Anne Raven: Mindenképp (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1.fejezet

– Ne haragudj, nem volt más választásom. Egyszerűen nem hagyott békén – hadarta legjobb barátnőm a vonal másik végén –, azt mondta, csak bocsánatot akar kérni, aztán már megy is. – Sarah levegőt vett, és máris folytatta. – Itt van Clevelandben, és találkozni szeretne veled. Először én is elküldtem a fenébe, de megsajnáltam.

Nem válaszoltam. Az egyik hajtincsemet húzkodtam és azon törtem a fejem, hogy mi a fenét akar tőlem ez a pasas ennyi idő után.

– Clare, ott vagy?

– Nem akarom, hogy tudja, hol lakom – mondtam, a levegőt hosszan kifújva.

– Nem is kell – nyugtatott Sarah. – Gondoltam, elkérem a számát és akkor meg tudtok beszélni valahol egy találkozót.

Frusztráltan kerestem egy jegyzetlapot, hogy felírjam a Sarah által diktált telefonszámot. Mire befejeztük a beszélgetést, annyira remegtek az ujjaim, hogy csak másodszorra sikerült kinyomnom a telefont.

Azóta nem hallottam Dave-ről, amióta eljöttem. Még a számomat is lecseréltem, hogy ne is tudjon hívni, mert egyáltalán nem akartam tudni róla. Miért akar ennyi idő után bocsánatot kérni? Nem akartam hallani felőle. Szerintem a számát is azért nem a telefonomba írtam, mert nem akartam őt az ismerőseim közt tudni. Meg aztán így nagyobb esélyem volt rá, hogy elhagyjam valahol a papírfecnit…

Sarah hívása után három napig rágtam magam. Képtelen voltam elfelejteni, hogy a telefonszám ott figyel a táskám belső zsebében, egyik délután elővettem hát. Lesz, ami lesz.

– Istenem, de örülök, hogy hallom a hangod! – mondta Dave, ahogy

bemutatkoztam. – Tudom, hogy nem akarsz beszélni velem, de van valami, amit meg kell hogy hallgass.

– Van még valami, amit nem mondtál el? – kérdeztem. Magam is meglepődtem rajta, milyen vádló hangnemben szólaltam meg.

Dave nem tudott meggyőzni róla, hogy meg kellene hallgatnom még egy bocsánatkérést, de egyszerűbbnek tűnt beadni a derekamat. Közvetlen munka utánra beszéltük meg, hogy megiszunk egy kávét. Egy kieső helyet választottam, nem akartam, hogy a lakásom vagy a munkahelyem közelében találkozzunk. Megadtam a címet és elindultam én is.

Zsúfolásig megtelt parkoló fogadott, amitől egyáltalán nem voltam boldog. Kétségbeesetten pásztáztam a kocsikat. Képes voltam eladni egy túlárazott ingatlant, megfőzni egy ötfogásos vacsorát – de parkolni, azt nem tudtam. Úgy éreztem, soha nincs elég helyem, folyton attól rettegtem, meghúzom a kocsit; és ez a félelmem nem volt alaptalan, aminek ékes bizonyítéka volt a lökhárítómon díszelgő karcolások hada.

A nyakamat nyújtogattam, rágtam az ajkam, de egyik helyet sem találtam elég szélesnek. Már majdnem bepánikoltam, amikor épp előttem kistartolt egy fűzöld terepjáró egy családos helyről. Hát van Isten! Innentől már csak azt reméltem, hogy gyorsan túl leszek ezen a kellemetlen beszélgetésen.

Abban a pillanatban, ahogy felléptem a rattan bútorokkal berendezett teraszra, csörögni kezdett a telefonom. Majdnem elejtettem, annyira ideges voltam. Meg sem néztem, ki keres, lenémítottam a mobilt; majd később foglalkozom vele. Ide-oda forgattam a fejem; annyi vendég volt, hogy azt sem tudtam, merre induljak el. A táskámat szorongattam, és azon gondolkodtam, megfordulok és megyek innen, el, messzire, amikor…

– Clare!

Dave integetett felém: egy távoli asztalnál ült egy pálmafa alatt.

Semmit sem változott. Pontosan olyan jóképű volt, ahogy emlékeztem rá. Amint odaértem hozzá, felállt. Ártatlan csókot nyomott az arcomra, és megérintette a könyököm.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta kedvesen.

– Nem szívesen tettem. És nem szeretnék sokáig maradni, programom van – hazudtam.

– Már rendeltem neked, a kedvencedet. – Dave az asztalon lévő tejeskávéra mutatott. Én egy pillanatig csak bámultam a drappszínű folyadékot a karcsú üvegpohárban. Csak arra tudtam gondolni, hogy Dave már megint helyettem döntött. Kérdőn húztam fel a szemöldököm.

