April Faye: Leláncolva (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

 

1. Az egyetlen nyitott ablak

GUS

A tolvaj tüdeje szúrt, az izmai égtek. A pánik elöntötte az agyát.

Tisztán hallotta az üldözőit. A csizmakoppanások, kurjantások egyre közelebbről érkeztek, neki pedig egyre kevesebb ereje maradt. Menedéket kellett találnia, legalább egy kis időre, legalább addig, amíg felkel a nap, vagy amíg kifújja magát.

Az utcák végeláthatatlanul kígyóztak előtte. Hiába jegyezte meg pontosan a térképet, mintha egész Dawent átépítették volna, mióta az utolsó kartográfus megfordult a városban. Nem talált egyetlen egyenes vonalat, egyetlen derékszöget sem. A házak olyan messzire nyúltak a magasba, hogy helyenként a csillagokat sem lehetett látni. Úgy érezte, egy föld alatti labirintusban fut. Ráadásul egy olyanban, amiből nincsen kiút.

Rendes körülmények között egyből a városkapu felé fordult volna, vagy beveszi magát egy zsúfolt lebujba, de Dawent vastag, eget karcoló palánkfal ölelte körül, a kapukat egy fél hadsereggel őrizték, lebujok pedig nem voltak, legfeljebb fogadók, amik éjfélkor lehúzták a redőnyt.

Hallott ő pletykákat a kijárási tilalomról, de azt gondolta, biztosan lesz legalább egy-két tisztességtelen hely, ami nem tartja magát a törvényhez.

Tévedett.

Itt minden ajtót zártak, sehol sem égtek lámpások, és az ablakokat vastag spaletta fedte. Ezek az emberek féltek, és a félelem hatásosabban reguláz, mint bármelyik szabály.

A hold ezüstkorongja incselkedve ugrott egyik torony mögül a másik mögé. Ebbe a jelzőfénybe kapaszkodott, ha már más nem mutatta az irányt, és közben próbált valami fogódzót találni: egy tetőt, ami elég csúcsos, hogy szentély legyen, vagy egy hézagot a házak között, ami egy térre utal.

Jobb kanyart vett egy kovács cégére után, abban bízva, hogy az utca visszavezeti a főtérre, de az egy csípős szagú sikátorba futott. A távolban lovak prüszköltek, hát arra fordult, és a következő pillanatban a palánkfal előtt találta magát.

– A szentségit! – sziszegte.

A hatalmas rönkök olyan fenyegetően magasodtak fölé, akár a bitó.

Hátrapillantott a válla fölött. Az üldözői még nem vették be a sarkot, csak a lépteik csattantak egyre hangosabban a macskakövön.

Nem volt hova futnia. Vissza nem fordulhatott, és se jobbra, se balra nem vezetett út.

Egyik irányban egyenes falú kockaépület állt, talán valami raktár. Ezt könnyen megmászhatta volna, de a tetőn túl csak egyre magasabb és meredekebb tetők várták. A másik felől – ahonnan a lovakat hallotta – téglakerítés mögött egy sokemeletes kúria feküdt, sok ablakkal, és a sok ablak előtt sok zárt spalettával.

Ahogy végigszaladt a tekintete a házfalon, kihagyott egy ütemet a szíve.

A legfölső emeleten meglátta a környék, vagy talán az egész város egyetlen nyitott ablakát.

Nem gondolkodott. Nem mérlegelte, megláthatják-e. Nem jutott eszébe, hogy azonnal szörnyethal, ha onnan lezuhan. A látása teljesen beszűkült. Csak a nyitott ablakszárnyak lebegtek a szeme előtt, amik úgy hívogatták, akár az ölelésre tárt karok.

 

JOSH

Josh álmodott.

Álmában egy ismerős, smaragdzöld rétet látott. A hosszú, húsos fűszálak üdvözlő kezekként lengedeztek az udvarház árnyékában. Volt ott egy tó is; szikrázó tükre lustán terpeszkedett a déli verőfényben. A bőrén érezte a nyári nap otthonos melegét.

