[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
A wyor nép történelme csupán korokkal ezelőtt látott oly hatalmas sereget, ami összegyűlt a Könnyek Völgyében. Júlahoor terve ugyan sikerrel járt, a bányákból több érc nem érkezett, a fegyver és páncélkovácsok szűkös készletekből gazdálkodtak; a falvak java részét felperzselték, az élelem is fogytán volt. Ráadásként a végek seregeit, akik a birodalom védelmét biztosították a határok mentén, szintén elpusztították, egyenként, módszeresen. Ennek ellenére a wyor nép még mindig elegendő számú hadsereggel rendelkezett egy esetleges összecsapáshoz, és hatalmas varázstudók is álltak az oldalán. A mágusok minden tudásukat latba vetették, a katonák létszámát erős varázslényekkel egészítették ki. Parázs Föld lakói, a sárkányok már korok óta szövetségben álltak a birodalommal, a trollokra és más buta teremtményekre pedig bűbájuk segítségével kényszerítették az akaratuk. És nem utolsósorban, velük volt Uara ősanya, vagy legalábbis a szíve.
Az összecsapás előtti estén a katonai sátrak gombaként nőttek ki a Könnyek Völgyének földjéből. A táborhelyeken ezernyi apró fény világlott az éjszaka sötétjében, a mérnökök még mindig ácsolták a harci szerkezeteket, a kovácsok borotvaéles pengéken dolgoztak. Trollok, óriások és sárkányok üvöltése szállt a hideg széllel. Minden teremtett lélek a hajnali ütközetre készült, volt, aki testét, és volt, aki az elméjét edzette.
A királyi család is a völgyben ütött tábort; az uralkodó lakhelye valóságos kis erődítménnyé változott, magas cölöpkerítés vette körbe, katonák és bűbájtudók egyaránt őrizték. A hercegnő sátra távolabb állt, kisebb volt és kevésbé vigyázták, mint a testvéréjét, de Liani így is biztonságban érezte magát.
A lány nagyon elfáradt, mégsem tudott aludni aznap éjszaka. Ideje java részét elmélkedéssel töltötte, és néhány vívó mozdulatot is gyakorolt, amit régen tanult. Namas Edoal mesterei mutattak neki pár hasznos fogást annakidején, innen, a völgytől nem is olyan messze. Népe városa a dombokon, a vízesésen túl feküdt, legalábbis néhány hónapja még így volt.
Mivel Namas Edoalt hatalmas bűbájtudók védték, a lakosság java része megmenekült, amikor Júlahoor teremtményei lerohanták. Bár azt beszélték, maguk a fák, akárcsak a katonák, életük végéig oltalmazták őket. Mára a városból szinte semmi nem maradt, csupán törmelék és hamu, az egykor oly hatalmas fák pedig kárhozott, szénné égett csonkokként nyújtóztak az ég felé. A lány mindezt érkezésükkor látta, amikor a császári sereg hajói a völgy fölé értek. A hercegnőt olyannyira elkeserítették a látottak, hogy kis híján elpityeredett. Így aznap este, az összecsapás előtt még nagyobb dühvel vetette bele magát a gyakorlásba. Az udvar egyik mestere rendkívül könnyű, hajlított pengéjű kardot kovácsolt neki, Liani maga rendelte a fegyvert, mihelyst bizonyossá vált az eljövendő összecsapás.
Míg a lány gyakorlatozott, ezernyi gondolat röpködött a fejében. Az is eszébe jutott, hogy az édesanyja minden bizonnyal szörnyethalt volna ijedtében, ha így látja. Bár ki tudja, talán megértené… Azért, mert valaki a császári család tagja, még nem vonhatja ki magát a felelősség alól, bár az ingyenélő rokonok többsége így tett. Persze ők annyira elhíztak, miközben az udvar vérét szívták, hogy úgysem vették volna sok hasznukat. Legfeljebb golyóként leguríthatnák őket a domboldalról… Ha akadt olyan személy a táborban, akinek nem való a háború, hát az testvéröccse volt, a fiút gyönge testalkata egyáltalán nem tette alkalmassá a fegyverforgatásra. Bár a trónja ingatag lábakon állt, jelenleg ő uralkodott, így jelen kellett lennie.
