[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Odayin a lakosztályában, az ágyán fekve alaposan átgondolta a helyzetét. Míg a Szív csodás erőt és hatalmat adott neki, nem is gondolt rá, hogy micsoda szörnyű terhet ró az egész életére. Az arénában aratott győzelem, a dicsőség elfeledtette vele, hogy valójában egy parazita ette be magát a húsába. Ráadásként a tisztelt udvar nagyon is jól tudta, hová küldik őt. Soha többé nem térhet vissza az emberek világába… mondjuk, erre gondolhatott volna ő maga is, hiszen a Ködön túl minden meghal, amit varázs éltet. Most már… ő is, Uara öröksége a részévé vált… Soha többé nem láthatja a nevelőanyját, szegény Cecil néni pedig belebetegszik az elvesztésébe… És ez nem minden… Próbált küzdeni ellene, ám folyton azok a képek peregtek a szeme előtt, amit a nagy Shamedaj szentélyében látott. Avramiel király története, az utolsó küzdelme. A királyé, aki oly hosszú ideig járta a halandók útját, hogy számtalan feleségét és gyermekét látta meghalni maga mellett. Hát rá is ez a sors várna? Nézze végig, ahogy mindenki eltávozik körülötte? Különösen egyvalaki…
Amint Odayin gondolatai Liani felé kalandoztak, határozott kopogtatást hallott a lakosztálya ajtaja felől. Tudta, hogy a lány az, még feküdt kicsit az ágyán, mielőtt összeszedte volna magát.
– Tudtad? – kérdezte tőle, mihelyst ajtót nyitott neki. Pontosabban csak kidugta fejét a résen, nem is nézett a lányra.
Liani azonnal értette, miről van szó, bűnbánó tekintetét a fiúra emelte:
– Igen… – Durr, az ajtó máris becsapódott az orra előtt. Ezután hiába dörömbölt, Odayin válaszra sem méltatta.
A fiú ismét visszatelepedett az ágyára, párnáját pedig a fülére tapasztotta. Nem csupán a kopogtatást akarta kizárni az elméjéből, hanem minden mást is. Úgy tűnt, a Szív nem játszotta ki az összes ütőkártyáját, még számtalan meglepetést tartogatott a számára. Odayin egyre inkább érezte, hogy a hallása élesedett, mind többet és többet hallott a körülötte lévő zajokból: az odalent gördülő kocsikat, az asszonyok énekét, akik a hátsó udvarban ruhát mostak, még az egér neszezését is a falakban. Végül mégiscsak elaludt valahogy, a hirtelenjében nyakába szakadt gondok alaposan kifárasztották, és a teste sem szokott hozzá a megterheléshez.
Amikor Odayin újból kinyitotta a szemét, már besötétedett. Az ablakát nyitva felejtette, a függönyöket hűs szellő lebegtette. A faliórára tekintve látta, hogy épp éjfél múlt néhány perccel. Még mindig szörnyen fáradt volt, nem is igazán értette, mi ébresztette föl az éjszaka közepén. Aztán meghallotta azokat a különös hangokat. Valószínűleg eddig is a fülében szóltak, csak épp nem tudta elválasztani őket a kastély egyéb zajától. Még ilyenkor, éjszaka is minden élt, mozgott, nyüzsgött. Ami azonban az ágya alól szólt, az teljesen más volt…
A fiú lassan előmászott a takarója alól, jól emlékezett gyermekkora félelmeire. Már rég nem érzett ehhez hasonlót; biztosra vette, ha a lábát a földre teszi, azonnal elkapja egy szörnyeteg, ami a sötétben bújt.
– Micsoda ostobaság… – mormogta félhangosan, és talpra állt. Bár semmi nem fogta meg a bokáját, még mindig félt, valósággal reszketett. Hallgatózott. Végül fogta magát és cirádás, baldachinos ágyát könnyedén eltolta a helyéből, holott pár nappal ezelőtt meg se tudta volna mozdítani. Dermedten bámult a földre, valami volt a padlón… egy tükör.
– Hogy a fenébe… – A fiú nem fejezhette be a morgolódást, a tükör felszíne azonnal magába szippantotta.
