Andrew Lucas McIlroy: Álmokon túl – 31. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Csupán néhány pillanat telt el, és ahogy eddigi életében oly sokszor, hatalmas, karmos mancs fonódott a teste köré. Odayinnak már nem volt szüksége szavakra, hogy a barátaihoz szóljon, vagy bármely más élőhöz. Bagu a csata hevében is érzékelte a fiú gondolatait, és azonnal a segítségére sietett. Pontosan sikerült elcsípnie a démonhorda orra elől, majd villámgyorsan tovaszáguldott vele. Ezúttal nem fecsérelt rá időt, hogy a hátára dobja, egyszerűen csak vitte a mancsai közt, ahogy a sas röpteti a zsákmányát.

Minden élő, aki a Könnyek Völgyében vívta élethalálharcát, az égre tekintett egy pillanatra. Bár a hegyek mögött már pislákolt a hajnal fénye, fölöttük fekete éjszaka volt; az óriási sárkány a csillagok előtt repült, karmai közül élesen világított a Szív lidércfénye. Akkor, abban a pillanatban még senki nem tudta, mi történik; később, évszázadok, évezredek, sőt korok múltán is kedvelt témája lett a művészeknek ez a lenyűgöző jelenet. Bár ahogy az idő telt, az ifjú, vézna Odayinból erős, izmos férfiú lett, aki nem a sárkány karmaiban, hanem a nagy Bagua hátán repült, miközben Júlahoor dobogó szívét szorongatta a keze közt.

A sárkány erőteljes szárnycsapások mellett a Tükör felé röppent, Odayint egyszerűen leejtette, majd kanyarodott is vissza, hogy újból az övéinek segíthessen. A fiú igen magasról pottyant a földre, mégis talpra esett, majd egyetlen pillanatot sem várt, máris rohanni kezdett. Az átjárót, Júlahoor Fekete Tükrét javarészt akani katonák védték, a teremtmények még mindig özönlöttek elő a túloldalról. Odayin amint átküzdötte magát a védők vonalán, ezt kiáltotta:

– Félre! Mindenki!

Az akani katonák nem hallgattak rá; Odayin az átjáróhoz rohant, pár pillanatra megtorpant, mert viszontlátta önnön maga fekete, üres képmását. Eztán Júlahoor dobogó szívét hatalmas erővel a tükör felszínébe vágta. Az átjáró azonnal ripityára tört, milliárdnyi darabja messzire röppent. A szilánkok csilingelve, csillogva rajzottak szét a horizonton, némelyek akkorák voltak, akár egy kard pengéje, mások aprók, mint a tű hegye, ám mindannyian rettenetes pusztítást végeztek maguk körül. Minden élő, aki a Tükör közelében volt, és akár egy apró szilánk is eltalálta, azonnal porrá vált. Ahogy Júlahoor teremtényei is szerte a csatatéren. A küzdelem hirtelenjében abbamaradt, a hatalmas démonhorda egyszeriben semmivé lett, a Könnyek Völgyére pedig néma csönd ereszkedett.

Mindkét fél döbbenten ácsorgott, a wyor seregek hirtelenjében felszabadultak szorongatott helyzetükből, az akani katonák pedig elvesztették a szövetségeseiket, egyedül maradtak. Liani és öccse, akik eddig biztosra vették, hogy együtt halnak meg a nap első sugaraival, most kitörtek védelmezőik gyűrűjéből, és a tábor széléig szaladtak. Ahogy mindenki a völgyben, szemüket a távoli horizontra szegezték, arra a helyre, ahol pár pillanattal ezelőtt még Júlahoor tükre és serege volt.

A völgy túloldalán semmi és senki nem maradt, csupán a véráztatta föld és holttestek. És még valaki. Liani szíve a torkába szökött, pár pillanatig figyelt, majd rögvest nekiesett a közelében lecövekelt varázslónak, és a kezéből kitépte a távcsövét. A mágikus lencséken át már tökéletesen látta: Odayin a földön feküdt, a Szív lidércfénye épp csak pislákolt. A lány azonnal elhajította a távcsövet és a dombtető felé szaladt, hogy Bagu a lehető leghamarabb a hátára vehesse. Így már nem láthatta, hogy mások is Odayin Elvoran segítségére siettek, hamarabb, mint ő.