– Szóval… bocsánatot szeretnék kérni. Rájöttem, milyen csúnyán viselkedtem veled.

– Ne is mondd. Biztos téged is dobtak, pont úgy, ahogy annak idején te tettél ki engem – vágtam rá.

– Ne is beszéljünk a múltról. Tudom, hogy hibát követtem el – folytatta. Csak néztem rá merően, egy percig egyikünk sem szólalt meg.

– És most miért jutottam eszedbe?

Dave az asztalra tette mindkét kezét és kavargatni kezdte a kávéját.

– Miután eljöttél Pittsburgh-ből, nem tudtam, hol keresselek. A számodat is lecserélted… Apád sem tudta megmondani, hol vagy. Jól elrontottam a dolgot: akkor jöttem rá, mit veszítettem, amikor már nem voltál ott. – Dave rám nézett, egyik kezével megpróbálta megfogni az enyémet, de én elhúztam. Éppen nagy problémáim támadtak az irányban, hogy ne törjön ki belőlem az elnyomott harag. Vettem egy nagy levegőt.

– Nem jött be a csaj?

Nem is tudom, honnan jött belőlem ez az irónia. Én nem ilyen vagyok. Sőt. Azzal hízelgek magamnak, hogy minden helyzetben ügyesen visszafogom magam és magamban tartom az érzelmeket. Máshogy nem is boldogulnék az ingatlanszakmában. De Dave kihozott a sodromból – és végül is nem ügyfél, nem igaz?

– Én csak… csak egyszerűen nem tudtam megbecsülni azt, amim volt és nem küzdöttem érte, mert nem gondoltam, hogy megéri – habogta. – De már tudom, és bármit megtennék, ha újra mellettem lennél.

– Ez most komoly?

Dave bólintott. Nem hittem a szememnek. A mindig gőgös Dave meghunyászkodva ült előttem. Lehet, hogy igazat beszél?

– Elkéstél ezzel a vallomással – sóhajtottam.

– Van valakid? – kérdezte lassan, az arcomat fürkészve.

– Ne haragudj, de ez nem tartozik rád – mondtam, és felálltam. – Jólesett, amit mondtál és köszönöm, hogy megtetted, de én továbbléptem és nem akarok visszafelé haladni, csak előre. Ég veled.

Nem vártam meg, hogy reagál; megdöbbent arcának hátat fordítva kisétáltam.

Pár órával később útra készen álltam mezítláb a konyhapultnál, nem túl kényelmes, de annál szexibb ruhámban, amit Sarah erőltetett rám. Alig tíz perc volt hátra a taxi érkezéséig, bármennyire is szerettem volna, már nem volt időm átöltözni.

 – Csak azért megyek el veled, mert erőszakos vagy – mondtam, miután Sarah jelent meg a konyhában vadító, pezsgőszínű ruhájában. Barátnőm elképesztően nézett ki a vállára lazán hulló vörös hajzuhatagával. Biztosan állt előttem magassarkújában, pedig a pulton lévő pezsgősüveg tartalmából ítélve már egy ideje készült az esti kiruccanásunkra. Komoly képet szerettem volna vágni, de pezsgőtől csillogó szemébe nézve képtelen voltam rá. Elnevettem magam.

– Aha – jött frappáns válasza. Gyanakvón méregetett élénken kifestett zöld szemével.

– Oké – vallottam be – nekem sem árt egy kis lazítás.

Őszintén szólva a Dave-vel való találkozásom után nem volt ellenemre a gondolat, hogy lecsússzon egy-két pohár ital.

– Akkor igyál. – Mutatóujjával a pezsgősüveg felé bökött, mint aki pontosan tudja, mi jár a fejemben.

– Tudod, mit? Miért is ne – mondtam, és Sarah már nyúlt is, hogy töltsön nekem. – Mire igyunk?

– Természetesen arra, hogy ilyen csodás vagyok és előléptettek –  húzta fülig érő mosolyra száját és koccintásra emelte poharát.

– Természetesen – értettem egyet.

– És mert megérdemlem.

– És mert szerény vagy? – kérdeztem viccelődve. Bár kétségtelen nagy dolog reklámszakemberként kitűnni annyi ember közül.

– Ha szerény lennék, akkor ma egy savanyú ábrázatú barátnővel kellene együtt buliznod – mondta büszkén felszegett állal. – Így viszont csak nekem kell pár hétig elviselnem az irigy Juliet arcát, aki meg volt róla győződve, hogy az öve lesz ez az állás.

Felsóhajtottam.

– Irigyellek, amiért ilyen lazán tudod kezelni.