Odayin jó ideig fel sem fogta, mi történt vele. Úgy érzete, mintha hirtelenjében a rémálmai közepébe csöppent volna, bármerre tekintett, borzalmas káosz, kavalkád, burjánzás fogadta, mintha egy élő, fekete szív felszínén lett volna, vagy egy hatalmas állat gyomrában. Fertelmes démonok lakták e hely minden szegletét, ordítottak, vicsorogtak, némelyek saját tagjaikat falták, ám őt nem bántották.
Amikor a fiú néhány lépést tett előre, a teremtmények elhúzódtak az útjából. Mögöttük feltárult a vörös fény, Odayin pedig elindult, mert más választása aligha volt. Az alagútból kiérve, legnagyobb meglepetésére, a saját lakosztályába jutott. Azaz mégsem. Beletelt egy kis időbe, de aztán a fiú rájött, hogy a szobája fordítottját látja, ráadásként minden halovány, vöröses színben játszott. Kezdetben egyedül volt, mivel jobb nem jutott eszébe, leült az ágyára. Sokáig várakozott odaát, igen hosszú időnek, szinte óráknak tűnt, míg végül megérezte a jelenlétét. Odayin a háta mögé pillantott. A démon a kandalló előtti fotelben ült, mögötte a lángok hatalmasra nőttek, úgy tűnt, mintha egy pokolbéli tüzes trónról figyelte volna őt. A teremtmény mellkasán egyenletesen vert a szíve, hasonlított ahhoz, amelyet a fiú hordozott, csak épp vörös volt, csápjai pedig éjfeketék.
Odayin összehúzta a szemét, érezte, hogy valami rendkívül furcsa bűbáj kopogtat az elméjén, ám a Szív megvédte őt.
Júlahoor elfintorodott, a kezét karba fonta:
– Ahogy sejtettem. Valószínűleg te vagy az egyetlen halandó széles e világon, Odayin Elvoran, aki nem szűköl a lábam előtt, mint valami eszement.
A fiú jól tudta, kivel van dolga:
– Júla…
Ám a démon nem hagyta, hogy befejezze, azonnal rávágta:
– Maradjunk csak ennyiben. Elvégre, rokonok vagyunk.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, kedvesem, hogy testvérhúgom szíve dobog a mellkasodon. Szánalmas bolond volt, de mégiscsak a testvérem…
– Hol vagyok? És hogy kerültem ide? – Odayin felfigyelt rá, hogy a démon mögött megváltozott a kép, a kandalló vöröses fényét egy cirádás tükör takarta el. Azaz csupán első látásra tűnt tükörnek, hiszen a felülete koromsötéten ásított a szoba félhomályában. Júlahoor, aki előtte trónolt, mintha csak a világmindenség fölött őrködött volna. A tükörben azonban nem volt semmi élet, csupán végtelen üresség, a sötét horizonton csillagok sem hunyorogtak. Ám a legrémisztőbb maga a keret volt, ezernyi arc éledezett rajta, pislogtak, ordítottak, vagy legalábbis próbáltak, hiszen mindegyik némának tűnt.
– Az én birodalmamban vagy, Odayin – válaszolta a démon kedélyesen.
– A tükör az ágyam alatt…
– Igen, Kebar mester volt oly szíves és odacsempészte nekem. Hogy találkozhassunk. Mióta kiszabadultam börtönömből, oda utazok, ahová kedvem tartja, ám a császári udvart igen erős varázs védi. – Júlahoor összehúzta a szemét, megpróbálta kifürkészni a fiú gondolatait, de a testvére szíve ezúttal is útját állta.
– Ha olyan erős varázs… a te… Kebar mestered miként jutott át rajta?! Ráadásul egy tükörrel… Úgy hiszem, az egész birodalomban hiánycikk lehet az olyasmi…
A démon ezúttal felkacagott, igencsak kedvtelve nézett végig a vendégén:
– Hiánycikk? Ó, ifjú Odayin, valóban jót tett neked az a néhány év a Ködön túl… Bevallom, én magam is szívesen látogatást tennék az emberek világába, de sajnos… azok a férgek még jó időben elintézték, hogy a magamfajta soha ne tehesse lábát a földjükre.
– Úgy érted… régen… az emberek világa is…
– Ó, hogyne, hisz minden abból az erőből született, melyet mágiának hívunk. Minden, élő és anyag egyaránt. Nincs olyan világ az univerzumban, amit ne varázs éltetett volna, ha csak a kezdet kezdetén is.
