogy mindez a csoda megadatott a halandó lényeknek. Megköszöntem a levegőt, megköszöntem a vizet, megköszöntem a tüzet és megköszöntem a földet. Ha jól koncentráltam, akkor az energia különös nyalábok formájában áramlott a nyakamban lógó kis kristályba. Így csapoltam le a bolygónk mágikus energiáit. Rose azt mondta, hogy muszáj így tennünk, mert különben minden nappal erősebb lenne a Föld mágiája, és egyszer csak minden megsemmisülne. Neki persze könnyű volt mondania, hiszen ő ráért havonta töltögetni az óriáskristályokkal. Megkérdeztem tőle, hogy fáj-e neki, amikor a karjába áramlanak az energiák, és úgy éreztem, hogy hazudik, amikor azt válaszolta, hogy nem.
Nos, így teltek a napjaink. Tanultunk, dumáltunk Terryvel és Julie-val, elmentünk néha a Habzsoldába, aztán ketten az erdőbe; repültünk, Rose megmutatta, hogyan varázsoljak tüzet, virágot, szellőt és villámot, késő este pedig hazamentem.
Aztán eljött az október 24-ei vasárnap, és délelőtt apával horgászni indultunk. Bizony, pedig eddig egyszer sem vitt el horgászni, csak most nyilván jóvá akarta tenni a hazugságot. Én mondtam neki, hogy már nem érdekel a dolog, nem foglalkozom vele, de ő ragaszkodott hozzá. Sokszor kért bocsánatot, és én sokszor válaszoltam neki, hogy ne törődjön vele. Azt viszont egyszer sem mondtam, hogy megbocsátok. Ettől volt olyan nyugtalan.
A fűzfák közé érve megláttuk a tópartot, és apa rám villantott egy vigyort.
– Csodás nem? Mit gondolsz, jó hely lesz a horgászásra?
Megvontam a vállam. Egy mukkot sem tudtam mondani a horgászásról.
– Talán.
Apa arca elkomorodott egy pillanatra, de nem adta fel. Elém lépett, és megállított.
– Mondd, fiam, te látsz itt olyan… tündérkéket? Vagy valami hókuszpókuszos dolgot?
– Igen, éppen egy tündérmanó köröz a fejed körül. – Valóban így volt. – De te nem láthatod, mert a tündérek elrejtették a varázslatot a hétköznapi emberek elől.
– Hát ezt te honnan tudod? – Apa homlokráncolva hessegette a semmit maga előtt. Nem sikerült eltalálnia a bordószínű tündérmanót.
– Rose mondta – vontam vállat. – A szárnyaimat sem tudnám megmutatni neked, mert akkor eltűnnék a te szemedben.
– Dehogy tűnnél el, fiam! Én büszke vagyok…
– Szó szerint tűnnék el, apa! – szóltam közbe, és felsóhajtottam.
– Ja, hogy úgy! Ez elég zavarba ejtő.
– Nekem mondod? – csóváltam a fejem. Máris elegem volt ebből a beszélgetésből. – Menjünk… menjünk horgászni!
Elindultam előre, és amikor megérkeztem a tóparthoz, leültem pontosan arra a lapos kőre, amelyiken akkor ültem, amikor rajtakaptam Rose-t a mágiaszipolyozáson. Apa nemsokára utolért, ledobta mellém a nagy hátizsákját, és ráült a belőle kihúzott párnára. Ő már csak ilyen fura és kényelmes, ezért nem telepedik le csak úgy a fűbe.
– Blase!
Nem néztem rá.
– Blase, figyelj már rám!
Mély levegőt szívtam magamba, és apám sajnálkozó tekintetébe néztem.
– Ne emelj falat közénk, kérlek! Szeretlek, és mindig is saját fiamként gondoltam rád. Tudom, hogy dühös vagy… Valószínűleg irtózatosan dühös. De nagyon fájna, ha tényleg utálnál. Remélem egyszer megbocsátasz.
Félredöntöttem a fejem, és apa arcát vizslattam egy darabig. Egy kicsit mintha hasonlított volna rám. Amúgy meg tök jó fej volt, és minden tréfálkozásától függetlenül én is szerettem őt. Nekem nem Drostanra volt szükségem, hanem rá.
– A tündér nem olyan, mint te – mosolyogtam. – Te vagy az apám, szóval… Borítsunk fátylat a múltra! Megbocsátok.
Apa behúzott a levegőnek, magához ölelt egy pillanatra, és felnevetett.
– Köszönöm, kösz, rendes srác vagy! Mindig is tudtam én, hogy az vagy!