– Csak az a titka, hogy előre kell nézni. Most megalapozhatom a jövőmet, ő meg majd túllesz a dolgon. – Letette üres poharát. – Erről jut eszembe, mi volt Dave-el? Elküldted a fenébe?

– Furcsa volt őt újra látni – vallottam be. – Felkavart ez az egész… Még mindig haragszom rá. Őszintén szólva megviselt, még sosem láttam ilyen emberinek.

– Remélem, legalább bocsánatot kért?

– Azt mondta, megbánt mindent, és hogy újra velem akar lenni, mert…

– Ugye nem gondolkodtál el rajta egy percig sem? – vágott felindultan a szavamba –, hónapokig tartott, mire túl tudtad tenni magad rajta, eszedbe se jusson… – Monológját, szerencsémre, hangos dudálás zavarta meg. Ó, hála Istennek! Nem akartam most Dave-ről vitatkozni, igazából tudhattam volna, hogy így reagál. Elvégre ő volt az, aki végignézte mit tett velem, és ő volt az, aki mellettem volt, amikor Dave nem… Így végiggondolva, nem is értem, miért állt szóba vele egyáltalán, azt meg pláne nem, miért beszélt rá, hogy találkozzak vele.

– Megjött a taxi – mondtam gyorsan, kihasználva az egérutat. Tudtam, hogy igazságtalan vagyok Sarah-val, csak nekem akar jót, de úgy voltam vele, ha már rábeszélt erre az estére, akkor ne rontsa el anyáskodással.

Felhajtottam a pezsgőmet, majd gondolkodás nélkül nyúltam a táskám után és már indultam is az ajtó felé.

– Clare! – szólt utánam Sarah. Láttam, hogy alig bírja visszatartani a kitörni készülő nevetést.  – Nem felejtettél el valamit?

Zavartan néztem rá. Mégis mit? Táskám megvan, kulcsok, pénz, telefon. Mi kell még? Sarah-ból őszinte nevetés robbant ki, majd lehajolt és a magasba emelte a szandálom.

– Lehet, hogy erre szükséged lesz.

*

Egy helyi zenei klubba mentünk; korábban már hallottam róla, de még soha nem jártam ott.

Már bejutni is érdekes volt. Úgy araszoltunk egymás mellett, mint heringek a konzervdobozban, mire eljutottunk a bejáratig. A hely zsúfolásig volt tomboló, fűtől és alkoholtól túlfűtött fiatalokkal – épp ahogy vártam. Sarah úgy törte az utat, és húzott maga után, mintha mi sem lenne természetesebb a számára, én viszont pánikszerűen állapítottam meg, hogy már nagyon-nagyon régen nem voltam ilyen helyen. A fények vibrálva cikáztak végig a sötét padlón, és ahogy egyre beljebb haladtunk, már látszott, hogy a hatalmas „L” alakú bárpultnál sem lesz könnyebb dolgunk. Ahhoz képest, hogy hétköznap volt, egy kisebb tömeg tombolt körülöttünk, a fülembe dübörgött a basszus, az alig pár lépésnyire mellettem szórakozó emberek szinte összenyomtak. Úgy éreztem, ha nem szorítanám Sarah kezét, bármelyik pillanatban elsodorhatnának mellőle, és a botladozásom csak még jobban tetőzte az érzést.

– Nagyon rossz ötlet volt ez a cipő, Sarah – próbáltam túlkiabálni a zenét.  – Nem látom, hogy hová lépek, ki fogom törni a nyakam!

– Nem – rázta a fejét. Feltűnően piros topánkámra nézett, majd rám, aztán a vállamra támaszkodott, hogy közelebb hajoljon –, a piros cipő határozottan dögös, kár lett volna kihagyni!

Huncut mosollyal a szemében kacsintott, én meg mérgesen néztem vissza rá, bár nem hittem, hogy komolyan foglalkozna gyerekes ábrázatommal. Nem volt neki elég, hogy felvetette velem a szűk, fekete csipkés miniruháját, még a tűzpiros cipellőjének tízcentis sarkával is meg kellett küzdenem. Megragadta a kezemet és végighúzott a táncolók és pult mellett álló tömeg között. Egy fekete és fehér műbőrrel borított bokszba préseltük be magunkat; nem is értettem, hogy lehet itt szabad bármilyen ülőhely.

Jólesett egy kicsit megpihenni, körülnézni. Megállapítottam, hogy maga a hely tetszik: a berendezés, a stílus, a zene. Most, hogy már ültem, nem is értettem magam. Mitől pánikoltam be az előbb? Talán túl régen engedtem meg magamnak, hogy szórakozzam?