– Mit tettek az emberek… hogy…
– Nem tudom. Régen történt. Korokkal ezelőtt szabadon járhattunk világokról világokra, talán a teremtményeim közül néhányan még emlékeznek az emberhús ízére… Fényük is oly ragyogó volt…
– Korokkal ezelőtt? Olyan régen, hogy te sem emlékszel rá?
– Minden egyes napra emlékszem, mit láttam, és minden szóra, amit hallottam. Akkoriban… nagy háborúk dúltak, a világok java része lángokban állt, és vértengerben. Az emberek földje amolyan… útkereszteződés, csomópont volt, így hát a legnagyobb összecsapás ott zajlott. Igen, a legnagyobb mind közül. A legnagyobb, mert más népek világok sokaságából érkeztek, hogy az emberek oldalán harcoljanak. Tudták, ha az a világ elesik, akkor az övéké lehet a következő, így hát szövetséget kötöttek.
– Szövetséget? Ellened?
– Igen, és teremtményeim és testvéreim ellen. Ám történt valami, amire senki sem számított. Egyvalaki, az emberek népéből, árulóvá lett. Egy ember megszerezte Avendal szívét, és roppant erőre tett szert. Úgy hívták, hogy a Hollószívű. Alexander, a Hollószívű félisten lett a Szív hatalmával, ám nem állt sem a démonok, sem az emberek oldalára, magányos háborúba kezdett. Ekkor történt… – Júla itt elhallgatott, tekintete a semmibe meredt, mintha az emlékei közt kutatott volna. – A harcok közepette azt vettük észre, hogy valami megváltozott… mintha a világból eltűntek volna a színek… A sárkányok lehullottak az égből, a tükörkapuk megsemmisültek, menekülnünk kellett, mindannyiunknak. Nem tudom, mi történt, senki sem tudta. Soha többé nem térhettünk vissza az emberek világába.
A szobára néma csend telepedett, Odayin elgondolkodott a démon szavain, ám a múltnál sokkalta jobban érdekelte a jelen. Végül halkan megkérdezte:
– Miért csempésztél tükröt az ágyam alá?
– Nem én voltam, Kebar mester tette. Bizony, áruló van köztetek. – Júlahoor csúfondárosan felnevetett, apró, éles fogai kivillantak az ajkai mögül. – Lakosztályát a második szinten keressétek, lássuk csak… Ti Gavon Salarnak nevezitek.
– Elárulod a saját kémedet?!
– Már nincs szükségem rá. Amúgy is túlontúl sokat időzött felétek, már-már azt hinni, megtetszett neki a fényűző élet, és nem kíván visszatérni úrnőjéhez. Na, de térjünk rá a lényegre. Látni kívántalak, és nem csupán azért, hogy újra találkozhassam húgommal… legalábbis egy darabjával. Bizonyára ő is rosszul érezhette magát korokon át bezárva… Szóval, mi ketten sokban hasonlítunk…
– Memmon mester is így kezdte annak idején.
– Valóban, és sikerrel járt. Vagy tán valaki kényszerített, hogy a főnixnek hamvát a mágustoronyba csempészd?
– Ostobaság volt…
– Valóban az. Az ostrom előtt el kellett volna pusztítaniuk minden utánpótlást, a végek seregét, akik a királyság segítségére siettek. Ha így tesznek, győztek volna. Ám most, hogy itt vagyok én, már semmi nem állhat az útjukba.
– Láttam a teremtményeid…
– Ó igen, úgy érzem, némileg több energiát kellett volna fektetnünk az ügybe, hogy ne érd el Shamedaj erdejét…
– Mi szükségetek van az akani népre?! Egyedül is végigtarolnátok az egész birodalmat!
– Meglehet, ám én előrelátó vagyok. A végső ütközetnél jól jöhet, ha egy erős, halandó nép hadserege harcol az oldalunkon.
– Végső ütközet..?
– Igen, hamarosan sor kerül rá, úgy hiszem. A madarak csivitelték, hogy a wyor királyság már megtette az előkészületeket, a Könnyek Völgyében újból vértenger áztatja majd a földet. Vissza a kezdetekhez. Korokkal ezelőtt, a Könnyek Völgye volt, ahol a testvérem halálát lelte. A bolond képes volt a saját szívét kitépni, és egy halandónak adni, csak hogy megnyerhessék az ütközetet.
– Mit akarsz tőlem? Ha azért jöttél, hogy a múltról csevegjünk, esetleg… felrakhatnál egy teát is… Sütemény?