Beletúrtam a hajamba, és a lágyan hullámzó, ezüstszürke víztükröt néztem. Belenyúlt a félsziget és a vártorony tükörképe is, amint megtörték őket a hullámcsíkok. Egyszer oda is át kéne mennem. Foghatnék egy csónakot, és megnézhetném azt a kísértetkastélyt. Biztos volt valami komoly indokuk a tündéreknek arra, hogy eltüntessék az emberek elől.
Apa is elnézett a túlpartra, de ő csak a hosszan elnyúló, smaragdzöld hegyeket láthatta. A parthoz közeli fenyveseket és a magasabban fekvő hangamezőt.
– Anyádra se légy dühös, oké?
Elmosolyodtam.
– Nem leszek.
Apa megint átkarolt, de most sokáig nem eresztette el a vállamat. Sokat sejtetően vigyorgott, ami kezdett kissé zavarni.
– Mi az?
– Semmi, csak eszembe jutott az a lány – vont vállat apa, és még egy gúnyos vigyort meresztett rám. Na még csak ez kellett!
– Mi van Rose-zal?
– Aranyos lány – felelte apa, és megfogott egy kis szürke követ. – Elhozhatnád egyszer hozzánk, ha már jártok.
– Honnan gondolod, hogy járunk? – Apa meglepett. Ennyire kifigyelt volna?
– Az arcodra van írva, hogy tetszik neked – nevetett, és egy jó csuklómozdulattal a tó vízfelszínére hajította a követ. Fantasztikusan kacsázott.
– Ennyire? – temettem a fejem a tenyerembe.
– Biza’, ennyire! Rögtön gondoltam, hogy ha már ilyen gyakran eljártok sétálni, akkor lehet köztetek valami.
– Anya is sejti?
– Persze, hogy sejti! Drukkol neked minden áldott nap! Szerinte még nem jártok, egyszerűen csak bejön neked a lány.
– Hát… annyira nem is járunk.
– Mi az, hogy annyira nem? – vonta fel a szemöldökét apa, és egy újabb követ indított az útjára. Ez most nem sikerült olyan jól.
– Nem is tudom. Nem csókolóztunk. – Én is felemeltem egy lapos kavicsot a földről, és körbeforgattam az ujjaim között. – Azt se tudom, hogy bevalljam-e neki, hogy… hogy…
– Hogy szereted?
Elhajítottam a követ, ami olyan kecsesen pattogott a vízen, hogy apa ámulva felállt mellőlem. Sokkal jobban kacsázott, mint az övé. Úgy látszott, hogy ilyen képességekkel is együtt jár ez a tündérgyermek-lét.
– Hogy szeretem.
***
Délig haza se mentünk. Apa megmutatta, hogyan is kell horgászni, de rettenetesen bénáztam. Sokat röhögtünk, igazából szinte erről szólt az egész. Egyetlen apró halat fogtunk, de mivel nem eszek halat, apa meg nagy állatbarát, visszadobtuk a vízbe. Voltaképpen nem is értettem, hogy miért volt szükséges ez a horgászás. Megkérdeztem apát, mire ő annyit mondott, hogy közös program, és így tudott jól elbeszélgetni velem kettesben. Milyen igaza volt! Megbocsátottam neki, kibékültünk, átrágtuk magunkat a szerelmes ügyeken, és ráadásként mélyeket szívhattunk az erdei levegőből. Mi ez, ha nem egy nagyszerű program? Összekovácsolt minket pillanatok alatt, pedig ezelőtt úgy éreztem, hogy a hazugságuk örökre elhatárol majd minket egymástól.
Amikor hazaértünk, anya látta rajtunk, hogy minden rendben van, és mindkettőnket magához ölelt. Miután szerencsésen túléltük a csontropogtató szorítást, anya apával közösen elkészítette az ebédet, és én addig az udvaron rajzolgattam. Már nyíltan megtehettem, sőt, anya ragaszkodott hozzá, hogy meg is mutassam a rajzaimat. Ők csak így láthatták, hogy milyen lények élnek az erdőben. Igazából nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekli őket a tündérvilágom, pedig hirtelen nagyon fontos lett nekik, hogy tudjanak rólam és a „kalandjaimról”. Nem mintha, nem lennék érte hálás! Örültem. Ekkor kezdett előttem derengeni, hogy mennyi mindent köszönhetek nekik. Pedig a kezdetekkor még örömmel elhúztam volna innét. Persze most is kellett az önállósodás, a függetlenedés. Elvégre egyetemista lettem!
