April Faye: Mackenzie Jones darvai

A darvak minden évben ellepték Marblemoor városát. Olyan sűrűn, olyan vastag tömegekben érkeztek, hogy szürke tolltakaróként borultak a lápra. Csak piros bóbitájuk törte meg az egyhangúságot.

A város háromnapos fesztivállal ünnepelte a madarak érkeztét. Ilyenkor színes lampionok költöztek az utcákra, papírból hajtogatott darvak fityegtek a lámpaoszlopok közé kifeszített zsinórokon, és egész éjjel fénybe borult a láp fölötti fajárda, hogy a langyos kora nyári estén hosszú sétákra indulhassanak rajta azok, akik nem féltek a krokodiloktól.

Mackenzie Jones utálta a krokodilokat. És a darvakat is utálta. Nem csak azért, mert a reggeli énekük emlékeztette a talicskacsikorgásra a nagypapája garázsában, és nem is azért, mert a nagymamája a díszítőbizottság tagja volt, ezért már az ünnep előtti hetekben is tele volt az ebédlőasztal kisebb-nagyobb hajtogatott darvakkal. Az egész ünnepet utálta.

A fiú nem látott semmi szépet a madarakban. Hosszú, nyúlánk lábaikkal, szürke testükkel úgy festettek, mint a frissen pubertált szellemek.

Végül is azok voltak.

A helyi legenda úgy tartotta, hogy a darvak szállítják a holtak lelkeit a túlvilágra, éppen ezért a lámpások, amik ilyenkor az utcán lengedeztek, nem fényekről és vidámságról meséltek, hanem szomorúságról és elvesztett családtagokról.

Mackenzie Jones első kézből tudta ezt, mert ő is minden évben két lámpást gyújtott az ablakában.

Azt is tudta, hogy a legenda hülyeség. A darvak nem visznek semmit sehova. A darvak maguk a lelkek, és akik békében szenderülnek jobblétre, soha többé nem jönnek vissza Marblemoorba, csatlakoznak a többi daruhoz, és az útjuk végén megpihennek a túlvilágon, a felhők között, egy déli költőhelyen, vagy az ég tudja, hol.

Éppen ezért gyűlölte Mackenzie a szürke, tollas felhőt, ami beborította a várost a Darvak Ünnepén – mert tudta, hogy az háborgó lelkekből áll, és a háborgó lelkek éppen olyasvalakit kerestek, mint ő. Olyat, aki annak látja őket, amik.

 

A konyhát cukros, meleg vaj illata öntötte el, ahogy Mackenzie nagymamája kivette az egyik tepsit, benne a daru alakú linzerekkel, és betolta a másikat a sütőbe. A fiú a nyakát nyújtotta, hogy megnézze, mi készül, de amikor meglátta, elhúzta a száját.

– Nincs még elég daru a városban? – morogta köszönés helyett, és a hűtőből elővett egy üveg tejet, majd nekiállt reggelit csinálni magának. Előbb szigorúan a zabpehely került a tálba, utána egy kanál méz, és csak azután a tej.

– Ez a gyerekeknek lesz az árvaházban – fordult felé a nagymamája. Az arca ragyogott az izzadságtól és a boldogságtól. A ráncai teljesen kisimultak, és hiába a virágos otthonka, hiába a rövidre vágott, deres haj, évtizedekkel tűnt fiatalabbnak a koránál. – Tudod, hogy este megyünk hozzájuk lámpást gyújtani. Gondoltam, örülnének neki. Velünk jöhetnél egyszer te is!

Mackenzie felhorkant.

– Nem, kösz. Jól megvagyok nyafogó árvák nélkül is. – Azzal felkapta az egyik frissen sült darut, és leharapta a fejét, csak, hogy közvetlenül utána sziszegve kapjon a tejesüveg után, és egyszerre húzza le a maradékot.

– Még forró – jegyezte meg szeretetteljes mosollyal a nagymamája, és nekiállt, hogy kiszaggassa a harmadik adagot. – Néha segíthetnél nekem a bizottságban, könnyebben kedvelnének meg az emberek.

