Andrew Lucas McIlroy: Árnyból az angyal – 1. rész

Előszó

Árnyból az angyal, eljött hozzátok, / Lássátok, lássátok /Ő lészen néktek üdvözítőtök, /Lássátok, lássátok.

     „Ő az Örökkévaló, kit nem nevezünk nevén, mert esszenciája körülölel minket. Ha imádkozunk, Őhozzá szólunk, ha álmodunk, Róla álmodunk, ha azt mondjuk, a Haragvó, vagy a Megbocsájtó, senki másra nem gondolhatunk, csakis Őrá. A hatalmas Örökkévaló éppen hat nap alatt teremtette a világot, és a hetedik napon megpihent a Világosság tengerében. Egyetlen gyermeke, az ember, a férfi, és minden más csupán szolgának teremtetett, az asszony éppúgy, mint más halandó fajták. Ezekben csupán a sötétség lakozik, húsuk táplálék, ölük kéjt adó, és ha gondolataik arra vetemednének, hogy kiszökjenek bűnös testükből, el kell tapodni nyomban, különben romlást hoznak az ember világára. Az emberére, ki az egyetlen tiszta közöttük.

       Az Örökkévaló, miközben a hetedik napon végigtekintett művén, gyermekéhez is szólt, és megajándékozta a tudással, mit senki más nem bírhatott.

 – Ez az én valóm és esszenciám – mondá első gyermekének. – Csak a tiéd, és senki másé, jól vigyázz rá, gonosz hatalmak nem érhetik. Ajándékozd tovább utódaidnak, azoknak, kik hisznek énbennem, mert az igaz tudás csak tőlem van, minden más aljas és halált hozó. – A férfi megkapta hát a mágia adományát, ám szavát nem sokáig állhatta. A gonosz hatalmak azonnal rávetették magukat gyengeségére, az asszonyra, kit ő úgy szeretett. Az első asszony, kinek bűnös teste kiváló táptalaj volt démonoknak és szellemeknek, csellel hamar rávette urát, hogy tárja fel előtte a mágia tudományát. Megszülettek hát az első sámánok és boszorkányok, kik hamar szétrajzottak a világban, és szabadon űzték ártó praktikáik.

 – Szörnyű dolgot cselekedtél – mondá az Örökkévaló első gyermekének. – Bár ostoba vagy, szeretetem sosem szűnik irántad. Ám lásd, mit hoztál magad fejére. Eztán életed állandó küzdelem lesz és gyanakvás, a Gonosz köztetek jár majd, és olyan álarcot ölt, mely mögé belátnod nehéz lesz. Ártatlanok, ifjak, gyermekek álarcát. Kössetek hát szövetséget, egyházam kősziklára építsétek, és vigyázzátok a világ álmát. Járjatok a fényben, gyomláljatok ki mindent, mi más, mint ti. Gyermekeitek és asszonyaitok ostorral verjétek, akárcsak barmaitok, más népek gyermekeit tapossátok, akár a férgeket, mert mindannyiukban a gonosz lakozik. Sose feledjétek, én vagyok az Egyetlen, és a Világosság felé vezetlek titeket. Ha így cselekszetek, mindent megadok nektek, hatalmat és gazdagságot, szentséget, mindent, egyetlent kivéve. Asszonyhoz sosem érhettek, sem tettel, sem szóval, mert illata és bűnös teste megrészegíti a ti elmétek, és elfordítja orcátok éntőlem.

      Tudjátok ti mindnyájan, hogy a világnak keletkezése pontban háromezer évvel ezelőtt történt, az Örökkévaló azonban sosem hagyta el gyermekeit, vigyázó szemeit reánk veti, és jobbján ott ülnek az Igazak. Ti mindnyájan hát cselekedjétek szavait, sújtson le ostor és kő a hitetlenekre, a perzselő láng égesse ki lelkükből a Gonoszt, és várjátok a Világosságot, a Mennyeknek Országát, mert az Örökkévaló véget vet a sátán rémuralmának.

 ( artimoi Samuel evangéliuma, első könyv)

1. fejezet

Yvon Jacobs holtfáradtan rogyott le a földre, tagjai olyannyira sajogtak, hogy semmi nem érdekelte. Ez volt a legelső éve, hogy férfimunkát végzett odakint, a mezőn, nem is igen bírta, pedig nagyon igyekezett. A nap vége felé azonban elérkezettnek látta az időt, hogy végre egy kis pihenőt engedélyezzen magának. Nem volt könnyű dolog apja vigyázó tekintete elől elszöknie, ám a délutáni ima segítségére sietett. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer életében így várja majd az Örökkévalóhoz intézett fohászokat, hisz aligha volt olyasmi, amit jobban utált, mint a templomba járást. Mostanra azonban már tudta. A munkát sokkalta inkább gyűlölte. Na, nem mintha eddig a lábát lógatta volna, mióta az eszét tudta, rengeteget segédkezett odahaza, ám a mezőn való munka sok erőt és kitartást igényelt. Most, hogy betöltötte a tizenkettedik életévét, rokonai úgy ítélték, eléggé felnőtt a feladathoz. Yvon egyáltalán nem érezte magát felnőttnek, és azon kívül, hogy apjával együtt kizavarták a falu határába, nem is bántak vele férfihoz méltón. A házimunkát ugyanúgy el kellett végeznie, mosott, takarított, sőt, főzött is. A férfiak társaságában hallgathatott, akár az asszonyok, és mintha mindez nem lett volna elég, az öccsét is folyton a nyakába varrták. Pedig ha valami, hát a gyermekek nevelése, az bizonyosan női munka.

Mióta lehuppant a földre, Yvon először nézett körül, kicsit már kifújta magát. A fák közül rálátott a földekre, a falubéliek még mindig nem fejezték be a délutáni imádságot, fejüket lehajtva, halkan mormogtak magukban. Pontban három óra lehetett, a Szent Könyv úgy tartotta, hogy az Örökkévaló legelső prófétája ekkor támadott föl halottaiból, így az egyház megkövetelte minden hívétől a délutáni imádságot. A fiú elgondolkodott. Még nem találkozott olyan felnőttel, aki megszegte volna ezt a szabályt, pedig a falu papja nyilvánvalóan nem liheghetett ott miden hívő nyakában. Ő maga… vajon tényleg elkárhozik, amiért inkább pihenget, mintsem imáját és hódolatát fejezze ki a bölcs próféta iránt? Vajon tényleg a poklok legszörnyűbb kínját fogja kiállni? Mivel nem merte megkockáztatni mindezt, gyorsan ő maga is elmormolt egy rövidebb imádságot. Talán emiatt lehetett, hogy nem fedezte fel azonnal, valami nincs rendjén.

Bár Yvon a földeken dolgozott, ahogy a falu férfijai, édesanyja ezúttal sem mondott le azon szokásáról, hogy öccsét az ő gondjaira bízza. A fiú bosszankodott emiatt, és bár mások is akadtak, akik porontyaikat cipelték magukkal a földekre, ő bizony egyáltalában nem tudta, mihez kezdjen a kis Caileannel. A fiúcska ötéves lehetett, pontosan már nem emlékezett, mikor született. Minden esetre ahhoz elég nagy volt, hogy fusson, amerre lát. Mondjuk beáshatta volna a földbe, ahogy mások tették, vagy egy fához köthette volna… Ám akárhogy is, szerette a kis Cailie-t, nem volt szíve hozzá, hogy ilyesmit műveljen vele. Így egyszerűen csak otthagyta, a mező szélén, a fák árnyékában. Be kell vallani, a kis taknyos igencsak eszes kölyök volt, mindent megérett, amit mondtak neki, így Yvon nem is aggódott. Elmagyarázta öccsének, hogy nem mehet sehová, üljön a fenekén, kezébe adta a játékait és otthagyta. A földekről meg amúgy is szemmel tarthatta az árnyékban pihenő csöppséget. Na, nem mintha Cailie egy pillanatra is pihent volna, a fák közt szaladgált, gallyakat gyűjtött, botokat tördelt, egész nap járt a lába… Hol eltűnt, hol előbukkant a bokrok közül. Így aztán, mikor Yvon megszökött apja mellől és testvérét nem látta, hosszú percekig fel sem tűnt neki a hiánya.

A délutáni imádság befejeztével a munka folytatódott, Yvon azonban még mindig képtelenségnek érezte, hogy visszamenjen dolgozni. Még ahhoz sem érzett erőt, hogy feltápászkodjon a földről. Bezzeg mihelyst észrevette Cailie eltűnését, rögtön visszaköltözött belé az élet. Hiába, a félelem nagy úr, még a fáradtságot is legyűri. Yvon felpattant a földről, így fürkészte a körülötte lévő fákat. A földeket körülvevő cserjés oly ritkás volt, hogy azonnal meglátta volna öccsét, ha a közelében van, ám Cailie nem volt sehol. A fákon és bokrokon túl vékonyka patak csörgedezett, Yvon felugrott egy korhadó fatörzsre, a magaslatból valóban belátta az egész környéket. Tudta jól, hogy hatalmas bajban vannak, mindketten. Öccsét apró lábai viszik, amerre lát, ő maga pedig… egész bizonyosan agyonverik odahaza, ha Cailie-nek valami baja esik. Yvon egy utolsó pillantást vetett a földeken dolgozó felnőttekre, majd útnak indult. Persze a legésszerűbb dolog az lett volna, ha azonnal segítséget kér, ezt tudta ő maga is… Ám egyszerűen képtelen volt az apja elé állni és úgy döntött, maga oldja meg a problémát, egyedül. A nap még magasan járt, Yvon útja pedig a közeli erdő felé vezetett.

Amint teltek az órák és egyre sötétedett, a fiún úgy uralkodott el a teljes kétségbeesés. Míg apja és a falusiak a földeken dolgoztak, még kiáltani sem mert testvére után, nehogy valaki fölfedezze a titkát… vagy inkább bűnét… Most viszont, miközben egyedül botorkált a fák közt, vak sötétben, azt kívánta, bárcsak segítséget kért volna még a legelején. Apja valószínűleg akkor is megverte volna, de legalább Cailie előkerült volna… talán… Így viszont… meglehet, mindketten odavesznek.

Miközben Yvon a feketévé változott fatörzsek labirintusában járt, szünet nélkül ordított öccse után. Hasztalan. Végül a gombóc a torkában, és feltörő könnyei elhallgattatták. Még soha nem járt az éjszakai erdőben, persze, hisz a mendemondák, mesék boszorkányokról, farkasemberekről, trollokról elegendő indokot szolgáltattak, hogy eszébe se jusson ilyesmi. Yvon azonban elhatározta, hogy nem megy haza öccse nélkül. A fiatal fiú minden neszre összerezzent, mikor egy méretes szarvas szökkent el mellette, szíve majd kiugrott ijedtében. Már minden árnyban, faágban szörnyeteget látott, így nem volt csoda, hogy kis híján elszaladt, mikor a régi kútnál egy ismerősbe botlott.

Régen, a korai időkben istentelen, hatalmas démonoknak szentelt templom állt a vidéken, ezt mindenki tudta. A régi szentélyből mára csak romok maradtak mélyen az erdőben, egy közelebbi tisztáson azonban különös építmény állt. Mivel csak kevesen merészkedtek a közelébe, mindenki úgy vélte, hogy valami kútféléről lehet szó. A falu papja váltig állította, hogy az maga a pokol kapuja, bárki, aki csak a közelébe merészkedik, azon nyomban szörnyethal. Ja, és persze kísértetek is látogatják, azon szerencsétlenek szellemei, akiket a pogány időkben áldoztak fel, a kútba hajították őket. Így a tisztás és a különös építmény kiváló találkahellyé vált azon személyek számára, akik tilosban jártak. Mivel az ópium és különféle kábítószerek a nagyvárosokban élő emberek privilégiuma volt, itt, vidéken, legfeljebb azok járhattak tilosban, akik szerelmi légyottot forgattak a fejükben.

Bonnie Siggs már nem először járt a régi kút közelében, mondhatni, majd minden második nap látogatását tette a kicsi tisztáson. És hát igen, nagyjából a lovagjait is ilyen gyakran váltogatta. Már amennyiben lovagnak lehet nevezni azokat, akik rögvest rátérnek arra a bizonyos lényegre. Bonnie gyönyörű lány volt, a legszebb az egész faluban. Telt idomai mindenki figyelmét felkeltették, különösen a férfiakét. Bonnie Siggs pedig köztudottan nem fukarkodott a bájaival. Hogy a csendes, istenfélő közösség miért tűrte meg mégis? Egyrészről azért, mert sosem tudták rajtakapni, pedig féltékeny feleségek nem egyszer követték figyelemmel éjszakai kiruccanásait… Talán az erdőbe már nem mertek utána menni. Másrészről pedig, és ez volt a nyomósabb érv, a lány olyan titkot őrzött, ami egy életre biztosította, hogy senki nem vádolhatja őt, sem boszorkánysággal, sem szajhálkodással. Ez a titok pedig nem volt más, mint hogy a jóravaló Mr. Wooton, a falu lelkésze, pontosan milyen pozíciókat kedvel ama bizonyos eseménynél. Szegény Wooton atya amúgy jámbor, jólelkű férfiú volt, csak hát az évtizedeken át tartó önmegtartóztatás… a Bonnie lány duzzadó keblei az első padsorban… ez még neki is sok volt. Bonnie Siggs azóta is majd kipukkadt a nevetéstől, mikor arra a félórára gondolt, ott hátul, a paplak kertjében. Talán aznap este is ez járhatott a fejében, mert hirtelenjében minden ok nélkül felkacagott, lámpását pedig a kút szélére tette. Szép, telt arca ezúttal csúf maszkká torzult a sötétben, derékig érő, mézszőke fürtjei nemkülönben. Nem csoda hát, hogy a fák közül előbukkanó, apró kis alak halálra rémült tőle.

– Héj! Ne szaladj el! – kiáltotta a lány, és lámpásával egyenesen a fák közé világított, bár a gyereknek már csupán a hátát látta, így is felismerte Yvon Jacobsot, a fazekasmester idősebb fiát. – Héj! Yvo! Én vagyok, Bonnie! Mit keresel itt?! – A fiú hirtelenjében megtorpant, majd csigalassúsággal visszafordult. Szemeiben olyan rémület játszott, mintha valóban kísértetet látna. Mindezek mellett igen vicces látvány is lehetett, mert Bonnie a hasát fogta nevettében. – Úgy nézel ki, mint aki mindjárt maga alá húgyoz! – kacagta a lány. Kedvtelve nézett végig a fiún, mindig is tetszettek neki a szemei, tudta, csinos fiatalember lesz belőle. Azt pedig még inkább, hogy pár éven belül vele is találkozni fog, itt, a régi kút mellett. Ezen elgondolás miatt ezt is hozzá tette, pedig tudta, hogy a fiú semmit nem ért belőle. – Kicsit korán jöttél, kedveském. – Yvon valóban csak ácsorgott, szemeiben könnyek csillogtak, végül kitört belőle az, ami már órák óta nyomasztotta:

– Bonnie, kérlek, segíts! Eltűnt a testvérem! Már órák óta keresem! Kérlek, segíts!

– Hogy mi? Eltűnt? Mikor?

– Még a délután…

– És mi a manót csinálsz egyedül a sötétben? Hol az apád? Hol vannak a többiek? – Pár pillanatra átfutott benne, hogy esetleg mások is leleplezhetik éjszakai kiruccanását, bár nem igazán érdekelte. Szegény Yvon pedig valóban elsírta magát:

– Nincs senki… csak én… Bonnie, kérlek, segíts! – A lány arcáról ezúttal lehervadt a mosoly, cseppet sem volt ínyére, hogy randevúja helyett egy taknyos kölyköt kelljen kísérgetnie. Már pedig az ifjú Jacobs eltévedt, segítségre van szüksége, ez nyilvánvaló. Bár… Igazság szerint Billy Clementsszel, a helyi írnokkal találkozott volna aznap este. A fiúból nem sokat nézett ki, ráadásul már régóta várt rá. Talán beijedt és nem is jön. Magára vessen, ha eztán mégis idedugja a képét… vagy a micsodáját. Így Bonnie hamar döntött, az ifjú Jacobs mellé sétált, azzal a vitathatatlan szándékkal, hogy kalauzolja őt az éjszakai erdő útvesztőjében. Kicsit örült is, hogy végre valami jót cselekedhet.

 

Úticéljukat illetően egyáltalában nem sikerült dűlőre jutniuk. A lány úgy tervezte, hogy hazaviszi a fiút, Yvon viszont folyvást az erdő sűrűje felé kalandozott, el-eltünedezett a fák közt, és megállás nélkül az öccse után ordított.

– Hagyd már abba! – mondta Bonnie, nem félt sem az erdőtől, sem a sötéttől, azt azonban még ő maga is érezte, hogy éppenséggel nem tanácsos felverni az éjszaka csöndjét. – Ha az öcséd valóban eltűnt, akkor majd az apádék megkeresik. Bár szerintem, ha haza mész, otthon találod majd az ágyikójában.

– Nem! Eltűnt! Nem ment volna haza egyedül! – ordította a fiú, legalább olyan erővel, mintha a testvére után kiáltozott volna. – Otthagyta a játékait… és láttam a nyomait… az erdő felé vezettek…

– Ha így is van, mi semmit nem tehetünk.

– Meg kell keresnem! Odahaza megölnek!

– Szóval nem is miatta aggódsz, hanem magad miatt. – A fiú erre már nem válaszolt, újból ordított, ahogy csak a torkán kifért. Ám hirtelenjében az ifjú Jacobs is elhallgatott, fáradt szemeit hatalmasra meresztette, miközben az éjszaka neszeit fürkészte.

– Te is hallottad? – suttogta a fiú, és egész közel húzódott a lányhoz, no meg a fényhez. Bonnie lenézett a mellette vacogó kis alakra.

– Miről beszélsz?

– Farkasok…

– A farkasok nem jönnek le a hegyekből, csak télen. Mikor nincs mit falniuk. – A lány kihúzta magát, úgy gondolta, rendkívül bölcsen szólt. Valóban, farkasokkal soha nem akadt gondjuk, csupán a hideg évszak beköszöntével. Énekük csak és kizárólag akkor hallották, mikor odakint megfagyott minden, a hold fénye pedig a frissen esett havon csillogott. Csak télen… Ám ekkor a lány is meghallotta. Bonnie összerezzent, semmivel össze nem téveszthető, bús dallam szállt tova a széllel.

– Farkasok… – ismételte Yvon. A lány ezúttal nem szólt semmit, csupán megszaporázta lépteit a falu irányába. Hogy a fiú követi-e, már az sem érdekelte. Bonnie Siggs, talán életében először gondolt arra, hogy meghalhat. Bár talán nem is maga a halál ténye rémítette meg annyira. Ezek a vadállatok… széttépik, elevenen felfalják… ez még a halálnál is rosszabb… Yvon, bár még mindig nem tett le arról, hogy megkeresi testvérét, követte Bonnie lépteit, hisz lámpása, a fény volt egyetlen kapaszkodója az éjszakában. Együtt haladtak hát, szinte futottak. Ám hirtelenjében megtorpantak.

A fák közt mozgott valami hatalmas, erős és gyors. Nem lehetett szarvas vagy vaddisznó. Egyenesen feléjük tartott, sem a lány, sem a fiú nem tudták, mit tehetnének. Csupán álltak, dermedten, szótlanul. Az állat pár pillanaton belül kiért a fényre, vagy legalábbis a félhomályba, hisz az apró lámpás igen kevés világosságot adott. Az óriási farkas, mert valóban az volt, nagyon különösen viselkedett, egyáltalán nem félt a fénytől. A következő meglepetés akkor érte őket, mikor az állat hátára pillantottak. A szürke, vastag bundán egy apró fiúcska feküdt, szemeit lehunyta, kezeit ökölbe szorította, holtnak tűnt.  Ez volt az a pillanat, mikor Yvon szívében a düh felülkerekedett a félelmen, a fiú felkapott egy vastagabb ágat a földről és a feje fölé emelte. Ez a szörnyeteg megölte a testvérét! Bonnie rémülten nézte, mit csinál pártfogoltja, de szólni nem mert. A farkas a fenyegető mozdulat láttán sem rezzent meg, szemei zölden megcsillantak a lámpás fényében, majd fogta magát és a hátán lévő terhet egyszerűen a földre csúsztatta. Oly vigyázva, hogy azt egy ember sem tehette volna gyöngédebben. Ezután ismét a fiúra és a lányra nézett, majd amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is tűnt a fák közt.

Bonnie ezután sem mert mozdulni, Yvon viszont rögvest öccse testéhez futott, zokogva magához szorította a kis Cailie-t… A fiúcska azonban nem volt sem véres, sem hideg, sőt, még halott sem… Mihelyst bátyja kezei közé került, kinyitotta a szemeit és nyújtózott egyet, mintha csak hosszú álomból ébredt volna.

– Miért vannak itt fák? – motyogta a kisfiú, láthatólag nem értette, miként került az erdő a szobájába, a házukba. Yvon nem tudta, mit mondhatna neki, még arra is képtelen volt, hogy megszólaljon. Bonnie végül összeszedte magát és a fiúk közelébe óvakodott, a kis Cailie hunyorgott a lámpás gyenge fényében.

A hold már magasan járt, mikor a kis csapat kiért az erdőből és a patakot követve a falu felé vették az irányt. Egyikük sem szólt semmit, Yvon a karjaiba vette öccsét, pedig nem volt egy erős fiú. Cailie igen hamar elszunnyadt a vállán. Már nem hallották a farkasok énekét, ennek ellenére igen szaporán lépkedtek, már amennyire Yvon bírta a tempót. Néha egymásra pillantottak, ő és Bonnie. Tudták, szörnyű dolgot láttak aznap éjszaka az erdőben, és azzal is tisztában voltak, hogy hallgatniuk kell róla. Pontosan nem érették, mi történt, annyi azonban bizonyos volt, hogy a farkas valamiért nem bántotta az apró fiúcskát, sőt, mintha egyenesen a gondjaikra bízta volna… Már pedig ha valakit megkímélnek a vadállatok, bármi köze van az éjszaka gyilkosaihoz, a sátán csatlósaihoz, magukhoz a farkasokhoz… az jót nem jelent. Kiválóan tudták, mi történik az olyanokkal, akikre rásütik a boszorkányság vagy farkasemberség bélyegét. Maga Bonnie életfelfogása révén nem igazán hitt az ilyesmiben. Az ifjú Yvon fejébe azonban alaposan beleverték az ostoba babonaságok minden részletét. Mégis, testvére iránti szeretete nagyobb volt annál, mintsem egyházi személyek kezére jutassa. Így, bár egy szót sem szóltak egymáshoz, Bonnie Siggs és Yvon Jacobs titkos szövetséget kötöttek aznap éjjel. Hallgatási fogadalmat. És mivel senkinek nem beszéltek róla, még maguk előtt is titkolták, igen hamar elfelejtették az évek múlásával. A két fiú legfeljebb a szörnyű verésre emlékezhetett, ami odahaza fogadta őket, persze az idő előrehaladtával már nem tudták, miért is kapták.