[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Amikor beértek a városba, Olivernek az volt az első dolga, hogy felhívta Cecil nénit. Illetőleg próbálta, mert az asszonyt nem találta odahaza, így csak a rögzítőn hagyhatott üzenetet. Ennek jobban örült, mert máskülönben hosszú órákig kellett volna magyarázkodnia. Így sem igazán tudta, mit mondhatna. Míg a fülkében ácsorgott, újdonsült ismerősei pedig le sem vették róla a szemüket, ilyesfajta üzenetek jártak a fejében:
„Elmentem meseországba, majd jövök.”
„Ha pár napon belül nem jelentkezem, értesítsd a rendőrséget, mert fogva tart két őrült.”
Aztán csak ennyi lett belőle:
„Vissza kellett utaznom Sharstonba egy fontos állásinterjú miatt, majd hívlak.”
Oliver régi otthona, az ütött-kopott bérház, semmit nem változott az elmúlt hetek alatt. Legfeljebb még nyomorúságosabb és szánalmasabb lett, bár meglehet, hogy ezt a fiú csupán Raindale után látta így. Persze… mi is változhatott volna… Talán kifestik az egészet, vagy megjavítják a liftet, netalán kicserélik az égőket a folyosókon? Vagy valaki bezárja az idős házmesternét a sufniba, hogy ne bosszantson másokat? Oliver gondterhelten vezette kis csapatát a bérház folyosóinak útvesztőjében.
Lianinak és testőrének egyetlen szót sem kellett szólnia, tekintetükből bárki kiolvashatta, mennyire taszítónak találják ezt a helyet.
– Biztos valami rosszat tett – mondta Tiburon a saját nyers stílusában. – És börtönbe zárták.
– Nem hinném, hogy a börtönbe ki és be lehetne sétálni. Ráadásként ki építene tömlöcöket több emelet magasan, hiszen azok a föld alá valók. – A lány és az óriás saját nyelvükön társalogtak, az idő múlásával Olivernek egyre ismerősebb lett a szép, dallamos nyelv, ám még vajmi keveset értett belőle.
– Mit mondott? – kérdezte a fiú.
– Ez a hely… olyan, mint a börtön – vallotta be Liani, miközben zavartan pislogott.
Oliver csak morgott:
– Ja, végül is.
– Te itt laksz?
– Itt laktam. De most… inkább hazaköltözöm. Vagy nem is tudom… – A „haza” fogalom zavaros volt a fiú számára, még egyáltalán nem tudta, hogy elfogadja-e a lány meghívását. Világéletében úgy hitte, ha ilyesmi történik vele, hanyatt-homlok menekül ebből a szürke, ocsmány világból. Most azonban, hogy valósággá vált, meglehetősen riasztó volt.
A felvonó előtt sokat tétováztak, végül Oliver úgy döntött, igénybe veszik a szolgáltatásait, bár gondolt rá, hogy Tiburon barátjuk, súlyos egyéniség lévén, talán valami kárt tesz a szerkezetben. A lift végül, ha csikorogva és nehézkesen is, végül felszállította őket az ötödik emeletre. A fiú biztos volt benne, hogy Mrs. Lovgrove pár percen belül az ajtaján fog dörömbölni, de tévedett. Az öregasszony nem jött a nyakára, talán a múltkor nagyon megsértődött.
Kis otthona sem nyerte el a vendégei tetszését, Oliver nem csodálkozott rajta. Liani úgy óvakodott előre a nappaliba, mintha valami förtelmes, szörnyek lakta barlangban járna. A lány furcsállva forgatta ide-oda a fejét, az előszoba tükre előtt valósággal elosont.
Oliver elsőként a hűtőbe nézett be, néhány szelet penészes felvágotton és romlott tejen kívül mást nem talált.
– Sajnos… nem tudlak megkínálni titeket semmivel.
– Úgy érted, étellel? – kérdezte a lány.
– Igen…
– Nem érdekes. Amúgy sem vagyunk éhesek.
