April Faye: Szívtolvaj

Aranyrög pályázati novella, a történet 348 pályázó között kiemelt lett

 

A cölöpviskóba alig jutott be napsugár. Az árnyékos hűvösben állandó gyantaillat keveredett a zsálya, a levendula és a pipitér balzsamos édességével. Odabenn, mintha állt volna az idő, még a por is lustán kavargott abban az egy csenevész fénypászmában, ami a résnyire nyitott ajtón át utat talált magának.

– Mondjad csak még egyszer, fiam! Miért küldött az apád?

– Hogy adjon valami teát a Mamának, mert folyton hasogat a feje – ismételte el Ágoston immáron harmadjára, és még ő is érezte, hogy kezd érdes lenni a hangja, így szelídebben hozzátette: – Kérem.

A javasasszony elmosolyodott. Nem foglalkozott a fiú szavaiból áradó türelmetlenséggel, dudorászva fonta tovább a kosarat. Göcsörtös, ráncos ujjai alatt a szalma engedelmesen hajolt meg, mintha minden kívánságát teljesítené, mintha nemcsak kosarat, de akár házat, akár egész birodalmakat is építhetne belőle.

– Ne haragudj rám, fiam. A kobakom már nem a régi. Mije is fáj a Mamádnak, mit mondtál?

Ágoston úgy érezte, ha valaha megkapja azt a gyógyteát, azonnal ki is próbálja, mert lassan az ő feje is kezdett lüktetni.

A javasasszony alig egy hónapja érkezett Almásbányára, és rögtön a falu határában vert tanyát. Az erdőszéli kis viskót egyetlen éjszaka alatt húzta fel. Egyik nap még nem állt itt semmi, a másik nap már takaros házikó kucorgott a magas fenyők árnyékában, előtte kis kerttel és sarjadó veteményessel.

Alig telt el pár hét, és olyan volt, mintha mindig is itt lett volna.

Az asszonyt a fehér kontyával és a szembántóan színes ruháival ritkán látták a faluban, de olyankor mindenkire mosolygott, mindenkihez volt egy kedves szava. Alighanem tüstént befogadták volna maguk közé, hacsak nem lett volna az a két dolog.

Az első, hogy vajákos volt. A gyógynövényeivel mindenféle betegséget kúrált, de mindenki tudta, hogy aki gyógyítani tud, az mérgezni is, ezért az emberek jobbnak látták tisztes távolságot tartani tőle.

A második pedig, a második…

A második ok éppen ebben a pillanatban lépett be az ajtón.

A fiú nagyjából egyidős lehetett Ágostonnal, valahol a felnőttkor határán, de sem ezt, sem a nevét nem tudták biztosan, mert bár sokszor segített a javasasszonynak a gyógyításban, nem beszélt senkivel, és kerülte az embereket.

Furcsa fiú volt, a haja éjfekete, a szeme égkék. Hullámzó tincsek kergetőztek egymással a fején, mintha akkor is a nyakában hordaná a szelet, amikor négy fal között van. Ragadozószerűen elegáns vonalak rajzolták az arcát – egyenes orr, éles szemöldök, magas járomcsont, íves ajkak.

Ahogy Ágoston meglátta, hirtelen úgy érezte, nyelnie kell egyet.

Eddig csak szóbeszédet hallott a jövevényről, de találkoznia sosem sikerült vele. Most, hogy szemtől szembe látta, megértette, miért zavarta úgy össze a falubelieket. A fiú idegenül festett. Nem hordott cipőt, pedig nem volt sem szegény, sem koszos. Nem tűrte be az ingét, ahogyan az illendő lett volna. Hosszúra hagyta a haját, de nem elég hosszúra ahhoz, hogy össze tudja fogni, a tartása pedig olyan hanyag volt, mintha a gerince zseléből lenne.

A fiú meglepetten vonta fel a szemöldökét, de még csak nem is köszönt Ágostonnak.

– Anyácska, meghoztam a morzsikát – mondta, azzal átadta a kezében tartott kosarat a nőnek. A javasasszony arca felderült, és egycsapásra rendbejött a memóriája is.

– Éppen idejében. Nincs is jobb ír a fejfájásra, mint a morzsika. A Mamád ripsz-ropsz jobban lesz – mondta, miközben nekiállt elkészíteni az áztatnivalót. Friss növényillat szivárgott a levegőbe a felaprított levelekből és szirmaira bontott virágokból. Az asszony egy kis szövetszütyőbe dobta a morzsikaaprólékot, és rakott mellé még néhány másik füvet is, közben folyamatosan sorolta, melyiknek mi a neve, és mire jó.

Ágoston azonban nem tudott rá figyelni.

Bizsergett a fejteteje és szúrt a tarkója. Úgy érezte, mintha egy szempár tapadna a hátára, de valahányszor odasandított az ágyra, amin a másik fiú terpeszkedett, azt látta, hogy amaz elmélyülten karcol mintákat egy kavicsba. Szívesen megnézte volna, mit ír. Hogy szavakat formál-e? Vagy imát farigcsál az ördöghöz? Esetleg egyszerű virágot rajzol unalmában?

És ahogy így nézte, az a furcsa gondolat is befészkelte magát az agyába, hogy biztosan puha lehet a haja.

– Készen is vagyunk – rántotta vissza a figyelmét a javasasszony, aki felé nyújtotta a szütyőt.

Ágoston arcát elöntötte a forróság, és sietve kapott az erszényéhez.

