[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
A strigoik
Kifáradva hullottam az ibolyák közé, még csak ahhoz sem volt elég erőm, hogy normálisan tudjak landolni. A szárnyaim összegyűrődtek a hátam alatt, az egész testem ki volt csavarodva. Egyébként nem esett semmi bajom, csak nyomorultul éreztem magam. Rose kecsesen ereszkedett le mellém, és ráhajolt a mellemre. Együtt lélegeztünk, hangosan és kimerültem. Az én lihegésembe némi félelem is vegyült, hiszen alig telt el pár perc azóta, hogy a zombi vámpírok ránk támadtak. Minden olyan gyorsan történt. Újra le kellett játszanom magamban az eseményeket. Egyáltalán mit kerestek ott a banshee-k? Hogy találtak ránk? A köd… a köd az ő bűzüket hordozta, csak Rose nem ismerte fel! De hát olyan jó a szaglása, hiszen tündérgyermek!
– Mi a fene volt ez? – nyögtem a földön fekve, és finoman végighúztam az ujjbegyeimet Rose hűvös karján. Az újhold karikája aranylón sütött felettünk.
Rose nem válaszolt egy ideig, aztán felültünk. Egymás szemét vizslattuk.
– Nem is tudom – motyogta, és az ajkába harapott.
– Hát… mindesetre én nagyon gyáva voltam. Sajnálom! – mondtam komoran, és lenéztem Rose kifestett körmeire. A fűszálakra tenyerelt, én pedig még mindig remegve simogattam selymes bőrét.
– Dehogy voltál gyáva! Bátran viselkedtél. – Felhorkantam, mire Rose oldalba bökött, és tovább erősködött. – Tényleg! Varázsoltál.
– De hát időlassításban voltam, azok a zombik olyan lassan jöttek, mint valami cukorbeteg öreg csigák.
Rose nevetett a csigákon, és egy pillanatra a vállamnak döntötte a homlokát. Aztán újra felnézett. Ahogy közöttünk ragyogott a lila fény, amely az alkarján világított, Rose írisze világosbarnának tűnt.
– Szerintem ne hívjuk őket zombiknak. Ha léteznének zombik, azok nem csak az időlassításban lennének lomhák. Ezek valójában egész gyorsak voltak.
– Honnan tudod, hogy lomhák lennének?
– Láttam pár zombis filmet. Ezek nem zombik, Blase.
– Akkor mik? – sóhajtottam fel, és az ölembe ejtettem a kezem.
– Nem tudom. Valamilyen élőhalottak. Ugyanúgy, ahogy a banshee-k.
– És a szellemek?
Rose megrázta a fejét.
– Nem. A szellemek lelkek. Az élőhalottaknak nincs érző lelkük, csak a puszta sötét energia irányítja őket. Mondhatni csak testek. Atomjaik mélyén a sötét energiával.
– Jesszusom, sokat kell még tanulnom! – nevettem keserűen. – De ha te ilyen okos vagy, akkor miért nem ismered fel ezeket a… vámpírszerű élőhalottakat?
– Na, látod, gőzöm sincs, és ez a fura! – húzta el a száját Rose, és átölelte a nyakamat. – És még furább, hogy álmodtál róluk.
– Ja – nyögtem. Nem tudtam már mit mondani. A helyzetünk több volt, mint ijesztő.
Egy kis ideig egymást ölelgettük, és próbáltam megnyugodni. De aztán fel kellett állnunk, hogy tájékoztassuk Mórt a történtekről.
A nimfa nem volt elragadtatva. Először azon bukott ki, hogy megint együtt töltöttük az esténket. Aztán elkezdte sorolni a veszélyeket, amelyek a temető környékén leselkednek a tündérgyermekekre. Arról is papolt, hogy túl sok arrafelé a féldémon, és ne csodálkozzunk azon se, hogy banshee-k foglalták el a területet. Szerinte óriási szerencsénk volt, mert azok a lények, amiket láttunk, sosem jártak még erre, és nem ismerjük a képességeiket. Tehát akár legyőzhetetlenek is lehetnek. Ezt bizonyítja az is, hogy a varázslataink nem ölték meg őket. Rose rákérdezett, hogy eredetileg hol élnek ezek a lények, mire Mór Romániára, és azon belül Erdélyre utalgatott. A román mitológiát hozta fel, amelyben létezik egy olyan élőhalott vámpír, ami közvetlenül a szívből szerzi a vért. Ez a bestia a strigoi, amely a való életben tündérszíveket eszik, hogy fiatalossá és megnyerővé váljon a külseje.
