Ange: A Lidroc, a Vámpír és a Boszorkány bemegy egy bárba… (részlet)

NgeA 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

 

1.

– Hé, Evans! Kár volt így kicsípned magad… Ahogy elnézem, ma este már csak egy hullával lesz randid! – Nick jókedvű hangon, a hátam mögül szólal meg és igazán jellemző rá, hogy köszönés helyett egy gyatra poénnal üdvözöl.

Nem fordulok meg, hogy visszavágjak, mert még biztatásnak venné. Amúgy is leköt, hogy összekaparjam a helyszínelős cuccomat a Hondám csomagtartójából. Korábban nem fordítottam elég gondot a sokzsebes, fekete sporttáska cipzárjára, így most néhány holmim szanaszét hever a kocsi hátuljában. Nick dumája legalább arra jó, hogy emlékeztet a ruhám hosszára. Nem kellene túl mélyen behajolnom a csomagtartóba.

Alapvetően nem így szoktam megjelenni. A lakótársammal, Cathyvel alig egy órája ültünk be a közeli Daryl’s-be. A félig elfogyasztott virgin mohitóm valószínűleg azóta elárvultan szomorkodik a pulton. Bár nem a kedvenc időtöltésem péntek este a barátnőmet kísérgetni, még mindig szívesebben támasztanám a bárpultot alkoholmentes löttyel a kezemben, mint hogy egy sötét sikátor mélyén keresgéljek szertehagyott nyomokat. Ugyanis ez minimum egy hullát jelent. Jobb esetben.

Rosszabb esetben többet.

Lecsapom a csomagtartó tetejét és visszalépek a vezetőüléshez, hogy előkapjam a kesztyűtartóból a plasztik igazolványomat. Amikor végre minden szükséges holmim megvan, és lezárom a járgányt, vetek egy pillantást magamra az oldalsó szélvédőben.

Pont úgy nézek ki, mint önmagam karikatúrája. Hivatalos arckifejezés, komoly, szürke szempár, a helyszíneléshez szükséges felszerelésem a praktikus, de cseppet sem divatos sporttatyóban a vállamon, nyakamban a Nikonom. Mindehhez gondosan kivasalt fakószőke haj, füstös smink, magassarkú és csini, combközépig érő partidressz. Hát jó.

Mielőtt még nagyon elmélyülnék a művészi összképben, Nick füttyögése visszaránt a valóságba. A pasas nem bírja ki, hogy ne kommentálja tovább az ide nem illő öltözékemet:

– Benézted a dátumot, mi? – Elfordulok a kocsimtól, így premier plánban nézhetem a kaján vigyorát. Bűntudat nélkül folytatja az ugratásomat. – Tudod, csak holnap lesz a zsarubál.

Mielőtt válaszolok, végigmérem. Valahol elhagyta az állandó kiegészítőjét, a Yankees-es baseballsapkát, ami nélkül egy laza tízessel többnek néz ki a harmincvalahány événél. A kezdődő sörpocak se segít sokat a korán. Szalmaszőke haja kócosan a homlokába hullik.

– Nick – a hangom unottan cseng, hátha ezzel elveszem a kedvét a további élcelődéstől –, attól, hogy ügyeletben vagyok, még van magánéletem. Ellentétben egyesekkel.

Azt nem kell tudnia, hogy Cathy egész délutánját arra szánta, hogy befűzzön egy kis esti ereszd-el-a-hajamra.

Elnézek a pasas mellett, hogy végre vethessek egy pillantást a helyszínre. Egészen közel sikerült parkolnom és mivel a Daryl’s csak néhány tömbnyire van, kifejezetten korán érkeztem meg. Két egyenruhás kolléga épp a sárga szalagot feszíti ki a sikátor bejárata köré, járőrkocsijuk lelkesen villogtatja piros-kék fényeit. Elindulok. Nick két lépéssel lemaradva követ és úgy tűnik, nem bír leakadni a témáról:

– Indítványozni fogom, hogy ezt bevezessék hivatalos munkaruhának! – mondja kajánul.

Félig hátra fordulok, hogy lássam a reakcióját és rávigyorgok:

–  Oké, de szerintem szarul fog állni neked meg Stevienek.

Nick felnevet, mert viccesnek gondolja, vagy mert elképzeli.

– Stevie bekerült a központba, már nem járőrözik. Új társat kaptam – kezével a sikátor mélye felé int, ahol a sötétben egy zseblámpás, magas alak sziluettje imbolyog a félhomályban –, Reevest, ismered?

Megrázom a fejem, de nem is nagyon nézem meg az új kollégát. A figyelmemet elvonja egy cipőtlen, harisnyás láb, ami a zsákutca bejáratában lévő konténer mögül lóg ki. Aki itt hagyta a testet, nem szentelt különösebb figyelmet az elrejtésének. Ha valaki az utcáról benéz, rögtön kiszúrja. Nick közben szerez egy zseblámpát a kocsijából. Mielőtt közelebb lépnék, lábzsákot húzok a tűsarkúmra, és próbálok nem belegondolni, hogy ezzel mennyivel növelem meg az esélyemet egy esetleges Darwin-díjra. Csúnya halál lenne.

Egy pillanatig csak állok a halott fölött, az összképre koncentrálva, és érzem, hogy automatikusan átkapcsolok „munka üzemmódba”. Sikeresen megfeledkezek az estém kezdetéről, a kevéssé alkalmas ruházatomról, Nick ugratásairól és csak a teendőimre fókuszálok.

Az áldozat viszonylag fiatal, kissé molett nő. Félig ülő helyzetben dől a falnak, jobb lábát maga alá húzva, feje nekibillen a konténer oldalának. Megfeszült nyakán hatalmas seb tátong és rengeteg vér folyt szét körülötte. Nick gépiesen rávilágít, de közben látom, hogy a másik kezével a mobilját nyomkodja és nemigen figyel oda. Gondolom nézte eddig eleget.