– Nagyon köszönöm, mennyivel tartozom? – hadarta, de a pénz soha nem került elő a bőrtokból. Egyrészt mert annyira zavarban volt, hogy nem tudta kioldani a csomót. Másrészt mert az asszony hideg ujjai a kézfejére simultak.

– Hagyd csak, fiam, szívesen tettem.

A ráncok nagyítóként nyújtották meg a javasasszony mosolyát, és Ágoston azt vette észre, hogy akaratlanul is viszonozza.

– Köszönöm – ismételte, és ahogy kifelé fordult az ajtón, nem bírta ki, hogy ne vessen még egy pillantást a másik fiúra.

 

Ez a másik fiú a Szilas névre hallgatott.

Anyácska nevezte el így, mert egy szilfasor mellett találta meg a gyermeket, aki akkor alig lehetett hatéves, fázott, és napok óta nem evett; olyan vad volt, mint egy ijedt farkaskölyök. Az asszony úgy érezte, a sors terelte össze az útjukat, így magához vette a szerencsétlen fiút, feltáplálta, felnevelte, és úgy szerette, ahogy azoknak az embereknek kellett volna, akik kidobták.

Hogy miért hagyták magára? Sosem derült ki. Hogy hogy hívták, mielőtt Anyácska átkeresztelte? Arra talán már Szilas sem emlékezett.

Egy dolgot azonban Anyácska sosem tudott kiirtani teljesen a fiúból: azt a bizonyos vadságot. A háztól elvert kutya is nehezen bízik meg újra az emberekben, és könnyen harap, akkor is, ha a gazdájához hűséges.

– Ne forgasd a szemedet, te gyerek!

– Nem értem, mit árthat, ha elfogadjuk a pénzüket, Anyácska?

– Jó emberektől nem fogadunk el pénzt, ezt már megbeszéltük.

– Nincsenek jó emberek – prüszkölt fel Szilas. – Ezek a tisztes, jó emberek holnap talán karókkal fognak elűzni minket, amikor megbetegszik a kántor tehene, vagy amikor elvetél a szabó felesége, vagy tudom is én, ha úgy találja az ég, hogy jégesőt küld a termésre.

Anyácska a fejét ingatta, és visszaült a félkész kosara mellé. Olyan gyengéden bánt vele, mintha cirógatná. Néha sokkal több erő van a finomságban.

– Hát, ha elkergetnek, majd elmegyünk – felelte szelíden.

– El fognak kergetni. Mindig elkergetnek.

– A sors vezeti utunkat – mosolyodott el a nő.

Szilas csak morgott egyet, de nem feleselt tovább. Anyácska odaintette maga mellé, a fiú pedig engedelmesen kucorodott törökülésbe a hokedli szomszédságában, fejét az asszony ölébe hajtotta. Anyácska ugyanazzal a gyengédséggel zabolázta a fekete tincseket is, mint a szalmaszálakat.

– Nem mindegy, hol vagyunk, amíg együtt vagyunk? – kérdezte.

– De – suttogta a fiú.

Az asszony jól tudta, hogy neki jobban fájnak az igazságtalanságok, mert rövid élete során alig tapasztalta meg az emberi jóságot, de addig simogatta a haját, amíg kisimogatta a szálak közül a dühöt, és a keze alatt Szilas természete ugyanúgy megszelídült, mint a szalmaszálak.

– Rosszul aludtam az éjjel – mondta a fiú meleg, bágyadt hangon. – Megint álmodtam. Bársonyvirágokkal volt tele a rét, és egy lépést sem tudtam tenni anélkül, hogy összetapostam volna őket. Sokáig, nagyon sokáig nem mozdultam, de aztán megcsúszott a lábam egy rögben, és rátapostam a legszebbre.

Az asszony elnézően simogatta meg az arcát.

A fiúnak sok hasonló álma volt már. Előfordult, hogy vízbe gázolt, és a patak feketére színeződött körülötte, a halak pedig mind holtan bukkantak a felszínre. És arra is volt példa, hogy álmában elpusztultak az állatok, amelyeket megsimogatott. Egyszer egy ilyen álom miatt hónapokig nem mert hozzáérni semmihez, ami mozgott.

Ez volt a másik dolog a vadság mellett, amit képtelen volt kinevelni belőle: Szilas éppen annyira megvetette saját magát, mint az embereket.

 

Azon az estén azonban új álom érkezett, és amikor a fiú zihálva, csatakosan felült az ágyában, muszáj volt mezítláb, hálóingben kiszaladnia a kertbe, és megkeresnie a holdat, hogy biztosan tudja, már ébren van. Odakinn hangosan ciripeltek a tücskök, sötétség borult a tájra, a nádszálkarcsú ezüst sarló pedig kókadtan függött az éjszakai égen.

Szilas álmai mindig zavarosak voltak. Hiába látott élénk, élethű képeket, azok nem kínálták tálcán az értelmezést. Nem álmodta vissza a múltat, és sosem álmodott olyan emberekkel, akiket ismert.

De az arc, amelyik ma este megjelent előtte, még élénken élt az emlékezetében. A molnár fia volt az. Az, aki előző nap gyógyteát kért Anyácskától.

Ha lehunyta a szemét, látta őt maga előtt – közelről, élesen, tökéletesen.

Beleégett a szemébe, mint a túl erős napfény. Le tudta volna rajzolni a vaskos szemöldököt, a kerekded orrot, és a kíváncsi árnyékot a fiú szemzugában. Fel tudta idézni az erős vállvonalát, az egyenes, feszes hátát, és a peckes tartását, amitől a másik úgy festett, mintha nem is egy molnár fia lenne, hanem a nádoré. És ettől – vagy az álmában látott baljós képektől – valahogy hevesebben vert a szíve.

