Anita Boza: Az Édenkert kapuja

2049, Siófok

 

Nem akarok a mélygarázsban meghalni. Bárhol máshol, csak ne itt!

Lejjebb csúszok, a hátamat a rozsdás Suzukinak támasztom, és próbálom csitítani rémülten száguldó szívverésemet. A félelem ólomsúllyal nehezedik rám, lehetetlenség tőle józanul gondolkodnom. Remegő ujjakkal lazítom meg a blúzt a nyakamon, mert úgy érzem, megfulladok benne.

Körbenézek. Ha arra gondolok, hányszor álltam itt a tragacsommal az Apo előtti időkben, sírhatnékom támad. Az egykori SióPláza parkolója most csak nyomokban emlékeztet önmagára. A masszív, fehér tartószerkezet több helyen megrogyott, az üvegablakok és -ajtók helyén a csupasz keretek tátognak, mint megannyi éhes száj. Vérnyomok és fekete foltok piszkítják az aszfaltot, a jelzőtáblák közül több letörve lóg. A parkoló Sió híd felőli bejárata beomlott, csak a Fő tér felé menekülhetek. A szürke betonra festett sárga számok közül pont a tizenhármason hagyták itt a kék Suzukit, ami mögé elbújtam. Baljós előjelnek veszem, hiába nem vagyok babonás.

A mélygarázsban erőtlenül vibrálnak a lámpák, és a por mindent beborít – már a látványa is tüsszentésre ingerel. Visszatartom a lélegzetemet, hátha elmúlik. A legkisebb kiadott nesz az életembe kerülhet.

Zörejt hallok a liftek felől, amitől a félelem újra a mellkasomba vág, élesen, akár egy kés. Megszorítom az elemlámpát, az izzadtságtól nedvesek az ujjaim. Nem hibázhatok. Ha nem találom el elsőre, végem. Márpedig nem akarok ebben a mélygarázsban meghalni.

Megfordulok, és próbálok a lehető legkisebb zajt keltve kilesni az autó mögül. Az anyósülés felőli ajtaja teljes egészében hiányzik, kilátszanak a kopott, kék ülések, amiket itt-ott sötét foltok tarkítanak. Olaj ugyanúgy lehet, mint vér, nincs időm találgatni, melyik. Amikor meglátom a visszapillantó tükrön lógó apró Szent Kristóf medált, összefacsarodik a szívem. Az én Toyotámban is volt egy, és eszembe villan, hogy a láncot zsebre tehettem volna, mielőtt otthagytam a kocsit az autópálya-felhajtón, ahol kifogyott belőle az utolsó csepp benzin. De már késő bánat ezen aggódni.

Újabb hangot hallok, sokkal közelebbről, mint az előbb. Csoszogás, szörcsögés. Tudom, hogy egy Árnyék az. Elönt a rettegés. A gyomrom összerándul, rám tör a hányinger. Csak egy darab konzervet találtam a pláza egyik éttermében, de nem érte meg a kockázatot, mert a kajától teljesen ellankadt a figyelmem. Így vett észre a rohadék.

Hezitálok, mit tegyek. Ha megvárom, míg ő talál meg, kétséges, hogy képes leszek-e rávilágítani. Ha viszont én támadok először, a meglepetés erejét kihasználva talán lenne esélyem. Nem merek sokáig gondolkodni, annyi bátorságot gyűjtök, hogy felegyenesedjek. És egyből szemben találom magam vele, a kocsi túloldaláról mered rám.

Sötét, mint az éjszaka, torz emberi alakot öltött. Csak a nagyon erősek látszanak ilyen masszívnak, a gyengébbek el-elillannak, kavarognak, akár a füst. Rám mered, a szeme opálosan fehér, zavaros, sűrű aludttej jut róla eszembe. Nincs rendes arca, csak valami fejszerű körvonal, de torz szája tisztán látszik, vicsorra húzódik. Morogni kezd. Veszett vadra emlékeztet, olyanra, ami zsákmányszerzésre indult.

Felnyüszítek. Ijedten hátrahőkölök, a fenekemre huppanok. Az Árnyék átugrik a Suzukin, és fogait kaffogtatva lendül felém. Mielőtt felemelhetném a zseblámpát, rám veti magát. Tudom, hogy végem.

