Andrew Lucas McIlroy: Álmokon túl – 32 . rész (Befejezés)

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Amint paripájuk az ég felé szökkent, maga Liani sem tudta, merre tartottak. Egyelőre hagyta, hogy a sors, vagy sokkal inkább a szél kapja szárnyára őket, csak az számított, hogy minél messzebb jussanak. A gyönyörű elementál sebesen száguldott az égbolton; a lány és a fiú egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Mindkettőjük fejében szörnyű káosz dúlt; Liani épp abban a pillanatban hagyta maga mögött az egész addigi életét. Bár édesanyja halála óta nem igen volt, akihez tartozott volna, a birodalom, a népe, a kastély, az otthona azért mégiscsak állandóságot nyújtottak neki és erős gyökerekkel kötődött hozzájuk. Azzal, hogy kiállt Odayin mellett és megszöktette, végleg maga mögött hagyott mindent. A fiúnak nem volt sok vesztenivalója, eddig is száműzöttként tengette az életét, ám az elmúlt órák eseményei és a sérülése alaposan összekuszálták a gondolatait.

Kis idő múltán hátasuk a tengerpart finom homokján landolt velük, a kikötő közelében jártak. Nem messze tőlük a császári város első védelmi vonala, a fal magasodott, távolabb, a sziklák mögött pedig maga a palota nyújtózott a felhők felé hatalmas tornyaival.

A fiú és a lány lekászálódtak a paripájuk hátáról, olyan lassan és nyugodtan, mintha fogalmuk sem lett volna róla, hogy üldözik őket. Odayin körbenézett, hamar megtalálta azt, amit keresett; elindult a kis csónak felé, amely a partra vontatva, bevont vitorlával várakozott. Liani kis ideig csak nézett utána, tartotta az elementál kantárját, nehogy megszökjön előlük. Végül elengedte, mert már sejtette, hogy többé nem lesz szükségük rá. A fiú időközben beugrott a csónakba, ellenőrizte a köteleket és a vitorlát. Érezte, hogy Liani már ott állt a háta mögött, ám egyelőre nem akart tudomást venni róla, mert fogalma sem volt, mit mondhatna neki. Végül a lány megszólította:

– Mit tervezel?

Odayin megfordult, a lány szemébe nézett. A parton jeges szél söpört végig. A fiú kiugrott a csónakból és Liani elé állt, megfogta a kezét, elmosolyodott:

– Visszamegyek.

– De… miért? Biztos… elrejtőzhetünk valahol… Találhatnánk egy szigetet, soha nem találnak ránk!

– De igen. Egy perc nyugtunk nem lenne, az öcséd…

– Nem érdekel! Nem hagyom, hogy tönkre tegyen minket! Felesleges ostobaság, amire készülsz! Niben mester szerint… talán soha nem térhetsz vissza! És talán… – A lány hangja elcsuklott.

Odayin még mindig mosolygott, óvatosan végigsimított Liani arcán:

– Van… valami más is…

– Micsoda?

– A Szív… hosszú életet ad a hordozójának…

– Nem érdekel! Sok időnk lesz, sokáig együtt lehetünk!

– Van egy titok… a szívhordozók legnagyobb titka, amit soha, senkinek nem mondtak el, még azoknak sem, akik… Halandó nem szerethet démon szívével. Sokáig azt hittem, hogy ostobaság, képtelenségnek tűnt. De már tudom, hogy Júlahoor igazat szólt. Éreztem.

Liani elsápadt, suttogva kérdezte:

– Gonosz… leszel..?

A fiú halkan felnevetett:

– Nem… nem leszek gonoszabb, mint voltam. Egy démon szíve nem tesz gonosszá, csak épp… Ha a saját szívem meghal, nem szerethetlek többé. És így nem akarok élni. Az emberek világában nincs varázslat, ott a Szív elpusztul.