 

A malom mellett kis patak csörgedezett. Tiszta vizébe már egy-egy vörösödő levélhajót szórt a távozó nyár. Szilas keresett egy napsütötte pontot, és letelepedett a partra a malommal szemben. A száradó harmat az eső utáni talaj illatát idézte.

Minden fényes volt és csendes, csak a távoli házakból szűrődtek ki hangok. Kakasok kukorékoltak az udvarokban, gazdák veszekedtek a háztáji jószággal, kutyák ugatták az éjszakai portyáról hazaérkező macskákat. Ilyenkor Szilas is szívesen járt a falu határában – ilyenkor még egyetlen teremtett lélek sem volt az utcán.

Azonban a patak fölött átívelő kis fahíd nemsoká élettel telt meg. Az újabb és újabb éles tekintetek súlya alatt a fiúnak kedve lett volna behúzni a vállát és eltűnni. De éppen az ellenkezőjét tette. Kinyújtózott, és a lábát a patak vizébe lógatta. A hideg csípte a bőrét, de nem bánta, mert így legalább elfoglalta a gondolatait.

Vajon meddig bírja ki, hogy a vízben hagyja a lábát? Ha elég erősen koncentrál, el tudja-e nyomni a hideg okozta fájdalmat? Vagy fel tudja-e melegíteni gondolattal a vizet? Ha tényleg úgy lenne, ahogy az emberek mondják, ha tényleg alkut kötött volna az ördöggel, akkor meg sem kottyanna neki, hogy felforraljon egy patakot.

A víz hideg maradt. A fájdalom nem tűnt el. Pár perccel később kirántotta és megszárogatta a lábát.

Nemsoká ismerős arc tűnt fel a patak túlpartján a malom kapujában. A fiú egy koszos fémvályút tartott a hóna alatt, a kezében pedig durva kefét fogott. Ahogy észrevette Szilast, egy pillanatra megtorpant, de azután mintha mi sem történt volna, a partra sétált. Komótosan pakolta le a holmiját, levette a cipőjét, felgyűrte az ingujját és a nadrágszárát, majd a vízbe gázolt.

Szilas figyelte a gyakorlott mozdulatait, és közben arra gondolt, mennyire nem illik a fiú a patakba. Mintha a herceg patkolná a saját lovát. Egy darabig próbálta elcsípni a tekintetét, de a másik nem nézett rá, el volt foglalva a dolgával.

– Vadászol? – szólította meg végül.

– Tessék? – kérdezett vissza a másik fiú. Furcsán esetlennek tűnt, ahogy feltűrt nadrággal, fél kezében egy vályúval, és az arcán ostoba kifejezéssel állt a vízben. Szilas önkéntelenül is elmosolyodott.

– Azt kérdeztem, vadászol-e.

– Nem.

– De jársz az erdőben?

A másik összevonta a szemöldökét – vastag szemöldöke volt, az a fajta, amit nagyon hatásosan lehet összevonni –, majd tovább dörgölte a kefével a vályút. Közben mintegy mellékesen válaszolt:

– Néha. Miért?

– Nem félsz a farkasoktól? – kérdezte Szilas.

– A farkasok nem jönnek a falu közelébe.

– Hideg télen közel jöhetnek.

– Hideg télen eszemben sincs bemenni az erdőbe.

– Helyes – felelte Szilas, és azzal felpattant ültéből. – Tartsd meg ezt a szokásodat!

Azonban mielőtt még hátraarcot vehetett volna, a másik szigorúan vonta kérdőre:

– Nem szoktál köszönni? Vagy bemutatkozni, ha már egyszer szóba elegyedsz valakivel?

– Nem – biccentette oldalra a fejét Szilas, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Miért nem? Rettentő udvariatlan.

– Eszemben sincs udvariasnak lenni – vonta meg a vállát a fiú. – Úgysem beszélünk többet.

– És mi van, ha én beszélni akarok veled? Mi van, ha mondanom kell valamit, vagy utánad szólnék az utcán, de azt sem tudom, hogy hívnak.

– Nem akarom, hogy utánam szólj az utcán.

– Nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak! Ne menjek az erdőbe, ne szóljak hozzád… Még a nevedet sem tudom, nemhogy még parancsolgass is nekem!

Most Szilason volt a sor, hogy ostobán nézzen.

– Felőlem azt csinálsz, amit akarsz – motyogta.

– Jó, úgy lesz.

 

Így történt, hogy Szilas és Ágoston útja egyre gyakrabban keresztezte egymást – időnként a malom mellett, a parton, időnként az erdő szélén, a kis cölöpviskó közelében. Szilas rájött, hogy a pataknál rengeteg forrasztófű nő, és abból sosem árt az utánpótlás, Ágoston pedig… Ágoston lusta volt kitalálni indokot a találkozásra, és egyszerűen csak az erdő környékén lófrált, amikor ideje engedte.

A falubeliek összesúgtak a hátuk mögött. Nem értették a furcsa barátságot.

Szilas pedig újra és újra álmodott.

Mindig ugyanazt.

 

A dermesztő éjszakát megtöltötte a hó illata, a püffedt képű hold magasan járt, fényét visszatükrözte a világra boruló fehér takaró. Az erdő természetellenesen csendes volt – olyan csendes, amilyen csak egy álomban lehet. Szilas semmi mást nem hallott, csak a hó ropogását Ágoston lába alatt, és a fiú éles szusszanásait.

