Antal Viktória Tamara: Minden rendben lesz

Figyelmeztetés: erotikus tartalom

*

A hajam ismételten szénakazalként mered szanaszét, mivel csak egy egyszerű, nemtörődöm kontyba fogtam össze. Többre viszont nem futotta az időmből, ugyanis már így is késésben voltam.

A térdemen dobolok, míg másik kezemmel úgy szorítom a kocsi kormányát, hogy elfehérednek az ujjaim. Csak akkor nyugszom meg némileg, mikor végre behajtok a speciális igényű gyermekek fejlesztő intézetének parkolójába, és leállítom a motort. Tíz perc, összesen ennyit késtem, de tudom, hogy ez is kihathat az egész napomra. Mielőtt kiszállnék az autóból, még veszek egy mély lélegzetet. Rajtam kívül több szülő is most érkezik a gyermekéért az egyre inkább feltámadó őszi szélben. Végül bezárom az autót, és elindulok az egyszerű, kétszintes, hófehér épületbe.

Ahhoz a teremhez sietek, ahol tudom, hogy ilyenkor tartózkodik. Izgatottan, mégis kissé félve kopogok be, mire az ajtó kisebb nyikordulással kinyílik. Éppen csendes foglalkozás van, a gyerekek színeznek, rajzolnak, vagy éppen festenek. Mindegyik gyerkőc elmélyülten összpontosít a saját művének tökéletesítésére, de én csak azt az egyet nézem, amelyik miatt ma idejöttem.

– Timothy, kicsim!

A szőke fürtös kis fej felém fordul, majd vissza a rajzához. Nem kéne, hogy fájjon, de éles tőrként szúr a szívembe a közönye.

– Jó napot! Andrew vagyok, Timothy fejlesztő tanára – nyújtja felém a kezét az ajtóban álló férfi. Sietősen megszorítom, és meglepetten konstatálom, hogy milyen kérges és mégis mennyi melegség árad belőle. Ahogy apró kezem elvész a tenyerében, az érzés annyira ismerős és megnyugtató, hogy már szinte ijesztő.

– Csak Timothyé?

A férfi elvörösödik, ettől pedig hirtelen sebezhetőbbnek látszik. Jól áll ez a pír markáns vonásainak, kiemeli barátságos, barna szemeit.

– Természetesen nem. Ön esetleg a kisfiú nővére?

Úgy pillant végig rajtam, mint egy kincskereső, aki most akar megbizonyosodni róla, hogy a kincs, amire bukkant vajon milyen értékkel bír. Zavarba jövök fürkésző tekintetétől. Fogalmam sincs, honnan jött ez a feltételezés. Talán a zilált külsőm nem épp egy összeszedett édesanyáról árulkodik, a szemem alatti táskák pedig olyanok, mintha az egész éjszakát átbuliztam volna.

– Nem, az édesanyja vagyok – felelem a tőlem telhető legkedvesebben.

Andrew magyarázkodni kezd, de biztosítom róla, hogy nem érdekes, és nem ő az egyedüli, aki nem gondolt a fiam édesanyjának. Valószínűleg nem is az utolsó, de ezt már csak magamban teszem hozzá. Az emberek folyton rossz megállapításra jutnak, mivel azt hiszik, hogy ami kívül látszik, az van bennünk belül is. Ha Tim velem van, folyamatosan érzem magamon az ítélkező pillantásokat. Nem tartanak megfelelőnek a fiam mellé, ahogyan Thomas sem, pedig semmit nem tudnak rólam, rólunk. Szerencsére úgy tűnik, Andrew másképp gondolja. Még a szemei is mosolyognak, amitől aranyos ráncok jelennek meg a szeme sarkában és szája szegletében.

– Máris idehívom a kisfiát.

– Köszönöm!

Bepillantok a terembe, és megnyugvással nézem Tim kis arcát, ahogy megfontolt mozdulatokkal húzza a ceruzát a lapon. Nyugodt és békés, ez pedig mindenképp jó.
Andrew visszafordul az ajtóból, szólásra nyitja a száját, de megtorpan, zavartnak látszik, közben le sem veszi rólam a tekintetét. Amikor aztán megszólal, úgy érzem, eredetileg mást akarhatott mondani.

– Ha megbocsát az udvariatlanságért, Mrs. Owens…

– Csak Sadie, Sadie Marshall, nem vagyok férjnél – felelem, majd a fiamról egyenesen a tanárára pillantok. A nevem hallatán mintha tűz gyúlna a szemeiben, szinte látom az apró lángnyelveket. Hosszan, pislogás nélkül bámul, mintha várna valamire. A tekintetünk összekapcsolódik, amitől megborzongok. Nem tudnám megmondani, pontosan mitől futott végig a borzongás rajtam, de a pillanat elszáll. Andrew megcsóválja a fejét.

– Elnézést kérek, nem tudtam. Timért általában az édesapja jön.

– Igen – fordulok most már felé kíváncsian, ő azonban nem folytatja. Sóhajtok, és már kotrom is elő a táskámból a tárcámat, hogy elővegyem az irataimat és Tim anyakönyvi kivonatát. – Gyanakvó velem kapcsolatban, mivel soha nem látott a fiam közelében. Érthető a bizalmatlansága, hiszen az a munkája, hogy megvédje a gyerekeket. Megértem. Azonban, ha kell, bizonyítani is tudom, hogy Tim az én kisfiam.

Háromszor is kicsúszik a tárca a kezemből, mire az ismerős, meleg tenyér megérinti a csuklómat, és gyengéden eltolja a táska szájától. A szívem eddig az idegességtől kalapált, most az érintésétől, az egészet nem tudom mire vélni.

– Erre semmi szükség – biztosít.

Felnézek rá, és egy bátorító, őszinte mosollyal találom szemben magam.

– Hiszek önnek, Ms. Marshall – nyomja meg a nevemet kissé erőteljesebben.

Megkönnyebbülve fújom ki a bent tartott levegőt. Az újdonság erejével hat rám, hogy valaki minden féle megerősítés nélkül hisz nekem. Mindegy, hogy egy apróságról, vagy épp a fiam biológiai anyjaként való igazolásomról van éppen szó. Azért mégis előveszem a papírokat, ő épp csak egy pillantásra méltatja őket, és mosolyogva nyújtja is vissza. Közben ujjai az enyémeket érintik, és kicsit talán hosszabban is időzik ott, mint két idegen között illendő volna. Furcsa módon mégsem érzem tolakodónak.

– Ma én viszem haza a fiam.

Bólint, hogy megértette, majd elnézést kérve elindul, hogy szóljon a gyerekeknek, miszerint vége a foglalkozásnak, és pakoljanak el. Tim feláll, és a rajzát a mellkasához szorítva lépked az asztalok között. Gondosan szemügyre veszi a társai alkotásait, csendesen vizsgálgat minden egyes részletet. A tanára leguggol elé, és hallom, hogy arra kéri, segítsen pakolni a többieknek, mire a fiam aprót bólint, és megragad egy festékes tubust, hogy a helyére rakja.

Figyelem minden egyes mozdulatát, ajkának apró csücsörítését, miközben összpontosít, a szeme csillogását, ahogy elfogadja a dicséretet a nevelő tanárától, amiért nem kent össze semmit a festékkel, apró kezének ívét, amellyel a rajzát szorongatja. Minden egyes részlettel jobban a szívembe zárom.

Sietnünk kellene, de képtelen vagyok sürgetni. Még Thomas haragját is megkockáztatom, csak hadd láthassam nyugodt, boldog kis arcát.

Kint a folyosón várakozom, míg mindennel végeznek. Amikor Tim szőke fürtjeivel keretezett arcocskája megjelenik az ajtóban, mosolyogva leguggolok hozzá.

– Szia, kicsikém!

– Apa hol van? – néz körbe, és látom rajta, hogy feszeng. Szabad kezével a farmerét gyűrögeti, és körbe-körbe tekint, mint egy riadt őzike.