A lány kétségbeesetten nézett Odayinra, majd átölelte, hozzábújt, fejét a mellkasára hajtotta. Hallgatózott. Kis idő múltán felnézett, a szemében könnyek csillogtak:

– De… Odayin… én már nem hallom… a szíved…

– Én még érzem…

– De…

– Bízz bennem, még érzem. – Hazudott. Valójában már jó ideje nem hallotta a saját szívét dobbanni. Viszont volt valami, ami miatt biztosan tudta, hogy még van remény számára. Ha a szíve már teljesen elsorvadt volna, nem akarna meghalni a lányért. Nem akarna meghalni ahelyett, hogy hosszú, dicsőséges életet éljen, mint Uara örökségének hordozója. Ha a Szív visszanyeri az erejét, bármit elérhetne. Sereget gyűjthetne, a herceget elűzhetné a trónról, császár lehetne. Úgy élhetne, mint Avramiel király, dicsőségben és gazdagságban. De neki nem kellett. Liani nélkül nem.

A fiú elfordult és hozzálátott, hogy a csónakot vízre tegye. Pár pillanattal később azt vette észre, hogy Liani mellé somfordált és segített neki. Közös erővel hamar vízre tolták a kis vitorlást, Odayin beugrott a csónakba.

A lány tétovázott. Tudta, hogy a fiú már döntött: elhajózik az emberek világába, történjék bármi is azután. Ő maga pedig… Hagyja el az otthonát, mindörökre? Talán soha nem térhet vissza. Jól emlékezett a fiú szavaira, az emberek világa szürke és fojtogató, minden csepp varázs hiányzik belőle, a magafajta szörnyű életre kárhoztatik odaát… csupán lézengés a semmiben, az ürességben… emlékek nélkül. És ha Odayin valóban meghalna… ő egyedül maradna odaát… Ennél rettenetesebbet nem tudott volna elképzelni. Mégis érezte, hogy a fiúval kell lennie, mindvégig, történjék bármi. Ráadásként hirtelenjében az édesanyja búcsúlevele is eszébe jutott. Ha a szíve az ismeretlenbe viszi… hát követi.

– Nos… – Liani felvonta a szemöldökét. – Egy hajóra kell kapitány is, nem igaz? – Azzal fogta magát és ő is beugrott a csónakba.

A fiú elmosolyodott; ezt nem merte kérni a lánytól. Nem kérhette. Nem kérhette, hogy hagyja ott a világát, örökre, az ő kedvéért. Emlékezett Niben mester figyelmeztetésére, az Átjáró talán megsemmisül, miután az emberek földjére lépnek. Soha többé nem térhetnek haza… És ha Liani egyedül marad odaát… Hatalmas kockázatot vállalt. Odayin a kétségei ellenére nagyon boldog volt, úgy érezte, hogy még van remény számukra. Ezután igazi csapatként dolgoztak együtt, gyorsan, fölösleges mozdulatok nélkül. Vitorlájukat földagasztotta a szél, és máris siklottak tova a nyílt vízre, az Átjáró felé, a Ködön túlra.

Amikor Odayin és Liani az égre tekintettek, egyáltalán nem voltak biztosak benne, hogy a tervük sikerrel jár. Már a nyílt óceánon siklottak, amikor meglátták a birodalom egyik hadihajóját. A monstrum fekete foltként közeledett a horizonton, majd amint a kis vitorlás közelébe ért, hatalmas teste a habok közé csobbant és ezután a vízen űzte a szökevényeket.

A fiú és a lány kiváló hajósok lévén tudták, miként csikarják ki a lehető legnagyobb sebességet apró vitorlájukból. Ennek köszönhetően kis ideig tartani tudtak némi távolságot a hadihajótól, bár az ágyuk dörrenése alaposan elbizonytalanította őket. A golyózápor szerencsére nem tett kárt apró járművükben; a tengerészek elszámították magukat, és a lövedékek jóval túlrepültek a kis vitorlás árboca fölött. A lány felnézett, a hadihajó épp fordult, hogy a túloldalt lévő ágyúsort is bevethessék. Ekkor látta meg az öccsét, aki a hajóorrban ácsorgott, már olyan közel voltak hozzájuk, hogy hallotta a hangját. A fiú ész nélkül ordította:

– Mit műveltek, idióták?! Ha a tengerfenékről kell összeszednem őket, utánuk hajítalak benneteket! El az ágyúktól, barmok!