– Klassz ez a hely! Talán kicsit zsúfolt, de tetszik. Miért nem jöttünk ide már korábban is? – kérdeztem ismét kiabálva. Ha ez így megy, nem lesz hangom az este végére.

– Talán mert valaki munkamániás. – Sarah felém bökte a mutatóujját, de közben vigyorgott.

Egymás után kértük ki az italokat, és ahogy kezdtem felengedni, már egyre kevésbé tűnt rossz ötletnek, hogy eljöttem. Pezsgett a hely, és pezsgett a vérem is. A koktélok és pezsgő kezdte megtenni a hatását… vonzott magához a táncparkett.

– Táncoljunk – mondtam, és felrángattam Sarah-t a helyéről.

Egy órával később csuromvizesen és kimerülve ültünk vissza az eldugott kis bokszunkba.

– Az a férfi téged néz – mondta Sarah, és a bárpult irányába biccentett. Én is arra fordultam.

– Nem hiszem, hogy ennyi nő közül pont engem bámulna akárki is – fordultam vissza.

– Pedig az az öltönyös pasas kiszemelt magának, az tuti, már akkor figyelt, amikor táncoltunk.

– Akkor ma este nem lesz szerencséje, ha rajtam múlik.

– Ne csináld, Clare, legalább nézd meg. Kissé komor tekintetű ugyan, de legalább olyan jóképű, ha nem jobb, mint az a seggfej Dave.

Fintorogtam, és a poharam után nyúltam, de azért újra megfordultam. Sarah kíváncsivá tett. Tekintetemmel végigpásztáztam a rengeteg embert, akik a pultnál ültek, de csak egyetlen férfi volt köztük, aki öltönyt viselt. Nem nézett rám; nekem háttal ült. Ebből a szemszögből csak széles vállát, sötét haját és állkapcsának vonalát lehetett kivenni, semmi mást.

– Hát, ha így is volt, már elvesztette az érdeklődését – mondtam visszafordulva Sarah felé és megvontam a vállam.

Ekkor két férfi lépett oda hozzánk.

– Ezt a meglepetést, nem számítottam rá, hogy összefutunk ma este – mondta a fiatalabbik, szőke férfi, egyenesen Sarah-t bámulva.

Egy teljesen átlagos, könyvmoly kinézetű férfi állt mellette és engem fixírozott. Kelletlenül mocorogtam a bokszban, zavart, hogy ilyen nyíltan bámul.

– Szia Mark, nem számítottam rá, hogy itt találkozunk – rebesgette szempilláit, és haját idegesen a füle mögé tűrve nézett hol rám, hol a férfira. – Ő itt Clare – fordult felém –, a legjobb barátnőm. Clare, ő itt Mark, a kollégám. Most együtt dolgozunk egy ideig.

Egyszerre mindent megértettem. Sarah hetek óta erről a férfiról áradozott nekem, imádkozva, hogy Mark végre kezdeményezzen, és rettegve, hogy mindezt megbonyolítja az előléptetése.

– Ó, hogyne, Mark! – intettem felé. – Már hallottam rólad.

– Remélem, csak jókat. Ő itt John – mutatott a mellette álló kevésbé szimpatikus pasasra. – Egy volt kollégám. Gondoltuk, megiszunk itt pár sört, aztán lépünk, de ha már így összefutottunk, akár együtt is ihatnánk valamit, persze csak ha nem bánjátok.

Ugyan kettőnknek szánta a kérdést, de Sarah-t figyelte.

– Ó, persze hogy nem! – vágta rá Sarah szinte azonnal, és beljebb csúszott, hogy helyet csináljon maga mellett. – Ugye, Clare, nem bánjuk?

Fülig ért a szám.

– Persze, hogy nem. Éppen Sarah előléptetését ünnepeljük – tettem hozzá, mintegy mellékesen.

– Akkor a következő kört én állom – kiabálta túl Mark a zenét, majd becsúszott Sarah mellé a bokszba. Haverja mellém telepedett le, cigarettájának jellegzetes szaga azonnal megcsapta az orromat.

– Gyakran jártok ide? – kérdezte Mark.

– Nem igazán, de éppen arról beszélgettünk Clare-rel, hogy ezen változtatnunk kellene – mondta Sarah.

– Clare, te is a reklámiparban dolgozol? – fordult felém Mark.

– Ó nem, én ingatlanközvetítéssel foglalkozom. Sarah-val lakótársak vagyunk, nem jártunk egy egyetemre vagy ilyesmi – válaszoltam, Mark pedig visszakérdezett. Nagyon jó fej, közvetlen pasasnak tűnt, kezdtem érteni Sarah vonzódását. Talán a rengeteg alkohol hatására, de úgy beszélgettünk egymással, mint akik ezer éve ismerik már egymást. Talán csak John volt egy kissé szűkszavú mellettem, de őszintén szólva azt meg nem bántam.