A kifújt levegő felhőbe gomolyodott. De csak egyetlen pamacs látszott. Mintha ő ott sem lenne.

Ágoston közvetlenül előtte állt, de valahányszor megpróbálta megérinteni, mintha éppen annyit távolodott volna, hogy ne érje el a keze. Néha szinte érezte a ködmönbőr tapintását az ujjbegyén, de már abban sem volt biztos, nem csak képzelődik-e.

Ágoston egy szarkát üldözött, és a hajsza közben hirtelen borult rá az éj. A szarka a csőrében fogott valamit – talán lopott ékszer, drágakő, vagy gyerekkori emlék lehetett. Biztosan fontos volt, mert Ágoston éles szemmel követte a madár röptét. Eleinte még gyakran látták a tollak kék csillanását a havas ágak között, de már jó ideje szem elől tévesztették a szarkát, és nem hallották az éjszakai erdőben idegenül visszhangzó cserregését sem.

Helyette valahol a közelben farkas vonyított fel. A hangjába beleremegett Szilas tüdeje.

Kétségbeesetten kereste a pillantásával az állatot, de amikor a kéken világító szempár rámeredt a bokrok közül, valami ősi, elemi félelem markolt a gyomrába, mintha fogak vájnának a bőrébe, és tépnék fel a húsát.

Ágoston azonban mit sem törődött a veszéllyel. Kiszemelte magának a bestiát, és felé indult, a farkas leszegte a fejét, és kivillantotta a fogát; fekete bundájának minden szőrszála az égnek meredt.

Szilas torkát szavak kaparták: „Ne menj, maradj! Ahol egy farkas van, ott van több is. Keressük inkább tovább a szarkát!” De hang nem jött ki a száján.

És ekkor látta meg a vérfoltokat a hóban.

Megsebesült volna az állat? Az nem lehet. A foltok túl nagyok voltak, bármi is hagyta itt a vérét, az már nem él.

Öntudatlanul követte a nyomokat, míg rá nem jött, hogy azok egy fa alatt kuporgó véres húscsomóhoz vezetnek. Az éjszaka feketeségében sokáig nem tudta kivenni, mit lát. Nem voltak formák, sem színek, amik segíthettek volna. Csak ahogy közelebb ért. Csak ahogy jobban megnézte…

A véres kupacból egy ismerős szempár meredt rá élettelenül.

Néma kiáltás szakította fel a száját.

 

Ez volt az a pillanata az álomnak, amikor felébredt. Néha még ébren is égette a torkát a sikoly emléke, talán valóban kiáltott is, de ha így volt, Anyácska sosem riadt fel rá.

Egyszer megpróbálta elmesélni az álmát Ágostonnak, kockáztatva, hogy az bolondnak tartja, vagy ami még rosszabb, boszorkánynak, valakinek, aki az ördöggel cimborál.

De Ágoston csak kinevette.

– Mi a fenének mennék hideg éjszaka az erdőbe?

– Mit tudom én? Fát vágni – replikázott Szilas. Valamelyest megkönnyebbült, amiért nem a legrosszabb következett be.

– Ha fát akarok vágni, nem az éjszaka közepén teszem. Ráadásul van nálam balta – felelte Ágoston, és közben Anyácska fonott szalmaangyalát böködte, ami az ajtóról lógott.

A cölöpviskóban otthonos, fűszeres gyógynövényillat terjengett.

A kandallóban pattogott a tűz.

Az ősz kezdett télbe fordulni.

– Baltával nem lehet védekezni a farkasok ellen – felelte Szilas. Azon a hokedlin ült, amin Anyácska, amikor kosarat fon, és éppen stoppolt egy foltot a saját nadrágján, amit esze ágában sem volt levenni, így az öltések össze-vissza, csálén keresztezték egymást.

– A lényeg, hogy nem fogok az erdőbe menni, ne aggódj.

– Nem aggódtam! – kapta fel a fejét Szilas, és egy pillanatra érezte, hogy áthevül az arca. – Nem aggódtam – ismételte higgadtabban. – Csak úgy mondom.

Ágoston elmosolyodott.

– Rendben – felelte. – Én is csak úgy mondom.

Azzal odahúzott egy sámlit, és letelepedett rá. Az állát a tenyerébe támasztotta, úgy figyelte, ahogy a tű süllyed és emelkedik, és ahogy a nyers cérna öltéseket rajzol a szétfeslett szálak közé; kitölti az űrt.

Szilas hirtelen nagyon is tudatában volt a pillantásának.

– Fogalmam sincs, hogy kell varrni – jegyezte meg Ágoston szórakozottan. – Se stoppolni.

– Hát kérd meg a Mamád, hogy tanítson meg!

– Furcsa lenne – felelte a másik fiú. – Nem női munka az ilyesmi?

Szilas felhúzta az orrát.

– Női munka a mosogatás is, aztán mégis csinálod, nem-e? Különben meg annyira női munka, hogy én egy öregembertől tanultam.

– Kitől? – kérdezte kíváncsian Ágoston.

– Egy vén pásztortól még Szántód környékén. Nyáron kinn volt a nyájjal, és minden ilyesmit maga csinált. Anyácskával egy darabig nála húztuk meg magunkat, és megtanított stoppolni, meg fát hasogatni, tetőt fedni. Hogy tudjak segíteni Anyácskának, amikor továbbállunk.

– És aztán?

Szilas egy pillanatra ráemelte a tekintetét, majd tovább foltozta a nadrágját.

