[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul”] 30. rész[/button]
Liani jéghideg vízbe érkezett, fogvacogva próbált a lehető legmesszebb evickélni az akani vitorlástól. Bár a hajó már eltűnt a szeme elől, hallotta a felbolydulást, amit szökése okozott, kiáltások harsantak a szürke ködben, majd csónakok csobbantak a hullámokon. A lány már érezte, hogy nem élné túl ezt az utat, még ha valahogy sikerülne is átúsznia az irdatlan távolságot, a szíve megállna a hideg vízben, mielőtt partot érne. De legalább már nincs a hajón, nem tudják átvinni az Átjárón… és ez a fontos. Amint gondolatai Odayin felé terelődtek, egy fekete folt tűnt fel mellette a ködben. Liani először azt hitte, fogvatartói közelednek, így harcra készen várakozott. Ám hamarosan megkönnyebbülhetett, hiszen sorstársában a kedvesét ismerte föl. Úgy tűnt, a Szív fénye nem hatolt át a ködön és a vízen. A lány, ahelyett, hogy örült volna a megmentőjének, dühösen lefröcskölte a fiút:
– Mit keresel itt?! – rikácsolta. – Nem veszed észre?! Pontosan azt csinálod, mint tíz éve! Csak magadra gondolsz!
Odayin egyáltalán nem sértődött meg, egyszerűen csak a lányhoz úszott és átölelte. Mindketten úgy reszkettek, hogy beszélni is alig tudtak.
– Az emberek… világába is… utánad mentem volna… – motyogta a fiú.
Liani szíve majd kiugrott a boldogságtól, amikor Odayin átölelte, mégis morgolódott:
– És mindjárt… úgy is lesz, ha nem… tempózunk.
Mindketten körbenéztek, bár a sűrű köd miatt szinte az orrukig sem láttak, érezték, hogy az áramlat pontosan az Átjáró felé sodorta őket. Kibontakoztak hát egymás öleléséből, ám egyetlen karcsapást sem tehettek előre, mert a fiú hirtelenjében felkiáltott. Odayin arca eltorzult, zihálva kapkodta a levegőt, pár pillanattal később a szeme fennakadt és elvesztette az eszméletét.
– Az Átjáró… túl közel vagyunk az Átjáróhoz! – kiáltotta Liani kétségbeesetten. Hát igaz… az utolsó tükörkapu kapocs az emberek és az ő világa közt… ha már a küszöbön ez történik… mi lenne Odayinnal odaát..? Nem tudta, mit tehetne, megragadta a fiút és úszni kezdett vele, ám kisvártatva megtorpant. Körbenézett, rémülten fürkészte a ködfelhőt és a szürke hullámokat. Elbizonytalanodott. A jó irányba indultak el… az áramlat mindig az Átjáró felé visz… vagy mégsem? Liani tehetetlenül taposta a vizet, már valóban nem tudta, melyik a helyes irány.
A baj azonban csőstül jött, a sűrű felhőből, akár egy szürke kísértet, úgy bukkant föl az akani vitorlás csónakja. Benne vagy tucatnyi marcona katona ücsörgött, a csónak orrában álló matróz szigonnyal a kezében fürkészte a vízfelszínt. Liani nem sokat tehetett, az ájult fiúval megpróbált arrébb evickélni, ám a katonák hamar beérték őket.
Az akani matróz készült rá, hogy lecsapjon a fiúra és a lányra, a szigonnyal valószínűleg mindkettőjüket átszúrta volna, ám hirtelenjében fekete árnyék vetült rájuk. A hatalmas sárkányszárnyak a vízbe sodorták a csónak elejében ácsorgó férfit; ekkor a többi katona is támadásba lendült, a szigonyok erdeje ezúttal felfelé döfött.
Liani mindeközben távolabb úszott, a fiút még mindig húzta magával. A jéghideg vízben egyre inkább elgémberedtek a tagjai, az ujjait szinte már mozdítani sem tudta, érezte, hogy hamarosan képtelen lesz Odayint a felszínen tartani. Ismét elvesztek a ködfelhőben, a lány hallotta a matrózok kiáltást, Bagu is mélyről jövő bömbölést hallatott valahonnan a közelből. Aztán minden elcsendesedett. Liani tovább úszott, majd megállt és hallgatózott. Váratlanul hatalmas csobbanás jött a szürkületből, a hullámok mutatták az utat a lány számára. A ködből hamarosan egy óriási test bontakozott ki, Bagu a vízfelszínen lebegett, mozdulatlannak tűnt. Kis idővel később a sárkány felemelte a fejét, megpróbálta összeszedni magát, a szárnyaival erőtlenül verdesett. Liani szíve a torkába szökött, azonnal a barátjához úszott:
– Bagu, mi van veled?! – kiáltotta.