 – Emlékszel az első napra, amikor találkoztunk? – kérdezte Sarah Markot.

A férfi felnevetett.

– Elég nehéz lenne elfelejteni. Már az első munkanapon összefutottunk.

– És az miért volt annyira felejthetetlen? – kérdeztem.

– Mert azt, hogy összefutottunk, szó szerint kell érteni – mosolygott Mark egyenesen a barátnőmre.

– Igen, azonnal forró lett köztünk a hangulat – vigyorgott Sarah fülig érő szájjal.

– Mivel egy bögre forró kávé volt a kezemben – magyarázta tovább Mark –, amit sikerült Sarah blúzára öntenem. – Megvakarta a homlokát. – Azt hittem, szóba sem fog állni velem ezek után.

– Úgy látom, nem így lett – mondtam.

– Hát, isteni szerencse, hogy aznap melltartót viseltem! – csapta le a magas labdát Sarah.

Erre mindnyájan nevetésben törtünk ki.

– Én ezt nem nevezném szerencsének! – tette hozzá John. Úgy tettem, mint aki nem hallotta, és a barátnőm felé fordultam.

– Fogadni mernék, hogy a nagy rohanás oka akkor is a késés volt. Kitaláltam?

– Kár lenne tagadni – vallotta be Sarah –, az időpontok és én nem jövünk ki túl jól egymással – vont vállat, és az itala után nyúlt.

John hol a söröskorsóját, hol a táncparketten vonagló csajokat fixírozta, de mintha egyre közelebb éreztem volna magamhoz. Kényelmetlenül húzódtam arrébb, amennyire csak a lehetőségeim engedték, és reméltem, hogy csak beképzelem a dolgot. Beszélgettünk tovább; már jócskán éjfél után jártunk, amikor Sarah félrehívott.

– Mark kávézni szeretne velem – mondta izgatottan.

– Ez remek, mikor?

– Most. – Sarah bocsánatkérőn vonta meg a vállát.

– Na szép, és én mit csináljak ezzel a félnótás pasassal?

– Gyere el velünk!

– Á, dehogy, még csak az hiányzik, hogy én legyek a gyertyatartó. – Magasba emeltem a poharamat, hogy lássa. – Megiszom még ezt az italt és hívok magamnak egy taxit.

– Köszi. Szeretlek! – Sarah viharosan ölelt magához.

– Én is téged. Na, menj.

Mivel nem igazán kívántam visszamenni Johnhoz, úgy döntöttem, hogy leülök a bárpulthoz, és ott fogyasztom el a maradék italomat, és közben a taxitársaságot is felhívom. Ez utóbbi sikerült is, mire a pulthoz értem, bár komplett idiótának éreztem magam, ahogy a címet üvöltözöm.

Próbáltam elegánsan felülni az egyik bárszékre, hogy a nem túl hosszú ruhámból lehetőség szerint ne villanjon ki semmi, de annyi koktél és pezsgő után ez nem volt egyszerű feladat. Mintha egy hegyet kellett volna megmásznom. Egyik kezemmel a pultba kapaszkodtam, a másikkal pedig a ruhám szegélyét fogtam, a biztonság kedvéért, míg nem kis koncentrálás árán végre sikerrel jártam.

Körbenéztem, hogy figyelt-e valaki, de mostanra már hozzám hasonlóan jócskán elázott férfiakat és nőket láttam csak. Kivéve talán egyet. Tekintetem megakadt a pult másik végén ülő férfin.

Nem nézett senkire; az előtte heverő whiskys poharára szegezte tekintetét, pedig mindkét oldalán állt egy-egy lány, és mindkettő hozzá beszélt. Homlokát összeráncolva, vállát felhúzva ült ott. Egyben lehúzta pohara tartalmát, majd intett a pultosnak a következőért. Jobb kezével rövid, fekete hajába túrt, majd a másikkal is. Nem tudtam levenni róla a szememet, azon gondolkodtam, mit keres itt, milyen napja lehetett, mivel foglalkozhat… Megérezhette, hogy bámulom, mert hirtelen felnézett – én pedig még akkor sem bírtam másfelé fordulni. Egy röpke pillanatra érdeklődés villant a tekintetében, aztán az érkező teli pohárnak szentelte a figyelmét.

Jóképű férfi volt – túlságosan is. Egyértelmű volt, miért vonzódtak hozzá úgy a nők. Tudtam, bármelyiket megkaphatná éjszakára, még csak meg sem kellene erőltetnie magát érte – hiszen még én sem tudtam nem észrevenni. Aztán hirtelen rájöttem, honnan ismerős: ez az az öltönyös pasas, akiről Sarah beszélt, de nekem nem úgy tűnt, mint aki egy fikarcnyit is érdeklődik irántam.