– Pimasz vagy, Odayin Elvoran! Pimasz, akár egy ember! Korokkal ezelőtt is úgy hitték, hogy ők a világmindenség közepe, látom, semmit nem változtak azóta! De legyen. Az ok, amiért felkerestelek, hogy felajánljam szövetségem. Elvégre, közös a célunk.
– Tényleg? Nem hinném…
– Nem kívánod halálát azoknak, akik elvették családod, téged pedig a Ködön túlra űztek? Az akani népnek királyságot, birodalmat ígértem a felszínen, neked is jutna hely. Sőt, talán korona is, elvégre ki más uralkodhatna, mint a Szív hordozója?
Odayin ezúttal lemondott a csúfondáros visszavágásról, helyette elgondolkodott: Nem csapták-e be újfent? Az állítólagos testvérei, a népe… Dehogyisnem… már megint átverték, elhallgatták előle az igazságot, semmi más nem fontos nekik, csak a saját érdekük… Őt magát pedig feláldozták, mert Uara örökségét hordozni valóban áldozat. Áldozat, mit egy nemes asszony vagy férfiú tesz a népéért, hiába a hatalom és erő, roppant hosszú életük során végignézik, ahogy mindenki meghal körülöttük…
– Én… nem akartam ezt az egészet… – mondta végül a fiú. – Soha nem akartam király lenni, én csak… Ez hatalmas teher… – Odayin megérintette az inge alatt dobogó démonszívet. – Képeket látok és hangokat hallok, a Szív előzői gazdái beszélnek hozzám, a gondolataik, az érzéseik itt vannak a fejemben. Magányosak voltak, mindenki meghalt körülöttük, akit csak szerettek… Szerettek…
A démon összehúzott szemmel méregette a fiút, majd előrehajolt és úgy suttogta:
– Már érzed, nem igaz?
Odayin zavartan motyogta:
– M… mit?
– Halandók mindig is a démonok szívét vágyták, ám a következményekről mit sem tudtak. Erő, hatalom, hosszú élet, mindez igaz, ám… Van egy titok, amit egyetlen szívhordozó sem osztott meg a világgal.
A fiú nagyot nyelt, ő már tudta, érezte, de valahogy nem akarta elhinni, még azután sem, hogy Júla kimondta:
– Halandó nem szerethet démon szívével, a saját szíved hamarosan elsorvad. Zinahil örökségét hordozni valóban áldozat…
Míg Odayin hallgatott, Júlahoor ismét megpróbált a gondolataiba férkőzni. A démon tudta, ez a legalkalmasabb pillanat, bármire ráveheti a fiút, ha jól keveri a lapokat. Ám ezúttal is kudarcot vallott. Sőt, a dolog inkább fordítva sült el.
Odayin a démon üres tekintetébe nézett, mintha a végtelen űrbe, vagy egy szurokkal teli kútba pillantott volna. A Szív, amit a mellkasán hordott, egyre gyorsabban dobolt, fénye is erősödött, végül meglátta: Júlahoor valóban igazat szólt, ám mindezt azért tette, hogy a maga javára fordítsa a kétségbeesését. Ám a démon elméjében nem csupán múltat és jelent látott, hanem az eljövendőt is.
A fiú megborzongott a képek láttán: Világuk a kezdet kezdetén lehetett ilyen, a földet tűz és káosz borított, Júlahoor teremtményei, a démonok féktelen tombolásukban minden élőt fölfaltak. Nyoma sem volt az akani nép által remélt paradicsomnak, az ő húsuk és csontjaik is temetetlenül rothadtak, bennük férgek és más teremtmények tenyésztek. Hát ez az a jövő, amit Júlahoor nyújtani kíván a szövetségeseinek…
A kapcsolat hirtelen megszakadt, a démon idegesen felpattant, tudta jól, hogy lelepleződött.
– Ellenfelet látsz bennem, ezért akarod a szövetségem – mondta a fiú váratlanul.
Júlahoor felkacagott, ám már korántsem olyan magabiztosan, mint percekkel ezelőtt:
– Lehetséges, hogy egy démon szíve dobog a mellkasodon, ám erőd jelentéktelen az enyémhez képest. És teremtményeim is oly sokan vannak, hogy azt el sem képzelheted. Amit ideát láttál… csupán egy apró szelete a birodalmamnak. És oly pusztító varázsigéket ismerek, melyeket korok óta nem láttak a leghatalmasabbak sem!
