Andrew Lucas McIlroy: Azok

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/bemutatkoznak-az-iroiskolasok” newwindow=”yes”] Íróiskolások[/button]

 

 

Gavril mindent tökéletesen eltervezett, mielőtt nekivágott volna az éjszakának. A zsebébe tömött némi aprót, úgy gondolta, hogy nem is megy haza, majd a reggeli előtt beállít néhány friss zsömlével, mintha csakpár percre ugrott volna le a közértbe. A szülei biztos örülni fognak, hogy ilyen szorgalmas és segítőkész. Ezen kívül a rosszabb kabátját vette fel, hogy majd kiszellőztethesse belőle a cigiszagot. Bimka kutyát is áthelyezte az előszobából a nappaliba és rácsukta az ajtót, hogy ne lelkesedjen túlságosan, ha elhagyja a lakást.

 

Éjfél és hajnali egy óra között járt az idő, amikor Gavril az ajtóhoz lopakodott és elfordította a zárban a kulcsot. Csupán egy halk kattanás jelezte, hogy rosszban sántikál, majd a fiú kilépett a folyósóra. Itt már biztonságban volt, lesietett a lépcsőn, harmadik emeleti lakásukat hamar maga mögött hagyta. A lépcsőház bejárata nyitva állt, így akadály nélkül jutott ki a szabadba.

Csípős áprilisi éjszaka fogadta odakint. Gavril pár pillanatra körülnézett, az utcájuk kihalt volt, nem fenyegette hát a lebukás veszélye. Elindult, hosszú perceken át panelházak sora mellett bandukolt, az épületek tetején díszelgő vörös csillagok ezúttal eltűntek az éjszaka sötétjében.

Gavril kiért a főtérre, átvágott a parkon. Mindenhol beton szegélyezte az útját, beton a talpa alatt, beton a virágágyások szélén, hatalmas, csiszolt kövek az épületek oldalán és tornácain. Ez volt Pripjaty városa, betonrengeteg, tömör, masszív, szögletes formák. A központ még éjszaka is fényárban úszott, egy-két ember lézengett a Prométheusz mozi környékén. Gavril rendületlenül menetelt célja felé, csupán egyetlen dolog tudta megállítani.

Kiérve a Kurchatova utcáról a fiú megtorpant és lecövekelt néhány percre a kerítés mellett. Az óriási telken is csönd honolt, csupán a fel-feltámadó szél fütyült a vidámpark építményei között. A város már készült a május elsejei ünnepségre, felállították a sátrakat, a céllövöldét. A körhinta mesefigurái ott bújtak valahol a sötétben, az óriáskerék sárga gondolái meg-megcsikordultak a magasban. Gavril a dodzsemet várta, azt szerette a legjobban. A színes, csillogó kocsik ezúttal ponyva alatt pihentek, a fiú mégis sokáig csodálta őket. Végül tovább indult, sietett, hisz nem akarta, hogy rá várjanak.

 

A fiúk az egyik városszéli játszótéren találkoztak. Mindenki ott volt, aki számított. Pontosabban azok, akik akarták, hogy számítsanak. Az ötlet, hogy éjszaka kilopóznak a városból és bebarangolják a környéket, egy Andrej Vahovskynevezetű srác fejéből pattant ki, aki amolyan bandavezéri tisztséget tudhatott magáénak az iskolában. Andrej könnyen parancsolgatott a társainak, hiszen már tizennégy éves is elmúlt. Vagyis bukott szamár volt a hatodikosok között.Az éjszakai túrát amolyan bátorságpróbának szánta, akik az ő bandájába tartoznak, nem lehetnek gyáva nyuszikák!