Oliver sandán az óriás felé pillantott, a fél napot együtt töltötték, és a férfi egyetlen falatot sem evett. Liani nyilvánvalóan a saját nevében beszélt…
– Van egy kis pénzem. Leugorhatok, hogy hozzak nektek valamit…
– Ne! Inkább maradj… Hamarosan amúgy is indulunk, odahaza majd ehetünk.
Tiburon mindeközben felfedezőútra indult az apró lakásban, minden egyes szegletét alaposan átvizsgálta, tudnia kellett, mennyire biztonságos a hely, védhető-e, és nem utolsó sorban, merre menekülhetnek, ha szükség lesz rá. Az ablakon is kinézett, a párkány alatt szűk kis terasz húzódott, a földszintre rozoga létra vezetett. Mivel a férfi a feladatára koncentrált, semmit nem értett a fiatalok beszélgetéséből. Zsörtölődve kijelentette:
– Majd kilukad a gyomrom. Ettől a kis nyikhajtól akár éhen is veszhetünk.
Liani azonnal leintette:
– Tiburon! Nem azért vagyunk itt, hogy degeszre tömjük magunkat. Első a feladat.
– Degeszre… – morogta az óriás, és ezúttal a fürdőszoba felé indult. – Egy szelet kenyérért odaadnám a fél karom…
Oliver némán hallgatta végig a beszélgetést, közben próbált úgy tenni, mintha nem is figyelne a vendégeire, hozzálátott, hogy összeszedje a holmiját, amiért hivatalosan jött. Akadt egy régi bőrönd az ágy alatt, abba kezdte belepakolni a ruháit, könyveit és néhány apróságot. Oliver kiemelte a mappát is, amiben a rajzait tartotta. Megbánta, mert a lány azonnal lecsapott rá:
– Odahaza is sokat rajzoltál. És nagyon szépeket – mondta Liani mosolyogva, és kérdés nélkül hozzálátott, hogy a rajzmappát kiszedje a fiú keze közül. Oliver azonban nem hagyta magát. Fogalma sem volt, hogy miért, de nem szerette volna, ha Liani meglátja azt a rengeteg portrét arról a fekete hajú lányról.
– Nem tudom, hogy odahaza milyen voltam… de ezek itt szörnyen gyengére sikerültek. Ocsmányságok. Ne… ne… Kérlek…
Liani elengedte a mappát, bár szemrehányó tekintettel nézett a fiúra:
– Jól van… nem nézem, ha nem akarod.
Oliver kényszeredetten elmosolyodott, rajzait pedig a falnak támasztotta. A kínos csönd elkerülése végett új témába kezdett:
– Szóval, akkor… meddig is maradtok? Úgy értem…
– A hajó… holnap reggel éri el a város kikötőjét. A többiekkel ott találkozunk.
– Akkor… az éjszaka még hátravan…
– Igen…
– Van szállásotok?
– Nem… nincs…
– Nálam maradhattok, ha gondoljátok. Az ágyam lehet a tiéd, Tiburon barátod pedig… van egy matrac, amit fölfújhatok neki…
A fiú és a lány hirtelen felkapták a fejüket, zsörtölődő mormogás hallatszott a fürdőszoba felől:
– Yaw iyo’tek juléééé! Nita nimma! Yaw owaaaa!
Bár egy szót sem értett belőle, Olivernek mégis az volt az érzése, hogy míves káromlásokat hallott az imént. Liani és a fiú a fürdőszoba bejáratához siettek, Tiburont az apró helyiség közepén találták, a mosdó előtt. A férfi indulatosan megpördült, és vádlón Oliverre mutatott:
– Ez a kölyök boszorkánymesterkedésre adta a fejét!
– Ugyan, Tiburon… – motyogta a lány, és beljebb merészkedett, pedig neki már nem sok hely maradt az óriás mellett.
– Tükrökkel aggatja tele a vackát, mi ez, ha nem mesterkedés?!
Az apró fürdőszobatükör ártatlanul pislogott az újonnan jöttek felé, Oliver ugyanígy tett, aki semmit nem értett az elhangzottakból. Ekkor az óriás fogta magát, egy törülközőt csavart a karja köré, majd könyökkel bezúzta a tükör felületét. A kisebb nagyobb szilánkok csörömpölve potyogtak a mosdókagylóba.