Én egészen csendesen hallgattam végig a betegesnek hangzó históriákat, és csak néha hallattam egy-két nyögést és sóhajt. Miután véget ért a beszélgetés, Mór elküldött engem, mert valami fontosat akart mondani Rose-nak. Rose persze elárulta nekem, hogy mi a gond: Én.
Éjfélkor kirepültem az erdőből, addig Rose kunyhójában voltunk, ami belülről pontosan úgy nézett ki, mint egy tipikus tini szoba.
Anyáék ébren vártak otthon, még most is valami bugyuta filmet néztek. Nem árultam el nekik, hogy mit hallottam a szellemektől, de tudtam, hogy egyszer úgyis muszáj lesz kitálalnom. Nehéz lesz, legalább olyan nehéz, mint amilyen nekik volt, amikor el kellett mondaniuk, hogy apa nem a vérszerinti apám. Anya zokogni fog, ebben szinte biztos voltam. De tudnia kell az igazságot! Tudnia kell, hogy a szüleit megölték!
Keserű szájízzel feküdtem le az ágyamba, és végiggondoltam azokat a dolgokat, amelyek eddig felforgatták az életemet. Féltündér lettem; egy olyan élőlény, akinek kitűnőek az érzékszervei, ha harcról van szó, tud repülni, a szerelmes szenvedélyessége brutális, és nem utolsó sorban képes megigézni varázslatokat. A legnagyobb szerencsém persze az, hogy van velem egy lány, de őt meg sokan el akarják távolítani tőlem. A szüleimen kívül senki sem lát szívesen mellette. Na jó, talán Drostan és Una néni. Meg esetleg Terry és Julie. Egyébként rajtuk is sokat agyaltam. Vajon ez a nagy erdei élet elveszi a közösen eltöltött időnket? Reméltem, hogy nem. Reméltem, hogy Zack, aki minden kétséget kizáróan a strigoikat hozta a tündérgyermekek elpusztítására, idővel elbukik, és nekem nem kell harcolnom.
Nagyon sokára tudtam csak elaludni, de az utolsó gondolatom Rose körül forgott. Egy érzéki csókot képzeltem el, s végre álomba szenderültem.
***
Eljött a kedd, s közben a november egyre hidegebb lett. Vastag kabátot húztam, mielőtt kimentem volna a borús ég alá, és aztán beültem Terry Toyotájába. Alig vártam, hogy végre felvegyük Rose-t, aki még mindig édesen hálálkodott a vörös hajú srácnak, amiért hajlandó őt kivinni az egyetemre.
– Mondom, csajszi, nem tesz semmit! – vigyorgott hátra Terry, és fél kézzel beletúrt a hajába. Minden szál égnek meredt a fején. – Blase úgysem hagyná, hogy buszozzál!
Rose rám mosolygott, és finoman megcsókolt.
– Tudom – motyogta aranyosan.
A magnóból kissé idétlen, ausztrál rockzene szólt, de mire az egyetem parkolójába értünk, egészen megkedveltem.
– Mit is mondtál, mi a banda neve?
– The Grates! – harsogta Terry, és felnevetett. – Az asszonyé a lemez.
– Hé! – dörrent rá Julie.
– Bocsi, Julie!
Rose a fejét csóválta, és halkan a fülembe súgott egy mondatot:
– Remélem neked eszedbe sem jut, hogy asszonynak szólíts!
– Isten őrizz… asszony! – cukkoltam gúnyosan, mire kaptam egy fájdalmas oldalba bökést. Ez volt Rose legnagyszerűbb fegyvere.
A suliban nemsokára elkezdődött Mrs. Ömlengős délig tartó média maratonja, úgyhogy beszaladtunk a nagy előadóterembe, és elfoglaltuk a helyünket. Mind a négyen egymás mellé ültünk, és már fél órán keresztül csak csevegtünk, de még mindig nem érkezett meg a tanárnő. Az előttünk lévő sorban azon izgultak a csoporttársaink, hogy elmaradjon az óra, mire váratlanul kivágta valaki a terem ajtaját, és belépett rajta egy kopasz, sportos fickó.
– Bruce Willis! – kiáltott fel valaki, mire néhányan hangos hahotázásba kezdtek.
– Csöndet! – csattant fel a férfi. Hirtelen halotti némaság ereszkedett a padokra. – A tanárnő váratlanul megbetegedett, és mivel a tanszék nem talált megfelelő helyettesítőt, elmaradnak az óráitok.
Szinte kivétel nélkül mindenki felpattant a székekről, és örömujjongás tört ki a teremben. Bruce Willis a homlokához csapott idegességében, és kirohant az ajtón. Úgy becsapta maga mögött, hogy még az ablakok is beleremegtek.
– Soha ne legyünk olyan szerencsétlenek, hogy egyszer ez a tanár tartson nekünk órát! – sápítozott Julie, és átkarolta Terry derekát.