Odayin a hátán feküdt, a feje úgy zúgott, mintha még mindig a tükör szilánkjainak csilingelését, süvítését hallotta volna. Amikor az átjáró összetört, Uara öröksége ugyan megóvta őt a szanaszét röppenő tükördaraboktól, bőre, teste azonnal kivetette magából őket, ám egy hatalmas szilánk egyenesen a Szív közepébe fúródott, és úgy tűnt, ezzel már a démoni erő sem tudott mit kezdeni. A fiú kapkodva vette a levegőt, zöld vére valósággal patakzott a sebből. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, kisvártatva hangok jutottak el a tudatáig; a szeme sarkából látta, hogy egy hatalmas test landolt mellette. Odayin felnézett, azt hitte, hogy Bagu érkezett hozzá, ám csalódnia kellett. A zömök sárkánygyík hátáról az ifjú Ana és Niben mester szökkentek a földre, a lány azonnal a fiúhoz futott és letérdelt mellé. Az öregúr már sokkalta lassabb volt, girbe-gurba mágusbotjára támaszkodott, a bal lábát alig bírta mozdítani. A varázslónő is szörnyen festett, fekete hajkoronája megperzselődött, mindig tökéletes arcát vér és koromfoltok tarkították. Fáradt volt és elcsigázott, ám tekintetébe azonnal elevenség költözött, mihelyst letekintett a sebesült fiúra.

Odayin sejtette, hogy a lány mire készül, ha lett volna ereje hozzá, elhúzódott volna tőle, így azonban mást nem tehetett, mint hogy halkan suttogta:

– Ne… – A fiú érezte, hogy a mellkasán doboló démonszív ádáz küzdelmet vívott a tükörszilánkkal, ám egyáltalán nem rémítette meg a tudat, hogy talán valóban elpusztulhat. Sok minden kavargott a fejében, az összecsapás, a múltja, a jelene. De a jövőjét valahogy mégsem látta. A jövőjét Uara örökségével. Próbált figyelni a testére, a saját szívére, hogy hallja-e még dobbanni. Akárhogy is, sorsszerűnek tűnt ez az egész, meg akart szabadulni a démonszívtől, hát most talán teljesülhet a kívánsága.

Ana azonban nem hallgatott rá. A lány gyűlölte Odayint, a pokol legmélyebb bugyraiba kívánta, ám az összecsapás még koránt sem ért véget, időközben a harcok újból elkezdődtek. A wyor népnek szüksége volt a Szív erejére. Talán a fiú tiltakozása is csak olaj volt a tűzre, Ana megmakacsolta magát és a szilánk felé nyúlt.

– Ne, várj! – kiáltotta Niben mester is, kétségbeesetten evickélt a lány felé, hogy megakadályozza, de elkésett. A fekete tükörszilánk úgy csillogott, akár egy gyönyörű kristály, Ana elbűvölten figyelte, majd megpróbálta kihúzni a fiú mellkasából. Minden pillanatok alatt történt, a lány felsikoltott és a teste semmivé foszlott; Odayin kis híján elájult a fájdalomtól, érezte, hogy a szilánk megmozdult a szívében. Kis idővel később súlyos szárnyak suhogását hallották a fejük felől, Bagu elegánsan landolt mellettük a földön. Bár Liani azt sem várta meg, hogy a sárkány mancsa talajt érjen, ő máris ugrott, rohant Odayin felé. A fiú tanult az iménti eseményekből, és minden erejét összeszedve már messziről kiáltotta:

– Ne! Senki ne nyúljon hozzá…

Niben mester teljesen magába roskadt, elhátrált Odayin közeléből. Egész éjszaka minden erejét arra fordította, hogy népét, a katonákat védelmezze, és még valakit. A hatalmas zűrzavar közepette arra is jutott energiája, hogy volt tanítványát, az ifjú Anát óvja. Nem egyszer megmentette az életét anélkül, hogy a lány tudott volna róla, az összecsapás alatt minden lépését vigyázta. És most… amikor már vége volt… most vesztette el… micsoda ostobaság… micsoda felelőtlenség… felesleges halál…

Amikor Liani Odayin mellé térdelt, az öregúr pár pillanatig azt hitte, a hercegnő is Ana sorsára jut. A lány, bár látta, mi történt, leküzdhetetlen kísértést érzett, hogy a Fekete Tükör legutolsó darabját kitépje a kedvese mellkasából. A fiú rettenetesen szenvedett, arca elsápadt, a Szív mind erőtlenebbül vert, zöld vére megállíthatatlanul patakzott a sebből. Ráadásként a fekete, tündöklő szilánkból mintha valami szörnyű rontás, fertőzés hatolt volna a testébe, a gonosz varázs halálos küzdelmet vívott az ősi démonszívvel.

– Odayin… – motyogta Liani elhomályosult tekintettel; mintha bűbáj ült volna rajta, a szilánk felé nyúlt.