A sárkány nem felelt, a szeme is furcsa volt, mintha eltűnt volna belőle a csillogás. A lány kétségbeesetten vizsgálni kezdte a hatalmas testet, az oldalán felfedezett néhány vérző sebet, ám ezeket csupán karcolásnak érezhette egy ilyen erős szörnyeteg. Nem ez volt a baj. Liani összeszedte minden erejét és Odayint feltuszkolta a sárkány mellső mancsára, annyira, hogy a fiú felsőteste kint legyen a vízből, ő pedig felmászott Bagu hátára. Itt néhány pillanatra kifújta magát, majd előrébb kúszott. Megrángatta a sárkány sörtéit, majd a fülét, hátha így felrázhatja, ám ezúttal sem járt sikerrel.
– Bagu! Kérlek! Szedd össze magad! Mondj valamit!
– Az… Átjáró… – nyögte erőtlenül a szörnyeteg.
– Ne hagyd el magad! Próbáld meg! Próbáld!
Bagu szárnyai erőtlenül verdesni kezdtek, időközben Liani felhúzta maga mellé Odayin testét és biztonságba helyezte a vaskos sörték között. A fiú sápadtnak tűnt, a Szív lidércfénye épp csak pislákolt.
– Próbáld! A kedvemért! Kérlek! – A lány a sárkány nyakára simult, ezúttal nem csupán a két tenyerét, hanem az egész testét használta gyógyításra; pillanatokkal később ragyogó, fehér fény tört át a ködön. Bagu újból összeszedte magát, szárnyait kiemelte a vízből, érezte, hogy testébe visszaköltözött egy kevéske a régi erejéből. Fejét az ég felé fordította, elrugaszkodott, szárnyai, ha lassan is, de rendületlenül vitték fölfelé. Hamarosan kiértek a ködből, a sárkány a szárazföld felé vette az irányt. Minél messzebb kerültek az Átjárótól, Bagu annál jobban erőre kapott. Ahogy Odayin is.
– Hála az Ősöknek… – suttogta Liani, még mindig a sárkány nyakához simult, a szemét lehunyta, olyan fáradtság tört rá, hogy kis híján elaludt. Különösen azután, hogy meleg fuvallat ölelte körbe a testét. Bagu már kiválóan érezte magát, hátra fordult és forró füstfelhőt küldött a barátai felé, hogy egy kicsit felmelengesse őket.
– Hogy van..? – kérdezte a sárkány, és borostyánszemét Odayinra szegezte.
– Már jobban… – motyogta Liani, összeszedte magát és a fiút az ölébe húzta. Az egyik tenyerét a homlokára, a másikat a mellkasára tapasztotta, és neki is juttatott egy keveset a népe gyógyító erejéből. Nem sokat tehetett érte, mert valóban szörnyen kimerült, ám a fiúnak ez is elég volt. A Szív fénye egyre erősödött, Odayin hamarosan magához tért.
– Most… mihez kezdünk? – kérdezte Liani. Valahol kimondhatatlan boldogságot érzett, hogy a fiú utána jött, hiszen ez azt bizonyította, hogy mindennél fontosabb a számára. Ám ugyanakkor dühös is volt rá. A népe, az övéi… Vajon mihez kezdtek a Szív hatalma nélkül?
Odayin mindeközben felült, az ereje valóban visszatért. Csupán ennyit mondott:
– Irány a Könnyek Völgye.
***
Bagu és utasai a völgy fölé siklottak, letekintettek a mélybe. Odayin akkor látott hasonlót, amikor Júlahoor birodalma magába szippantotta, a pokol egy szeletkéje tombolt alattuk. A vér és felhasított zsigerek szagát már messziről érezték, tudták, sok jóra nem számíthatnak, de a látvány letaglózta őket. Az odalent tomboló káoszon valóságos császárként uralkodott a horizonton trónoló, óriási tükör, melynek éjfekete felszíne még mindig ontotta magából a démonok hordáit. Odayin teljesen elvesztette az időérzékét, nem tudta, mennyi ideig lehettek távol, talán néhány órát, többet semmiképp sem. Ám ez a rövidke idő is elég volt hozzá, hogy a wyor sereg teljesen felmorzsolódjon. Ahogy a levegőből és sötétből megállapíthatták, több tucat kisebb, elszigetelt csoportra oszlottak, ezek aztán külön-külön vívták elkeseredett harcukat Júlahoor teremtményeivel szemben. Maguk az akani katonák is ott voltak valahol a tömegben, ám a hatalmas démonok közt elvesztek a harc sűrűjében. Néha szó szerint, Júlahoor teremtményei alig válogattak szövetséges és ellenség közt, gyakorta az akani katonák is a bendőjükben végezték.