Mivel az összes keddi óránkat Mrs. Ömlengős tartotta, azonnal el is húzhattuk a csíkot az egyetemről. Rose-zal szerintem mindketten arra gondoltunk, hogy bemegyünk a Kelta Erdőbe, de Terry megelőzött minket egy újabb remek ötlettel:
– Kikocsikázzunk Stirlingbe? Úgyis van egy klassz csuka a Thistles-ben, amit kinéztem magamnak.
Először Rose-ra néztem, hogy lássam, mit szól hozzá, és úgy vettem észre, hogy nem jelent neki problémát. Egyáltalán nem húzta a száját. Mi több, felcsillant a szeme! Lehet, hogy nagyon jó benyomást tett rá Stirling, amikor Julie-val vásárolgatott a Thistles-ben? Lehet, és én ennek nagyon tudtam örülni.
– Menjünk! – bólogatott hevesen, aztán felém fordult. – Neked ugye nem baj?
– Dehogy baj! – emeltem fel a kezem tiltakozva. – Irány Stirling!
Lesétáltunk a parkolóhoz, aztán beültünk a kocsiba. A Toyota rekedtesen felbőgött, s már száguldottunk is. Végighallgattuk a The Grates lemezt, kigurultunk a völgyből, és egyenesen Stirling felé tartottunk. Közben gyűltek fölöttünk az esőfelhők, de csak néhány cseppet hullattak, úgyhogy nem kellett tartanunk nagy záportól. Terry a Thistles mellett parkolt le, így az volt az első megállónk. Ő ment elől Julie-val, mi meg követtük őket. Rose minden kirakatra rácsodálkozott, mintha még soha nem látta volna őket. Először az egyik cipőboltba kellett bemennünk, hogy Terry megvehesse magának azt a marha drága Adidas csukát, aztán a lányok kedvéért az ékszereket is megnéztük.
Míg a kedves párocska a gyűrűkkel szemezgetett, én addig Rose-zal nézegettem a medálokat. Óvatosan emelte fel a neki tetszőket, és közben olyan édesen mosolygott, hogy öröm volt nézni. Számomra érthetetlen módon túl sok koponyát meg mindenféle ijesztőbb cuccot vett a kezébe, de ezért aztán nem akartam szólni. Ha neki ez tetszik, akkor csak nézegesse őket! A lényeg az, hogy örüljön. Én meg persze arra vártam, hogy végre megakadjon a szeme valami olyasmin, amit nem bír elengedni, és akkor azt megvehetem neki.
Éppen a kirakatüvegen néztem kifelé, mert úgy láttam, mintha egy ismerős sétálgatott volna a Thistlesben, amikor Rose hangosan feljajdult. De ez olyan pozitív feljajdulás volt. Gyönyörködős.
– Mit találtál? – kérdeztem.
– Ide nézz! – emelte fel a tenyerében tartott nyakláncra fűzött medált. Valamilyen kelta szimbólum volt, és ezüstösen csillogott. Nem mondhatnám éppen nőiesnek, inkább unisex volt. – Hát nem gyönyörű?!
– Nagyon szép – mosolyogtam, és rásandítottam az árára is. Nyeltem egy nagyot. Nem lesz olcsó mulatság. De legyen most gyereknap! – Mit ábrázol? Ismered a jelet?
– Aha. Ez egy tripla spirál, egy triskele. Nagyon régi kelta szimbólum. A reinkarnációhoz kapcsolódik.
– Reinkarnáció? – ámultam. Erről szó sem volt, amikor a halál utáni életről beszéltünk.
– Ja, a reinkarnáció egy másik út. Ha a lélek új kalandra vágyik, akkor elmehet a túlvilágról, és új testbe költözhet. De az új testben elfelejti az emlékeit.
– És visszanyerheti őket?
– Csak akkor, ha újra meghal. Ezek a lelkek mindig nagyon tapasztaltak és okosak.
Zavarodottan félredöntöttem a fejem.
– Ezt eddig miért nem említetted?
Rose megvonta a vállát.
– Nem’tom. Elfelejtettem. Nem olyan egyszerű ám a halál utáni élet! – A féltündérlány felkuncogott, majd újra a medált nézte. Nagyon beleszerethetett.
– Gyere, megvesszük! – simítottam végig a csíkos kesztyűjén, majd elértem a kibújó kis ujjait. Megremegett az érintésemtől.
Hirtelen megfordult, és a nyakamba vetette magát. Erre Terry is ránk kapta a tekintetét, és elvigyorodott.
– Köszi köszi köszi! – hálálkodott Rose, és adott egy cuppanós puszit az arcomra. – Hihetetlenül aranyos vagy!