Mackenzie nem felelt, csak beledobta a lefejezett darut a müzlis táljába, hadd ázzon szépen lassan apró morzsákká – ez a minimum, ha már leégette a nyelvét. Nem vágyott az emberek szeretetére, esze ágában sem volt Marblemoorban leélni az életét. Gyűlölte, hogy az egész városban egyetlen mozi van, és csak egy bevásárlóközpont, és azt is, hogy gyalog lehagyja a villamost.

Vissza akart menni Miamiba, ahol a szüleivel lakott. A régi életébe, ahol voltak barátai, és nem ő volt a fura, feketeruhás srác a daru-megszállott nagyszülőkkel.

– Például – folytatta a nagymamája –, elszaladhatnál a papír-írószerbe. Marge azt mondta, tízre megjönnek a papírok.

– Nem akarok ma kimenni a házból! – nyafogta a fiú, ahogy összekeverte a mézes, sütis zabpelyhet. – Minden tele van nyomorult madarakkal!

– Régen annyira szeretted a Darvak Ünnepét! Mindig rágtad a fülemet, hogy hadd segíts hajtogatni!

Mackenzie erre egyáltalán nem emlékezett. Szinte biztos volt benne, hogy a nagymamája csak kitalálja az egészet. Miért szerette volna a darvakat? Tényleg azt gondolta, hogy fenséges madarak, amíg nem ismerte a valódi alakjukat. Az is igaz, hogy mindig felkéredzkedett az apja nyakába – onnan jobban látta, amint leszállnak egymás mellé a sekély vízbe. De nem szerette őket. Sajnálta őket, mert szomorúnak tűntek. Pedig akkor még nem is tudta a szomorúságuk okát.

– Az régen volt – felelte, és gyorsan betömte a száját, hogy ki tudjon menekülni a beszélgetésből.

– Hát pedig én nem hagyhatom itt a sütiket – mondta az asszony, és visszafordult a fiú felé. – Szépen kérlek, Mac!

A nagymamája mosolya meleg volt, és végtelenül kedves, de ugyanakkor határozott is. Mackenzie pedig tudta, hogy akár akar, akár nem, ő ma az írószereshez fog menni.

 

Amint Mackenzie kilépett a lakásból, érezte a rá szegeződő szemeket. A darvak úgy gyülekeztek az otthona körül, mint a morzsára váró galambok a parkok szélén. Egy a szomszédos tetőre szállt le, egy az utca közepén csipegetett, és hosszú nyaka végén ülő apró fejét félig Mackenzie felé fordította. Kettő az árnyékból figyelte őt távolról, mint valami paparazzik.

A fiú a fejébe húzta fekete, kapucnis pulcsiját – hátha akkor nem jönnek rá, hogy látja őket, de amint elindult, a daru a tetőről a földre ereszkedett, és a nyomában kezdett tipegni. Mac gyorsabban szedte a lábát, de a madár tartotta a tempót, néha kicsit elemelkedett a földtől, és néhány szárnycsapással érte be őt.

Mackenzie a szeme sarkából kórházi hálóing és vékony, barna hajfüggöny lebbenését látta. Kirázta a hideg. Nem-nem, ezt nem, idén nem.

Futólépésre váltott a lapos faházak közötti szűk utcákon, átbújt néhány papírdarvakból fűzött függöny alatt, és szinte az irányt is elveszítette, amikor hátrapillatva végre nem látta a nyomában totyogó madarat.

Fakockával kirakott térre ért, és miközben pár mély lélegzettel kifújta magát, a biztonság kedvéért körbenézett. Semmi gyanúsat nem talált. Már éppen megnyugodott volna, amikor selyemtollak surrogása ütötte meg a fülét, és mire a hang irányába fordult, ott volt előtte.

Ha egyenesen nézett a madárra, nyúlánk, vörössapkás darunak látta, amelyik kérlelőn biccenti előbb jobbra, majd balra a bóbitáját, de ha kicsit is elfordította a fejét, egy lányt állt előtte. Sápadt arcú, fiatal lány, fiatalabb nála. Kórházi hálóingben volt, és a karján lila foltok jelezték a vérvételeket – mindig így jelentek meg. Ahogyan elhagyták a földet. Mackenzie látott már ijesztőbbet, de azért ettől a lánytól is elszorította a torkát a menekülhetnék.