– Apa ma nem tudott érted jönni. Én foglak hazavinni, jó?

Nem válaszol, de én nagyon is jól látom, hogy uralkodik el rajta a pánik. Megmarkolja egy szőke hajtincsét, és olyan erővel kezdi húzkodni, hogy belesajdul a szívem. Megérintem a kezét, mire összerezzen, és hátrébb lép egyet. Sóhajtok, de valahol megnyugszom, mert legalább kimozdult a kényszeres tevékenységéből.

Andrew a teremből figyel minket, fürkésző tekintete szinte lyukat éget a bőrömbe, de nem hagyom, hogy emiatt szétessek. Újra mosoly játszik az ajkamon, amikor a fiamhoz fordulok:

– Most pedig elindulunk apához, rendben?

Aprót bólint, és ez nekem már elég.

– Menj, vedd fel a cipődet, mindjárt megyek és segítek bekötni!

Ellép mellettem, és a cipős állványokhoz megy megkeresni a saját lábbelijét. Reszketeg sóhaj tör fel belőlem.

– Bocsásson meg, hogy ezt mondom, de Timothynak talán jobb volna, ha az édesapja jönne érte a foglalkozások végeztével.

Elönt a düh szavai nyomán, bár kedves hangon igyekezett a tudtomra adni, hogy pocsék anya vagyok, mert nem tudom a fiamat megnyugtatni, sőt, én zaklatom fel. De ki ő ahhoz, hogy ilyet mondjon

– Ne aggódjon, uram, ez a mai csak egy szerencsétlen szervezés okán alakult így, nem célom felzaklatni a kisfiamat. Most pedig bocsásson meg, de fel kell öltöztetnem! – hagyom ott tajtékozva a kirohanásomtól letaglózott férfit.

Igyekszem rendezni a vonásaimat, mielőtt Timothy elé állnék, nem akarom, hogy még jobban összezavarodjon. Pici kora óta fontos neki a rendszeresség, ami már így is megtört. Bekötöm a cipőfűzőjét, ráadom a Scooby Doo-s kötött sapkáját és a kabátját, majd kezemben a táskájával kifelé indulok innen, ahol még a falakon lógó képek is szemrehányással illetnek, és egyre csak azt bizonygatják: Rossz anya vagy!

– Várjon Sadie, kérem…! – érinti meg a karomat gyengéden Andrew, és megállít. – Elnézést kérek, amiért megsértettem, nem állt szándékomban. Ha gondolja, jöjjön el pénteken, az iskola családi napot szervez, Tim biztosan örülne az anyukájának – nyújt felém egy sárgás lapot, amelynek cikkcakkos a széle, és aranyos, kacskaringós betűkkel az áll rajta: „Szeretettel meghívjuk az október 16-án megrendezésre kerülő családi napunkra! Jelszó: Csak vidáman! 🙂 ”

Kifújom a bent tartott levegőt, és úgy döntök, nem akarok haragudni a férfira. Csak azt mondta, amit helyesnek gondolt abban a pillanatban. Mellesleg nem akarom, hogy egy bolond nőként maradjak meg az emlékezetében, főleg, hogy Thomas esetleg visszahallhatja tőle.

– Semmi gond, elfogadom a bocsánatkérést.

Megkönnyebbülten elmosolyodik. Van a mosolyában valami megnyugtató. Talán palackoznia kellene és árulnia, bizonyára meggazdagodna belőle.

A meghívót szorongatva alig várom, hogy itt legyek Tim mellett, de bolond lennék, ha reménykednék benne, hogy ebbe Thomas majd beleegyezik. Nem mondok semmit a meghívásra, csak elteszem a díszes papírt, majd búcsúzóul intek neki, és a fiammal együtt elhagyjuk az épületet.

Már fél úton vagyunk Thomas háza felé, amikor megcsörren a mobilom. Az ő neve virít a képernyőn, amitől a gyomrom egyből görcsbe rándul. Nem szeretek az autóban telefonálni, de tudom, ezt a hívást fel kell vennem.

– Halló?

– Mégis mit képzelsz magadról, hogy csak úgy elhoztad a gyereket? Engedélyt kellett volna kérned tőlem!

Se egy „Szia!”, se egy „Hogy vagy?”, de már megszoktam, és már nem is veszem magamra. Igaz, ma már szinte mindennel így vagyok.

– Ne haragudj Thomas, de három hete nem láttam. Hiányzott.

– Meg kellett volna kérdezned. Halálra aggódtam magam, mikor azt mondták, hogy már rég elvitték az intézetből! Felelőtlenül viselkedsz, pont úgy, mint az apád. Timnek állandóságra van szüksége, ez nem rólad szól, önző vagy!

Bár fáj, amiket mond rólam, már képes vagyok arra, hogy ne omoljak össze tőle.

– Sajnálom, Tom. Többször nem fordul elő.

– Abban biztos vagyok – teszi le a telefont, én pedig sóhajtok.

Belenézek a visszapillantó tükörbe, a kisfiam tekintetét keresve. Elaludt a rajzát szorongatva, arca kipirosodott a kocsiban terjengő melegtől. Ha rá nézek, még lélegezni is elfelejtek, a szívem pedig tele van fájdalommal.

Percekkel később megérkezünk a kétszintes ház elé, ahol Tom már vár. A halántékánál enyhén őszülő haja egyenes vonalban hátra van fésülve, komor ábrázattal követi minden mozdulatomat, ahogy leparkolok a felhajtón. Marge a ház boltíves teraszán álldogál, olyan akár egy érzelemmentes szobor. Nem dühöng, nem tesz semmit. Teljesen érdektelennek látszik a jelenlétemmel szemben. Thomas viszont szöges ellentéte a feleségének, csupa düh és tűz. Ahogy kiszállok a kocsiból, majd kinyitom a hátsó ajtót, hogy kivegyem Timet a gyerekülésből, Tom odalép és félreállít, hogy maga emelje ki a fiunkat a cuccaival együtt, aztán felém fordul.

– Ez még egyszer elő ne forduljon, megértetted?!

Csak bólintok, nem hagyja, hogy elbúcsúzzam az alvó gyerektől, bemegy a kapun, és vissza se nézve lép be a házba.

 

Visszaszállok a kocsiba és haza hajtok, bár otthon nem vár senki, csak a macskám, Baguette, aki nyávogva köröz a lábaim között, míg meg nem etetem. Főzök magamnak egy csésze kávét, és a kanapéra ülve kortyolgatom el. Egy ideig kimerülten hagyom, hogy maga alá temessenek Thomas sértései, majd lángolni kezd bennem a düh, amiért ennyire nem számíthat rám a fiam. Esélyt sem kapok arra, hogy az édesanyja lehessek. Talán meggondolatlanul döntöm el, hogy a tiltás ellenére mégis ott leszek a családi napon, de elhatározom magam, és ez az elhatározás másnap reggel sem lankad, bár tudom, a tűzzel játszom, és csúnyán megégethetem magam. Képtelen vagyok továbbra is otthon ülni és arra várni, hogy Thomas mikor enged Tim közelébe, ami mostanában egyre ritkábban történik meg.

 

A családi program napján kontyba tűzöm a hajamat, felveszek egy farmert és egy lengébb inget. A tükörből egy sovány, beesett arcú nő néz vissza rám. Szánalmas állapotomon túllendülve indulok el az Intézethez, ahol már a kapuban lila léggömbök fogadnak. Keresek egy parkolóhelyet, majd kiszállok, és végignézek a gyerekektől és szülőktől hangos, vidám forgatagon. Szememmel Timet kutatom, de szőke fürtjei elvesznek a színek garmadájában. Fogalmam sincs, merre keressem, így elindulok befelé az épületbe, ahol még több léggömb fogad. Minden teremben más és más kreatív foglalkozás zajlik, ahol kiteljesedhetnek a gyerekek a maguk különleges módján, ebben pedig a szüleik is részt vehetnek. Egy kéz érinti meg a vállamat hátulról, én pedig riadtan, akár egy őzike, megugrom.