Elkérem a zseblámpát és közelebb lépek a halotthoz. Valami nem stimmel a fénnyel. Furcsán élénk, rózsás színűre festi a szétkenődött vért, a nő bőre pedig beteges tónust vesz fel tőle. Persze – gondolom magamban kissé cinikusan –, milyen legyen szerencsétlen, hiszen meghalt. Lekapcsolom a lámpát, mert valószínűleg az okozza a furcsa árnyalatokat és elkezdek a kamerámmal babrálni. Rutinból állítom be a zárat és rekeszértéket, lövök pár próbaképet. A digitális gép kijelzőjén ugyanúgy elcsúsznak a színek. Értetlenül leengedem a kezem, Nickhez fordulok.

– Te nem találod furcsának a…? – be se fejezem a mondatot, mert a pasas bele van bújva a mobiljába és csak figyelmetlenül hümmög. De legalább ad ezzel egy ötletet. Előhalászom a táskám mélyéről a sajátomat és bekapcsolom rajta a zseblámpa funkciót. A színhőmérséklete nagyjából meg kell, hogy egyezzen egy normálisan működő vakuéval – van egy olyan rossz érzésem, hogy az enyém épp most megy tönkre –, remélhetőleg élethűbb megvilágításba helyezi a környezetet.

Új emberek érkeznek, ajtócsapódást, fojtott beszélgetést hallok a hátam mögül. Óvatosan leguggolok az áldozat mellé és közelebbről is megnézem magamnak. A mozdulattól a kiengedett hajam előrehullik az arcomba. Frusztráltan hátrasöpröm.

Rövid ujjú blúzt és térdig érő ceruzaszoknyát visel. Ha a harisnya alól nem is látszik rendesen a bőre, a karjain pontosan végig tudom követni az elszíneződéseket. Még közelebb hajolok és rögtön megcsap a  furcsán édeskés szag. Elnézve a frissnek tűnő vért, még nagyon nem kellene érződnie semmi hasonlónak.

Lépések közelednek, majd ismerős hang szólal meg mellettem.

– Nna, előkerült még egy…?

– Ssshhhh…

Felnézek. Stevie az, és mindketten értetlenül meredünk Nickre, aki vigyorogva lepisszegi.

– Ehh, ne már Stevie, pedig majdnem rekordsebességgel rájött magától is.

Felállok, ránézek Nickre, majd vissza a testre.

– Na jó, ne szórakozz! Ez a nő minimum öt napja halott. De lehet, hogy egy hete. – Tűnődve nézem az élénk, egyre kevésbé vérnek tűnő folyadékot, amivel valószínűleg csak le lett locsolva. Kihalászok egy pár gumikesztyűt a táskámból, felhúzom, majd megérintem a nő mellett keletkezett tócsát. Furcsán egynemű, ragacsos. Egyértelműen nem vér.

– Kretén – dünnyögi a hátam mögött Stevie, érzésem szerint Nickre, aki csak nevet ezen. – Ez Alice Nelson lesz – vált hivatalosabb hangnemre –, 31 éves, pont egy hete halt meg, augusztus 17-én, háztartási baleset, áramütés érte… Két másik testtel együtt tűnt el tegnap a tepsiből. Az egyik napközben előkerült, hasonló körülmények között. Még keressük a harmadikat.

Szuper. Valaki lopkodja a halottakat a hullaházból, aztán művérrel lelocsolva és megcsonkítva – elnézem a sebet a nő nyakán – elhelyezi váratlan helyeken? Nem hiába szoktam Szutyok Citynek becézni ezt a várost.

Persze, ha ez egy bekattant elmebeteg műve, idővel áttérhet az élőkre…

Nicknek közben megered a nyelve, és felvázolja, hogyan találták meg az új társával a hullát. Mivel napközben már előkerült az első test, így a másik kettőre, amik hiányoztak a proszektúra leltárából, körözést adtak ki, gyanítván, hogy esetleg hasonló körülmények között fognak felbukkani. Alice Nelson esetén ez be is jött.

Stevie-re sandítok, aki fél lábára helyezve a testsúlyát, elítélő és egyben fáradt arckifejezéssel lapozgatja a frissen vásárolt jegyzettömbjét. Lerí róla, hogy nem éppen ilyen ügyre számított az új pozícióban.

Visszafordulok a duplán is szerencsétlenül járt nő teteméhez. Háztartási balesetben meghalni ilyen fiatalon, nem egy kifejezetten vidám dolog. De utána még kellékként asszisztálni egy véres ál-gyilkossági helyszín megalkotásában… Elhúzom a számat a gondolatra.

Tűnődve nézegetem a gumikesztyűn lévő ragacsot, majd hirtelen ötlettől vezérelve megszagolom közelről. Lehet nem is a hullának érzem az édeskés kipárolgását, hanem a vért szimbolizáló anyagnak? Édeskés, gyümölcsös illata van.

– Szamócaszörp. – Megrezzenek az idegen, mély hangtól. Nem hallottam, hogy bárki mellém lépett volna.

Reeves, Nick új társa – aki eddig a zsákutca mélyén nézelődött – jött közelebb és áll meg tőlem mintegy két lépésnyire. Egy hanyag mozdulattal nekitámaszkodik a jobb időket is megélt sikátorfalnak.

Nyaktörő mutatvány felnéznem rá. Nem néz vissza, a hullát pásztázza összeszűkült szemmel, úgyhogy egészen nyugodtan végig tudom mérni. Magas, széles vállú, de nem nagydarab, inkább amolyan nyúlánk alkat. Tartásából könnyedség sugárzik. Vonásai megnyerőek, a jóképűség határait súrolják. Színeiben meglepően egyszerű összeállítás jellemzi, a monokróm szónál ő lehetne az illusztráció az értelmező kéziszótárban. Fehér, felgyűrt ujjú inge alig világosabb sápadt bőrénél – mint aki idén nyáron egyáltalán nem jutott ki a napra –, de ezen kívül minden fekete rajta; a hátracsapott, vállig érő haja, furcsa, Van Dyke stílusban nyírt szakálla, ívelt szemöldöke…

Rám pillant, és feltűnik valami zöldes csillanás a tekintetében. Persze pont úgy mér végig, mint korábban Nick, de nem tesz semmilyen megjegyzést a nem kifejezetten helyszínelésre való szerelésemre. Magamban buzgón elhatározom, hogy legközelebb inkább kések kicsit és átöltözök. Vissza akarok fordulni a halott nőhöz, de Reeves egy félmosolyt megeresztve, szinte biztatva int a gumikesztyűmön lévő anyagra:

– Ha nem hiszed, kóstold meg!