– Bocsáss meg, fenség, én adtam tűzparancsot… – Ez a kapitány hangja lehetett. – Ha elérik a ködfelhőt…

A hajó nem fordult újból, egyenesen megindult a kis vitorlás irányába. Liani arca eltorzult a dühtől, ő is kiengedte a hangját. Kiállt a csónak hátuljába, mondandóját egyenesen az öccsének szánta:

– Menj innen a fenébe! Hagyj minket békén!

Tanial úrfi úgy áthajolt a korláton, hogy kis híján a vízbe pottyant, mindenközben felváltva káromolta hol a nővérét, hol az Ősöket, hol pedig a matrózait, akik túlontúl lassan dolgoztak, legalábbis szerény királyi véleménye szerint. Szókincse felettébb változatos volt, bár az „áruló” jelzőt igen sokszor hangoztatta. Míg Liani szócsatát vívott az öccsével, Odayin feszülten figyelte az óceán közepén gomolygó ködfelhőt. Vajon elérnek odáig?

A fiú és a lány kisvártatva azt vették észre, hogy vitorlájukból kifutott a szél, petyhüdten, hasznavehetetlenül lógott az árbocról. Körülöttük hatalmas hullámok nyaldosták a csónak oldalát, vitorlázáshoz kiváló szél nyargalászott az óceán felett. Kezdetben nem értették, mi történhetett, aztán meglátták Tolba mestert az ifjú uralkodó mellett.

– Ez csak bűbáj lehet! – kiáltotta Liani kétségbeesetten, kis vitorlásuk már magatehetetlenül sodródott a vízen. A lány elsőként a lapátok felé nézett, de annak sem vették volna sok hasznát. A hatalmas csatahajó vészesen közeledett feléjük, Odayin nem tudta, mit tehetne, még mindig gyengének érezte magát. Aztán, ahogy eddigi életükben oly sokszor, egy sötét foltot fedeztek fel a horizonton.

– Bagu! – kiáltotta diadalmasan a hercegnő.

Valóban a nagy Bagu közeledett feléjük, hatalmas szárnycsapásaival igen hamar beérte őket és üldözőiket. Tanial úrfi már valósággal tombolt dühében, megmarkolta a korlátot és úgy rázta, mint egy majom a ketrecét:

– Mi ez?! – ordította. – Takarodj onnan te nagy, rusnya, tohonya szörnyeteg! Parancsolom!

A sárkány persze rá se hederített a fiúra, helyette az apró vitorláshoz röppent, és fejét a barátai felé nyújtotta. A hercegnő azonnal megölelte őt, megsimogatta az orrát, Odayin is ugyanígy tett.

– Túl közel vagyunk az Átjáróhoz, nehogy bajod essen… – súgta a lány.

Bagu borostyánszemét ezúttal a fiúra szegezte, tudta, mi jár a fejében, és azt is azonnal kitalálta, miként segíthetne rajtuk. Az áramlat mindeközben már a ködfelhők közelébe sodorta az apró vitorlást, a sárkány érezte az Átjáró közelségét, ahogy Odayin is. Már nem volt sok idejük.

– Legyetek boldogok, bárhová is mentek – mennydörögte a sárkány. – És ne felejtsetek el… túl hamar.

– Soha nem felejtünk el – motyogta Liani, hatalmas gombóc volt a torkában. Bagu pedig kitárta hatalmas szárnyait, és egyetlen csapásával annyi szelet küldött az apró hajó vitorlájába, hogy az kis híján szétrepedt.

A vitorlás olyan gyorsan siklott tova a hullámok közt, mint még soha pályafutása során; a kis csónak és a barátai pillanatok alatt eltűntek Bagu szeme elől. A köd elnyelte őket.

– Hozd vissza őket! Parancsolom! Te ronda szörnyeteg! Aljas áruló! Hozd vissza őket! – Akik látták királyukat féktelen dühében, attól tartottak, agyvérzést kap. – A Szív! Kell nekem, szükségem van rá! Akarom! Parancsolom!