– Mit művelsz?! – kiáltotta Oliver. Álomvilág, utazás ide vagy oda, szinte már hallotta Mrs. Lovgrove rikácsolását. És a csekket is látta maga előtt, amit majd ki kell fizetnie a berendezés megrongálása miatt.
– Tiburon! – szólt szigorúan a lány is. – Hagyd abba ezt a barbár viselkedést! Már ezerszer megbeszéltük, hogy semmi értelme!
Időközben mindannyian kivonultak a fürdőből, a férfi olyan dühös volt, hogy valósággal elsodorta védenceit az ajtóból. A padló döngött minden lépése alatt, Oliver biztosra vette, hogy hamarosan látogatót kapnak az alant lakók személyében.
Liani követte az óriást az előszobába, továbbra is a saját nyelvüket használta:
– Végre sikerült rávennem, hogy velünk jöjjön, nehogy elrontsd nekem! Most mit művelsz? És légy kedvesebb is vele! Ha meggondolja magát, nagy bajban leszünk!
– Még mindig betehetjük egy zsákba… – mormogta a férfi, ám úgy tűnt, a lány szavai kijózanították valamelyest. Az előszobában lévő tükröt már nem zúzta össze, csak leemelte, megfordította és a falnak támasztotta. Ám ezzel sem elégedett meg. A tükröt ismét maguk felé fordította, majd a fogasról lekapott egy vékonyabb kabátot és ezzel takarta le a felületét.
Időközben a lány visszatért a szobába, kényszeredetten elmosolyodott, majd mindent megtett azért, hogy Oliver figyelmét elterelje az iménti kis incidensről:
– Felétek minden olyan fura… Mielőtt útnak indultunk volna, Niben mester megmutatta a feljegyzéseit a Ködön túli világról, mesélt a szokásaitokról, tanította a nyelveteket… Szóval felkészültünk. Mégis, minden szörnyen idegen. Itt van például a pénzetek. Mióta használjátok őket? Na és azok a hatalmas járművek…
– A ti Niben mesteretek pontosan mikor is járt errefelé?
– Ó, nem rég, úgy pár ezer éve.
– Akkor nem csodálom, hogy megváltoztak azóta a dolgok. Tudod, mi, emberek… – ezt Oliver lelkiismeret-furdalás közepette mondta ki. – Szóval, mi hajlamosak vagyunk mindig változtatni és újat alkotni, az utóbbi ötven év alatt egészen az űrprogramig jutottunk. Járműveket küldünk az űrbe és a közelebbi bolygókra.
– A csillagokba?
– Ha úgy tetszik…
A lány arcára boldog mosoly kúszott fel, tekintete elhomályosult, mintha hirtelen emlékek egész áradata rohanta volna meg. Végül csak ennyit mondott, szinte suttogva.
– Odahaza sokat néztük a csillagokat, együtt…
A meghitt hangulatnak egy csapásra vége lett, mihelyst Tiburon visszatrappolt az előszobából. A fiú bizonytalanul kérdezte:
– Mi ez a dolog… a tükörrel? Mintha… félnétek tőle. Ez amolyan… babona?
Liani sápadt arccal válaszolt:
– Babona? Nem… A mi világunkban a tükör… amolyan átjáróféle. Mind, kivétel nélkül. Odaát egy másik világ van, ahol rettenetes lények laknak, démonok és ördögök. Ha a tükörbe nézel, ellopják az arcod és a lelked. Ti… nem féltek ettől?
– Nálunk a tükör csupán eszköz, dísze a háznak, megnézheted magad benne, hogy lásd… kócos vagy-e, vagy valami hasonló.
– És… nem tűnnek el emberek, amikor ilyesmit csinálnak?
– Nem. Nem hinném. – Oliver elhallgatott, hirtelenjében rálelt egy emlékre: egyszerű, fakeretes tükör jelent meg előtte, és a borzalom, a hatalmas trauma, amikor először látta meg saját, idegen képmását. Egy embergyermek arcát.