– Ne… – súgta a fiú, talán a kedvese iránt érzett aggódása ösztönözte arra, hogy végre összeszedje minden erejét. Elhúzódott a lánytól, és ezúttal ő maga látott neki, hogy a szilánkot kirántsa a Szív közepéből. Rettenetes fájdalom járta át a testét, kis híján felordított, ám sikerrel járt. A tükör darabja kiszakadt a mellkasából, majd azonnal szertefoszlott, ahogy az történt több ezernyi testvérével is néhány perccel azelőtt. Ahogy a szilánk eltűnt a Szívből, Odayin állapota rohamos javulásnak indult, sebei behegedtek, ám még mindig nagyon gyenge volt. Pedig úgy tűnt, erejére, a Szívre ismét szükség lesz.

A fiú Liani segítségével feltápászkodott a földről, ezután mindannyian végigtekintettek a völgyön.

– Még nincs vége… – nyögte Odayin, és bizonytalan járással hozzálátott, hogy Bagu felé evickéljen.

– De igen… a számodra… Már megtetted, amit kellett… – súgta Liani, miközben támogatta a fiút. – Pihenned kell…

– Nem… mindjárt összeszedem magam, csak néhány perc…

Bagu készségesen a földre feküdt, hogy kis utasai a lehető legkönnyebben fölmásszanak a hátára, ezúttal Niben mesternek is jutott hely, aki a tanítványa elvesztése óta inkább tűnt holtnak, mint élőnek. A hatalmas sárkány újból a levegőbe emelkedett, és erőteljes szárnycsapások közepette a wyor sereg táborhelye felé röppent.

A veszély elmúltával Tanial úrfi sokkalta magabiztosabban mozgott a katonái körében. Ő is előkapta apró, díszes messzelátóját, és így követte figyelemmel a völgyben zajló eseményeket. A kristályokon keresztül mindent látott, a varázslónő halálát éppúgy, ahogy Odayin Elvoran borzalmas sérülését. Kis idővel ezelőtt ő maga visszahozta nővérét a halálból, meggyógyította népe különleges képességével, melyről mindenki úgy hitte, már gyermekkorában kiveszett belőle. Abban a pár percben, a halál küszöbén kőkemény szíve meglágyult kicsit, régi sérelmeit elfeledte, nem érezte úgy, hogy folyamatosan bizonyítania kell, nem félt a kudarctól, és őrült hatalomvágya is messze illant. Ám mindez csupán szorongatott helyzetüknek szólt. Már nem kellett attól tartania, hogy egyedül marad, elveszti a nővérét, vagy hamarosan a másvilágra költözik. Sőt, úgy tűnt, fordult a kocka, és igen nagy esélyük volt a csata megnyerésére.

Az ifjú király eszét vesztve, ordítva adta ki a támadási parancsot, megrészegítette az eljövendő győzelem mámora. Tudta, most kell lerohanniuk az ellenfeleiket, míg nem tértek magukhoz a döbbenetből. És volt valami más is. Ez a gondolat még a győzelemnél is nagyobb izgalommal töltötte el. Odayin Elvoran megsérült, talán nem halálosan, ám mindenképp legyengült. És ennél tökéletesebb alkalom, hogy megszerezze magának jogos tulajdonát, a Szívet, nem is adódhatott volna.

A csata tovább folytatódott a Könnyek Völgyében. Eljött a hajnal, a nap már előbukkant a hegyek mögül, erőtlen sugarai aranyszínű felhőket varázsoltak az égbolt aljára. Ahogy kis idővel ezelőtt, Bagu ismét iszonyatos lárma, nyüzsgés, halálhörgés fölött röppent tova, ám ezúttal valódi küzdelem folyt odalent, egyenlő, igazságos összecsapás. Nem pedig puszta mészárlás. Ennek ellenére egyértelmű volt, hogy a reggel a wyor csapatok győzelmét hozza majd magával.

Az akani seregek a szövetségeseikkel együtt minden csepp reményüket elvesztették, ráadásként leghatalmasabb mágusuknak, Memmon mesternek is nyoma veszett. Csupán azok tudták, mi történt vele, akik a közelében harcoltak. Amint Júlahoor tükre darabokra tört, a hatalmas mágus megszűnt létezni, ahogy kőbe vésett arca is a keret díszítésén.

Odayin Elvoran, miközben Bagu hátán és a kedvese ölében pihent, érezte, amint a Szív visszanyeri az erejét; a fejében gondolatok ezrei röpködtek, és nem csupán a sajátjai. Mindent hallott, ami odalent történt, a hatalmas kavalkád elszédítette. Egyvalami azonban mégis megütötte a fülét, vagy sokkal inkább az elméjét. A fiú felült és Lianira nézett:

– Már sokkal jobban vagyok…

– Mit forgatsz a fejedben? – nézett rá a lány gyanakodva.

– Még van egy kis… elintéznivalóm… Bagu… ha nem bánnád, repülj egy kicsit közelebb a földhöz…

A sárkány nem kérdezett semmit, azonnal teljesítette a barátja kérését. Zuhanórepülésbe kezdett, majd pár pillanatra a föld fölött lebegett, míg Odayin hozzálátott, hogy leszánkázzon az oldalán.