– Aztán továbbálltunk – felelte szűken, de az emlékezetében üvöltő hangok harsantak, és érezte a bőrét karcoló, utánahajított köveket.

– Megtanítasz stoppolni? – kérdezte Ágoston.

– Nem ördöngösség – vonta meg a vállát Szilas. Közelebb intette a fiút, azután nekiállt elmagyarázni, hogyan kell újraszőni a lyuk feletti részt, és a szavait megtoldotta egy kis bemutatóval is, hiszen úgyis éppen a saját nadrágján dolgozott. – Így ni – zárta le az okítást.

– Megpróbálhatom? – kérdezte Ágoston, és a kíváncsi árnyék elmélyült a szemzugában.

Szilas nyújtotta volna a gombolyagot, de a másik fiú ehelyett azt a tűt vette ki a kezéből, amit még mindig a nadrágjához fűzött a cérna.

Ágoston közel hajolt, és a jobbjával tökéletesen utánozta le a tanult mozdulatokat, közben a bal keze feszesen tartotta az anyagot Szilas combján. A tenyeréből hevesebb forróság áradt, mint a kandallóból, és a fiú azon kapta magát, hogy nem tud odanézni. A bőre bizsergett, ahol a másik hozzáért, és a bizsergés lassan, de biztosan kúszott egyre feljebb a combján, amíg riadtan rá nem eszmélt, hogy az ágyéka is lüktet.

– Jól csinálom? – kérdezte Ágoston, és Szilasnak muszáj volt visszafordulnia.

A mélybarna szempárban a kandalló tüze tükröződött, úgy festett a meleg fényben, mintha izzana. Hirtelen nehezebb lett a levegő.

– A… Igen, azt hiszem. Persze.

– Melyik?

– Jó lesz – felelte Szilas.

Csak egy megfejthetetlen mosoly volt rá a válasz.

A következő öltésnél Ágoston keze hirtelen feljebb csúszott a combján.

A tű pedig Szilas bőrébe bökött, ahogy megugrott a hirtelen érintéstől.

– Áú! – pattant fel sziszegve, és megdörgölte a combját.

Ágoston azonnal pánikba esett.

– Vérzik? Be kell kötni? Hozok kötszert. Hol a kötszer?

– Ez csak egy tűszúrás. A nyomát sem látni, nyugalom.

– Ne haragudj! Olyan ügyetlen vagyok.

– Dehogy, semmi…

– Mi az ördög ez az óbégatás? – csapódott ki a viskó ajtaja.

Anyácska nagy kosárral a kezében, a fején színes kendővel lépett be az ajtón, és gyorsan lerázta a sarat a csizmájáról.

– Csak megszúrtam magam a tűvel – vágta rá Szilas, de az arca még mindig lángolt. Attól félt, hogy átlátszóvá vált. Hogy Anyácska éles szeme keresztülnéz a bőrén és látja, milyen hevesen zakatol a szíve.

Az asszony azonban csak a fejét ingatta, ahogy a pillantása megállapodott a félig foltozott lyukon a fiú combján.

– Hányszor mondtam már, hogy ne magadon stoppold a ruháidat…

 

Szilas azon az estén is látta a megszokott álmot, de mintha élesebbek lettek volna a részletek. A szarka cserregése a kísérteties csendben olyan volt, mintha a saját mellkasából szólna.

És most már azt is tisztán látta, hogy a madár csőrében nem valami drága, nem valami értékes van, hanem valami puha és nedves, amiből vörös foltok csöppennek a friss hóba. Mint egy véres húscafat, mint egy emberi szív…

 

De nem ő volt az egyetlen, akit álmok kínoztak. Ágoston is hánykolódott a vánkoson. Az emlékei vissza-visszakalandoztak a kandalló mellé, Szilas combjához, és a szakadáson át kikandikáló sápadt bőrfolthoz. Valamiért akkor és ott úgy érezte, nem is igazán szeretné bestoppolni azt a lyukat, inkább kitágítaná, megnyújtaná, hogy még többet lásson.

Álmában meg is tette. Álmában az ujjai a durva szövésű nadrág anyaga alá kalandoztak és a tenyere még feljebb csúszott a fiú combján. És álmában azt képzelte, hogy szégyellős rózsák nyílnak Szilas arcán, és az ő szeme is megtelik kíváncsisággal.

Nem először támadtak hasonló gondolatai. Nem először viaskodott saját magával.

Volt, hogy növénygyűjtés közben véletlenül megérintette Szilas kezét, és ott felejtette a pillantását a hosszú, vékony ujjain, és egyszer játékból megborzolta a haját, és megállapította, hogy pontosan olyan puha, amilyennek tűnik.

Hiába igyekezett szavakat keresni erre a furcsa kíváncsiságra, nem talált.

 

Elnyomnia azonban egyre nehezebben sikerült. Újabb és újabb zavaró gondolatok fészkelték be magukat az agyába. Az egyik nap Szilas és Anyácska egy kosár almát kaptak ajándékba Miklós gazdától, akinek Anyácska lepattintotta a hályogot a szeméről. Szilas azt majszolta, miközben a kertben dolgozott, és Ágoston akárhogy igyekezett, nem tudta levenni a szemét az ajkáról, ami most majdnem olyan vörös volt, mint az alma héja.

– Kérsz? – kérdezte Szilas, és bár a ház tövében pihenő kosárra mutatott, Ágoston egyszerűen odahajolt, és beleharapott a megkezdett almába a kezében. Lédús volt, és édes, és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Szilas szájának is ilyen íze lehet.