– Elnézést, nem akartam magára ijeszteni.

Andrew apró, elnézést kérő mosollyal szabadkozik.

– Semmi gond, jól vagyok.

Ez bár nem a teljes igazság, de legalább részben az. Végigpillant rajtam, amitől úgy érzem magam, mintha valami értékes drágakő lennék, pedig nem vagyok más, mint egy koszos, egyszerű széndarab.

– Örülök, hogy eljött. Timnek sokat jelent.

Ebben a pillanatban jelenik meg a folyosón a kisfiam. A kezei agyagtól koszosak, a pólója mindenhol foltos a nagy munkától.

– Szia, Kicsim! Eljött anya is, hogy veled mulasson.

Tim előre nyújtja mindkét kezét. Tudom, hogy ez azt jelenti, meg kell mosni, nem tudja sokáig elviselni, ha koszos. Segítek neki megtisztálkodni, aztán együtt megyünk vissza a terembe, ahol agyag figurák készülnek, és festeni is lehet. Tim nagyon könnyen képes belemélyedni bármilyen kis feladatba, így legtöbbször csak figyelem, ahogy alkot. Büszkeség tölti meg a szívem, hogy ez az ügyes, okos, különleges kisfiú az én fiam. Andrew a gyerekek körül sündörög, beszélget a szülőkkel, de feltűnően gyakran keresi velem a szemkontaktust, én pedig állom a tekintetét. Az utolsó ilyen pillantását követően odajön hozzánk.

– Nocsak, milyen szépet alkottál Timy, ügyes vagy!

Timothy, akárcsak a többi hozzá hasonló gyerek, nem szereti a változásokat, a hangos zajokat és a testi érintkezést. Andrew nem érinti meg, csak szóban dicséri, amiért elismerően és kissé irigykedve figyelem kettejük kapcsolatát. Tim nem idegenkedik, nyugodtan alkot tovább, és Andrew sem lépi túl a fiam határait.

– Válthatnánk pár szót, odakint? – fordul felém mosolyogva, de a szeme komoly marad.

– Persze. Mindjárt jövök, Tim.

Követem a fejlesztő tanárt ki a folyosóra, a legközelebbi kanapéhoz, ami a falhoz van állítva. Csak néhányan lézengenek idekint, de nem hallótávolságban.

Andrew összekulcsolja maga előtt a kezeit és megtámasztja rajtuk az állát. Egy rövid ideig a szemközti, fehér falat bámulja, majd felém fordítja a fejét. Feszengek a beállt csendtől. Már kész volnék felállni és visszamenni a terembe, mikor felém nyúl, és megfogja a kezemet. A fogása nem szoros, de határozott, és a helyemen tart. A hüvelykujja lassan végigsimít a csuklómon lüktető éren, amitől a szívem erőteljesebben dobban. A lélegzetem benn akad, csak azt az egy pontot tudom nézni, ahol az ujja fel és alá mozdul gyengéden a bőrömön.

– Fogalmam sincs, hogy színlelsz vagy tényleg ennyire nem hagytam mély nyomot benned, Sea. Annyi év után már meg sem ismersz?

A szívem ki akar ugrani a helyéről. Felkapom a fejem és űzött vadként nézek a ragadozó szemébe. Annyira ismerősnek éreztem a vonásait, a nyugtató mosolyát, már legalább tudom, miért: mert a tudatom, testem és érzéseim sosem feledték el teljesen őt.

– Drew – suttogom. A torkom összeszorul, szabad kezemmel megérintem az arcát, de úgy kapom el a kezemet, mintha tűz égette volna.

Bólint, apró mosoly kúszik az arcára, de szemei bánatosak maradnak. Amikor évekkel ezelőtt összetörtem a szívét, vele együtt az enyém is darabjaira tört.

Nézem az arcát, felfedezem a sok hasonlóságot az emlékeimben élő fiú és a mellettem ülő férfi között. Az állán ott a forradás – bár a borosta szinte teljesen eltakarja –, amit még a gimi első napján szerzett, mikor verekedésbe bonyolódott egy idősebb sráccal. Felhasadt a bőre, örök emléket hagyva arról a napról. A szemei ugyanolyan huncutul csillognak, csak a szarkalábak újak, a sok nevető ránc. Mindig is vidám volt, pozitív életszemlélettel, amiért folyton irigyeltem kicsit.

– Először el sem hittem, hogy tényleg te vagy az. Annyira megváltoztál – szűkülnek résnyire a szemei, miközben az arcom tanulmányozza.

Akkoriban hosszú, barna hajam szögegyenes volt, és sokkal szebb ruhákat hordtam. Imádtam a külsőmmel felhívni mások figyelmét, főleg a férfiakét. Végül ez lett a vesztem. Most egyáltalán nem úgy nézek ki, mint egy fiatal, gondtalan huszonéves lány, aki éli az életét, mert még csak most kezdődött az igazi kaland.

Fogalmam sincs, mit mondhatnék, olyan mintha a torkom összeforrt, a nyelvem pedig lebénult volna.

– Te is megváltoztál – préselem ki magamból. Lenne miért magyarázkodnom, amiért mindenféle búcsú nélkül tűntem el az életéből, de nem kérdez.

– Talán túlságosan is.

Beletúr bozontos, szerteágazó tincsei közé, kisfiús mosolyt villant rám, ami így már érthető, miért remegtette meg a nap folyamán korábban is a gyomromat. A testem nagyon is jól emlékezett arra, milyen az, ha ez a fiú csak engem tüntet ki a mosolyával. Bár ez már nagyon régen volt.

– Marshall, mi? – néz rám érdeklődve.

– Már rég nem Blackford vagyok – felelem némi remegéssel a hangomban.

Csak bólint, hogy aztán ismét csendbe burkolózzon. Hagyom, hogy egy ideig ez a csend öleljen minket körbe, sokkal megnyugtatóbb, mint beszélgetni a múltról, amit én már régen magam mögött hagytam. Ujja még mindig ritmikusan simogatja, masszírozza a csuklómat. Az érzés kellemes, túlságosan is az. Elhúzódom tőle, és ezúttal hagyja, hogy megtegyem. Nem állok fel, pedig legszívesebben menekülnék.

– És van egy kisfiad is.

Meglep a beszélgetésben történő fordulat. Nem vádaskodó a hangneme, inkább csak kíváncsi, érdeklődő, talán azt reméli, ezzel választ kaphat a múltban történtekre.

– Igen.

Kerülöm a pillantását. Nem akarom látni benne azt a sok kérdést, amire nem állok készen válaszolni. Talán észrevette, hogy ez a téma nem kellemes a számomra, de sosem a tapintatáról volt híres.

– Sea, ő az én fiam?

Döbbenten nézek rá. Fogalmam sem volt, hogy ez a kérdés egyáltalán megfordulhatott a fejében.

– Természetesen nem, Tim nem a te fiad.

Nem úgy tűnik, mintha ez a válasz különösebben megnyugtatná, inkább felkavarja.

– Akkor tényleg Thomas Owensé?

– Nincs mit mondanom neked.

– Azok után sem, hogy egyik napról a másikra kiiratkoztál a suliból, és csak úgy eltűntél az életemből?

– Tizennyolc évesek voltunk, Andrew, kölykök! Elkövettem egy hibát, aminek meg kellett fizetnem az árát, de téged nem akartalak belekeverni. – Egy könnycsepp gördül le az arcomon, amit ő a hüvelykujjával töröl le olyan lágyan, hogy szinte alig érzem a bőre melegét.

– Én szerettelek – motyogja. Látom rajta, hogy dühös, és ettől bűntudatom van, de akkor sem értheti meg. Ha pedig azt hiszi, hogy most majd felvilágosítom, téved.