Mégis a rohadt, levegőtlen mélygarázsban halok meg. Ezt nem hiszem el.

Az Árnyék iszonyatos erővel csapódik belém. Kiszáll belőlem a szusz, nyekkenek egyet, ahogy a hasamra érkezik. Az orromat megtölti a förtelmes rothadásszag, a szemem előtt fekete pöttyök pattognak. Annyi lélekjelenlétem marad, hogy kettőnk közé rántom az elemlámpát, így az Árnyék nem éri el az arcomat, de bekapcsolni már nem marad időm. Van még egy pótlámpa a bokámra szíjazva, de esélyem sincs elővenni. Az Árnyék hörögve, acsarogva próbál belém marni, én lihegve-zokogva, ügyetlenül védekezem. Ha elér, bekebelez.

Aztán elvakít a fény, és beterít a nedvesség. Az Árnyék olyan váratlanul és szürreálisan robban szét, mint amikor a földre placcsan egy vízzel teli lufi. Kátrányszerű, fekete massza fröccsen az arcomba, végigfolyik a ruhámon, a testemen. Igyekszem aprókat lélegezni, a szívem majd kiugrik a helyéről, a torkomba epe tódul.

Hányni fogok.

Összegörnyedek, hunyorgok és öklendezem egyszerre. Nem lehetek valami épületes látvány, mert a fénycsóva arrébb mozdul rólam, és aki tartja, karcos hangon káromkodni kezd.

– Fel tudsz állni? – kérdezi.

Bólintani próbálok, de az a gyanúm, inkább csak ráng a fejem. A hányástól könnyek szöknek a szemembe, kipislogom őket és felnézek. A megmentőm összeszűkült szemmel, bosszús arccal hajol fölém. Ekkor rádöbbenek, hogy egy nővel szemezek. Elemlámpát tart a kezében, sokkal nagyobbat, mint az enyém. Rövid, sötét haja oldalt tüsire van nyírva, fölül a hosszúra hagyott részt hevenyészett copfba fogta. Mély sebhely szeli keresztbe az arcát, úgy néz ki tőle, mint valami háborús veterán.

– Tűnjünk innen! – mordul rám. – Még kettőt láttam a plázában, lefelé tartanak azok is.

A kezét nyújtja. Gondolkodás nélkül ragadom meg. Felhúz, alig állok a lábamon, az izmaim helyett mintha kocsonya lenne a testemben.

– Rosszul vagyok – nyögöm.

– Majd később hányhatsz. Most mennünk kell!

Megragad, és nagyot taszít rajtam. A lábam mintha magától indulna el. Kikerülöm az Árnyék maradványait. A szürke betont sötétre festette a kiömlő szenny, olyan, mint egy nagy, szétkent, fekete olajfolt. Törmelékeket és szemetet kerülgetve indulunk el az egykori liftek felé. A nő kilöki a lépcsőház ajtaját, tetovált karján megfeszülnek az izmok. Bedugja a fejét, és körülnéz.

– Tiszta – pillant rám. – Indulás!

Felvihogok, miközben követem. Nem tudom, miért csinálom. Semmi vicces nincs abban, hogy majdnem megölt egy Árnyék. A nő is így gondolhatja, mert haragosan rám sziszeg.

– Fejezd be!

Hiába, nem tudom abbahagyni. Tovább kacagok, hangos vihogásom visszhangzik az üres lépcsőházban. Botladozva lépek kettőt, amikor megragadja a blúzomat, és magához ránt.

– Hagyd abba, mert a nyakunkra hozod őket! – morogja.

– Na és? – röhögök.

A számra tapasztja a tenyerét. Közel az arca, a tekintetében féktelen haragot és gyűlöletet látok, olyat, amitől égnek állnak a karomon a pihék. Torkomra fagy a vihogás, elkerekedett szemmel bámulok rá. Legalább olyan ijesztő, mint az imént az Árnyék volt.

– Sokkot kaptál – közli tárgyilagosan. – Megértem, de próbálj meg nem vihorászni, különben beverek egyet. És szedd a lábad! Sötétedés előtt biztonságos helyre kell érnünk.

– Ki vagy te? – kérdezem, amikor elveszi a számról a kezét.