Odayin landoláshoz a dombtetőt választotta, ahol egy nagyobb, elszigetelt csoport küzdött. A wyor katonák óvták a szerkezeteket működtető mérnököket, a varázstudókat és magát az ifjú uralkodót is, aki már rögtön a csata kezdetekor a táborhely közelében rekedt. Amikor Bagu földet ért, alig törődött velük bárki is, a katonák elkeseredetten harcoltak, hogy Júlahoor teremtményeit távol tartsák a királyuktól. Éppen ezért igencsak meglepő volt az a váratlan támadás, ami Odayint érte, mihelyst lábát a földre tette. Egy nehéz test teperte őt a vérrel áztatott, letaposott fű közé; Tiburon ész nélkül ordította:
– Még van képed idejönni?! – Hatalmas öklét a neveltfiára emelte, ám Odayin még a levegőben elkapta a kezét, majd ezzel a mozdulattal le is lökte magáról a férfit. Tiburon jól tudta, hogy a Szív erejével aligha szállhat szembe, ám józan eszét odahaza hagyta, kis városi házában. Ismét készült rá, hogy Odayinnak ugrik, ám a hercegnő rákiáltott:
– Elég! Tiburon, azért jöttünk, hogy segítsünk! Most nincs időnk elmagyarázni! Bagu, Odayin! Menjetek!
A sárkány azonnal szárnyra kapott és a völgy felé indult. A lány még egy utolsó pillantást vetett a kedvesére, majd ő is elszaladt. Az egyik halott katonától kardot és pajzsot szerzett, ezzel indult a kis csapat segítségére, akik a testvérét védték.
Odayin a nevelőapjára nézett, pár lépést közeledett hozzá, megpróbálta a kezét a férfi vállára tenni, ám az elhúzódott tőle. A fiú arca elkomorult, Tiburonhoz intézett utolsó szavai ezek voltak:
– Sajnálok mindent… Amit tettem… És hogy szégyent hoztam rád. Sajnálom, hogy csalódtál bennem… Soha nem akartam rosszat… Mintha az apám lettél volna… – Azzal elszaladt és a harc sűrűjébe vetette magát.
Tiburon döbbenten ácsorgott, véres, horpadt páncéljában reszketve nézett a neveltfia után, aki pillanatok alatt eltűnt a szeme elől. Hosszú idő után most először ébredt föl benne a félelem, hogy elvesztheti őt.
Odayin Elvoran árulása, a Szív elvesztése sokat rontott a wyor sereg morálján, ám parancsnokaik, elöljáróik egyetlen pillanatra sem hagyták, hogy feladják a küzdelmet. Bár a harc kimenetele már az első percekben eldőlni látszott, amikor a hatalmas wyor sereg apró csoportokra morzsolódott, a hős katonák mégis oroszlánként harcoltak. Pedig tucatnyi társukat látták elesni, ráadásként nem is akárhogyan, nem kard által, egyenlő küzdelemben. Júlahoor teremtményei elevenen fölfalták őket, csontjaikat a vérmocskos földbe taposták.
Yarim kapitány és csapata sokáig kitartottak, sőt, az első két frontvonalon is sikerrel átverekedték magukat. Ezt egyrészről saját képességeiknek, másfelől az előttük menetelő trolloknak köszönhették. Az óriási, tohonya szörnyetegek tomboltak, akárcsak Júlahoor teremtményei, mindent eltiportak és szétzúztak, ami az útjukba került. Az akani lovasságot alaposan megtizedelték, a gyalogságra rászabadulva rettenetes pusztítást végeztek. Yarim kapitány és katonái is úgy harcoltak, mintha erős varázs ült volna rajtuk, nem törődtek vérrel, fájdalommal, önkívületi állapotban törtek előre. Az asszonyt csupán az tudta visszahozni a valóságba, amikor rettenetes üvöltés kíséretében egy hatalmas test csapódott mellettük a földbe. A wyor harcosok épp csak el tudtak vetődni az útból, a sárkányhoz hasonlatos szörnyeteg kis híján agyonnyomta őket. A démon erőtlenül verdesett a szárnyaival, még megpróbált felállni, de aztán végleg megadta magát és elpusztult. A teste szempillantás alatt eltűnt, szertefoszlott, milliónyi apró pernye szállt a széllel. Yarim kapitány egy pillanatra megtorpant, szabad karjával eltakarta a szemét. Amikor