Önkéntelenül is valami undorodó hangot hallatok, a többiek persze felröhögnek.

– Tényleg az – Stevie belelapoz a kis noteszébe –, legalábbis a délutáni hulláról megérkezett a jelentés, és azt azzal öntötték le.

– Az is ugyanilyen állapotban került elő?

– Szinte. Azon két hasonló sebhely volt, egy a nyakán, egy a csuklóján. – Stevie összecsapja a noteszt. – Nah jó, haladjunk, nem érünk rá egész éjszaka!

Felbolydul a helyszín. Időközben egyre többen futnak be, fényvetőket szerelnek fel, ami sikeresen meggyorsítja az eseményeket. Én próbálom minden lehetséges szögből rögzíteni a látottakat. Amikor végzek a képekkel, az ujjlenyomatokkal folytatnám, de szó szerint nem találok semmit. Baromi alapos az emberünk. Bosszúsan nekikezdek a helyszínrajzhoz szükséges mérésekhez, meg a mintavételnek a labor számára.

Érzem, hogy csak fél szívvel, lanyhuló gondolatokkal vagyok jelen. Mindenki munkáján látszik, hogy ez egy ál-gyilkossági helyszín, egy díszlet. A lehető leggyorsabban akarunk túlesni a procedúrán és elhúzni haza, vagy bárhová innen.

– Revees talált hátul valamit! – küld el Stevie, amikor végzek a halott körül.

A férfi megvárja amíg mellé érek, majd hangtalan léptekkel a sikátor mélyére sétál velem. Iszonyatosan zajosnak érzem mellette a magassarkúmat. Felsandítok rá, minimum egy fejjel magasabb nálam.

– Egyébként Fay Evans – nyújtok neki kezet, késői bemutatkozás gyanánt, amikor megállunk. Úgy tűnik egy pillanatig, mintha habozna, de elfogadja.

– Adam Reeves – szorítása határozott, de hűvös.

Körülnézek, a hely pont olyan, mint bármelyik belvárosi sikátor mélye. Sötét, koszos és helyenként ismeretlen eredetű folyadékok tócsái feketítik el a betont. Az egyik ilyen folt mellett egy fél pár cipő várakozik magányosan.

– Miért van ez itt hátul elhagyva? – dünnyögöm félhangosan és szétnézek, hátha valamelyik homályos sarokban megbújik egy ajtó vagy bármi. Valahogy az tűnik logikusnak, hogy útközben eshetett le a nő lábáról, de annak semmi értelme nincs, hogy a hullarabló becipelte a sikátor legvégébe, majd onnan vissza a zsákutca bejáratához. Ha kereste is a megfelelő helyet a kis színpadias elrendezéséhez, biztos nem vonszolta végig egész úton a nőt. – Lehet, hogy leesett a lábáról, mielőtt behozta, aztán elmenőben észrevette, felvette és behajította a sikátor mélyére?

– Ez nekem is eszembe jutott – bólint Adam. – De a cipő vadonatúj, teljesen sértetlen. Ezt még nem hordta senki és nem is dobálta senki. Másfelől nem illik bele a tervezőművész profiljába.

Elmosolyodok a hullarabló meghatározásán. Abban mondjuk nem vagyok teljesen biztos, mire céloz “profil” alatt. Felszámozom, lefotózom ezt is. Ujjlenyomat persze nincs. Megy a zacskóba.

Reeves nem valami szószátyár személyiség, és miközben visszaindulunk, valami mondanivalón töröm a fejem. Nem szoktam ilyenekkel fárasztani magam feleslegesen, de most furcsa módon zavarba hoz a csend.

– Hát, úgy látszik Szutyok Citynek sikerült kitermelnie egy fantasy-horror rajongó pszichót.

– Ezt hogy érted?

– Ugyan már… Neked nem úgy tűnik, mintha a nőt megrágták volna a nyakán? Tudod, vérfarkasok, meg ilyesmi. – Poénnak szánom, még ha gyengének is. De nem jön be.

Reeves döbbenten megáll, mielőtt odaérünk a többiekhez és én önkéntelenül lestoppolok mellette. Meglep, ahogy megragad a csupasz vállamnál fogva és maga felé fordít. Nem enged el, lehajol hozzám, s a mozdulattól jó pár fekete tincs az arcába hullik. Mélyen a szemembe néz.

– Ezt az ötletedet nem mondod el senkinek! – mondja komoran, jelentőségteljesen, ha lehetséges még mélyebb hangon, mint amilyen a sajátja. Egy pillanatig elidőzök az arckifejezésén, aztán meglepetten tapasztalom, hogyan tágul hatalmasra a pupillája, kiszorítva a zöld szivárványhártyát. Megborzongok.

– Csak egy gagyi poén volt – válaszolok értetlenül, és bár nem esik kellemetlenül, ahogy a vállamat fogja, kicsúszok a szorítása alól. – Ugye nem vetted komolyan?

Csak néz rám zavarodottan, tekintetében fokozódó kíváncsisággal.

Otthagyom. Már nincs sok hátra, megérkeznek a zsákolók és felnyalábolják a nő holttestét. Összeszedünk mindent, ami kapcsolatban lehet az esettel. Miközben az utolsó képeket készítem, szó szerint a nő hűlt helyéről, végig tudatában vagyok, hogy Adam engem fixíroz.

De mire végzek és magamban elhatározom, hogy elcsípem a pillantását és rákérdezek, mi baja, eltűnik a tetthelyről.

– Nick? – A pasas a jelzés nélküli zsarujárgányának dőlve fáradhatatlanul nyomkodja a mobilját. Látványosan unatkozik. Csak félig figyelve hümmög nekem vissza. – Hová lépett le Reeves?

– Fogalmam sincs – felnéz és hanyagul körbepillant, amivel aztán baromi nagy segítségnek bizonyul. – Ezt lesd meg inkább! – és az orrom alá nyomja a mobilját.

Egy pillanatig azt hiszem, hogy egy fotót látok, de valójában egy biztonsági kamera videofelvétele az, csak az első percekben semmi nem mozdult rajta. Valami külterületi, kertes övezetben készülhetett, hajnaltájt, mert a fehérbe hajló fakókék horizonton kívül, szinte csak a körvonalait lehet látni a ritkásan álló fáknak, távolban egy-egy gazdasági épület sziluettjével.