Nem mintha Tanial úrfi akárcsak egy pillanatra is azt fontolgatta volna, hogy elbújik a csata idejére. Amikor Liani pár percre kikukkantott a szabadba, látta, hogy a testvére sátrában nappali világosság égett. Minden bizonnyal a tanácsadóival és stratégáival társalgott éjszakába nyúlóan. A fiú igazi uralkodó módjára viselkedett, büszkén hordta a háború terheit. Liani elfintorodott: A rég elhunyt Ashin császár elégedett lett volna a fiával… azt az aprócska tényt leszámítva, hogy megmérgezte őt… A hercegnő gondolatai öccséről hamarosan a kedvese felé terelődtek. Bizonyára Odayin sem tud aludni egy szemhunyásnyit sem… Talán beszélhetne vele, meglátogathatná… hisz meglehet, hogy holnap hajnalban látják egymást utoljára…
A lány visszahúzódott a sátrába, kis ideig elgondolkodva bámulta a tűz fényét, megmelengette a kezét, majd újból gyakorlatozni kezdett. Azonban hirtelen megtorpant, a kardját maga mellé eresztette. Különös érzés kerítette a hatalmába: Miért is harcolnak holnap? Hisz… ez az egész ostobaság… Az akani nép fölébresztette azt, akire minden halandó várt… az istennőt, aki megteremtette mindannyiukat a korok kezdetén. Júlahoor, a hatalmas… Kicsodák ők, hogy dacolni merészelnek vele? Liani megpördült, érezte, hogy nincs egyedül. Legnagyobb megdöbbenésére saját magával nézett farkasszemet, egy tükör fekete felszíne bukkant elő a semmiből.
Miután tanácsadói kivonultak a sátrából, azzal a vitathatatlan szándékkal, hogy pihenni hagyják, Tanial úrfi ismét alkalmat talált arra, hogy az unokatestvére és a Szív jövőjén elmélkedjen. Úgy gondolta, hogy minden a legnagyobb rendben haladt, sikerült a lehető leghatalmasabb sereget összetoboroznia, a birodalom legerősebb mágusai álltak az oldalán. Zseniális mérnökök a legújabb és leghalálosabb fegyvereken szorgoskodtak. Ám valami mégsem stimmelt. Méghozzá az, hogy a legnagyobb ütőkártyájuk, a Szív egy olyan személy kezén volt, akiben egyetlen pillanatra sem bízott.
Míg Tanial úrfi idegesen járkált a sátra mélyén, őrülete mindinkább elhatalmasodott rajta: Az a fattyú el fogja árulni őket, ahogy annak idején tette… ez egészen biztos! Tennie kell valamit! Bár gondolatait pedzegette a tanácsadóinak, a Bölcsek rendkívül bölcsen hárították az ötletet, már ami az ifjú Odayin hirtelen halálát illeti. Egyrészről nem tudták, miként lehetne megölni valakit, aki Uara örökségét hordozza, másfelől pedig eddigi tanulmányaik szerint a Szívnek kellett egy bizonyos idő, míg a hordozóját felruházta különös képességeivel. Egy új gazda nem készülhetett volna föl egyetlen éjszaka alatt. Nyomós érv, ésszerű. Ám Tanial úrfi a vállát nyomó teher miatt már régen túlesett az ésszerűség határain. Majd megveszett dühében, amikor arra gondolt, hogy egy senkiházi hordozza Uara szívét helyette. Amikor az őt illetné, csakis őt, senki mást! Őrült elméjében már ezerszer is lejátszódott az elkövetkezendő csata kezdete, amikor is Odayin Elvoran egyszerűen fogta magát, és kacagva átállt az ellenség oldalára. Cselekednie kellett hát, saját magának, ha egyszer senki nem hallgatott rá!
Tanial úrfi valóságos dúvadként rontott be a nővére sátrába, a strázsáló őrök aggódva figyelték, amikor elszáguldott mellettük. Attól féltek, hogy valami kárt tesz a testvérében. Bár ezzel a két dologgal mindenki tisztában volt az udvarban: Ifjú királyuk őrült, a hercegnő pedig valóságos vadmacska, aki akár egy csapat trollal szemben is megállná a helyét.
Amikor a testvére becsörtetett hozzá, Liani épp a matracán pihent. Bár egyszerű férfigúnyát hordott, tartása mégis kihívó volt, úgy nyújtózott a párnái között, mintha ruhátlanul modellt ült volna egy pajzán festményhez. Az ifjú uralkodó semmit nem vett észre, terve olyannyira lefoglalta, hogy az orráig sem látott.