Bagu csak jót nevetett a pattogó kis mitugrászon, mennydörögve kiáltotta:

– Az első és legfontosabb dolog, amit meg kell tanulnod a sárkányokról, ifjú Tanial uram: Egy sárkány sohasem szolgál, legfeljebb csak szívességet tesz! – kacagta, majd a hajót úgy oldalba taszította, hogy az kis híján felborult. Persze csak tréfának szánta, többet nem is törődött a wyor vitorlással, egyszerűen tovaröppent a horizonton.

A szél, amit Bagu küldött a vitorlájukba, rendületlenül vitte őket előre, Lianinak csupán kormányoznia kellett, és máris feltárult előttük az Átjáró. Odayin keveset látott az óriási tükörkapuból, érezte, hogy a Szív mozgolódott, tiltakozott a mellkasa közepén, ám már nem volt visszaút. A szél a szárnyára kapta őket, akkor sem tudtak volna megállni, ha akartak volna. Bár sebességük időközben csökkent valamelyest, kellő lendülettel siklottak keresztül az Átjárón, és néhány pillanat múltán már az emberek világához tartózó hullámokat szelték.

Liani a szemét folyamatosan a kedvesén tartotta, látta, mint romlik az állapota. Nem tehetett sokat érte, csupán a kezét foghatta. És remélhetett. Odaát azonban, rögtön a megérkezésük első másodperceiben olyasmi történt, amire álmaiban sem gondolt. Tudta, hogy a Szív elpusztul, és talán maga az Átjáró is, hiszen Niben mester így okoskodott annak idején. A látvány mégis ledöbbentette, már ameddig nyitva tudta tartani a szemét.

A Szív még dobbant néhányat az emberek világában, majd hirtelenjében megállt. Zöldes fénye mind erősödött és erősödött, akár egy hatalmas léggömb, melybe levegőt fújtak, túl sok levegőt. A léggömb pedig pillanatok múltán széthasadt, valósággal felrobbant. Az emberek világában még csak hajnalodott, a sötét égbolton csillagok hunyorogtak. A roppant erejű zöld fény úgy villant föl a fekete horizonton, akár egy atombomba fénye; az egész nyugati part áram nélkül maradt, a nagyvárosok ragyogása, mintegy varázsütésre, eltűnt az éjszakában.

Rögtön a villanás után Liani iszonyú süvítést, csilingelést hallott, még látta, ahogy a hatalmas tükör, az utolsó megmaradt átjáró ripityára tört, szilánkjai valóságos repeszekként hasították a levegőt. A lány eltakarta az arcát, de már késő volt, apró szúrást érzett a bal szemében. Ezután Odayin testére vetette magát, hogy óvja a szana-szét röppenő szilánkoktól, hiszen némelyik valóban akkora volt, akár egy tőr pengéje. A fiú már rég eszméletét vesztette.

Liani csupán akkor pillantott föl, amikor minden elhalkult. Az Átjárót már sehol nem látta, sűrű köd gomolygott körülöttük. Mivel rettenetes fájdalom gyötörte, elsőként a saját testén nézett végig, több helyen méretes szilánkok álltak ki a bőréből. A lehető leggyorsabban megszabadult tőlük, sziszegve, a könnyeivel küszködve kirántotta őket a húsából; az áttetsző kristályként csillogó tükördarabok azonnal semmivé foszlottak. A szemében szúró fájdalommal már nem törődött, mert alig érezte, kis idő múltán meg is feledkezett róla. Örökre. Liani elsőként feltépte Odayin ingét; a Szív teljesen eltűnt, csupán az apró sebek maradtak utána, ahol a kacsok a fiú bőrébe, húsába kapaszkodtak. Liani kétségbeesetten Odayin mellkasára hajtotta a fejét, hallgatózott. Néma csend telepedett rájuk, csupán a hullámok nyaldosták a vitorlás oldalát.

– Nehogy egyedül hagyj… – suttogta a lány, letelepedett csónak aljába, a fiút magához húzta, szorosan átölelte. Nem tudhatta, hogy az emberek világában képes lesz-e rá, de meg kellett próbálnia. Fehér fény világlott fel néhány pillanatra, erőtlen volt és sápadt. Liani érezte, hogy ezzel az utolsó csepp gyógyító erő is távozott a testéből. Mást nem tehetett. Figyelt, hallgatózott. Kis idővel később Odayin szíve, az igazi, bár erőtlenül, de dobolni kezdett. Lassan, majd egyre gyorsabban. A fiú hamarosan kinyitotta a szemét; Liani felsóhajtott és elmosolyodott.