Aztán hirtelen megjelenik az égen egy vöröses fényű tűzgömb, fellobban, majd lassan elhalva kihuny. Nagyon közelinek tűnik a felvételen. Az a benyomásom, hogy ha élőben látom, és felnyúlok, akár meg is érinthetem… Piros-lila, felhőszerű füstgomolyagot hagy maga mögött, mint a repülők kondenzcsíkjai, csak sokkal vastagabb kivitelben.

– Most komolyan, mi a szar ez? – bukik ki belőlem kevéssé nőiesen.

– Meteor – válaszolja büszkén, vigyorogva –, tegnap hajnalban hullott le innen kábé húsz kilométerre. Be fogják szállítani a nemzetibe.

Értetlenül meredek rá, széttárva a karom, körénk intve.

Egy helyszínelés kellős közepén ácsorgunk és Nick idétlen videókat nézeget a telefonján… Inkább nem is kommentálom.

Mivel minden rögzítve van, ami a saját munkámat illeti, fejcsóválva, köszönés nélkül otthagyom Nicket. Intek Stevienek és frusztráltan megkeresem a kocsimat. Nincs különösebb okom rá, mégis elegem van ebből a napból.

 

2.

– Az mégis hogy van, hogy te iszol, és nekem fáj a fejem másnap? – állok meg Cathy felett, aki a közös nappalink kanapéján heverészve próbál épp túljutni a tegnapi ivászat utóhatásain. Már délután van, de még mindig a pizsamának használt törökös szabású, batikolt nadrágjában és egy oversized, lyukas trikóban feszít. Lábát egy vékony takaróba csavarva lapozgat valami művészeti albumot. Hirtelen kapja fel a fejét, hátrarázva félhosszú, vörös haját és látom az arckifejezésén, hogy a mozdulat fájdalmas volt.

– Ha ez vigasztal, nem vagy egyedül – morogja. – Mi ez?

Felemelem mindkét kezemet, egy-egy ruhával. Figyelmesen végigméri mindkettőt: az antracitszürke, elegáns kosztümruhát, meg a jóval bohókásabb hangulatú, zöld és kék árnyalatai között váltakozó, organzából készült nyári dresszt.

– Nagyon szép ez a szürke ruha – rövid szünetet tart, hogy hangsúlyt váltson a nyomaték kedvéért –, egy temetésre! Naná a másik!

– Ez egy hivatalos esemény, nem egy szombat esti party – magyarázom, de ahogy visszamegyek a szobámba, a tengerszínű ruhát kezdem magamra rángatni. Nyakpántos, hátat szabadon hagyó fazon, laza esésű bő szoknyával.

Elismerem, a másik enyhén szólva dögunalmas, de pont ezért gondoltam megfelelőnek az esti „zsarubálra”. Tökéletesen passzol egy fekete kistáska-magassarkú kombóhoz. Csak egy kissé színtelennek tűnik és ez csak hangsúlyozza a saját halvány árnyalataimat.

Tűnődve nézegetem magam és egyre kevésbé tetszik, amit a tükörben látok. Szűkmarkúan bánt velem a genetika, ami a színeket illeti. A hajam fényes, egészen a hátam közepéig ér, enyhén hullámosodó tincsekkel és – micsoda luxus! – a héten már másodjára viselem kibontva. De ettől még seszínű, hideg szőke, és hiába, a nyári napfény nem szívta aranylóvá. A szememhez mondjuk passzolt volna a szürke ruha színe: acélos tónusú, mandulavágású, sötét, hosszú pillákkal. Biztos mindenkinek megvan az a testrésze, amire ha nem is büszke, de legalább elégedett vele. Én a szememmel vagyok így. Ugyanígy megvan az is, amit a legkevésbé kedvelek magamon. A szám hiába szép ívű, a kelleténél teltebb, egészen léha benyomást ad a kinézetemnek. Cathy szerint hülye vagyok. Ma, amikor minden harmadik nőnemű lény súlyos összegeket fizet az ajakfeltöltés múlandó csodájáért, nekem gyárilag összejött. De persze annyira nincs csókos szám, mintha telenyomták volna XL-es dózisú hyaluronsavval.

– Csini – Cathy áll meg a nyitott ajtóban a keretnek dőlve, biztatóan biccentve felém, majd a kezembe nyom egy pár fülbevalót, ami árnyalatát tekintve kísértetiesen hasonlít a ruhám színjátszó kékjére. A csaj tele van ilyen remekül passzoló kiegészítőkkel és rendszerint nagy mennyiségben hordja is őket. Persze a másnaposság tiszteletére, most mindenféle mütyür, karperec, nyakravaló és egyéb színes bizsu nélkül lézeng a lakásban. Gondolom zavarta a csörgés.

– Mi lett a tegnap esti lovagoddal? – teszem fel a kérdést, miközben beillesztem a csepp alakú függőket. Amikor otthagytam a Daryl’s-ben, valami magas, barna pasassal nevetgélt az egyik sarokban.

– Ehh… – csak legyint, mintha szóra se lenne érdemes. – Te nem találkoztál senki érdekessel?

– Nem – jelentem ki határozottan.

Furcsa dolog az asszociáció. Adam alakja ugrik be rögtön. Mondjuk ő volt az egyetlen új ismeretség tegnap este. Azért nyomatékosítva hozzáteszem:

– Senki érdekessel.

Nem sokat bíbelődök tovább a kinézetemmel, tegnap hagytam magam Cathy által sminkelni, öltöztetni… Most beérem egy szemceruzával, meg a kiengedett hajammal.

A nyár elején új épületkomplexumot kapott a rendőrségi központ. Tulajdonképpen már vagy két hónapja átköltöztünk, de a hivatalos átadás és felavató party csak ma lesz. Nick ezt emlegette “zsarubál” címen.

Mielőtt az ünnepség helyszínéül választott wellness központ felé veszem az irányt, előtte be akarok ugrani az örsre. Úgy terveztem, hogy átnézem a két lopott hulláról készült jelentést (a harmadik azóta se került elő), a Hondámat bent hagyom a központ parkolójában, és taxival megyek majd tovább.