– Liani! – kiáltotta, évek óta először mondta ki a nővére nevét. Villámgyorsan a lány ágyához szánkázott, kis híján elcsúszott a felhalmozott szőnyegeken, majd lehuppant a matracra. Ezt is oly hevesen tette, hogy a lány egyensúlyát vesztve majdnem a földre bucskázott.
– Mit akarsz?! – kérdezte a hercegnő szokatlanul nyersen.
Tanial úrfi vett egy mély levegőt, nyugalmat erőltetett magára, és csupán ezután kezdett bele a mondandójába:
– Liani, segítened kell!
– Mi az, berezeltél?
– Nem! Vagyis igen! De nem a harc miatt! Engem sokkal nagyobb gond aggaszt!
– Nagyobb gond, mint egy hatalmas sereg és Júlahoor teremtményei?
– Odayin Elvoran elárul minket! – kiáltotta Tanial úrfi, majd esdeklő, nagyra meresztett szemével figyelte, milyen hatást váltanak ki szavai a nővéréből.
A lány csak kuncogott:
– És honnan veszed mindezt?
– Tudom! Érzem!
– Már eddig is megtehette volna…
– Megtehette volna, persze! De így… hogy a csata legelején hagy cserben minket, a lehető legnagyobb csapást méri birodalmunkra és a népünkre! Elárul minket, tudom! Ahogy azelőtt is tette!
– És most… mit akarsz tőlem?
Ez volt az a kérdés, melyre Tanial úrfi várakozott. A fiú reszkető kézzel a zsebébe nyúlt, és egy kékes színben ragyogó fiolát nyújtott a hercegnő felé.
– Mi ez? – kérdezte a lány fintorogva.
– Ez… Tűzgyík mérge, a legerősebb méreg, amit bűbájtudók keverhetnek birodalom szerte. Akár egy sárkányt is ledöntene a lábáról néhány perc alatt…
– Ha jól sejtem, ezt nem most szerezted, már régóta a zsebedben lapulhat.
– Így igaz, bár most sem okozna gondot. Csak egyet füttyentenék, és kész!
– Szóval… mi is az pontosan, amit vársz tőlem?
A herceg ezúttal jelentőségteljesen a nővére szemébe nézett, a kezét megszorította:
– Liani… most a birodalom sorsa múlik rajtad. És mindannyiunké. Te vagy az egyetlen, akiben megbízik. Meg kell itatnod vele valahogy. Menj át hozzá… vigyél egy finom bort… beszélgess vele… de hát tudod… – Tanial úrfi feszülten várt, mindenre felkészült a nővére reakcióját illetően, hogy zokogni kezd, vagy megpofozza őt, esetleg kidobja a sátrából. Ám amit a lány valójában csinált, arra nem számított. Legfeljebb csak remélni tudta.
Liani egyszerűen átvette tőle a fiolát, és a saját zsebébe csúsztatta:
– Majd meglátom, mit tehetek.
A fiú hatalmasra tátotta a száját meglepetésében:
– Hát megteszed? Ó, kedves nővérkém, meglátod, a krónikák hősként zengik majd a neved! Áldozatod nem lesz hiábavaló! Amúgy… még valami… Miután Odayin Elvoran eltávozott az élők sorából, a Szívnek új gazdára lesz szüksége.
– És ha jól sejtem, te magad akarsz az lenni.
– A Szív már engem illetett volna a kezdetektől! Én fogom győzelemre vezetni a népem! És ha a Szív a birtokomban lesz, senki nem kérdőjelezheti meg jogosultságom a trónra! – Tanial úrfi ismét elvesztette a fejét, ám a hercegnőt ezúttal cseppet sem zavarta, csupán jókedvűen kacagott a testvérén.
Odayin Elvoran herceghez méltó szálláshelyet kapott, sátrát minden kényelemmel felszerelték, amit a nomád körülmények engedhettek. Ágya úgy nézett ki, akár egy szultán fekhelye, díszes, színes párnák hevertek rajta; fegyverei és páncélja vitrin mögött várták a napkeltét. Lábát puha, antik szőnyegeken pihentethette, sátra közepén fehér láng égett, ami csupán fényt és meleget adott, füstje nem volt.