– Mi… mi volt ez..? Mi történt..? – kérdezte Odayin, és Liani segítségével felült a csónakban.

– A frászt hoztad rám! – kacagta a lány.

A fiú zavartan pislogott:

– Hát sikerült..? Nem haltam meg?

– Nagyon úgy néz ki… Ha ideát hagytál volna, egyedül… nagyon megkeserülnéd!

Odayin is lenézett a mellkasára, a Szívnek hűlt helye volt. Ezután az Átjáró felé esett a pillantása, ám a sűrű ködön kívül mást nem látott. Hát vége… örökre ideát rekedtek. Bár kezdetben örültek, hogy egyáltalán túlélték ezt az egészet, mosolyuk igen hamar az arcukra fagyott. Kis vitorlásuk mindeközben sodródott a tenger hullámain, a köd pedig oszlani kezdett körülöttük. A fiú és a lány felálltak, egyre inkább átérezték a helyzetük súlyát, kétségbeesetten kapaszkodtak a másik tekintetébe, megszorították egymás kezét.

– Ígérd meg… ígérd meg, hogy… nem felejtünk… – motyogta Liani.

A fiú azonban szótlan maradt, hiszen miként is ígérhetne meg olyasmit, amiről tudta, hogy nem tudják betartani. Helyette inkább átölelte a lányt, Liani is belékapaszkodott, így vártak.

Amint utolsó fogódzkodójuk, ami a saját világukban tartotta őket, a köd feloszlott körülöttük, a változás is megindult. Régi testük eltűnt, örökre, mindketten a már jól ismert emberalakjukat kapták vissza. Liani egy barna hajú, egyszerű, bús ábrázatú srácot ölelt, Oliver pedig a kissé csúnyácska, szemüveges, vörös kis fruskát tartotta a karjában. Vitorlásuk egyszerű ladikká változott, ráadásként az ütött-kopott fajtából.

– Minden kezdődik elölről… – motyogta Oliver. – A tenger… mintha kiszívtak volna belőle minden színt… hajnalodik… de nem látom a csillagokat, sem a ragyogó felhőket… Megfulladok…

Liani kedvesen elmosolyodott, megsimogatta a fiú arcát, és ezt suttogta:

– Ezúttal más lesz… mert nem vagy egyedül… És… azt hiszem… Igen… Mindegy, hol élsz, a világod olyan, amilyennek megteremted magadnak.

– Talán… – Ezúttal a fiú is elmosolyodott, bár kissé szomorkásan. A lány válla fölött pillantása a csónak aljára esett, a cipőjük már kisebb tócsában tocsogott. – Ezt nem hiszem el… – morogta, ám ugyanakkor kicsit viccesnek is találta a helyzetüket. Miért van az, hogy nekik ideát mindig csak az ócska jut?!

– Mi az? – kérdezte a lány.

– Semmi különös, de ha nem tempózunk gyorsan, megtapasztalhatod, milyen az igazi, kiadós tüdőgyulladás ideát, az emberek világában. Ha jól sejtem, van egy szép kis lyuk a csónak aljában… ha nem kettő. Ma már úsztunk eleget…

– Hát… legalább ezek itt vannak – kuncogta Liani, és megragadta a csónakban himbálózó lapátokat. Amikor leült Oliver mellé, megpróbálkozott vele, hogy levegye a szemüvegét, ám alig látott nélküle, így inkább hagyta, ahol volt.

A sikeres csapatmunka eredményeként pár órán belül elérték a szárazföldet, épp időben, mert likas ladikjukban bokáig ért a víz. Bár a nap már felkelt, még mindig elég korán lehetett, a strand üresen ásított. Csupán egy öregúr ücsörgött a stég elejében, horgászott. Hosszú idő után ő volt az első ember, akit Oliver látott.