– Tudom – vigyorogtam elégedetten. Kivettem a medált Rose kezéből, és elindultam vele a mahagóni eladópulthoz.
Letettem a tárgyat a csicsás öltözetű nő elé, és már a pénztárcámért nyúltam a válltáskámba, amikor Rose is letett a pultra egy ugyanilyen medált. Odacsúsztatta mellé a pénzt is, és rám villantott egy széles mosolyt.
– Neked is jár egy. Ezek párban vannak – magyarázta.
Tudtam, hogy nem ellenkezhetek, de azért megcsóváltam a fejem.
– Igazán nem szükséges…
Rose erősen megszorította a kezem, és lábujjhegyre állva megcsókolta az ajkamat.
– Dehogynem!
Az eladó köhécselt egyet, miután megunta az enyelgésünket, mi pedig szétrebbentünk, és kifizettük a medálokat. Rögtön a nyakunkba akasztottuk őket, és már csatlakoztunk volna a barátainkhoz, amikor egyszer csak megláttam Ciarant a szemben lévő üzlet kirakata előtt. Halál nyugodtan ült ott, és senki sem foglalkozott vele. Összenéztünk Rose-zal. Ő sem értette.
– Skacok, kimegyünk egy kicsit, valamit meg kell néznünk! Találkozzunk a bejáratnál! – fordultam Terryékhez, akik válaszul bólintottak, és folytatták a nézelődést.
Kisétáltunk az ékszerüzletből, mire Ciaran felállt, és tovasietett. Kivezetett minket a Thistles-ből, és az utca legelhagyatottabb zugában állt meg. Ott derékra tett kézzel rámeredtem, és idegesen faggatóztam:
– Mit keresel te itt?! Meg fognak látni!
Ciaran megrázta szürke fejét, és kacsintott egyet.
– Óvintézkedéseket tettem, lordom. Drostan megitatott velem egy láthatatlanná tévő varázsitalt.
– Vicces, mert én például nagyon jól látlak! – élcelődtem összevont szemöldökkel.
– A hétköznapi embereknek tényleg láthatatlan vagyok – magyarázta a farkas, és vakarózni kezdett a hátsó lábával.
A szememet forgatva kivártam a műveletet, aztán újra rákérdeztem:
– Mit keresel itt?
– Drostan küldött, hogy kémleljek körbe. Egy délebbre lévő erdőben látni vélték a strigoikat. Zack egy busszal hozta át őket Nagy-Britanniába. Kék, emeletes, régi busszal. A strigoikon csuklya van, de egy tündér látta, hogy valami nem stimmel velük. Ők azok, lordom. A román, élőhalott vámpírok.
– Ez… biztos? – kérdezte Rose elcsukló hangon.
A farkasom biccentett.
– Ne hülyéskedj! – horkantam fel. – Honnan szerzett buszt?
– Talán lopta. Talán kitörölte a buszsofőr memóriáját. Elég könnyen megszerezhette, lordom. Egy ilyen démongyermek bármire képes, és nem érdeklik őt a szabályok.
Felnéztem a felhős égre, és mély lélegzetet vettem.
– Akkor most mi lesz?
– Drostan és a fekete tündérgyermekek nem avatkoznak közbe. Csak megfigyelők vagyunk, de azért szeretnénk, ha nem borulna fel a rend.
– Segíthetnétek! – tromfolta le Rose a farkast, és összefonta a karját a melle előtt.
– A lordom azt csinál, amit akar, kedves Kristályszép! Harcolhat is. De Drostan még óvatos, még vár. Tudjátok, hogy mennyire különbözik Mórtól.
– Az biztos… – mormoltam gúnyosan. – És tényleg, mi most mit csináljunk?
A familiárisom felemelte a fülét, és gyorsan körbekémlelt, hogy nem-e lát valakit, aztán suttogva válaszolt:
– Neked lordom, abszolút semmi dolgod! De Kristályszépnek azonnal haza kell mennie, ha meglátjátok a buszt! Ha gond adódik, lehet, hogy szükség lesz rá. És Mór nem lesz kíméletes vele, ha itt marad Stirlingben, és ékszerekben gyönyörködik.
Rose lebiggyesztette az ajkát, s belecsimpaszkodott a karomba. Nem tűnt valami boldognak. Ezért is a tündéreket hibáztattam. Folyton csak szét akarnak minket választani. De hát csak nem gondolják komolyan, hogy képes lennék elereszteni a strigoik közé?!
– Ha látjuk a buszt, vele megyek – néztem a farkasra szigorú szemekkel.
Ciaran mintha elmosolyodott volna, és a felhők mögül kibukkanó napkorong fénye felragyogtatta ezüstös bundáját.