Gavril jól tudta, miféle kiváltságokkal jár Andrej bandájába tartozni, így különösen fontos volt számára az este. Kicsit szégyellte magát, amiért sem sört, sem cigit nem tudott lopni otthonról, de reménykedett benne, hogy társai megbocsájtják neki ezt a ballépést.A többiek mind hozzájárultak valamivel az éjszakai kiránduláshoz. A Havryl nevű fiú pogácsát hozott, másikuk, a kicsi Mihail pedig a távcsövével érkezett. Az alacsony, szöszke gyerek nem számított valami jó „vételnek” a banda szempontjából, de a messzelátója pótolta hiányosságait. A távcső kellett az éjszakai akcióhoz, és Andrej akkor is bölcs előrelátásról tett tanúbizonyságot, amikor arra gondolt, hogy a szomszéd házban lakó lányokat is kiválóan lehet majd kukkolni vele.

 

Elhagyva Pripjaty legutolsó lakóépületét a srácok kimerészkedtek a főútra.Hajnali két óra körül járhatott az idő, minden csendes volt és kihalt. Csupán az út szélén, a magasban futó távvezetékek duruzsoltak szorgalmasan. A horizonton, a fák felett fények csillogtak, egy hatalmas épületkomplexum lámpái és reflektorai. A Vlagyimir Iljics Lenin atomerőmű csupán három kilométernyire volt a várostól, a fiúk ide tartottak.

 

Az éjszakai országút, körülöttük a sötét erdő százszorta félelmetesebb volt, mint a város kihalt utcái. Gavril gyakorta azon kapta magát, hogy nem is figyelt társaira, pedig Andrej mindent megtett azért, hogy a kirándulás jó hangulatban teljen. Általában disznó vicceket mesélt, a többiek pedig harsányan nevettek rajta. Gavril némán poroszkált a többiek mellett, hallgatta az éjszakai erdő neszeit. A csapat közeledtére valami elfutott a fák közt, bizonyára egy őz akart átkelni az úton.

Váratlanul kisebb incidens zavarta meg a kirándulást. A fiúk még jó előre észrevették a közeledő teherautók reflektorait, így idejében fedezékbe húzódhattak. Elbújtak a fák közt, megvárták, míg a járművek elhaladtak mellettük. A főútra azonban már nem tértek vissza, az erdőben folytatták útjukat. A Sziget már csupán pár száz méterre volt tőlük.

 

Végül a csapat elérte célját, kiléptek a fenyőfák alkotta ritkás erdőből. A folyóparton voltak, a túlsó oldalon már a Sziget látképe tárult eléjük. A mesterségesen kialakított félszigetet körbeölelte a szabályozott Pripjaty folyó, a betonkerítéssel lezárt, őrbódékkal védett terület közepén pedig ott trónolt a hatalmas épületkomplexum. A lámpák, reflektorok fénye kissé vörösre színezte a horizontot, így az erőmű tornyai és kéményei nem vesztek el a sötétben.

A fiúk hozzáláttak, hogy megbeszéljék a haditervet. Lehasaltak a fűbe, Andrej a messzelátón keresztül fürkészte a környéket, ahogy a filmekben látta. Végül kijelentette:

– Odáig kell elmennetek. A kerítésig.

– De hogy megyünk át a folyón? – kérdezte Mihail.

– Mondjuk átlebeghettek fölötte. Nem tudsz úszni, szerencsétlen?!

– Átúszni? De nagyon hideg van… – Gavril nem akart szájalni leendő főnökével, ám azt elképzelhetetlennek tartotta, hogy megmártózzon a jéghideg folyóvízben.

– Jujj, a kis Gav megfázik! Ne aggódj, majd anyuci kifújja az orrod… – Andrej elhallgatott pár pillanatra, végignézett a barátain. Úgy tűnt, kissé meglágyult a szíve, mert hozzátette:

– Pffff… nem bánom, kerülhettek is. De ha elkapnak titeket, rólam kussoltok, világos?!

– Te nem jössz? – kérdezte Mihail, aki időközben sikeresen visszaszerezte a messzelátóját.

– Én?! Nekem már mér’ kéne mennem?!

– Hát…

– Elég a szarakodásból! Egyenként végrehajtjátok a küldetést, ha odaértek… akkor…akkor…

– Akkor mit csináljunk?

