Artair McKnight: Kristályszép – 8. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

Az ellopott egyszarvú

Kéz a kézben barangoltunk egy ősrégi temetőben. Fogalmam sem volt róla, hogy Rose miért hozott ide, de nem is érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy vele vagyok, és ő törődik velem. Még mindig csak a barátom volt, de én azt éreztem, hogy szeretem. Bárgyún elvigyorodtam amikor csak rám nézett, ő meg visszamosolygott, és derűs, pirospozsgás arccal körbevezetett a temetőben. Mintha csak egy parkban jártunk volna. Vagy nem is… inkább az otthonában. Hiszen úgy szerette a halottakat! Most is megállt szinte minden egyes sírnál, lehajolt hozzájuk, érthetetlen kelta szavakat duruzsolt az orra alatt, mire ködszerű szellemalakok bújtak elő a földből. Bemutatta őket: Lily néni, Emma nagyi, Alistair bácsi. Na meg ott volt a többi szürke alak, akiknek már nem tudtam megjegyezni a nevét. Mintha csak egy délutáni teázásra lettünk volna hivatottak. Körbe is ültünk egy nagyobb síremléket, és felette beszélgettünk a régi korokról. Pontosabban csak ők beszéltek. A szellemek.

Nem tudom, hogy mi volt ez az egész. Mindent el is felejtettem, amit meséltek. De arra nagyon tisztán emlékszem, hogy Rose mosolygott és boldog volt ezek között a kísértetek között. Az, hogy őt nem zavarták halott voltuk, engem is nyugodttá tett. Nagyjából.

De a következő pillanatban minden szertefoszlott. Szó szerint. A kísértetek ködteste elpárolgott, mi pedig ocsmány szörnyetegek között találtuk magunkat. Leírni is nehéz őket, mert nagyon undorító külsejük volt. Foszlott ruhákat hordtak, beesett volt a szemük, hulla fehér a bőrük, és úgy járkáltak, mint valami zombik. Amikor kinyitották a szájukat, és ránk sivítottak éles hangjukon, azt is látni véltem, hogy a szemfogaik nagyok és hegyesek. Meg akartam kérdezni Rose-tól, hogy mik ezek, de egy átkozott hang sem jött ki a torkomon. Egyszerűen nem tudtam beszélni. Mert ez csak…

 

***

…egy újabb álom volt. Izzadt a homlokom, pedig egyáltalán nem volt meleg. Felpattantam az ágyból, és rögtön kinéztem az ablakon. Szürke fellegek takarták az eget, odakint úgy hét fok lehetett. Eljött október első napja, és mostantól egyre csak hidegebb lesz, míg télen remélhetőleg megáll a nulla foknál. Bár szeretem a havat.

Nagyon ásítottam, és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Tudtam, hogy edzenem kéne, mint minden ezelőtti reggelen. De nem éreztem hozzá túl nagy elszántságot. Aztán eszembe jutott valami. Kihúztam az íróasztalom fiókját, és kivettem belőle a kedvenc Death Cab for Cutie lemezemet. Elmosolyodtam. Szerdán és csütörtökön keveset beszéltem Rose-zal, mivel nem akartam a tündérekre meg a démonokra gondolni, s közben teljesen megfeledkeztem az egyezségünkről is. Na, majd ma! Elmegyek hozzá, és odaadom neki. Semmi tündéresdi, csak lemezcsere!

Betettem a cd-t a mini hifimbe, benyomtam a play gombot, és hozzáláttam az edzéshez. Kis súlyzóemelgetés, fekvőtámaszok, felülés, csak a szokásos. Aztán mehetek fürödni és reggelizni. Szépen elterveztem a pénteket. Ilyenkor nincsenek óráim, csak pihenés van. Na és foglalkozhatok a verses felnőttmesémmel. A Tündérerdővel. Abban legalább minden csak kitalált, nem valós, és cseppet sem fenyegető. Nem kelt bennem újabb halálfélelmet.

A konyhában csak az átlagos családi beszélgetés zajlott. Most mindhárman együtt ültünk az asztalnál, apa a helyi újságot olvasta, anya meg felszolgálta a rántottát.

– Meghalt Calum McIntosh, a tejesember – jelentette be apa, és beletúrt fekete hajába. Lassan olyan hosszú lesz neki, mint valami rock sztárnak. Na még csak az kéne! – Ismerted, szívem?

– Egészen hétfőig nála vettem a tejet, drágám – sóhajtotta anya, és mérgesen nézett le apára. – Be is mutattalak neki, nem emlékszel?

– Ja, tényleg! Nem ő az, akinek bemásztál a kertjébe, és csótányokat szórtál a káposztáira?

A rántotta majdnem a torkomon akadt. Vissza kellett fojtanom a nevetést. Apa sosem tudta, hogy mikor kell viccesnek lenni, és mikor nem.

– Ted Scott! – Mondom, hogy nem tudta. Anya szájából máris kitört a hurrikán. – Csak kislány voltam! Öt éves! És különben is, Calum bácsi meghalt, ne most tréfálkozz vele! Ez egy… egy tragédia!

Ajaj. Elhúztam a számat. De apa tudta, hogy mi ilyenkor a teendő. Letette az újságot a tányérja mellé, és magához húzta anyukám törékeny, vékony alakját. Fejét a hasára döntötte, aztán felnézett rá a sajnálkozó ábrázatával. Ügyes.

– Bocsáss meg szívem, legközelebb nem hülyéskedek ilyesmivel!

– Rendben van… ha megígéred! – Anya felemelte a mutatóujját. Ez volt az ő legveszélyesebb fenyegetése. De tényleg. Ő nem a szigoráról volt híres.