Ebéd után elköszöntem anyáéktól (akik a tévén keresztül belevetették magukat Rob Roy kalandjaiba), a nyakamba akasztottam a kicsiny kristályt, és elindultam Rose-hoz. A Régi Negyedbe érve fel kellett húznom a vastag, fekete kabátom cipzárját, mert egy terebélyes felhő eltakarta a napot, és egyre hidegebb lett a levegő. Október vége volt már, mostantól jó darabig nem lesz nyári, kellemes meleg. Ez Skócia. De legalább tudjuk, hogy mire számítsunk. Felhős idő, eső, kis napsütés, eső, felhős idő, eső, felhős idő, eső, eső, eső, kis napsütés és így tovább. Körülbelül ez lesz az ősz és a tél. Noha engem nem különösebben zavart.
Rose már a kapu előtt várt, hasonlóan jól felöltözve, mint én.
– Szia! – köszönt pirospozsgás arccal, és mélységes megdöbbenésemre puszit adott.
Gyorsan kihevertem a pozitív megrázkódtatást, és megfogtam a kesztyűs kezét.
– Megyünk? – kérdeztem mosolyogva.
– Aha – biccentett Rose, de egy pillanatra fintorogva a kúria felé bökött a fejével. – De vacsorára haza kell érnünk. Te is meg vagy hívva.
Nyeltem egy nagyot. Gombóc akadt a torkomon.
– Meg vagyok… hívva?
– Hát nem ezt mondtam, te lüke? – nevetett a lány, és elkotorta a szemébe toluló, lilás fekete hajtömeget.
– De, csak kicsit hihetetlen – vontam vállat. – Nálunk apa mondta, hogy átvihetnélek hozzánk.
Rose is ugyanúgy nézhetett, mint én az előbb, mert kikerekedett a szeme, és kissé elsápadt.
– Nem is tudom, biztos, hogy jó ötlet ez? Én nagyon fura vagyok! A szüleid utálni fognak!
Elnevettem magam.
– Szerinted én nem ugyanezt érzem? Figyu, ha elmegyek hozzátok vacsira, és nagyon rosszul alakul a helyzet, akkor neked nem kell kipróbálnod, oké? Ha viszont jól mennek a dolgok, akkor neked is el kell jönnöd!
Rose merengve felpillantott, aztán rám villantott egy bájos félmosolyt.
– Megegyeztünk. De mondd csak, végre beszélsz apukáddal?
– Á, igen. Útközben elmesélem, gyere! – Azzal elhagytuk a Staunton kúriát, és hosszas gyaloglásnak indultunk.
Egész idő alatt apa és én voltam a téma. Meg Rose szülei. Arról beszélgettünk, hogy milyen hatással van ez a tündér dolog egy ember életére. Kiderült, hogy nagyon fel tudja forgatni. De hát mit is vártam? Nem maradhat minden a régiben, ha egyszer csak kiderül rólunk, hogy egy igazi tündér az apukánk vagy az anyukánk, és esetleg valamelyik szülőnk csak egy nevelőszülő. Rose mesélt olyan családokról is, ahol direkt emiatt maradt egyedül az anyuka a tündértől származó gyermekével. De voltak extrémebb esetek is. Például az, amikor egy férfi álmában szeretkezett egy tündérnővel, és később nem vállalta a gyerek gondozását. Rá sem bírt nézni a csecsemőre, amikor a tündér elhozta neki. Megtagadta, és a nő kénytelen volt átadni a babát egy féltündér házaspárnak. Sokan pontosan az ilyen esetek miatt utálják ezt a módszert. De Rose szerint a mai tündérgyermekek nagy része már féltündér szülőktől fogantatott, és nekik nincsenek ilyen problémáik. Mindössze csak annyi, hogy sokan közülük el sem mennek emberek iskoláiba, nem mutatkoznak máshol, csak tündérerdőkben.
Ó, és Rose erről is beszélt! A tündérerdőkről. Mert nem csak a Kelta Erdő mágikus. Az egész országunk tele van ilyenekkel! Sőt, ahol a kelták valaha éltek, ott máig fennmaradt a tündérkultusz és a mágia. Nem kicsit csodálkoztam, amikor Rose ezeket elmondta.
A varázsfánál leraktuk a cuccainkat, és úgy mentünk tovább. Furcsa volt ebben a hidegben egy szál pólóban és farmerban, de nem is igazán fáztam. A tündérvér melegített.
Mostanra már az összes pólómon ott virított a koponya a fekete pillangószárnyaival, a hátrészre pedig szétnyitható tépőzárak kerültek. Már vérbeli tündérgyermekké váltam! Csak egy valaminek nem örültem: Rose felsőin másféle szárnyak voltak. Ettől újra ideges lettem, és Drostan szavain rágódtam. „Egy félnimfa nem jöhet össze egy fekete féltündérrel.” Márpedig én Rose mellett akartam maradni. Itt már nem volt visszaút, azt hiszem, belezúgtam.