– Drew… Én már továbbléptem.

Mintha arcon ütöttem volna. Látom rajta, hogy fájnak neki a szavaim. Én is szerettem őt, de még mennyire! De amint megtudtam, hogy terhes vagyok, le kellett lépnem, és bármennyire is szükségem lett volna a támaszára, jobb volt ez így. Neki mindenképpen.

– Sadie, én csak meg akarom érteni. Ennyivel tartozol.

– Nem tartozom semmivel. Talán régen tartoztam, de ma már nem.
Felállok, hogy otthagyjam, de utánam indul. Szerencsémre az egyik szülő pont ezt a pillanatot választja, hogy megszólítsa Andrew-t. Ő halkan káromkodva tér ki az utamból, de hosszasan néz utánam, ahogy sietős léptekkel otthagyom a folyosón a felé igyekvő szülővel. A pillantásában láttam, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy beszélgettünk, ettől pedig összeszorul a torkom és újabb könnyek fenyegetnek.

Kilépek az iskola udvarára, hogy friss levegőhöz jussak, és Thomasszal találom szemben magam, aki épp az autójából száll ki. Becsapja a jármű ajtaját, és tudom, melyik az a másodperc, amikor megpillant és tudatosul benne, hogy kit is lát.

– Mit keresel itt, Sadie? – Szinte döngenek a léptei, ahogy hozzám igyekszik. A hangját visszafogta ugyan, hogy ne keltsen feltűnést, a botránynál semmit sem utál jobban.

– Eljöttem a családi napra, hogy Tim mellett lehessek.

Próbálok határozott maradni, és tartani a szemkontaktust, de nem könnyű, mikor úgy néznek az ember lányára, mintha maga lenne Éva, aki épp leszakította azt a bizonyos almát, és ezzel örökre kiűzték a Paradicsomból minden leendő leszármazottjával együtt.

– Nem voltam elég világos a múltkor?

– De igen… De értsd meg, Thomas, Timnek szüksége van rám, ahogyan nekem is rá, és mostanában alig lehetett velem!

Nem hatja meg a magyarázatom, látom rajta mennyire dühös, de nincs alkalma igazán leteremteni, hisz nem vagyunk egyedül.

– Ha képtelen vagy betartani a megállapodást, akkor annak súlyos következményei lesznek – rázza meg előttem a mutatóujját. – Menj haza!

Ezzel hátat fordít nekem, és besétál az épületbe. Menet közben néhány szülővel kezet fog, arcán ott a bűbájos, nyájas mosoly, nevetés, viccek, sztorizgatások. Tehetsége van ahhoz, hogy elbűvölje az embereket. Annak idején én is bedőltem neki.

Drew felbukkanása, majd Thomas haragja túl soknak bizonyul. A határozottságom, az eddig keményen felépített falam, ami képes volt egyben tartani, most kártyavár módjára dől össze. Elerednek a könnyeim.

Nem akarok összeomlani. Dühösen törlöm le a könnyeket, és addig dörzsölöm a szememet, míg már szinte fáj. Egyik heves mozdulatomat egy, a csuklóm köré fonódó kéz állítja meg.

– Sea, mi történt?

Drew aggódó hangja sem segít, hogy összeszedjem magam, de a könnyeim végre elapadnak.

– Semmi.

– Kisírtad a szemed, ha nem érek ide időben, még ki is kaparod, és azt mondod, „semmi”?

Elfordulok, kihúzom a kezemet az övéből, és a táskámban kezdek el kutakodni a slusszkulcsom után. Ahogy kiveszem belőle, le is ejtem a földre.

– Ilyen állapotban nem vezethetsz.

– Drew…

– Kérlek, engedd meg, hogy hazavigyelek!

Hezitálok, de végül beleegyezően bólintok. Azzal nem segítenék a kisfiamnak, ha felcsavarodnék egy fára, mert képtelen voltam az útra és a vezetésre koncentrálni. Andrew előveszi a kulcsát, majd megérinti a hátam, és úgy vezet el a kocsijáig. Beszállunk mindketten, a motor felbőg. Drew közelsége erősen hat rám, érzem az illatát, a testéből áradó hőt. Felélednek azok az érzések, amelyek hosszú ideje el voltak már temetve.

– Merre laksz?

– A külvárosban, Lakeview Street 357.

Kitolat az iskola parkolójából.

– Nem fogsz bajba kerülni amiatt, hogy eljössz?

Elmosolyodik, amitől a nevetőráncok ellenére is egy komisz tizenéves fiút látok magam mellett, egy évekkel ezelőtti srácot, aki lehetett volna a jövőm is, de máshogy alakult.

– Nem, boldogulnak nélkülem.

Az út során nem beszélünk többet. Arra számítottam, hogy majd ismét megrohamoz a kérdéseivel, de nem teszi. Csendben figyeli az utat, közben lassan elered az eső. Az ég nagyot dörren, villám cikázik át rajta. Az eső úgy áztatja a sötétedő, borús utcát, mintha maga a világ is fájdalomtól zokogna. Még akkor is függönyként zuhog, amikor Andrew bekanyarodik a kocsibeállóra.

– Köszönöm, hogy hazahoztál.

– Szívesen… Sea, muszáj, hogy beszéljünk.

Szaggatott sóhaj tör fel belőlem. Nemet akarok mondani, ahogy azt már az iskolában megtettem, de ahogy rám néz, és a mélységes szomorúság a szemeiben keveredik az elszántságával, tudom, hogy úgysem adná fel. Elfutni nem tudok, de talán, ha szembe nézek a múlttal, utána kevésbé fog fájni.

– Rendben.

Magamon érzem Drew tekintetét. Nem követelőzik, vár. Azt akarja, hogy magamtól kezdjek el mesélni. Magam előtt összekulcsolt kezekkel bámulok ki a kocsi ablakán, figyelve az eső játékát az üvegen. Az emlékeimben tisztán élnek a Drew-val együtt töltött idők. A magas, helyes srác, akinek egy mosolyától a virágok is kinyíltak, sosem mosolygott úgy senkire, mint ahogyan rám.

– Bolond voltam, naiv kislány – kezdem el az elején. – Thomast egy egyetemi nyíltnapon ismertem meg. Kedves volt, barátságos és talán túlontúl nyájas. Találkozgatni kezdtünk, imponált, hogy egy komoly, felnőtt férfi érdeklődik irántam, és hogy valaki végre gondoskodik rólam, ahogyan apám sohasem. Az ujjai köré csavart. Persze hazugság volt. Többször is lefeküdtem vele, míg végül rám nem unt, vagy forróvá vált a talaj a lába alatt, nem tudom. Akkor még fogalmam sem volt, hogy végig házas volt, csak azután tudtam meg, hogy véget vetett a viszonyunknak.

Drew sosem volt képes elrejteni az érzelmeit, mindig minden ki volt írva az arcára. Most is hol a féktelen haragot, hol a csalódottságot, hol a fájdalmat látom végigvonulni a vonásain.

– Mikor rájöttem, hogy csupán időtöltésre kellettem, összeomlottam. Mire beláttam, hogy amit Thomas iránt éreztem, csak plátói rajongás, már túl késő volt. Terhes voltam, és az egyetlen ember, aki akkor segíteni tudott, az Thomas volt. Elmondtam neki, hogy babát várok. Meglepően megértő volt, és azt mondta, felneveli a gyereket azzal a feltétellel, ha távol tartom magam a családjától, megad Timnek mindent, és én is az élete része lehetek majd, nem veszi el tőlem. Akkor naiv módon megváltásnak tűnt ez az ötlet, és reménykedtem benne, hogy helyre jön az életem, és talán még te is adsz nekem egy második esélyt. Aztán megszületett Tim, és tudtam, hogy semmi sem lesz már a régi – sóhajtom keserűen.