Hiába van szombat délután, soha nem láttam még ennyire kihaltnak az épületet. Az irodám szintjén senki sincs rajtam kívül. Kísértetiesen visszhangzik a folyosó, ahogy végigmegyek rajta.

Keresgélnem sem kell, az asztalom tetején találom a mappákat. Ott van mindkét test eredeti boncolási jegyzőkönyve és az újak is. Kényelembe helyezem magam a kis szürke forgószéken és elkezdem átlapozni a mappákat. Szerencsére a friss jelentések nem tartalmaznak túl sok változást. Vagyis azon kívül, hogy külsőleg a nyakon és a korábban megtalált testen a csuklón rágott sebeket kreált valaki – mindenféle idegen DNS, nyálmaradvány hiányában, valamiféle eszközt használva – más egyéb behatás nem történt. Hála az égnek.

Befejezem a saját jelentésemet, ami félig már készen volt. Összecsatolom a doksikat, kiegészítem a készített fotókkal, a helyszínrajzzal…  Ahhoz képest, hogy nem is történt gyilkosság, egészen vastag kis dossziét sikerül összepakolni belőle. Kétszer kell végigmennem a termen, mire megtalálom Stevie új asztalát és otthagyom neki a paksamétát. Hétfőn örülni fog.

Éppen indulni készülök, amikor beszélgetés, sőt, vitatkozás hangjai ütik meg a fülemet. Jared Johnson, a jogi osztályról, akit csak Jayjayként hív mindenki és nővére Helaine lépnek be az irodába és azonnal félbehagyják a veszekedést, amint meglátnak.

Mindig is csodálva nézegettem ezt a testvérpárt, mert bár teljesen különböző vonásokkal rendelkeznek, valahogy egyértelmű a rokoni kapcsolat közöttük. Helaine nem tartozik az irodához, politikai pályán mozog, magasan öccse egzisztenciája felett. Ritkán fordul meg az örsön, így nem is ismerem valami jól. Jayjay viszont az egyik kedvenc munkatársam, ösztönös rokonszenvet vált ki belőlem. Mindketten nagyon magasak és kecsesek, bőrük halvány, szinte áttetsző. És ennyi az összes közös vonásuk. Helaine sötétbarna hajú, őzikeszemű, harmincas évei végén járó nő, arcvonásait mintha márványból faragták volna. Alakjáról senki nem mondaná meg, hogy van egy lassan felnőtt fia. Jayjay nagyjából ugyanannyi lehet mint én, 25 körülinek saccolom. Ezüst szálakkal átszőtt kék szeme, hosszú, szőke haja vonzza az örsön dolgozó nők tekintetét, de nem úgy tűnik, hogy ezt észrevenné, vagy különösebben érdekelné őt.

Mindketten talpig báli ruhában vannak, az esti alkalomra való tekintettel. Végignézve Helaine mélyvörös estélyijén és a tökéletesen egyező színű rúzson, amit visel, én azonnal alulöltözöttnek kezdem magam érezni.

– Látom, olyan vagy, mint az öcsém – fordul hozzám rögtön, amint üdvözöltük egymást. – Egy napot sem bír ki az örs nélkül.

– Be kellett fejeznem egy jelentést.

– Nekem pedig meg kell néznem egyet – ezzel, meg egy bocsánatkérő mosollyal otthagy minket.

Helaine rutinosan cseveg, amíg Jayjayt várjuk. Tesz pár kedves megjegyzést a ruhámra, néhány semmitmondó kijelentést a megnyitó ünnepségre, felajánlja, hogy elvisznek, amikor kiderül, hogy taxit akartam fogni… Egészen úgy tűnik, hogy el akarja terelni a figyelmemet a korábbi vitatkozásukról, nem mintha érdekelne vagy rá akarnék kérdezni. A délutáni fejfájásom újra előtör és ha nem futok bele a testvérpárba, erősen eltűnődöm azon a lehetőségen, hogy inkább hazafelé veszem az irányt.

Jayjay gyorsan előkerül és végül velük tartok. Nem kis meglepetésemre egy vadiúj Mercédes vár rájuk az épület előtt, külön sofőrrel. Szerencsére a tag nem ugrik ki a kocsiból, hogy ajtót nyisson mindannyiunknak, azt már nem bírnám megjegyzés nélkül.

A nagyjából húszperces légkondicionált autóút jót tesz a közérzetemnek. Mire megérkezünk a városszéli, domboldalba épült wellness szállóhoz, a nap már lemenő félben van. Narancsos fénybe vonja a modern, csupa üveg épületet. Nem jártam még itt korábban és nem számítottam rá, hogy ennyire puccos környezetet sikerül kibérelni a testületnek. A parkolót labirintusszerűen nyírt sövény szegélyezi. Széles lépcsősor vezet fel a főbejárathoz, ahol professzionális mosolyt viselő hoszteszek csekkolják a neveket és irányítanak tovább a megfelelő terem felé, bár a kivilágításnak köszönhetően egyértelmű az útirány. A kijelölt teremben kellemes félhomály uralkodik, megannyi színes, tompított fényű izzó váltakozó fényjátéka teszi hangulatossá a helyet. Magas, oszlopokkal tarkított étterem lett kibérelve a rendezvényre, az üvegfalak mentén kerek asztalokkal, középen szűkre szabott hellyel a táncolni vágyók számára. A terem túloldalán apró színpad várakozik üresen.

Helaine rögtön kiszúr valakit a terem bal oldalán és magával húzza Jayjayt. A srác rám vigyorog, mielőtt követi nővérét.

– Még találkozunk! – mosolyogva visszabiccentek, majd alaposabban is körülnézek, ismerősöket keresve.

Kiszúrom a tömegből Vincentet, az edzőt, akit nem minden célzás nélkül csak V-nek[1] emlegetünk magunk között. Egy nagyobb társaságban viszi épp a szót. Könnyű felfigyelni rá, mert mindenkinél magasabb egy fél fejjel. Nullásgéppel kopaszra nyírt fején, sötét, olajos bőrén és a fémkeretes szemüvegén táncot járnak a színes fények. Régről ismerem, csak egy évvel járt felettem a gimiben. Mindketten egy félreeső poros kisvárosból keültünk ide, én kifejezetten miatta, ugyanis ő szólt nekem az üresedésről az itteni helyszínelő csoportban. V. nem vesz észre, úgyhogy zavartalanul tovább nézelődök.