Liani így folytatta:
– Azt hiszem, a te világod védve van. Talán, mert nem ismeritek a varázslás tudományát. Azért aggathattok tükröket mindenhová, mert biztonságban vagytok.
– Talán… – Oliver kitekintett az ablakon, amikor megérkeztek az állomásra, már késő délután felé járt az idő. Azóta jócskán besötétedett. – Bizonyára fáradt lehetsz… – mondta a lánynak. – Nyugodtan pihenhetsz, ha van kedved. Az ágynemű… még egész tiszta, csak néhányszor aludtam benne… adnék újat… de az a mosodában van.
Liani felkuncogott, majd jelezve, hogy tökéletesen megfelel neki, felkúszott az ágyra és elterült a paplanon. Látszott a szemén, hogy már valóban fáradt lehetett.
– Így ni – mondta Oliver elégedetten, majd az óriás felé sandított. – Tiburon barátodnak pedig… megkeresem azt a matracot.
Bár a férfi kevés szót értett a helyiek nyelvéből, saját nevének említése azonnal felkeltette az érdeklődését. A lánytól kérdezte:
– Mit akar?
– Elővesz neked egy matracot, hogy azon aludhass. Kényelmesen.
Tiburon ismét haptákba vágta magát, hasonlóképp, ahogy azt az állomáson tette, és a földiek nyelvén, tört kiejtéssel jelentette:
– Tiburonnak nem kell, Tiburon alszik kemény föld, mindig. Most.
Oliver megvonta a vállát, a pokrócot magához vette és lekucorodott az ágy közelében lévő sarokba. Liani egész végig követte őt okos, gyönyörű szemével. A fiú túl lusta volt ahhoz, hogy saját magának fölfújja a matracot, bár amúgy sem igen tudta, hol keresse. Talán már rég kölcsönadta valakinek. Vagy kidobta…
Az éjszaka eseménytelenül telt, Oliver sokáig gondolkodott, rágódott az elkövetkezendő napon, végül őt is elnyomta az álom. Úgy tűnt, Lianit sem zavarta a város zaja, vagy csak túl fáradt volt. A közeli kocsmából éktelen ricsaj szállt tova a város fölött, egy idióta a kocsija rádióját bömböltette a ház előtt, a szomszédok sem mellőzték szokásos veszekedésüket és verekedésüket. Ennek ellenére a lány édesdeden aludt, csupán Tiburon őrködött, egészen hajnalig. Amikor világosodni kezdett, a férfi mégis elbóbiskolt kicsit, talán úgy ítélte meg, hogy a sötétség elvonultával és a város csendesedésével a veszély is elmúlt.
Amikor Oliver kinyitotta a szemét, mindkét vendége aludt körülötte, Liani halkan szuszogott, az óriás pedig fújtatott és horkolt, akár egy vén medve. A fiú kábán pislogott, ajtó híján rálátott az előszobára.
Enyhe szellő érkezett a semmiből, a kabát, amellyel Tiburon letakarta a tükör felületét, megmozdult. Kezdetben csupán hullámzott, mint a szárítókötélre csipeszelt ruhák, aztán a fuvallat széllé erősödött. A kabát megdagadt, akárcsak egy hajó vitorlája, majd a mennyezet felé röppent. A tükör felfénylett, az éles, ezüstös ragyogás betöltötte az előszobát.
Oliver azon nyomban magához tért, ám minden nagyon gyorsan történt, és a látvány is letaglózta. A tükör csillámló felszíne kiemelkedett a keretből, groteszk formákba torzult, vastag, tekergőző csápokat növesztett, melyek aztán egyetlen csatornává olvadtak össze. Odaátról, a tükrön túlról emberek érkeztek.