A fiú a fegyverzete előtt időzött a legtöbbet; a könnyű, vékony pengét egyenesen a kincstárból hozták a számára, állítólag pontosan ezer esztendeje látott vért és csatát utoljára, az Elvoran család egy dicső tagja hordozta. A mellvértjével más volt a helyzet, azt csak neki kovácsolták az összecsapásra; a mesterek igazi remekművet alkottak, a világfa szimbólumát hegyikristályok díszítették, melyek átengedték a fényt. A Szív ragyogását. Odayin magához vette a kardját, a páncélját még nem akarta felölteni.
A fiú arrébb sétált, hallgatta az odakintről beszűrődő zajokat. Úgy ítélte meg, nagyjából őreinek száma is megegyezhetett az uralkodóéval, bár a neki kirendelt katonák sokkal inkább őt magát őrizték, mint a testi épségét. Jól tudta, hogy egy szemernyit sem bíztak benne, és minden lépését figyelték. Az a néhány katona aligha jelentett volna gondot neki, ám a gondolatait egészen más kötötte le.
Míg Odayin a sátrában várakozott, rengetegszer eszébe jutott, hogy átszökik Lianihoz. Talán ez az utolsó estéjük… együtt kéne tölteniük… beszélniük kéne… Gondolatai oly erősek voltak, hogy tudtán kívül üzenetet küldött a lánynak, vagy legalábbis úgy hitte, hogy ez történhetett, mert a hercegnő hirtelenjében megjelent a sátra bejáratánál. Mindenesetre a fiú igen megörült a kedvese láttán, és azonnal beljebb invitálta.
– Képtelen vagyok aludni… csak rád gondoltam… – súgta Odayin, miközben Lianit kézen fogta és a sátra túlfelére vezette. A fehér tűz lángja túl sok fényt adott, az ágy félhomálya már sokkalta kellemesebb volt, mindketten leültek a felhalmozott párnák közé.
– Rám? Azt hittem, az elkövetkezendő csatára – nevette a hercegnő csúfondárosan.
Odayin nem értette a viselkedését, elmúltak már azok az idők, amikor gúnyolódott rajta és kikacagta. A fiú zavartan folytatta:
– Persze… arra is, de te fontosabb vagy… Féltelek… Tudom, ne is kérjem, hogy maradj ki ebből az egészből, de azért könyöröghetek, hogy vigyázz magadra, igaz? – Odayin épp arra készült, hogy megcsókolja a lányt, amikor valami visszakozásra késztette. Egyenesen Liani tekintetébe nézett, és megrémisztette, amit látott. Vagy sokkal inkább az, amit nem látott. A lány szeme üres volt és jéghideg. Odayin rengetegszer látta viszont magát ennek a kedves tekintetnek a tükrében, mindig önmaga lehetett. Ki tudja, talán még az emberek világában is. Most azonban nem látott semmit. A fiú iszonyodva elhúzódott a hercegnőtől, és döbbenten suttogta:
– Júla..?
A lány elfintorodott, és lemondóan legyintett:
– A fenébe! Sejtettem, hogy előbb-utóbb rájössz, de nem ilyen hamar.
– Mit keresel itt?! – kiáltotta Odayin, és egészen a sátor faláig menekült. Nem magától a démontól félt, sokkal inkább az rémisztette meg, hogy a kedvese bőrébe bújt. – És… mit csináltál vele?!
– A hercegnőddel? Semmit, ez az én bőröm, bárkinek az alakját magára ölthetem.
– Mit akarsz?
– Csupán… kíváncsi voltam, miként készülődtök. Gondoltam, meglátogatom a táborhelyeteket. – Ezúttal a lány is felkelt az ágyról, majd lassú sétába kezdett. Úgy ringatta a csípőjét, hogy valóban nyoma sem volt benne Liani Elvoran szerénységének.
Odayin összehúzott szemmel figyelte, ám mielőtt még mélyebbre ásta volna magát a démon gondolataiban, Júlahoor megfordult és egyenest a szemébe nézett:
– Jártamban-keltemben igen különös felfedezést tettem – vigyorogta.
– Tényleg? És mi az?
– Valami, amitől lehet, hogy meggondold magad. Már ami a szövetségünket illeti. – A lány a zsebébe nyúlt és előkapta a fiolát, amit az ifjú uralkodótól kapott. – Tudod mi ez, Odayin Elvoran?