Liani rémülten elkapta a fiú karját:

– Várj! Itt már semmi dolgod nincs! Menjünk innen!

Odayin azonban csak megrázta a fejét, egy gyors csókot nyomott a lány arcára, majd a földre ugrott. Vérmocskos sárban, holttestek közt ért talajt, Bagu hatalmas teste azonnal tovaröppent fölüle. A Szív fénye alig világított, nem keltett feltűnést a fiú jelenléte. Jobb is volt így, bár erejét visszanyerte valamelyest, arra azért még nem érezte képesnek magát, hogy több tucat katonával elbánjon. Tekintetét végighordozta a harcoló feleken, igen hamar megtalálta azt, akinek a gondolatai felkeltették a figyelmét.

Atianar király az egész éjszakát végigharcolta a katonái oldalán. Nemes hátasát, a hatalmas, gyors vakondpatkányt, amely régóta hű társa volt Darcan földmélyi csarnokaiban, már elvesztette. Mióta a Tükör és vele együtt a démon is elpusztult, a bűbáj távozott a fiú elméjéből; bár ha nem lett volna Júlahoor csókja, akkor is hasonló elszántsággal küzdött volna. Miután szövetségeseik, a teremtmények eltűntek a szemük elől, magukra maradtak, az ifjú király tökéletesen tisztában volt vele, hogy a csatát elvesztették. Ennek ellenére meg sem fordult a fejében a visszavonulás lehetősége, vagy hogy a saját életét mentse. Tudta, meg kell halnia azon a reggelen, másként nem lehetett. Kudarcot vallott, népe újból a sötétbe, a föld alá kényszerül. Ész nélkül vagdalkozott, már nem nézte, kit ütött, vágott, elméje hasonlóan elborult, akárcsak a másik uralkodóé odaát, a wyor csapatoknál. Csak épp az indokaik voltak mások. Míg az egyik a biztos győzelem mámorában úszott, addig a másikat a szégyenérzet és harag a teljes kétségbeesésbe taszította.

Atianar úr azonban váratlanul megtorpant, a hatalmas, fekete káosz közepén halovány fényt látott. Amint felfogta, hogy ki közeledett feléje, arca torz maszkká változott:

– Odayin Elvoran! – köpte Atianar úr, és azonnal a fiú felé vetette magát. Jól tudta, hogy a Szív erejével nem dacolhat, de már semmi nem érdekelte. Odayin gyorsan mozgott, az egyik halott katona mellől kardot kerített magának, hárította az akani király támadását, majd teljes erejéből a földre lökte. Atianar úr pillanatokon belül újból talpon volt, ám ezúttal megtorpant, mert Odayin rákiáltott:

– Megállj!

Az ifjú király holtsápadt, vérmocskos arcát a fiúra emelte, úgy tűnt, már valóban a két világ, az élők és holtak földje közt járt.

– Gyerünk! Mi lesz?! – ordította Atianar úr, és büszkén kihúzta magát. – Ölj meg engem is! Mészárolj le mindenkit, hisz úgyis csak ahhoz értetek! Minden erőnk itt volt ma éjjel, városaink üresen maradtak! Öljétek le asszonyainkat és gyerekeinket! Írmagunk se maradjon!

– Vonulj vissza! – kiáltotta Odayin.

– Fenét!

– Vonulj vissza! Nem akarhatod a katonáid halálát egy vesztett ügyért!

– Vonuljunk vissza, hogy hátba támadhassatok bennünket?! Jól ismerem a fajtád, Odayin Elvoran!

– Vonuljatok vissza, és legyen már végre vége ennek az ostobaságnak! A múltat nem változtathatod meg, és a jövőt sem! Vérrel legalábbis biztosan nem! Soha nem lesz vége! Meglehet, hogy most mind itt pusztultok, de nem lesz vége! A gyermekeid, az unokáid, a katonáid gyermekei, mind-mind újabb háborúba kezdenek majd. És ha a néped egyszer győzedelmeskedik… utána mi lesz? Az én fajtám kerül majd a föld alá, és ők szövögetik a bosszútervüket ellenetek? Újabb háborút kezdenek? Soha nem lesz vége! – Odayin látta az ifjú király minden gondolatát, és bár ellentétes oldalon álltak, mégis sokkal inkább közelebb érezte magához, mint saját unokatestvérét, saját uralkodóját. Sőt, ez a fiú igencsak hasonlított őhozzá. Lám, Memmon mesternek mégis igaza volt. Elvégre mi különbség van egy fekete főnix és Júlahoor közt? Mindketten rossz oldaltól reméltek változást és gyógyírt a múltban elszenvedett sérelmeikre. Meg sem fordult Odayin fejében, hogy megöli az akani nép királyát, pedig ezzel jó pár évre, évszázadra elejét vehette volna a háborúskodásnak. Ám kicsoda ő, hogy ítélkezzék? Miért van a wyor népnek több joga e földre, mint a testvéreiknek?

Talán maga az ifjú király is megsejtett valamit a fiú gondolataiból, vagy csak érezte, hogy valóban sok közös van bennük, mert megfontolta a visszavonulás lehetőségét:

– Ha visszavonulunk… a császár üldözőbe vesz minket és leöl mindannyiunkat… inkább vesszünk csatában, mint menekülés közben…

– Ha visszavonulsz, garantálom a biztonságotokat – Odayin jól tudta, mit csinál, holott magát az uralkodót be sem avatta a tervébe. Egyrészt ideje sem lett volna rá, másfelől meg tudta, hogy fölösleges volna.

Atianar úr összehúzta a szemét, így fürkészte azt, aki Uara örökségét hordozta. Végül gyorsan döntött:

– Hát legyen… De ha csapdába csalsz, légy átkozott örök életedre, Odayin Elvoran, és minden fattyad! – Az akani nép híres volt szép, míves, hosszú átkozódásairól, valóságos művészetként űzték; Odayin csupán elmosolyodott, majd hátat fordított az uralkodónak. Atianar úr minden különösebb nehézség nélkül hátba döfhette volna, ez leginkább amolyan becsületpróba volt mindkettejük részéről. Odayin eztán minden szó nélkül faképnél hagyta a királyt; Atianar úr pedig némán követte tekintetével a fiút, míg az el nem tűnt a harc sűrűjében. Ezután már egyetlen pillanatot sem várt, parancsnokainak kiadta a visszavonulásra vonatkozó utasítást.

A wyor csapatokat igencsak váratlanul érte az ellenfél meghátrálása. Mint az élet minden területén, a háborúknak is megvolt a maga etikettje, a szabályok szerint el kellett fogadni az ellenfél megadásra vonatkozó javaslatát, és visszavonultukban tilos volt halomra kaszabolni őket. Ám az elmúlt korok háborúi bebizonyították, hogy királyok és hadurak előszeretettel megfeledkeztek erről a szabályról. Maga Tanial úrfi is így gondolkodott. Leírhatatlan boldogság költözött a szívébe, amikor látta ellenfeleit visszavonulni a harcmezőn; gondolkodás nélkül ordította:

– Futnak a patkányok! Utánuk, egyet se hagyjatok! Leölni mindet! Hírmondó se maradjon, egy disznó se, aki visszatúrhatná magát a föld alá! – A herceg minden elvesztett önbizalmát visszaszerezte néhány perc leforgása alatt, hiszen szentül hitte, hogy fenséges jelenléte és kiváló taktikája volt az, ami a javukra fordította a háború kimenetelét. Nyilvánvalóan Odayin Elvoran is csinált valamit… de az nem érdekes. Váratlanul azonban lefagyott a mosoly Tanial úrfi arcáról. Nem értette, mi történt odalent, távcsövet ragadott hát, és így figyelte az eseményeket. Ahogy azt parancsolta, a katonái üldözőbe vették a menekülőket, ám a sárkányok, élükön a hatalmas Baguával, hirtelenjében szembefordultak a wyor harcosokkal. A két sereg közt kisebb űr támadt, az akani csapatok mind távolodtak, megmaradt hajóik is kezdtek eltünedezni a horizonton.

– Mi a fene történik ott?! – üvöltötte Tanial úrfi.

A wyor katonákat meglepte a sárkányok ellenséges viselkedése, bár a szörnyetegek messze tőlük, a föld fölött várakoztak, nem merték megközelíteni őket. Mivel az uralkodó parancsa szent volt és sérthetetlen, wyor kapitányok nem sokáig tétováztak, a fenyegetés ellenére ismét útnak indították a katonáikat. A sereg megindult a menekülők után, ám ezúttal ismét útjukat állta valami.

A sárkányok sorba rendeződtek, majd több emeletnyi magas, áthatolhatatlan tűzfalat fújtak a wyor katonák elé. És nem csupán egy helyen, voltaképp teljesen elzárták előlük a völgy túloldalát, kellő egérutat adva ezzel a menekülő akani seregnek. Tanial úrfi valósággal tombolt dühében, nagyon jól tudta, kinek a keze van a dologban. Nem is kellett messzire mennie, hogy megtalálja, Odayin Elvoran megszólította a háta mögül:

– Csak nyugi, öcsikém, megnyerted a háborúdat, ennyi nem elég?

Az ifjú uralkodó vérben forgó szemmel pördült a fiú felé.

– Te csináltad! Ez a te műved!

– Én csupán megsúgtam Bagunak, hogy az akani sereg távozni szeretne. A többi már az ő ötlete volt. Hidd el… jó ez így…

– Jó?! Te megőrültél?!

– Én?! Ha nem király volnál, már rég láncra vertek volna a bolondokházában! Csillapodj!

– Ne pofázz nekem, te áruló senkiházi! Elengedted őket, holott itt volt az esély, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljunk velük! Elárultad a birodalmat, a saját népedet! A halálunkat akarod! Te… Te utolsó…

– Elég legyen már! – Ezúttal maga Liani hercegnő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Átküzdötte magát a katonák és testőrök sorfalán, az öccse elé állt és keményen a szemébe nézett: – Odayin megmentett mindannyiunkat, ha ő nincs, már rég egy rusnya szörnyeteg gyomrában lennél! Tanial… te nem vagy ilyen… amikor megmentetted az életem… az voltál te… a testvérem…

– Az összes Ősre! – szörnyülködött a herceg. – Hányszor, de hányszor hallgathattam ezt a sületlenséget! Mindjárt jön az a rész, hogy én valójában jó vagyok, csupán apánk rontott el a folytonos követelőzésével és kegyetlenkedésével! – A fiú mindeközben gúnyosan utánozta a nővére hangját és mozgását, úgy illegette magát, mint egy kotlós a csirkeudvar közepén. Mivel az uralkodó viccelődésén kötelező volt nevetni, a katonák közül páran felkacagtak. Liani tekintete elsötétült. A herceg így folytatta: – Elegem van! Elegem van mindenből és mindenkiből! De legfőképpen belőled, kedves nővérkém! Hülye liba vagy, és az is maradsz! Akár az anyánk!

Ez volt az utolsó csepp. Liani meglendítette a karját és egy hatalmas pofont kevert le az öccsének. A fiú az arcához kapott, csak hápogni tudott:

– Te… te megütöttél…

– Zseniális megállapítás… – dünnyögte Odayin a háttérből.

Liani arca paprikavörös volt, mutatóujjával bökdösni kezdte a testvére mellkasát, közben magából kikelve kiáltotta:

– Éveken át tűrtem! Tűrtem a gúnyolódásodat, a pimaszkodásodat, a követelődzésedet! Tűrtem, mert sajnáltalak és szerettelek! De ha még egyszer a szádra veszed az anyánkat, megöllek! Világos?!

Néma csend ereszkedett a táborra. Tanial úrfi kimeresztett szemmel nézett a nővérére, ezúttal úgy ítélte meg, jobb, ha hallgat. A lány végül elfordult tőle és döngő léptekkel visszaszaladt a kedveséhez. Liani Odayin karjába vetette magát, a fiú arca eltorzult egy pillanatra a fájdalomtól, de aztán ő is átölelte a lányt.

Tanial úrfi összehúzta a szemét. Pár pillanatig azon gondolkodott, hogy miként állhatna bosszút a nővérén, ám ennél sokkalta fontosabb elfoglaltságot talált magának.  Ahogy jobban megfigyelte az unokatestvérét, gyengesége szembetűnő volt. Koszos, vérmocskos ruhájában, sápadt bőrével Odayin egyáltalán nem tűnt Uara dicsőséges örökösének. Maga a Szív is, ugyan egyenletesen dobolt a fiú mellkasán, ám az ifjú király jól emlékezett gyönyörű, zöld fényére, amely mostanra csak pislákolt. Odayin Elvoran túlélte ugyan a sérülését, ám gyenge volt. Tanial úrfi szája szélén egy aprócska mosoly jelent meg, majd a katonái felé fordult és egyszerűen kijelentette:

– Megölni. – Olyan halkan mondta mindezt, mintha csupán a reggelijét kérte volna, a körülöttük strázsáló őröket éppúgy meglepte, ahogy Odayint és Lianit.

– Micsoda?! – kiáltotta a lány.

– Azt mondtam, megölni! – ordította Tanial úrfi. – Ez az áruló nem méltó Uara örökségére! Megsérült a harcok során, most van esélyünk, mielőtt erőre kapna! Másként nem szabadulunk tőle, megölni, azonnal!

A katonák többet egyetlen pillanatot sem tétováztak, rögvest Odayinra vetették magukat. A fiú derekasan harcolt, ám ekkora túlerővel nem bírt, a Szív még túl gyenge volt, és ő maga is. Azt is tehetetlenül kellett tűrnie, hogy Lianit elrángatták mellőle, pedig az őröknek a hercegnővel sem volt könnyű dolguk. A lány ütött-vágott, csípett, harapott. A dolog elsimításának érdekében Tanial úrfi testőrparancsnokához, Tiburon Alaskarhoz fordult:

– Vidd innen! – utasította a férfit.