– Tiburon! – kiáltotta Oliver. Jól tudta, hogy már megint őérte jöttek. Támadóit is felismerte, a két fickót a metróból. Ezúttal mindannyian emberi formájukat viselték, fegyvert nem látott náluk, csupán késeket az övükbe tűzve, egyiküknél pedig baseballütőt. Oliver kezdett a túloldalról jöttek fejével gondolkodni: ez a bizonyos ütő odaát valami hatalmas husáng, vagy egyéb zúzóeszköz lehetett…
Tiburon pillanatok alatt talpon volt, első cselekedeteként elkapta Oliver grabancát és Liani felé penderítette. Ezután valóságos oroszlánként vetette magát a támadókra, fegyver híján az öklét használta, bár hatékonyságban az sem maradt el egy jobbfajta harci kalapácstól.
Oliver dermedten ácsorgott azon a helyen, ahová az óriás jóvoltából került, Liani azonban helyette is cselekedett. A lány egyetlen pillanatra sem vesztette el a lélekjelenlétét, kitárta az ablakot, majd felmérve a kinti terepet, a bamba fiút áttuszkolta a párkányon. Oliver nyekkenve érkezett meg a tűzlépcső apró teraszára, hamarosan Liani is követte:
– Gyerünk, ne bambulj már! Mássz!
A fiú végre összeszedte magát és a létra legfölső fokára lépett. Ezután már gyorsabban mászott, az ősrégi, vasból készült szerkezet nyikorgott, csikorgott alattuk, az egész utcát felverték álmukból. A negyedik környékén egy cigarettázó férfi figyelte őket, a harmadikon pedig Mrs. Lovgrove hajcsavaros, köntösös rémképével futottak össze. A látvány ezúttal még a szokásosnál is ijesztőbb volt, hiszen az idős házmesterné éjszakai arcpakolását sem mosta le magáról. Az asszony nem érte be annyival, hogy nagy szemet meresztett a fiúra, kitárta az ablakot és kiáltotta:
– Mr. Ralson! Mi az?! Tűz van?!
– Nem, nincs, Mrs. Lovgrove… – Oliver már a következő emeletnél tartott, de kötelességének érezte, hogy válaszoljon. – Nyugodjon meg!
– Nyugodjak meg?! Akkor meg mi az úristent csinál a tűzlépcsőn?! – Az öregasszony látóterébe hamarosan Liani is bekerült. A házmesterné szemében világosság gyúlt, ezúttal még hangosabban rikácsolta: – Ahha! Mr. Ralson! Vegye tudomásul, hogy ez nem nyilvánosház! Nem cipelhet fel minden jöttment fruskát a tudtom nélkül! Hallja?!
Bár Liani valószínűleg nem volt tisztában a „nyilvánosház” valódi jelentésével, így meg sem sértődhetett, Oliver ezt azonban mégsem hagyhatta szó nélkül. Mihelyst lába ismét talajt ért, és a lányt is a földre segítette, visszakiáltotta a harmadik emeleti ablak felé:
– Fogja be, vén satrafa! És vegye úgy, hogy elköltöztem!
Mrs. Lovgrove épp készült volna, hogy a holtakat is felébressze méltatlankodó rikácsolásával, amikor újabb alak mászott az ablaka elé, ráadásként akkora, hogy az egész kilátást eltakarta előle.
Három óriási, tagbaszakadt fickó igyekezett lefelé a bérház tűzlétráján, a rozsdás tákolmány panaszosan nyikorgott, remegett alattuk, látszott rajta, hogy már nem sokáig bírja a terhelést. Tiburon esetlenül kapaszkodott, különösen azután, hogy fölülről egy méretes bakancs beletaposott az arcába. Válaszként elkapta a támadóját és megpróbálta lerántani, de nem járt sikerrel. Helyette az utcán ácsorgó két fiatal felé kiáltott:
– Siessetek! Találkozzunk annál a fura vízesésnél! Tudod, hol van!
– Igen, tudom! – kiáltotta vissza Liani. – Vigyázz magadra! – Azzal a lány megragadta Oliver karját, és futásnak eredt. A fiú, bár semmit nem értett az iménti beszélgetésből, engedelmesen tűrte, hogy vezessék. Mielőtt még eltűntek volna a következő utca fordulójánál, egy utolsó pillantást vetett Tiburon felé.