– Hugyozzuk le!

– Ha lesz elég időd, lehugyozhatod, baromarcú! De az is elég, ha megfogod a kerítést! Igen! Figyelem! Aki nem ér hozzá, az érvénytelen! Világos? Ki kezdi? – Andrej mogorva ábrázattal végignézett a többieken, ám még mielőtt kimondhatta volna az első áldozat nevét, egy halk suttogás félbeszakította.

– Várjatok…

– Mi az?!

– Nézzétek! – Az egyik fiú felfelé, az építmény tornyai felé mutatott. – Ott… ott van valami…

Néma csend ereszkedett a folyópartra. A csapat tátott szájjal bámulta az erőmű kéménye körül suhanó árnyakat.

– Mik… mik azok? – kérdezte az egyik fiú, ám senki nem felelt neki. Gavril kikapta Mihail kezéből a messzelátót és így fürkészte a furcsa jelenséget. A teremtmények négyen-öten lehettek, hol eltűntek, hol előbukkantak a kémények és tornyok árnyékából. Aztán az egyikük megpihent, leült a gigantikus betontömb tetejére. Szárnyait kissé fölhúzta, úgy festett, akár egy rémisztő vízköpő a kísértetjárta ház ereszcsatornáján. Gavril erre a lényre összpontosított, ráfókuszálta a messzelátó lencséit. A teremtmény emberszerű volt, arcának vonásai felsejlettek a narancsos-vöröses égbolt előtt.

A lény hirtelenjében megfordult, parázsló szemét egyenesen a fiúra vetette. Gavril teste megdermedt, épp csak arra volt képes, hogy a messzelátót leeressze a szeme elől.

Ekkor az erőmű udvarán is történt valami. A járdákat, falakat vigyázó reflektorok fényei ezúttal a tetőtér felé fordultak, a fegyveres őrök előbújtak a bódék rejtekéből. Gavril néhány pillanatra a kerítésen túli világra szegezte a tekintetét, majd visszanézett a tornyokra. A lényeket már sehol sem látta. Zavarodottan fordult társai felé, úgy tűnt, még a rettenthetetlen Andrej sem tudta, mit kéne tenniük.

– Jobb lenne… elhúzni innen… – mondta egyikük, egy másik, kisebb fiú már hangosan hüppögött.

Ebben a pillanatban hatalmas árnyék vetült a csapatra, valami lecsapott rájuk az éjszakai égboltról. Sikítás, ordítás verte fel a folyópart csendjét, a csapat szétszéledt, mindenki futott, amerre látott. Legtöbben az erdő felé vették az irányt, mások a főútra szaladtak fel. Ami közös volt bennük, egyikük sem tudta, mit csinál. Az életükért rohantak, a külvilág megszűnt létezni számukra.

Gavril is a fák felé futott, senkivel és semmivel nem törődött. Néhány perc múlva, amikor tudata kitisztult valamelyest, akkor jött rá, hogy teljesen egyedül van. Még mindig ész nélkül rohant, a fenyőfák szúrós, gonosz akadályként tornyosultak körülötte. Kis idő múltán kiért egy tisztásra, megtorpant pár pillanatra. Figyelt, hallgatta a csöndet, szívverése már-már lassulni kezdett… Ám hirtelenjében eltűntek fölüle a csillagok, valami megragadta a kabátját, őt pedig a földre lökte. Gavril egy nehéz test nyomását érezte a hátán, fél arca belefúródott a jéghideg rögök és tűlevelek közé. Ekkor már semmi nem számított, a fiú megszűnt létezni, csak egy kis állat volt, aki az utolsókat rúgja a ragadozó karmai között. Gavril teste megdermedt, csupán a vére dobolt a fülében. Kisvártatva másfajta hang is eljutott a tudatáig. Érezte a lény közelségét, ahogy hozzáhajolt, ahogy fejét kis híján az arcához nyomta… Sercegő, rezgő hang suttogott a sötétben, leginkább úgy hangzott, mint a rádió, amikor az ember az állomások közt keresgél.

A hátát ért nyomás hirtelenjében megszűnt, Gavril ezúttal szárnyak suhogását hallotta. Egyetlen pillanatot sem tétovázott, felpattant a földről és ész nélkül rohanni kezdett. Csupán a szerencséjének köszönhette, hogy jó irányba indult. Hamarosan kiért a ritkás erdőből, feltűntek előtte a város első, kertes házai. A fiú ebből semmit sem fogott fel, ész nélkül rohant, a világ összemosódott körülötte. Végül megtorpant. A lendülettől hátraesett, könnyes szemekkel nézett fel az óriásra, aki újból lecsapott rá. Fekete teremtmény állta el az útját. A szörnyeteg egy emelvényen ácsorgott, karjait az ég felé emelte, szárnyai… Szárnyai nem voltak, csupán a köpönyege, a ráaggatott drapéria lobogott a teste körül. Az emberalak egy madárral küzdött, ám arca semmiféle érzelemről nem árulkodott. Gavril könnyes szemekkel nézte a hős Prométheusz szobrát, mely évek óta állt a téren, a mozival szemben. Igen, Prométheusz már régóta őrizte a várost, szimbólum volt, az erőmű, a rendszer jelképe.

A fiú feltápászkodott a földről, megtörölte a szemét és az orrát. Kezdett megnyugodni. Még sokáig bámulta a szobrot, gondolatok cikáztak a fejében. Lehetséges, hogy eddig is csupán a képzelete játszott vele? Elgyötörten, holtfáradtan haza indult.

Mire Gavril elért a házukig, addigra már hajnalodott. A fiú sokáig topogott a lépcsőház bejáratánál, végül bement az épületbe, ám itt újból megtorpant. Benyúlt a kabátzsebébe, néhány pénzérme túlélte az éjszakai kalandokat, ám legtöbbjük elveszett. A kulcsával együtt. Nem tudta, mit tehetne, nem mert hazamenni. Nem mert bekopogni. Fásultan leült hát a bejáratnál és várt. Nem tudta, mire. Csak várt.

 

Anna Ristov korán kelt, szerette friss pékáruval megörvendeztetni a családját reggelente, így elindult a közértbe. Férje és Gavril még javában aludtak, ő legalábbis ezt hitte. Így aztán, amikor meglátta fiát a lépcsőházban kuporogni, még a kosarát is kiejtette a kezéből. Rémülten rohant a gyerekhez, aki szemmel láthatólag nagyon rossz állapotban volt. Holtsápadt arcát kisebb karcolások tarkították, kócos hajába tűlevelek ragadtak.

– Mi történt veled?! – kérdezte az asszony, átölelte a fiát, majd kis idő múltán felsegítette a földről.

Gavril szerencsétlenül állt egyik lábáról a másikra, majdnem elsírta magát. Aztán hirtelen kibökte:

– Elestem…

– Elestél? De hát…

– Zsömlét akartam venni a reggelihez, de elestem…

– És hol?

– Az utcában…

Anna asszony aggódó arckifejezése megváltozott, most már szúrós szemmel nézett a fiára. Láthatólag egy szavát sem hitte.

– Annyira igyekeztél, hogy elestél?

– Igen…

– Na jól van, elég ebből! Fölfelé! Indíts fölfelé! – Az asszony megragadta a fiú karját és elindult vele a lépcsőn. Félúton a kosarát is magához vette.

 

Ristov úr épp kibattyogott a konyhába, amikor felesége és fia beállítottak az ajtón. A férfi papucsban, köntösben, ásítozva indult a hűtő felé, Gavril állapota először fel sem tűnt neki. Ahogy a felesége villámló tekintete sem. Anna asszony rikácsolva próbálta magukra vonni a férfi figyelmét:

– Most nézd meg a fiadat!

– Mit nézzek rajta kora reggel?

– Már nincs korán, fél nyolc van…

– És vasárnap…

– Húzd ki a fejed a hűtőbél és nézz a fiadra! Azt mondja, hogy elesett! De hát nézz csak rá! Nyilvánvaló, hogy megverték!

Ristov úr erre már felnézett. Megállapította, hogy Gavril valóban szörnyen festett. Bár sokkal inkább úgy nézett ki, mint aki kísértetet látott. Anna asszony tovább sopánkodott:

– A kabátjának füstszaga van, biztos azokkal a huligánokkal találkozott! – Lenézett a megszeppent fiúra. – A pénz? Az megvan még, vagy azt is elvették?

– Itt a pénz… – Gavril előhalászta a megmaradt érméket. Kicsit fellélegzett, mert úgy tűnt, hogy az anyja elhitte a zsemlés mesét, vagy legalábbis egyáltalán nem gyanította, hogy kiszökött az éjszaka.– Elestem… mondom, hogy elestem…

– Hát ez nem igaz, mindjárt megőrülök!

Most már Ristov úr is felemelte a hangját.

– Hagyjad! Ha elesett, hát elesett! Ő tudja! Az ő dolga.

– Az ő dolga, mi?

– Nincs semmi baja, megvan keze-lába, úgy tűnik, a nyelve is a helyén van. Kilyukad a gyomrom, reggelizni akarok. Szedje rendbe magát és üljön asztalhoz.

Gavril örült, hogy megszökhet az anyja elől, így azonnal végrehajtotta az utasítást, eltűnt a fürdőszobaajtó mögött. Ristov úr ezután már csak ennyit mondott a feleségének:

– Majd elmondja, ha akarja. Ne szekírozd. Felesleges beleavatkozni a gyerekek dolgába.

 

Bár a friss zsömle ezúttal távol maradt a Ristov család asztalától, azért akadt bőven, amit elfogyaszthattak reggeli gyanánt. A konyhára némaság ült, még a felnőttek sem szóltak egymáshoz. Gavril sután ücsörgött a székén, nagyon éhes volt, de valahogy egy falat sem ment le a torkán. Aggódott. Semmit sem értett. Mik voltak azok..?És egyáltalán valóban ott voltak? És mi van a többiekkel? Lehet, hogy már nem is… Gavril megrázkódott, ebbe bele se mert gondolni. Kétségbeesetten kutatott bármiféle kapaszkodó után, ami a valóságban tarthatta. Végül az apjára nézett:

– Apa…

Ristov úr letette a szendvicsét, feléledt benne a remény, hogy fia mégiscsak elmeséli neki a történteket. Kis ideig Gavril is ezt hitte, aztán végül csak ennyit kérdezett:

– Apa, a sasok repülnek éjszaka?

A férfi meglepődött a kérdés hallatán:

– A sasok? Hát… nem tudom, nem hinném. Miért?

– Éjszaka láttam valamit, ami repült… és nagy volt.

– És mégis hol láttad?

– Az ablakomból…

– Nos… nem hinném, hogy a sasok repülnének éjszaka, inkább egy bagoly lehetett. Gyakran bejönnek a városba.

– És a baglyok is megnőnek olyan nagyra?

– Igen, elég nagyok… Tudod mit? Egyszer elmehetnénk megfigyelni őket, szülinapodra kapnál egy távcsövet és…

Anna asszony felkuncogott, úgy tűnt, végre kezdett oldódni a fagyos hangulat. Játékosan rácsapott a férje karjára:

– És vajon ki örülne jobban annak a távcsőnek? Talán te?

– Meglehet! – A férfi is felnevetett. Gavril nézte a szüleit, a feszültség benne is oldódott kicsit. Bagoly… igen, talán valóban az volt. Más nem lehetett. Az éjszaka, a rettegés, a látomások… már oly messzinek tűntek. Mintha meg sem történt volna. Most idehaza volt, biztonságban. Már semmi rossz nem történhet vele. Ekkor valami hozzáért a lábához, Gavril lenézett.