Nick tart felém, két pezsgős pohárral a kezében. Az öltöny amit visel, csak módjával passzol rá, valószínűleg nem friss darab. Az egyik poharat még köszönés előtt a kezembe nyomja.

– A tegnapi szerelésed jobb volt – üdvözöl vigyorogva.

– Nahát, jó tudni, hogy napról napra vacakabbul nézek ki.

– Úgy értem, az többet mutatott – rám kacsint, hozzákoccintja a poharát az enyémhez és egy slukkra lehúzza a sajátját, majd abba az irányba mutat ahonnan felbukkant. Vele tartok, közben bizalmatlanul méregetem a pezsgőmet és csak udvariasságból kortyolok bele. Olyan érzésem van, hogy a múlófélben lévő fejfájásomra nem ez lesz a legjobb orvosság.

– Mit ne mondjak, te is találhattál volna valami mást az érettségi öltönyödnél… – próbálom leoltani kissé megkésve.

– Diplomaosztóról van – feleli látszólag sértve, változatlan vigyorral az arcán. Közben önérzetesen lesimítja a nyakkendőjét.

– Aham, kiéről?

– A nagyapáméról – feleli röhögve.

A társaság java része – ahová vezet –, az éjszakai civil ruhás járőrök csoportja. Ez egy nemrég létrehozott csapat és afféle átmeneti funkciót tölt be. Jobbnak számít idetartozni, mint egyenruhában furikázni a város feletti rendet őrizve, és ugródeszkaként szolgál a magasabb pozíciók előtt. Azonban néhányan lefokozás útján kerülnek ide. Természetesen Nick is az utóbbi kategóriába tartozik. Nem ismerek mindenkit a csoportból személyesen, de sokukkal sikerült már összefutnom, gyakran besegítettek a helyszínek biztosítása közben. Stevie is a régi kollégáihoz csapódik, engem fáradt biccentéssel köszönt. Pont úgy néz ki, mint aki nem aludt eleget vagy csak szimplán semmi kedve nincs a mulatozáshoz.

A zene elhalkul és a terem végében lévő színpadot megvilágító meleg fehér fények felerősödnek. Halk mormogássá szelídül az addigi zsibongás, a legtöbben udvariasan a színpad felé fordulnak. Úgy tűnik, sikerült időben érkeznem és nem maradok le az ünnepi beszédről, valamint a kinevezésekről. Sajnos.

 

 

[1]    Utalás V mint vérbosszú c. film V nevű karakterére.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.3/10 (78 votes cast)
30 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Tudom, az élet “nem csak játék és mese”, de olyan jó ismét egy részletet olvasni a “szórakoztató irodalom” halmazból. Persze kellenek a magvas gondolatok, néha le is bukik a fejem az olvasásuk közben. Toposzok persze, a cím is olyan, ahogy több retro vicc kezdődik, de miért ne? Dögös helyszínelő – haja kibontva, ezt ne!, fogja össze rögtön:D -, és titokzatas, ámde vonzó újfiú, aki, és nagyon, nagy hála az írónak, csak majdnem jóképű, és inkább vékony, mint dagadó izmú. A steroidos kockahasak ideje lejárt, olvastunk eleget, mindenki megírta őket családostul, csapatostul – hoki, amerikai foci -, jöjjenek az újak. Hozzá még egy meteor is, ami, ki tudja milyen szörnyűséget szabadít a földre.
    A második rész viszont – szerintem – túl korai, és még krimit várnék, nem bulit, ahol leginkább személyközpontú konfliktusok várhatók, a hősnő öltözik rész pedig nagyon, nagyon hosszú. YA-ba is sok lenne, de ide még inkább, nem muszáj tudnom a lány hajaszínét és szemeszínét, (bár vannak benne ügyességek, mint a nap nem szívta mézszínűre – bár a nap inkább elvesz a színmélységből, de ez se lényeges. -), és a ruha leírása még Anita Blake esetében se volt ennyire részletes, pedig ott volt dögivel.
    Örültem ennek a részletnek, és remélem, átgereblyézve izgalmas könyv lesz belőle. Gratulálok.

  2. Szia!
    Gratulálok a továbbjutáshoz!
    Tetszett a részlet, elég sok közös vonás van az én regényemmel, ráadásul nekem is van egy Nick nevű nyomozóm 😀
    Szívesen olvasnám tovább, és remélem, te sikeresebb leszel a lektorin, drukkolok!

  3. Úgy indul, mint egy remekül és szakszerűen megírt krimi. Irigylésreméltó pontossággal és remek stílussal került elém a bűnügyi helyszínelő munkája, és ezt csak dicsérni tudom. Aztán jött a divatlap-kivonat a ruhák szabásmintájával és színével, irodalmi igényű szinonimákkal festve, majd a női csevegés az estéről, és lankadt a figyelmem. Nagyon sajnálom, lapozgattam; és fájó szívvel lemondtam arról, hogy vágyakozzam a folytatás után. Bizonyos íróiskolákban követelmény a külalak részletes leírása, de az olvasók azon rétegéhez tartozom, akik nem szívesen tanulmányozzák az NCIS képsorainak szöveges változatát. A képernyőn nem nagyon zavar a tökéletesre sminkelt nyomozónők serege, bár inkább Teresa Lisbon a kedvencem. A szöveges változatot túlságosan tankönyv ízűnek találom.
    Ettől függetlenül sok sikert kívánok a szerzőnek, a regény nyilván megtalálhatja a saját olvasóközönségét.

  4. Teljesen váratlanul ért a kikerülés, konkrétan egy kommentben értesültem egy csoporttársamtól az éppen folyó írókurzuson, hogy nem az én részletem van-e kint…?
    És de. 🙂
    Nagyon köszönöm a lehetőséget! <3

    Rose: Köszi a visszajelzést! Nagyon sok húrt megpendített bennem a kritikád <3, de annak külön örülök, hogy egy csomó olyan dolgot észrevettél, amit én is neccesnek érzek. 😀 A főhősnő leírásának védelmében csak annyit fűznék hozzá, hogy a későbbiekben jelentősége lesz a kinézetének, de igazad van, hogy egy ilyen blokkban tálalva nem igazán pörgeti az eseményeket… (finomat fogalmazva).

