Andrew Lucas McIlroy: Árnyból az angyal – 2. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/arnybol-az-angyal” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/andrew-lucas-mcilroy-arnybol-az-angyal-1-resz-1377.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]

 

 

 

Clayton VanGaldar, Gloisberry bíborosa rettenetes rémálomból ébredt aznap éjszaka. Mint helytartó és bíró hozzászokott a vér, kín látványához, mind a vesztőhelyen, mind a kastély alatti tömlöcökben gyakorta tette tiszteletét az elítélt pogányok közt. A lehulló fejek, agyongyötört, összetört testek látványa már rég nem tett rá különösebb benyomást, főként annak tükrében, hogy szentül hitte, helyesen cselekszik. Helyesen cselekszik, mikor a sátán szajháit, a boszorkányokat visszaadja a lángoknak, a pokolnak, ahová valók. Helyesen cselekszik, mikor inkább halálra gyötör egy bűnös testet, hogy a lelket megmenthesse. Helyesen cselekszik, hisz üldöz mindent, mi hite és az Úr ellen való. Éppen ezért VanGaldar bíboros soha nem érzett lelkiismeretfurdalást ítéletei miatt, és rémálmok sem gyötörték. Egészen addig. Úgy egy hete kezdődött, és minden nappal rosszabb lett. Sötét erdőben járt, hálóingben, mezítláb, egyedül. Egyedül… mert ő volt az egyetlen ember, az egyetlen tiszta lélek, aki az árnyak közt futott. Minden egyes fa, bokor mögül istentelen teremtmények lesték lépteit, villogó szemük egyenesen rá vetették. A széllel farkasok éneke szállt tova. Igen, a lények, melyek körbe vették, maguk is farkasok voltak. Néhány éjszakába beletelt, míg rájött, de mostanra már biztosan tudta… Az asszony pedig, akinek képe napok óta kísértette álmaiban, az ő személye is világossá vált számára. A különös teremtmény elsőként fiatal leány képében jelent meg, bájos arc meztelen, parázna testtel… aztán változni kezdett… Szeme parázslott, akárcsak az éjszaka vadjainak tekintete, bőre kifakult, mint a holtaké, gyönyörű testét hatalmas, fekete szárnyak takarták. Az ördög maga… a sátán, a bukott angyal! Rémálmainak másik visszatérő eleme a szürke, vagy sokkal inkább ezüstszínű, hatalmas farkas volt. Ez a teremtmény állandóan a nyomában járt, sokszor csupán a jelenlétét érezte. Még amúgy hétköznapi álmaiba is befurakodott, mindenhol ott volt. Ott volt gyönyörű, egzotikus virágokkal teli kertjében, a kápolna félhomályában, a padsorok közt, a hívek tömegében, a város utcáin… mindenhol, ha az álmok útján járt.

 

VanGaldar úr az utóbbi napokban ezzel a nyomasztó gondolattal ébredt. Mikor még nem értette álmai jelentőségét, úgy hitte, hogy a gonosz ostromolja testét, meg akarja szállni őt, elrabolni akaratát és lelkét.  Ezért mindent megtett, hogy elkerülje a megszállottság bűnét. Azelőtt sosem nyúlt ilyesfajta eszközökhöz, de rendszeresen ostorozta gyarló testét, éhezett és imádkozott vég nélkül. A börtönökbe hurcolt gyanúsítottak valósággal hullottak a keze alatt, a bíboros úr nem akarta megkockázatni, hogy akár egyetlen bűnös lélek is kicsússzon a kezei közül. A legutolsó éjszakán azonban világossá vált előtte, mit jelentenek álmai. A képek, melyeket látott, nem az ördögtől valók voltak, hanem magától az Örökkévalótól. Figyelmeztetés. Figyelmeztetés a veszélyre, a romlásra, ami újból tanyát vert a világukban. Aznap éjszaka a sötét angyal karjaiban egy gyermeket látott… egy fiút, nagyjából tíz év körüli lehetett… arcán és csupasz mellkasán pedig ott volt a jel…