A másik fiú úgy tett, mintha nem lenne ebben semmi különös, de egy kicsit darabossá vált a mozgása, ahogy legközelebb a szájához emelte a gyümölcsöt.

– Furcsa vagy – dünnyögte az orra alatt.

– Te is – vigyorodott el Ágoston.

Szilas soha nem szólt rá semmiért, és ettől felbátorodott. Élvezte, hogy idekinn, a kis cölöpviskóban nincsenek szabályok, az lehet, aki, és azt csinálhat, amit csak akar.

A saját otthona tele volt tiltásokkal.

Épp előző este történt, hogy az apja megjegyezte, nem tetszik neki, milyen sokat lófrál „azzal a fiúval”. Ágoston felkapta a vizet. Zavarta, hogy így emlegeti: nem a nevén, hanem mint valami bosszantó idegent. Az apja pedig tovább folytatta. Azt mondta, rossz hatással van rá „az a fiú”, hogy miatta lett ilyen szemtelen, hogy elhanyagolja a munkáját, amióta Szilas és Anyácska megjelent Almásbányán. Pedig ez nem volt igaz. Nem hanyagolta el a munkáját, ugyanúgy elvégzett mindent a malom körül, és ugyanúgy segített a háztájon is.

Aztán az apja mondott még valamit. Hogy a faluban beszélni fognak, ha így folytatja. Hogy máris beszélnek.

Hangos veszekedés volt. Nyugtalan éjszaka követte.

Ágoston nem tudta, hogyan kéne éreznie most magát. Az apja nyilván azt akarta, hogy szégyenkezzen, de ha érzett is valamit, leginkább dühös volt. Végtére is mi köze a falunak ahhoz, hogy ő kivel tölti az idejét? Miért akarják mások eldönteni, kivel érezheti jól magát?

Hogy kivel barátkozik?

És hogy az a barátság több-e, mint barátság?

Nem tartozott senki másra.

Feltelepedett a terebélyes tuskó tetejére, amin nyáron még muskátlik álltak, de mostanra a fahasogatás forgácsával volt tele. Szórakozott pillantással követte, ahogy Szilas a cirokseprűvel kupacba tereli a színes leveleket, amelyeket odahordott a szél. A vörös és sárga pacák egymás hegyén-hátán úgy festettek, mint egy megvetett ágy.

– Zabos vagy rám? – kérdezte Szilas.

Ágoston csak most vette észre, hogy eddig összevonta a szemöldökét. Gyorsan rendezte a vonásait.

– Összevesztem apámmal – felelte színtelen hangon.

– Min? – kérdezte a másik. Ő pedig nem akarta azt mondani, hogy „rajtad”, így inkább nem mondott semmit, csak pislogott, mint a frissen kifogott hal. Szilas azonban jól értette a csendet, és bólintott. – Szóval mi van? Holnaptól idegenek leszünk? Vagy nem is köszönhetsz nekem az utcán?

– Már miért ne köszönhetnék neked?

Szilas tartása merevebb lett, az ujjai ráfeszültek a seprű nyelére, és hiába próbált úgy tenni, mintha nem is érdekelné az egész, Ágoston érezte, hogy hirtelen távolságtartóvá vált.

– Mindegy, úgyis nemsoká továbbállunk.

– Hé, készültök elmenni? – csattant fel Ágoston. – Miért nem szóltál?

– Nem készülünk, de attól még el fogunk – vonta meg a vállát Szilas. – Mindig így kezdődik. Valakinek elkezdjük csípni a szemét. Aztán még valakinek, és újabb valakinek, és aztán hirtelen kitalálják, hogy ártalmasak vagyunk, hogy útban vagyunk, hogy nincs keresnivalónk itt. Szóval el fogunk menni, talán azt sem várjuk meg, hogy leessen a hó.

– Ez badarság – felelte Ágoston. Miért űznék el őket? Hiszen nem ártottak soha senkinek! Hiszen mindenkinek csak segítettek! Pusztán azért, mert mások? Idegenek? Aztán hirtelen eszébe jutott az apja szeme. Az indulat és a megvetés benne, amikor Szilasról beszélt. Pedig soha egy szót sem váltott vele. Pedig se Szilas, se Anyácska nem volt igazából más. Mindketten levegőt lélegeztek, és ételt ettek, és felszisszentek, ha megszúrta őket a tű. – Nem akarom, hogy elmenjetek.

Alig lehetett hallani a hangját, de Szilas mégis abbahagyta a sepregetést, a seprűt a falnak döntötte, és újabb almát vett elő a kosárból, amit aztán vigasztalásul odadobott Ágostonnak.

– Nem szeretnél valahol egyszer megállapodni? – kérdezte Ágoston, ahogy elkapta a gyümölcsöt. Nem harapott bele, csak forgatta a kezében.

– Nem hiszem, hogy van olyan hely, ahol szívesen látnának.

– De te mit szeretnél?

– Nem tudom – tűnődött el egy pillanatra Szilas. Ágoston mellé lépett, és megtámaszkodott abban a tuskóban, amin a másik fiú ült… – Nincs baj az utazással. Csak néha jó lenne hazamenni valahová. Egy olyan helyre, ami a miénk. Egy olyan kertbe, amit nem pár hónapra építünk, hanem ott lesz még évek múlva is. És ha lehet, közel, s távol ne legyenek emberek.

– Mi baj az emberekkel?

– Az, hogy nem viselik el, ha valaki különbözik tőlük. Az embereket nem az érdekli, te ki vagy, csak az, hogy ők kicsodák, és ha nem vagy olyan, mint ők, és ők vannak többen, akkor te vagy a rossz, meg a hibás.