Az óriás még mindig ellenfelével hadakozott, végül átlendült a hozzá legközelebb eső ablak párkányára, Mrs. Lovgrove lakásához. Üldözője ugyanígy tett, így amikor a tűzlétra hangos robajjal földet ért, már csupán egyetlen katonát sodort magával.
Az idős házmesterné éppen a telefonnal bíbelődött, amikor az ablaka ripityára tört, és a két egymást csépelő ember begördült a konyhája padlójára. Az asszony felsikoltott, biztosítva, hogy a rendőrség a szokásosnál hamarabb a helyszínre érjen, hiszen éppen őket hívta.
Oliver sebe, amit a metróalagútban szerzett, még mindig sajgott, különösen, ha megerőltette magát. Miközben rendületlenül követte vezetőjét, Lianit, oldala egyre jobban szúrt, végül nem bírta tovább, és elengedte a lány kezét. Oliver megtorpant, egy lámpaoszlopnak támaszkodott, hogy kifújhassa magát.
– Lassítsunk… kicsit… – nyögte a fiú.
Liani csúfondáros grimaszt öltött, és karba fonta a kezét:
– No mi az? Elpuhultunk?
– Nem… csak a sérülésem…
A lány arca azonnal megenyhült, sőt, láthatólag igen erős lelkiismeret-furdalás tört rá, bűnbánóan Oliver mellé somfordált.
– Ne haragudj… rosszul érzed magad?
– Nem… már sokkal jobb. Hová… hová is rohanunk voltaképp?
Liani néhány aggodalmas pillantást vetett a mögöttük húzódó utcára, mivel semmi gyanúsat nem látott, nyugodtan mondta:
– A városodban van egy vízesés, Tiburonnal ott találkozunk. Nem kell rohannunk, de siessünk.
– Milyen vízesésről beszélsz?
– Majd meglátod, gyere! – A lány ismét kinyújtotta a kezét.
Oliver tétovázott pár pillanatig. Hirtelenjében újabb emlékre bukkant a tudatalattijában. Ez… mintha már megtörtént volna vele, valamikor… régen… Ám a kép hamar szertefoszlott, a fiú pedig elfogadta Liani felé nyújtott, apró kezét, és újból útnak indultak, ezúttal sokkal lassabb tempóban.
Bár már lassan egy éve lakot Sharstonban, Oliver alig ismerte a várost, hiszen nem járt el otthonról, a munkahelyét leszámítva. Azt azonban még így is tudta, hogy egy fia vízesés sincs a környéken. A különös jelenségre végül az egyik parkban bukkantak rá. Az eredetileg szökőkútnak tervezett valami egy óriási medencében kapott helyett, három tükörsimára csiszolt, több emelet magas hasábból állt, ezekről zubogott alá a töméntelen vízmennyiség. Amikor Oliver és Liani megérkeztek a medence mellé, csupán egy csapat galambbal és néhány csövessel kellett osztozniuk a látványon.
– Ez nem vízesés. Csak egy rondára sikeredett szökőkút – mondta a fiú közömbös képpel, rájött, hogy semmit sem vesztett annak idején, amikor nem látogatta ezt a városrészt.
– Szökőkút? Nálunk a szökőkutak csodaszépek, a parkokban gyakran zenészek játszanak. Olvasgathatsz, nézelődhetsz, pihenhetsz…
– Hát, nekünk csak ez jutott – fintorogta a fiú, és hogy elejét vegye egy újabb konfliktusnak, szó nélkül aprót csúsztatott a kéregető koldusok kezébe. A medence önmagában rendkívül ocsmány hely volt, a vízben cigarettacsikkek úsztak, egy elpusztult galamb oszladozó teteme a porban hevert más hulladékokkal együtt. A lány és a fiú egyre feszültebben várakoztak, és bár Oliver már jó időt eltöltött itt, az emberek világában, ugyanolyan rémült szemmel figyelte a főúton kavargó forgalmat, akárcsak Liani.
– Tiburon… nem aggódsz miatta? – kérdezte végül a fiú.