felnézett, pillantása a horizonton trónoló tükörre esett. Letaglózta, amit látott; a fekete semmiből egy hatalmas démon röppent elő és egyenesen a wyor sereg szövetségeseire, a sárkányokra vetette magát. Hát valóban nem lehet megölni őket… a küzdelmük hiábavaló… Ám ahelyett, hogy elkeseredett volna, az asszony még rettenetesebb dühvel vetette rá magát az ellenségre. Már semmi nem számított, amerre járt, halált hagyott maga után, megállíthatatlannak tűnt. Katonái és a csapat élén menetelő trollok szinte mind egy szálig elhullottak már, ő azonban tovább küzdött. Aztán hirtelen meglátta: Júlahoor egy kisebb domboldalon állva figyelte az összecsapást, vérvörös, dobogó szíve valóságos lámpásként világlott a fekete káosz közepén. A démont akani katonák tucatjai és saját teremtményei védelmezték, Yarim kapitány mégis átjutott rajtuk, hatalmas pallosát emelete, hogy Júlahoorra sújtson vele, és ezzel talán véget vessen mindennek. Ám a keze megállt a levegőben. Az asszony teste megremegett, majd térdre esett, vérmocskos, horpadt páncélja csörögve koppant a sziklás talajon. Yarim kapitány esdeklő tekintetét Júlahoorra emelte, arcán könnyek patakzottak:
– Ó, hatalmas Júlahoor, bocsáss meg… – Egyetlen pillanat alatt megfeledkezett mindenről, a katonáiról, akik szörnyű halált haltak, a népéről, melyre sötét jövő várt. Az asszony mindent elvesztett, a tartását, önmagát, még a reményt is. A reményt, amely pedig csak pár karnyújtásnyira volt tőle. Ha a kapitány néhány pillanatra szabadulni tudott volna a démon bűverejéből, látta volna a zöld ragyogást, ami egyre közeledett feléjük a sötétben.
Odayin Elvoran megállíthatatlanul menetelt előre a csatamezőn, a Szív lidércfénye egész lényét körbeölelte. A küzdelem hevében kevesen figyeltek fel a jelenlétére, pedig a fiú rengeteget változott néhány perc leforgása alatt. Úgy tűnt, hogy a démonszív a csata hevében érte el képességei csúcspontját, hordozója sokkal inkább egy földre szállt istenségnek tűnt, mint halandónak. Akik mégis észrevették, félve elhúzódtak az útjából, az akani katonák éppúgy, mint a teremtmények hordája. Amikor Odayin megközelítette az ellenfél táborhelyét, megtorpant pár pillanatra. Még mindig nem tudta, mi a feladata, a harag és meggondolatlanság hozta idáig. És egy érzés. Úgy érezte, hogy ez az útja, hangok és képek peregtek az elméjében, korokkal azelőtt élt bölcsek és hatalmasok szóltak hozzá, ám mindez nagyon zavaros volt. A fiú felnézett, ekkor meglátta a vörös ragyogást. Júlahoor és közte akani katonák, teremtmények egész serege állt, ám mindannyian azonnal elkotródtak az útjából, valóságos kis átjárót nyitottak a domboldal felé. Odayin ekkor látta meg a kövek közt térdeplő kapitányt, ám már semmit nem tehetett érte.
– Ostoba vagy, Odayin Elvoran! – kiáltotta Júlahoor, arcának vonásai megkeményedtek, hátrált pár lépést. – Azok mellé állsz, akik elárultak és hátba döftek! Ez nem a te harcod! Nincs közöd hozzájuk, nem tartozol ide! Nem tartozol sehová! De már úgyis mindegy! Elkéstél! A tieid felmorzsolódtak, hamarosan írmagjuk sem marad! Szövetséget ajánlottam neked és hatalmat, de most már nincs visszaút! – A démon gyors léptekkel tovább hátrált, a szemét egyetlen pillanatra sem vette le a fiúról. Majd amikor úgy ítélte meg, hogy megfelelő távolságra jutott, kinyújtotta a karját és bűbájos szavakat mormolt. Fekete fergeteg csapott le Yarim kapitányra és a körülötte lévő teremtményekre, pár pillanattal később semmi nem maradt azon a helyen, csupán a felperzselt föld. Miután a démon kimondta a varázsszavakat, pillanatok alatt eltűnt a mögötte megnyílt átjáróban.