– Talán… valami méreg…
– Az bizony, és neked szánták. Nem tudom, hogy valóban kárt tehetne-e benned… elvégre a Szív sok mindentől véd, ám halhatatlanságot nem ad… De szó mi szó, szerintem a szándék a lényeg.
– Honnan szerezted..?
– Magától az uralkodótól, amikor látogatást tett nálam, természetesen a Szívre fáj a foga. A kis aranyos. Ráadásként a saját nővérét kívánta felhasználni az ügy érdekében. Míg ti utolsó éjszakátokat töltitek együtt, bort kortyolgattok és turbékoltok, a méreg lassan felemészt és elpusztít… Csúnya dolog, nem igaz?
Odayin tekintete eltorzult a dühtől. Eddig is tisztában volt vele, hogy a herceg a halálát kívánja. Ám mostani orvtámadása teljesen váratlanul érte, kétsége sem volt afelől, hogy a démon igazat mondott. Érezte. De ami a legjobban dühítette, hogy Tanial úrfi a saját testvérét akarta ellene használni. Odayin megdermedt néhány pillanatra, ismét szöget ütött a fejében valami.
– Mit kerestél te Liani sátrában?! – kiáltotta.
Júlahoor felkacagott, úgy tűnt, meg sem próbált titkolózni Odayin előtt, az elméjét is teljesen kitárta. A fiú azonnal kifürkészte a gondolatait: Liani már nem volt a táborban… elrabolták… egy hajón tartották fogva, ami… az emberek világa felé tartott. A fiú azonnal megértett mindent, amint a kétségbeesés felkúszott az arcára, a démon annál gúnyosabban kacagott.
– Most mit teszel, Odayin Elvoran? – Júlahoor csengő nevetése az egész sátrat betöltötte, igen jól szórakozott. Bár amikor a fiú feléje indult, azzal a tagadhatatlan szándékkal, hogy móresre tanítsa, kissé inába szállt a bátorsága. Egyedül volt, teremtményei nélkül. Ezért villámgyorsan megnyitotta maga mögött Fekete Tükrét, majd eltűnt az átjáróban. Mindez csupán néhány pillanat alatt történt, Odayin semmit sem tehetett, hogy elkaphassa. Bár nem is törődött vele, ennél fontosabb dolga akadt.
A fiú kiszáguldott a sátrából, mindenkit félretaszított, aki csak az útjába állt, és egyenest a tábor azon része felé vette az irányt, ahol Parázs Föld lakói, a sárkányok pihentek. Bár vagy egy tucat szörnyeteg kuporgott a füves dombokon, Odayin azonnal megtalálta a barátját. Bagu épp szunyókált; talán a sárkányok voltak az egyetlen teremtmények, akik aludni tudtak az összecsapás előtt. Hiába, hosszú életük megtaníttatta velük, semmiért nem érdemes izgulni vagy félni. Ha meg kell halniuk, hát meghalnak, így is, úgy is megtörténik, addig pedig minek izgassák magukat? Inkább esznek egy jót, és alszanak. Legalábbis addig, míg kis mitugrászok nem zaklatják őket…
– Bagu! – kiáltotta Odayin, és teljes erejéből rázni kezdte a sárkány fülét. – Bagu, ébredj! Szükségem van rád!
– Hogy… mi… micsoda? Már elkezdődött? – A szörnyeteg felemelte hatalmas fejét és a horizontot kémlelte, úgy hitte, már hajnalodott. A többi sárkány is így tett, ám amint észrevették, hogy még sűrű sötétség gomolyog körülöttük, bosszús füstkarikákat küldtek a zaklatójuk felé. Odayin azonban egyikőjükkel sem törődött, minden teketória nélkül felpattant Bagu hátára:
– Gyerünk! Liani veszélyben van!
Ez a néhány szó végre kiverte az álmot Bagu szeméből, teli torokból bömbölte:
– A hercegnő?! Veszélyben?! – És anélkül, hogy bármi egyebet kérdezett volna, hatalmas szárnyait kitárta, majd száguldott is tova a fekete horizonton.
Társai csak lestek utánuk, egy jól megtermett, aranyszínű sárkány a maga ötvenezer évével csupán ennyit fűzött a látottakhoz:
– Ezek a fiatalok… – Azzal hatalmas feje ismét visszazuhant a földre, és elaludt.