Tiburon, bár tétovázott, nem tudta, mi mást tehetne. Katonáitól átvette a hercegnőt, aki valamelyest csillapodott a keze közt. Legalábbis ami a balhorgait illeti, mert a szája továbbra is járt, káromkodott vég nélkül.

– Vidd már! Vidd a sátrába… – Tanial úrfi körülnézett, a királyi sátraknak már csupán széttaposott, elszaggatott vásznát látta itt-ott a sárban. – Vagy kötözd egy fához, az is megteszi. A száját pedig tömd be valamivel.

Miközben Odayin utolsó küzdelmét vívta a saját bajtársaival, addig Tiburon szó nélkül elvezette a hercegnőt. Valóban azt tervezte, hogy az egyik fához köti. Tudta jól, hogy a lány bármilyen ostobaságra képes volna. De hogy a száját is betömje… ez már túlzásnak tűnt… Egyáltalán… mivé lett ez a világ, hogy a saját úrnőjét kell megkötnie? Neveltfiát meg épp lekaszabolják… szép kis győzelem…

A férfi gondolatmenetét a hercegnő zavarta meg, mihelyst kellő távolságra értek Tanial úrfi katonáitól:

– Héj… Tiburon… eressz el…

– Bocsásd meg fenség, de nem hinném, hogy ez jó ötlet volna…

– Segítenem kell neki!

– Miért, mit csinálnál?

– Még nem tudom… De kitalálom, mihelyst elengedsz… Tiburon, nem akarlak bántani…

– Bántani?!

– Azt hiszed, nem tudnék elbánni veled?

– Azt javaslom, inkább ne próbáld meg, fenség.

Már a közeli erdő szélén jártak, egy vékonyabbra nőtt fa gyökereinél. Liani valósággal tombolt:

– Ha meg mersz kötözni, Tiburon Alaskar, nagyon megjárod! Hát nem látsz a szemedtől?! Odayin megmentett minket, ez a hataloméhes, arrogáns kis senkiházi pedig megöleti! Azért, hogy magának megszerezze a Szívet! Nem is értem, hogy lett ilyen! Az anyám hogy szülhetett egy ilyen szörnyeteget?! Bolond! Elmeháborodott! Eszelős! Idióta! Nem a testvérem többé! Biztos… az anyám egy répaföldön találta, vagy mit tudom én!

– Jól van, jól… – csitította Tiburon. Eleresztette a lányt, majd maga felé fordította és mélyen a szemébe nézett. – Mi a terved? Esetleg… kellek hozzá én is?

– Nem… Tiburon… azt hiszem, megoldom magam is – motyogta a lány, és elfordította a tekintetét.

A lovasság egy elhanyagolható százaléka túlélte a csatát, bár ez is leginkább hátasaikra, a villámröptű elementálokra vonatkozott. Két elárvult, gazdáját vesztett paripa visszatért eredeti helyére, a sebtében összeeszkábált karámok közé. Most idegesen, fújtatva, a sörényüket rázva szemlélték a reggel első sugarait. Liani pár pillanatig attól tartott, hogy elillannak a feltámadt széllel, hiszen nagyon vágyhattak szabad testvéreik után a ragyogó égboltra. Ám egyiküket még épp időben sikerült elkapnia. Mielőtt a lány nyeregbe pattant volna, egy kéz szorítását érezte a karján. Liani visszanézett, Tiburon ácsorgott mellette. A férfi láthatólag nagyon nehezen találta a megfelelő szavakat, végül ennyit motyogott:

– Ha… túl lesztek… ezen… Ha biztonságban vagytok… Kérlek, mondd meg neki, hogy… sajnálom. Rossz döntéseket hoztam, és nem figyeltem rá eléggé. Amit pedig ma éjjel tett… megmentett minket, büszke vagyok rá… És arra is, ahogy lezárta ezt az egészet…

Liani elmosolyodott és ezúttal nyeregbe pattant.

Odayin derekasan küzdött, ám a rettenetes túlerő lassan fölé kerekedett. Kezdetben abban reménykedett, hogy Bagu, mint mindig, most is a segítségére siet. Ám barátja és fajtársai túlontúl elfoglaltak voltak ehhez, még mindig szorgalmasan táplálták a lángfalat, ami visszatartotta a wyor seregeket. A fiú végül feladta a küzdelmet, a katonák lefogták, egyikük készült rá, hogy a kardjával keresztüldöfje, ám ekkor Tanial úrfi ezt kiáltotta:

– Várjatok! Tartsátok! – Előkapta a tőrét és határozott léptekkel Odayin elé sétált. Amikor lenézett a dobogó démonszívre, kicsit elbizonytalanodott, hiszen szörnyű dologra készült. Megmérgezni valakit annyira más volt, a piszkos munkát elvégezték helyette, ő csupán szemlélőként vett részt a gyilkosságban, szinte… Mintha nem is az ő bűne lett volna. Most azonban magának kellett cselekednie. Meg kell próbálnia. Ki kell vágnia Uara örökségét Odayin Elvoran mellkasából.