Az út elején nem használtuk a szárnyainkat, de később Rose megemlítette, hogy repülhetnénk, és én rábólintottam az ötletre. Elrugaszkodtunk a talajtól, és sűrű szárnyverdeséssel a magasba löktük magunkat. A fák koronái fölött szálltam, s közelebb suhantam Rose-hoz. Megfogtam a kezét, és rámosolyogtam. Hihetetlen érzés volt ez a repülés! Bár nem sokáig tartott, mert hamarosan megpillantottuk a nyírfák által körülhatárolt ibolyamezőt, és ereszkedésbe kezdtünk.
Éreztem a szél simítását az arcomon, miközben lassan, kitárt szárnyakkal lesüllyedtem a fűbe, mint egy lágyan szálló tollpihe. A hasonlaton felnevettem, mert azonnal tudtam, hogy ezt is felhasználhatom a Tündérerdő című verses mesémhez. Bocsánat, verses felnőtt mesémhez!
Rose leült a lila mező közepére, és a tenyerével támasztotta ki magát. Hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemhéját, és mélyeket szippantott a friss levegőből. Mit ne mondjak, gyönyörű látvány volt. Le kellett volna fényképeznem. Erről jutott eszembe:
– Van már terved, hogy milyen filmet készíts európai filmtörténet órára?
– A Pathé filmfelvevővel? – kérdezett vissza Rose, úgy, hogy még a szemét sem nyitotta ki.
– Azzal.
– Hát… ülj le, és megvitatjuk!
Elmosolyodtam. Na jól van, leülök mellé! Kényelmes törökülésben helyezkedtem el a világoszöld fűben, és vártam, hogy Rose felnyissa a szemét. De ez nem történt meg.
– Szerintem szépen mutatna, ha itt vennénk fel. A tiéden én lehetnék, amint táncolok az ibolyák között. Tudok kicsit balettozni. Vagy valami olyasmi… tündértáncnak hívjuk.
– És a szárnyaid?
– Kinyithatom őket. A tanár azt fogja hinni, hogy nem igazaik. Így még klasszabb lesz az egész. Tudod milyen remekül fog mutatni a régies felvételen, fekete-fehérben? Csúcs lesz!
– Ja, nem rossz ötlet – vontam vállat. Tényleg nem volt az. – És a tiéden mi lesz?
Rose végre kinyitotta a szemét, és szokásához hűen igéző pillantásokat vetett rám. Nem csábítani akart, vagy kábítani, de így akaratlanul is megtette.
– Az enyémen olvasol egy fa alatt. Nem muszáj itt, lehetne egy fűzfánál a tóparton. De hogy ne legyen unalmas, már az elején felállsz, és belelépsz a vízbe. Szavalsz az égnek. Akkor csináljuk, amikor borús lesz az idő. Én meg varázslattal szétoszlatom a felhőket.
Döbbentem néztem Rose-ra.
– Te tudsz olyat?
– Sok energiát fog igénybe venni, de a filmért bármire képes vagyok – nevetett. – Na, hogy tetszik?
– Mindkettő jó. Örülök, hogy kitaláltad az enyémet is helyettem. Mert egyszerűen nem jutott eszembe semmi. De neked… hát, hihetetlen ötleteid vannak! Olyan egyszerűek, de mégis varázslatosak. Már az is tetszik, ahogy elmeséled. Pedig még el sem kezdtük a forgatást.
– Köszi – pirult Rose. – Készítettem már ilyeneket.
– Egy-kettőt majd megmutathatnál – kacsintottam rá.
– Rendben. – Rose hátradőlt, lefeküdt a földre. De előtte még visszahúzta a szárnyait a hátába. – Olyan szépek a felhők!
Elmosolyodtam, és én is leheveredtem mellé. A szürke felhők elvonultak, és nagy, pamacsos bárányfelhők lebegtek be fölénk. Kivétel nélkül mindegyikben láttam valamit. Kutyát, pillangót, macskát, virágot, kislányt, kisfiút és furcsa manót. Rossz dolgok nem voltak köztük. Miután Rose sokáig egy árva mukkot sem szólt, oldalra fordultam, és a profiljában gyönyörködtem. Végig akartam simítani a kis orrát, az állát, az arcát, a vékony szemöldökét, a homlokát, a bódító ajkait. Beleremegtem a vágyba. Ez félig csodás volt, félig viszont rettenetes. Csak azért, mert nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Most valljam be neki?!
– Mi a baj, Blase? – fordult ő is oldalra, és nagy, barna szemeit az enyéimbe fúrta. Közben pedig megfogta a kezem, és összekulcsoltuk az ujjainkat.