    Tessa: Nagyon köszi! 🙂 Bizony, anno azért is vállaltam be, hogy előolvasom a regényed, mert a zsáner nagyon-nagyon hasonló. Nem elég a Nick keresztnév, egy vezetéknéven is osztozunk (ez valami kollektív tudattalan lehet xD), csak az ebből a részletből még nem derül ki…

    Demeter Attila: Nagyon köszönöm! Örülök annak, hogy azért az elején találtál benne olyan részt, ami érdekes volt számodra is és teljességgel megértem, hogy hol úszott el nálad az a bizonyos hajó… 😉

    Mindenkinek köszönöm, hogy szánt rá időt és energiát, hogy elolvasta ezt az első másfél fejezetet és vissza is jelzett írásban, sokat jelent számomra! 🙂

  5. Remek kezdés, megragadja a figyelmet. Szokatlan bűneset, látszólag véletlen meteorit, szimpi főhős, figyelemfelkeltő karakterek — biztos koktél az izgalmas folytatáshoz, engem megvettél. 😀 Gratulálok! 🙂

  6. Heloise, Nikolett, Loraf Flow és Alba Ferro: Nagyon köszi a kedves szavakat, örülök, hogy ilyen sokatoknak tetszett! <3 Köszönöm, hogy időt szántatok az elolvasására és a visszajelzésre is! Igazán jól esett olvasni a pozitív soraitokat! 🙂

  7. Nagyon válogatós vagyok, amikor misztikus beütésű történetekről van szó, és ugyan ebből a műfajból a részlet nem sokat mutogatott, kifejezetten kellemes meglepetés volt. Gördülékeny, érzékletes, izgalmas, választékos. Gratulálok Ange, drukkolok Neked, és alig várom hogy tovább olvashassam!

  8. Kedves Ange!

    Az első rész olvastatta magát, ugy éreztem, valóban egy helyszínelő munkájába és gondolataiba nyerek bepillantást.
    A második résznél sajnos viszont az én érdeklődésem is csökkent, ebben voltak túlírások (ez biztos ízlés dolga), főként banalitások. Lehet, ez a zsáner sajátossága is, és biztos nálam is gyakran előfordul, inkább csak az első rész kidolgozottsága miatt tűnt fel ilyen élesen. Egyebként szívesen olvasnám tovább, mert igényesen írsz, és az E/1-es nézőpont itt telitalálat. Szorítok! 🙂

  9. Nem az első részlet amit olvasok belőle és még mindig nem tudom mi a szösz a lidroc, de már pokolian érdekel. 😀
    Egyébként a korábbi hozzászólók elmondtak mindent – az első rész nagyon szuper, a másodikon van mit csiszolni. Pár helyen megszaladtak a jelzők, de még így sem erőltetett, csak nagyon más a dinamika a helyszínelés után. 🙂
    Mindenesetre nagyon szurkolok, hogy legyen belőle könyv formájú könyv is. Buli volna. 😉

  10. Nekem nagyon tetszett! Nick karakterét valamiért egyből megkedveltem, imdom az iylen suttyó karaktereket 😀 Nekem tetszk az adok-kapok viszony köztük Fay-el. Várom a folytatást! Csak így tovább 🙂 Szerintem ez egy nagyon jó irány, nekem abszolút bejött!

  11. Tekla: Nagyon szépen köszönöm a biztató és kedves szavakat! <3 Igazán örülök, hogy tetszett neked! 🙂 A misztikus rész kicsit később robban be, de akkor nagyon.

    E. Indra: Igen, teljesen jogos, így utólag már én is úgy látom, hogy a második fejezet szorul némi "vágásra". 😉 Ettől eltekintve örülök, hogy összességében tetszett neked.

    Nagyon köszönöm, hogy elolvastátok, írtatok véleményt róla és a szurkolásért előre is hálás vagyok!

  12. Avel, Ladykatrina, James: Köszi szépen hogy rászántátok az időt a részlet elolvasására és a visszajelzésre is!
    A felvetésekkel kapcsolatban annyit elmondhatok, hogy a történetben a későbbiekben fény derül a lidrocok mivoltára és Nick is tovább kreténkedik.
    Nagyon köszi a szurkolást!

  13. A reszletesseget a tobbiek mar kiveseztek, ami valoban kicsit tultolt, de ne felejtsuk el, hogy ez a regeny valoszinuleg noknek szol, igy szerintem ez elnezheto, foleg ha kesobb beindul. En nagyon kivancsi vagyok a misztikus reszre, ebben a reszletben eppen hogy felcsillan, dehat az iras legelejerol van szo, igy ez nem felrohato.:) Osszessegeben jol megfogalmazott, valasztekos iras, siman elhittem volna, hogy egy profi iro irta Csak igy tovabb, oszinten remelem, hogy olvashatom e regeny tobbi betujet egeszen a vegeig

  14. RZZS: Nagyon köszi, hogy elolvastad és írtál véleményt róla! Örülök hogy tetszett annyira, hogy szívesen tovább olvasnád. 😉

  15. Annak ellenére, hogy nem a szívem csücske a jelen idejű narráció, szerintem nagyon jól működik a főhősnő saját belső monológjaként, már-már filmszerűvé téve az élményt. Többen mondták már, de nem szégyen ismételni, ha igaz, hogy olvastatja magát. A klasszikus zsarumonológ remekül el lett találva, szemléletesen adja át a főhős nézőpontját és a klasszikus krimibeli “mindenből elegem van” nyomozóattitűdöt. Mind Fay saját percepciója, mind pedig a részletben szereplő két fejezet történései, legyen szó akár egymás szívatásáról a félválról vett helyszínelés közben, akár a rendőrségi bankettről, az első pillanattól fogva lefestik egy végletekig diszfunkcionális és inkompetens szervezet képét, amely már jó előre sugallja, hogy Fayt feltételezhetően a kollégái inkább akadályozni/hátráltatni, mintsem segíteni fogják majd a későbbiekben, különös tekintettel Nickre, aki egy tökéletesen ellenszenves, klasszikus, harmincasan is középiskolai életét élő figura.