***
Yarim kapitány és csapata elvesztése nem tűnt fel senkinek, az élet már fikarcnyit sem számított abban a pokolban, ami arra az éjszakára feltárult a Könnyek Völgyében. Némi derengés ugyan már mutatkozott a horizonton, közeledett a hajnal, ám az a kevéske fény könnyen elveszett a robbanások és tűznyelvek káoszában. Ahogy a földön, a levegőben is ádáz csata dúlt, a két hajóflotta közt a sárkányok harcoltak Júlahoor szárnyas teremtményeivel és azokkal, akiket Memmon mester sötét varázslata keltett életre. A wyor csatamágusok is főként az égi háborúra pazarolták az erejüket, bár az összecsapás vége felé már sokkal inkább ifjú királyukat és csapatát védelmezték. Ám a varázstudók is egyre kevesebben voltak, az ütközet túlontúl hosszúra nyúlt, a nagytudású asszonyok és férfiak elméje elfáradt. Miután már nem tudták megvédeni magukat, és testőreiket is elvesztették, könnyűszerrel levágta őket egy egyszerű akani közkatona is. Csupán a leghatalmasabb mágusok tartottak ki az összecsapás végéig.
A wyor sereg legnagyobb, elszigetelt csoportja Tanial úrfi körül maradt, a katonák elszántan védelmezték a herceget, itt harcolt Tiburon és Liani is. Az ifjú uralkodó hatalmas hátasa, egy zömök gyíklény nyergéből szemlélte az eseményeket, az állat riadtan táncolt alatta, gyakorta felágaskodott; a fiúnak igencsak össze kellett szednie a lovaglótudományát, hogy ne pottyanjon a földre. Ez le is kötötte az energiáinak java részét, kezdetben még megpróbálkozott vele, hogy a teremtményeket célba vegye az íjával, aztán erről is lemondott. Rémülten, tehetetlenül figyelte, ahogy a katonái lassan elvesztették a küzdelmet a folyamatosan rohamozó ellenséggel szemben. Nem kellett hozzá sok idő, Júlahoor teremtményei utat nyitottak maguknak a wyor arcvonalon, és elözönlötték a táborhelyet.
Ekkorra már a varázstudók védelme is felmorzsolódott, nem csupán a talajon, hanem a levegőben is megkezdődött az ostrom, szárnyas teremtények tucatjai röppentek a wyor sereg fölé. Az első támadás váratlanul érte a herceget, sötét árnyék vetült rá. Egy hatalmas démon megpróbálta a karmai közé kapni a fiút, ám az még idejében elhajolt. A teremtmény rikoltva röpült tovább, majd pillanatokon belül megfordult és újból támadásba lendült. Ezúttal úgy csapott le, akár sas a zsákmányra, karmait és fullánkos farkát a gyíklény hátába mélyesztette. A herceg meg tudott lapulni a démon hasa alatt, majd azonnal le is csúszott a nyeregből. Még épp időben, sebesült hátasa eldőlt, akár egy zsák, a hatalmas test kis híján maga alá temette. Tanial úrfi zihálva elhátrált, ez volt az első alkalom az összecsapás alatt, hogy a halál szele valóban megérintette. Önkívületi állapotba került, se nem látott, se nem hallott, a lábai hamar összegabalyodtak és hanyatt esett; a vérmocskos fűben halottak tucatjai hevertek. Katonái azonban még mindig óvták őt, a szárnyas démon hátában már ezernyi nyílvessző díszelgett; a harc káoszából tűzoszlop érkezett, az egyik mágus támadóvarázslata. Liani és Tiburon is az ifjú Tanial segítségére siettek, a hatalmas teremtmény ekkora túlerővel már nem bírt, rikoltva a földre zuhant. A verdeső, izmos szárnyak, a karmok és fullánkos farok még a talajon is félelmetes ellenfél volt, ám az egyik lovag hamar lándzsahegyre tűzte a szörnyeteget, amely végleg megadta magát. Legalábbis úgy tűnt, a teste elernyedt, a szeme lecsukódott. Rajta kívül még számtalan teremtmény fenyegette a wyor uralkodó életét, így a katonák többsége visszatért az egységbe, újból összezárták a falat. Csupán a hercegnő indult a testvére felé, aki még mindig a fűben gubbasztott. A lány útja a hatalmas démon teste mellett vezetett; Tiburon már akkor rosszat sejtett, amikor Liani az első lépéseit megtette. Ám nem jutott rá ideje, hogy figyelmeztesse, hiszen a teremtmények újabb rohamát kellett visszavernie a megmaradt katonáival.
A herceg reszketve, hatalmasra meresztett szemmel nézte, ahogy a nővére feléje tartott. Bár a vére a fülében dobolt és keveset fogott fel a külvilágból, Liani valóságos angyalnak tűnt a számára. Angyalnak abban a pokolban, amely kis híján elnyelte őt néhány pillanattal ezelőtt. A sötétben, káoszban a testvére arca lámpás, világítótorony volt, még soha életében nem örült neki ennyire. Azt akarta, hogy mellette legyen, megfogja a kezét, átölelje, ő maga pedig a vállán zokoghasson. Már nem érdekelte, hogy mások gyengének látják. Ezért aztán, amikor a démon újból lecsapott, jobban megrémült, mintha a saját élete került volna veszélybe.