– Otthagytál egyedül.

John szólalt meg a hátam mögül.

Ijedtemben a mellkasomhoz kaptam. A frászt hozta rám.

– Csak a taxira várok –mondtam. – Megyek haza.

Igyekeztem nem tudomást venni róla, milyen közel ül le hozzám és hogy mennyire árad belőle a sörszag.

– Nem rossz ötlet! Most, hogy így faképnél hagyott minket Sarah és Mark, miért nem használjuk ki a lehetőséget? – kérdezte, és mutatóujjával végigsimított a karomon.

– Köszönöm, nem – feleltem. Kirázott a hideg az érintésétől. – Nem is ismerlek! Egyébként is sokat ittál.

– Már hogyne ismernél, hiszen együtt buliztunk egész éjjel. Te is egyedül vagy, én is. Gondolom, nem azért csípted így ki magad, hogy aztán egyedül menj haza. – Ahogy végignézett rajtam, szinte meztelennek éreztem magam csöppnyi ruhámban.

– Hát ebben tévedsz – mondtam aztán szárazon.

– Ugyan! Ne kéresd magad! Ti lányok mindig ezt játsszátok, közben meg alig várjátok, hogy ágyba vigyen benneteket valaki. Olyan szexi vagy ebben a ruhában! És ezek a göndör barna fürtjeid megőrjítenek. Légy egy kicsit kedvesebb! – hajolt közelebb hozzám.

– Nincs kedvem hozzá – vágtam rá azonnal és hátrébb húzódtam.

– Nem hiszek neked!

Rémült szemekkel dőltem el előle, amikor rájöttem, hogy mire készül. Nem érdekelte, vagy csak nem figyelt rám eléggé, de még közelebb hajolni és megpróbált megcsókolni. Kétségbe esetten próbáltam kitalálni, mit tegyek. A kezemben lévő ital adta az ötletet: a filmekben működni szokott! A pohár tartalmát John arcába öntöttem.

Először meglepődött, aztán harag villant a szemében. Megragadta a karomat és fojtott hangon préselte ki a szavakat a száján:

– Te ribanc, ezt nem…

– Szerintem ez nemet jelent – jött a jeges hang valahonnan a közelből.

Döbbenten néztem a John mögül kimagasló férfira. Az öltönyös pasas volt az.

– Ki a fene vagy te? – pördült meg John a hang hallatán, miközben próbálta letörölni arcáról az italom maradványait.

– Az, aki emlékeztet rá, hogy ha valaki nemet mond, azt illik tiszteletben tartani. És ha nem érted, mit is jelent ez, szívesen elmagyarázom. – A férfi hangja hideg volt, fenyegető. Nem nézett rám, csakis egyenesen Johnra, szinte már az arcába mászott. Ökölbe szorított kezét az oldalához szorította.

John szemében félelem csillant, felismerve, hogy nem csak üres szavakkal fenyegetik. Cseppet sem volt férfias egyetlen porcikája sem. Lassan visszafordult felém, és vetett rám egy megsemmisítő pillantást.

– A tiéd lehet – mondta a férfinak, majd sarkon fordult. Gondolom, nem értem neki annyit, hogy beveresse értem a képét.

Megkönnyebbülés volt látni John távolodó hátát, és gondoltam, itt az ideje, hogy megköszönjem megmentőmnek, hogy közbelépett.

– Köszönöm, hogy – kezdtem bele, de közbevágott.

– Ha nem akarja, hogy részeg pasasok másszanak magára, aztán berángassák az ágyukba, nem kellene, hogy egyedül járkáljon ilyen helyre, és legfőképpen nem kellene ilyen kihívó ruhát viselnie.

Éreztem, hogy elvörösödöm, felbosszantott és megdöbbentett kioktató hangneme.

– Már ne is haragudjon – kezdtem védekezőn.

– Én nem haragszom – vágott közbe –, a maga élete, azt kezd vele, amit akar, csak nekem onnan úgy tűnt – mutatott a helyre, ahol ő ült –, hogy nem kívánja igénybe venni az úr társaságát – mondta közömbösen, és megvonta a vállát.

Hogy képzeli! Hiszen nem is ismer! Ez a ruha pedig semmit sem mond el rólam. Miért kellett így nekem esnie? Fortyogtak bennem az indulatok. Összepréseltem a számat, de nem bírtam ki, hogy ne tegyem szóvá, újra megszólaltam.