De nem időzhetett sokáig az emlékben, mert ekkor valami történt, és a valóság lassan visszakúszott a tudatába.

Az ember megérzi, ha megváltozik a környezete, ha furcsán reccsen a fa, vagy máshogy lélegzik a házfal. Mintha a szoba a teste része lenne, és ugyanúgy csiklandozná a bőrét egy idegen lépte a szőnyegen, akár a karjára szálló légy.

Josh szemhéja is ezért rebbent meg.

Magasan járt odakinn a hold, a csillagok szemcsésre ragyogták az égboltot – hunyorognia kellett a szélesre tárt ablakon beszűrődő fénytől –, de amint hozzáedződött a szeme, mozdulatlanná dermedt a rémülettől.

Az ágya lábánál egy sötét alak guggolt, a holdsugár kirajzolta a sziluettjét. Ragadozószerűnek tűnt, ahogy árulkodó neszek után fülelve előre görnyedt.

Talán mégsem csak legenda az éjszakai rém, futott át a fiú agyán, talán mégis létezik, és most eljött, hogy puszta kézzel tépjen szét, és megegye a szívemet.

Ha így van, gondolta aztán, akkor szörnyű éhes lehet, hogy képes ilyen magasra mászni pár romlott falatért.

Alig pár pillanatba került, és az agya józanabbik fele átvette az irányítást.

Tolvaj lesz, nem lehet más. Nincs itt semmiféle rém, magyarázta magának. Biztosan az ékszereket akarja, vagy máshoz jött, csak elnézte az ablakot. Bármelyik legyen is, elszámította magát.

A pillantása az ágya mellett álló, métermagas gyertyatartóra vándorolt, és mielőtt még tisztán megfogalmazódhatott volna a fejében a terv, a teste cselekedett: felkapta, és kupán vágta vele az idegent.

Azaz csak szerette volna kupán vágni.

A gyertyatartó ugyanis a tolvaj alkarján koppant. A férfi még éppen idejében rántotta fel a kezét, hogy kivédje az ütést. Meglepetten és kicsit bosszúsan fordult a fiú felé, ahogy kiegyenesedett.

– Tedd azt le! Még kárt teszel valakiben.

Josh csak annál erősebben szorította a gyertyatartót. Úgy emelte maga elé, akár egy kardot – igaz, hogy alig bírta el, és a tompa gyertyatüske amúgy is legfeljebb kellemetlenséget tudott volna okozni, komoly sérülést nem, de legalább egy kevés biztonságérzetet nyújtott neki.

A tolvaj felsóhajtott, és ügyetlenül biccentette előre a fejét. Az arcából alig látszott valami az ellenfényben, de a sziluettje azt sugallta, hogy fiatal.

– Nem akartalak… Nem akartam megijeszteni, kisasszony…

Mielőtt befejezhette volna, a gyertyatartó újra dühösen lendült felé. Egy könnyed mozdulattal kitért előle, és bosszúsan hördült fel.

– Hé!

– Anyád a kisasszony! – sziszegte Josh.

Nem mintha ritkán esett volna meg, hogy lánynak nézik, ami azt illeti, hozzászokott az évek során, de most nem viselt se sminket, se fűzőt, és így kétszeres csapást szenvedett az önérzete.

– Te nem vagy lány? – hajolt közelebb hunyorogva a férfi, aztán megrázta a fejét. – Náh! Ezt nem veszem be!

Josh szemöldöke görcsösen rándult meg.

– Majd mindjárt kiderül, a gyomrod beveszi-e a fémet – szűrte a fogai között, és újra előrelendült a gyertyatartóval.