– Én is így gondoltam, barátom, én is így gondoltam. Aztán vigyázzatok magatokra! Most menjetek, érezzétek jól magatokat! Majd én figyelem a buszt.
– Köszi, Ciaran! – bólintottam, és kézen fogtam Rose-t, hogy visszafussak vele a Thistles-be. Még csak az hiányzott, hogy Terryék mindenfelé keresgéljenek minket!
Mialatt átértünk az utca túloldalára, és bementünk az üzletházba, Rose egy árva mukkot sem szólt. Rögtön tudtam, hogy ez a hír tönkretette a délelőttjét. Nem akartam, hogy egész végig ilyen nyomott hangulata legyen, ezért kitaláltam pár helyet, ahová elmehetnénk. A barátainkkal az ékszerüzlet bejárata előtt találkoztunk, és azt mondtam nekik, hogy egy könyvesboltba mentünk. Ez sajnos kizárta azt a lehetőséget, hogy tényleg bemehessek a könyvesboltba, de helyette előrukkolhattam valami mással. Még sosem jártam Stirling várában, úgyhogy indítványoztam oda egy kis kirándulást. Nem volt messze a Thistles-től, de mivel egy Castle Hill nevezetű dombra épült, fel is kellett oda kutyagolni. Az ötletem mellett állt Rose és Julie, Terry-t pedig nem volt olyan nehéz meggyőzni.
Hamarosan már a várban voltunk, és minden teremben jártunk, ahová csak be lehetett jutni. Hatalmas volt az egész, hiszen ez Skócia legfontosabb erődítménye, és látszott is rajta, hogy bevehetetlen lehetett. Megnéztük a kiállított viaszbábukat, le is fényképeztük őket, majd végigbámultuk a palota fogadótermét, aztán a kápolnát jártuk körbe. Odakint a várkertben gyönyörködtünk, és készítettünk pár képet az ágyúkkal. Terry volt a leghülyébb. Egyszer úgy csinált, mintha be akarná gyújtani az ágyút, és gonosz vigyort meresztett a kamerába. Utána meg úgy tett, mintha be akarna mászni az ágyú csövébe. Mint egy bohóc. De legalább Rose-t is felvidította, és mire leballagtunk a lépcsőkön a dombról, egészen jó kedve lett.
A vár után a Wallace Monumentet látogattuk meg, és a toronyból kinézve a csodálatos kilátáson ámuldoztunk. Szerettük volna megforgatni a kezünkben Wallace kardját, de sajnos egy üvegvitrinben tárolták, és végignéztük William Wallace profin eljátszott kivégzését. Ennyi fért bele az időnkbe. Utána elmentünk hamburgerezni, s miután jól megtömött bendővel, vidáman nevetgélve Terry idiótaságain végigsétáltunk a Port Streeten, a King Streetre érve megláttuk a kék, emeletes buszt. Szerzetesnek öltözött alakok ültek benne, a sofőr pedig egy fekete hajú, sápadt férfi volt. Éppen csak egy pillantást tudtam vetni rá, mert nagyon gyorsan végigszáguldott az utcán. Az emberek értetlenül nézték, s néhányan jó skótosan felhördültek rajta. Se Terry, se Julie nem foglalkozott vele, Rose azonban rögvest visszavett a vidámságból. Én szintúgy. Kellett valami terv! Mielőtt azonban bármit kiötölhettem volna, elfutott előttünk Ciaran, és sokatmondóan kacsintott egyet. Eltűnt egy sikátorban, Rose pedig utána akart futni. Megfogtam a karját, és visszarántottam. Szerencsére a barátaink ebből semmit sem láttak. Julie éppen azzal volt elfoglalva, hogy letörölje a Terry szájára ragadt ketchupot, és egyébként mindketten nevettek.
Ránéztem Rose-ra, és oldalra tűrtem a szemébe lógó, lilás fekete haját.
– Van egy tervem, csak figyelj! – szűrtem a fogaim között, majd panaszos tekintettel fordultam Terryék felé. – Jaj, srácok, ne haragudjatok! Haza kell mennünk!
– Miért, mi van? – nézett ránk döbbenten Terry, és leemelte az arcáról Julie ketchupfolt-eltávolító kezét.
– Most jutott eszembe, hogy egy őszi szertartáson kell részt vennünk!
Julie is meglepődve fordult felém. Felvonta vékony szemöldökét, és szőkésbarna hajába túrt.
– Ez is olyan druidás cucc? – kérdezte.
– Aha, az. A Spirit Gleni Koponyák egyik legfontosabb ünnepe. Muszáj ott lennünk, mert különben… különben… – Nem jutott eszembe semmi, és az ajkamba harapva gondolkoztam.