– Megígérem! – Apa bociszemeket meresztett rá, és megvárta a pusziját. Miután megkapta, visszatért az újságjához.

– És mi újság a suliban? Tegnap nem mondtál semmit – fordult anya hozzám, miután ő is leült a rántottájához. Megfújta az első falatot, amit a villájára tett, aztán a szájába helyezte, és lehunyt szemmel elnyámmogott rajta. Nem tudom, miért csinálta ezt folyton. Így eszik egy igazi optimista művészlélek. Ja, azt hiszem.

– Hát… nem történt semmi extra – vontam meg a vállam, és kortyoltam egy nagyot a friss tejből. Ezt már nem Calum McIntosh fejte, az százas. Az is lehet, hogy a Tesco-ból volt, csak anya átöntötte a megszokott tejesüvegünkbe.

– De biztos volt valami érdekes! – erősködött anya, és közelebb hajolt hozzám. – Mondjuk egy lány?

– Honnan tudod? – döbbentem le.

– Aha! Tehát egy lány!

– Nem, nem, ezt nem mondtam! – tiltakoztam hevesen.

Anya felvonta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy ezek után lehetetlenség lesz őt meggyőzni róla, hogy nincs semmiféle lány. Végül is, a helyzet az, hogy volt.

– Jól van! – adtam be a derekam. – Van egy csaj, aki bejön. Rose Stauntonnak hívják, és remélem, hogy nem akarod meghívni ebédre, vagy ilyesmi, mert… mert még csak a barátom. – Nagyon gyorsan hadartam a szavakat. Tudtam, hogy anya képes valami elképesztő butaságra, ha megtudja, hogy érdekel egy lány. – Szóval igen… barát. Semmi több.

Összecsapta a tenyerét, és büszkén vöröslött az arca.

– Pompás hír! – nevetett. – Máris le akarom festeni! Szerinted be merne lépni a műtermembe?

– Nem! – kiáltottam fel. Még apa is összerezzent egy pillanatra. De még mindig nagyon lefoglalta az újság. – Figyelj, anya, Rose félénk lány, nem az az ismerkedős fajta, mint amilyen te vagy!

– Tudom, hogy kicsoda – legyintett anya. – Ismerem a családját. Egy suliba jártam az apjával. – Még közelebb hajolt hozzám. – Egy évig jártunk is.

– Hallottam – motyogta apa.

Anya felkuncogott, és elpirult.

– Ő is olyan szende volt. Megkérdeznéd Rose-tól, hogy mi van vele? Hol dolgozik?

Bólintottam, és visszatértem a kajáláshoz. Remek! Most már Rose is állandó téma lesz az asztalnál. Túl hamar, hiszen nem jártunk.

– „Szenzáció!” – Apa felkiáltott az újság mögül. Idézett. – „Átköltöztetné elhunyt rokonát egy csillogóbb és díszesebb sírba? Mi segítünk Önnek! Csak töltsön ki egy tesztet az irodánkban, és meglátjuk, hogy mit tehetünk Önért!”

Anya hangosan felhorkantott, és dühösen meredt apára.

– Ted Scott! Eszem!

– Azért kíváncsi lennék rá, hogy mi van abban a tesztben! – Apa rám vigyorgott. – „Milyen színű sírköveket kedvel? A: szürke, B: fekete, C: fehér, D: bugyirózsaszín.”

– Ted!

Most már komolyan nevetnem kellett. Ez az én családom. Akár tetszik, akár nem. Képtelenség, hogy bármelyikük is tündérke legyen. Nem-nem, az lehetetlen!

***

Délután elindultam Rose-hoz. Anya vagy tízezerszer elmondta, hogy ne felejtsem el az apjáról kérdezni; apa meg elmondta, hogy felejtsem el megkérdezni. Egy darabig viccesek voltak, aztán megint elkezdtek nagyon fárasztani. Nem is írtam a verses mesét. Pedig kellett volna. Ott legalább minden olyan meghitt, nyugodt és egyszerű! Csak Terry ne tudja meg, hogy ilyen érzelmes cuccot írok. Azt hiszem, kiröhögne.

A nap teljesen elbújt a vastag felhők mögé, s a farmerkabátomat be kellett gombolnom, mert annyira fáztam. Magam mögött hagytam a színesebb házakat, aztán jöttek a régi, borostyános kőépületek. A fekete válltáskámban unalmas ismétlődéssel lötyögött a cd-m, a szél hűvösen csiklandozta az arcomat, és minden pillanat lelassult… Majd vissza is tért a rendes tempóba. Megráztam a fejem. Nem lehet igaz! Ez az időlassítás is koordinálhatatlan és zavaros volt. Mint az összes képtelenség. Szédültem is. Fájt a hátam is. Nyugtalan lettem.

Megérkeztem a Staunton család óriási kúriájához, és megnyomtam a piros kapucsengőt. Aztán vártam egy kicsit.

A hatalmas udvart néztem. A tölgyfaághoz kötött hinta lágyan lengedezett a szélben, az egyik almafáról a földre gurult egy sárga alma, s egy fekete macskát láttam elsurranni a terasz előtt. Nagyot dobbant a szívem. Reméltem, hogy nem hoz majd rám szerencsétlenséget. De ebben az új világban bármi megeshet, nem? Nemrég minden megváltozott azzal, hogy megismertem a Kelta Erdőt. Talán soha nem is lesz már semmi úgy, mint régen.

– Blase! – Rose kiáltott fel a nyíló ajtóból. Csak a feje bújt ki, s most először láttam vasalatlan, hullámos hajjal és kihúzatlan szemmel. – Tudnál várni még egy kicsit?