Talán csupán reflex volt, az elpusztult test utolsó cselekedete. Amint Liani az öccse felé nyújtotta a kezét, hogy fölsegítse a földről, a teremtmény hatalmas fullánkja úgy szúrta át a mellkasát, mintha páncélt sem viselt volna. A tüske, akár egy skorpió farka, azonnal visszahúzódott a lány testéből, és a démon valóban nem mozdult többet; a hatalmas, fekete test elenyészett a levegőben.
Liani pár pillanatig döbbenten ácsorgott, majd összeesett. Tanial úrfi reszketve előrébb kúszott, a lányt az ölébe vette, a torkát sírás fojtogatta. Liani ugyan még lélegzett, de már alig volt benne élet.
– Nehogy meghalj nekem, hallod?! – kiáltotta a fiú. – Különben nagyon megjárod… Én… sajnálok mindent… Szörnyen viselkedtem veled, szörnyű dolgokat tettem és szörnyű dolgokat mondtam… Pedig te mindig csak védtél engem, és szerettél… tudom… Sajnálom, hogy magadra hagytalak, pedig csak mi maradtunk… egymásnak… – Tanial úrfi a tekintetét végighordozta a körülötte harcoló katonáin, valóságos kört alkottak körülöttük, így védték őket. Tudta, már nem sokáig tartanak ki.
Tiburon a szeme sarkából látta, mi történt; a hercegnőre éveken keresztül vigyázott, nagyon megkedvelte és a szívéhez nőtt. Ám semmit sem tehetett, nem volt gyógyító, és a falat sem bonthatta meg. Így tovább védelmezte a királyi testvérpárt, dühe óriási erőt adott neki.
A horizonton már valóban derengett valami, a hegyek mögött a nap készülődött újabb útjára, hajnalodott. Tanial úrfi még mindig ücsörgött és sírdogált, akár egy gyerek. Ölében a nővére feküdt, Liani már rég elvesztette az eszméletét. A fiú letekintett a földre, nem tudta megmagyarázni magának, miért, ám hirtelenjében különös békesség töltötte el a lelkét. Kedvtelve nézte a mellettük növekedő smaragdzöld füvet, néhol ugyan vércseppek pettyezték és letaposták, mégis csodálatos volt. Eszébe jutottak édesanyja meséi régi otthonukról, a Könnyek Völgyében lévő városról, ahol a fák suttogtak, óvták, védelmezték a népüket. Ahol a bűbájos vízesések oly csodásak voltak, és engedelmeskedtek bárki akaratának. Az ifjú király édesanyjára gondolt, akit elvakultságában kis híján saját maga ölt meg, majd a nővérére, aki a kezei közt haldoklott.
Furcsa szél söpört végig a völgyön. Nem a vér szagát hozta magával, messziről jött, a vízesésen túlról. A herceg felnézett, hangok szóltak hozzá, hangok, melyeket gyermekkorában hallott utoljára. Bár Namas Edoal városát eltörölték, a fákat felperzselték és elpusztították, a szellemük még mindig élt. Élt a gyökerekben, melyek mélyen nyújtóztak a földben, élt a levelekben és virágokban, melyeket messze vitt a hajnali szél. A fák beszéltek a fiúhoz, és hosszú idő után újból megértette a szavukat.
Tanial úrfi hirtelenjében visszatért a valóságba, ismét hallotta maga körül a csatazajt, érezte a vér szagát, és valami mást is. Valami furcsa melegséget, megnyugvást. Letekintett a kezére, finom, fehér fény ölelte körbe az egész testét. Azonnal tudta, mit kell tennie. Tenyerét a nővére mellkasára tapasztotta, és várt. Sem Liani, még talán maga a királyné sem volt képes ekkora gyógyító erőre, ami hirtelenjében előtört az ifjú király tudatalattijából. Talán egész életében gyűjtögette, tartogatta magában ezt a hatalmat, bomlott elméje és sebei nem hagyták felszínre törni; most azonban, hogy végre utat engedett neki, kirobbant, akár egy vulkán. A hercegnő azonnal gyógyulni kezdett, és nem csupán ő, hanem minden katona, aki Tanial úrfi közelében harcolt. Liani hamarosan visszanyerte az eszméletét is, bár még erőtlenül, de mosolyogva nézett föl a testvérére:
– Hallod őket… – suttogta a lány.