– Különben kopaszra nyírják a buránkat – fejezte be Rose, és fancsali arccal nézett fel rám. Nagyon nehezen tudtam visszafogni a nevetést.
– Ó, oké… – szontyolodott el Terry. – Pedig még meg akartam nézni azt a filmet a moziban. Julie is úgy szerette volna, ugye Julie?
A lány nem szólt, csak pirulva lehajtotta a fejét, és összébb húzta magán rózsaszínes kabátját. Nem volt szívem fuvart kérni tőlük.
– Megnézhetitek, vonattal megyünk haza! – mosolyogtam rájuk, és oldalról magamhoz öleltem Rose-t. A szemébe néztem, hogy kiderítsem, van-e kedve a vonatozáshoz, de nem láttam rajta az ellenkezés jeleit.
– Biztos? – kérdezte Terry homlokráncolva.
– Persze, nekünk jó lesz úgy is – feleltem.
– Hát jó, akkor gondolom holnap talizunk a suliban.
– Igen, jó kis kommunikáción – fintorogtam, majd vigyorogva kezet fogtam Terryvel, és puszit adtam Julie-nak. – Jó filmezést, sziasztok! Akkor majd holnap!
Rose is elköszönt tőlük, aztán elindultunk a barátságos külsejű kis vasútállomás felé. Gőzöm sem volt, hogy mikor megy a következő vonat Spirit Glen irányába, de arra nagyon jól emlékeztem, hogy a Kelta Erdő elég messze van a pályaudvarunktól. Jó kis út lesz, annyi szent! De nem akartam buszozni. Most már tudom, hogy azért, mert titokban féltem Zacktől. Féltem attól, hogy út közben a két busz majd találkozik, és az az őrült leszorít minket valami szakadékba. Nem tudtam ezekkel a gondolatokkal mit kezdeni. Sajnos a halálfélelem még mindig a lelkemet fertőzte.
Nem kellett sokat várnunk a vonatra. Délután két óra volt, és a vonatunk húsz perc múlva indult. Megvettem a két jegyet, aztán felszálltunk rá. Nem sok helyen álltunk meg, és a táj varázslatos volt a fülkénkből nézve. A hegyek, az apró falvak, a mezőkön legelésző juhok és a rikító szivárványok egy pillanatra el is feledtették velem, hogy miféle veszedelem közeledik Spirit Glen felé. Rose is mosolyogva bújt hozzám, és a nyakamba fúrta az arcát. Egy idő után már azon kaptuk magunkat, hogy érzékien csókolózunk, s egy utas a fülke ajtajából bámul minket. Egy kisfiú volt. Az anyukája eltakarta a szemét, és mielőtt tovavonszolta volna, sötét pillantást vetett ránk. Tagadhatatlan, hogy a megtestesült ördögök voltunk.
Miután megérkeztünk Spirit Glen pirinyó vasútállomására, leszálltunk a hosszú vonatról, és elindultunk a Fő utca irányába. Kénytelenek voltunk végigmenni az egész városon, beleértve a központot is, mivel még mindig így tudtunk a leghamarabb a Kelta Erdőbe érni. Spirit Glen közelebbi határán csak zöld mezők és hangafű fogadott volna minket, ahol repülni sem jó ötlet, mert könnyen észrevehetnek minket az emberek. Ha tehettem volna, én is iszom a láthatatlanná tévő varázsitalból, vagy mondjuk kiterjesztem a Kelta Erdőre korlátozott rejtő mágiát. De nem volt ilyen mázlink, szóval csak gyalogoltunk behúzott szárnyakkal és a megbélyegzéseinkkel.
Rose most sem beszélt sokat. Láttam az arcán az aggódás jeleit, bizonyos voltam benne, hogy félti a tündértársait. Én még mindig nem sokat ismertem közülük, de ha a halálról van szó, én minden egyes élőlényért aggódom. Így volt ez ekkor is, és olyan nagy volt bennem a feszültség, hogy egyszerűen nem tudtam megnyugtató lenni Rose számára. Nem ment a vidítás, nem ment a kedveskedés. Borzalmasan éreztem magam emiatt, és amikor végre a varázsfához érkeztünk, Rose elé fordultam.
– Nem lesz semmi baj! – mondtam berekedt hangon, és szorosan magamhoz húztam. A hátát simogattam, és fél füllel hallottam, hogy szipog. Lehunytam a szemem, és tovább mondtam mindazt, ami a szívemet nyomta. – Én veled leszek. Ez a Zack megölte a nagyszüleimet, és… erőt kell vennem magamon, hogy én is szembe tudjak szállni vele. Nem tudom, mit fog tenni, de láttam Mór szemében, hogy még ő is fél tőle… De azt tudom, hogy ha mi ketten együtt maradunk, akkor nem történhet semmi baj. Nem és kész!