– Én is megtanulhatom azokat a bűbájokat – mondta hetykén a fiú, mert az az érzése volt, hogy a démon valóban tartott tőle és csupán félelmében ragadtatta magát ilyen gyerekes dicsekvésre.
Júlahoor csengő kacagása betöltötte az egész szobát, sőt, talán azt a fordított világot is:
– Ostoba vagy, Odayin Elvoran! Azokat a szavakat halandó nem mondhatja ki, csupán mi, démonok vagyunk képesek rá! Nincs választásod, az én világomban vagy, akkor öllek meg, amikor akarlak! – kiáltotta, és fekete tükre felé mutatott. – Elfogadod szövetségem és az átjárón keresztül csatlakozol seregemhez… vagy meghalsz. Ilyen egyszerű.
A fiú is felkelt az ágyról, tekintetét a tükörre szegezte, ám a szeme sarkából a szobát vizslatta. Érezte, hogy egy új képessége bontakozik benne, a lakosztály berendezései valósággal a fejébe költöztek, mintha egy film pergett volna előtte. Az átjárónak, ami a saját világába vezette, nyomát sem látta, ám jól emlékezett rá, honnan érkezett. A szekrény és a kis asztalka között, a festmény alatt… Most már biztos volt benne… Odayin még egy utolsó pillantást vetett a démonra, majd futásnak eredt.
A hely, ahol az átjárót sejtette, azonnal, minden akadály nélkül továbbengedte, bár eleinte tartott tőle, hogy egyenesen a falnak rohan. Miután kibucskázott abból az apró, fordított világból, ismét az alagútban találta magát, a végén ezúttal fehér fény világlott. Útja azonban cseppet sem volt olyan egyszerű, mint idefelé jövet. Az a borzalmas káosz, burjánzás mind utána vetette magát, megpróbálták föltartóztatni, elkapni, ám a fiú olyan gyorsan szaladt, akár a szél. Az átjáró előtt azonban egy csarnokba ért, itt valósággal át kellett küzdenie magát Júlahoor teremtményein, mindenhol ott voltak, a falakon, a lábai alatt, körülötte. Erős karok ragadták meg, éles fogak vájtak a húsába, valami fölhasította az oldalát. Odayin azonban összeszedte minden csepp erejét, amit Uara szíve adott neki. Amint kiszabadult, azonnal a fény felé vetette magát.
***
Mivel már jócskán elmúlt éjfél, a kastély folyosóin senki más nem járt, csupán az őrség. Néma csend honolt mindenütt, egészen addig, míg a hercegnő és Tiburon fel nem tűntek a lépcsőfordulóban.
– Elegem van már ebből a taknyos kölyökből! – harsogta a férfi, miközben döngő léptekkel haladt Odayin lakosztálya felé. – Komolyan mondom, rosszabb, mint egy kisasszony, aki duzzog, mert egy sárfolt került a topánkájára, vagy letört a körme!
– Tiburon! Azért… némileg igaz van… Úgy érzi, hogy megint elárultam…
– Megint?! Egyik pillanatban fúj ránk, mint egy kiscica, a másikban megígéri, hogy segít! Egy óra múlva újfent meggondolja magát az ifiúr, és bezárkózik a szobájába!
– Az én hibám is… nem mertem neki elmondani az igazat… Az igazat a Szívről, mert attól féltem, hogy akkor nem segít nekünk…
– Erről beszélek! – Hirtelenjében mindketten megtorpantak, mert elérkeztek Odayin lakosztályának bejáratához. Tiburon egyetlen pillanatot sem tétovázott, öklével verni kezdte az ajtót.
– Biztos alszik… – motyogta Liani, valóban lelkiismeret-furdalás gyötörte a történtek miatt. Ám a háború már a nyakukon volt, Odayint rá kellett vennie, hogy segítsen nekik. – Ha beenged minket, egy kicsit próbálj finomabban beszélni vele… Talán rád hallgat… Te nem árultad el…
– Bocsásd meg, fenség, de hagyd már abba ezt a hülyeséget! Nem árultál el senkit! Mi lesz már, te senkiházi, nyiss ajtót! – Ám Tiburon akárhogy is ütötte-verte a lakosztály bejáratát, az bizony nem nyílt ki. A férfi elcsendesedett, mindketten hallgatóztak, ám semmi zaj nem szűrődött ki a szobából.
– Talán már… lehetséges volna, hogy elszökött? – kérdezte Liani. A fiú új képességeit tekintve valóban nem lett volna nehéz dolga kimászni az ablakon. Ennek hallatán Tiburon úgy döntött, végleg sutba dobja az udvariasság minden formáját, és néhány sikertelen kísérlet után betörte az ajtót. A zajra néhány őrségben lévő katona is a helyszínre sietett, ám Tiburon néhány kézmozdulatával visszaparancsolta őket a helyükre.
Odayin szobájában teljes sötétség honolt, míg a férfi döngő léptekkel az ágy felé indult, addig Liani lámpát gyújtott. A fiút sehol nem találták, ráadásul úgy tűnt, hogy a lakosztályát fölforgatta valaki, a nehéz, baldachinos ágyat eltolták, a földön pedig… egy tükör hevert. Liani és Tiburon dermedten bámulták, ám csak néhány pillanatig, a férfi azonnal emelte a lábát, hogy egyetlen, jól irányzott lépéssel ripityára zúzza. Szerencsére a lány még időben megállította:
– Ne, Tiburon, várj! – Alighogy ezt kimondta, a tükör felülete életre kelt, és nem más, mint maga Odayin Elvoran bucskázott ki rajta.
Ezután minden a pillanatok tört része alatt zajlott, Tiburon a tükörre nézett, ám saját képmása helyett Júlahoor teremtményeivel találta szembe magát. Akár egy élő, eleven, lüktető húsdarab, olyan volt az odaát lévő világ; ám mielőtt még egyetlen démon is átjöhetett volna, a férfi fogta magát és ezúttal valóban a tükörre taposott. Apró szilánkok csilingeltek a csizmája alatt, az átjáró megszűnt, néma csend telepedett a szobára. Ezután a neveltfiára pillantott, mérge azonnal elszállt, mihelyst meglátta, miként néz ki. Odayin ruhája cafatokra szakadt, teste több sebből vérzett. A fiú kezdetben a földön kuporgott, majd összeszedte magát és felült, bár ebben Lianinak is szerepe lehetett, aki azonnal leguggolt mellé és segített neki. A férfi és a lány is elszörnyedve nézték Odayin állapotát, különös tekintettel arra a tényre, hogy a vére halványzöld árnyalatban csordogált a sebeiből. Emiatt leginkább Liani aggódott, tudta, mit jelent ez. A fiú szíve, a sajátja, lassan elsorvad, a mellkasán dobogó démonszív pedig teljesen átveszi a vére keringetését. A rettenetes sebek ellenére Odayin nem érezte gyengének magát, oldala fájt ugyan, és a harapások nyomai is lüktettek a tagjaiban, ám azt is érezte, hogy Uara öröksége hamarosan gondoskodik róla. Valóban így történt, néhány perc múlva a sebei máris hegesedni kezdtek. Még azelőtt, hogy Liani bevetette volna különleges, gyógyító képességét. Ennek ellenére a fiú zihálva nézett föl késői látogatóira, majd csupán ennyit kérdezett tőlük:
– Ismertek valami… Gavon Salart… vagy micsodát..?
Hát persze, hogy ismerték Gavon urat, hiszen a tanács nagyra becsült tagja volt, gazdag, befolyásos férfiú. Miután Odayin röviden megosztotta velük a tapasztalásait arról a kis időről, amit a Tükrön túl töltött, Tiburon Alaskar és még számos katonája azonmód látogatást tettek Gavon úr lakosztályában.
A férfi épp édesdeden aludt, amikor rátörték az ajtaját, természetesen azonnal tudta, miért zavarták föl ezen a késői éjszakán. Gavon úr külsőre teljesen átlagos, sokat élt wyor nemesnek nézett ki, ám amint Odayin megszabadította a nyakékjétől, amit még az ágyába is magával vitt, rögvest visszanyerte eredeti formáját. Júlahoor kéme egy akani fiatalember volt, aki azonnal el is foglalta új lakosztályát, a kastély alatti tömlöcök egyikét. Odayin sokáig, elmélázva nézte az amulettet, amit lefoglaltak Gavon úr hasonmásától. Baira, a Bőreváltó csúfondárosan nézett rá mind a hét arcával, ő maga is pontosan ilyet kapott Memmon mestertől annakidején. Ám nem csupán a varázserejű medalion volt Júlahoor kémének egyetlen hagyatéka. Holmija közt megtalálták Gavon mester egyik darabját is, pontosabban a csuklójáról lenyúzott bőrét, rajta a császári pecséttel. Az akani kém úgy hordta a zsebében, akár más a zsebkendőjét, szépen, csinosan összehajtogatva.
***
A démon gondolatai, illetőleg a jövő, amit a fejében látott, arra késztette Odayint, hogy ismét a háborún elmélkedjen. Rettenetesen dühös volt az övéire, legszívesebb faképnél hagyta volna őket. Júlahoornak igaza volt, azok, akik a császári udvarban növesztették a hátsójukat, a sok ingyenélő senkiházi, még azt sem érdemelnék, hogy egy szalmaszálat keresztbe tegyen értük! Semmi nem változott, semmi! Acsarkodás, testvérgyilkosság, háborúk… Így ment ez a birodalomban évezredek óta. Ha valamilyen csoda folytán sikerülne megnyerniük az összecsapást, minden ugyanúgy folytatódna, ahogy azelőtt. Viszont a mérlegnek másik serpenyője is volt. Akárhogy is, ez az ő világa, valóban nem hagyhatja, hogy újból a káoszba süllyedjen. Segítenie kell, ezt kívánná minden őse és a szülei is… És a barátai. Az a néhány, akik még megmaradtak neki… Amikor a fiú gondolatai Liani felé terelődtek, az is eszébe jutott, amit a démon a szívhordozók legnagyobb titkáról mondott, ám ezt mélyen eltemette magában, hiszen képtelenségnek tűnt.
Néhány órával később Odayin már a Tanácsterem felé vezető folyosón járt. Ezúttal sem vesződött sokat az udvari etikettel, a bejáratot őrző katonákat eltaszította az útból, az ajtót belökte, döngő léptekkel bemasírozott a szobába. Odabent néma csend és döbbenet fogadta, nem csoda, hiszen úgy egy napja kettétörte az asztalt a tisztelt egybegyűltek színe előtt, és közölte velük, hogy nem segít nekik. A megbeszélésen ezúttal is mindenki ott volt, aki számított, maga az uralkodó, a Bölcsek, Tiburon úr és más magas rangú tisztek. Na meg a kicsi figurák és térképek.
– Hallani akarom a terveket – mondta Odayin egyszerűen, és lehuppant az egyik üres székbe. Tiburon feje ugyan elvörösödött, neveltfia viselkedését ezúttal is túl pimasznak értékelte, de szólni se mert.
– Hogyne, ifjú Elvoran úr! – vágta rá azonnal Iftar mester, aki semmit nem értett, ám végtelenül örült, hogy a fiú végre jobb belátásra tért. – Mivel sajnos csupán nagyjából tudjuk megítélni az ellenfél haderejét, több taktikát is kidolgoztunk… Kezdetnek például arra gondoltunk, hogy a lovasság egy hatalmas erejű rohammal kettéoszthatná az akani sereget, majd visszafordulván bekerítenénk őket, és mivel légi egységekre is számítunk, bevethetnénk Parázs Föld lakóit, a sárkányokat. Ha valakik, hát ők megtizedelik az akani flottát és a teremtményeket, akik szárnyakat kaptak Júlahoortól…
– Sárkányok? – kérdezte Odayin, és a térképekre nézett, pontosabban az apró, fából faragott sárkányfigurákra.
– Legalábbis reménykedünk benne, hogy diplomáciai törekvéseink sikerrel járnak.
– Legutóbb igencsak megorroltak ránk néhány ellopott tojás miatt – fintorogta Tanial úrfi, aki azóta le sem vette a szemét az unokatestvéréről, hogy az betette a lábát a tanácsterembe.