A tolvaj számított rá, és olyan villámgyorsan lépett oldalra, hogy a fiú a mozdulatát sem tudta követni. Nem látta, mikor lendül a férfi lába, csak azt érezte, hogy elkaszálja a bokáját, és a föld gyors ütemben közeledik. Aztán egy erős marok kapta el a hálóingjét, és amilyen gyorsan közeledett az előbb még a föld, most olyan gyorsan távolodott, ahogy a férfi visszarántotta állásba.

Mire ocsúdott, egy tőr hideg pengéje feszült a torkának, és egy erős kar szorította hátulról.

– Még egyszer mondom – suttogta a fülébe a tolvaj egészen mély, vérfagyasztóan selymes hangon –, tedd azt le!

Nem kellett harmadszorra elismételnie. A gyertyatartó azonnal a földön koppant.

A tolvaj elégedetten szusszant a nyakába.

– Jó fiú. Ha nem csinálsz hülyeséget, ígérem, nem foglak bántani.

Akármilyen lágyan beszélt is, a tőr éles pengéje, aminek a hegye a fiú lüktető ütőerének feszült, azt suttogta, hogy a férfi nem viccel. A hideg veríték egy pillanat alatt verte ki Josht, és a hálóing takarásában egy hűvös izzadságcsepp szántott végig a hátán.

– Nem kiabálsz, nem hisztizel, nem csapkodsz, rendben vagyunk?

Josh bólintott.

– Okos – nyugtázta a tolvaj, és a szorítása enyhült. – Nem mondom, te aztán tudod, hogy kell vendéget fogadni!

– Barátságosabb látogatókhoz vagyok szokva – motyogta a fiú.

– Engem is ritkán várnak gyertyás gyilkosok.

– Ha használnád az ajtót, egyáltalán nem kéne tartanod a gyertyatartóktól – találta meg a hangját Josh.

A tolvaj felnevetett. A lehelete simogatta a pihéket a fiú tarkóján. Összezavaró érzés volt. Egy cseppet borzongató, kicsit félelmetes, de azért határozottan kellemes.

– Mi ez a hely? – kérdezte a férfi. – Valami fogadó?

A fiú fanyar mosolyra húzta a száját.

– Teátrum – felelte. – Hivatalosan. Lényegében bordély zenével. Nem vagy ismerős errefelé, mi?

A tolvaj nem felelt, inkább tovább faggatózott.

– Te mit keresel itt?

– Szerinted? – szisszent fel Josh. – Természetesen dolgozom. Felajánlanám a szolgálataimat, de kicsúsztál a nyitvatartásból.

A földszinten – mintegy végszóra – kivágódott a bejárati kapu, és harsány férfihangok kezdtek kurjantgatásba. Az nem hallatszott, mit beszélnek, de nem kellett hozzá sok fantázia, hogy Josh kitalálja, kit keresnek. Rövidesen meztelen talpak trappoltak ki a körfolyosóra, kíváncsi duruzsolás éledt, és valahonnan elfojtott sikoltások is átszivárogtak a falon.

– Azt hiszem, bajban vagy – jegyezte meg tárgyilagosan a fiú.

A hátában érezte, ahogy felkalapált a tolvaj szíve. Most elmenekülhetett volna, ha akar, de nem mert kockáztatni.

– Ha elrejtesz – suttogta amaz –, megfizetem.

– Nekem nem kell a pénzed – horkant a fiú.

– Akkor mondd, mi kell, és megkapod!

Erre már Josh is elhallgatott. Egyetlen dologra vágyott: hogy szabad lehessen végre, hogy valaki elvigye erről az átkozott helyről, és soha többé ne kelljen látnia a bordélyház gyomorforgatóan giccses termeit. Úgy tűnt, a férfi idegen a városban. Ha kicsempészi a falakon túlra, azt sem fogják tudni, hol keressék. Ennél jobb lehetősége talán sosem adódik újra. A kívánságát azonban egyelőre óvatosan megtartotta magának. Előbb le kellett köteleznie a tolvajt, azután majd jöhet a követelődzés.

Talán szerencsésebb lesz ez az este, mint gondolta.