– Persze – vigyorogtam.

Rose zavartan elmosolyodott, és visszabújt a házba. Gondoltam, hogy sokáig fog tartani a készülődés, de azt nem, hogy ennyire. Közben Rose húga is kinézett az ablakon, és érdeklődve méregetett engem. Eléggé zavarba jöttem, úgyhogy elfordultam a vaskaputól, s az utcán áthaladó autókat néztem. Audi, Toyota, Renault, Audi, Opel, Opel, Renault, Ford, stb. Kezdtem még jobban szédülni, és majdnem leragadt a szemem, amikor váratlanul kinyílt a kapu, és Rose a vállamra tette a kezét. Megfordultam, és elámultam a szépségétől. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint mindig. Sötétlila kabátba, fekete csőnadrágba és fekete Converse cipőbe öltözött. A szemét szolidan kisminkelte, sötét haját kiegyenesítette, és keskeny ajkaira rózsaszín rúzst kent.

– Tudod, smink nélkül és más hajjal is szép voltál – bukott ki belőlem a bók, mire Rose azonnal elvörösödött, én meg zavarba jöttem. – Ja, és… és hoztam Death Cabet.

– Köszi, de én… én nem hoztam Panic! at the Disco-t. Visszamenjek érte?

Megráztam a fejem.

– Ne! Ráérsz máskor is odaadni.

– Jól van, akkor… Akartál még valamit? Vagy csak ezért jöttél? – Rose reményteljes pillantással nézett a szemembe.

– Hát, szerintem csinálhatnánk valamit. Együtt. Mármint elmehetnénk valahová. Nem is tudom, ezen nem gondolkodtam el – dörzsölgettem az államat.

Rose rám villantott egy kedves féloldalas mosolyt, és megfogta a kezemet.

– Eljössz velem az erdőbe? – kérdezte.

Összeráncoltam a homlokom. Gyanítottam, hogy ez lesz az ötlete, de mégis felkészületlenül ért. Át kellett gondolnom. Kibírok még pár óra képtelenséget?

Bólintottam.

– Ja, persze! Miért is ne?

Rose arca felragyogott.

– Akkor add ide a lemezt, beviszem, kihozom neked a Panicet, elmondom anyának, hogy hová megyek, és indulhatunk is!

Beleegyeztem, átadtam a cd-t, és megint várakoztam egy kicsit. Pár percen belül már a fenyőerdő felé sétáltunk, s egymás kezét fogtuk. Nagyon különleges kapcsolat kezdett kialakulni közöttünk, és titkon könyörögtem mindenféle istennek meg sorsnak, hogy legyen több egyszerű barátságnál. Már az is jó jel volt, hogy Rose-t nem zavarta az érintésem. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy még csak két és fél hete ismertük egymást.

– A macskád ma is zaklatni fog minket? – kérdeztem, miután a hátunk mögött hagytuk az utolsó szürke házat, és gyülekezni kezdtek körülöttünk a hatalmas fenyőfák.

– Sláine? – kuncogott Rose. – Nem hiszem. Megkértem rá, hogy maradjon otthon.

Lenéztem a lány fehér arcára, és azon gondolkodtam, hogy vajon mit értett otthon alatt. Az erdő melyik részét. Azt, ahol a kunyhók vannak? Gyanítottam, hogy egyszer megtudom a választ. De lehet, hogy csak akkor, ha én is tagja leszek ennek a „tündértársadalomnak”. Megráztam a fejem. Micsoda ostobaság! Dehogy vagyok én tündér!

Rose valószínűleg rájött, hogy min agyalok (nyilván rá volt írva az arcomra), mert erősen megszorította a kezem, és így szólt:

– Nem biztos, hogy féltündér vagy. Csak nagyon… valószínű.

Elfintorodtam.

– Ez megnyugtató.

– Hé, én próbálkozom! – bökött oldalba, amitől rögtön megugrottam.

Aranyosan felnevetett, én pedig nem tudtam rá haragudni.

– Futunk megint? – kérdezte elevenen csillogó tekintettel, és levette a kabátját.

– Te tényleg nem fázol? – ráncoltam a homlokom.

– Hidd el, mi tündérgyermekek hozzászoktunk ehhez. Télen is bírjuk. Na, dobd le a táskádat! – Rose egy feltűnően csúnya, feketetörzsű fenyőre mutatott, és lehajította elé a kabátját.

– Ezt most komolyan gondoltad?

– Persze! Ne aggódj, visszatalálok ide, és le fogom fedni bűbájjal. Sokszor hagyok holmikat ennél a fánál. Ez egy varázsfa. – Már megint titokzatosan beszélt.

– Aha. Varázsfa – bólintottam, és gúnyosan körbeforgattam a szemem.

– Idefigyelj, Blase! Bízz bennem! Jó?

A szemébe néztem. A barna szivárványhártyája egészen gyönyörűen ragyogott most, mintha meg akarna igézni. Hát én be is hódoltam neki! Letettem a táskát a fenyőfa törzse elé, és ölbe tett kézzel vártam, hogy Rose mit fog csinálni.

Rose a fa elé lépett, lehúzta a kesztyűit, és azokat is a földre dobta. A karján kacskaringózó motívumok lilán felragyogtak egy pillanatra, aztán enyhébb fénnyel világítottak tovább. A lány leguggolt a cuccainkhoz, becsukta a szemét, és amikor újra kinyitotta, már csak a gyér füvet látta. Eltátottam a számat.

– Te tényleg eltűntetted a táskámat!

Rose felállt, és rám mosolygott.