Bimka kutya leült a kőre, fejét pedig a fiú ölébe fúrta.Barna, könyörgő szeme hol kis gazdájára, hol az asztalon sorakozó finomságok felé siklott. Gavril, mint mindig, ezúttal is megszánta néhány falattal.

 

Éjszaka a lidércnyomás visszatért. Gavril nehezen aludt el, sokáig csak forgolódott az ágyában. Aztán amikor mégis elnyomta az álom, különös árnyak kísértették. Gyakorta egy baglyot látott az ablaka előtt, a madár mindenáron be akart jutni a szobájába. Aztán eljött a hétfő reggel, és a fiú ismét visszatért a valóságba. Sokáig nem volt ideje a rémálmain gondolkodni, kicsit elaludt, így kapkodva öltözött, reggelizett. Szerencsére Anna asszony kézben tartotta az eseményeket, így Gavril már időben indulhatott iskolába.

 

A fiú magába zuhanva battyogott az iskola felé vezető úton. Ismét gondok gyötörték. Igen, most aztán kiderül… Mi lesz, ha a barátai nem jönnek? Mi lesz, ha mégis történt velük valami az erdőben? Az a furcsa, földöntúli világ ismét sötét árnyként borult rá. Nem akarta ezt! A valóságot akarta…

Hatalmas kő esett le Gavril szívéről, amikor az épület bejáratánál meglátta Andrejt és a bandáját. Úgy tűnt, senki sem hiányzott. Viszont mindannyian rettenetesen megváltoztak. Már nyoma sem volt a harsány, nevetgélő, viccelődő csapatnak, falfehér kis szerencsétlenségek ácsorogtak a fal mellett, szinte nem is beszéltek egymással. Úgy tűnt, a banda is megkönnyebbült, amikor Gavril feltűnt a színen.

– Te meg hol voltál? – kérdezte Andrej, a csapat körbeállta Gavrilt.

– Odahaza… – válaszolt a fiú.

– Eltűntél, mikor… – Andrej lapos pillantásokat vetett, úgy tűnt, eléggé szégyelli magát az éjszaka történtek miatt. Futott és visított, mint egy lány. – Hát… azt hittük, hogy elkaptak…

– Az őrök?

– Nem… hát… azok…

Némaság telepedett a csapatra, egyiküknek sem volt ínyére, hogy a lidércnyomás újból befurakodott az életükbe. Gavril azonnal közbelépett:

– Apám szerint… baglyok voltak…

– Elmondtad neki?!

– Nem… csak azt, hogy az ablakomból láttam… azokat… De szerinte baglyok voltak…

– Ahha… hát… biztos.

A többi srác is helyeslőleg bólogatott. Ekkor megszólalt a figyelmeztető csengetés, már csak pár perc volt hátra a tanóra kezdetéig.

– Menjünk… – motyogta Andrej, és életében először nem kifelé, hanem befelé vezette a társaságot.

Gavril kicsit lemaradt a többiek mögött, örült neki, hogy sikerült megnyugtatnia őket. Végre minden visszatért a rendes kerékvágásba. A fiú körülnézett pár pillanatra, verőfényes, gyönyörű tavaszi nap volt, a város életre kelt. Az emberek munkába igyekeztek, autók, buszok jártak, a fák és házak fölött az óriáskerék sárga gondolái ragyogtak. Gavril nem sejtette, hogy mindez hamarosan eltűnik. Pontosabban, belefagy az időbe. A világ a feje tetejére fordul.

 

 

***

 

Az ébresztőóra hangosan csipogott, majd automatikusan átváltott az egyik rádióállomás frekvenciájára. A zeneszám épp véget ért, egy férfihang szólt bele a mikrofonba:

„Stevie, tudod-e, milyen nap van ma?”

„Hétfő?”

„Az, és december 21. Kedves hallgatóink, aki eddig még nem vette meg a karácsonyi ajándékokat, az már ne is tegye, ugyanis a maják szerint ma kinyiffan az emberiség!”