Ágoston fülében felcsendült az apja hangja: „elég egy rohadó alma a kosárban, és a többi is gyorsabban romlik.”

– De te nem vagy hibás.

Ahogy Szilas elmosolyodott, abban annyi szomorúság volt, hogy Ágoston nem bírta nézni.

Szerette volna elmondani, hogy nincs vele semmi baj, hogy az emberek az ostobák. És szerette volna elmondani neki azt is, hogy nem mind ostobák. Hogy ő is ember, és mégsem akarja, hogy elmenjen, hogy a vén pásztor is ember volt, aki stoppolni tanította, és Anyácska is ember, aki felnevelte, és ő maga is az. Ember. És van helye a világon.

De azt is tudta, hogy a szavai üresen csengenének.

A mellkasát szinte szétfeszítették az érzések, ahogy nézte a másik fiú arcát. A meleg későőszi napfény felfénylett Szilas kék szemében, az ajkát résnyire nyitotta egy sóhaj, és még mielőtt Ágoston tudatára ébredt volna, hogy mit csinál, közelebb hajolt, és megcsókolta őt.

A szája hideg volt és puha.

Csak egy pillanatig tartott az egész, de arra az egy pillanatra mintha megállt volna az idő, és megszűnt volna minden hang. A világ elcsendesedett, csak a saját szívének zakatolását hallotta.

Arra eszmélt, hogy ellökik. Megtört a varázs.

– Micsinálsz? – kérdezte rémülten Szilas. Ágoston felé nyúlt, de a másik fiú elhátrált tőle. – Menj haza!

 

– Nem figyelsz rám. El kell mennünk! – ismételte el Szilas sokadszorra Anyácskának, és egyre nőtt a kétségbeesése.

Ha csak eszébe jutott, ami délután történt a kertben, a torkában zakatolt a szíve, és ideges, édes érzés szorította össze a gyomorszáját. Mintha egyszerre szeretné felidézni újra és újra a pillekönnyű érintést az ajkán, és szeretné örökre elfelejteni Ágostonnal egyetemben.

Anyácska alig törődött vele, köntösben és hálóingben hümmögve szűrte az esti teát. Deres haja kibontva omlott a hátára, és úgy ült meg a vállán, mint hó a fenyőn. Időtlennek, öröknek látszott, és végtelen nyugalmat árasztott.

– De hát ha egyszer azt sem tudod elmondani, lelkem, hogy miért!

– Mondtam már, nincs itt helyünk.

Az asszony elnézően mosolygott rá.

– Összevesztél talán Ágostonnal?

A név hallatára akaratlanul is elöntötte a forróság az arcát, és valamiért eszébe jutott a hosszú árnyék, amelyet Ágoston lehunyt pillái vetettek az arcára. Olyan közel volt, hogy bevésődött a tudatába.

– Lehet – felelte röviden, és elkapta a tekintetét.

– Ejnye, hát min veszekedtetek! Nem hiszem, hogy olyasmi lenne, amire nincsen megoldás…

– Az apja azt akarja, hogy ne találkozzon velem többet – vágta rá Szilas.

Nem volt hazugság. Nem volt teljes hazugság.

Anyácska elhallgatott, és hosszan nézte őt, majd csak annyit kérdezett:

– És ő mit akar?

– Az mindegy, hogy mit akar! Előbb-utóbb úgyis el kell mennünk! Akkor menjünk most, mielőtt leesne a hó! Jobb lesz máshol, Anyácska! Kérlek!

– Miért szeretnél annyira elmenni? Talán bántott?

– Én bántottam őt – szakadt ki Szilasból a szó. – Az apjának igaza van! Mindenkinek igaza van. Rossz hatással vagyok rá. Akármerre megyek, oda csak bajt hozok. Menjünk innen, szépen kérlek – csuklott meg a hangja.

Anyácska arcára gyengédség költözött, ahogy leült az ágyra a fiú mellé, és a kezébe adta a teát.

– Ne beszélj bolondságokat! Nem viszel te bajt sehová.

– Hiszen rád is csak azt hoztam. Amióta veled vagyok, menekülhetsz mindenhonnan.

Anyácska jóízűen nevetett fel.

– Menekültem én azelőtt is. Ha nem üldöztek el, hát én nem bírtam egy helyben maradni. Jól figyelj rám, fiam. Az volt a legjobb dolog az életemben, hogy akkor rád találtam. Annyi boldogságot okoztál nekem, mint soha más.

Szilas megrázta a fejét, aztán Anyácska vállához bújt.

– Ha el szeretnél menni, akkor elmegyünk – mondta végül az asszony. – De azért jól gondold át! Biztos vagy benne, hogy nem magad elől menekülsz? Mert akkor mehetünk bárhova, nem lesz nyugtod.

 

Akkor este leesett az első hó, finom porcukorréteget hintett a tájra, behavazta a földeket, lepedőt borított a levéldombra a kertben, és fehérbe burkolta a kis cölöpviskót is.

Odabenn Szilas ismét álmodott.

Megint a havas erdőben találta magát. Megint látta a véres kupacot a fa tövében, és hiába nem akart közelebb lépni, mintha vonzotta volna a látvány, mintha meg akart volna győződni arról, amiben amúgy is biztos volt, hogy az ismerős szempár mered rá az élettelen tetemből.

Az álom olyan valóságos volt, hogy érezte a forró könnyeket a saját hideg arcán.