– Nem, csak eltakartam. – Közelebb lépdelt hozzám, és felhúzta a szemöldökét. – Akkor versenyzünk?

– Felőlem!

– Remek! – csapta össze a tenyerét Rose, és szétnyitotta a fekete blúz hátsó tépőzárját. Kinőttek a szárnyai, és úgy verdestek egy ideig, mintha elgémberedtek volna odabent, és most nyújtózkodni akarnának. – Akkor versenyezzünk az első nyírfáig! Futás!

Mire elrajtoltam, Rose már jóval előttem járt, és hihetetlenül gyorsan szaladt. Minek is mentem bele az ilyen játékokba? Ja, megvan: Mert élveztem őket. Volt valami jó érzés abban, hogy a féltündérlány után rohanhattam. Mintha küzdöttem volna érte.

Átszaladtam a páfrányokon, és faltam a levegő hűvösét. Rose kékeslila, kristálymintás szárnyait néztem, ahogy a szél néha megcibálta őket, vagy éppen áramvonalasan megdőltek, és segítették Rose-t a mozgásban. Nekem is ilyen szárnyaim lesznek, ha féltündérré változom? Akkor aztán tényleg nem leszek férfias!

Futottunk, üldöztük egymást hosszú perceken át, és a talaj egyre meredekebbé vált. Rose csak egy röpke pillanatra nézett hátra, de akkor mosolygott. Nagyon kedvesen. Én meg persze visszavigyorogtam, és emiatt nem vettem észre a lábam előtt árválkodó kődarabot. Megakadt benne a cipőm orra, s zuhantam egy nagyot. Előre zúgtam, és a tenyeremmel fogtam fel az esést. Durván felhorzsoltam a bőröm, és utána még tovább is gurultam az aljnövényzeten. Mindenféle páfránylevél és földdarab tapadt rám, mire megálltam Rose lábainál. A lány aggódva vizslatott, majd felsegített a talajról.

– Blase, azt hiszem, nem kellett volna ezt a futást erőltetnem – ingatta a fejét, és maga elé fordította a vérző tenyeremet. A lila jelek erősen pulzáltak a karján, mire a sebeim szép lassan elkezdtek begyógyulni. Már megint varázsolt.

– Fú, köszi! – Végigtapogattam a bőröm, hátha csak illúzió az egész, de nem az volt.

– Nincs mit, és bocs…

– Semmi gáz, én futok veled máskor is. Csak figyelmetlen voltam, ennyi az egész.

Rose elpirult, és aranyosan, szelíden mosolygott. Újfent egymást nézegettük. Én is faltam őt a tekintetemmel, és ő is falt az övével. Aztán valami megmozdult a közelben. Zörögtek a páfrányok, mire mindketten összerezzentünk, és elnéztünk oldalra. Sláine, a szürke vadmacska spurizott felénk, aztán megtorpant Rose lábainál.

– Mit akarsz? – korholta le a lány, és fülig elvörösödött. – Nem megmondtam, hogy maradj otthon?!

A macska lesütötte a szemét egy pillanatra, majd utána restelkedve nézett fel a gazdájára.

– Mór hívat téged, ladym! Volna egy kis megbízás. Egész apró, még ma délután elrendezheted a dolgot.

– Mór? Ki az a Mór? És miféle név ez? – kérdeztem feldúltan. Ez a kotnyeles macska éppen egy nagyon szép pillanatunkban zavart meg minket.

– Mór a nimfa anyám – sóhajtotta Rose, és az ujjait a tenyerembe csúsztatta. Hűvös volt, de megnyugtató. – És ez egy kelta név. Pont, mint a Sláine.

– Jössz, Kristályszép drágám? – kérdezte a macska, és rám ügyet sem vetett.

– Ha muszáj. De mi lesz Blase-zel? Ő is jöhet?

– Jönnie kell! Mór kíváncsi rá.

Elkerekedett a szemem.

– Rám? Ez komoly?

– Komoly, na! Gyertek már! – sürgetett minket a macska, és elrohant előre.

Rose-zal összenéztünk. Láttam rajta, hogy nem örül a helyzetnek, és zavarban van. De így kelletlenül is a familiárisa után húzott, és együtt szeltük át a nyírfák rengetegét. Tapostuk a lehullott faleveleket, s én az ágakról felszálló tündérmanókban gyönyörködtem. Most különösen szépek voltak. Ezek éppen zöld szárnyakat növesztettek, és még a hangjuk sem volt irritáló. Nem csipogtak, hanem lágy hangon énekeltek.

Sláine olyan területre vezetett minket, ahol eddig még nem jártam, és a képtelen dolgok egyre sűrűbben bukkantak fel a szemem előtt. Esküdni mertem volna, hogy láttam az álmaimban megjelenő, szőrös, furcsa kis manót, ahogy a nyelvét nyújtogatta felém. De nem ő volt az egyetlen furcsaság. Újra hallottam a farkas vonítását, és láttam még más, apró termetű szerzeteket is, de annyira gyorsan mozogtak, hogy nem tudnám visszaidézni a külsejüket. Az viszont biztos, hogy nem voltak valami szépségesek.

– Hová megyünk pontosan? – kérdeztem levegő után kapkodva, de senki sem válaszolt.

Minél tovább caplattunk a sárga, lehullott faleveleken, az élénkzöld füvön, és át a sok bokron, annál jobban éreztem azt a furcsa izgalmat. Megint felpezsgett a vérem, és repülni meg küzdeni akartam. Baromi rossz volt, miután ráeszméltem, hogy min gondolkodom. Ez eszembe juttatta, hogy tényleg tündérgyermek lehetek. Márpedig ha tündérgyermek vagyok, akkor az anyám vagy az apám nem az igazi. Ettől hányingerem lett, és gombóc keletkezett a torkomban. Ki kellett ráznom a fejemből a gondolatot. Rose érintése segített. Az, hogy fogta a kezemet, és még futás közben sem eresztette el. Nem érdekelt, hogy szinte hozzáfagytam a belőle áradó hidegtől. Nem érdekelt, hogy talán óriási a szakadék köztünk. Megnyugtatott a jelenléte, és most csak ez számított.

A sok kutyagolás után a kőrisek és nyírek erdeje egyre ritkásabbá vált, és megnyílt előttünk egy hatalmas tisztás, végében egy zöld dombbal, vagy inkább halommal. Különleges építmények százai foglaltak helyet a tisztáson, s mindenütt csak pillangószárnyas embereket láttam. Pardon, tündérgyermekeket! Ki-be járkáltak az agyagfalú, nádtetős kunyhókból, és olykor-olykor bementek egy biztonságosabbnak és kényelmesebbnek tűnő kőházba, de legfőképp csak beszélgettek, könyvet olvastak, iPhone-on játszottak meg zenét hallgattak. Mint a normális emberek. Ettől függetlenül az egész olyan volt, mintha visszamentem volna a kelták korába. Lenyűgözött. Delejezett a látvány.

– Ez valami hagyományőrző izé? – kérdeztem döbbenten. – Ja, várj csak, tudom! Vannak Amerikában azok az amisok! Na, ez pont olyan, csak ilyen druidás változatban.

Rose elnevette magát.

– Lehet, hogy igazad van. A lila tündérgyermekek (azaz mi), általában ilyen csoportokba tömörülünk. De mindig egy tündérdomb, azaz kelta néven sídh köré gyűlünk. A felnőttek felépítik ezeket a kelta házakat, és aztán azt hozunk ide, amit akarunk. Nem olyan gáz, mint amilyennek első látásra tűnik. Na jó… néha cikinek érzem.

– Nem ciki – mosolyogtam rá, amitől megint rögtön elpirult.

A macska megköszörülte a torkát a sípcsontom közepének magasságában, mire kénytelenek voltunk lenézni rá.

– Mór azt kérte, hogy ne álljunk meg. Egy pillanatra sem!

Rose körbeforgatta a szemét, és nagy levegőt vett.

– Jó-jó, menjünk! – azzal magával vonszolt engem is.

Mindenki minket bámult. Kezdtem hozzászokni. Az egyetemen Rose volt a fura, itt meg én. Minden egyes féltündér addig fixírozta az arcomat, amíg a szemébe nem néztem. Utána félrefordították a tekintetüket, és úgy csináltak, mintha ott sem lennék. Elég gázos volt.

Rájöttem, hogy a dombra megyünk, mert Rose mindenkinek csak kurtán köszönt, és célirányosan a zöld halmon álló kőoszlopra meredt. Sláine előreszaladt, és amikor elérte a domboldalt, a semmiből előtermett egy fehér ruhás, pillangószárnyas nő. A szürkén ácsorgó menhir mellett várt ránk, és olyan szúrósan nézett engem, hogy kezdtem elszégyellni magam. Csak azt nem tudtam, hogy miért. Talán, mert létezem. Meg azért is, mert a lánya kezét fogtam.

Amikor felértünk a dombtetőre, Sláine leült a nő fehér szoknyája elé, és meghajtotta a fejét.

– Megérkeztek.

– Igen, magam is jól látom, familiáris – mosolygott a nő negédesen, és hegyes fülei mögé hajtotta sötétlila haját. Már tudtam, hogy kitől örökölte Rose a káprázatos szépségét. Bár a szemei kivételek voltak. A nimfa írisze ezüstösen csillogott.

– Mit szeretnél, Mór? – Rose felnézett az anyjára, és a nevén szólította őt. Nem mondom, hogy nem furcsálltam.

Mór megeresztett egy gyanúsan kedves félmosolyt, és lehajolt a macskához. Megcirógatta a fejét, majd újra kiegyenesedett. Közben megjegyeztem egy újabb hasonlóságot: A szárnyuk tök ugyanolyan. A többi tündérnek viszont nem volt kristálymintája. Különös.

– Láttad az istállót?

– Nem volt időm ránézni. Sláine azt mondta, hogy siessek, én pedig siettem. – Rose komoran beszélt. A hangjában a családi szeretet halvány szikráját sem véltem felfedezni.

– Helyes – kuncogott a nő elviselhetetlenül lágy hangon. Valamiért felbosszantott ez a cukormázas jókedv. – Mindig fogadj szót a familiárisodnak!

– Azt teszem. Na, miről van szó?

Mór rám lesett egy pillanatra, és addig el is tűnt minden kedvesség az arcáról, de aztán újra visszatért Rose-hoz.

– Valaki ellopta az egyik egyszarvúnkat. Méghozzá a kedvencemet.

– Nem értem ezt a többes szám első személyt.

Mór felhorkant. Na, ez már cseppet sem volt negédes!

– Rendben, Kristályszép! A ti egyszarvútokat lopták el! Nem voltatok elég figyelmesek! Itt kellett volna őrködnöm egész álló nap, hogy ne történhessen ilyen szörnyűség!

– Nem tudom, hogy történhetett – csóválta a fejét Rose, és keresztbe fonta a karjait.

– De tudod, hogy milyen következményei lehetnek! Ha démonivadékok vitték el, akkor fel fogják áldozni az alvilág isteneinek!

– És zordfarkasokat kapnak cserébe… tudom.

– Akkor mire vársz még?! Nyomás-nyomás! A fiút meg hagyd itt addig! Úgysem árt, ha beszélek vele. – Mór baromira dühösnek tűnt. Ezek után nem fűlt hozzá a fogam, hogy jobban megismerjem.

– Én vele megyek! – mondtam határozottan, és lehet, hogy túl erősen megszorítottam Rose ujjait, mert halkan felszisszent.

A mondatomnak volt is hatása. Rendesen. Mór úgy nézett rám, mintha hülye lennék. Egy tudatlan, szerencsétlen flótás. De Rose megmentette a helyzetet.

– Igen, velem jön. – Az anyjára nézett, aki büszkén kihúzta magát, és összevonta a szemöldökét. – Ne akarj most veszekedni… anya! – Király. Elintézte a dolgot. Mór el is tűnt, szó szerint köddé vált.

– Sláine, maradj itt! Blase, ne kérdezz sokat, csak gyere! – Rose kiosztotta a parancsokat, és elindultunk.

Lerobogtunk a dombról (közben féltem attól, hogy megint gurulni fogok), és több száznyi árgus pillantást a hátunk mögött hagyva elhagytuk a tisztást. Belevetettük magunkat a kőrisfák sűrűjébe, de már az első percben meg is álltunk. Láttam, ahogy Rose orrlyukai kitágultak, és lezárta a szemhéját, hogy koncentrálni tudjon a szagokra. Akárcsak egy állat.

A következő pillanatban felpattant a szeme, és diadalittasan kacsintott rám.

– Megvan! A szél pedig… – Elkezdett körbenézni, aztán egy ponton megtorpant, és felemelte az ujját. – A szél arról fújja a szagát! Nem tudom, ki lehet vele, mert az egyszarvúnak dominánsabb a szaga, és elnyomja a tolvajét. Vagy az is lehet, hogy elszökött. Csak nem’tom hogyan.

– Elképesztő vagy – ingattam a fejem. – Ilyen jók az érzékeid?

– Ha nagyon erősen összpontosítok rájuk, igen. – Eszembe jutott! Amikor Terryvel és Julie-val először sétáltam az erdőben, nekem is felerősödtek az érzékeim. A hangokat is jobban hallottam. Francba is, tündérgyermek vagyok!

Nem szóltam egy szót sem, csak bólintottam, és ezzel Rose értésére adtam, hogy mehetünk tovább. Át is bújtunk minden gazon, és valami tüskés izé is felkarcolta párszor a bőrömet, de nem nyafogtam. Inkább Rose sajnálkozott.

– Annyira sajnálom, hogy belerángattalak ebbe! Nem lett volna szabad. De… még hazamehetsz, ha akarsz! – mondta sopánkodva.

– Nem-nem, most már veled tartok! Különben is, tök izgalmas. – Nem is hazudtam nagyot. Valamennyire érdekfeszítő volt ez a küldetés, vagy mi. De fájtak a lapockáim, és volt egy olyan megérzésem, hogy nemsokára beledőlök egy bokorba a szédüléstől. Erről azonban nem akartam beszélni.

– Ha neked ez izgalmas, én annak csak örülni tudok! – epéskedett a féltündérlány, és félrehajtott egy faágat, amely az arcába tolult.

– Nem értem, miért ilyen veled az any… – Puff. Állon vágott a faág. – Au! Az anyád.

Rose nem tudta elrejteni a kuncogását.

– Bocsi – pironkodott.

– Semmi baj, túlélem. Ha a fák ellenem szövetkeztek, hát legyen! Harcolok. – Puff. Újabb faág. Utána még egy. – Ah. Rendben, fegyverszünet!

Rose nagyon nevetett, és félbehagyta a keresést egy kis időre. Magához ölelt, és ezzel annyira elnémított, és annyira megdöbbentett, hogy hirtelen gondolkodni se tudtam normálisan. Már láttam, hogy beúszik a szemem elé a rózsaszín köd. De valami gonosz kis manó félrefújta, mert a lány gyorsan eltolt magától, és fülhegyig vörösödve lesütötte a szemét. Fél percig csak álltunk ott egymással szemben, egy mogyorófa és egy nyírfa törzse között. Beröpült a látóterembe egy kékszárnyú tündérmanó, csipogott kettőt, és tovaszállt.

Aztán Rose végre felnézett.

– Mit mondtál az anyámról? – kérdezte gúnyosan.

Reméltem, hogy az ölelés lesz a téma, ezért nehéz volt azonnal válaszolni. Hebegtem egyet, majd megrántottam a vállam.

– Hát… csak… csak annyit, hogy nem értem, miért ilyen veled. Küldözget mindenhová, és ilyen hülye feladatokat ad neked. Ne haragudj, de nagyon fura. Meg azok a fülek!

– A füleknek semmi közük ehhez az egészhez – mosolygott Rose. – Ő egy tündér. Pontosabban egy nimfa, a tündérek vezetője, vagy ha jobban tetszik, királynője. Átjön ide a tündérdombon keresztül, parancsolgat, gőgös, és nagyon nem kedvelem.

– Ja, vettem észre. Mórnak hívod, nem anyának.

Vállat vont.

– Mert nekem ő nem az anyám. Az én anyukámat Dolly Calder Stauntonnak hívják. Őt szeretem.

– Értem.

Rose valószínűleg nem szeretett erről beszélni. Most is kicsit dühösebb lett a kelleténél, és a járomcsontján ülő kis párnák élénken piroslottak. Meg akartam csókolni őket. Aztán lejjebb haladni az ajkához, és azon időzni egy kicsit. Felsóhajtottam. Ő is.

– Haladjunk – nyögte, és megfordult.

Egy ideig csak néztem hátulról; néztem ahogy mozgott. Könnyedén, valamelyest kecsesen, de mégis furán. Nekem ez is tetszett benne. De befejeztem az álmodozást, és követtem a lépteit. Közben próbáltam nem törődni az időnként felharsanó farkasüvöltésekkel, csakhogy Rose is hallotta őket, és komolyan elgondolkodhatott rajtuk.

– Ezen a környéken már nem szoktak farkasok ólálkodni – értetlenkedett, s egyre kimértebben mozgott.

– És mi van azokkal a zordfarkasokkal? – kérdeztem suttogva. – Nem lehet, hogy ez is olyan?

– Nem, a zordfarkasnak ijesztőbb hangja van. Amit láttál, az biztos csak egy egyszerű szürke farkas volt. Beszéltünk már róluk. Mondtam, hogy él néhány a Kelta Erdőben. Csak nem pont errefelé, és ezt furcsállom.

– Biztos engem követ – dünnyögtem gúnyosan.

Láttam, hogy Rose mosolyog, de egy pillanatra sem lankad a figyelme. Olyan volt, mint egy vadász. De mi a préda? Vagy inkább ki? Mit fog kezdeni a tolvajjal? Zsongott a fejem, és nem csak a csipogó tündérmanók miatt.

A hatalmas kőrisfacsalád kellős közepette, páfrányokon átvágva jutottunk el egy olyan ösvényre, ahol már én is éreztem a szagot. Rose azonnal rámutatott a forrásra: Lócitrom. Vagyis inkább egyszarvúcitrom, és ráadásul ezüstszíne volt. Nem tudtam, hogy nevessek, vagy csak a fejemet fogjam az abszurditástól.

– Ezt a…?

– Igen, az egyszarvú csinálta – forgatta a szemét Rose, és befogta az orrát. – Ez most kicsit erős. Ezért utálok az istállóban dolgozni.

– Meghiszem azt! – Én is nagyon durván éreztem. – Nem megyünk?

– De! Kövess!

A féltündér osonó léptekkel haladt tovább a kis kövecses ösvényen, én meg oldalogtam utána. Nem tudtam, hogy mit keresek itt, és mi értelme van ennek az egésznek, de nyakig benne ültem, és kíváncsi voltam a végére.

Nem kellett sokáig várnom. A következő kanyarban már megtaláltuk a tolvajt és a tündérgyermekek fehérszőrű egyszarvúját. Egy pillangószárnyas srác hadakozott a szerencsétlen állattal, mert az levetette magáról, és most nem akarta, hogy újra felüljön rá. Megmakacsolta magát, és a fiú hiába húzta a kantárszárat, már így sem akart továbbmenni. Néha oda is bökött csavaros szarvával, és mérgesen prüszkölt.

– Á, te nyamvadt dög! Lusta barom! Gyere már! – szitkozódott a féltündér, és teljesen feleslegesen ráncigálta a kantárszárat. Fekete, sötétzöld foltokkal tarkított szárnyai már lelapultak a fiú hátára, mintha azok is elfáradtak volna.

– Fekete tündérgyermek! – súgta Rose a fülembe, és még közelebb lopództunk a furcsa pároshoz.

A farkas újra felvonított valahol az erdő mélyén, mire az egyszarvú a hátsó lábaira állva felágaskodott, és menekülni próbált. Csakhogy a tolvaj még mindig fogta a kantárszárat, és olyan hihetetlen erővel tartotta frissen lopott tulajdonát, hogy az képtelen volt a menekülésre. Aztán észrevett minket. Amint ránk pillantott, elkáromkodta magát, és megint a lóra üléssel próbálkozott. El akart menekülni. De Rose felé tartotta jobb karját, s a lila jelek azonnal vakító ragyogásba kezdtek. A srác ezután úgy repült hátra a lábunk elé, mintha egy body builder hajította volna felénk. Pislogott egy-kettőt, és mielőtt bármilyen ellenállásba kezdhetett volna, Rose a torkára szorította a kezét. Én meg ámulatból bámulatba estem.

– Jesszus, megfojtod!

– Csak ha nagyon ellenkezik – élcelődött Rose, és komoran nézett a tenyere alatt vergődő fekete féltündérre. – Miért loptad el az egyszarvút?

A srác folyamatosan hörgött, és Rose fojtó ujjaira mutatott. Nem tudott beszélni.

– Á, bocs! – A féltündérlány elengedte a tolvaj nyakát, de nem hagyta, hogy elmeneküljön. A vállát szorította a földhöz, s úgy térdelt mellette. – Szóval?

– Kellett a pénz!

– El akartad adni?!

A tündérgyermek keservesen felnyögött, és összeszorította a fogát egy pillanatra.

– Igen-igen, mert le akarok innen lépni! Anyámék gyűlölnek, és folyton csak cseszegetnek. Az igazi apám meg sosem mutatkozik, egy szemét alak! Utálom az összes fajtámbelit!

– A fekete féltündéreket? – szóltam közbe puszta kíváncsiságból.

– Ja, őket. De ki a halál vagy te?! Miért rejtegeted a szárnyaidat?

– Én ember vagyok, bocs.

– Mi a fene?! Hát ez meg hogy lehet? – A tolvaj megrázta a fejét, és visszatért az előző témához. – Nem tudok tovább itt maradni, értsd meg! Az egyszarvúért meg sok pénzt kapok.

– Kitől? – Láttam Rose arcán, hogy már tudja is a választ.

A fekete hajú fiú először nem akart válaszolni, és elnézett oldalra, de Rose megmutatta neki egyre jobban fénylő karját, mire nyomban kibökte a nevet:

– Greg Cole-tól. Sajnálom!