„Áhh, csak egy nagy fordulópont lesz, átkerülünk a hatodik dimenzióba, vagy mifene! Egyébként melyik időzóna szerint számították a maják a világvégét? A meccset megnézhetem még?”

„Nem tuom’, minden esetre a meteorológusok gyönyörű, napsütéses időt jósoltak nekünk. Szóval, fiúk, lányok, jó nap ez a halálra!”

A műsorvezető szövegelését harsány gépnevetés követte, Gavril Ristov dühöngve nyúlt a gomb után:

– Barom… – morogta, és kikapcsolta a rádiót.

 

Gavril majd egy órán keresztül folyatta magára a meleg vizet, a fürdőszoba valóságos gőzkabinná változott. Ennek ellenére, amikor kilépett a zuhany alól, még mindig álmosnak érezte magát. Szörnyen nehezen indult a napja, ahogy az elmúlt években mindig. A férfi elsőként a tükörhöz lépett, a törülközőjével kissé letörölte róla a párát. Fáradt, nyúzott arc nézett vissza rá.A zuhany kétélű fegyver volt számára, egyrészről kitűnően ellazította, ezt szerette. Viszont ilyenkor száguldoztak a gondolatai, és olyasmi is eszébe jutott, amit tudatosan száműzött a fejéből. Nem akart ezekre a régi dolgokra emlékezni. A balesetre. A kitelepítésre. Akárhogy is igyekezett, már nem tudta útját állni a gondolatfolyamnak.

1986. április 27. Alig egy órájuk volt a csomagolásra. Semmit nem értettek. Azt ígérték nekik, hogy pár napon belül visszatérhetnek. Csupán a legszükségesebb holmikat vihették magukkal, jószerével mindenük a lakásban maradt. Az egész életük. Bimkát is kivitték az utcára, abban reménykedtek, hogy talán kivételt tesznek velük és őt is felengedik a buszra. A pórázát egy katona vette át, ám a kutya elég nagy testű volt és kihasználta a férfi figyelmetlenségét is. Bimka rohant a busz után, egészen a város határáig követte őket. Katonai járművek és fegyveresek mellett haladtak el, Bimka kutya pedig összeesett az úton. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentek, hogy az életük már soha többé nem lesz ugyanolyan.

Gavril emlékezett Szlavuticsra is, a városra, ahová költöztették őket. Itt minden szürke volt, mintha a színek is elszöktek volna a világból. Szinte már senki nem élt azok közül, akiket ismert ebből az időből. Túlélő volt. Többszörösen is. Túlélte Csernobilt. Aztán túlélte a betegséget, öt éve pajzsmirigy rákot diagnosztizáltak nála, de már régóta tünetmentes volt. És túlélte… A férfi elfordult a tükörtől. Ezeket a gondolatokat már tűzzel-vassal irtotta az elméjéből.

Gavril kibattyogott a nappaliba, feltett magának egy kávét, majd felöltözött. A férfi kezdetben a pult mellett ácsorgott, hosszú percekig csak szorongatta a bögréjét, majd egy rövid sétára indult. Elhúzta az üvegajtót és kilépett az apró teraszra. Felkészült rá, hogy a szoba csendje után a város zaja, a munkába igyekvők sokasága fogadja majd, de nem így történt. Gavril letekintett az alant futó utcára, ami szinte üres volt,csupán néhány ember lézengett a járdán.Valami furcsa dolog történhetett…

Gavril lassan tizenkét éve lakott Meyersmillben, de még soha nem látta ilyen kihaltnak a várost. Talán éjszaka sem. Mi történhetett? Megborzongott, mert újból eszébe jutott Pripjaty, a szellemváros.

A férfi visszasietett a lakásba, azt tervezte, hogy felmegy a netre és megkérdezi valamelyik ismerősét a cseten, de aztán ennél gyorsabb megoldást választott: bekapcsolta a tévét. Meyersmillelég nagy város volt ahhoz, hogy egy komolyabb balesetet közvetítsenek a hírekben. A képernyőn pillanatok alatt megjelent Gavril kedvenc csatornája, melyen folyamatosan sorozatok, kaland és történelmi filmek mentek. Ám ezúttal egy bemondónő fogadta, aki döbbent arccal kommentálta  a bejátszott élő adás eseményeit.