– Ó, tud ő vigyázni magára. Hamarosan itt lesz… De ne félj! Addig én megvédelek. – Liani kacsintott egyet és elmosolyodott.
Oliver kissé megszédült. Újból az a furcsa érzés… emlékek… valahonnan, nagyon régről. A fiú elpirult, maga sem igazán értette, miért. Végül, hogy leplezze zavarát, újabb témába kezdett:
– Egyébként… mi az ördög volt ez az egész? Lehet, hogy már megint képzelődtem… de a tükör… – Oliver figyelte, ahogy Liani arca falfehérre változott: – Mintha… azok a fickók… mintha a tükrön keresztül érkeztek volna. Azt mondtad, hogy a mi világunkban ilyesmi nem lehetséges.
– Nem, én azt mondtam, hogy az emberek világában a tükrön túl nincs semmi. Semmi, csupán üresség. Ám ettől függetlenül egy hozzáértő személy használhatja csatornának… Olyasvalaki, aki elég erős hozzá, hogy varázslata fennmaradhasson a kellő ideig. Memmon mester képes rá… Ez pedig azt jelenti, hogy sehol nem vagyunk biztonságban. Sietnünk kell… Tiburon, hol vagy már?!
Akár egy varázsütésre, a szemközt lévő utca forgatagából ismerős alak bukkant föl, Oliver és Liani az első pillanatban észrevették, hiszen majd két fejjel magasodott a körülötte hangyaszorgalommal futkosó emberek fölé.
A két fiatal nem várta meg, hogy Tiburon eljusson a szökőkútig, ahhoz át kellett volna vergődnie az úttesten, abból pedig nem származott volna sok jó. Oliver gyakorlottabb városi lévén hamar átsegítette Lianit a zebra és zöld-piros lámpák útvesztőjében, az óriással két utca kereszteződésében találkoztak. A férfi egyetlen szót sem szólt, legalábbis ami üldözőit és kalandjait illeti. Egyszerűen elkapta Oliver gallérját, és akár egy alávaló bűnözőt, úgy megrázta, hogy a lélek is majd kiszállt belőle.
– Hogy jutunk el leghamarább az öbölbe?! Olyan sok jármű van itt, valamelyik biztos odatart! – Tiburon a saját és az emberek nyelvét felváltva használta, igyekezett, hogy a fiú megértse a mondandóját, ám ha egy-egy szó nem jutott eszébe, kénytelen volt kipótolni azt. Oliver azonban így is kiszűrte belőle a szükséges információt:
– Nagyjából húszpercenként jár a busz… – nyögte a fiú. – Eressz el…
– Mutatni út!
– Oké, oké. – Oliver, mihelyst szabadult és lélegzethez jutott, az utca végében lévő busz- megálló felé mutatott: – Onnan indul, de… én nem tudom, hogy akarom-e ezt egyáltalán… – Szegény fiú megilletődötten pislogott, ám senki nem volt kíváncsi rá.
Tiburon megindult a maga döngő, nehézkes léptein, Liani is azonnal követte, bár ő azért hátra-hátralesett, hogy megnézze, Oliver velük van-e még. Illetőleg nem esett-e valami baja, vagy nem rabolták-e el.
Kis idő elteltével Liani Oliver mellé somfordált, megszeppenve téblábolt a szokatlan, számára ismeretlen környezetben. A lány idegesen jártatta ide-oda a tekintetét, hol az autókat, hol a szemközt lévő kirakatokat kémlelete. Oliver hamar rájött, mit figyel. Bárhová nézett, bármerre fordult, tükröződő felületekkel találta szembe magát, ablaküvegek a házakon, járműveken, a kirakatokon… Vajon ezek is számítanak? Valahol, előrébb az utcai lámpák pirosra válthattak, mert az előttük haladó kocsisor megtorpant, nem messze tőlük kicsi, kék járgány parkolt le. Liani azonnal elkapta a tekintetét, mert a külső visszapillantó tükörben meglátta saját, falfehér képmását.
– Ez a világ borzalmas… – motyogta, ki tudja, hányadszor.