Clayton úr már lassan a hatvanadik életévét taposta, mégis úgy pattant ki az ágyából, akárcsak ifjú korában. A hajnal még messze járt, így azonnal felkapcsolta lakosztálya világítását, ő maga pedig a dolgozóasztalához rohant. Úgy ahogy volt, hálóingjében, sipkával a fején beledobta magát az arannyal futtatott, bársonypárnás székbe, majd a csengő után nyúlt. Az elmés szerkezet csupán a szolgaszállásokon szólt, nem telt bele egy perc sem és ifjú, kipirult arcú leány száguldott be a bíboros úr lakosztályába. VanGaldar úr egyetlen pillanatot sem pazarolt a magyarázkodásra, az oltáron lévő ezüstálcára mutatott.

– Gyorsan, Lynne! Hozz vizet, szaporán! – Ahhoz képest, hogy az éjszaka közepén jártak, mindketten fürgén mozogtak. Az öregúr fáradhatatlanul kalimpált a karjaival, a leány pedig úgy futott, mint akit puskából lőttek. A kastélyban szolgálók már rég megtanulták, hogy éjszaka sem alhatnak, őrséget állítottak maguk közül, akár a katonák, hogy mindig a bíboros úr szolgálatára lehessenek.

Lynne villámgyorsan végezte a dolgát, magához ragadta a kancsót, elszaladt, vizet hozott, majd ismét az atya szobájába pördülve tele töltötte az oltáron árválkodó ezüsttálcát. Ezt aztán VanGaldar úr asztalára szállította, mintha csak a vacsoráját szolgálná föl neki, majd kihátrált a folyosóra. Clayton úr ismét egyedül maradt a gondolataival, valamelyest már túltette magát álmain, mert megnyugodott, minden mozdulata kimért volt. Asztalfiókjából apró, díszes tőrt vett elő, hüvelykujját megvágta vele és egy kevés vérét a tálca vizébe cseppentette. Keresztet vetett, majd bűvös szavakat mormolt, pár pillanat múlva egy idegen lakosztály mennyezete jelent meg a szeme előtt, az ezüsttálca és a víztükör valóságos kis ablakká változott. Ablakká egy másik, messzi vidékre. VanGaldar úr türelmesen várakozott, beletelt némi időbe, míg az odaát lévő világ megváltozott és egy öreg, fáradt arc jelent meg a helyébe.

– Bocsásson meg, szentatyám, hogy ilyenkor zavarom… – kezdte a bíboros úr szabadkozását, ám a túloldalon ásító férfi leintette.

– Bizonyára nyomós oka van, ha az éjszaka közepén szólni kíván.

– Így igaz… – VanGaldar úr elhallgatott néhány pillanatra, annyi mindent akart mondani, hogy hirtelenjében nem is tudta, mivel kezdje. Végül nagy levegőt vett és szinte suttogta:

– Kérem… Minden úgy történik, ahogy azelőtt… az álmaim, a látomások… Újból itt van…

– Számítottunk rá. – Az arc és a hang a túloldalról ugyanolyan nyugodt volt, akárcsak a kezdetekkor. – Mondja csak, képes rá, hogy meghatározza a helyzetét?

– Úgy hiszem, szentatyám…

– Rendben van. A következő nap folyamán elküldök önhöz valakit. Kérem, fogadja illendően. Vele megbeszélheti ezt a kis problémát. Most pedig térjen nyugovóra. Vagy ha nem tud szabadulni a látomásaitól, imádkozzék. – Az ablak hirtelenjében eltűnt VanGaldar úr szeme elől, ismét egyedül maradt a szobájában. Az ezüsttálca is csupán az volt, ami régen, anyag és benne víz. Véres víz. A bíboros úr ismét Lynne után kiáltott, a lány pillanatok alatt elvégezte a szükséges lépéseket. Az elhasznált vizet kilöttyintette, a tálcát eltörölte és ismét az oltárra helyezte. Az Örökkévaló iránti tiszteletből, na és mert a bíboros úr figyelte őt, meghajolt és keresztet vetett, majd szerényen visszavonult a szolgálók szálláshelyére.

VanGaldar úr valóban nem tudott aludni aznap éjszaka, még csak fel sem kelt az íróasztala mögül, ült szótlanul és elmélkedett. Egészen reggelig. Még csak nem is imádkozott, nem hitte már, hogy a gonosz az ő testét akarja megszállni. Ennél sokkalta furmányosabb dologra készült. Háborúra.

 

A bíboros úr bokros teendői lévén nem engedhette meg magának, hogy egész nap a küldöncre várakozzék. Már korán reggel megkezdte áldásos, sokak szerint áldatlan, tevékenységét. Elsőként elintézte a hozzá benyújtott birtokleveleket, panaszokat és feljelentéseket, majd látogatást tett a tömlöcök mélyén, hogy lássa, az inkvizíció milyen eredményt ért el a szent igazság felkutatásában. Ahogy az lenni szokott, egyetlen éjszaka elég volt ahhoz, hogy a bűnösök beismerjék tettüket. Némely esetekben még erre sem volt szükség, hisz a bizonyítékok magukért beszéltek. Ian Peterson például a szemük láttára változott vérfarkassá a legutóbbi telihold alkalmával. Az amúgy apró, vézna fiú már vagy egy éve szenvedett a végzetes fertőzéstől, és bár állítása szerint senkiben nem tett kárt, csupán az erdők vadjait űzte, a sátáni vér, ami ereiben forrott, nem engedhette, hogy akár egy napnál is többet éljen a kelleténél. Prudence Beaumont pedig, a helyi mesterkovács felesége, még a börtön mélyén sem tudott parancsolni ördögi megszállottságának, majd egy teljes napot lebegett a levegőben, önkívületi állapotban. Végül az őröknek kötelekkel kellett a földhöz szögezniük, hogy ne röpüljön már ott a mennyezet környékén, mint valami átkozott légballon.

Szó mi szó, VanGaldar úrnak igen érdekes mestersége volt, az elmúlt ötven évben a sátáni megszállottság minden példájával találkozhatott. A tömlöcök látogatásával még koránt sem ért bokros teendői végére, dél körül jelen kellett lennie a kivégzésen, hogy az esetleges, bűnbánó lelkeknek megnyugvást oszthasson.

Gloisberry főterén mindennaposak voltak a kivégzések, ahogy a legtöbb nagyvárosban. Az elöljárók szerint ebből számos előny származott. Elsőnek például a híveket megerősítette hitükben, mind az Örökkévaló, mind az egyházi előkelőségeket illetően. Tudták, testi, lelki épségük biztonságban van, nem járnak köztük kósza démonok és boszorkányok, vagy ha mégis, pillanatokon belül a hatóságok kezére jutnak. A hitetleneknek, akik természetesen nagyon kevesen voltak, a rengeteg halál és vér látványától örök életre elment a kedvük tőle, hogy bármilyen módon ujjat húzzanak az egyházzal, megkérdőjelezzék a rendszer igazságos voltát. Harmadrészről pedig büntetlenül el lehetett takarítani mindenféle szemetet, ami alkalomadtán összegyűlt Gloisberry utcáin. Itt ugyan nem voltak rablások, gyilkosságok, legfeljebb egy-egy feleséget, vagy gyereket vertek agyon odahaza, de hát ez már csak így van. Gloisberry utcáin nem tolongtak koldusok, sem prostituáltak, Gloisberryben nem tevékenykedtek tolvajklánok vagy más egyéb hasonló, istentelen szervezetek. Gloisberry utcáin minden rendben ment, a férfiak a bölcs Próféta mintájára szakállt hordtak, az asszonyok pedig hatalmas kendővel takarták bűnös testük és bájaik. VanGaldar úr rendkívül büszke volt a rendre, amit megteremtett városában.

Mikor a bíboros úr az emelvényre lépett és széttekintett a téren összegyűlt tömegen, úgy érezte, az egész város a lábai előtt hever. Valóban, arra az órácskára, míg a foglyokat a vesztőhelyre kísérték, hozzákötötték a máglyarakáshoz, és a kivégzés alatt, megállt az idő Gloisberryben. A téren egy tűt sem lehetett volna leejteni, az egészen apró gyermekektől az aggastyánokig, minden teremtett lélek a nagy eseményt figyelte, hisz az akasztás, lefejezés, a kaloda mindennapos látvány volt. Ám a máglyán való elégetés valóban kuriózumnak számított. Talán a megye püspöke úgy ítélte meg, hogy itt volna az ideje ilyesfajta eseményeknek is, már elég rég volt, a híveknek pedig tudniuk kell, a bűnös lelkeknek nincs kegyelem. Így aztán, az az öt személy, akikre pont aznap került sor, meglehetősen balszerencsésnek érezhette magát. Bár ki tudja, vajon melyik a rosszabb? Megfulladni egy kötélen lógva, kerékbe töretni, elevenen elégni, vagy épp a hóhér bárdja alatt végezni, aki esetlegesen csupán a harmadik csapásra tudja elválasztani fejünket a testünktől. Akárhogy is, az öt elítélt bizonyosan átkozta a napot, mikor megszületett. Vagy mikor a városba tették lábukat. Mert bűnüket bizonyosan nem bánták meg, hisz nem is volt mit.

Donna Butler házasságtörés vádjában találtatott bűnösnek, és az egyház törvényei szerint valóban az is volt, bűnös. Tizenkét gyermek és tizenöt évnyi házasság után egy másik férfi karjaiba vetette magát, bolond módon, meglett korú hölgy létére, akár egy ostoba csitri. Az persze már senkit nem érdekelt, hogy szegény Donna asszony csupán azt kereste, amit soha életében nem kapott meg, szeretetet és egy cseppnyi megbecsülést. Tizenkét éves kora óta több ütleget kapott odahaza, mint jó szót, és gyermekei sem szerették, hisz a kényszerházasság, szeretetnélküliség oly rideggé tette családi fészküket, akár egy jégverem. A gyerekek pedig ezt kiválóan érezték. A fiatalember, akivel Donna asszony találkozott, tökéletes ellentéte volt férjének. Idilli kapcsolatuk persze nem sokáig tarthatott, ő maga idekerült, a férfi pedig szép kis bírságot fizethetett a város elöljáróinak. Ennek ellenére Mrs. Butler nem bánt semmit. Bár könnyei patakzottak és rettenetesen félt, nem bánta, hogy szeretett.

Carolyn Cotterly, ez a szép, fiatal leány a szajhálkodás bűnébe esett. A fruska valóságos megtestesítője volt mindannak, amit az egyház gyűlölt a bűnös nemben, vagy sokkal inkább rettegett tőle. Carol okos volt és öntudatos, senki nem parancsolhatott neki, még apja sem. A férfiakkal, sőt, magukkal az egyházfikkal is egyenlőnek érezte magát, és szinte megfulladt abban a közegben, ahol élni kényszerült. Már maga életfelfogása elég lett volna ahhoz, hogy a tömlöcök egyikében találja magát, ám Carol egy nap szerelmes lett. És mint felvilágosult, öntudatos ifjú hölgy nem csupán lelkét, hanem testét is odaadta választottjának, akivel minden bizonnyal összeházasodtak volna, idővel. A bíróságnak azonban ez tökéletes bizonyíték volt, egy lány, aki nincs férjnél, és már nem szűz, csak szajha lehet. Carol rettenetes, megalázó vizsgálatok után került az ítélőszék elé, majd a vesztőhelyre, ám ő sem bánt semmit. Nem bánta, hogy szeretett. Donna asszonnyal ellentétben egy könnycseppet sem hullajtott, helyette inkább szembe köpte a bíboros urat, aki egy ezüst kereszttel és a Szent Könyv óriási, fekete bőrkötéses példányával hadonászott az orra előtt. Jutalomként hatalmas pofont kapott és szitkok özönét az összegyűlt tömeg részéről, ám a lány rendkívül elégedett volt, még utolsó perceiben sem adta föl önmagát.

A következő bűnös, Anthony Luckett, nos, ő sem bánta, hogy szeretett. Szodómia vádjával állt az ítélőszék elé és bűnös volt, valóban. Mr. Luckett egész nyomorult életét magányosan élte, a közelmúltban, majd ötven évesen talált rá arra, akit szeretni tudott. A fiatalember valóban társa lett, úgy éltek ők ketten, mintha egy magányos szigeten lettek volna, senkivel sem törődtek, senkire sem hallgattak. Mivel nem voltak elég óvatosak, a házmesterné, aki amúgyis mindig lakói után kukkolt, hamar leleplezte őket. Egy névtelen levél a téren lévő ládában, ami már évszázadok óta azon funkciót töltötte be, hogy a hívek minden gond nélkül feljelenthessék egymást, és az öreg Luckett máris lakat alatt volt. Ifjú társa még idejében el tudott menekülni a katonák elől, a bérház apró, hátsó ablakán szökött ki. Ahogy a két hölgy, maga Anthony Luckett sem bánta, hogy szeretett.

A soron következő elítéltnek neve sem volt, a fiatal fiú még csak nem is beszélte az emberek nyelvét. Legalábbis vallatói erre a következtetésre jutottak, miután órákon keresztül próbálták szóra bírni, eredménytelenül. Ez persze megerősítette őket azon hitükben és tanulmányaikban, hogy a félemberek és más humanoid fajok agya épp oly kicsiny, akárcsak az asszonyoké, sőt, ha lehet, még annál is pirinyóbb, és mint ilyenek, beszélni sem tanulnak meg. Hogy a fiú miként került az emberi település közelébe, azt senki nem tudta, talán születésétől kezdve itt élt. Egy eltitkolt terhesség, majd miután a gyermek már járni tudott, egyszerűen az utcán hagyták. A fiú ruházatát és rendkívül erős szagát tekintve valószínűsítették, hogy a csatornarendszerben élhetett. Maradt volna ott! Mindenkinek jobb lett volna. Bár az utóbbi években egyre több mese keringett a végeláthatatlan, ellenőrizhetetlen csatornaalagutakban élő Rejtőzőkről. Néhány tudományban jártas személy úgy vélte, hogy elhagyott, kidobott fiatal gyermekekből lesznek a Rejtőzők, akik a csatornarendszerekben találnak menedéket. Ifjú lelküket megfertőzi a gonosz és szörnyű átalakuláson mennek keresztül. Testük eltorzul, együtt falnak a patkányokkal, elméjük elborul. A kivégzésére váró fiú egyáltalán nem tűnt szörnynek, sőt, elf, vagy épp parázna nimfa szülőjétől rendkívül tetszetős külsőt örökölt. Mégis rettegett tőle mindenki, aki csak ránézett, szeme sárga volt, olyan, akár a sólyomé. Babonás félelem lett úrrá az egybegyűlteken, ha a fiú feléjük tekintett. A félember gyermek valóban nem bánhatott semmit, hisz nem is volt mit. Legfeljebb csupán azt, hogy megszületett.

Az elítéltek közt végül ott volt a jó öreg Mrs. Crabb. Janet mama, mivel mindenki csak így hívta az özvegyet, a maga hatvan évével rengeteg jócselekedetet tudhatott maga mögött. Tanácsaival, gyógyfüveivel és orvosságaival mindig a betegek és elesettek szolgálatára állt. Legtöbb ügyfele hálás is volt ezért neki, éveken keresztül egy rossz szót nem szóltak rá, és Janet mama láthatatlan maradhatott a hatóságok számára. Ám valahogy mégis kijutott az utcára, hogy az özvegy mivel foglalatoskodik otthonában, és kis időn belül máris egy tömlöcben találta magát. Boszorkányság és angyalcsinálás vádjával. A boszorkánymesterség nem állta meg a helyét, Janet mama fikarcnyit sem értett a varázsláshoz, ám ami a gyermekeket illeti, abban bizony sok igazság volt. Számtalan asszony, fiatal leány életét mentette meg azáltal, hogy főzeteivel hozzásegítette őket magzatuk elveszejtéséhez. Az egyház természetesen semmilyen formában nem engedélyezte a magzatelhajtást, még abban az esetben sem, ha bizonyíthatón félember gyermek született a kapcsolatból. Azok a lányok, akiket megerőszakoltak, túl gyengék voltak a szüléshez, vagy egyszerűen csak rossz időben, rossz embernek juttattak a bájaikból, mindig számíthattak Janet mama segítségére. Eddig. És bár az özvegyet a fél város ismerte, segédkezett gyermekeik születésekor, orvosságot adott nekik, mégis megdobálták, megverték, leköpdösték volna, ha a közelébe jutnak.

A máglyaoszlop egy széles, magasra épített kőemelvényen trónolt, az elítéltekhez senki nem férhetett hozzá, csupán az őrök és maga a bíboros úr. VanGaldar úr imádságok valóságos áradatát zúdította a foglyokra, megáldotta őket, hogy bűnös lelkük végül megnyugvást találjon. Akik erre hajlandóságot mutattak, nagyra becsült ezüstkeresztjét is megcsókolhatták. A szertartás végeztével a lángok fölcsaptak Gloisberry főterén. A kőemelvény biztosította, hogy a tűz nem terjedt át máshová, pedig a lángok oly magasra nyúltak, hogy szinte a háztetőkkel is versenyre keltek. Hamarosan füst, égett hús szaga és szívettépő jajveszékelés töltötte be Gloisberry városát, ahogy már annyiszor történelme során. Minden esetre, akik végignézték a jelenetet, eztán biztosra vették, hogy Carol Cotterly nem csupán szajha volt, hanem a gonosz is megszállta. Máskülönben hogy bírta volna a kínokat összeszorított fogakkal az a csöpp teremtés? A lány még szörnyű halálában is olyan maradt, mint életében. Büszke és dacos.

A kivégzés után VanGaldar úr ismét a dolgozószobájában tevékenykedett, rengeteg dolga akadt még. A pár órával ezelőtti események cseppet sem zaklatták föl, ruhát váltott, hogy megszabaduljon a füstszagtól, és többet nem is gondolt rá. Bokros teendői mellett, hisz a város pénzügyeit is ő kezelte, minden féle csipp-csupp üggyel neki kellett foglalkoznia, példának okáért itt volt ez a David Etheridge fickó, vagy mi a fene. A férfi egyenesen a Találmányok Hivatalából jött őhozzá, tanácsért és engedélyért. David úr sovány, esetlen kis figura volt, a bíboros úr íróasztala előtt úgy reszketett, akár a nyárfalevél.

– Igen ígéretes találmánynak tűnik, tisztelendő atyám…

– Valóban? – mormogta VanGaldar úr, miközben a könyvelés bejegyzéseit vizslatta, láthatólag nem sok figyelmet szentelt vendégének.

– Az úriember szerint, aki benyújtotta engedélyezésre a találmányát… szóval úgy véli, hogy képes egy olyan szerkezetet elkészíteni, amivel nagy távolságokra lehetne üzenetet küldeni… Pontosabban, beszélgetni lehetne általa… Itt vannak a pontos tervrajzok és leírások… a kábelek, amik a föld alá kerülnének… azokat külön kéne legyártani…

– Kábelek? A föld alatt? Beszélgetni nagy távolságokról? Mr. Etere!

– Etheridge, ha megbocsát…

– Mondja csak, nem látja, hogy ez mekkora ostobaság?! Az ördög műve! Csupán hozzáértő személyek alkalmazhatnak effajta varázslatot.

– Ez nem bűbáj, kérem szépen, ez tudomány…

– Akkor is a sátán műve! Nem engedélyezem a találmány bejegyzését Mr. Etereg! Az úriembernek pedig mondja meg, hogy hagyjon föl az ilyesfajta tevékenységgel, mert nagyon megütheti a bokáját! Mondjon el száz imádságot, és gyónja meg bűneit.

– De…

– Távozhat! – Szegény David úr reszketve összeszedte a papírjait, kezet csókolt a bíboros úrnak, ahogy az szokás volt, majd villámsebesen elhagyta az irodát. Mielőtt még eszébe jutott volna a jó VanGaldar úrnak, hogy esetleg őt is megszállta valami kisebb démonocska.