Talán nem véletlenül álmodott megint azzal a zöld gyeppel a régi kúria előtt.

– Ha nem engedsz el, nem tudlak elbújtatni – mondta végül.

A férfi azonnal lefejtette róla a karját, és mélyet sóhajtott, mint akinek mázsás hátizsákot vettek le a válláról, aztán feszülten pillantott az ajtóra.

– Merre? – kérdezte.

Josh a komódhoz lépett, és két kézzel ragadta meg a sarkát. Minden ereje kellett hozzá, hogy elmozdítsa. Amint azonban a bútor elég távol került a faltól, előtűnt mögüle egy apró rejtekajtó, ami egy sötét, szűk üregre nyílt.

– Ez a folyosóra vezet – hadarta Josh. – Arra találták ki, hogy ha kuncsaftot engednek fel a szobánkba, a körmére tudjanak nézni. Mondjuk, ez elég ritkán fordul elő…

Csizmás talpak dübörögtek felfelé a lépcsőn, egészen pontosan hat pár, és ez arra késztette a fiút, hogy lerövidítse a mondandóját.

– Igyekezz! – markolt a tolvaj ingjébe, és a nyílás felé rántotta. Amaz engedelmesen bemászott a résen. Josh nekifeszült a komódnak, és az egy halk nyikordulással visszacsúszott a helyére.

Megigazgatta a szőnyeget, hogy ne látszódjon benne a kanyon, amit a bútor lába vájt, aztán gyorsan körbepillantott a szobában. A nyitott ablakon állapodott meg a tekintete, és győztesen vigyorodott el. Felkapott a földről egy pár férficsizmát – az egyetlen párt, amit megtartott –, és kihajította, majd a szárnyakat tessék-lássék módon behúzta, hogy a holdfény még éppen utat találjon a szegélyek közti résen. A lepedőjét a lehető legjobban összegyűrte, és végül lehuppant az ágyra. Megigazgatta a haját, olyan gonddal, mintha vendéget fogadna, a hálóingjét pedig bal felől leejtette a válláról, azután óvatosan, hogy nehogy összekócolódjon, a párnára hajtotta a fejét.

Amint lehunyta a szemét, az ajtó felcsapódott, ő pedig ülhetett fel újra.

– Nahát, csak nem történt valami baj, Uraim? – kérdezte a két belépő gárdistát.

Kacéran nyújtózott egyet, majd úgy támaszkodott meg az ágyon, hogy hosszú nyaka és fedetlen válla egész gyönyörű ívében láthatóvá váljon. A hátulsó fickó akkorát nyelt, hogy szinte hallotta. A szemében visszataszító vágy csillant, ahogy lustán végigjáratta vizenyős pillantását a fiún. Ha nem szolgálatban van, vagy nincs vele a felettese, talán menten le is teperi, és akkor nem lett volna semmi szükség a színjátékra.

De a felettese már keményebb diónak bizonyult. Az a típusú fickó volt, akinek fegyveren és kanálon kívül nem sok minden fordult meg a kezében. Egyből a nyitott ablakhoz masírozott; ahogy kinézett rajta, gyanakvón rándult össze a szemöldöke. Josh pontosan tudta, hogy a telihold fényében szinte vakítanak a cipők a kopár udvaron. Ahogy a férfi visszafordult, azonnal észrevette a kóctalan hajat, és a gyűrött lepedőt is – az egész felállított csapdát.

Odalépett Joshhoz, és megragadta a karját. A fiú úgy érezte, az öt erős ujj beleépül a húsába, hozzánő a csontjához. A fájdalomtól felnyögött.

A férfi nem finomkodott, meg sem várta, hogy talpra álljon, egyszerűen lerántotta az ágyról. A térdét végighorzsolta a durva szövésű szőnyeg.