    Én kifejezetten hasznosnak éreztem, hogy két ennyire eltérő fejezet szerepel a részletben, már csak azért is, hogy egy tágasabb spektrumát szemléltethesse, mire számíthatunk a teljes történetben. Filmben nekem teljesen beleillene egy krimisebb nyitójelenet után egy munkahelyi drámába hajló folytatás, és a szememben arra is jól működik, hogy azt az érzést keltse, az előző napi bűncselekménynek egyelőre a főhős sem tulajdonít különösebb jelenséget. Ez is csak egy az élhetetlen város nyomasztó történéseinek végtelen sorában, olyannyira, hogy Reeves-nek a rosszul sikerült természetfeletti utalásra adott reakciója sem foglalkoztatja utólag – annak ellenére, hogy az olvasó számára már sejthető, hogy véletlenül rátapintott a lényegre. Tipikus, lassan induló történetnek tűnik a számomra, amely először felhelyezi a bábukat a táblára, és azután robban majd csak be. Az első két fejezet ugyan olyan toposzokkal operál, amelyeket számtalanszor láttunk már thrillerben és krimiben, de talán pont ez lehet a történet nagy erőssége is a későbbiekben, ha az ezutáni fordulatok csavarnak majd a recepten és borítják a papírformát.

    A karakterábrázolások részletességével én magam nem láttam különösebb problémát, első személyű narrációban talán jobban helyén valónak tudom érezni, ha egy főhős a saját (és mások) külsejéről ítélkezik, bár ez szerintem javarészt ízlés dolga, nekem ennyi még bőven belefér. A néhai Robert Jordan másfél oldalon keresztül taglalt reneszánsz ruhakölteményeihez képest meg főleg.

  16. Fruzsi B: Nagyon köszönöm a részletes reakciót, igazán örülök hogy ennyi minden átjött neked az első másfél fejezetből! <3 Nem mintha akarnék, de ha így lenne se tudnék vitatkozni a prekoncepcióiddal. 😀
    Nagyon köszönöm hogy elolvastad! 🙂

  17. Azon olvasók közé tartozom, akiknek épp annyira fontos a történet kidolgozottsága, mint a képi világ teljeskörű ábrázolása. Nagyon élveztem azon sorokat amikor a leírások szinte szinesztéziákká fokozódtak. Az illatok, színek játékát amik olvasva illusztrációkká álltak össze a fejemben.
    Kellemesnek találtam, hogy ugyan a krimi műfaja felé indulunk, mégis megmarad a könnyedség a már megszokott nyomasztó ábrázolás helyett. A háttérben megbúvó rejtély, amire Adam különös reakciója hívja fel a figyelmet, a további olvasás során is foglalkoztat Fokozott figyelemre és koncentrációra buzdít, hátha további utalással találkozom a történetben.
    A titok megfejtése utáni vágy ami miatt a lassabb leírásokat is figyelemmel olvastam.
    A nevek választása olyannyira illett a szereplőkhöz, hogy első olvasásra megjegyeztem őket.
    Remélem kiadásra kerül a mű, sok olyan olvasóhoz eljutva akik egy új világba szeretnének kerülni, ami súrolja a fantasy és a valóság határait, domináló szürke árnyalataival és felcsillanó színeivel.
    Sok sikert a pályázaton!

  18. Tetszik a dinamikus történetvezetés, és hogy milyen ízlésesen vegyül a fantasy a krimi stíluselemeivel. Számomra nagyon megkapó a főhős esendősége, már az elején is, ezzel is szemléltetve, hogy nem egy elcsépelt, a patikamérlegen kimért és tökéletes halhatatlanokról lesz szó egy őket éltető eposzban, hanem valami sokkal ’emberibb’ (ha megengeded ezt a szójátékot) történet kerekedik majd ki ebből.

    Szurkolok, hogy tovább jusson a regényed!

  19. Kovács Alexandra, Bambi: Nagyon köszönöm mindkettőtöknek, hogy rászántátok az időt a részlet elolvasására és a visszajelzésre is! <3 Igazán jól estek a kedves szavak és köszönöm a szurkolást is! 🙂

  20. Jól megfogalmazott, figyelemfelkeltő. Az kimondottan tetszett hogy mindennapi helyzetek is vannak benne, átèrezhető adok-kapok párbeszèdek. Olvastatja magát. Kíváncsian várom a folytatást!

  21. Nagyon szuper írás! Tetszik az írás humora is.
    Nick karaktere szerintem zseniális,. Nálam ő már befutó. 🙂 Várom a folytatást! Drukkolok a továbbjutásért (szerintem megérdemli)! 🙂

  22. Bridget és Ankvgh: Nagyon köszi, hogy elolvastátok és a visszajelzést is! 🙂 Örülök hogy tetszett nektek. <3
    Ami azt illeti, későbbiekben is akad még adok-kapok jellegű párbeszéd a szereplők között és Nick is feltűnik párszor a maga kretén humorával. 😉
    És köszi a drukkot! Ha minden igaz, holnap jön a lektori… (:

  23. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az egészet olvashattam már, így nem teljesen a részletre korlátozódik a hozzászólásom, de számomra nagyon látványos, hogy itt az elején, kissé túlzóan részletes akarsz lenni, mintha nem bíznál még se saját magadban, se az olvasókban, hogy el tudják képzelni, amit meg akarsz mutatni. Később ez változik. Szeretem, hogy természetes elemekkel dolgozol, a háttér és a történet megalapozásánál is, nem akarsz valami nagyon extra, teljesen hihetetlen dologból kiindulni, végig könnyű azonosulni a főhőssel, az érzéseivel, az eseményekkel, ugyanakkor nem elcsépelt, van több mondanivalója is, mégsem akarja a főszereplő megváltani a világot. Dolgozz még rajta és írd meg a folytatást is, mert én várom! 😀

  24. Sarabi: Köszönöm a véleményed így nyilvánosan is! 🙂 Úgy tűnik meglesz az a dolgozás a kéziraton, így a lektori után (és a rakéta projektbe való bekerüléssel meg pláne). 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük