[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
A hercegnő igencsak meglepődött, amikor délután látogatót kapott Odayin Elvoran személyében. Mindketten percekig ácsorogtak az ajtóban, mielőtt egymáshoz szóltak volna, szemükben zavartság és lelkiismeret-furdalás csillogott. Végül a lány összeszedte magát és beljebb invitálta a vendégét. Mivel még mindig nem tudták, mit mondhatnának egymásnak, Liani időhúzás gyanánt teával kínálta a fiút, Odayin pedig elfogadta, és miközben a csészéjét bámulta, átadta magát az emlékeinek. Annak idején, amikor a királyné színe elé járult, Tanama asszony is pontosan ezzel a teáskészlettel kínálta.
– Na, miről beszéltek az okosok? – Liani így indította beszélgetésüket.
– Sárkányokról meg trollokról… – vont vállat a fiú. – Én… igazság szerint nem értek ehhez… Jobbszárny, balszárny, légi egységek… Úgy hiszem, ez nem az én dolgom.
– Hát akkor… mi a te dolgod?
– Nem tudom! – A fiú olyan ingerülten válaszolt, hogy Liani szinte megdermedt. – Nem tudom, és ez az, ami a leginkább zavar. Mit várnak tőlem? Hogy rontsak neki Júlahoor teremtményeinek?
– Úgy hiszem… majd rájössz… megérted… megérzed… Ennek így kell lennie, ez a sorsod… – A lány elhallgatott, tekintetét a fiú mellkasára szegezte. Odayin inge alatt ott dobogott egy démon szíve, a zöldes fény sosem szűnt, egész lényét körbeölelte. Olyan más volt… olyan idegen…
– Odayin… bocsáss meg ezért… – motyogta Liani; azért, hogy leplezze a torkát szorongató gombócot, furcsa grimaszokat vágott. Még a fiú előtt sem akarta elsírni magát.
– Nem hinném… hogy volna miért bocsánatot kérned… – suttogta Odayin, és ő is elfintorodott, olyanok voltak ők ketten, akár két durcás gyerek.
– Tudtam, hogy többet nem térhetsz haza, mégis elhallgattam…
– Én pedig egy főnix hamvait csempésztem a mágustoronyba annak idején…
– Tudtam, hogy a Szív egy parazita… undorító és… nem mintha te undorító volnál…
– Ostoba voltam… rengetegen meghaltak miattam azon az éjszakán…
– De te mindent miattam tettél! És ez a különbség köztünk! Nem te vagy az áruló, Odayin, hanem én… elárultam a szerelmünket…
– Igen, van különbség köztünk, én bolond vagyok, te pedig józan. Én csak magammal törődök, te pedig mások érdekeit nézed. – Ha még volt egy cseppnyi harag is a szívében, amikor átlépte Liani lakosztályának ajtaját, az már végleg messze illant. Amit mondott, valóban úgy gondolta.
A lány szemében ezúttal remény csillogott:
– Hát… nem haragszol rám? Úgy sajnálom ezt az egészet, bárcsak tehetnék érted valamit…
– Már tettél…
Végre mindketten elmosolyodtak, Odayin átnyúlt az asztal fölött, és megszorította Liani kezét. A lány ezt suttogta:
– Ha lesz egy kis szabadidőd, kirándulhatnánk együtt, ahogy régen. Talán többet nem tehetjük…
– Ne gondolj ilyesmire…
– Attól, hogy nem gondolunk rá, még igaz… Talán pár nap múlva meghalunk, birodalmunk pedig az ellenség kezére kerül…
– Nem bízol a Szív hatalmában?
– Nem tudom… fogalmam sincs, mi történik majd… Csak épp… szörnyű előérzetem van…
– Mi a terved az elkövetkezendőkben?
– Ezt hogy érted?
– Azt szeretném… ha minél messzebb volnál…
Liani elfintorodott, azonnal kihúzta a kezét a fiú tenyeréből:
– Csak nem képzeled, hogy a lábamat lógatom valahol, miközben az enyéim harcolnak?!
– Én csak… féltelek, és biztonságban szeretnélek tudni…
– Semmi csak! Ott leszek, mint minden életerős fiatal a birodalomban! És bizonyára a testvéremnek is szüksége lesz rám… Ez… igen nehéz időszak lehet a számára…
– Talán nem kellett volna fenséges atyját idő előtt a másvilágra küldenie.
– Hát erről is tudsz?
– Igen…
– Lényeg, ami lényeg, a birodalom jövője múlik ezen az összecsapáson, ott kell lennem. Ráadásként… a Könnyek Völgyében születtem, a fáink erőt és védelmet adtak nekünk egész életünkben. Ha meg kell halnom, ez tökéletes hely…
– Nem fogsz meghalni! Vigyázok rád, ígérem! Bíztok a szív hatalmában, én is bízom… bár… úgy hiszem, eddig sokkalta dicsőbb gazdái lehettek…
A lány felpattant az asztaltól, Odayin ölébe ült és a fülébe súgta:
– Te is az leszel… majd meglátod… – A fiú arcát a két kezébe fogta, olyan hevesen és szorosan bújt hozzá, mintha valóban ez lett volna az utolsó perc, amit együtt tölthetnek. Odayin is lehunyta a szemét, viszonozta a lány a csókjait, ám ekkor történt valami. A fiú felnézett, az arcán döbbenet ült. Néhány pillanatra furcsa érzés kerítette a hatalmába, mintha Liani… mintha hirtelenjében megfakultak volna az érzései iránta. Az a lány az ölében… mintha idegen lett volna. Vagy nem is idegen, talán inkább a testvére, a húga… Hát valóban igaz…
– Mi… mi történt? – kérdezte Liani, ő is megérezte a fagyos hangulatot, ami hirtelenjében rájuk tört.
– Semmi… semmi… – motyogta a fiú, de azért a lányt finoman eltolta magától és ő is felállt az asztaltól. Rettenetes káosz dúlt a fejében, a gondolatai ide-oda röpködtek. Az a furcsa érzés messze illant már, ő azonban mégsem tudott napirendre térni fölötte. Zavarodottan kimentette magát a lány előtt, a hadjárat előkészületeire hivatkozott és gyorsan elhagyta a termet.
Odayin útja a kastély alagsorába, Niben mester laboratóriumába vezetett. Szörnyű düh és kétségbeesés munkálkodott benne, ezért sutba dobott mindenféle szabályt és udvariaskodást. A terem ajtaját betörte, úgy ácsorgott a küszöbön, akár egy dúvad, a Szív fénye kétszer olyan erősen világlott a mellkasán, mint általában.
A laboratóriumban munkálkodó két mágus összerezzent, amikor a vaskos faajtó a padlóra zuhant. Niben mester szíve a torkába szökött, Ana keze megremegett és azon nyomban el is rontotta a kísérletet, a varázsfőzet cseppjei a kémcső helyett az asztalon landoltak. A lány arca eltorzult a dühtől, bár kicsit el is sápadt, amikor meglátta, hogy ki ácsorog a bejáratnál. Az öreg mágus szeme is elkerekedett, zavartan motyogta:
– Most… nem épp alkalmas az idő, fiatalúr… az összecsapásra készülünk varázslatainkkal és főzeteinkkel…
Odayin többet egy pillanatot sem tétovázott, döngő léptekkel a mágusok felé indult. Anat ellökte az útból, a kémcsövek és főzetek csilingelve törtek össze a padlón. Niben mestert elkapta a nyakánál fogva és felemelte a magasba.
– Hogy szabadulhatok meg tőle?! – kiáltotta a fiú eltorzult arccal.
– Mit művelsz?! Ereszd el! – sikoltotta a lány, és azonnal támadásba lendült. Bűbájos szavakat mormolt, pár pillanaton belül ezüst ragyogás száguldott át a termen. Ám nem ért célt, Odayin kinyújtotta a másik karját, koncentrált, és a mágikus kötelékek máris irányt változtattak, visszafordultak a teremtőjük felé és a falhoz szegezték. Ana ezután moccanni sem tudott, a ragyogó, pókhálószerű szálak a száját is átfonták.
– Eressz el… megölsz… – nyögte a mester is, szerencsére a fiú ettől kijózanodott és még időben elengedte a férfit. Dühe azonban nem csillapodott, újból kiáltotta:
– Hogy szabadulhatok meg tőle?! Te mindent tudsz a Szívről, kell, hogy legyen megoldás!
– Erről… erről nem…
– Csapdába csaltatok, hazudtatok nekem! Most az igazat akarom hallani!
– Talán… úgy hiszem… Nem hallottam még róla, hogy bárki eldobta volna a Szív hatalmát… Talán az egyetlen mód, ha az emberek világában… a Ködön túl a Szív elpusztulna…
– És én is vele együtt!
– Ez nem olyan biztos…
– Ezt hogy érted?
– Ha még időben cselekszel, talán van remény… Uara öröksége elsorvasztja a szíved, utána már valóban nem élhetsz nélküle, ám míg… Míg a saját szívedet érzed dobbanni, addig talán van remény…
A fiú döbbenten elhátrált a mágustól, úgy tűnt, hogy fordult a kocka. Ő ácsorgott magatehetetlenül, tompa tekintettel a terem közepén, és a mester szedte össze magát annyira, hogy hangosan kiáltotta:
– De ha cserbenhagysz minket, mindannyian elpusztulunk! Ezt nem teheted! Nem teheted a népeddel, a világgal, ahol születtél! Nem teheted!
„Nem teheted!” Ez a két szó még akkor is Odayin fülében csengett, amikor már a laboratóriumon kívül járt. Elfutott, elmenekült, a fejében rettenetes káosz dúlt. Visszament a lakosztályába és elterült az ágyán, kis ideig hallgatta a körülötte lévő zajokat, majd kizárta az elméjéből a külvilágot. A néma csendben már csupán az egyenletes dobolásra figyelt, a szíve, az igazi, még vert, küzdött. Ám tudta, hogy hamarosan elveszti a csatát. A fiú sokáig töprengett rajta, mit tegyen, Lianinak nem akart szólni róla, nem akarta újabb sötét gondolatokkal terhelni. Amikor a démon elárulta neki a szívhordozók titkát, nem hitt el, hogy mindez lehetséges. Nem hitte el, hogy az érzései a lány iránt eltűnhetnek. Tíz éven keresztül nem látta őt, sőt, az emberek világában önmagát is elfelejtette, ám Liani még így is ott élt a tudatalattijában, minden egyes percben vele volt. Lehetetlenségnek tűnt hát, hogy ne szeresse. Az ütközetig csupán egyetlen nap maradt; Odayin még nem tudta, miféle harc vár rá, de abban biztos volt, hogy ott kell lennie. Ha meghal, úgyis mindegy. Ha túléli és sikerrel jár, visszatér a Ködön túlra. Ha ez az egyetlen esély arra, hogy megszabaduljon Uara Szívétől, akkor megteszi.
***
Atianar király felszíni rezidenciája folyamatosan épült, varázstudói és mérnökei segítségével égig nyúló tornyok nőttek ki a földből, a várat körülvevő hatalmas fal áthatolhatatlan erődnek tűnt. Bár maga az épület még nem készült el, pincéi, földalatti laboratóriumai már fogadták az udvarban tevékenykedő mágusokat és boszorkányokat. Az egyik ilyen védett, sötét teremben lakott maga Júlahoor, a birodalom legkényelmesebb bútoraival berendezett lakosztályában. Bár a démonnak nem volt szüksége sem ételre, sem pihenésre, kihasználta a halandók világának minden kényelmét és élvezetét. Az udvar szakácsai külön az ő tiszteletére készítették ételkülönlegességeiket, az akrobaták és egyéb mutatványosok kis híján összetörték magukat, csak hogy a hatalmas Júlahoor kedvében járhassanak. A démon bűvereje mindenkit megfertőzött, aki csak a közelébe került, a legerősebb katonák, a leghatalmasabb mágusok is bűnbánó kisgyerek módjára itatták az egereket a jelenlétében, szívükben pedig oly hatalmas szeretetet, szerelmet éreztek, mint még soha életükben. Amikor a varázs hatása elmúlt, rendkívül szégyellték magukat emiatt, ám valahányszor Júlahoor közelébe kerültek, minden kezdődött elölről. Senkinek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ilyen hatalmas úrnő vezérletével megnyerik a háborút.
Maga a démon azonban egyáltalán nem volt meggyőződve az összecsapás sikerességéről. A kétely azután ette be magát a gondolatai közé, miután személyesen is találkozott Odayin Elvorannal. Sosem hitte volna, ám húga, Uara szíve oly hatalommal ruházta föl azt a halandót, mintha egy valódi, ősi démonnal, a testvérével kellett volna szembenéznie. Júlahoor kicsit hasonlított a sárkányokhoz, mióta az eszét tudta, semmit nem feledett, elméje csordultig telt képekkel, történésekkel. Az eljövendőn gondolkodva emlékek tucatjai zubogtak, kavarogtak a fejében. A legkorábbi időkre, amikor még csak maguk voltak, a démonok, ősi testvérei, úgy emlékezett, mintha néhány perccel ezelőtt történt volna.
***
Azokban az időkben más volt minden, a föld, levegő, víz, az égbolt. Átjárók tucatjai nyíltak a világokba; maguk a démonok, a számtalan birodalom egyetlen lakói, szabadon jártak-keltek, amerre csak kedvük tartotta. Minden az övék volt, bár a kezdet kezdetén a világuk nem sok izgalommal kecsegtetett. A föld felett és a rögök alatt is tűzfolyók rohantak tova, vulkánok köpték izzó lelküket a felszínre, füst, kénszag burjánzott mindenütt. Az ég sem tündökölt, mint az újkorban, nappal még nem létezett, állandó sötétség honolt mindenütt, és olyan csillagok vetették fényüket a földre és tűzhányók sorára, melyek azóta már rég eltűntek a világmindenségben. A legősibb démonok idejük java részét elmélkedéssel töltötték, a gondolataik saját és világuk létezése körül forogtak. Az ifjabbak viszont másra vágytak, kalandra és utazásra.
Júlahoor és testvérhúga, Uara szakadatlanul járták a világok sokaságát, kerestek valamit, amivel elüthették az idejüket, valami érdekeset, izgalmasat. Ha éppen nem úton voltak, akkor a teremtményeik számát gyarapították, a forró, vulkánokkal teli világokban rút, ocsmány szörnyetegeket készítettek.
– Nem értem – szólt Uara, amikor egyik teremtménye előbújt a hegyek gyomrából és üvöltve a többiekre vetette magát. Felfalta húsukat, kitépte a szívüket, csontjaikat összeroppantotta. – A gondolataimban oly szépség lakozik… a gyermekeimet is ilyennek szánom, mégsem sikerül sohasem.
A két ősi démon egy szunnyadó vulkán szélére telepedett, onnan fürkészték az alant elterülő tájat. Júla kéklő szemét a testvérére vetette:
– Nem értem, mit akarsz. Versenyezhetünk. Akinek a teremtménye erősebb, az győz.
– Inkább versenyezzünk abban, ki tud szebbet készíteni. – Uara ismét koncentrált, az erőből, a mágia esszenciájából, ami mindent körülölelt, újabb teremtményt hozott létre. Az első pillanatokban úgy hitte, sikerült. A lény, amely kikelt az izzó földből, gyönyörű angyal volt, hozzájuk hasonlatos. Hosszú, karcsú lába a föld fölött lebegett, szárnyai tűzből, hajfürtjei vulkánok forró leheletéből állt, szeme kékesen parázslott, akárcsak a nővéréjé. Ám a látszat csalt, a gyönyörű angyal arca hirtelenjében eltorzult, karjai helyén éles pengék teremtek, és amerre járt, a többi gyermek vére öntözte a földet. Uara szomorúan lehajtotta a fejét:
– Valami… hiányzik… valami, amit nem értünk…
Júla gúnyosan felkacagott, és egy csókot nyomott a testvére arcára, hiszen akárhogy is, azért kedvelték egymást.
– Kedves húgocskám. Miért töröd olyasmin a fejed, amit még a legbölcsebbek sem értenek? Gyere, inkább utazzunk egy keveset.
– Nincs már olyan hely, ahol ne jártunk volna.
– Dehogyisnem! A világűr végtelen! Minden egyes világban új átjárók várnak ránk.
Azzal Júla megragadta Uara karját, és már el is tűntek, hiszen így utaztak ők ketten, a szél, gondolatok szárnyán. A legközelebbi átjárónál bukkantak fel újra, karcsú, vonzó testüket viszontlátták a kavargó, csillámló tükör felületén. Ha egymás mellett álltak ők ketten, olyanok voltak, akár egy szál rózsa, Júla vérvörös, Uara pedig tengerzöld bőrével. Ám nem egyedül készültek a nagy utazásra.
– No, mi az? Újabb kalandok? Hisz már mindenhol jártatok, egy percre sem tudtok megülni a hátsótokon! – A csúfondáros hang egy közeli kráter belsejéből jött.
Uara szíve azonnal megdobbant, bár a démonok nemtelen lényekként születtek, azért ők is szerettek, szerelemmel. A hang gazdája egyetlen szökkenéssel a felszínen termett, Shantus a kezét csípőre tette, arcán gúnyos fintorral fürkészte a nővéreket. Júla gyűlölte ezt a pimasz kis mitugrászt, a szeme elsötétült:
– Semmi közöd hozzá – sziszegte.
Shan azonban egyáltalán nem sértődött meg, tudta, Uara szívesen látja őt, így közelebb óvakodott hozzájuk.
– Ha volna még egy hely a csapatban, szívesen csatlakoznék. Halálra unom magam! – A démon ezen roppant jót hahotázott, hiszen oly hosszú ideig éltek, hogy a legöregebbjeik sem tudták pontosan, mi az a halál.
Uara kedvesen elmosolyodott:
– Örömmel látunk.
– A magad nevében beszélj! – Júla azonban hiába morgolódott; valahányszor útnak indultak, Shan mindig lesben állt és bekönyörögte magát a csapatukba. Talán túl gyáva volt ahhoz, hogy egyedül keljen át a Tükrön. Most is minden úgy történt, ahogy általában, Uara szíve ellágyult, Shan örvendezett, amiért újabb kalandokra indultak, Júla pedig bosszankodhatott.
A csapat hosszú időn át vándorolt a világok végeláthatatlan sorában; a saját földjüket elhagyván olyan helyre érkeztek, ahol mindent víz borított, majd sötét űr közepébe kerültek, a csillagokkal együtt utaztak. Útjuk java részét jól ismerték, hiszen számtalanszor megtették már, ám végül elérkeztek egy olyan földre, ahol még sosem jártak azelőtt. Az itt talált átjárók is mind idegen világokba vezettek.