– Miért avatkozott egyáltalán közbe, ha ennyire zavarja, amit lát? Már úgyis eldöntötte, mit gondol rólam, minek kér számon? Vegye tudomásul, nem fogok magyarázkodni magának! – vágtam rá sértődötten.

Iszonyatosan bántotta a büszkeségemet a viselkedése. Kezemben még mindig szorongattam az üres poharamat.

– Nem az zavar, amit látok, hanem az… – Nem fejezte be a mondatot. Zsebre vágta kezét, és hosszan, mérgesen fújta ki a levegőt. – Magának fogalma sincs, milyen alakok járnak ide. Ráadásul ivott, ami nem túl jó, ha meg kell védenie magát. Az, ha a férfiak képébe önti az italát, aligha állítja meg őket attól, hogy azt tegyenek magával, amit csak akarnak.

– Csaknem tapasztalatból beszél? – vágtam oda durván.

Ez betalált, talán ezt nem kellett volna mondanom, hiszen ő volt az, aki segített rajtam. Tudtam, hogy rosszul esik neki a megjegyzésem – éreztem a belőle áradó feszültséget –, de annyira felbosszantott az arroganciája, hogy nem törődtem vele. Készültem a dühkitörésre, a kioktatásra. De a férfi csak nézett rám egy percig, aztán csak annyit mondott:

– Tudja mit? Igaza van!

Ettől aztán igazán zavarba jöttem.

– Ööö… ha most nem haragszik, már biztosan vár a taxim. Én… köszönöm, amit értem tett.

Azzal nagy lendülettel a bárpultra vágtam a poharam, és hevesen leugrottam a bárszékről. Csak azt felejtettem el, hogy az az átkozott magassarkú van rajtam, és nem egy, hanem legalább hat koktélon vagyok már túl.

– Szerintem nem jó ötlet… – kezdte a pasas, amikor meglátta, mire készülök, de késő volt.

Elvesztettem az egyensúlyomat, és egyenesen ennek a bosszantó alaknak a karjába estem. Ijedtemben ezüst hajszálcsíkos nyakkendőjébe kapaszkodtam, nagyot rántva a pasason. Mindössze pár centiméterről volt alkalmam tanulmányozni döbbent arcát. – …ugrálni. – fejezte be mondanivalóját.

Erősen tartott. Nem engedte, hogy elessek. Éreztem, hogy megfeszül alattam a karja, de ettől eltekintve nem mozdult, csak figyelt.

– Bocsánat – hebegtem.

Férfias kölnijének bódító illatára akaratlanul is hozzásimultam. Még ebben a cipőben is jóval magasabb volt nálam, így a mellkasa volt a szemem magasságában; láttam, hogyan emelkedik föl-le, majd, hogy egyre szaggatottabban veszi a levegőt, mintha szándékosan visszatartaná.

Enyhe mosoly jelent meg szája sarkában. Most meg miért vigyorog?

– Csak szólnia kellett volna, hogy nem tud nekem ellenállni – mondta öntelten.

Lángolt az arcom, amiért volt képe ilyet mondani nekem, és bosszantott, amiért ennyire sokat képzel magáról.

– Ne is álmodjon róla – préseltem ki a szavakat, enyhe éllel a hangomban. Ne higgye, hogy bármennyire is érdeklődőm iránta! Más sem hiányzik az életemből, mint egy ilyen felfuvalkodott hólyag. El akartam tolni magamtól, mellkasára tettem mindkét kezem, de jottányit sem engedett. Felnéztem rá. És levegőt is elfelejtettem venni, amikor megláttam, hogy engem figyel. Sötétbarna szemének meleg csillogása magával ragadott, akár egy örvény. A levegő szaggatottan szakadt fel a tüdőmből, ahogy vonásai végre ellágyultak.

Ahogy ott álltunk, idegenekhez képest kifejezetten közel egymáshoz, valamilyen megmagyarázhatatlan érzés lengett körül minket, legalábbis engem biztosan. Zavarba jöttem. És nem attól, mert olyan közel volt a teste az enyémhez, hanem azért, mert valami megmozdult bennem, ami már nagyon régen nem. Elfordítottam a fejemet.

Talán ez az egyszerű reakció ébresztette rá arra, hogy még mindig magához szorítva tart, Zavartan pislogott párat ő is, majd hirtelen eleresztett és egy lépést hátrált, de a kezét még mindig a derekam mellett, a levegőben hagyta, mintha tartana attól, hogy nem állok meg a lábamon.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha kikísérem – mondta egyszerűen, mindenféle szarkazmus nélkül a hangjában.