A bögre kiszánkázott Gavril kezéből és ripityára tört a parkettán. A helyszínen lévő tudósítók kamerája az Imperial Center bevásárlóközpont tornyát filmezte, pontosabban a körülötte zajló furcsa eseményt. Embertestű, szárnyas lények köröztek a levegőben, hatalmas testtömegük ellenére lassan, komótosan repültek, mintha csak a szél vitte volna őket. Hatan-heten lehettek, baljós kísértetekként járták táncukat a központ tornya körül. Ezután a kamera jobbra fordult és lakóépületeket filmezett, a teremtmények itt is jelen voltak, legalább tucatnyian röppentek tova a tetők felett.

Gavril többet egy percet sem tétovázott, az előszobába rohant, felkapta a cipőjét és kifutott a folyosóra. Pár pillanatig babrált a kulcsával, ám annyira remegett a keze, hogy nem talált bele a zárba, így hagyta a fenébe és futott tovább.

 

Nagyjából tíz percbe telte, mire Gavril rohamtempóban megérkezett az Imperial előtt lévő térre. Az épületet és a háttérben lévő utcákat már lezárták, a rendőrség kordonnal őrizte a területet. Kommandós osztagok és katonai járművek is voltak már a leválasztott részeken. A kordonon kívül hatalmas tömeg gyűlt össze, az emberek többsége szájtátva figyelte az eseményeket, mutogattak, kiabáltak, fényképeztek a telefonjaikkal. Akadtak olyanok is, akik sírógörcsöt kaptak, rettegve ücsörögtek a járda szélén. Egy asszonynak épp infúziót kötöttek be a mentősök. Gavril dermedten figyelte a bevásárlóközpont körül repülő lényeket. Annyi éven át hitte, hogy csupán a képzelete játszott vele… És most itt voltak Azok, mindenki látta őket. Ráadásul egyre többen és többen jöttek, hamarosan annyian voltak, hogy baljós árnyékot vetettek a térre és a lezárt utcákra. Mind ugyanúgy viselkedtek, néma köröket írtak a levegőben, úgy tűnt, senki és semmi nem mozdíthatja ki őket ebből a furcsa, transz-szerű állapotból. Köröztek… akár keselyűk a dög fölött. Vagy épp, mint az énekesmadarak a ragadozó jöttére? Akik a veszélyre figyelmeztetik a környék állatait?

Ebben a pillanatban az egyik lény kivált a többi közül, elhagyta a magaslatot és leült az egyik lámpa tetejére. Az oszlop panaszosan felnyikordult a súly alatt. A teremtmény közelről még félelmetesebb volt, mert torz vonásai egy ember arcára emlékeztettek. Egy ember arcára, aki egyenesen a pokolból nézett vissza halandó társaira. Parázsló szemek pásztázták a tömeget, a térre néma csönd telepedett, így mindenki tökéletesen hallotta a furcsa, sercegő hangot, amikor a lény kinyitotta a száját. Gavril jól ismerte ezt a hangot… Szörnyű gondolat hasított belé. Évekkel ezelőtt Azok könnyű szerrel megölhették volna, de nem tették. Ő maga nem túlélő volt, hanem… Talán egy követ, akit útjára bocsájtottak? Igen, már tudta. És érezte, hogy ezúttal is valami rettenetes fog történni.

A férfi zavarodottan nézett körbe. Tennie kell valamit! De mit mondhatna? És kinek? Ki hinne neki?

Ekkor ismét történt valami. Gavril felnézett, csillogást látott a horizonton, a felhők között. Fehér, vibráló csóva közeledett a város felé, mely pillanatok alatt elérte a földet. Éles fény villant, majd minden elsötétült. Kicsivel később újból fény gyúlt a feketeségben, ám ez a ragyogás már hívta, csalogatta.