Rose kibújt a karjaimból, és felpislantott az arcomra. Egy könnycsepp legördült az állára, majd a cipőm orrára esett.
– Olyan kedves vagy hozzám! – somolygott Rose, és nekinyomta a homlokát a mellkasomnak. Szinte elveszett a fekete kabátomban. – Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Mindig magammal viszlek a lilákhoz, veszélyes vagy zavarba ejtő helyzetekbe sodorlak, és még csak olyan romantikus se vagyok, mint te…
– Romantikus vagyok? – kérdeztem vissza vigyorogva. Ezen még el sem gondolkodtam. Ezért írók drámákat és verses meséket? Egy romantikus pasas vagyok?
– Naná, hogy az vagy! És aranyos! – nevetett Rose. Felnézett, és letörölte a könnyeit. – És nagyon szeretlek!
A szívem betegesen nagy vehemenciával zakatolt a mellkasomban, és szinte már égett az arcom a melegségtől. Nagyon jó érzés volt, nagyon jó volt hallani, amit Rose rólam mondott. Egy ilyen gyönyörű lány mégis hogy szerethet engem? Nem vagyok én olyan nagy cucc. Nem vagyok görög isten. Reggelente ugyan edzek, és az ajkam alatti kis szakállka is férfiasnak mondható, de a lelkivilágom és az egész lényem úgy ahogy van, kissé eltér a többi srácétól.
– Tényleg szeretsz? Szerelmes vagy belém?
Rose felnézett az égre, és félig nevetve sóhajtott.
– Blase, drága Küzdőszív, ne szórakozz már velem! Én nem hazudok! Sosem szerettem még senkit ennyire! Megnyitottad a szívem!
Én is felnevettem, és átkaroltam a féltündérlány derekát.
– És eldobtam a lakatot, nehogy bezáruljon!
– Pontosan – fektette Rose a tenyerét a mellkasomra, és lábujjhegyre emelkedett, hogy csókot adhasson.
– Szeretlek! – leheltem halkan a fülébe, míg ő a nyakamat csókolta, és kezdtünk megint nagyon összegabalyodni.
Így ácsorogtunk egy darabig, és semmiféle tündérmanó csipogás vagy madárcsicsergés sem tudott szétválasztani minket. Hatalmas hévvel ölelkeztünk, lecipzáraztuk egymás kabátját, és forrón csókolóztunk.
A következő esemény viszont óriási sokként ért minket. Egy őrülten zokogó tündérférfi rohant át a fenyőfák között, s mi már messziről meghallottuk a hangját. Narancssárgás, hosszú haja hullámzón lobogott a szélben, s az egyik hegyes füléből vér folyt a nyakára. Fehér köpönyegét megtépázták, az arca hulla fehér volt, a szárnyai szakadtan lógtak a hátáról, s ezüst szemei csupa rosszról árulkodtak. Rose-zal kicsit eltávolodtunk egymástól, és földbegyökerezett lábbal vártuk az érkezését.
Mintha pont minket keresett volna, megkönnyebbülten zuhant a lábunk elé. Rose jobb oldalról, én pedig balról segítettem neki feltápászkodni. Leültettük egy nagy kőre, és mellé guggoltunk. Rose aggódó tekintettel kérdezgette:
– Mi történt, Artagan? – Tehát ismerte. – Mik ezek a sebek? Rátok támadtak?!
A tündér lehunyta a szemét, és felszisszent. Nem igazán bírt beszélni. Rose észhez kapott, és zavarodottan lehúzta a kesztyűit. Gyógyításra készült. Ugyanazt csinálta, mint akkor, amikor eltört a lábam, és Ciaran megmentett a démongyermekektől. Ráfektette a tenyerét azokra a helyekre, ahol a tündér megsérült, és becsukott szemmel összpontosított a varázslatra. Artagan nemsokára sokkal jobban lett; meggyógyultak élénk lila szárnyai, és a fülétől a nyakáig húzódó vágása is beforrt. Ezelőtt sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen igazi, tisztavérű tündért is meg lehet sebezni. Most már látszott, hogy egyáltalán nem elpusztíthatatlanok. Na de mi lesz velük, ha meghalnak?! Még mindig olyan keveset olvastam róluk, annyira tudatlan voltam!
– Artagan, mesélj, kérlek! – erősködött Rose, és a szikár alkatú férfi vállán nyugtatta a kezét. Kezdtem kissé féltékeny lenni.
A tündér egy pillanatra beletemette az arcát a tenyerébe, aztán könnyes szemmel felnézett ránk. Annyira emberi volt, és mégis közben teljesen más!