– Segítened kell – A lány hangja olyan éles volt, olyan csikorgó, mint a darvaké.

Mindegyik ezzel kezdte. Hogy segítsen. A gyilkosát kereste, bosszút akar állni egy rosszakaróján, vagy még fontos elintéznivalója maradt, Mackenzie pedig azonnal dobjon el a kezéből mindent, és fejezze be helyette a félbe hagyott dolgait: juttasson el egy üzenetet a szeretteinek, vagy írja meg élete könyvét.

A könyves fickó mondjuk egy idő után feladta – az akkor tizenöt éves Mackenzie-nek még diktálással sem sikerült egy épkézláb mondatot leírnia. Ő volt az első lélek, amelyik megtalálta. A kudarc után olyan dühös lett a fiúra, hogy összevissza csípte a karját, és tavaly is előkerült, csak azért, hogy az egyik tetőről a fejére rúgjon néhány cserepet.

– Bocs, de nekem most dolgom van. Keress valaki mást! Biztos vannak mások is, akik…

– Segítened kell! – rikácsolt a szavába a lány, és dühösen toppantott. A valóságban a darumadár kiterjesztette a szárnyát, és támadásra készen borzolta fel a tollait.

Mackenzie gyűlölte a darvak éles csőrét, a karján elkezdett égni a korábbi támadás nyoma.

– Miért én? – nyöszörgött fel benne a kétségbeesés.

A lány közelebb libbent hozzá. Kedves arca volt, de szomorú és fáradt.

– Segítesz?

– Miben kéne segíteni? – sóhajtott fel Mackenzie.

– Meghaltam – felelte a lány.

– Hát ez nyilvánvaló.

– Itt maradt.

Ez volt a másik dolog, ami miatt nem rajongott a darvakért. Minél régebben szenderültek jobblétre, annál kevésbé tudták kifejezni magukat. Egy idő után már egyáltalán nem beszéltek, de még akkor is a nyomába szegődtek, ha már nem tudták elmondani, mit szeretnének tőle.

– Mi maradt itt? – kérdezte Mackenzie.

– Anya.

A fiú lassan lehunyta a szemét.

 

A daru egész nap a nyomában járt, de többet egy szót sem szólt. Elkísérte az írószereshez, azután haza, és a házba is majdnem követte, de Mackenzie ráparancsolt, hogy maradjon kinn, úgyhogy a madár felszállt a szemközti tetőre, és onnan bámult be a fiú ablakán.

Egyáltalán nem volt ijesztő. Egy cseppet sem.

Mackenzie igyekezett kideríteni, ki lehet a lány, mert hiába kérdezte, az nem árulta el a nevét. Feltúrt minden balesetet és minden bűntényt az elmúlt évekből, átnyálazta a halálozási rovat fényképeit is, de nem talált semmit. Utolsó ötletként átnézte a környékbeli iskolák honlapját, és az egyik tablón meglátta őt.

A képen nem tűnt se fáradtnak, se sápadtnak. Mosolygott, és tele volt élettel. Chloe Garcia, ez a név állt a fotó alatt.

Később a félhomályos, papírdarvakkal teli konyhában, ahogy a hajában főtt krumpli héját hámozta le késsel, mellékesen kérdezte meg a nagymamáját:

– Mama, emlékszel egy Chloe Garcia nevű lányra?

– Chloe Garcia? Az a kislány, aki tavalyelőtt halt meg csontvelőrákban? Az anyukájával ugyanahhoz a zöldségeshez járunk. Szörnyű történet. Miért?

Mackenzie arra gondolt, hogy igazából egy cseppet sem kíváncsi rá, és szíve szerint ennyiben is hagyta volna a dolgot. Nem akart szörnyű történeteket hallani. Semmilyen történeteket sem akart hallani vadidegenekről. Végül kelletlenül szusszant egyet.