Andrew figyelmesen hallgat, néha meg-megérinti egy hajtincsemet, de szerintem tudatában sincs a mozdulatainak.

– Azt hittem, történt veled valami. Hogy bajod esett.

– Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam.

Megcsóválja kicsit a fejét, majd felemeli az állam, hogy a tekintetünk találkozzon.

– Lehet, hogy kölyök voltam, de nem hagytalak volna magadra.

– Ezt már soha nem tudjuk meg – mosolyodom el haloványan.
Nagyot nyel, az ádámcsutkája liftezik, idegesnek tűnik, a pillantása egyszerre mohó, vágyakozó és rémült.

– Sadie, a múlton nem lehet változtatni, de a jelen talán más lesz.

– De ott van Thomas.

– Legszívesebben a két kezemmel fojtanám meg – szorul ökölbe az a keze, amelyik a térdén nyugszik, a másikkal még mindig engem cirógat gyengéden. Annyi lehet benne is az ellentétes érzelem, akárcsak bennem.

– Nekünk már nem lehet jövőnk, Andrew – fordulok el tőle. – Ha Thomas megtudná, hogy Timothy tanárával randizom, azt hinné, valamiben mesterkedem ellene, és megvonná tőlem Tim láthatási jogát. Azt nem élném túl.

Andrew arca elkomorodik, majd mosolyt erőltet magára.

– Tehát azt hiszed, hagyni fogom, hogy ismét csak úgy elsétálj, miután tudom, hogy szükséged van rám?

– Andrew…

– Nem, Sadie, adj egy esélyt kettőnknek és bebizonyítom, hogy minden rendben lesz!

Azt hittem, lehetetlen egy napon egyszerre a fájdalomtól, boldogságtól, reménytől és rettegéstől sírni, de nem, ez nagyon is lehetséges. Andrew az engedélyemre vár, de nem tudom, meg merjem-e adni neki. Annyi vesztenivalóm van! Tim az életem, tökéletes kisfiú, és tudom, nélkülem is boldogulna, de nekem szükségem van rá. Arra, hogy érezzem az illatát, a karomban tarthassam, halljam az édes kis hangját. Nem veszíthetem el.

– Nem lehet Andrew, sajnálom – zokogom, és kinyitom a kocsi ajtaját, hogy az esőben rohanva minél hamarabb a lakásom ajtajához érhessek. Andrew a nevemet kiáltja a viharos szélbe. Megfordulok, hajamból víz csöpög az arcomba, a ruhám teljesen elázott, de Drew sem fest sokkal jobban. Még az esőfüggönyön keresztül is érzem, mikor mér végig, mert minden testrészemben tűz gyúl tekintete nyomán. Kiszáll a kocsijából, rajta sincs semmi, ami megvédhetné az esőtől. Csak állunk, köztünk a méterek, haja az arcához tapad, ahogy az eső kíméletlenül eláztatja. Előrébb lép.

– Olyan nincs, hogy nem lehet. Ha valamit igazán akarsz, akkor nem létezhet semmi, ami akadályt állíthatna. Én segíteni akarok, Sea. Melletted akarok lenni, újra meg akarom próbálni. Nem foglak újra elengedni téged.

A szavai lelkem törött darabjait forrasztják össze. A szívem azt súgja, ne féljek tőle, próbáljak bízni benne, adjak neki esélyt. Ő nem Thomas, és már nem is az a fiatal fiú, hanem egy férfi, aki annak ellenére is harcolna mellettem, hogy összetörtem a szívét, és hazudtam neki. Bízni akarok Andrew-ban, hinni azt, hogy nem hátrál meg, hogy a szavai igazak. De annyira nehéz mindez, a szív és az ész harca. A szívem fiatal és bizakodó, az eszem már tapasztalt és reményvesztett.

– Adj egy esélyt, hogy bizonyítsak!

Felpillantok, egyenesen a szemébe. Bólintok, csak egy aprót, egy bizonytalant, de ez elég neki, épp elég. Elindul felém, a léptei magabiztosak. Én is felé lépek, és a kertkapuban találkozunk. Egymásra nézünk, az eső most védőburokként takar be minket. Hideg cseppjei tűszúrásként lehelik belém az élet apró szikráit. Megragadja a derekamat, és közelebb húz magához, mellkasunk összeér.

– Megfagysz – mosolyog rám, és megdörzsöli reszkető karomat.

– Azt hiszem, megéri – felelem.

Ragyogó mosolya felmelegít. Lábujjhegyre állok, hogy elérjem lassan kékülő ajkát. Lehajol, amikor megcsókolom, reszketni kezd, karjai szorosabban fonódnak a derekamra. Nyelve behatol a számba, én pedig nyögve simulok a testéhez. Hirtelen megszakítja a csókunkat, de nem távolodik el, csak pár milliméterre van az ajkunk egymástól.

– Ha még mindig azt akarod, hogy elmenjek, mondd ki, és megteszem – leheli a számra.

– Azt akarom, hogy maradj – suttogom a szemébe nézve.

– Reméltem, hogy ezt válaszolod majd – csókol meg újra, és hirtelen felemel, én pedig a dereka köré kulcsolom a lábaimat.

Botladozva, nevetve és egymást csókolva, érintve botorkálunk be a meleg házba. Lábával berúgja magunk mögött az ajtót, majd olyan lágyan fektet le a kanapéra, mintha valami törékeny, értékes kincs volnék, amire vigyázni kell.

Egy pillanatig áll mellettem, és csak néz engem. A ruhám teljesen elázott, és szorosan apró, vékony testemre tapad, a hajam vizes csomókban lapul a fejemre, mégis, a szeméből csak vágyat tudok kiolvasni. Olyan erős vágyat, amely meleg lángnyelvekkel nyaldossa végig a testem, belülről tüzet gyújtva bennem. Fölém hajol, és lágyan megcsókol, ízlelgeti az ajkamat, és olyan édesen teszi, olyan gyöngéden, hogy egy könnycseppet csal ki a szememből, amelyet lecsókol, hogy aztán annak sós és édes keverékével újra a számra tapadjon. Nagy és érdes tenyere áramütéseket gerjeszt a testemben, a hasamban érzem azt a feszítő és meleg érzést, amelyet a vágy okoz, amelyet rajta kívül senki sem volt képes előidézni.

Lehúzza az átázott felsőmet, és félre dobja. Egy fehér, csipkés melltartót viselek alatta. Feszengek egy kicsit, amit észrevehet, mert megkeresi a tekintetem az övével, és azt súgja, gyönyörűnek talál. Ajka a csipkés anyagon keresztül csókolja a mellemet, direkt utoljára hagyva a legérzékenyebb részt, ezzel az őrületbe kergetve.

– Olyan csodálatos vagy – csókolja meg a két mellem közti részt, majd a köldökömig halad, édes ösvényt hagyva maga után.

Elpirulok, mire egy ragyogó mosolyt kapok tőle cserébe. Végig a szemembe néz, miközben nyelve és ajka édesen kényeztet. A testem felhevülten átveszi gondolataim felett az irányítást, és csak érezni vagyok képes. Megragadom a felsője alját és felfelé húzom, hideg ujjaimtól megrezzen, de élvezi minden érintésem, látom, ahogy összeszorítja a szemhéjait, felbátorodom tőle.
Segít lehúzni magáról a felsőjét és a pólót, hogy aztán csupasz mellkasával fölém hajolva újra megcsókoljon minden lehetséges helyen. Teste egyszerre tűzforró és nedves a víztől, végigsimítok kidolgozott hasizmán, mire csukott szemhéja megrebben és sóhajt. Élvezem, hogy hatalmam van a teste fölött. Kicsatolom a melltartómat, és lassan lehúzom a karjaimon a pántját, míg a földön nem landol az is a vizes ruhakupacon. Élvezem minden pillantását, amely végigbarangol a testem fedetlen részein, gyönyörűnek látom magam a szemén keresztül.