Az ifjú uralkodó döbbenten bámulta a tenyerét, megpróbálta újból előcsalni különös képességét, ám ezúttal nem sikerült neki. A hercegnő mindeközben felült, még gyenge volt, megkapaszkodott az öccsében, hozzá bújt; a fiú is átölelte őt. Ketten, egymást védelmezve nézték a körülöttük tomboló káoszt. A katonáik sorban estek el, Júlahoor teremtményei pedig nem fogytak.
***
Bár a fekete fergeteg nem érte el, Odayin eltakarta a szemét, amikor Júlahoor bűbája lecsapott. Pillanatokkal később a fiú felnézett, a démon épp akkor tűnt el az átjáróban. Kis időre békesség telepedett a völgy azon részére, a küzdelem még javában zajlott, ám a teremtmények és a halandó katonák elhátráltak Odayin közeléből, a vérontás káoszában kis magányos sziget jött létre a fiú körül. Sziget, melynek közepén zöld lidércfény világlott. Odayin egyedül maradt hát, feszülten figyelt, mert még mindig érezte Júlahoor jelenlétét. Ennek ellenére a támadás váratlanul érte, a démon a háta mögött nyitotta meg az átjárót és azonnal lecsapott. Éles karmok szántották végig a fiú hátát, aki azon nyomban megpördült, ám addigra Júlahoor ismét eltűnt. Bosszantó játék vette kezdetét, a démon hol felbukkant, hol eltűnt az általa teremtett átjáróban; Odayin minduntalan látta a szeme sarkából, hallotta a kacagását, ám sosem tudta elkapni. Valóban csupán játéknak, pimaszkodásnak tűnt mindez, Júlahoor talán arra törekedett, hogy a lehető legjobban összezavarja az ellenfelét, és akkor csapjon le rá, amikor a legmegfelelőbb az alkalom. A démon kis idővel később a domboldalon tűnt fel, a varázsszavakat szinte ordította, még neki is hatalmas erőre volt szüksége, hogy kimondja az ősi szavakat. Újabb fekete fergeteg csapott le a völgyre, ezúttal tízszer akkora volt, mint az előző és hatalmas pusztítást végzett. Odayin megvetette a lábát, a szemét eltakarta a karjával, ő túlélte a mágikus támadást, ám a körülöttük harcoló teremtmények és katonák azonnal eltűntek a föld színéről. A völgy azon része szinte kiürült, mintha hirtelenjében kiharaptak volna egy óriási darabot abból a masszából, amelyet a harcoló démonok és halandók alkottak. A fiú felnézett, Júlahoor egy percet sem késlekedett, újabb varázsszavakat kiáltott. Ezúttal úgy tűnt, hogy a leghatalmasabb csapásra készült. A bűbájos szavakkal együtt a tükörkeretre vésett arcok is életre keltek és sikoltottak; Odayin úgy érezte, szétreped a feje ettől a rettenetes, pokolbéli hangtól. Pillanatokkal később azt vette észre, hogy a lába alatt megváltozott a talaj. Eltűnt a föld, a véres rögök; tükörsima, fekete felületen ácsorgott. Amint letekintett, viszontlátta önmagát és az égen dúló háborút is, a robbanásokat és tűzoszlopokat. Az éjsötét, tükröződő talaj emelkedni kezdett, hamarosan elnyelte a fiút, aki érezte, hogy ezúttal a mellkasán doboló démonszív sem elegendő, hogy megóvja ettől a pusztító varázslattól. Hirtelenjében mintha egy másik világba csöppent volna, az elméje eltompult, a tagjait mozdítani sem bírta, az idő megfagyott. Semmi más nem létezett számára csupán a horizonton trónoló fekete tükör és az iszonytató lárma, az arcok sikoltása. Látta mindet, egytől egyig, érezte az emlékeiket, a fájdalmukat és szégyenüket, amiért besétáltak a démon csapdájába, és önként lemondtak a legdrágább kincsükről, a fényükről, örök kárhozatra ítélve önmagukat. Képek és hangok árasztották el Odayin elméjét, könyörgés, káromlás, sírás, nevetés, suttogás, üvöltés kavargott ebben a furcsa világban, a fiú szinte egy szót sem értett belőlük. Ám hirtelenjében meghallott valamit. Az egyik arc, amelyik a keret legtetején volt, rá szegezte a tekintetét. Olyan élesen látta, olyan közel érezte magához, mintha egyenesen Júlahoor tükre előtt ácsorgott volna, idő és tér megszűnt létezni ebben a világban. Az arc, a vonásai ismerősek voltak a fiú számára, már látta ezt a férfit, az akani mágust, Memmon mestert. A varázsló mély, mennydörgő hangja tisztán és érthetően szólt:
„Ha el akarsz pusztítani valamit, ami náladnál hatalmasabb…”
Odayin Memmon mesterrel együtt mondta ki az utolsó szavakat:
– Célozd a szívét…
A fiú összeszedte magát, elméjéből távozott a sötétség, a hangok sokasága, tagjaiba erő költözött. Kezdetben nehezen mozgott, de aztán ment minden, lépésről lépésre. Még mindig érezte, hogy a Tükör ereje visszahúzza, és azt is tudta, hogy nincs sok ideje, ám újból remény költözött a szívébe, az igaziba. Érezte már, mit kell tennie.