A két fiú egymás szemébe nézett. Odayin még megpróbált kitörni a fogvatartói szorításából, de aztán újból feladta. Ugyanaz a reményvesztettség lett úrrá rajta, mint odalent a völgyben, amikor a tükörszilánk átjárta a mellkasát. Ha így kell lennie, hát legyen. Amikor úgy látta, hogy a herceg habozott, ezt súgta neki:

– Tedd meg, és hordozd Uara örökségét évezredeken át. Neked úgysincs vesztenivalód, mert nem szeretsz senkit és semmit magadon kívül.

Váratlanul éles nyerítést hozott magával a szél, Tanial úrfi döbbenten fordult hátra. A nővérével találta szembe magát, aki egy csodás, kissé vöröses színű elementál nyergében ült. Liani arca dühös fintorba torzult, amikor meglátta öccse kezében a kést. Ezután egy szemernyi szánalmat sem tanúsított a fiú iránt, keményen mellkason rúgta, majd hátasával a tömegbe ugratott. A nagy zűrzavar közepette az elementál felágaskodott, a lány azonban kiváló lovas volt, és oly keményen tartotta magát, hogy egy tornádó sem tudta volna lesöpörni a helyéből. Maga az elementál is úgy viselkedett, akár egy tornádó, szél teste tombolt, hullámzott, kavargott, szeme parázsként izzott, a katonák rémülten menekültek a közeléből. Akik lefogták Odayint, Liani csizmájával és egy vaskos zászlórúddal találták szembe magukat, amit a lány még út közben szerzett fegyver gyanánt.  Mihelyst Liani hozzáfért a kedveséhez, azonnal a kezét nyújtotta neki. Odayinban még volt annyi erő, hogy fölhúzza magát a nyeregbe, majd többet egyetlen pillanatot sem tétováztak. A pompás paripa elrugaszkodott a földtől, és máris tovaröppent az ég felé, a szél, felhők közelébe, távoli rokonaihoz.

Az ifjú uralkodónak sokáig tartott, míg összeszedte magát. A mellkasát ért rúgás után percekig fulladozott, fetrengett a földön, bár lehet, hogy sokkal inkább a rettenetes düh volt az, ami kiszorította belőle a szuszt. Amint visszatért a hangja, vörös fejjel, üvöltve osztogatta a parancsokat, katonái pedig azonnal engedelmeskedtek. Jó ideig eltartott, míg használható hajót kerítettek, ezután Tanial úrfi rögvest az unokatestvére, vagy sokkal inkább jogos öröksége, a Szív után vetette magát.

Tiburon Alaskar csendes bölcsességgel nézte végig a zűrzavart, nem is tért vissza a táborhelyre, elrejtőzött a közeli erdő fái mögött. Pedig mint testőrparancsnoknak, elsőként kellett volna a hajó fedélzetére tennie a lábát, hogy mindentől megóvhassa az uralkodóját. Ám ezúttal úgy döntött, inkább kimarad a dologból. Szerencsére Tanial úrfi elméje olyannyira elborult, hogy egyelőre nem jutott eszébe a felelősöket keresni, már ami a hercegnő szökését illeti. Tiburon pedig várt, csupán akkor jött elő a rejtekéből, amikor az uralkodó és katonái már eltűntek a horizonton. A férfi fancsali képpel tekintett körbe, az ő szeme is megakadt egy elementálon, amely a nap fényében sütkérezett. Pompás jószág volt, hófehér, kristálytiszta, akárcsak a vízesések habja.

– Hát… már úgyis vissza akartam vonulni – mormogta Tiburon, hiszen jól tudta, hogy eztán nem volna tanácsos visszatérnie az udvarba. Kis ideig hallgatta a madarak csivitelését, akik oly vígan daloltak, mintha nem is egy tömegsír lett volna a fákon túl, tőlük pár lépésnyire. – Legalább újból horgászhatom. – A horgászaton eredeti mesterségét, a cápavadászatot értette, már valóban hiányzott neki a régi élete. Kis kunyhója, a vitorlása, a nyugalom, és legfőképpen az óceán. Csupán egyetlen dolog miatt aggódott. Liani és Odayin… vajon hová mentek? Remélhetőleg jó messzire, mert ahogy Tanial úrfi szája habzott, egész biztosan a világ végére is követi őket…