***

Raindale lakói már úgy ahogy hozzászoktak a régi Lawman-rezidencia látványához. Annak ellenére, hogy kísértetek lakták. Amikor a sziklákon feltűnt az a hajó, a városiak eleinte ezt is kétséggel, félelemmel fogadták. A gyönyörű, kecses, korhű vitorlás egyik napról a másikra bukkant föl Raindale partján, legalábbis mindenki így tartotta. Fogalmuk sem volt a rengeteg szenvedésről és küszködésről, míg azt a monstrumot sikerült felvontatniuk a sziklatetőre a szállítótársaság embereinek. Az is sok időbe telt, míg a helyiek rájöttek, mi célt is szolgált mindez. A hajó voltaképp felettébb furcsa, de ötletes lakóházként funkcionált. Egy fiatal pár lakott benne, ők maguk is oly különösek voltak, akárcsak az otthonuk. A helyiek csupán addig rótták fel nekik mindezt, míg megtudták, mivel foglalatoskodtak. Valami művészek, írók voltak, azok pedig köztudottan furcsa emberek mind egy szálig!

Annak ellenére, hogy a városiak különcnek értékelték őket, Liani és Oliver úgy érezték, egész szépen sikerült beilleszkedniük az emberek társadalmába. Ez különösképp a lányra vonatkozott, Liani gyakorta járt el vásárolni, aránylag sokat utazott, megtanult biciklizni, sőt, idővel jogosítványt is szerzett. Oliver már sokkal inkább magába zárkózott, ő alig hagyta el tágas otthonukat, a vitorlás belsejét.

A hajóház tökéletes volt, egy külön kis világ. Liani és Oliver mindig az óceánon érezhették magukat, és ha kiálltak a fedélzetre, a felkorbácsolt hullámokat is megcsodálhatták a sziklaszirtről. Otthonuknak csupán egy hátránya volt: az egyszerű halandók igen nehezen tudták megközelíteni. Ez önmagában nem rossz tulajdonság, ha az ember magányra vágyik, viszont szegény Cecil néninek alaposan össze kellett szednie a tudományát, ha meg akarta látogatni a neveltfiát és barátnőjét. Az idős asszony jobban örült, amikor az ő házában laktak, de úgy gondolta, a fiatalokat hagyni kell, hadd éljék a saját életüket.

Annak ellenére, hogy Cecil néni rendkívül büszke volt a fiára, egyetlen megjelent regényüket sem tudta elolvasni. Neki ez… úgy érezte, túl furcsa; sárkányok, manók, tündérek, démonok és szörnyetegek… Viszont a festmények és illusztrációk, amiket Oliver készített, azok tetszettek neki, mind olyan… színes volt.

Ahogy minden héten, Cecil néni aznap is felpöfögött ősrégi tragacsával a partot övező domboldalra, majd gyalogszerrel indult útnak a sziklák felé. Oliver a fedélzetről kémlelte a környéket, korhű kalózjelmezben, távcsővel a kezében várta a nevelőanyját.

– Cecil néni, mondtuk, hogy meglátogatunk ezen a héten. Nem kellett volna följönnöd idáig. – kiáltotta a fiú, mihelyst meglátta, hogy szegény asszony kis híján kiköpte a tüdejét a megerőltetéstől.

Cecil néni csak legyintett:

– Csudát! Így legalább kétszer láthatlak benneteket.

– Az már igaz. – A hajó fedélzetére lépcsősor vezetett, Oliver felsegítette maga mellé a nevelőanyját. Az lett volna az igazi, ha valódi kötélhágcsót használhatnak, de az idős asszonyra is gondoltak, ezért építtették a lépcsőt.

– Hát ez meg mi a csuda? – kérdezte Cecil néni, mihelyst végignézett a fia öltözékén. – Úgy nézel ki, mint… Fekete Szakáll, vagy nem is tudom…

– Igen, kalózjelmez… tudod, így jobban megy az írás. És a festés is.

– Ti tudjátok… – vont vállat az asszony. Hamarosan megtapasztalhatta, hogy nem csupán a fiú hóbortja ez a kalózosdi; Liani jelent meg a kabinok felé vezető lépcsőn. A lány hasonló jelmezt viselt, akárcsak Oliver, ám az ő vonalait csinosan kihangsúlyozta a piros kendő, amit a dereka köré csavart.