– Ugye megmondtam! – kacagta Júlahoor, majd félelem, mérlegelés nélkül a tükör csillámló felületébe vetette magát. Társai is gondolkodás nélkül követték. A túloldalon azonban olyasmi fogadta őket, amit még soha nem láttak azelőtt.
A világ igen apró volt, mondhatni, egy kisebb terem méretű. A fal nélküli szoba közepén hihetetlenül ragyogó, szemkápráztató fénygömb lebegett. Nem is gömb volt ez, sokkal inkább valami sűrű, anyagtalan jelenés, ám oly gyönyörű, hogy a három utazó döbbenten bámulta, hosszú órákon keresztül. A bűbájos fény az elméjük legmélyére hatolt, Uara úgy érezte, soha többet nem lesz képes elhagyni e helyet.
– Ez… meg micsoda? – kérdezte Shan, ő volt a legelső, aki összeszedte magát.
– Nem tudom… – felelte Uara döbbenten.
Mind közül mégis Júlahoort nyűgözte le leginkább a fény látványa. Még soha életében nem érzett ehhez foghatót, tudta, ha egy parányi szeletét is megszerezhetné, oly hatalmas lehetne, mint senki a népéből. Bár nem is hatalomvágy fűtötte. A ragyogás, az apró fénycsóvák a szíve legmélyét csiklandozták, hívogatták, a démon még soha nem tapasztalt ehhez foghatót: éhséget érzett. Éhséget, amit csupán ez a különös fény csillapíthatott. Bár szavuk nem volt rá, tudták, mire bukkantak.
– Ez az… – suttogta Uara. – Ez az, ami hiányzott.
Shan is döbbenten figyelt, az éhség az ő szívét is megérintette. Uara is érzett ehhez hasonlót, ám a jóság és önzetlenség, ami benne lakott, azonnal legyűrte. Nagy öröm kelt életre a démon szívében, tudta, megtalálta a tökéletes összetevőt. Azt, ami eddig minden teremtményéből hiányzott:
– A gyermekek… tökéletes halandót alkothatunk…
Júla döbbenten hallgatott, a fény megrészegítette. Jó időbe beletelt, míg gondolkodni tudott. Miként férhetne hozzá ehhez a csodálathoz? Miként falhatná, habzsolhatná?! Ők maguk, a démonok, semmi másra nem születtek, mint az élvezetek ilyetén megnyilvánulására… Érezte, tudta már… sehogy máshogy nem férhet a bűvös fényhez, csupán akkor, ha a gyermekeik hordozzák azt. Tőlük könnyűszerrel elveheti majd. Így beleegyezett Uara javaslatába, eztán minden idejüket új teremtményeiknek szentelték.
Uara elsőként az óceánok partjára ment, és a habokból kiemelt egy apró szerzetet. Amint a legelső csecsemő felsírt és lelke betöltötte az egész világmindenséget, minden megváltozott, örökre.
– Íme a wyor nép első szülöttje – kacagta Uara, és a szürke bőrű, apó gyermeket a magasba emelte.
Shan is ugyanígy tett, a homokból gyönge, rózsaszín kis jószágot ásott elő:
– Íme az ember!
– Ugyanolyanok lesznek, akár csak te, Shan. Arrogánsak, gőgösök és felettébb bosszantók! –
morgolódott Júla, ám ő is követte a példáját, és a tűzből kiemelt egy szőrös kis teremtményt:
– Íme a farkas!
Uara így folytatta:
– Íme a sárkány. – A pikkelyes, kissé csúf teremtmény a vulkánok kráteréből bújt elő.
– Íme az ertuszok népe.
– Íme a sólyom.
– Íme a hal.
És ezzel kezdetét vette a fajok végeláthatatlan sora. Kezdetben ők hárman munkálkodtak a teremtmények létrejöttén, ám amikor a többi démon is megérezte a különös fény nagyszerűségét, és az éhséget, ők is bekapcsolódtak a munkába. A gyermekeknek végül otthont is kerestek, a számtalan világok közül mindig akadt olyan, ami a legmegfelelőbb volt nekik.
Minden tökéletesen haladt a maga útján, egészen addig, míg Júla tartóztatni tudta magát. Ám már oly régóta vágyott a fényre… többet képtelen volt várni. Mind közül a legelső gyermekeknek, a wyor népnek adatott a legnagyobb szelet a bűvös fényből. Egy nap Júla titokban a fűből és levelekből font bölcsőhöz lopakodott, ahol a legelső gyermek aludta álmát. Mohón, élvezettel falta a fényét, mind egy cseppig elfogyasztotta. Mivel nem tudott betelni vele, újabb áldozat után nézett. Mire Uara észrevette, mi történt a teremtményeivel, addigra elkésett, a wyor gyermekek java része üres héj volt csupán. Testük nem halt meg, ám a fényüket elvesztették. Pontosabban elrabolták tőlük, gonosz, alávaló módon.
– Mit tettél?! – kiáltotta Uara.
– Mire valók a teremtmények, ha nem arra, hogy kedvünket töltsük rajtuk?! – köpte Júlahoor, a rengeteg, elfogyasztott lélektől ő maga is ragyogott, akárcsak az a furcsa gömb ott, abban a távoli világban.
– Hogy tehettél ily szörnyűséget?! Megölted őket! Nem, ez még annál is rosszabb! Nem vagy a testvérem többé!
Így kezdődött a háború. Pontosabban azzal, amit eztán Uara tett. Mivel ő volt, aki elsőnek a halandókat teremtette, elhatározta, hogy megvédi őket. Bár nővére ellen nem sokat tehetett, azt azért sikerült véghezvinnie, hogy természetes védelemmel ruházta föl a teremtményeit. Nekik adta a szabad akarat ajándékát.
Eztán Júlahoor elvesztette hatalmát a gyermekek fölött, már nem rabolhatta el a fényüket kedve szerint. Csellel, gonosz tervvel kellett megfosztania őket a legdrágább kincsüktől. A teremtmények eközben szaporodtak és sokasodtak, mindannyiukban ott lüktetett a csodálatos fény, örökre ellátva a démonokat falnivalóval. Mert bár szabad akaratot kaptak Uarától, sokan besétáltak Júlahoor alávaló csapdáiba.
Az igazi összecsapások ekkor vették kezdetüket. A gyermekek, megelégelve a félelmet és szolgasorsukat, háborút indítottak a teremtőik ellen. A démonok népe is kettészakadt, akik ellen tudtak állni a fény csábításának, a halandók oldalára álltak. Ám akárhogy is, mindannyian eltűntek a történelem színpadáról, lejárt az idejük.
***
Ám ezután minden másképp lesz… Júlahoor visszatért emlékeiből, és legnagyobb kincse, a tükre felé fordult. Különös, ami régen a vesztét okozta, ami börtöne volt, most az adta a legnagyobb erejét. Tudta, csak egyvalami áll útjába, hogy visszahozza gyermekei és önnön dicsőségét, hogy visszaállítsa a régi rendet. Testvére, akárcsak korokkal ezelőtt, ismét borsot tört az orra alá. Ők, a démonok a háború előtt nem is tudták, mi az a halál, a bolond pedig az életét áldozta, hogy a csata kimenetelét a halandók javára fordítsa. Most pedig… testvérhúga szíve újból bosszúságot és kellemetlenséget okozott neki. Odayin Elvoran… A fiú valószínűleg vajmi keveset tudott még az erejéről, máskülönben ott, a saját birodalmában megpróbálta volna elpusztítani őt. Ám nem kell sok idő, és rádöbben önmaga nagyságára… Valamit tennie kellett… egy ötlet… terv… furfang… Júlahoor egyetlen alattvalója előtt sem mutatta bizonytalanságát, csupán Memmon mesterrel osztotta meg kételyeit, de hát a férfi már inkább közülük való volt.
– A Szív… roppant hatalmas – mondta elmélázva, miközben fekete tükre előtt ácsorgott, úgy érezte, mintha magát az univerzumot látná, és akár meg is érinthetné.
– A legelső csatát is így vesztettétek el. – Memmon mester a sötétben várakozott, mintha eggyé olvadt volna az árnyakkal.
A démon arca dühös fintorba torzult.
– Nem felejtettem el! Én semmit sem felejtek!
– Bocsásd meg szavaim, hatalmas Júlahoor…
– Elég! Azért vagy itt, hogy a segítségemre légy. Most egyetlen dologra kell koncentrálnunk. Valahogy el kell érnünk, hogy a fiú távol legyen, mikor a végső összecsapás kezdetét veszi a Könnyek Völgyében.
– A birodalom minden létező erejét odavezényli ellenünk.
– Tudom! Ám a Szív nélkül vajmi keveset érnek. Egyikük sem tud kárt tenni bennem. És míg én biztonságban vagyok, teremtményeim sem fogynak el sohasem. Jól jegyezd meg, mágus. Ez győzelmetek záloga. Én!
– Tudom.
– Már van is egy használható ötletem. Odayin Elvoran gyenge pontja a wyor királyság hercegnője. Liani Elvoran.
– Mit tegyünk a lánnyal?
– Vigyétek a Ködön túlra. Kíváncsi vagyok, kis barátunk mit tesz majd.
– Az emberek világában meghal minden bűbáj… a Szív is elpusztul…
– Így igaz, Memmon uram. És ha van némi szerencséje annak a pimasz kölyöknek, akkor ő is a Szívvel együtt hal. Mert ha még egyszer a szemem elé kerül, apró darabokra szaggatom.
– És ha az ifjú Elvoran úr nem hagyja el a Könnyek Völgyét a csata kezdetekor? Ha nem megy a lány után?
– Ettől nem félek. De ha mégis így esne, a kis hercegnőjét nyugodtan postázhatjátok neki a sátra elé. Néhány darabban. Amúgy volna itt még valami, Memmon uram. – Júlahoor a tükör fekete felülete felé fordult, egyetlen kézmozdulata nyomán eltűnt a végtelen üresség, és helyébe a trónterem képe került. Minden ugyanolyan volt, akár napokkal azelőtt, egyedül a bölcső tűnt el, a wyor gyermekkel együtt. Nem a démon keze volt a dologban, alig mutatott érdeklődést a történtek iránt. Ifjú királyuk, szívében túlcsordult szánalommal, megmenti egy kis féreg életét, sőt elszállásolja a saját otthonában… Csupán egy szó van rá: szánalmas.
– Úgy hiszem, mélyen tisztelt uralkodónkkal beszélgetned kéne egy kicsit… – mormogta Júlahoor, és elsétált a tükör elől, hogy Memmon mester tökéletesen láthassa a túloldalon történteket.
Atianar úr ezúttal egyik magas rangú tisztjével beszélgetett az eljövendő összecsapásról. A két férfi a tornácon ácsorgott, a lehető legmesszebb a terembe állított tükörtől. Mégis, a mester úgy látta és hallotta őket, mintha az orra előtt lettek volna.
– Három katonám vesztettem… – mondta a parancsnok gondterhelt ábrázattal, páncélzatban, fegyvereivel az oldalán állt a királya mellett, mintha épp most érkezett volna az átjáróból. – Kettő pedig oly súlyosan sérült, nem hinném… hogy megérik a reggelt. Egy esetleges összecsapás alkalmával természetesen sokkalta több veszteségünk volna… de uram… azokat a szerencsétleneket elevenen fölfalták… Sok mindent láttam már életem során… de ez… A démon ígérete szerint együtt menetelünk majd minden csatába, de úgy érzem… nem igazán tud a teremtményeinek parancsolni. A katonáim jobban félnek tőlük, mint az ellenség kardjától.
Atianar király némán hallgatta végig a parancsnoka beszámolóját, nem tudta, mit tehetne. Szövetségük egyben átok is, különösen, hogy fogalma sem volt, mi lesz a háború után. Ők maguk a wyor néppel ellentétben nem kívánták mind egy szálig kiirtani a testvéreiket, nekik csupán jogos örökségük kellett. Az ifjú király elméjében békés, hatalmas birodalom képe lebegett, ahol együtt élhetnek a testvéreikkel, ahol egyikük sem kényszerül a föld alá a másik elnyomása miatt. Ám Júlahoor valahogy nem illett bele ebbe a képbe…
Atianar úr gondolatmenetét Memmon mester felbukkanása zavarta meg, a férfi az átjáróból érkezett, ahogy általában. A katona mélyen meghajolt a mágus láttán, majd kihátrált a teraszról és a teremből is. Ketten maradtak hát, a varázsló és a király; Memmon mester uralkodójához hasonlóan a korlátnak támaszkodott, és üres tekintetét az alant hullámzó tengerre szegezte.
– Valamiért úgy érzem, kétségeid támadtak a háború kimenetelét illetően – kezdte a mester a beszélgetésüket.
– Ő küldött, igaz? – mormogta a fiú. – Az egész kastélyban… mindenhol ott van. Bármerre nézek, tükröket látok.
– A nagy Júlahoornak nincs szüksége rájuk, anélkül is lát mindent, és a saját tükre segítségével bárhol átjárót nyithat magának.
– Ezzel most megnyugtattál.
– Mondd, királyom. Mi az, ami aggaszt?
Atianar úr Memmon mester üres tekintetébe nézett, tudta, hogy valami furcsa benne, de még ennyi idő után sem jött rá, mi az, ami zavarja. Így felelt:
– A jövő.
– A háborút megnyerjük. Visszaszerezzük, mit őseinktől elvettek annak idején. Leszámolunk az árulókkal.
– Ehhez szemernyi kétség sem fér. De mi lesz azután?
– Azután, fenség?
– Igen. Júlahoor talán visszamegy a saját világába? Teremtményeivel együtt?
A mester erre már nem tudott felelni. Mivel fényét elvesztette és szinte már közülük való volt, látta, miféle jövőkép él úrnője fejében. Ám valahogy mégsem akart tudomást venni róla. Nem akarta a népe vesztét, vagy a világét, ahol született, csak egyszerűen elvesztette a képességet, hogy bármit is érezzen, vagy cselekedni tudjon.
– Úgy érzem… ezzel a szövetséggel hatalmas hibát követünk el… – fűzte tovább a szót Atianar úr. Majd rátapintva a lényegre, ezt is hozzátette: – Mintha eladtuk volna a lelkünket…
– Atyád és őseid is mind a Tükör után kutattak, neked megadatott a lehetőség, hogy fordíts a néped sorsán. Pár éven belül a krónikák úgy emlékeznek rád, mint néped szabadítójára.
– Vagy mint a világ rombolójára. Már ha egyáltalán lesznek tollforgatók, akik megírják a krónikákat… – Az ifjú király hirtelenjében felnézett, rendkívül különös érzés kerítette hatalmába. Hogy mondhatott ilyet..? Júlahoor, a világegyetem legtökéletesebb teremtménye a segítségét ajánlotta fel nekik küzdelmeik során, ő pedig elárulja..? A történelem megismétli önmagát. Korokkal ezelőtt, amikor Uara a népe oldalán harcolt, a hatalmas istennőt is elárulták, megölték… Most pedig ő tenné ugyanezt Júlahoorral?!
Atianar úr gondolatai nem maguktól születtek, amint a fiú megfordult, úrnőjével találta szembe magát. A démon a trónteremben állt, mögötte fekete üresség kavargott annak jeleként, hogy épp abban a pillanatban lépett ki az átjáróból. Tükre, amely a néma, vak arcok ezreit hordozta, azonnal semmivé foszlott. Az ifjú király alig bírta visszatartani a könnyeit, térdre esett, és mint valami rongyos koldus, a földön csúszva indult úrnője felé. Memmon mester szenvtelen arccal nézte a jelenetet, maga Júlahoor azonban elmosolyodott. Még ennyi idő után is mulattatni tudta a halandók megalázkodása. Ez az ifjú pedig különösen mókás látvány volt.
– Bocsáss meg, hatalmas Júlahoor, amiért kételkedtem benned… – esdekelt Atianar úr, miközben a jéghideg márványpadlón fetrengett a démon lábai előtt. Júlahoor csengő kacagása az egész termet betöltötte, jó ideig hagyta az ifjú királyt, mert igen jól mulatott rajta. Az akani nép uralkodójával csupán egyszer találkozott személyesen, még a kezdetekkor. Tulajdonképpen igen könnyen elintézhette volna, hogy a fiú úgy táncoljon, ahogy ő fütyül, hiszen csupán a jelenléte elegendőnek bizonyult ehhez. Ám ezt cseppet sem találta szórakoztatónak, úgy akarta, hogy a király saját maga döbbenjen rá a hatalmas Júlahoor nagyszerűségére és pótolhatatlanságára. Nem titkolta, idővel Atianar úr fényére vágyott, hiszen oly erős volt és nagyszerű, márpedig ebben az esetben az ifjú királynak szabad akaratából kellett döntenie. Ám a dolgok kezdtek kicsúszni a kezéből, az uralkodó mindinkább megkérdőjelezte a cselekedeteinek szükségességét, tartott tőle, és a szövetségük árulásán törte a fejét. Ezt már nem hagyhatta. Ezért döntött úgy, hogy ismét személyesen tesz látogatást nála.
– Bocsáss meg, hatalmas Júlahoor, bocsáss meg… – esdekelt Atianar úr vég nélkül. A démon pedig, miután kikacagta magát, nagy kegyesen megbocsátott, akár egy jóságos istenség. Kezét az uralkodó felé nyújtotta, és felsegítette a földről.
– Tudod, ifjú királyom… – kezdte Júlahoor mézes-mázos beszédét. – Korokkal ezelőtt a halandók mind démonok teremtményei voltak, a mágia esszenciájából gyúrtunk titeket, és otthont adtunk nektek szerte a világokban. Hogy haragudhatnék legkedvesebb gyermekeimre? Megkerestetek, hogy a segítségem kérjétek. Én pedig visszaadom nektek, ami jogosan a tiétek. Maholnap, a Könnyek Völgyében újból vértenger áztatja a földet, de ne csüggedjetek, mert veletek leszek. És ha én ott vagyok, nem veszíthettek.
– Hatalmas Júlahoor… – motyogta a király, ám nem ő volt az egyetlen, aki így tett. Minden egyes katona, őrszem, szolgáló, akik a trónteremben tartózkodtak, könnyezve kuporogtak a földön. A démon pedig, bűbájára föltéve a koronát, egy hosszú, finom csókot nyomott Atianar
úr ajkára. Ezzel biztosítva, hogy a varázsa hatása napok múltán se távozzon az ifjú király elméjéből.