– Csak említette valaki. De azt nem mondta, mi lett vele…

– Hát – kezdett bele a nagymamája azon a mély, halk hangon, amit direkt a szomorú történeteknek tartott fenn –, nagyon legyengült a kislány immunrendszere, és összeszedett a kórházban valami fertőzést, ami napok alatt elvitte szegényt. Az orvosok persze nem vállalták a felelősséget, az anyja azóta is pereskedik, de hát mit lehet tenni…

Mac úgy sóhajtott fel, mintha együttérezne, közben igazából az járt a fejében, hogy nagyon fognak fájni az újabb csípések, mert kizárt, hogy ezt meg tudja oldani.

Chloe Garcia otthona egy tágas, hófehérre festett betonház volt a folyó tőszomszédságában. Az épület előtt szellős terasz állt, hogy a hőség ott telepedjen le, és ne kívánkozzon a házon belülre. Az előkert tágas, füves puszta volt – egy-két helyen kikopott a pázsit, ami azt mutatta, hogy korábban talán egy medence, vagy néhány kerti bútor állhatott ott. A gyepet most is rendezettre nyírták, de a rózsákról senki nem szedte a száraz leveleket, és a kerítés sarkaiban itt-ott felütötte a fejét a gyom.

Mackenzie gyűlölte azt, amit tenni készült, és szíve szerint már vagy hatszor visszafordult volna, de a daru mindig ott totyogott a nyomában, és amikor ránézett a kérlelő arcára, egyszerűen nem volt szíve cserbenhagyni.

Most viszont leguggolt a madárhoz, így lentről nézett föl rá.

– Figyelj, jobb, ha te idekinn maradsz.

– Nem – rikkantotta a daru.

– Hogy magyarázom meg, hogy mi a fenét keres velem egy daru?

A válasz csak annyi volt:

– Nem-nem-nem-nem-nem. – Nemek véget nem érő sora kerepelt fel a daru csőréből, de olyan hangosan, és olyan kitartóan, hogy az utcán babakocsit toló anyukák, és szatyros nénik mind Mac felé fordultak. Egy fiatal pár még meg is állt, a srác előkapta a telefonját, arra várva, hogy levideózhasson egy darutámadást.

– Jól van, basszus, te nyertél!

Szinte látta a daru arcán az önelégült vigyort.

Felállt, és megnyomta a csengőt.

Chloe édesanyja elképesztően hasonlított a lányára – de nem csak a vonásaiban –, az arca falfehér volt, szomorú és fáradt. Fekete nadrágot viselt és egy szürke blúzt, de enélkül is látszott, hogy gyászol. Az egész tartása megtörtséget sugárzott, a könnyráncaiban, minden hosszabb pislogásában ott tükröződött a lánya emléke.

Mackenzie a saját anyjára gondolt, és egy kicsit jobban sajnálta ettől a nőt.

Ahogy az asszony megállt az ajtóban, egy pillanatra zavartan a darura nézett, aki azt rikkantotta:

– Anya!

De a nő természetesen nem értette, nem hallott mást, csak ugyanazt az éneket, mint mindenki, azt, ami reggelente keltette a várost. Mackenzie-re nézett:

– Segíthetek?

– Igen – felelte a fiú. – Chloe egyik barátja vagyok.

A nő arcán fájdalom suhant át, de olyan mély, hogy Mackenzie-nek bűntudata támadt, amiért idejött, amiért kimondta a lány nevét.

– Nem vagy ismerős – jegyezte meg a nő.

– Interneten… interneten ismertem meg.

A daru újra károgott, de ezúttal meglepően értelmesen, egész mondatokban.

– Mondd meg neki! Itt vagyok! Itt vagyok!

A fiú zavartan mosolyodott el.

– Elnézést, rám akaszkodott út közben a madár, és nem tudom levakarni.

– Semmi gond, szeretem a darvakat – felelte a nő. Aztán megint végigmérte Mackenzie-t. – Bejössz?

A lakás ugyanúgy egyszerre volt rendezett és elhanyagolt, mint a kert. Mintha valaki rendszeresen takarítana, de a szívét nem tenné bele. Az asztalokon, polcokon mindenütt képek sorakoztak Chloe-ról és az anyjáról, de nem volt sehol egy kép Chloe apjáról.