Kigombolja a farmeromat, a csípőmet megemelve segítek neki, míg megszabadít tőle az alsóneműmmel együtt. Ezután ő maga is megszabadul a ruhái maradékától. Végigcsodálom minden porcikáját. Lustán elvigyorodik.

– Tetszik, amit látsz?

– Nem is rossz – cukkolom, de elfúl a hangom a látványától.

– Nem rossz, mi? – Két kezével a fejem mellett támaszkodik meg, pár centi van a testünk között, de én mindenképp hozzá akarok érni, teljesen eggyé válni vele. A melleimet a mellkasának nyomom, mire felmorran.

– Szépen lassan akartam, de nem nagyon hagysz választási lehetőséget – harapja meg az alsó ajkamat.

Elmosolyodom, beletúrok vizes hajába és picit meghúzom a tincseit, mire egy édes nyögés szakad fel belőle. Szemei megvillannak, majd eltűnik fölülem, és a nadrágjában kezd kutatni, de elkáromkodja magát.

– A francba, a kocsiban hagytam a tárcámat.

– Szedek gyógyszert.

Nagyot sóhajt, és szájon csókol.

– Teljesen egészséges vagyok – súgja a számba.

– Én is.

Most már teljes súlyával rám nehezedik, és imádom ezt a terhet, amit forró teste jelent az enyémen. Megemelem a csípőmet, hogy magamban is érezhessem végre, de ő csak kuncog, hozzám dörgölőzik, de nem adja meg, amire vágyom. Morcosan pillantok rá, amitől elneveti magát. A fülemhez hajol, meleg lehelete csiklandozza a fülcimpámat, amit ajkai közé vesz és megszív egy picit. Beleremegek, és édes kín hasít a lábaim közé, amitől csípőm ismét előre billen. Mormogva harap a fülem érzékeny részébe, miközben tenyere beteríti egyik mellemet, ujjai közé csippenti a megduzzadt bimbót és morzsolgatni kezdi. Egyszerre fáj és gyönyörködtet az érzés. Ficánkol a testem a súlya alatt, ő pedig úgy tűnik, pont ezt élvezi, hogy az őrületbe tud kergetni.

Csípőjét felém löki, épp csak annyira, hogy hozzám dörgölőzzön ágyékával. Látom rajta, hogy türelme szikrái a végső táncot lejtik, és nemsokára megkapom, amit szeretnék. Őt. Annyira tárom széjjel a lábaimat, amennyire a kanapé háttámlája ezt engedi, csak hogy Andrew még közelebb simulhasson hozzám.

Megcsókol, miközben egyetlen egy lökéssel belém temetkezik. Nyögés tör fel az ajkaim közül, amelyet csókjával szív magába, reszketve igyekszik finoman mozogni bennem, de se ő, se én nem erre vágyunk, és mikor csípőmmel az újabb lökése elébe megyek, és ez által még mélyebbre csúszik bennem, mindketten felnyögünk. Csókjai gyengédsége teljesen ellentétes azzal, ahogy birtokba veszi a testem. Vad és tüzes, bőrünk csatakossá válik a verítéktől, de imádom ezt az illatot, ami a bőrének és parfümének elegyével beleng minket.

Megremeg és érzem, ahogy még keményebbé válik bennem. Én is közel vagyok, minden idegvégződésem egyszerre kel életre, és repít a kielégülésbe. A nevét suttogom közben, ez pedig őt is magával ragadja. Még sosem láttam nála kívánatosabbat, behunyt pillái remegnek, ajka vékony vonallá préselődik, arca rózsaszín pírban úszik.

Teste rám hanyatlik, de karjaival igyekszik tartani magát, hogy ne nyomjon össze. Belecsókol a nyakamba, és apró puszikkal halmoz el az államtól az ajkamig, ahol szűzies csókot kapok tőle. Csendben pihegünk, várjuk, hogy az erő, ami kiszállt belőlünk, valamelyest visszatérjen. Ujjai körkörös mintákat rajzolnak fedetlen bőrömre. Egy-egy csókot váltunk, nem akarunk beszélgetni, túlságosan is jó most mindkettőnknek ebben az óvó buborékban lenni, nem akarjuk kipukkasztani, amit a hajnal első sugarai majd könyörtelen megtesznek helyettünk is. Az éjjel még kétszer szeretkezünk, mielőtt elnyom minket az álom.

Reggel a karjai közt ébredek fel, ami üdítő változás. Nézem, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed, szemhéja meg-megremeg. Álmodhat, és én remélem, valami szép álmot lát. Vonásai így, hogy békésen nyugszik, nagyon hasonlítanak arra a fiúéra, akit évekig a legjobb barátomnak tartottam, és utána őrülten szerelmes voltam belé. Nem tudom, hogyan is hasonlíthattam őt Thomashoz, akinek semmi mása nincs, mint egy bűbájos mosolya, hitegető szavai. Drew ezzel szemben őszinte, kedves és minden szava igaz.

Óvatosan felkelek mellőle, hogy ne ébresszem fel. Az éjjel valamikor a hálószobámban kötöttünk ki. Felkapok magamra egy alsóneműt, egy hosszabb, kinyúlt pólót és rá egy köntöst, majd a konyhába megyek kávét és reggelit készíteni. Épp tálalni készülnék, mikor izmos karok ölelnek át hátulról, és kapok egy csókot a nyakamra.

– Jó reggelt!

– Neked is – viszonzom a mosolyát, de közben árnyak gyülekeznek a gondtalan reggelre.

– Remek illatokat érzek.

– Reggelit készítettem, gyümölcsös müzlit és rántottát hagymával és szalonnával. Amikor Tim itt tölti a hétvégét, mindig a kedvenceit vásárolom. Csak ez van itthon – húzkodom a pólóm alját idegességemben.

A konyhában lévő faliórára pillantok, Thomas és Tim tízre érkeznek majd.

– Tökéletes – villant egy megnyugtató mosolyt, és ettől én is megnyugszom.

Csendben megreggelizünk, nem beszélgetünk, pedig mindketten érezzük a ki nem mondott szavak súlyát, tudjuk, hogy meg kell beszélnünk, mi is lesz ezután.

A tányérokat a mosogatóba rakom és nekiállok eltakarítani a romokat. Végül Andrew töri meg a hosszas hallgatást, a hangja feszültségről árulkodik.

– Sea, én komolyan gondoltam a tegnapiakat. Számíthatsz rám, nem hagylak magadra.

Sóhajtok, és otthagyom a tálakat, hogy szembeforduljak vele.

– Nem fogom nézni, ahogy szenvedsz – folytatja.

Ott bujkál a szemében az ígéret, amelyet teljes komolysággal és megingathatatlanul meg kíván tartani.

– Nem magam miatt aggódom, Drew, hanem Tim miatt, hogy elveszítem. Talán nem vagyok az élete legfőbb része, de ő az enyémnek igenis az. – Lehunyom a szemem, Andrew odalép hozzám, hagyom, hogy a pillanat beleégjen az emlékezetembe: ujjainak simítása az arcomon, illatának édes és friss keveréke, az a biztonság, amelyet már oly régóta nem éreztem.

– Nem kockáztathatok.

– Te már elkönyvelted magadban, hogy csak bajt hoznék rád, igaz? – húzódik hátra, és elengedi az arcom, bőrének melege máris hiányzik.

– Andrew…

Ekkor megcsörren a telefon. Felkapom, és próbálok nem törődni a rossz érzéssel, ami hirtelen megrohan.

– Thomas.

– Ugrott a mai nap, Tim nincs jól.

– De… Nemrég még jól volt… Thomas… – csuklik el a hangom, és vissza kell nyelnem a könnyeimet, ha nem akarok kiborulni Andrew és Thomas előtt is.