 Megfogta a kezemet és a kijárat felé húzott. Tudom, hogy ellenkeznem kellett volna, de nem tettem. Őszintén szólva rá voltam szorulva. Most, hogy már nem tartott izmos karjában, nem éreztem olyan magabiztosnak magam, a lábamra pedig még kevésbé mertem hagyatkozni. Talán a koktélok, talán a kimerültség hatása volt, de szédülni kezdtem. Nem szoktam inni, és most határozottan imbolyogtam. Szabad kezemmel kinyúltam felé, hogy ne rohanjon, hogy álljon meg egy pillanatra.

– Várjon – mondtam kimerülten –, rosszul vagyok.

Rossz ötlet volt épp a táncparkett mellett megállnom, mert abban a pillanatban egy részeg pasas kóválygott ki a mosdóból, és elsodort magával. Ingje félig kilógott a nadrágjából, tudni sem akartam, hogy miért. Lelkileg felkészültem az esésre és a megalázó helyzetre, ahogy a padlóról kaparnak össze. De a következő pillanatban erős kezek rántottak vissza, a következőben pedig már újra önelégült megmentőm karjában voltam.

– Ne érj hozzá – mordult a férfira, akit szabad kezével a nyakánál fogva szorított a falhoz, míg a másikkal engem tartott. Az a szerencsétlen flótás pedig félelemtől eltorzult arccal emelte magasba a kezét. Az jutott eszembe, hogy e mellett a férfi mellett nem kellene félnem soha senkitől és semmitől.

– Véletlen volt, haver – mentegetőzött –, nem akartam bántani a csajodat!

Cinikus nevetés hagyta el a számat a feltételezéstől, de hamar az arcomra fagyott a vigyor, ahogy a gyomrom fordult egyet.

– Tarts ki, a levegőn majd jobban leszel – mondta a pasas, újra felém fordulva. Derekamat átfogva tolt a kijárat felé, gondosan ügyelve rá, hogy senki a közelembe se jöhessen. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akire vigyázni kell, de nem volt erőm szóvá tenni.

Meglepődve éreztem, mennyire lehűlt a levegő odakint. Mélyeket lélegezve igyekeztem úrrá lenni váratlan rosszullétemen. Az utca túloldalára néztem. Ó, hála Istennek! A taxi már várt rám. Oké, akkor már csak odáig kell eljutnom, és elfelejthetem ezt a rettenetes estét.

– Jól vagyok – hazudtam az öltönyösnek –, innen már elboldogulok.

Fáztam, azonnal a vállamat dörzsöltem, ahogy elléptem tőle. Rám nézett és zakóját levéve rám terítette.

– Nem hiszek neked.

A férfi ellentmondást nem tűrően a taxi felé vezetett. Azt hittem, segít majd beülni, aztán elmegy, de behuppant mellém. Elkerekedett szemmel és alighanem tátott szájjal bámultam rá.

– Mit művelsz?

– Biztonságban hazajuttatlak – jelentette ki.

– Nincs szükségem rá.

– Én úgy gondolom, mégis. Hol laksz?

Nem akartam elárulni, hiszen semmit nem tudok erről az emberről. Dacosan karba tettem a karom. Rendben, ha ő így, akkor én is úgy.

– Szeretném, ha előbb az urat vinnénk haza – szóltam oda a taxi sofőrjének, elvégre én hívattam ide. Ugyan egyre jobban szédültem, de nem fogok csak úgy azt csinálni, amit egy ismeretlen mond. Elégedett mosoly volt a válasz, ami összezavart. A férfi elhúzta a száját, majd a sofőrhöz hajolt.

– Háromszor annyit fizetek, mint a fuvar díja, ha előbb a hölgy lakásához megyünk. Kérem, induljon.

Leesett állal ültem ott, de úgy döntöttem, nem fogok versenybe szállni és nem fogom elverni a nehezen megszerzett pénzem, csak hogy nekem legyen igazam. Meg aztán, ha jobban belegondolok, ez az ismeretlen pasas eddig csak védelmezett. Igaz, a maga módján, de azt tette. Elszánt ábrázatát elnézve pedig nem hittem, hogy megszabadulhatnék tőle, ha nem árulom el a taxisofőrnek, hol lakom.

Nagyon erősen koncentráltam, hogy ne nyomjon el az álom. Bármennyire is szédültem, útitársam jelenlétét nagyon is éreztem magam mellett a taxi szűk hátsó ülésén. Illata az orromba ivódott, és lassan már csak arra tudtam gondolni, hová is vezethet egy ilyen helyzet.

– Nem foglak felhívni egy italra – motyogtam neki. Felnevetett. Fel akartam nézni rá, hogy megnézzem, milyen, amikor mosolyog, de győzött rajtam a kimerültség és alig három percnyi autózás után elnyomott az álom.

– Azt még majd meglátjuk – hallottam még valahonnan a távolból rekedtes hangját.

*