– Mezősi Katalin százados. Szolgálatára! – Hevenyészve, gúnyosan szalutál, majd nekiindul a lépcsőknek. Pár pillanatig nézem széles hátát, terepmintás nadrágját, barna bakancsát, majd sietve elindulok utána.

– Katona vagy? Vagy rendőr?

– MH 93. Petőfi Sándor Vegyivédelmi Zászlóalj.

– Akkor katona – motyogom. – Honnan jöttél?

– Székesfehérváron volt a laktanyánk, de ide Pestről vezényeltek le. Úgy hiszik, itt van a kapu, amin keresztül az Árnyak a világunkba özönlenek. Az Édenkert Kapuja… – morogja. – Azt kell megtalálnom.

– Az Édenkert Kapuja?

– Lövésed sincs erről az egészről, mi? – fordul felém. Az arcán szánalommal kevert türelmetlenség terül el. – Remek. Akkor két mondatban összefoglalom neked, nyisd ki a füled! A kormány tudott róluk, és azt hitték, simán meg tudják majd fékezni őket. De elszámolták magukat, mint mindig, ha szörnyekkel baszakodnak. – Keserűen felsóhajt. – A projekt fedőneve az volt: Az Édenkert kapuja.

Megint vihogás csiklandozza a torkomat, nagyot nyelek, hogy legyűrjem. Baromi széles a tenyere, ha azzal adna egy pofont, tuti kifeküdnék.

– És közben Mad Max női alteregójaként járod Siófokot, és mented a bajba jutottakat?

– Összvissz hármat találtam rajtad kívül.

A válaszától elakad a lélegzetem.

– Hármat? – cincogom.

– Egyet elkaptak közülük, rajta nem tudtam segíteni. A másik kettő az egyik bank páncéltermében vár.

A tény maga alá gyűr, legszívesebben kétrét görnyedve elfeküdnék a koszos lépcsőn.

Fel akarok ébredni ebből a rémálomból! A régi életemet akarom, amikor a plázába még mozizni jártam, vásárolni és fagyizni. Kirakatokat akarok nézegetni, és hazafelé megállni a Mekiben.

– Ha hisztizni kezdesz, leütlek. – Olyan pillantást vet rám, hogy ha beszaribb lennék, elsírnám magam tőle. Mondjuk, így is majdnem. Bámulatos, mennyire ráérez a hangulatomra. Lenyűgöző és ijesztő egyben. Átfut a fejemen, hogy sarkon fordulok, és visszamegyek abba az irányba, ahonnan jöttem, de azt mondta, látott még két Árnyékot, azokkal pedig semmiképp nem akarok találkozni. Főleg, miután az imént majdnem megölt egy. Kényszerítem magam, hogy kövessem Katalint.

Mélyet lélegzek, mielőtt futólépésben elindulunk, szisztematikusan elkerülve az árnyékos helyeket. Ahová a legcsekélyebb árnyék is vetül, ott halálos csapda lehet, és aki ezt elfelejti, halott. Mint azok az emberek, akik túl közel mentek egy-egy parkoló autóhoz, és az alatta rejtőző Árnyékok berántották őket alájuk. Vagy azok, akik a nap elől egy újságosbódé árnyékába húzódtak, és ott lelték halálukat. Vagy sötét házakba menekülve próbáltak elrejtőzni. A fény a barátunk, nem a homály.

A lépcsőfordulókban szemetet és húgyfoltokat kerülgetünk. A falakra graffitiket fújtak:

Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed.

Ezt felismerem, a Terminátorból való, örök klasszikus.

Az igazak segítséget kapnak az Úrtól, erőt a szükség idején. (Zsoltárok 37:39)

Az Apo előtt nem voltam hívő, de most azon kapom magam, hogy esténként imádkozom a fényért. Mert minden rémálmok legrémisztőbbike, hogy kialszanak a lámpák… Ha így lesz, akkor végem.

– Hol húztad ki idáig? – kérdezi hátrapillantva Katalin.