– Képzelem… – mormogta Odayin. Ahogy teltek az órák, ereje is nőttön-nőtt, új és új képességeket fedezett fel magában, nem kellett sokáig várnia, hogy az egyszerű halandók fejében olvashasson. Az ifjú uralkodóból valósággal sütött az irigység, a gondolatai pedig olyan erősek voltak, hogy akár a világba is kiabálhatta volna őket. A herceg leginkább azon mesterkedett, miképp tehetné el őt láb alól, hogy megszerezhesse magának a Szívet. Odayin azonban az irigység mellett mást is megérzett Tanial úrfi elméjében: félelmet. Félelmet a kudarctól és bukástól, a kölyök jól tudta, hogy a trónja igencsak ingatag lábakon állt, mióta valódi származására fény derült. Ha megszerezné a Szívet, többé már senki nem merné megkérdőjelezni jogosultságát a trónra. Odayin hamar rájött, hogy Tanial félelmei nem voltak alaptalanok. Ahogy végigtekintett a Bölcsek seregletén, az ő gondolataikat is látta, sőt, elfogta titkos üzeneteiket, melyeket egymással váltottak:
„Az uralkodó méltatlanná vált a koronára, tennünk kell valamit…”
„Nem hinném, hogy ilyen vészterhes időkben ezzel kéne foglalkoznunk…”
„Történelmünk során a leghatalmasabb uralkodók hordozták a Szívet, az ifjú Odayin valóságos szimbólum lehetne eme nehéz időkben, a múlt, az erő, biztonság szimbóluma! És amúgy is ő következne az öröklés sorrendjében…
„Megbolondultatok?! Inkább látok a trónon egy fattyút, mint egy árulót!”
Odayin fejében ide-oda röpködtek az elfogott gondolatok, néha olyan sok volt belőlük, hogy nem is tudta szétválasztani őket egymástól, rendkívül furcsa disszonancia kerekedett belőlük. Ám hirtelenjében egy igen erős gondolatfoszlány keltette fel a figyelmét:
„Na és a hercegnő?”
„A hercegnő..?”
„Igen, Liani Elvoran hivatalosan is a dinasztia tagja, mióta Ashin király örökbe fogadta. Ha utánanézünk az örökösödési törvények apró betűinek, biztos vagyok benne, hogy találunk olyat, ami hasznunkra válhat. A hercegnő az utóbbi időben komoly, felelősségteljes ifjú hölggyé vált, ráadásként újabb területeket csatolhatnánk a birodalomhoz egy esetleges, gyümölcsöző frigy kapcsán…”
Odayin többre nem volt kíváncsi, szerencsére a Szív olyasfajta képességgel is felruházta, hogy ki tudott zárni az elméjéből minden betolakodó gondolatot. Liani, mint királynő… voltaképp egész jó ötletnek tűnt, csakhogy… A fiú ezúttal az unokatestvérére nézett. Ha Tanial úrfi megneszeli, hogy vetélytársa akadt a nővére személyében… a hercegnő élete veszélybe kerülhet.
Odayin elmélkedését Iftar úr kérdése zavarta meg:
– Valami baj van?
– Baj, nem, nincs… csak épp arra gondoltam… rengetegen fognak meghalni az összecsapás során – válaszolta a fiú.
Yarim kapitány, aki szintén részt vett a tanácskozáson, sőt, bele is szólt, amikor annak idejét érezte, most kissé gúnyosan elmosolyodott:
– A háború már csak ilyen, Elvoran úr.
Odayin ingerülten válaszolt:
– Igen, talán! De nincs valami más mód? Én… nem is tudom… mikor odaát jártam, láttam valamit… Egy furcsa tükröt, a felülete éjfekete volt, a díszítése pedig… mintha arcokból állt volna…
– A Fekete Tükör. – Tolba mester nyugtalanul hordozta végig tekintetét az egybegyűlteken, úgy tűnt, még beszélni sem szerettek róla.
A fiú így folytatta:
– Nem is tudom… de úgy éreztem, mintha valami különleges kapcsolat volna Júlahoor és a tükör közt.
– A Fekete Tükör korokon át aludta álmát, mígnem az akani nép fölébresztette, hogy roppant erejű szövetségesre tegyenek szert. Most, a tükör Júlahoor része, úgy hiszem, ez az, ami a mi világunkban tartja.
– És mi történne, ha ezt a tükröt valaki összetörné?
Tolba mester mosolyogva megrázta a fejét, vonásain látszott, hogy kis híján felnevetett:
– A Fekete Tükröt nem lehet összetörni. Akkor már megtettük volna korokkal ezelőtt. Bocsásd meg, ifjú Elvoran úr, értékeljük az igyekezetedet. Ám sajnos nincs más mód, csupán a háború.
Odayin csalódottan huppant vissza a helyére. Valóban ez az egyetlen lehetőségük? Akárhogy is igyekezett, a továbbiakban sem tudott koncentrálni a nagyra becsült stratégák előadásaira.