Nem kiáltott, csak beitta a látványt, az összetört testet és a fájdalomba merevedett arcot, ami megszólalásig emlékeztetett arra, ahogyan Ágoston délután nézett rá. Akkor, amikor hazazavarta.

És ekkor jött rá, hogy a test meglepően ép. A rengeteg vér, ami bemocskolta a havat, egyetlen sebből származott. Egyetlen mély üregből a mellkasán. A lyuk véresen, vörösen tátotta a száját Szilasra.

Kitépték a szívét.

A fiú élesen szívta be a levegőt, és felkapta a pillantását, hogy megkeresse a farkast.

Az állatnak azonban nyoma sem volt.

A havas, sötét erdőre csend borult. Csak apró cseppenések törték meg a némaságot.

Csepp… csepp… csepp…

És ahogy lenézett, azt látta, hogy véres a keze.

 

Szilas lábnyomai voltak az elsők a friss hóban. A léptei ropogtak, a lehelete fehér páraként lebegett a nyomában, ahogy futott. A hideg a tüdejébe szúrt.

A patakparton, a híd mellett megtorpant, és sokáig csak állt ott, mint egy dermedt szobor. Soha nem kelt még át a túlpartra egyedül, és ahogy most elmentek mellette az emberek, a tarkóján érezte a tekintetüket.

Gyorsan öltözködött reggel, csak magára kapkodta az első holmikat, amik a keze ügyébe akadtak. Anyácska hiába faggatta, hogy „mi lelt, lelkem, hová sietsz?”, nem felelt. A kabátját épphogy összehúzta magán, a csizmáját csálén kötötte be, és csak a haja melegítette a nyakát. Úgy rohant ki a kis cölöpviskóból, mintha üldöznék.

Mert végre megértette az álmát. És nem akarta kitépni senkinek a szívét sem.

Mélyre szívta a hideget, és rálépett a hídra. Alig pár métert kellett megtennie a túlparton a malomig, de mintha nem is kővel rakták volna az utat, hanem tüskékkel, olyan nehezen esett minden mozdulat. A molnárház kertjében egy kikötött kutya követelte, hogy azonnal álljon meg, de nem törődött vele. Az ajtóhoz lépett, és bezörgetett.

Egy férfi nyitott kaput. Ösztövér alak volt harcsabajusszal, és lisztderes hajjal, aki köszönés helyett csak annyit mondott:

– Mit akarsz?

– Ágostonnal kell beszélnem – felelte Szilas, és szorosabbra húzta magán a kabátot, majd udvariasan hozzátette: – Kérem.

A férfi azonban csak odamordult:

– Kotródj innen!

– Nem megyek, muszáj beszélnem vele.

Ebben a pillanatban a fehérre meszelt vályogházból ismerős hang csendült fel.

– Ki az?

A férfi válla fölött megjelent Ágoston arca. Magasabb volt az apjánál vagy egy fejjel. És a vastag szemöldökön kívül semmiben sem hasonlítottak. Amikor a fiú megpillantotta Szilast, az arca ellágyult, és a szeme élettel telt meg. Azonban mielőtt még bármit szólhatott volna, az apja közbekiáltott:

– Menj vissza a házba!

– Bocsánatot akarok kérni – emelte meg a hangját Szilas is. Az utcán eddigre már az összes szomszéd kinn állt a saját portáján. – Ne haragudj rám a tegnapi miatt. Hülye voltam.

– Ha nem takarodsz innen, úgy éljek, hogy vasvillával kergetlek el!

A férfi megindult Szilas felé, talán meg is üti, ha Ágoston nem fogja le. Az apa és a fia addig birkóztak a küszöbön, amíg valahogy meg nem fordult a helyzet, amíg Ágoston az ajtón kívülre nem került.

Az otthoni cipőjében, a vékony ruhájában a fiú azonnal elkezdett vacogni.

Az apja kimerülten, dühösen fújtatott. Sosem ütötte meg a gyermekét, soha nem is volt rá oka, és most nem tudta, mihez kezdjen a helyzettel.

– Ha nem jössz be most azonnal, soha többé be ne tedd a lábadat a házamba! – morogta mély, fenyegető hangon, és becsukta maga mögött az ajtót, hogy a felesége rimánkodása ne hallatszódjon ki.

Ágoston egy hosszú pillanatig csak nézte az apját és mögötte az otthona csukott ajtaját, azután a makacsság megkeményítette a tartását.

– Úgy lesz – felelte.

– Komolyan beszéltem – jelentette ki a férfi. – Mától nincs fiam!

Válaszként egy mosolygós hang, Anyácska hangja harsant a kerítés túloldalán.

– Annyi baj legyen. Nekem lehet kettő.

 

Így lett Szilasból szarka, aki messzire röpült Ágoston szívével.

Még aznap útra keltek, és valóban elhagyták Almásbányát, de nem távoztak üres kézzel. Anyácska szert tett még egy fiúgyermekre, akit teljes szívéből szerethetett. Szilas pedig talált egy embert, aki tűzön-vízen át hajlandó volt követni őt, és szeretni annyira, amennyire megérdemli.

*

Sziasztok! A nevem April Faye, és többnyire kalandregényekben vagy LMBTQ irodalomban utazom. Néha a kettőben egyszerre 🙂 Szeretem az izgalmas, nyers és romantikus történeteket. Az írásaim megtalálhatóak a Wattpadon, vagy a Facebook oldalamon az alábbi címen: https://www.facebook.com/AprilFayeBooks. Köszönöm, ha benéztek hozzám!