A sárkányokkal ellentétben az egész völgy életre kelt, mindkét oldalon. Amint Júlahoor visszatért az övéihez, rögvest a saját formáját öltötte magára és valóságos szélvészként söpört végig a serege táborhelyén. Amikor Memmon mester és az akani csapatok parancsnokának színe elé került, magából kikelve kiáltotta:
– Most! Támadás, azonnal! – Mivel a démon már a saját külsejét használta, varázsa is hatott, senkinek nem jutott eszébe ellenkezni vele. Annak dacára, hogy a támadást hajnalra tervezték. Júlahoor elégedetten nézte, ahogy mindenki hajbókolva eleget tett a parancsának, az akani sereg csatasorba állt. A mérnökök által épített szerkezetek, a borotvaéles pengék, az íjászok hada, hajítógépek lövedékei, izzó tűzgolyók és forró olaj, minden készen állt. Ahogy Odayin Elvoran ügye is, a fiú már messze járt a wyor sereg táborhelyétől.
Odayin távoztának híre futótűzként terjedt a völgy másik oldalán is. Az uralkodó hamar tudomást szerzett róla az egyik parancsnokától, aki lélekszakadva rohant be hozzá a sátrába:
– Nagyuram! – kiáltotta a férfi, és még az alapvető udvariasságról is megfeledkezett, nem hajolt meg a királya előtt. – Nagyuram! Odayin Elvoran eltűnt!
– Micsoda?! Mi az, hogy eltűnt?! – Tanial úrfi hirtelenjében úgy érezte, hogy a rémálmai valóra váltak, hiába tett meg mindent ellenük. Elméje azonnal elborult.
– Eltűnt… elment! Elrepült! Az udvari sárkány, a nagytiszteletű Bagua hátán!
– Tudtam, hogy elárul minket az a fattyú! – kiáltotta a fiú, és döngő léptekkel azonnal kitrappolt a sátrából. Elsőként a nővére lakhelye felé vette az irányt, azt tervezte, hogy ott helyben lefejezteti, felkoncoltatja, kerékbe töreti, felakasztatja, szétszaggattatja a testvérét, amiért az ellenszegült neki, becsapta, elárulta. Ám amikor a lány sátrába lépett, azt bizony üresen találta.
– Megszökött vele! – ordította, mihelyst kirontott a szabadba. Tehetetlen dühében szaladgálni kezdett a harmatos fűben, kardját mindeközben a kezében tartotta, mintha arra készülne, hogy levágja az első alattvalóját, aki a szeme elé kerül. A toporzékolás és hisztizés közepette torkaszakadtából üvöltött: – Elárult a saját testvérem! Liani és Odayin Elvoran elárulták az egész birodalmat, miattuk elveszünk mind egy szálig! A birodalom az ellenség kezére kerül!
A katonák, akik figyelték Tanial úrfi esztelen dühkitörését, döbbenten ácsorogtak. Ha eddig volt is bennük némi remény a csata megnyerésére, hát az is semmivé foszlott. Az uralkodójuk, a hadvezérük… nem volt más, mint egy hisztis kölyök…
Tolba mester, aki hamar hírét vette Odayin Elvoran eltűnésének, nagy kísértést érzett, hogy egy hatalmas pofonnal térítse észre a fiút, ám ezt mégsem tehette. Helyette inkább bűbájt bocsátott rá, ez is főbenjáró bűnnek számított, ám a helyzetük súlyos döntést követelt. A nyugtatóvarázstól Tanial úrfi arca kisimult, dühe elillant, gondolatai leülepedtek.
A fiú tett néhány lépést a domboldal széle felé, letekintett az alant elterülő völgybe. Bár a hajnal még messze járt, az akani csapatok megindultak, zúdultak, özönlöttek feléjük, akár egy hatalmas vízesés habja. A látvány félelmetes volt, ám a háború már csak ilyen, a parancsnokok és katonák közül jó páran megéltek hasonlót. A wyor és akani sereg létszáma nagyjából azonosnak tűnt, egyenlő esélyek, egyenlő küzdelem. Ám ekkor történt valami a horizonton. Hatalmas, cirádás tükör teremtődött a semmiből, felszíne koromsötét volt, akár az éjszaka, keretén ezernyi, néma száj ordított. A borzalmas burjánzás, Júlahoor teremtményei megállás nélkül szökkentek elő odaátról, mintha sosem fogynának el.
***
Amikor Liani öntudatára ébredt, egy hajó gyomrában találta magát. Nem ájult el, nem ütötték le, egyszerűen rajta is hatott Júlahoor bűbája, az elmúlt órák eseményeire csak igen halványan emlékezett. És ami eszébe jutott, amiatt is szégyenkezett. Amikor a démon megjelent a sátrában és kézen fogta őt, hogy a mögöttük nyíló átjáróba vezesse, még csak nem is tiltakozott, nem védekezett. Sőt, földöntúli öröm lett úrrá rajta: Júlahoor, a földkerekség legnagyszerűbb teremtménye, saját maga jött el érte! Micsoda kegy! Az átjáró rögvest a tengerpartra vezetett, ahol már egy hajó várta őket. Itt sajnos meg kellett válnia úrnőjétől, mily fájdalom! Ráadásként mogorva matrózok és katonák közé került.
Bár a lány továbbra sem okozott problémát, őrzői úgy ítélték meg, jobb, ha bezárják. Liani így került a hajógyomorba ládák, hordók és rothadó szalma közé, még a kezét is összekötözték. A hercegnő ez ellen sem tiltakozott, úgy gondolta, hogy a nagy Júlahoornak bizonyosan oka van rá, amiért ezt teszi. Liani tehát teljes nyugalomban és elégedettséggel viselte a sorsát, egészen addig a pillanatig. Amikor visszanyerte önálló akaratát, azonnal mesterkedni kezdett, miként szökhetne meg. Fogalma sem volt róla, hová tartanak vele, csupán annyit tudott, hogy az óceánon vannak; még a hajó bűzlő belsejében is érezte a tenger illatát, hallotta a fa, a deszkapadló ropogását a hullámok roppant súlya alatt.
A lány elsőnek szétnézett a raktérben, hátha talál valami használhatót. Vitorlavászonból és kötélből akadt bőven, néhány hordó és láda belsejébe is sikerült bekukkantania. Azokba, amelyeket valószínűleg sűrűn használtak, így a tetejüket nem szegelték le. Az egyik hordó belsejében rumot, a másikban lámpaolajat tároltak, a ládákban főként ágyúgolyók sorakoztak. Mivel egyikkel sem ment sokra, Liani valami éles tárgy után kutatott, amivel elvághatta volna a kötelékeit, ám ilyet sem talált. Jobb ötlete nem lévén, hozzálátott, hogy szétrúgja az egyik kisebb ládát, a szilánkosra tört deszkadarabokkal már nagyobb eséllyel kezdett kísérletezésbe: megpróbálta elfűrészelni a csuklóját összeszorító köteleket. Fájdalmas művelet volt, hatalmas szálkák fúródtak a bőrébe, de nem törődött vele.
A kötelek talán megadták volna magukat, ám erre már nem maradt idő. Liani felnézett, döngő léptek közeledtek feléje a fedélzetről. Túl nagy zajt csapott, amikor szétrúgta a ládát, őrei bizonyára tudni akarták, mi történt odalent. A raktér belsejébe rövid lépcsősor vezetett, amit egy csapóajtó zárt el a külvilágtól, a lánynak gyorsan kellett cselekednie. Azonnal taktikát váltott, felpattant, fejét az egyik hordóba nyomta, annyi rumot vett a szájába, amennyit csak bírt, majd elhelyezkedett a lépcsőn. Amint nyílt a csapóajtó, Liani felugrott és az alkoholt a fogvatartója szemébe köpte, ez pedig rögvest az ő javára fordította az összecsapásuk kimenetelét. A férfi ordítva próbálta óvni a szeme világát, ám Liani nem érte be ennyivel, ágyékon is rúgta a szerencsétlent, aki összegörnyedve bucskázott le a lépcsőn. A lány pillanatok alatt megszerzett mindent, ami a meneküléséhez szükséges volt, magához vette a matróz kését és tengerészkardját, majd a fedélzetre ugrott. Odakint a viharlámpás zöld fényében pillanatok alatt elvágta a kötelékeit. Azt is felmérte, hogy harcban nem sok esélye lenne; mihelyst elhagyta a börtönét és felfedezték a jelenlétét, legalább húsz akani katona indult el feléje. Liani villámgyorsan felfutott a kapitány kabinja melletti lépcsősoron, odafönt a kormányossal találta szembe magát, aki nem bizonyult nehéz ellenfélnek. A lány megjelenése váratlanul érte a férfit, arra sem maradt ideje, hogy a kardját előkapja. Liani azzal kezdte az ismerkedést, hogy markolattal orrba vágta, majd átlökte a korláton. Az akani tengerész káromkodását hangos csobbanás követte. A lány pár pillanatra körbenézett, a tatfedélzetről belátta a végtelen, fekete óceánt, ekkor jött rá, hogy elrablóinak mi a céljuk vele: a vitorlás egyenesen az Átjáró felé tartott, a sötét horizonton szürke ködfelhők gomolyogtak. Liani először arra gondolt, hogy elvághatná egy csónak kötelékeit, de hamar rájött, hogy vitorla nélkül nem jutna messze, újból elfognák, vagy kilőnék egy ágyúgolyóval. Márpedig mindenképpen cselekednie kellett.
Időközben a katonák is elérték a két lépcsősort, Liani néhányukat még megleckéztette pár kardcsapással, majd felszökkent a korlát tetejére. Először a fekete vizet kémlelte, azután az égre emelte a tekintetét. Odafönt ismerős árnyék közeledett feléjük, még az éjszakai horizonton is fölismerte. Bagu hátán pedig ott ült Odayin Elvoran, a Szív zöldes fénye azonnal elárulta.
Odayin fáradhatatlanul kémlelte az alattuk suhanó óceán hullámait, rettegett attól, hogy elkéstek. Lianit az elrablói talán nem bántották még, hiszen szükségük van rá, ám ha már átjutottak a Ködön túlra… A fiú rosszallóan megcsóválta a fejét. Nem érdekli! Ha már az emberek világában járnak, ő akkor is utánuk megy! Jól látta Júlahoor fejében a tervet, a lány csupán addig él, míg csalinak használhatják.
– Biztos, hogy jó irányba tartunk? – kérdezte váratlanul Bagu, az ő szeme is rendületlenül vizslatta a tengert. – Úgy értem… a megérzéseid nem csalnak?
– Ez nem pusztán megérzés volt, Bagu! Láttam! Láttam Júlahoor fejében, mit eszelt ki ellenünk. Lianit a Ködön túlra viszi, hogy elpusztítsa a Szívet!
– Jól meggondoltad ezt? Ne érts félre, a hercegnő számomra is a legfontosabb… De meglehet, hogy elvesztik a csatát a távolmaradásod miatt. Ifjú királyunk bizonyosan szélütést kapott már a dühtől.
– Nem érdekel! Inkább figyelj! Hátha még nem késő!
A sárkány olyan gyorsan repült, ahogy csak a szárnyaitól telt, a jéghideg éjszakai levegő valósággal hasított mellettük. Odayin érezte, hogy az arca szinte elfagyott, ám nem törődött vele. Aztán hirtelen meglátta:
– Ott! Odalent! – A fekete hullámok közt futó lidércfényre mutatott, csak egy hajó lehetett. Bagu éles sárkányszemével a jármű körvonalait is látta, azt pedig még inkább, hogy az akani vitorlás a sűrű ködfelhő felé tartott. – Gyerünk! Bagu! Gyorsan! – kiáltotta a fiú, és ösztönzésként alaposan meghúzogatta a sárkány vaskos sörtéit. Bagu néhány erőteljes szárnycsapás kíséretében a hajó fölé röppent, majd zuhanórepülésbe kezdett. Odayin ekkor látta meg a kedvesét, aki már a korlát tetején ácsorgott.
Liani megtorpant néhány pillanatra, a kötelekbe kapaszkodott, így nézett fölfelé, majd hátra, az akani vitorlás legénységére. Annyi ideje már nem maradt, hogy megvárja a barátai érkezését. A hajó időközben beúszott a ködfelhőbe, már közel jártak az Átjáróhoz. A lány ekkor végre elszánta magát és elrugaszkodott a korláttól, gyönyörű fejest ugrott a tengerbe, pedig már a hullámokat sem látta.
A sárkány és Odayin közel jártak a hajóhoz, hallották a csobbanást, így a fiú egyetlen pillanatot sem tétovázott, és ő is rögvest a ködfelhőbe vetette magát.