– A Kiss Szilárd Sportcsarnokban – válaszolom, és lelki szemeim elé villannak a műanyag, lehajthatós székek, a pálya a kapukkal, a szürke lépcsők és oszlopok. Azok között a falak között az Apo előtt játszottak, tapsorkán remegtette meg a mennyezetet, a megnyert meccsek miatti közös öröm kipárolgása napokig érezhető volt a levegőben. De újabban a némaság úgy ül az üvegfalú lelátókon, akár a girhes, kóbor macskák a háztetőkön, és az egyedüli nesz a reflektorok pattogó zaja.

– Okos – dicsér meg elgondolkodva. – Ott jó sok refi van, mi?

– Igen. Meg baljós, halotti csend. Néha úgy éreztem, megbolondulok. – Legyűröm a késztetést, hogy elmondjam, voltak esték, amikor a Bláthy utcai fegyverboltban talált pisztolyt nézegetve azon agyaltam, nem lenne-e egyszerűbb feladni.

– Nem semmi, hogy életben tudtál maradni – mondja elismerően.

– Csak szerencsém volt – vonok vállat, bár úgysem látja, mert mögötte kullogok. – Nem sokat mozgolódtam. Ma csupán azért jöttem be a központba, mert elfogyott a kajám.

– Ha akarsz, velem tarthatsz.

– Nem hiszem, hogy sok hasznomat vennéd.

Rám pillant, és mintha most először nézne meg igazán. A tekintete végigjár rajtam, furcsán zavarba jövök tőle.

– Figyelj – kezdi –, mindegy, hogy hányan maradtunk, és ki merre… küzdenünk kell az utolsó leheletünkig. Egy a lényeg, jegyezd meg jól: nem feladni!

– És maradj mindig a fényben! – mosolygok rá halványan.

– Ez lehetne a mottónk, mit gondolsz? – vigyorog vissza.

A szavai nyomán melegség áraszt el. Talán kicsit büszke vagyok magamra, hogy eddig kihúztam mindenféle segítség nélkül. Nézem Katalin kemény vonású, határozott arcélét, eltökélt tekintetét. És hirtelen rádöbbenek, hogy nem akarok itt maradni egyedül. Fogalmam sincs, annyi ember közül miért én vagyok életben, és azt sem, hogyan lehetett olyan szerencsém, hogy eddig elvegetáltam, csak azt tudom, elegem van a rettegésben eltöltött, magányos órákból.

Mindketten elhallgatunk. Most, hogy csendben maradunk, lépteink bántóan hangosan csikordulnak a pláza koszos kövén. Felérünk a földszintre, ahol fényben úszik minden, a hatalmas üvegajtókon akadálytalanul áramlik be a világosság. Vénasszonyok nyara van, és hálás vagyok minden percért, amikor tiszta az ég. Nem is értem, hogy lehettem olyan idióta, hogy lefelé menekültem, a félhomályos mélygarázsba. A szél vörös, rozsdabarna, koszoszöld faleveleket kerget odakint, olyan gondtalanul és játékosan, mintha az Apo meg se történt volna. Cseppnyi normalitás egy rendellenes világban.

– Ott még vannak katonák? – fordulok Katalin felé. – Meg tudnak védeni?

– Figyelj… Mi a neved?

– Ildikó. Bara Ildikó. – Olyan régen kellett már bárkinek is bemutatkoznom, hogy a saját nevem idegenül cseng a számból. Ezt teszi pár hónap totális magány, amikor legfeljebb magadban beszélhetsz.

– Figyelj, Ildi, az én feladatom a kapu felkutatása. Fogalmam sincs, mi van a laktanyában. Lehet, hogy mindenkit kinyírtak a dögök, de az is lehet, hogy semmi bajuk. Lutri.

– Hányan voltak, amikor eljöttél?

– Negyvenkilencen.

– Az… nem valami sok – nyögöm.

– Hát, nem. Ezért van szükségünk mindenkire, aki él és mozog. Összeszedni a túlélőket, megtalálni azt a kurva kaput és bezárni.

Emésztem az információkat, miközben a bejárati ajtóhoz érünk. A teret kémlelem, összevont szemöldökkel, ajkam beharapva figyelem a szökőkút algás, koszos pocsolyává satnyult vizét.

– Én… azt hiszem, láttam egy átjárófélét – kezdem óvatosan. – De nem tudom, az-e, amit keresel…

Megtorpan előttem, majdnem beleütközöm.