– Hát most nincs, majd jövő héten elviszem – rakja rám a telefont, én pedig eddig bírom tartani magam. Tudom, hogy így büntet azért, mert megszegtem a szabályait. Azzal tudja a legnagyobb fájdalmat okozni, ha megfoszt a kisfiamtól.

Egy kar húz magához, én pedig belekapaszkodom, és addig zokogok, míg el nem fogynak a könnyeim.

Miután megnyugszom valamennyire, elhúzódom tőle.

– Ne haragudj, hogy összekönnyeztelek.

– Nem történt semmi.

Letörlöm a maradék könnycseppeket is az arcomról. Újra tárcsázom Thomas számát, a vonal többször is kicsöng. Talán az ötödik csengetésre veszik fel.

– Igen?

– Marge – sóhajtok. Az sosem jó, ha ő veszi fel.

– Sadie, te vagy az? – nyafogja, és hallani a hangján, hogy a hívásom csak púp a hátán. – Miben segíthetek neked?

– Thomasszal szeretnék beszélni. – Próbálok minél összeszedettebb és határozottabb lenni, Tim túl fontos ahhoz, hogy hagyjam Thomasnak, hogy elválasszon tőle.

– Attól tartok ez most nem lehetséges, édesem – mondja nyájasan. – De átadom neki, hogy kerested.

– Ne tedd le, Marge, kérlek!

De már késő, megszakad a vonal, és vele együtt a szívem is.

– Sadie…

– Most menj el!

Mindig is makacs volt, túlontúl is az, nem mozdul mellőlem. Maga felé fordít, és most nagyon közelről érzem azt a friss szappan és férfi illatot, amit a bőre áraszt magából. A tekintete rabul ejti az enyémet, és ahol keze a karomat tartja fogva, a bőrünk szinte perzsel.

– Egyszer már megléptél, Sadie, még egyszer nem fogom hagyni. Mi történt?
Hiszek neki, a szemeiben táncot lejtő lángok veszélyt jeleznek.

– Úgy volt, hogy Timothy nálam tölti az egész napot, de Thomas ismét lemondta – szipogom, de visszafojtom a sírást. Eleget voltam már gyenge.

– Megteheti ezt?

– Sajnos meg

Minden tőle függ, és ezzel szeret is visszaélni, de jó apja Timnek, gondoskodik róla és megadja neki mindazt, amire szüksége van: biztonságot, rendszert, szeretetet, remek iskolát. Erre nem lehet panaszom.

– Engedj el, Andrew, kérlek!

– Nem, és tudom, hogy te sem akarod. Itt vagyok, Sea, nem vagy egyedül, bízz bennem, minden rendben lesz.

Könnyek közt hagyom, hogy ismét átöleljen.

– Félek, hogy elveszítem Timyt.

– Nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen – suttogja a hajamba. – Megmondom mi lesz. Hétfőn bemegyek dolgozni, te pedig bejössz a foglalkozás után, és egy kis időt eltöltesz Timmel.

– És ha Thomas megtudja, hogy bent jártam? A maival világossá tette, hogy ezt még egyszer jobb, ha nem követem el.

– Nem fogja megtudni.

Az ajkamat rágcsálom, és átfutom a tervet. Jónak tűnik, de mindig szerepel egy „ha”, ami keresztülhúzhat minden számítást.

– Ne agyald túl, minden rendben lesz.
Bólintok. Hinni akarok neki, hinni akarok abban, hogy ez beválhat. A szívem kétfelé húz, a kisfiamhoz és ehhez a férfihoz, aki képes volt ismét életre kelteni.

 

Az együtt töltött hétvégét követően minden délután úgy teszek, ahogy megbeszéltük. Meglátogatom Timet, játszom vele, vagy segítek neki, amiben szüksége van rá. Feltöltődöm attól, hogy vele lehetek, Andrew pedig tesz róla, hogy otthon kimerítsen, de a legjobb értelemben. A hét vége felé kezdem elhinni, hogy minden rendben lesz, hogy ez így működhet.
Az irodájában vagyok, és épp mesélem neki, hogy Thomas ígéretet tett, hogy a hétvégén Tim nálam lehet. Mosolyogva velem örül, az ölébe ültet, és megcsókol.

– Andrew, az irodádban vagyunk – kuncogom az ajkai közé.

– Nincsenek kamerák – harapja meg az ajkamat, és picit meg is húzza, amitől sajogni kezd.

– Akkor is – tolom el magamtól egy picit, mire egy mogorva sóhajt kapok.

– Hát jó – egyezik bele, hogy kimásszak az öléből, de mielőtt megtehetném, kopogás nélkül kinyílik az iroda ajtaja, és a küszöbön ott áll Thomas.

Mindhárman megdöbbenünk, az arcomat szégyen pírja önti el, Thomasé azonban a dühtől vöröslik. Hol rám, hol Andrew-ra néz. Látom rajta, hogy összerak egy teóriát a fejében, aztán eltűnik az ajtóból. Utánaszaladok a nevét kiabálva. Nem foglalkozom Andrew-val, de sejtem, hogy a nyomomban van.

– Thomas, várj, ez nem az, aminek látszik!
Visszafordul.

– Akkor mi? Megmondtam, hogy be ne tedd ide a lábad, nem? Erre nem elég, hogy itt vagy, de épp a fiam tanárával hetyegsz, te lotyó!

A szavai tőrként hasítanak belém, és feltépik a bevarasodott sebet.

– Tim az én fiam is – nyöszörgöm. Fogalmam sincs, hová tűnt a hangom, de a szégyenben magamra hagyott.

– Szép kis anya vagy, mondhatom – veti oda.

– Mr. Owens…

– Maga csak ne szóljon bele, fiam! Kiveszem innen Timet, veled pedig… – Vádlón mutat rám. – Találkozunk a bíróságon.

A lábaim felmondják a szolgálatot, és az intézmény folyosóján esek térdre. A könnyeimtől elmosódva látom még Thomast, ahogy kihozza a fiamat a teremből, és felöltözteti. Andrew odamegy, hallom, ahogy beszélnek egymással. Thomas felemeli a hangját, de nem értem, mint mond, zúg a fülem.
Nemsokára két erős kar emel fel, beszélgetést hallok, majd elindulunk. Valaki beültet a kocsim hátuljába, valószínűleg Andrew. A kocsi elindul, zötykölődik, de nem foglalkozom vele, azt se tudom, merre megyünk, mígnem végül megállunk egy idegen ház előtt.

Andrew kicsatolja az övemet, és segít kiszállni. Végig fogja a derekam, míg bevezet a házba, ott pedig lefektet egy kanapéra. Kérdez valamit, azt hiszem azt, hogy hozzon-e nekem valamit, de csak megrázom a fejem. Nem kérek semmit, csak a fiamat, ide, a karomba.
Nem tudom, mikor aludhattam el, de megtörtént, most felülök és körbe pillantok. Alighanem

Andrew-nál lehetek. Férfias berendezés, bárpult, fekete bőrhuzatos kanapé, sehol a női kezek nyoma.

– Örülök, hogy felébredtél. Jobban vagy? – lép oda hozzám. Észre se vettem, hogy itt van a közelben.

– Azt hiszem – felelem nem evilági hangon.

– Megijesztettél – néz rám aggódva.

– Sajnálom – felelem gépiesen, de nem tudom átérezni, amit ő érezhetett. Semmit sem érzek, csak ürességet.

– Segítek visszakapni Timet.

– Hogyan? Andrew, vége. Thomas végleg elveszi tőlem, ezt pedig csakis az én ostoba döntésemnek köszönhetem.

– Csak egy ostoba döntés voltunk? Így gondolod? – néz rám feszülten.

– Fogalmam sincs. Nem tudok semmit, csak hogy látnom kell Timet, és magamhoz kell ölelnem.

A tekintete ellágyul.

– Nem lesz semmi baj, Sadie. Én itt vagyok, melletted állok, nem vagy egyedül. Elkövetünk mindent, hogy ezt peren kívül el lehessen intézni.

– Azt hiszem, ezzel már elkéstünk – suttogom magam elé.

Andrew szemében azonban elszántságot látok, és tudom, akkor is megpróbálja, ha tudja, hogy az egész eleve egy elvesztett csata. A karjai között lelek álomra, de ott sem ér el a békesség, mindenhová elkísér a döntésem súlya.

 

Egy héttel később Andrew és én arra a megbeszélésre tartunk, amit Drew ügyvédje, Mr. Roger intézett el Thomasszal és az ügyvédjével. A kezeimet tördelem, ideges vagyok, de közben a remény apró kis szikrái is pislákolnak bennem. Az is csoda volt, hogy Thomas beleegyezett ebbe a megbeszélésbe. Mr. Roger szerint ezt vehetjük pozitív előjelnek is, de én már nem merek előre inni a medve bőrére.

Leparkolunk az iroda előtti parkolóban, a kocsi motorja leáll. Andrew megfogja a kezem, és picit megszorítja.

– Minden rendben lesz.

Aprót bólintok, és még egy mosolyra is futja, pedig a gyomrom liftezik. Rettegek attól, hogy ismét találkozzam Thomasszal, és halljam tőle, mennyire nem érdemlem meg a fiamat.
Belépünk az irodaépületbe, felmegyünk a tizedik emeletre. Rajtunk kívül szinte kihalt a szint, egyedül Thomas gesztikulál erőteljesen a tárgyaló ajtaja előtt, miközben hangosan és dühösen beszél a kezében tartott telefonba.

– Hol vagy már? Rég itt kéne lenned! … Nem érdekel, a te fiad is, te is akartad. …Tudod, mit? Nem érdekel, megoldom egyedül! – Megszakítja a hívást, majd felpillant, és meglát kettőnket. Az arca, ha lehet, még jobban eltorzul, mielőtt beviharzik a tárgyalóba.

Mire beérünk a terembe, Thomas és az ügyvédje már az asztal túloldalán ülnek, velük szemben pedig Mr. Roger foglal helyet. A két ügyvéd előtt rengeteg papír hever, látszólag hatalmas a káosz, de biztos vagyok benne, hogy nekik megvan a maguk rendszere.

Helyet foglalunk, Thomas rám sem néz, Andrew-nak bezzeg minden mozdulatát követi, valószínűleg nem tetszik neki, hogy ő is jelen van. Mindenkivel kezet fogunk, majd Mr. Roger ismerteti a kényes helyzetet. Bár én nem ilyen szépen fogalmaztam volna.
Andrew elmeséli, hogy milyen jó hatással vagyok Timre, amikor meglátogatom a foglalkoztató órák alatt, és hogy a kisfiú nyitottabb és elfogadóbb, mikor vele vagyok. Én ezt annyira nem vettem észre, de nem szólok egy szót sem.

Thomas pedig azzal érvel ellenem, hogy Tim születésekor beleegyeztem, hogy teljes körűen ő rendelkezik a fiunk felügyeleti jogával és mindennel, ami hozzá köthető, ebbe beleértve a napi rutinját és azt is, hogy mikor láthatom és hol.

Ebbe nem tudunk belekötni. Ám abba már igen, mikor felhozza az Andrew-val folytatott viszonyomat. Mr. Roger ismerteti Thomasszal, hogy a magánéletem, amennyiben nincs rossz kihatással Timothyra – és Andrew, illetve a többi foglalkoztató tanár beszámolója alapján valóban nincs –, nem vehető figyelembe az ügy folyamán.

Látom rajta, hogy dühíti, hogy az egyik aduásza csak úgy kisiklik a markából.

– Ms. Marshall ajánlatot kíván tenni az Ön részére, Mr. Owens.

– És ha nem kérek belőle? – förmed rá az ügyvédünkre.

– Akkor még mindig megteheti, hogy bíróságra viszi az ügyet, ám annak esélye, hogy teljes körűen megfossza a védencemet minden anyai jogától és kötelességétől, igen csekély. Tekintettel a múltra, illetve arra, hogy védencem példás magatartásával mindig a fiát helyezte a maga igényei elé, és nem rendelkezik priusszal, biztos munkája van, meleg otthont képes biztosítani a gyermeknek, nem sok esélyt látok arra, hogy Önnek jó szolgálatot tenne egy bírósági per.
Thomas idegesen fújtat, és összesúgnak az ügyvédjével. A férfi bólint, és Thomas is visszafordul felénk.

– Mr. Owens megfontolta, hallani szeretné az ajánlatot, és az alapján kíván dönteni.

Most rajtam a sor, hogy beszéljek, és félek, hogy megremeg a hangom.

– Thomas… Nem mondhatnánk, hogy a múltunk olyan szép volna, de az kétségtelen, hogy nagyszerű apa vagy és Tim szeret téged. Sokkal jobb körülmények között van melletted, nagyobb biztonságban, és megkap mindent, amire csak szüksége van. Nem is kívánhatnék jobbat a fiamnak – csuklik el a hangom. – Nem akarom ebből a megszokott és kellemes környezetből kirángatni. Én csak azt akarom, hogy továbbra is láthassam, hogy hétvégente nálam lehessen, vagy akár bármelyik nap, amikor úgy alakul. Hogy néha érte mehessek a foglalkozás végén, vagy vele tölthessek egy délutánt, esetleg délelőttöt. Nem fogom háborgatni a családodat, és Tim életét sem akarom megbolygatni, csak az anyja akarok lenni, felelősséggel tartozni érte.

Elhallgatok. Thomas engem figyel, mintha a vesémbe látna, és én imádkozom azért, hogy ismeretségünk során először valóban megértsen.
Helyet foglalok, és idegesen várok. Furcsállom, hogy Marge nem kísérte el Thomast, de most ennek nagyon tudok örülni.

– Timothynak szüksége van anyára, elismerem, de erre szerinted te volnál a megfelelő személy?
Úgy néz rám, mint ezidáig még soha. Sem a nyájas Thomas, sem a mogorva, dühös Thomas. Talán látja bennem az akaraterőt, hogy küzdeni fogok azért, hogy a fiam mellett lehessek.

– Szeretem, és megadok neki mindent, amire szüksége van. Én csak az élete részesévé akarok válni, Thomas. Ha kell, az életem árán is harcolni fogok, hogy ne veszítsem el.

Talán nem kellene fenyegetnem, de látnia kell, hogy nem tágítok, hogy nem hagyom, hogy megfosszon a kisfiamtól. Áthatóan néz a szemembe, én pedig olyasmit látok az övében, amit eddig soha: elismerést. Az ügyvédjéhez fordul, váltanak pár szót, majd ő töri meg a feszült csendet:

– Elfogadom.

Csak ennyit mond, de bennem összeomlik a sok év alatt összegyűlt fájdalomból felépített fal. Thomas és az ügyvédje Mr. Rogerrel papírformán is megegyezik. Nem emlékszem, mikor írtam alá a papírokat, de megtettem. Ők elmennek, az ügyvédünk gratulál, melegen elmosolyodik, és további sok szerencsét kíván. Andrew-val megköszönünk neki mindent, nélküle erre a megbeszélésre sor sem kerülhetett volna, a hálám örökké üldözni fogja.

Otthon, kettesben csak mosolygunk, nincs szükség szavakra, csak arra, hogy érezzük egymást. Andrew keze csupasz bőrömön, ajka az ajkamon, kezeim a hajába túrva, gyengéd szeretkezésbe feledkezve.

Egy szál mindig is maradt, ami a múlthoz kötött, pedig úgy hittem, mindet elvágtam magam mögött. Tévedtem, ahogy sok minden másban is. Andrew és köztem volt egy vékony fonál, ami összekötött minket a távolság és a külön töltött évek ellenére is. Ő a sötétségemben a fény, a reménysugaram. Most már tudom, hogy minden rendben lesz.

*