Oliver közelebb húzódott a lányhoz, késztetést érzett, hogy átölelje, a szárnyai alá vegye és megvédje mindentől. Ám bizonytalansága, ami visszatartotta, erősebb volt. Végül csak ennyit kérdezett:
– Minden tükröződő felület alkalmas… az utazásra… ahogy fogalmaztál?
– Nem tudom… nem hiszem. Ebben a világban… nem tudom. A tükör… mesterséges felület, halandó keze munkája. A víztükör viszont a természet adománya, ősi és tiszta, ezért nem használhatják csatornának az odaát lakók…
– Értem… És… egyébként milyen méretű felület alkalmas ilyesmire?
– Nem vagyok járatos a tükörmágia használatában, de úgy tudom, hogy a méret nem számít. Csupán egy a lényeg, hogy a felület ép legyen. Nem lehet rajta karcolás vagy törés, egészen apró sem. A legegyszerűbben úgy szüntetheted meg a csatornát, ha összezúzod a tükröt.
Időközben az autósor ismét elindult, a járművek elsuhantak mellettük. Liani felsóhajtott, láthatólag megkönnyebbült.
Oliver körbenézett, a megállóban rajtuk kívül csupán egy fiatal nő ácsorgott. A lány tősgyökeres városi volt, közömbös képpel szemlélt maga körül mindent, még az óriási fickó sem keltette fel különösebben a figyelmét, pedig Tiburon igazán nem mindennapi jelenség volt. A lány csak állt a megállóban, tűsarkú cipőt, apró nadrágot, rövid kabátot viselt, ha a fejét nem forgatta volna, hogy szöszke fürtjeit olykor-olykor a válla mögé dobja, közönséges próbabábunak nézhette volna bárki.
A fiatal nő fekete, csillogó táskájára nézett, szemöldökét összevonta. Halvány, holdfényű derengés jött a félig elhúzott cipzár mögül. A lány szétnyitotta a táskáját, kis ideig kutatott benne, majd rátalált arra, amit keresett. Apró, szétnyitható sminkkészletét magához vette és érdeklődve figyelte a benne lapuló tükör különös, hullámzó felületét. Amikor saját képmása helyett egy furcsa, torz férfiarcot pillantott meg, mindent elhajított, ami a keze ügyében volt, és sikítva elszaladt.
A tükör csillogva pörgött a levegőben, néhány pillanat elteltével a földön landolt és ripityára tört. Ám ez a rövidke idő is elég volt ahhoz, hogy három utazót kidobjon magából. A katonák úgy érkeztek, akár dzsinn a palackból.
Oliver és két társa már akkor érzékelték a veszélyt, amikor a lány a táskájába nyúlt, nem érte váratlanul őket a katonák érkezése. Tiburon és Liani azt tervezték, hogy ismét hasonló módszerhez folyamodnak, akárcsak első alkalommal: a férfi föltartja őket, a lány pedig menekíti Olivert. Ám ezzel egy időben régóta várt buszuk is megérkezett, a fiú pedig helyettük is döntött:
– Föl, gyerünk! – kiáltotta Oliver, és két társát a busz bejáratához tuszkolta.
Úgy tűnt, a tükrön keresztül való utazás nem lehetett egyszerű, avagy kellemes dolog, a katonáknak jó időbe beletelt, míg összeszedték magukat az aszfaltról. Addigra a kis csapat már a jármű belsejében szorongott. Oliver és Liani az ablakhoz furakodtak, onnan figyelték üldözőiket.
A három férfi a busz ajtajához rohant, ám az összezáródott előttük. A sofőr mogorva ábrázattal figyelte őket, ha nem kezdik el ütni-verni a bejáratot, talán még föl is engedte volna őket. A tagbaszakadt, dühös fickók egyáltalán nem nyerték el a bizalmát, ráadásul az egyiknél mintha baseball ütőt is látott volna. Így saját és utasai biztonsága érdekében továbbhajtott. Ráadásul a menetrend mindenkire nézve kötelező, még a helyi banda verőembereinek is…