Miközben a nő a nappaliba vezette a fiút, mesélt neki:

– Ilyenkor néha hozzám is beköltöznek a darvak. Volt egy, amelyik minden évben meglátogatott minket. Chloéval mindig azt mondogattuk, hogy Abe, a néhai férjem az, és ilyenkor jön, hogy megnézze, jól megy-e a dolgunk. Idén még nem jött – fejezte be a nő egy szomorú mosollyal, majd a kanapé felé intett. – Ülj le!

A fiú lehuppant a süppedős, kényelmes bőrkanapéra, és arra gondolt, hogy talán a nő nem is sejti, hogy igaza van. Talán tényleg a néhai férje járt haza. A darvak néha csinálnak ilyet. Meglátogatják a szeretteiket, ha nem tudnak továbbállni.

– Miről szerettél volna beszélni?

– Chloéről – felelte a fiú minden támpont nélkül, neki legalább annyira fogalma sem volt, mit keres itt, mint a nőnek. – Úgy hallottam, még mindig tart a per.

Az asszony arcára árnyék vetült, de ezúttal nem szomorú, hanem dühös és kétségbeesett.

– Tönkre tették őt, és mégsem bünteti meg őket senki!

– Nem! – rikkantott a daru.

– Nem! – vágta rá szinte reflexből Mac.

– Nem? – kérdezett vissza a nő zavarodottan.

– Nem… – dadogta Mac, és lesújtó pillantást vetett a madárra. – Nem, ez tényleg… nem helyes.

– Mondd meg neki! – ismételte a daru, és a nőhöz totyogott, a fejét az ölébe hajtotta, mint egy kiskutya, amelyik simogatásra vár. Az asszony finoman cirógatta meg a tollait, és egy picit elmosolyodott.

– Milyen furcsa madár vagy te!

– Asszonyom, én… beszéltem Chloéval.

– Beszéltél a lányommal? A halála előtt?

A fiú nem felelt. Lélekben felkészítette magát, hogy ki fogják rúgni, hogy az egész városban el fog terjedni, hogy nem csak antiszociális, de még bolond is, és még annyira sem fognak vele szóba állni, mint eddig – ez utóbbit mondjuk egy cseppet sem bánta.

– Chloe azt szeretné, ha tudná, hogy…

– Igen-igen-igen – énekelte az ég felé emelve a fejét a madár.

– Hogy…

– Nem haragszom – dalolta.

– Nem haragszik? – ismételte kérdő hangsúllyal Mac, de aztán hamar megértette, mire gondolt a madár. – Nem haragszik az orvosokra.

A daru bólogatott. A mozdulat végtelenül emberi volt. Azután újra rikoltott egyet.

– Rá! Nem haragszom rá.

– És nem haragszik magára sem – ismételte a fiú.

A nő egy pillanatig úgy meredt Mackenzie-re, mint aki sikítani, vagy kiabálni készül, és a pillantásától a fiúnak megfeszültek az izmai, de aztán az asszony a daruhoz fordult, mintha ismerőst látna. Félrefordított fejjel keresett valamit a madár arcán, talán egy jelet, hogy nem téved.

– Ezt ő mondta neked?

– Ő – válaszolta Mackenzie.

A daru ismét a nő ölébe ejtette a fejét, és hagyta, hogy az lassan cirógassa, közben az asszony szeme megtelt könnyel.

– Azon a héten Chloe haza akart jönni a kórházból. Már csak infúziót kapott, azt itthon is be tudta volna kötni neki egy ápoló. Kezdődött az iskola, készülni szeretett volna. És azt vágta a fejemhez, hogy én gyűlölöm őt. Hogy biztos azért nem akarom itthon látni, mert útban van. Mire másnap beértem a kórházba, már nem tért magához, és három nap múlva meghalt – a hangja elvékonyodott, majd elhalt. A könnyek apró patakokban indultak el az arcán.

– Az ember néha azokat bántja, akiket a legjobban szeret – jegyezte meg Mackenzie halkan.

A nő csak bólintott, és hálásan nézett a fiúra.

– Ha Chloe most itt lenne – mondta, és a darumadárra süllyesztette a pillantását –, azt akarnám, hogy tudja, mennyire szeretem. És hogy ő volt a legjobb dolog az életemben.

