[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Liani és társai órákon keresztül várakoztak, a lány hamar megunta a semmittevést, azóta idegesen járkált le s föl. Tanial úrfi is így tett, persze őt nem az aggodalom vezérelte. Sokkal inkább a dac és a düh: egy rangját vesztett pojáca, egy áruló fattya előbbre való a nagy Shamedaj színe előtt, mint ő maga?! Hogy valójában mi történt, amikor utoljára erre jártak, azt az ifjú király mélyen eltemette magában, alig emlékezett rá. Heteken, hónapokon át igyekezett, hogy kitörölje emlékezetéből azt a szégyenletes napot. Származásának titka még mélyebbre süllyesztette az őrület mocsarában.
– Egyáltalán… mi történik odabent?! – fakadt ki hirtelenjében a hercegnő, és tekintetét a mágusokra szegezte.
– Nem tudjuk, fenség… senki nem tudja…
– Hát ez remek! Lehet, hogy… valami szörnyűség történt vele! Lehet, hogy csapda!
– Vannak fák, amik élők húsával táplálkoznak… – vont vállat az egyik ifjú varázsló, ám mestere azonnal fejbe kólintotta büntetésként. Liani a húsevő fák hallatán még nagyobb félelemmel tekintett Shamedaj gyökerei közé, ám ezúttal már nem kellett sokáig aggódnia.
Az odú hirtelenjében újból megnyitotta hatalmas száját, a sötétből pedig egy alak vánszorgott elő. Odayin Elvoran alig állt a lábán, sápadt volt és elgyötört. Különös, zöld fény ölelte körbe, mellkasán pedig ott dobogott Uara szíve. Mindannyian döbbenten bámultak a fiúra, a véres ingjére, arra a valamire, ami beette magát a húsába. Egyáltalán nem erre számítottak. Odayin kibotorkált a szabadva, reszketve a társaira nézett, majd egyszerűen összeesett.
***
A sötétség, ami elméjére borult, hirtelenjében oszlani kezdett; Odayin a lakosztálya díszes mennyezetét látta maga előtt. Az ágyában feküdt, párnán, takaró alatt, ez egy kicsit megnyugtatta. Nem volt egyedül, Liani ott ült mellette, és azonnal megfogta a kezét, mihelyst észrevette, hogy magához tért.
– Odayin! – kiáltotta a lány, a szemében könnyek csillogtak. – Jól vagy? Hogy érzed magad? A fiú kezdetben csupán mormogott, a szája nagyon kiszáradt. Liani gyorsan megitatta egy édes teával, Odayin ezután már tudott beszélni:
– Hogy érzem..? Mint akit mellkason bokszolt egy troll, aztán pedig présbe tettek és az utolsó szuszt is kiszorították belőle… Ó, te jó ég… a fejem is szétmegy… Meddig voltam eszméletlen?
– Úgy egy napig feküdtél… – suttogta Liani, és aggódva simogatta a fiú izzadt arcát. Ezután a tekintete Odayin mellkasára esett. Tiszta, fehér inget adtak rá, ám a fűzőket nem húzták össze, így a lány könnyedén beleshetett alá. A látványtól elsápadt. A zöld, csillogó szív ott dobogott a fiú mellkasa közepén, a sebek, ahol a kacsok a bőrébe hatoltak, már beforrtak.
– Undorító… nem igaz? – suttogta Odayin.
– Nem… dehogy…
– De igen… Nem fogok neheztelni rád, ha eztán a közelembe se jössz…
– Miket beszélsz?! Én akkor is… Ez ostobaság!
Időközben a fiú hozzálátott, hogy kikászálódjon a takaró alól, ám a lány nem hagyta.
– Még pihenned kell! – mondta határozottan, és megpróbálta a fiút visszanyomni az ágyra. Odayin azonban ellenállt, eltolta a lány kezét és felült. Itt ismét pihent egy kicsit, aztán összeszedte magát, majd szédelegve, bizonytalanul lábra állt. Liani azonnal mellette termett, hogy támogassa, ám erre már nem volt szükség; a fiú egyre erősebbnek érezte magát, mind a testét, mind a lelkét, hangja is határozottan csengett:
– Látsz rajtam valami változást? Ezen kívül… – Odayin megmarkolta az ingét a mellkasánál, furcsa volt, hogy két szív dobolását érezte. Bár… az egyik határozottan elnyomta a másikat.
Liani nem felelt, csupán megrázta a fejét. Igazság szerint úgy látta, hogy a fiú más lett, de nem tudta volna megmondani, hogy mi változott rajta. Nem volt magasabb, vagy izmosabb, csak… valahogy más… A lány gondolatmenetét hangos kopogtatás zavarta meg, mindketten az ajtó felé fordultak. Egy egész delegáció érkezett Odayin lakosztályába, a Tanács tagjai és a mágusiskola tanárai, növendékei már tűkön ültek, laboratóriumaik pedig készen álltak a legkülönfélébb vizsgálatokra.
***
Mióta Júlahoor seregei sorra visszaverték a wyor udvar támadásait, az akani nép végre megszerezte rég óhajtott szabadságát. Bár a háború csupán néhány hónapja tartott, máris hozzáláttak, hogy uralkodójukhoz méltó rezidenciát építsenek a felszínen. Atianar császár palotája közvetlenül a tengerparton állt, és bár a legtöbb torony még javában épült, a fiatal uralkodó egész háza népével beköltözött új otthonába.
A föld alatt, a sötétben töltött évtizedek után Atianar úr képtelen volt betelni a csodával, ami odakint tündökölt, a palotáján túl. A kristálytiszta óceán, a felkorbácsolt, hófehér hullámok, a friss levegő valóságos jelképe volt mindannak, amiért egész életükben harcoltak. Éppen ezért az ifjú király, amikor csak tehette, idejét az ablakában, vagy épp a tornácon töltötte, és figyelte az alant hullámzó végtelen tengert. Ennél már csak az lett volna jobb, ha egyedül teheti mindezt, a bejáratnál strázsáló őrök hada, a szolgálók jelenléte nagyon zavarta, minden gondolata kiröppent a fejéből. A legrosszabb azonban maga a tükör volt. Hónapokkal korábban az ilyen holmik csupán a feketemágusok, boszorkányok titkos laboratóriumaiban bújtak, birtoklásuk halálos bűnnek számított a birodalomban. Most pedig itt állt egy a trónterme közepén, akkora, hogy akár a hátasával is átugrattathatott volna rajta. Az óriási tükör gondoskodott róla, hogy soha ne érezze magát egyedül, sőt, jól tudta, minden lépését figyelték odaátról.
Bár igyekezett, Atianar úr képtelen volt levetkőzni népe babonaságát, félelmét a tükrök iránt, soha nem nézett a fényes, csillogó felületre, bármennyire is vonzotta a tekintetét. Ezúttal is elfordította a fejét, pedig a szeme sarkából érzékelte, hogy hamarosan látogatót kap odaátról. A tükör felülete fodrozódni kezdett, akárcsak az odalent hullámzó tenger, majd pár pillanattal később három akani férfi lépett elő az átjáróból. A katonák azonnal a király felé indultak, majd mély főhajtással köszöntötték:
– Nagyuram… újból elkezdődött… Legutóbb említetted, hogy azonnal szóljunk…
– Hol vannak most? – kérdezte a fiú, és a tekintete elsötétült.
– Északon, egy kis bányászfaluban… az átjáró egyenesen odavisz… De… már megbocsáss, fenség, én a helyedben nem mennék oda… A vér… és halál… olyannyira megrészegíti őket, hogy talán még maga Júlahoor sem tud nekik parancsolni…
Az ifjú király azonban már nem figyelt a katonáira, döngő léptekkel az átjáró felé indult. Egyedül a tükör előtt torpant meg, talán életében először végigpillantott saját képmásán. Az akani varázslók nem értettek a vízmágiához, nem tudtak oly tökéletes vízfelületeket dermeszteni, mint a wyor mágusok. A kovácsokra és fegyverkészítőkre maradt hát, hogy különféle fémekből csillogó felületeket kalapáljanak, ám ezek nagyon torzították a valóságot. Atianar úr a tükörképével sem foglalkozott sokat, azonnal az átjáróba lépett.
Már utazott hasonló módon, tudta, mi vár rá. Egy szörnyekkel, démonokkal teli birodalmon keresztül vitt az útja, ami ugyan csak pár pillanatig tartott, ám úgy érezte magát, mintha a lelke örök kárhozatra jutott volna.
Az erdőben egy egész akani sereg várakozott, parancsnokuk azonnal köszöntötte az átjáróból kilépő uralkodót. Atianar úr azonban ügyet sem vetett rá. A fákon túlról, a völgy felől gyomorforgató bűz, a vér és kiontott zsigerek szaga jött a széllel. A katonák közül többen öklendeztek a bokrok takarásában. Az ifjú király egyetlen pillanatot sem tétovázott, elindult, arca kőkemény maszkká torzult, szemében fellángolt a fény. A lelkében dúló káosz, a harag óvatlanná tette, kilépett a fák közül. A szeme sarkából észlelete a veszélyt, de ekkorra már késő lett volna. Júlahoor egyik teremtménye felé ugrott, borotvaéles fogaival és karmaival minden bizonnyal azonnal felhasította volna a torkát és a mellkasát. A démon azonban nem érhette el őt, egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott, porrá lett.
– Nem épp bölcs döntés erre járnod, fenség… – A hang Memmon mesteré volt, aki az egyik kiszögellésről figyelte a völgyben zajló eseményeket. Beletelt egy kis időbe, míg a király magához tért. Varázslója megmentette az életét, ám eszébe se jutott hálálkodni érte, a mester nem is várta. Atianar úr ehelyett a völgyben elterülő falucskára szegezte a tekintetét. A látvány még a bűznél is rosszabb volt, úgy tűnt, a faluban már mindenki meghalt, csupán Júlahoor teremtményei mozgolódtak, akik hihetetlen éhséggel és gyorsasággal tépték, falták a wyor parasztok tetemeit.
Memmon mester a királyával ellentétben teljes közömbösséggel szemlélte mindezt, ám az ifjú uralkodó undorát látva rögvest intézkedett. Csupán egy kézmozdulatába került, és Júlahoor teremtményei azonnal a fekete átjáró felé vetették magukat. A völgy pillanatok alatt kiürült, a tükör is semmivé foszlott. Atianar úr azonnal elindult a falu irányába, a bányavidék vöröses, száraz rögein kis híján elcsúszott. Koszosan, porosan ért földet a házak közt, útját szétmarcangolt holttestek szegélyezték.
A fiú undorodva nézett maga köré. Egyetlen élőt sem talált… És a bányászok, a családjaik nem csupán meghaltak, kard által, ahogy háborúban szokás… elevenen széttépték, fölfalták őket… Hirtelen különös hangra lett figyelmes, a gurgulázó, fuldokló, elhaló sivalkodás egy asszony teteme felől jött. Atianar úr határozott léptekkel a hang irányába fordult, mindvégig érezte Memmon mester jelenlétét, tudta, nem eshet baja. Megtorpant, lábával arrébb görgette a tetemet; az asszony véres, szétszabdalt teste alatt egy csecsemő bőgött. Amikor a súlytól megszabadult, az apró wyor gyermek fülsértő ordításba kezdett. Az ifjú király szemlélte egy darabig, majd lehajolt és fölvette a földről.
Memmon mester még mindig a sziklákról figyelte az eseményeket, jól tudta, mi jár uralkodója fejében.
– Szükséges lépés volt, nagyuram – mondta a férfi, miközben Atianar úr a csecsemővel a karján elindult vissza a fák felé. – Bányászfalu volt, ércet nyertek a birodalom számára, hogy fegyvereket kovácsolhassanak belőle. El kell vágnunk őket minden utánpótlástól.
– Na és a teremtményeket is etetni kell valamivel, nem igaz, Memmon uram? – mormogta a fiú, a sivalkodó wyor poronttyal átvágott a fák közt, majd az átjáróba lépett. A tükör fényes felülete azonnal elnyelte őket. A mester közömbösen bámult utánuk, nem értette a királya viselkedését. Holott kis idővel ezelőtt ő maga is hasonlóan cselekedett volna. Tisztában volt vele, hogy valamit elvesztett önmagából, ám régi énje csupán álomnak tetszett. Álomnak, melyből végre felébredt.
Amikor Hupia a trónterembe lépett, különös látvány tárult a szeme elé. Uralkodója egy bölcső fölé hajolt, melyben egy wyor poronty szuszogott.
– Ez meg micsoda? – kérdezte az asszony, megfeledkezett az alapvető udvariassági szabályokról is, nem hajolt meg a királya előtt. Bár amúgy is csak mások, a katonák, szolgálók előtt játszották el mindezt.
– Egy csecsemő. Egy wyor csecsemő – válaszolta a fiú nyugodt hangon.
– Azt én is látom. – Az apró kölyök ritkás haja szénfekete volt, az idegen környezet ellenére békésen szunyókált a bölcső mélyén. Hupiát meglepte, hogy az uralkodó milyen gyengéden nyúlt a csecsemőhöz, talán a kedves simogatás nyugtatta meg a gyermeket annyira, hogy végül el tudott aludni. Valóban meglepő cselekedet volt egy férfitól, egy királytól… különösen a kölyök fajtáját tekintve. – Hogy a fenébe került ide?
– Én magam hoztam. Egyetlen túlélője a legutóbbi mészárlásnak.
Az asszony figyelmét nem kerülte el a király szóhasználata. A hadjárat, a felkészülés kezdetén nem ejtette volna ki ezt a szót a száján. Valami megváltozott…
Atianar úr így folytatta:
– Nézd meg ezt a gyermeket, Hupia…
– Nézem én… de csak egy fattyút látok, kinek lelkét atyái bűne nyomja.
A király elmosolyodott, majd távolabb lépett a bölcsőtől, talán attól tartott, hogy fölébreszti a kicsit.
– Tudod, kedvesem, ma reggel, amikor kiléptem az átjáróból, kis híján az Őseim földjére távoztam. Júlahoor egyik teremtménye minden teketória nélkül átharapta volna a torkom.
– Minek mentél oda? Már bocsánat…
– Memmon mester mentette meg az életem. Hogy minek mentem oda? Talán az volt a szándékom, hogy véget vetek ennek az egésznek.
– Véget vetni? Mikor már karnyújtásnyira vagyunk a győzelemtől? Már csupán egyetlen, végső összecsapás…
– Ne érts félre, Hupia, tudom, mi a kötelességem… Ám egészen az utóbbi időkig úgy gondoltam a hadjáratra, mint dicsőséges bevonulásunkra a földre, ami minket illet. De ez… – A fiú ismét a bölcső felé tekintett. – Mi nem vagyunk mészárosok… mi nem vagyunk olyanok, mint ők! Ez a gyermek… valóban ez volna az örökségem? Egy olyan birodalom, amit ártatlanok vére árán szerzünk? Meglehet, hogy ők már rég elfeledkeztek róla, de testvérek vagyunk…
– Az már igen régen volt, uram. És ha atyád látná, hogy meghátrálsz, most, mikor a végső győzelem előtt állunk, úgy hiszem, forogna a sírjában. Ahogy minden Ősöd őelőtte. Ilyen hatalmas szövetségessel csak nyerhetünk, másként nem lehet.
– Szövetséges? Hát éppen ez az… – A király lopva a trónteremben lévő tükör felé sandított, Hupia vállára tette a kezét, rövid sétára indult vele, majd a fülébe súgta: – Mi lesz, ha megnyertük a háborút? Mi lesz, ha majd Júlahoor teremtményeinek nem lesz mit falniuk? Ha nem lesz több wyor falu, mit porig rombolhatnak? Egyáltalán… azt sem értem, hogy szabadulásuk után mi az, ami még hozzánk köti őket…
– Talán az adott szó… vagy mágikus szerződés…
– Adott szó? Ostobaság… nincs olyan egyezség, ami kötné egy ősi démon cselekedeteit… Nem tudom, mi történhetett odaát, de egyikükben sem bízom… Memmon mester hűséges szolgája volt az udvarnak, ám mióta visszatért a Tükrön túlról, valami megváltozott.
– Ez így igaz… más lett… nem tudnám megmondani, mi az, ami változott rajta, de más…
– Résen kell lennünk, Hupia… Úgy érzem, ez a szövetség még a vesztünket okozhatja. Mióta a Fekete Tükör a labirintusaink mélyén rejtőzik, még aludni sem tudok nyugodtan.
Mindketten elhallgattak, és az átjáró felé fordították a tekintetüket. A tükör nyugodt volt, csillogó felülete a trónterem pontos mását adta vissza; érezték, hogy valaki figyelt odaátról. Pár pillanat elteltével azonban más kötötte le a figyelmüket, a kis wyor gyermek szívszaggató bömbölésbe kezdett. Mindkét felnőtt a bölcsőhöz sietett, ám ezúttal Hupia vette magához a csecsemőt.
– Azt még azért megkérdezném… – morogta az asszony. – Egy wyor katona is így cselekedett volna a mi fajtánk gyermekével? Szerintem átdöfte volna a szívét minden teketória nélkül.
– Reménykedjünk, hogy nem – válaszolta az ifjú király, és tekintete ismét az ablak, a végtelen óceán felé kalandozott.
***
Attól a pillanattól kezdve, hogy Odayin visszatért a kastélyba, valóban vizsgálódások, kutatások célpontjává vált. Az udvar varázstudói elsősorban a fiú testét figyelték, fizikai változások után kutattak, az elméje csupán eztán került sorra, hiszen a krónikák szerint a Szív nem csak erőt, hanem varázshatalmat is adott a hordozójának. Akárhogy is, a Bölcsek tanácsa csupán egyre volt kíváncsi a furcsa párossal kapcsolatban: hogy egy esetleges ütközetben miként használhatnák. Mivel az ifjú Elvoran úr napokon keresztül nem sok jelét mutatta különös képességeinek, úgy döntöttek, próba elé állítják.
Ahogy általában, Odayin Elvorant arról sem értesítették, hogy hamarosan a küzdőtéren kell megcsillogtatnia a harci tudását. Néhány órával a párviadal előtt szóltak neki, ami igencsak váratlanul érte a fiút; és bár egy démon szíve dobogott a mellkasán, egyáltalán nem érezte különlegesnek magát.
A mérkőzést abban az arénában tartották, ahol lovagi viadalokat rendeztek, a legutóbbi íjászversenyt is itt tekinthette meg a nagyközönség. Ezúttal azonban csupán a királyi család és az udvar leghatalmasabb varázstudói lehettek jelen, nagyjából húszan ültek a lelátón.
Tiburon Alaskar, mint parancsnok és kiképző, szintén helyet foglalt magának a közönség soraiban, bár Odayin Elvoran nevelőjeként amúgy is hivatalos volt erre a kis rendezvényre. A legelső forduló egyszerűnek tűnt, vagy legalábbis nem nehezebbnek, mint bármely más párviadal. Egyetlen katona lépett az arénába, Odayin rögtön az első pillanatban felismerte:
– Te…
– Rahu Meeya vagyok, Elvoran uram. Azelőtt… együtt szolgáltunk az udvarban.– A fiú sokat változott az elmúlt tíz év során, megizmosodott, már nem egyszerű közkatonaként szolgált.
Odayin megilletődötten motyogta:
– Persze… Rahu… Emlékszem rád…
Tanial úrfi, aki szintén a lelátókról figyelt, hiszen a világ minden kincséért sem hagyta volna ki ezt az eseményt, lekiáltott a küzdőtérre.
– Kezdődjék a viadal! – Még apró, aranyszínű kendőjével is intett, ahogy az igazi versenyek kezdetekor szokta.
Rahu valóban gyakorlott volt a viadalok terén, szertartásosan meghajolt a közönség, majd Odayin felé. A megfelelő távolságba helyezkedett és várta az ellenfele támadását.
A lelátón ücsörgő közönség feszülten figyelt, bár egyelőre nem sok látnivaló akadt. Odayin csupán az első csapásokat hárította, utána már csak hátrált, majd megbotlott és elesett. Tiburon összehúzott szemmel méregette a küzdő feleket, jól tudta, hogy a neveltfia nem harcosnak született, ám ez túl jó alkalom volt ahhoz, hogy kihagyja, gúnyosan a fiú felé kiáltotta:
– Na mi az?! Mit csináltál az elmúlt tíz évben?! Talán edényeket törölgettél?!
– Valami olyasmi… – mormogta Odayin az orra alatt, miközben az aréna porában ücsörgött. Rahu segített neki fölkelni, a kezét nyújtotta felé. Odayin elfogadta, és abban reménykedett, hogy a szenvedése ezzel véget ért, ám csalódott. Ellenfele újból támadásba lendült.
Liani aggódva figyelte az eseményeket, semmit nem értett. Kedvesének fél kézzel el kellett volna bánnia az ellenfelével… Lopva végigtekintett a páholyban ücsörgő Bölcseken. Lehetséges, hogy a Szívnek nincs is mágikus ereje? Niben mester szavaival élve… egyszerű parazita, és nem több? Ám az összecsapásnak még korántsem volt vége.
A fájdalom hozta magával. És a vér. Rahu Meeya pengéje mélyen belemart Odayin karjába; a fiú zihálva elhátrált, tompa tekintettel figyelte, ahogy az ingujján hatalmas, vörös virág nyílt. Vére a fülében dobolt, néhány pillanatra úgy érezte, elveszti az eszméletét. Aztán hirtelenjében azt vette észre, hogy a világ megváltozott körülötte. Eddig gyorsan peregtek az események, ellenfele egyre csak tört előre, alig bírt kitérni a csapásai elől. Ezúttal azonban minden lelassult, szinte megfagyott körülötte az idő. Fülében a vér elcsendesedett, vagy sokkal inkább elnyomta a mélyről jövő, ritmusos dobolás. A Szív egyre erősebben, egyre határozottabban vert, zöld lidércfénye betöltötte az egész világot. Odayin elméjében olyan képek peregtek, melyeket sosem láthatott, arcok a régmúltból, csaták, küzdelmek, épületek, tájak, csupa olyan dolog, melyek tán már nem is léteztek, elvesztek a korok viszontagságai közt. Ahogy a hangok is, gazdáik rég eltűntek, csontjaik elporladtak. A szörnyű kavalkádban akadt néhány szó, mondatfoszlány, mely kiemelkedett a többi közül:
„Hollószívű…”
„Nem volt, ki méltó lett volna rá…”
„A sárkányok lehullottak az égből…”
„Elbocsájtlak, mert nem szerethetlek…”
„A Fény… éhség…”
Végül a Szív dobbanása elnyomta a hangokat is, Odayin pedig visszatért a valóságba. Látomása csupán a pillanatok tört része alatt zajlott, így az ellenfele következő pengecsapása nem érte váratlanul. Pontosabban olyan volt, mintha nem is ő maga cselekedett volna, a reflexei, érzékei kiélesedtek.
Odayin kezdetben tökéletes mozdulatokkal hárította az ellenfele csapásait, majd ő maga is támadásba lendült. Fordult a kocka, ezúttal Rahu hátrált el tőle, a fiatal katona egyre bizonytalanabbul és egyre gyengébben védekezett, Odayin pedig csak tört előre, szinte nem is tudta mit csinált, gépies gyorsasággal cselekedett. Ereje a legutolsó csapásnál teljesedett ki, megpördült és lesújtott, mindkét penge szilánkokra tört a találkozásnál. A fiatal katona ezúttal az egyensúlyát is elvesztette, beleszédült az aréna homokjába. Mindkét fiú döbbenten bámult a másikra, Odayinon volt a sor, ő nyújtotta a kezét Rahu felé és felsegítette a földről.
A lelátón ücsörgő közönség megtapsolta a küzdő feleket, a katona mélyen meghajolt Odayin előtt:
– Megtiszteltetés volt veled harcolni, ki Uara örökségét hordozod. – A fiú szemében valóban büszkeség csillogott, majd kivonult az arénából.
Odayin zihálva nézett utána, hihetetlen volt számára, hogy megnyert egy párviadalt. Lepillantott a mellkasára, a dobbanó démonszív lidércfénye átviláglott a durva szövésű posztóvérten. Épp készült rá, hogy ő is elhagyja dicsőséges győzelmének színhelyét, amikor azt látta, hogy újabb katonák meneteltek be az arénába. Persze, nyilvánvaló volt… A birodalom nem csupán annyit várt a Szív hatalmától, hogy egyetlen ellenfelet üssön ki a nyeregből. A fiú a páholyok felé tekintett, elsőként Lianit kereste, ám különös felfedezést tett. A levegő mozgolódni, remegni kezdett, és pár pillanat alatt halványrózsaszín, áthatolhatatlan pajzs teremtődött az aréna köré.
Odayin végigpillantott az ellenfelein, az első viadal után már sokkalta nagyobb önbizalommal nézett szembe a felsorakozott asszonyokkal és férfiakkal, illetőleg a birodalom legkülönfélébb szúró- és vágófegyvereivel, melyek a gladiátorok felszerelését képezték. A katonákon kívül két hatalmas állat is érkezett az arénába, a szörnyetegek amolyan hátasként szolgáltak, nyergükben egy-egy állig felfegyverzett, páncélos alak gubbasztott. A bal szélen ácsorgó hátas valami teknőcféle lehetett, vaskos lábaival és páncéljával olyan volt, akár egy tank. Nem hordozta villámsebességgel a gazdáját, ám egy csapat, jól megtermett trollnak is össze kellett volna szednie minden tudományát, hogy az aréna homokjába döntsék.
A jobboldalt lévő szörnyeteg sokkalta veszélyesebbnek tűnt, ruganyos, hófehér szőrzettel borított teste leginkább a macskafélékre emlékeztetett, a feje viszont egy varacskos disznóra hasonlított. Három pár, hatalmasra nőtt agyara valóságos sisakként védelmezte, apró, sárga szemében fékezhetetlen vadság csillogott.
Időközben Tanial úrfi újból jelt adott a küzdelem kezdetére. Senki nem tudta, honnan jött a tudás, a technika, a mozdulatok, melyekkel az ifjú Elvoran úr az életét óvta, mind több sikerrel. Ahogy telt az idő, a fiú ellen kivezényelt harcosok pedig egymás után kerültek az aréna homokjába, egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy bármely halandó a wyor népből dacolni tudna a Szív hatalmával.
Maga Tiburon is összeszorított foggal figyelte a küzdelmet. Egyrészről aggódott a neveltfia miatt, bár ezt önmagának sem vallotta be. Másfelől pedig, mint veterán katona, döbbenten figyelte az ifjú Odayin mind erőteljesebb csapásait, mozdulatait. Bár gyermekkorában sok mindent megtanított neki, a fiú olyan technikákat alkalmazott, melyről fogalma sem lehetett volna. Sőt, valószínűleg senki másnak a birodalom hadseregében. Ősi mozdulatok voltak ezek, ősi technikák, ősi erő. Tiburon is csupán régi kódexekben és leírásokban találkozott effajta harcmodorral, a legrégibb csatákban küzdöttek ily módon.
A császári udvar, illetőleg az ifjú uralkodó egyetlen pillanatra sem hagyta, hogy Odayin kifújja magát, a gladiátorok után rögvest következett a harmadik próba. Hirtelenjében a küzdőtérről eltűnt minden nem odavaló: a nyöszörgő vagy épp ájult katonák, sebesült hátasaik és a szanaszét heverő fegyverek. Hogy bármi történt is az elmúlt percekben, azt csupán az aréna homokjában vöröslő vérfoltok bizonyították. Odayin figyelmét elsőként a testek hűlt helye kötötte le, majd a csatamágus vészjósló alakja, aki egy szempillantás alatt tűnt fel a semmiből. A férfi szürke, durva szövésű talárt viselt, bőrét számtalan kaotikus minta díszítette, fülében, szemöldökén és orrnyergén tucatnyi, apró ezüstkarika sorakozott. Vállig érő, hollófekete haját szabadon hagyta, fürtjei a széllel együtt szálltak, melyet mágikus pajzsa keltett az aréna belsejében. Eztán már minden a pillanatok tört része alatt zajlott, Odayin épp csak el tudott vetődni a feléje száguldó átok elől.
A varázsló főként abból építette ártó bűbájait, ami a rendelkezésére állt, az aréna homokjából. Varázsigéi és néhány mozdulata nyomán gólemek teremtődtek, a következő átok milliónyi, apró üvegszilánkot olvasztott a homok szemcséiből. Átok jött átok után, csapás csapás után, a csatamágus egyetlen pillanatra sem pihent. Odayin a legtöbb energialövedék és ártó bűbáj elől félreugrott, a gólemeket szétzúzta, ám a varázsló egy ízben mégis túljárt az eszén.
A támadás alulról jött, és a fiú egészen addig nem is észlelte a veszélyt, míg már késő volt. Ismét a homok kelt életre néhány pillanatra, mint furcsa karok és csápok, fölkúsztak Odayin lábszárán, majd megkeményedtek, akár az üveg, a Szívhordozó pedig csapdába esett. Csupán egy kis időre, ám ahhoz épp elegendő volt, hogy egy hatalmas tűzgolyó pontosan telibe találja.
Liani ezúttal felsikoltott a lelátón, maguk az egybegyűlt Bölcsek és varázstudók is felmordultak. Tiburon tőle szokatlanul gyorsan talpra ugrott, és tömzsi nyakát nyújtogatva aggódva figyelte a neveltfiát, aki egy mélyedés, valóságos kis kráter közepén hevert. Ezután pedig… Senki nem tudta, mi történt. Még maga az aréna közepén pöffeszkedő varázstudó sem.
A csatamágus, bár a legtökéletesebb bűbájai élesítették az érzékeit, hirtelenjében elvesztette szem elől az ifjú Szívhordozót. Minden a pillanatok tört része alatt zajlott, erős kéz szorítását érezte a torkán, többet egyetlen szót sem sikerült kipréselnie magából. Mivel átkaihoz, varázslataihoz nem csupán a mozdulataira, hanem a hangjára is szüksége lett volna, tudta, elveszett. Döbbenten bámult az ifjú Elvoran úrra, aki minden nehézség nélkül hatolt át a pajzsán, és egyetlen mozdulatával megbénította. Nézte, míg tehette, mert a világ mindinkább elsötétült előtte.
– Elég legyen! – harsant egy kiáltás a páholyok felől. Tolba mester, hogy még nagyobb nyomatékot adjon a felszólításának, egyetlen kézmozdulatával megszüntette az aréna körül vibráló pajzsot. Az összecsapás véget ért. Odayin is elengedte a mágus torkát, a férfi azon nyomban az aréna homokjára rogyott.
Döbbent csend honolt a császári palota azon szegletén, legfeljebb a bebörtönzött, csapatnyi kismadár csivitelt, miközben a kertek felé röppentek. A díszpáholyban ülő nézősereg némán, mozdulatlanul próbálta megemészteni a történteket, még maga Liani sem ujjongott a kedvese győzelme láttán.
Odayin kissé zihálva, ám nyugalommal tekintett végig az egybegyűlteken. Jól látta, nem csupán döbbenet ült az udvar Bölcseinek tekintetében, hanem félelem is. Tanial úrfi is sápadtan ücsörgött a kifeszített ponyva árnyékában, szinte reszketett. Odayin, talán hogy egy kicsit elégtételt vegyen az őt ért sérelmek miatt, hirtelenjében elindult a páholyok irányába. Felöltötte legfélelmetesebb ábrázatát, sebesen, döngő léptekkel trappolt föl a kilátó lépcsőjén. A Bölcsek kis híján szétfutottak ijedtükben, már készítették a varázslataikat egy esetleges ellentámadáshoz. Ám Odayin Elvoran, összehúzott szemöldökét leszámítva, semmiféle fenyegető mozdulatot nem tett, mihelyst a díszes társaság színe elé járult. Helyette inkább lehajolt, és az aranyszínű kis kendőt, amely időközben Tanial úrfi széke mellé esett, egyszerűen felvette a földről és az uralkodó felé nyújtotta.
– Ezt elvesztetted, nagytiszteletű – mondta halkan. A herceg ahhoz sem érzett elég bátorságot, hogy a kendőt átvegye, így a nővére intézkedett helyette.
– Köszönjük – mondta Liani diplomatikusan, és elmosolyodott.
Odayin ezúttal a Bölcsek és mágusok felé fordult:
– Esetleg… van még valami próba a számomra? – A megszeppent férfiak és asszonyok csupán megrázták a fejüket. A fiú így folytatta: – Pompás, akkor, ha megengeditek, visszavonulnék.
Legelsőként Tolba mester szedte össze magát annyira, hogy felülkerekedjen a félelmén és döbbenetén, nyugodt hangon kijelentette:
– Hát persze, ifjú Elvoran úr… ahogy kívánod. Végy egy forró fürdőt, pihenj le…
Odayin még néhány rosszalló, félelmetes pillantást küldött a nézősereg felé, roppantul élvezte, hogy ennyire tartanak tőle, majd sarkon fordult. Maga után általános megrökönyödést hagyott, és még valami mást is. Reményt, izgatott mozgolódást. A Bölcsek és kevéssé bölcsek egyaránt tökéletesen egyetértettek abban, hogy hatalmas ütőkártya került a kezükbe az ifjú Elvoran úr személyében. Az eljövendő összecsapás sokkalta több reménnyel kecsegtetett.
Csupán egyvalaki ült a páholyok rejtekében, aki nem örvendett Odayin Elvoran sikere láttán. Mert irigy volt, hihetetlenül irigy. Tanial úrfi, miután túltette magát az ijedségen, összehúzott szemöldökkel, eltorzult vonásokkal figyelte unokatestvérét, míg az eltűnt a szeme elől. Miként fogja megszerezni jogos örökségét, ha a Szív már ily borzalmas erővel ruházta föl a hordozóját?! Korábban kellett volna lépnie, sokkalta korábban…
***
Odayin Elvoran igen hamar, rögtön aznap rádöbbent, hogy a Szívet hordozni mégsem olyan nagyszerű feladat, mint azt az arénában aratott győzelme után gondolta. Amikor a Tanács úgy látta, csodafegyverük felkészült a háborúra, rögvest gyűlést hívtak össze, hogy megbeszéljék a hadjárat részleteit.
A Bölcsek asztalánál ezúttal helyet kapott Odayin is, hiszen nem mást vártak tőle, mint hogy ő maga vezényli majd az egész összecsapást. A fiú nagyon unta magát a stratégiai térképek és apró makettek közt, bár ezeket legalább lehetett tologatni, mint egy társasjáték figuráit. Gondolatai egész máshol jártak, a régi életére emlékezett, pontosabban Cecil nénire. Az emberek világát a háta közepére sem kívánta, ám a nevelőanyját nem akarta cserbenhagyni. Meg kell látogatnia őt, el kell magyaráznia, mi történt vele, és… el kell búcsúznia tőle. Mennyi ideje is lehet ideát?
A tanácsteremben szinte megfagyott a levegő, amikor Odayin Elvoran hirtelenjében megkérdezte:
– Mennyi ideig tartanak az előkészületek? – A fiú nem kiabált, még csak fel sem emelte a hangját, mégis, a teremben ülők mind érezték, hogy rá kell figyelniük. Megmagyarázhatatlan hódolatot, tiszteletet éreztek a fiú iránt, a Szív hatalma egész lényét körbeölelte.
– Bocsáss meg… úgy érted, a háború előkészületei?
– Igen.
A tanácstagok kérdőn egymásra néztek, majd maga Iftar mester válaszolt a fiú kérdésére:
– Körülbelül… egy hét… Ha nagyon összeszedjük magunkat… Gyorsan kell cselekednünk, készleteink kiapadóban vannak…
– Ez pompás. Egy hét nekem bőven elég. Mivel a stratégiához nem értek, úgy gondoltam, kirándulok kicsit a Ködön túlra. – Mivel bejelentését néma csend fogadta, Odayin úgy érezte, magyarázkodnia kell. – Tudjátok, a nevelőanyám már bizonyára rettentően aggódik miattam. Beszélnem kell vele…
– Hát… – Iftar úr szószólói tisztsége ellenére nehezen találta a szavakat. – Bocsásd meg, fiatalúr… de nem hinném, hogy ez jó ötlet volna.
– Aztán miért?
– Bocsásd meg… de úgy hiszem, ez… nyilvánvaló…
Odayin tekintetébe sötét fellegek úsztak, valószínűleg már ekkor tisztában volt vele, mit is jelent ez, de más szájából akarta hallani.
– Úgy értitek, hogy nem mehetek haza?!
– Hisz itt az otthonod…
– Valóban?! – A fiú ezúttal öklével az asztalra vágott, ami azon nyomban ripityára tört, a fel- halmozott étel, ital, a térképek és figurák mind a földre zuhantak. Iftar mestert ezúttal elfutotta a méreg, talán az ölébe ömlött bor miatt. Felpattant a székéből és ingerülten kijelentette:
– Felesleges az erőd fitogtatnod, semmin nem változtat! Nem változtat azon a tényen, hogy többet nem térhetsz vissza az emberek földjére!
– Tényleg?! Hát csak figyeljetek! – Odayin döngő léptekkel a kijárat felé indult, valószínűleg nem lett volna őrség, ami megállítja. Iftar mester ezúttal azonban alaposan kiengedte a hangját:
– Egy lépést se! Most jól figyelj arra, amit mondok! Ha csupán egyetlen pillanatra is a Ködön túli birodalomba teszed a lábad, mindannyiunknak vége! A Szív elpusztul odaát, ahogy te is, fiatalúr!
Odayin megtorpant az ajtóban, tétovázott kicsit, majd a tanács felé pördült. Rémült, aggódó szemek pislogtak feléje az összezúzott asztal mögül. A fiú elfintorodott, és gúnyosan fölnevetett:
– Ez igen… Végül is, tudhattam volna. Tudhattam volna, hogy a fajtámban egyetlen percig sem bízhatom. Lefogadom… nagyon is tisztában voltatok vele, hogy mi ez az egész… – Odayin elkeseredetten megmarkolta az ingét, ahol Uara szíve dobogott a mellkasán. – Jól tudtátok, hogy nem egy ékkő lapul Shamedaj gyökerei közt! És azt is tudtátok, hogy nem mehetek vissza az emberek világába! Csak épp úgy döntöttetek, nekem fölösleges szólni róla! Mert akkor tán meggondoltam volna magam! Rossz hírem van! Keressetek más hülyét, akit dróton rángathattok! Hogy lehet megszabadulni ettől az izétől?!
– A Szív nem egy kalap, amit ha gondolsz, a fejedre teszel, vagy épp a sarokba hajítasz! Ha egyszer valaki hordozója lett Uara örökségének, élete végéig vinnie kell e terhet!
– Hát ez nem igaz… ti aztán jól csőbe húztatok engem… – Azzal Odayin véghezvitte, amit már percek óta tervezett, kimasírozott a tanácsteremből, értetlenséget, döbbenetet és heves vitát hagyva maga mögött.