– Miért gondolod, hogy baj van?
– Gondterhelt a némaságod – mosolygott.
– Még az is gondterhelt tud lenni?
– Ezek szerint.
Rose felsóhajtott, és közelebb bújt hozzám. Így egyszerre éreztem a teste melegét, és a keze hűvösét.
– Tetszem neked? – kérdezte egyre csak vörösödve, de nem sütötte le a szemét. A közelemben megtanulta, hogyan legyen bátor és őszinte. Nos, ezzel én is így voltam.
– Igen – nyögtem ki a választ, és megdörzsöltem az állam alatti kis szakállkát. – De ez nem is volt kérdés, nem? Hiszen… járunk, vagy… vagy mi.
– Aha – lehelte Rose.
Oké, most már tényleg eljött az ideje, hogy elmondjam, mit érzek pontosan! Nem lacafacázhattam, nem húzhattam tovább az ő idegeit sem! Jaja, én a furcsa Blase, azaz Küzdőszív, felkészültem rá, hogy szerelmet valljak egy lánynak! Történt már ilyen többször is. A gimiben. Csak ott balul sült el a dolog, vagy mondjuk kinevettek. De hát ez Rose-zal nem történhet meg, ugye? Ugye?!
Bárhogy is lesz, én megtettem a kötelességemet. Drostan azt mondta, hogy legyek okos. Én ezt a lépést érzem okos lépésnek. Miért ne? Miért is ne jöhetne össze egy nimfa és egy fekete tündér gyermeke? Én ezt akartam! Azóta vágytam Rose-ra, mióta először megláttam a kommunikáció órán. Valamiért az ő karját láttam a folyosókon, róla álmodtam többször is. Igen-igen, az álmok!
– Rose… el kell… mondanom valamit – nyekeregtem. Mivel láttam, hogy Rose nyugodtan, de visszafojtott lélegzettel figyel rám, szerencsésen felbátorodtam. Jóval határozottabban folytattam: – Álmodtam már rólad. Jó, hát sokszor rémálmaim vannak, de amíg veled vagyok az álmaimban, addig azok nagyon jók! Legutóbb együtt táncoltunk ezen a tisztáson. Aztán eltűntél, és én sírva szaladtam utánad. Úgy lett vége, hogy a fák életre keltek, és széttéptek.
– Engem?
– Nem, engem. Szóval… ezzel azt akarom mondani, hogy fontos vagy nekem. – A fontosra nagy nyomatékot tettem, és egy pillanatra jobban megszorítottam Rose kezét.
– Fontos vagyok? – kerekedett ki Rose szeme, és még közelebb bújt hozzám. Az orrunk szinte összeért. Éreztem a leheletét, az illatát. Azt hittem, mindjárt kiájulok.
– Igen – nyeltem egy nagyot. – És ez azért van, mert…
– Igen?
– Jaj, ha közbeszólsz, az megnehezíti…
– Bocsánat! – pirult Rose, és a szájához kapta a kezét. Rettentő édes volt.
– Ah… szóval… Szeretlek! – Kimondtam. Nem semmi! Kimondtam, hogy szeretem! Örültem a fejemnek, de közben szégyelltem is magamat. Főleg azért, mert baromi hangosan mondtam.
Gyorsan próbáltam kifigyelni Rose arcából a jeleket, hogy mit gondol erről a dologról, de nem sok jóra jutottam. Levette a kezét a szájáról, és hebegve nézett engem. Én a homlokomat ráncoltam, és nem igazán tudtam, hogy mit kell ilyenkor csinálni.
– Mondj valamit kérlek, mert megőrülök! – suttogtam fájdalmasan.
Rose átölelte a derekamat, és egészen hozzám simult. Most már tényleg összeért az orrunk. Annyira hevesen dobogott mindkettőnk szíve, hogy hallottam őket, és megrémültem, hogy mi lesz velünk. De a rémület nem sokáig tartott, mert Rose a hajamba simított, és az ajkamra tapasztotta az ő ajkát. Megcsókolt. Szolidan, gyengéden, egyszerűen. De akkor is ez volt az első csókom. Beleremegtem, belerezdült minden kis sejtecském, és most sokkal inkább úgy éreztem, hogy repülök, mint amikor tényleg repültem. Visszacsókoltam, kicsit talán tüzesebben, de Rose nem tolt el magától. Félig-meddig a hátára került, és én hajoltam fölé. Ez most már komolyabb csók volt. Olyan igazi. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen a nyelves csók. Nos, fantasztikus érzés, ez biztos!
Nem is tudom, mennyi ideig volt összetapadva a szánk, de úgy cuppantunk egymásra, mint két mágnes. Két nagyon erős mágnes. Talán a mágia is közrejátszott, mert különleges energiát éreztem a testem minden atomjában, és egy pillanatig azt hittem, hogy felrobbanok tőle. De nem történt ilyesmi, egyszerűen csak felpezsdült a vérem. Miután abbahagytuk, visszadőltem a fűbe, és Rose kezét cirógattam. Nagyon nagy levegőket vettünk.
– Nos… – nyögtem.
– … nem semmi volt – fejezte be Rose, és finoman kuncogott.
– Neked is az első?
– Ühüm.
Oldalra néztem. Már tizennyolc évesek voltunk, mégis most csókolóztunk először. Nem siettük el, és ez valamiért nagyon tetszett. Ebben a rohanó világban ritka az ilyen.
– Szóval… te is szeretsz? – kérdeztem ráncolt homlokkal.
Rose aranyosan felnevetett, és felém fordította a fejét. Hatalmas barna szemeivel az arcomat fürkészte, s közben végig mosolygott. Kisütött a nap is, és fehér bőrét szikrázó fénnyel vonta be.
– Szerinted miért csókoltalak meg okoskám?
Körbeforgattam a szemem, és fintort vágtam.
– Jó-jó, de szeretném hallani is!
Rose még nagyobbat nevetett, mint az előbb. Ujjbegyeit az arcomra helyezte, és végigsimított a bőrömön. Én a derekát fogtam át, és úgy mosolyogtam, mint még soha. Jobban, mint a tejbetök. Vártam a varázsszót, pedig tényleg tudtam, hogy ő is úgy érez, ahogy én. Legbelül már akkor tudtam, amikor kimondta, hogy járna velem. De nem mertem nagyot álmodni. Ezután azonban megfogadtam, hogy merni fogok.
A lány gyönyörű, kacagó pillantással bújt hozzám, és hangosan mondta:
– Szeretlek!
***
Öt óra ötvenegy perc volt, amikor lebukott a napkorong a Loch Spirit mögött, és Rose-zal kéz a kézben indultunk a város felé. Ma nem töltöttük újra a kristályomat, mert Rose szerint felesleges, ha úgysem varázsolgatok. A varázsfánál (pontosabban a csúnyácska fenyőfánál) felvettük a cuccainkat, belebújtunk a kabátjainkba, és soha nem tapasztalt boldogságtól vezérelve folytattuk utunkat. Kicsit olyan volt, mint A Muzsika hangja meg az Ének az esőben. Szóval nagyon érzelmes, túlcsordulós és tagadhatatlanul mesés. Örültünk a szerelemnek. Még akkor is, ha tudtuk, hogy néhányan így nem látnak minket szívesen. Rose-t még annyira sem érdekelte Drostan intelme, mint engem. Amikor visszamondtam neki a tündérapám szavait, a félig emo félig különc lány csak legyintett, és gúnyos fintor terült el az arcán. Azt mondta, hogy ő sosem bírna beleszeretni abba a szörnyű félnimfa fiúba; még akkor sem, ha szerelmi bájitalt itatnának meg vele. Ja, mert kihányná a bájitalt.
Sokat nevettünk, tényleg. Szinte már arcunkra fagyott a vigyor, amikor Rose kinyitotta a házuk kapuját, és először léptem be az udvarukra. Onnantól kezdve viszont kezdtem csöndesebben és zavarodottabban viselkedni. Elmentünk az almafa mellett, és a szürke, kastélyszerű ház fekete ajtajában álltunk meg. A kopogtató sárkányt formázott, amely éppen bekapta a saját farkát. A szárnyait is összehúzta, és ha jól sejtettem, tömör aranyból készült. Ezek után már csak arra tudtam számítani, hogy ebben a házban vagy az Addams Family él, vagy csak szellemek. De aztán eszembe jutott, hogy Rose apjával már találkoztam, és ő egészen hétköznapinak tűnt. Már amennyire egy antikvárium fenntartója hétköznapi lehet.
Rose megszorította a kezem, és komoran rám nézett.
– Emlékszel az ajánlatodra, ugye?
– Aha – bólintottam nem túl meggyőzően.
– Áll még?
– Persze. Ha borzalmas lesz, neked nem kell eljönnöd hozzánk.
– Oké! Remek!
Megvakartam a fejem búbját.
– Bár már elfelejtettem, hogy ez miért jó nekem…
Rose elnevette magát, és kinyitotta az ajtót. Azonnal megcsapott a frissen sütött almás pite bizsergetően jó illata.
– Fáradj beljebb! – mosolygott a féltündérlány, és magával rántott a meleg odúba.