– Cecil néni! – mosolyogta a lány, és úgy ölelte meg az idős asszonyt, mintha hónapok óta nem látta volna.

– Én is örülök neked, kedveském. – Cecil néni alaposan meglapogatta Liani hátát, majd mindhárman elindultak a szobák irányába, amelyek a hajógyomorban kaptak helyet. Odalent a nappaliban leültek a kanapéra, Liani pedig lázas keresgélésbe kezdett, hogy összekaparhasson némi süteményt, ami a lakásban hevert itt-ott, a dobozok alján. Cecil néni kedvtelve nézett körbe a fia otthonában, még a rendetlenség sem zavarta. Aztán váratlanul kijelentette:

– Miért nem vesz magának másik szemüveget a helyett a rondaság helyett? És a hajával is csinálhatna valamit, úgy sokkal csinosabb lehetne.

– Cecil néni… ő úgy jó, ahogy van. Különben is… ha úgy látnád, ahogy én… rögvest szépségversenyre is beneveznéd – válaszolta a fiú.

Az asszony rosszallóan megcsóválta a fejét: a szerelem valóban vak… Még a legelején, miután Oliver hetekre eltűnt, neveltfia megpróbálta elmagyarázni neki, hol is volt tulajdonképpen, de ő egy kukkot sem értett belőle. Így aztán nem is tudott semmiről, vagy inkább nem akart tudni. Mindenesetre Cecil néni nyugodt szívvel tette hozzá:

– Persze, hisz még egy nyavalyás tükör sincs ebben a házban. Hogy is várhatnám el szegénykétől, hogy foglalkozzon a hajával? Talán nincs pénzetek tükörre? Na, várjatok csak… Seamus bácsikád tükre valóságos antik darab, illene ide. Legközelebb elhozom nektek…

– Köszönjük, nem kell… – mosolyogta udvariasan Liani, aki időközben visszatért a begyűjtött süteményekkel. – Viszont… Cecil néni, nincs kedved megnézni Oliver festményét? Szerintem nagyon szép lesz, az új regényünk borítója.

– Nincs tükör… – morgolódott az asszony továbbra is. – Bezzeg internet van. Az kell.

– Persze, hogy kell. Máskülönben honnan tudnánk, hogy mennyi kötetet adtak el eddig? És a listát is szemmel tarthatom. Nem sok kell hozzá és felkúszunk a második helyre. Tényleg, mondtam már, hogy a Sárkánykönnyet hamarosan külföldre is viszik? Több nyelvre lefordítják, világhírűek leszünk.

– Gratulálok, kedveském, hadd lássam azt a festményt! – Úgy tűnt, az asszony végre megfeledkezett a tükör témáról, feltápászkodott a kanapéról és elindult a műterem felé, már ismerte a járást a fia otthonában.

Liani és Oliver mosolyogva egymásra néztek. Ahogy telt az idő, sajnos egyre inkább elvesztették az emlékeiket, a fiú például már arra is képtelen volt, hogy felidézze magában Tiburon arcát. Egymást is mind ritkábban látták eredeti külsejükben; néhanapján, egy-egy pillanatra beugrott nekik látomás formájában, ahogy Olivernek annak idején a szülőföldje, ám ez vajmi kevés volt. A fiú keserűen vette tudomásul, hogy még néhány év, és újból elveszti a régi világa emlékeit, sőt, önmagát is. Nem sejtette, hogy van remény számukra, sőt, még maga Liani sem tudott róla.

Ahogy teltek az évek, a fiú valóban elfelejtett mindent, ám a lány rengeteg emléket megőrzött magában. Az idő távlatából ugyan ezek is elhomályosultak, olyanokká váltak, akár az álmok, ám Liani Elvoran mindig is tudta, honnan jöttek, kik ők valójában. A hatalmas átjáró, a tükör volt az egyetlen varázslatos dolog, ami életben maradt az emberek földjén. Apró szilánkja, a legutolsó töredéke egy másik, varázslatos világnak, örökre a lány szemében maradt. Liani soha nem felejtett.