– Ránk támadtak. Nagyon sokan. Egyszerűen felszámolták a táboromat. Senkit sem kíméltek, a házaink talán most is égnek. Még soha… még soha nem láttam itt ilyen pusztítást! Még tizenkét évvel ezelőtt sem művelt ekkora nagy őrültséget!
Rose a könnyeivel küszködött, én meg az ijedtségemet próbáltam leplezni. Artagan látta, hogy bővebb információra van szükségünk, ezért nagyot sóhajtva folytatta:
– A pszichopata féldémon sápadt, lelketlen ocsmányságokból toborzott csapatot. Ezek az úgy nevezett strigoik (ahogy Mór mondja) hihetetlenül kegyetlenek! A tündérgyermekeket egyszerűen csak darabokra tépték, míg a kettő legerősebbik nekitámadt Lachannak és Sorchának. Esélyük sem volt. Én… én későn jöttem rá, hogy a fejüket kell levágni ahhoz, hogy végleg meghaljanak. – Artagan az oldalán lógó kardhüvelyre meredt. A kilógó markolat is véres volt.
Rose nem bírta visszafogni a könnyeit, és szipogva sírdogált. De nagy erőt vett magán, és tovább kérdezett:
– Mi lett velük, Artagan?
A férfi elnézett a fenyők felé, és összeszorította a száját. Látszott rajta, hogy mennyire küszködik az érzelmekkel. Ezzel kapcsolatban bizony nagyon jól emlékeztem valamire a Törvénykönyvből: A túlvilágról jött tündéreknek higgadtan kell viselkedniük, a lehető legkevesebb érzelemkitöréssel. Fegyelmet kell tanúsítaniuk, mert a halandók világában ők a mágia felügyelői, a rendfenntartók, vagyis valamiféle kelta FBI.
– Artagan! – rázta meg Rose a tündér vállát.
A fickó hegyes fülei mögé simította világos vörös haját, és szomorúan megcsóválta a fejét. Nagyon nehezen tudta elmondani az igazságot. De azért megküzdött vele.
– A strigoik története nem pletyka. Ugyanolyan mitológiai igazsággal van dolgunk, mint mondjuk… mondjuk a banshee-k esetében. Nagyon sok minden igaz velük kapcsolatban. Tényleg közvetlenül a szívből szerzik a táplálékukat. De a kedvencük úgy tűnik, hogy a… Szóval Mór ezt már talán nektek is mondta. Megeszik a tündérszívet, hogy szépek legyenek.
Rose a fenekére huppant, és megsemmisülten meredt maga elé. Én sejtettem, hogy ez lesz, és akár sikíthattam is volna, de nem volt hozzá erőm. Rosszul lettem a gondolatra. Hogy élhetnek ilyen teremtmények a világunkon? Hogy a csudába lehet az, hogy az emberek ezekről nem is tudnak? Szívből falatozó élőhalott vámpírok? Hol élek én, Jesszusom?!
Próbáltam Rose-t támogatni, és a hátát simogattam, miközben Artagan arcára néztem. Van még valami, amit nem mondott el? Mintha a gondolataimban kutakodott volna, a tündér búsan fellökte magát a kőről, és a következőket mondta:
– A két strigoi azonnal átalakult. Az egyik egy szőke, gyönyörű nő lett, a másik pedig egy ébenfekete hajú férfi. Szintúgy jól néz ki. Nem lesz gondjuk a csábítással, kedves barátom! Ha nem állítja meg őket valaki, hamarosan üreges testű emberek hevernek majd Spirit Glen házaiban.
Csuklottam egyet. Lehet, hogy az ijedtségtől, nem tudom. De amit a tündér mondott, az végtelenül rémisztő volt. Rose még hangosabban felsírt, és már a simogatás sem segített rajta.
– Akkor hát… harcolni fogtok velük? Valamilyen… háború lesz, mint régen? – kérdeztem hitetlenkedve, s közben úgy remegett a gyomrom, mint még soha.
Artagan keserűen felnevetett, és kitárta ragyogó szárnyait.
– Fiú, a háború már akkor elkezdődött, amikor a strigoik meggyújtották a nádtetőket. Most már csak az a kérdés, hogy mikor támadnak legközelebb, és hogy mi készen állunk-e!
Még egyet csuklottam. A tündér elrugaszkodott a talajról, csapkodott párat a szárnyaival, és elsuhant az erdő mélyébe. Még csak el sem köszönt tőlünk, magunkra hagyott minket a félelmeinkkel és a bánatunkkal. Magamhoz szorítottam Rose lágyan remegő testét, és addig öleltem, amíg ki nem csurrantak az utolsó könnycseppjei.