– Kivel henteregtél, mi? – szorított rá a karjára. Josh erősen harapott az ajkába, hogy visszanyeljen egy káromkodást. Véletlenül sem szeretett volna kicsúszni a gyámoltalan, gyenge, törékeny kurtizán szerepéből.

– Senkivel – sóhajtotta. – Csak forgolódom álmomban.

– Hazudsz! Alan, szólj a Mamának!

A másik gárdista meglepetten fordult ki a szobából, és egy pillanat múlva egy dühös asszonysággal a háta mögött tért vissza.

A Mama valaha vonzó nő volt, ez még mindig látszott határozott tartásán, de az idő őt sem kímélte. A bőre megereszkedett, az arca és a nyaka barázdás lett, sötét haját összelisztezték az évek, az anyajegyek pedig helyet változtattak az állán, már nem emlékeztettek szépségpöttyökre, inkább szőrös bibircsókoknak tűntek. Kényelmes, törtfehér hálóingjében úgy festett, mint egy márványváza. Váza nagy mellekkel.

– Mit csináltál már megint, te istenverése! – rivallt rá Joshra, amint meglátta.

– Még egyszer elő ne forduljon, hogy az egyik kurvája kuncsaftot fogad a kijárási tilalom közepén! – felelt a fiú helyett a katona. – Éjfélig tarthatnak nyitva. Így szól a szerződés.

A Mama értetlenül bámult hol a fickóra, hol Joshra, aztán a szemében fásult felismerés gyúlt.

– Uraim, itt súlyos félreértés van…

A mondatot azonban nem tudta befejezni, mert Josh elkapta a karját, és olyan bűnbánóan nézett rá, mintha tényleg elkövette volna azt, amivel vádolják.

– Ne haragudjon rám, nem fordul elő többet! – sopánkodott, majd az asszonyság lábához vetette magát. – Én mondtam neki, hogy nem jó ötlet, hogy el fogják kapni, de hajthatatlan volt!

A Mama annyira meglepődött, hogy egy pillanatig elfelejtett haragot színlelni, csak állt ott kukán, tátott szájjal. Aztán mintha egyszerre érné utol minden dühe, úgy kezdte pofozni Josht.

– Te nyomorult! Nem szégyelled magad?! A nyakunkra hoznád a gárdát?! Ezért etetlek? Hálátlan dög! – Minden egyes szavát újabb pofonnal támogatta meg, és némelyik olyan erős volt, hogy ha nem térdel amúgy is a fiú, hát attól biztosan térdre kényszerült volna. Arra azért odafigyelt, hogy az arcát ne sértse fel, de Josh bőre a végére így is vörösebb lett, mint a szőnyeg a térde alatt. Amikor talpra húzta, egy pár kötelességtudó könnycsepp csillogott a fiú szeme sarkában. A Mama elégedetten fordult a gárdistákhoz. – Bízzák csak rám! Ne aggódjanak, megkapja a büntetését.

– Úgy legyen, asszonyom! – biccentett a katona, vetett a fiúra egy megvető pillantást, aztán a társához fordult. – Szedd össze a többieket! A tolvaj nincs itt. Téves riasztás volt a nyitott ablak. Meglógott a nyomorult.

A két egyenruhás peckes léptekkel masírozott ki a szobából. Josh csak ekkor engedte el magát, hirtelen a könny is felszívódott a szeméből, mintha sosem lett volna ott, és morcosan masszírozta meg megkínzott arcát.

– Meg is érdemled! – sziszegte a Mama.

– Azért üthetett volna kisebbet!

Az asszony csípőre vágta a kezét, és éles pillantással meredt a fiúra.

– Szerintem nem ütöttem elég nagyot! Engem hagyj ki az ilyen kétélű játékaidból, fiam. Hol bujkál a tolvaj?

A fiú a fal felé mutatott. A Mama úgy vizslatta a vakolatot, mintha átlátna rajta, és pontosan tudná, miféle alak húzza meg magát mögötte.

– Gebedjek meg, ha értelek – ráncolta fel az orrát.