Odayin váratlanul csapott le. A démon még mindig a bűbájos szavakat kiáltotta, figyelmét a leghatalmasabb varázslatára összepontosította, így csupán a penge villanását látta, és a fájdalmat érezte. A fiú megpróbálta a kardját Júlahoor szívébe döfni, ám a penge nem hatolt át rajta, lecsúszott róla, mintha a legkeményebb gyémántba ütközött volna és helyette a húsba, a bordák közé fúródott. Odayin visszarántotta a kardját; a démon elhátrált, sebéből bíborvörös vér patakzott. Júlahoor hitetlenkedve nézett fel a fiúra, jól tudta, hogy testvérhúga szíve nagy erővel ruházta föl, de azt sosem gondolta volna, hogy a legerősebb bűbájából is kiszabadul.
– Vissza a kezdetekhez… – motyogta a démon félhangosan, gyűlölködő pillantását Odayinra vetette. A sebe pillanatok alatt összezárult, ennek ellenére gyengének érezte magát. És már jól tudta, hogy egyedül elveszti a küzdelmet. – Minden más volna, ha az enyéim, a testvéreim hallgatnak szavamra! A sok ostoba, a halandók oldalára álltak és soha nem tapasztalták meg a fény nagyszerűségét! Nem értették, hogy hatalmasabbak lehetnek! Én tudtam, éreztem, és fel is faltam mindent, amit csak tudtam! És lám! Én vagyok az utolsó! A legerősebb és leghatalmasabb! – A démon felegyenesedett, karjait kitárta, újból kiáltott.
Odayin a szeme sarkából látta, hogy a teremtmények hordája megindult feléjük, mindannyian hallgattak Júlahoor hívó szavára. Csupán pár pillanat, és elérik őket… Uara öröksége hatalmas volt és erős… de miként dacolhatna démonok ezreivel?
Júlahoor hátrálni kezdett, a szemében már őrület lángolt, kacagva kiáltotta:
– Vissza a kezdetekhez! Halj meg te is a népedért, Odayin Elvoran, ahogy az őseid is tették annakidején! Mit gondolsz, miért űztek a Tükrön túlra korokkal ezelőtt?! Mert nem tudtak megölni!
A démon igazat szólt; a fiú tudta ezt, a fejét tehetetlen düh öntötte el. A talaj remegett a lába alatt, ahogy a horda közeledett feléjük; messzebb, a völgy túloldalán még mindig ádáz csata dúlt; mindez tökéletes előképe volt annak, ami a világára várt, ha elvesztik a küzdelmet. És valahol, a tömegben ott harcolt az is, aki mindennél fontosabb volt számára. Odayin a démonra vetette magát, a földre teperte, emelte az öklét, hogy tehetetlen dühében addig üsse, amíg bírja. Aztán hirtelenjében a keze megállt a levegőben. Újból a fülében hallotta Memmon mester szavait; a két démonszív is a fülében dobolt, különös volt, de hajszálra azonos ritmust követtek. Mindkettőt halandó fénye éltette… Júlahoor talán valóban a legerősebb lett a testvérei közül… talán valóban nem tudták megölni… ám azzal, hogy elűzték és ősi bűbájjal a tükréhez kötötték…
Odayin lepillantott Júlahoorra:
– Vissza a kezdetekhez… – suttogta a fiú, és azzal a lendülettel, ahogy megütötte volna, kezével megcélozta a démon mellkasát. Roppant erejével áttört a húson és bordák falán, egyetlen mozdulattal kirántotta a helyéből Júlahoor vérvörös, dobogó szívét. A démon felsikoltott, hangja az egész völgyet betöltötte. Odayin döbbenten bámult a keze közt dobogó szívre, pontosan olyan volt, akárcsak az övé; csápjai, a kacsok undorítóan tekeregtek, talán új gazdát kerestek, ám ez a halandó már másik parazitát hordozott. Pillanatokkal később Júlahoor sikolya elhalt, Odayin pedig nem várhatott tovább. Fölszaladt a legközelebbi dombtetőre, a horizonton trónoló tükörre szegezte a tekintetét. Tudta már, mit kell tennie.