Rose tekintete elködösült.

– Greg Cole. Aha. Tudod te, hogy Greg Cole miféle?! Démongyermek, ha nem tudnád! Tudod, hogy mit tenne az egyszarvúval?

– Tudom, tudom! Átadja a sötét isteneknek, és kap érte egy zordfarkast. Szeretne egy ilyen familiárist. Azt mondta… azt mondta, hogy ezzel kitűnne a társai közül.

– Csakhogy törvényt szegne! Hát már nem is veszi figyelembe a szabályainkat?

– Nem érdekli a Túlvilági Lények Törvénykönyve. Soha nem olvasta!

– Szerintem te sem! – korholta le Rose a tolvajt. – Amit tenni készültél, az ezerszer súlyosabb bűn, mint az, hogy elloptad az egyszarvút!

– Hé, én olvastam a Törvénykönyvet!

A srác úgy hánykolódott Rose tenyere alatt, hogy már kezdtem megsajnálni. Miféle erő van ebben a lányban? Kicsit ijesztő volt így látni.

– Hány éves vagy? – kérdezte.

– Tizenhat.

Rose elhúzta a szája szélét. Láttam, hogy enyhít a szorításon, és elgondolkodik. A fekete féltündér rettegve nézte őt.

– Kérlek, ne cibálj az anyád elé! Tudom, hogy te vagy Mór lánya, és egyetlen porcikám sem kívánja, hogy a szemébe kelljen néznem! – Máris rokonszenvet éreztem iránta. Persze csak rövid időre. – Kérlek… Én nem akarok bajt! El akartam menekülni, de… megpróbálok szembe nézni ezzel a szar élettel. Csak eressz el!

A féltündérlány arca megenyhült. Elemelte a kezét a fiúról, majd feltápászkodott. Végig a tolvajon tartotta a tekintetét, míg ő is felkecmergett a kemény kövekről.

– Ne hidd, hogy elfelejtelek! – mondta komoran. – Ha még egyszer rossz fát teszel a tűzre, esküszöm, hogy elrángatlak Mórhoz!

– Persze… hogyne! Megígérem, hogy mostantól jó leszek! Oké? – A fiú hálásan hebegett, és elindult az egyszarvú felé.

– Másik irány! – dörrent rá Rose.

– Jaja, jó – motyogta a fekete tündérgyermek, és elindult a kőrisfák felé. Még visszafordult egy pillanatra, és elmosolyodott. – Amúgy a nevem Rob. Robert Glasford. Szoktak becézni Robert Redfordnak is.

Elnevettem magam.

– És mi a tündérneved? – kérdezte Rose.

– Á, az… az Opálszív. Gőzöm sincs miért.

– Jól van, Opálszív. Most már mehetsz.

Rob bólintott, felém is intett egyet, majd megrebegtette fekete szárnyait, és elrepült a fák közé. Éltem a gyanúperrel, hogy nem most láttam utoljára.

Rose felém fordult, és felhúzott szemöldökkel vizslatta az arcomat. Lenéztem rá, és elmosolyodtam. Ezen ő valamiért elcsodálkozott, és nevetgélve ingatta a fejét.

– Mi az?

– Semmi – vont vállat. – Egyszerűen csak… nem értem, hogy miért mosolyogsz. Az előbb láttad, hogy micsoda szörnyeteg vagyok.

– Mi… micsoda? Szörnyeteg? Szerintem nem vagy az. Majdnem jól elintézted a gyereket, de igazából nem is bántottad.

Rose a földre nézett. Egy lila követ bökdösött a tornacipője orrával.

– Mi harcosok vagyunk. Védelmezők. Nem csak emberi érzelmeink vannak. Bennünk tombol a tündérdüh. Ha pedig egy tündér dühös, akkor annak… nem lesz jó vége.

– Hát, rám még nem voltál dühös.

Felemelte a fejét. Nedvességet láttam a szemében.

– Nem is szeretnék az lenni. Most először kedvelek olyan embert, aki talán viszont kedvel, és… hát, nem is tudom. Összezavarodok. – Rose irtó aranyosan elpirult, és elfordította a fejét. – Jaj, olyan hülye vagyok!

– Nem, nem vagy hülye – csóváltam a fejem.

Eljött a pillanat, hogy valami nagyon csábítót mondjak, de nem jött újabb szó a számra. Úgyhogy csak magamhoz öleltem. Kicsit meglepődött, de ő is átölelt, és egymás karjaiban ácsorogtunk egy teljes, hosszú percen keresztül. Éreztem a teste melegét, és éreztem a karja hűvösét. A kabátomon is áthatolt a hideg, ahogy a mágikus jelek hozzáértek, de engem mindez csak jó érzéssel töltött el. Nekem ez kellemes volt.

Addig a teljes percig a mennyországban voltam. Már ha létezik olyan. Ha nem, hát akkor egyszerűen csak elkábultam. Tudtam, hogy Mór hamarosan jól leszidja Rose-t, ezért mellette akartam lenni. Abban a percben igyekeztem a lehető legtöbb energiát átadni neki, ami bennem volt, és éreztetni akartam vele, hogy mennyire kedvelem.

Amikor elengedtük egymást, szerintem mindketten ugyanazt láttuk a másik szemében. Láttuk a szeretetet.

Az ellopott egyszarvú mellénk lépett, és megbökött az orrával. Azt akarta, hogy felülüljünk rá. Összekulcsoltuk az ujjainkat, és mosolyogtunk. Valami az súgta, hogy jó sok kalandban lesz még részünk. Kezdve azzal, hogy nem tudok lovagolni…