Bármennyire is viktoriánus, régies jellegű volt a ház kívülről, belülről ez már nem látszott meg rajta. Legalábbis nem annyira, mint amennyire számítottam rá. Majdnem mindenhol csak új bútorokat láttam, és az előszoba falára kitett fogason is többnyire divatos ruhák lógtak. Viszlát Addams Family, üdv Staunton család! Már nem is féltem annyira.
Miután a fogasra akasztottuk a kabátokat, megjelent Mr. Staunton, és kezet rázott velem.
– Nagyon örülök, hogy eljöttél Ben!
– Blase, apa! – korholta le Rose, és megcsóválta a fejét.
– Tényleg? – Mr. Staunton kinézett a kerek szemüvege mögül, s hosszú pajeszát kapargatta. – Esküdni mertem volna, hogy Bent mondtál múltkor!
– Semmi gond – mosolyogtam.
Rose vörösödve behúzott a konyhába, ahol Mrs. Staunton nyitotta éppen a sütőt, és kivette belőle a sült marhaszeleteket. Amint letette a tepsit a gáztűzhely tetejére, megfordult, és hozzám szaladt. Meglepő roham volt, és a következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy Rose anyukája (pontosabban nevelőanyukája) magához ölel. Jó erőben volt, és úgy mellesleg vékonynak sem nevezném. A pár másodperces ölelés után elhúzódott tőlem, s jó tisztességesen végigpásztázott a tekintetével. Zöld szeme ide-oda járt rajtam, melírozott, szőke haja tépetten ölelte körül szív alakú arcát, és a mosolya annyira nagyra nyúlt, hogy féltem, be fog kapni.
– Jaj, annyira jó, hogy itt vagy, Blase! Rosie már annyit mesélt rólad, hogy rettentő kíváncsivá tett! De végre látlak teljes életnagyságban! Nahát-nahát, benned is van valami tündéri! – csicsergett kedves hangján, s aztán eleresztette a vállamat.
– Én megmondtam, hogy kiköpött tündérgyermek – jött be az ajtón Mr. Staunton, és mélyeket szippantott a konyha különféle étkek gőzétől illatozó levegőjéből. – Hm… belekóstolhatok valamibe? Mennyei vacsoránk lesz!
Mrs. Staunton összevont szemöldökkel nézett a férjére.
– Ian Staunton! Mars az ebédlőbe!
A férfi bárgyún elvigyorodott, és teljesítette a molett asszony kérését. Ezután Rose anyukája újra felénk fordult, és mindkettőnk vállát megfogta.
– Üljetek le ti is az asztalhoz, Emily már ott van! – mosolygott negédesen, és kiküldött minket az ajtón. Utána nyomban a kajához rohant.
– Emily? – kérdeztem Rose-t követve, amint átsétáltunk a szemben lévő terembe.
– A húgom – válaszolt a lány, egy csipetnyi undorral a hangjában. Éreztem, hogy nem jönnek ki jól egymással. Na, de ennyire?
Beléptünk az ebédlő tágas helyiségébe, és helyet foglaltam a hosszú, téglalap alakú asztal egyik oldalán. Rose mellém ült, velem szemben pedig a barna hajú, vékonyka Emily bámulta az arcomat. Kicsit idegesítő volt. Megköszörültem a torkom, és gondoltam, hogy bemutatkozom neki:
– Szia! Blase vagyok.
– Tudom – vont vállat, és úgy nézett rám mélyzöld szemeivel, mintha hülye lennék. Nem először tapasztaltam ilyet, de azért nem volt kellemes.
Rose a vállamra hajtotta a fejét, mire Emily feljajdult.
– Csönd már, hugi!
A tizenhat éves lány durcás arcot vágott, és elnézett egy hatalmas festmény irányába. Nem is foglalkoztunk tovább vele. De Mr. Stauntonnal sem, mert őt láthatólag lefoglalták a gondolatai. Az asztal fehér terítőjével babrált, és halkan fütyörészett. Mivel ilyen nagy némaság volt, tüzetesebben meg tudtam vizsgálni a termet. Ezen már látszott némi viktoriánus hatás. A gerendás mennyezetről ezüstös csillár lógott lefelé, a fehér falhoz sötétbarna, ódon szekrényeket állítottak, és az egyik sarokban egy matuzsálemkorú gramofon foglalt helyet egy négyzet alakú kis asztalkán. Mindent összevetve barátságos kialakítást láthattam.
A marhasült, a burgonyaköret és a saláta pillanatokon belül megérkezett, és végre Rose anyukája is leült közénk. Nem mormoltak imát, de nem is maradtak csendben. Először Emilyt kérdezgették a suliról, meg egy John nevű srácról, akivel éppen randizgatott; de nem sok mindent tudtak kicsikarni belőle. A helyzet az volt, hogy Emily zavarba jött tőlem. Sokszor rám vetett egy kósza pillantást, és olyankor a torkán akadtak a szavak, vagy csak elpirult. Rose-ra meg csak mérgesen nézett. Szép! Még csak az kéne, hogy féltékenykedjen!
Nemsokára én is sorra kerültem a kérdezősködésben, és mindenre olyan készségesen válaszoltam, amennyire csak tőlem telt. Egyébként rendesek voltak velem, és annyi kaját raktak elém, hogy nem győztem mindent befalni.
Már a desszertnél tartottunk, amikor Mr. Staunton egy kényesebb kérdéssel hozakodott elő:
– No, voltaképpen gyerekek, ti most akkor úgy rendesen együtt vagytok? Hogy is szoktátok ti mondani… jártok? – Gondoltam, hogy Mr. Staunton régimódi, de arra nem számítottam, hogy ennyire beszippantotta őt a régi könyvek világa. Hogy lehet, hogy számára új és fiatalos az a kifejezés, hogy „járni valakivel”?
Amúgy nem igazán tudtam, hogy mit válaszoljak. Lopva Rose-ra pillantottam, aki elvörösödött, de szerencsére tudott válaszolni helyettem:
– Igen, apa, járunk. – Megszorította a kezem, és rám mosolygott.
Erre Emily lecsapta a villáját, megköszönte a vacsorát, és kiviharzott az ebédlőből.
– Mi baja van a húgodnak? – kérdezte Mr. Staunton, és furcsállva ráncolta a homlokát.
Rose vállat vont.
– Fogalmam sincs.
Mrs. Staunton most hozta be az utolsó tál desszertet, a finom almás pitét, és ciccegve válaszolt a férjének:
– Szokatlan neki a szituáció, drágám, ne hibáztasd! – A kedves nő felénk nézett, és bocsánatkérőn folytatta: – Te se haragudj rá, Blase, nem akart ő rosszat!
– Persze, nem haragszom – mosolyogtam, és nagy levegőt véve felkészültem az almás pite belapátolásához.
A maradék néhány perc is egész kellemesen telt el. Rose apja felrakott egy régi Schubert lemezt a gramofonra, és azt hallgattuk, miközben irodalomról beszélgettünk. Rose ehhez ugyan nem tudott nagyon hozzászólni, de lelkesen ette minden szavamat. Amikor Sir Walter Scott Lammermoori nászáról áradoztam, Rose kerek szemekkel figyelt rám, és nem tudtam nem vele foglalkozni. Idióta módon félbeszakítottam a nagy beszédemet, és homlokon pusziltam. Erre Mr. Staunton felköhögött, és folytattam az elemezgetést.
A vacsora végén arra jutottunk, hogy Scott jobb az összes brit írónál, és A lammermoori nász kétségkívül a legromantikusabb és legszebb regénye. Mrs. Staunton ettől függetlenül kitartott az Ivanhoe és Austen Büszkeség és balítélete mellett, és Rose-t is kérte, hogy ezeket feltétlenül olvassa el. Szegény lány három olvasás-mániás között ragadt, és nem tudott mit tenni, egyszerűen csak rábólintott a kérésre.
Miután elköszöntem a szülőktől, és az emeletre vezető lépcső felé is kiáltottam egy sziát (Emily talán fent hallgatózhatott), Rose kíséretében kiléptem a házból. Átvezetett az igazán növénydús és szépen gondozott udvaron, majd egészen a kapuig kísért. Behajtotta maga mögött, és elhúzott egy vastag tölgyfa árnyékába. Aztán minden kertelés nélkül megcsókolt.
– Váó, köszi! – nevettem ámuldozva, és megnyaltam az ajkamat. – Elképesztő vagy!
Rose lehajtotta a fejét. Sötét volt odakint, de még így is láttam, hogy elpirult.
– Ne haragudj! Nem tudtam uralkodni magamon…
– Mi?! Dehogy haragszom. Jó értelemben vagy elképesztő.
A lány kuncogott, újra felnézett rám, majd az égre mutatott.
– Telihold van. Vigyázz magadra, amíg haza nem érsz!
Felpillantottam a kerek, ezüstös holdkorongra, és magamhoz öleltem Rose-t.
– Vigyázok.
Rose lábujjhegyre állt, adott még egy puszit, és visszalépett a kapuhoz.
– Szép álmokat, Küzdőszív!
Felnevettem.
– Szép álmokat, Kristályszép!