– Tudja – jelentette ki Mackenzie, és ő is a madarat figyelte. Most, hogy egyenesen rá nézett, nem látta lánynak, csak egy madárnak. Egy madárnak, amelyik furcsa fénnyel, belülről ragyogott.

 

A kert végéből rikoltás hangzott fel, mélyebb és öblösebb. A lemenő nap narancsos derengésében a leszálló daru árnyékot vetett az egész házra, maga is csak egy árnyéknak látszott, de Mackenzie mégis fénynek látta.

A madár fenségesen szegte fel a fejét. Ha a szeme sarkából figyelte, férfi volt, borostás, magas, egyenes hátú.

Chloe felemelkedett a nő öléből, és két szökkenéssel már kinn is termett a kertben.

A két madár táncot járt egymás körül, mint a régi ismerősök, egymáshoz dörgölték a fejüket, bólintgattak, lábról lábra billentek, kiterjesztett szárnyaik, mint az ölelő karok fonták körül egymást.

Az asszony az ajtóban állt, és talán észre sem vette, hogy a könnyei ellenére lassan mosoly rajzolódik ki az arcán.

A két madár egy pillanatra megállt, és a nő felé fordult. Mackenzie úgy látta, mintha a lelkek integetnének, és bár az asszony nem láthatta ezt, mégis visszaintegetett nekik.

– Ég veletek – mondta, és a könnyek, amik eddig patakok voltak, folyókká duzzadtak, a testét egyik pillanatról a másikra rántotta össze a zokogás, és sírt kérlelhetetlenül, megkönnyebbülten és felszabadultan.

Valószínűleg észre sem vette, hogy Mackenzie magára hagyta.

 

Ahogy a fiú kilépett az utcára, azonnal meglátta a két madarat – ugyanazokat, amik a háza előtt lestek rá. Most a lámpaoszlop mellett álltak. Az egyik magas ázsiai nő volt, a másik lesütött szemű, kopaszodó amerikai férfi.

Megint itt voltak a nyomában. Idén is.

Soha nem jöttek közelebb, nem kértek segítséget, csak figyelték őt a távolból, azután tovább szálltak, és Mackenzie tudta, mit kéne tennie, hogy segítsen nekik, de mégsem tette, mert akkor nem jöttek volna többet.

Emlékezett, amikor ő vágta az anyja fejéhez:

– Gyűlöllek!

Tizennégy éves volt, és a szülei a nyári szünetre elhozták a nagymamájához. Utálta Marblemoort. Utálta, hogy csak egy mozi van, és egy bevásárlóközpont, és hogy krokodilok vannak a mocsárban. Nem tudta megszokni, hogy itt mindenki lassú, és még a villamos is úgy döcög, hogy gyalog lehagyja.

De a szülei konferenciára mentek, és a konferencia unalmas egy gyereknek – ezzel Mackenzie sem vitatkozott, csak éppen még az is izgalmasabb lett volna, mint a nagyiék.

Azt is mondta a szüleinek:

– Nem is szerettek!

És aztán elmentek, és csak a darvak tértek vissza. A darvak, akik a távolból figyelték őt, akár az őrangyalok, és akiket ő önző módon nem eresztett el. De most mégsem tudott tovább menni.

Most odalépett, és megsimogatta a darumadarak fejét, azok a tenyeréhez dörgölőztek úgy, mintha idáig erre vártak volna.

– Nem haragudtam ám igazán – motyogta a fiú. – Sajnálom. Szeretlek titeket.

A fény fellobbant a madarakban, mintha a tollaik belülről foszforeszkáltak volna a sötétben. És Mackenzie tudta, hogy jövőre már nem fogják követni.

Mackenzie Jones utálta a darvak ünnepét. Utálta a lampionokat, a hangos zenét, és utálta a darvakat is, mert az itt ragadt lelkek egytől egyig hibákról, megbánásokról, az emberek legsötétebb árnyairól beszéltek.

Árnyak voltak maguk is, amik újra és újra az élők feje fölé ereszkedtek, amíg meg nem találták az utat a fényhez.

És mégis, ha egészen őszinte akart lenni, Mackenzie Jones egy cseppet sem utálta, hogy ő adhatja az útbaigazítást.