– Hol?

– A templomban, a Fő téren – felelem zavartan, miközben remélem, nem kérdez rá, mit kerestem ott, mert arra magam sem tudom a választ. De néha megnyugtatott, hogy üldögéltem a hűvös, fából készült padon, miközben a szentek képeit és szobrait nézegettem. Szigorúan csak verőfényben, mert úgy figyeltem meg, sötétedés után arra különösen sok Árnyék nyüzsög.

– Ó, hogy a picsába… – kezdi.

És akkor a szemem sarkából meglátok egy Árnyat. Úgy válik ki a pláza mosdója melletti sötétségből, mint egy rossz szellem, ártón és éhesen lendül felénk. A gyomrom lesüllyed, a szívem őrült vágtába ugrik, és lezsibbad a nyakam. Úgy állok ott, mint aki gyökeret eresztett, képtelen vagyok megmozdulni. Katalin felkiált, és oldalra taszít, a váratlan mozdulattól kiesik a kezemből a zseblámpa, hangos csattanással ér földet, és arrébb gurul. Az Árnyék eléri Katalint…

­­***

– Vége! – hördül a fülembe az őrnagy. Nem emlékszem a nevére. Szilassy vagy Szilvássy, nem jegyeztem meg, olyan zavarban voltam, amikor közölte, hogy most azonnal bedobnak a mély vízbe, öltözzek. – De a kurva életbe, miért a szimuláció közben kell megtudnom, hogy egy kibaszott civil tudja, hol a kapu? Egyáltalán, ez a kapu? Két egység öltözzön azonnal, teljes menetfelszerelés, eligazítás tíz perc múlva, bevetésre felkészülni!

Lekapom a sisakot a fejemről, majd kirántom a headsetet a fülemből, és lihegve hajolok előre, a gyomrom helyén mintha egy kődarab lenne.

Szakad rólam az izzadtság, rám tapad a teszterruha, abba csorog a verejtékem. Elmondták, hogy érezni fogom benne a fájdalmat, de hogy ennyire valós lesz az egész, azt nem gondoltam.

Oldalra pillantok, mellettem Katalin elgondolkodó tekintettel néz rám, miközben lehúzza az érzékelőkkel teleaggatott ruháján a zipzárt.

– Mondtam… hogy nekem ez… nem fog menni – lihegem a térdemre támaszkodva.

Ingatja a fejét, miközben végigpillant rajtam. Sejtem, hogy kábé olyannak tűnök, mint aki lefutotta a félmaratont, plusz belenyúlt a kettőhúszba. Megértem, hogy a katonaságnál mindenkire szükség van, és hogy pár virtuális próba után bedobnak minket az éles helyzetekbe az Árnyékok ellen, de… ha minden napom abból fog állni, hogy hatszor meghalok, az elég… agykisüléses lesz.

A monitorokra téved a tekintetem. Fura magam viszontlátni a képernyőkön, vagyis nem magam, hanem a virtuális énemet. A mozgásom tétova, darabos, az arcomon rettegés és értetlenség elegye. Úgy kullogok Katalin után, mint a vert sereg. Elfordítom a fejem.

– Nyugi, egész jól bírtad. Az öreget, akit veled együtt hoztunk be, már a mélygarázsban elkapták – biztat Katalin. Rekedtes hangja tökéletesen passzol hozzá. – De ha az a szar tényleg a kapu, amit keresünk, az őrnagy magához nyúl az örömtől – vigyorodik el.

– Jó neki – motyogom.

Katalin lustán végigmér.

– Ha visszajöttem, elmagyarázom, legközelebb mire figyelj. Két nap múlva megyünk élesben, az sokkal szarabb lesz.

– Két nap? – hőkölök hátra.

– Ja. Nyugi, ha megdöglünk, együtt döglünk meg, az én csapatomban leszel. Amúgy, emlékszel a mottónkra?

A tekintetében tűz lángol, és nem tudom, hogy a mosolya vagy a határozottsága hat rám, de rémült szívverésem lassan csendesül. Amikor kimondom a szavakat, elszántságot érzek:

– Küzdj a végsőkig, és mindig maradj a fényben!

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.8/10 (16 votes cast)
4 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük