[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Liani még aznap este visszaszökött a mester laboratóriumába, az idős mágus ezúttal egyedül fogadta. Ana, mint önálló ifjú varázsló, már saját lakosztályt kapott a mágustoronyban.
– Megkaptam az üzenetedet, mi ez az egész? – kérdezte a lány, mihelyst belépett az ajtón. Az öregúr hellyel kínálta őt, ám Liani megrázta a fejét, túlontúl ideges volt a teázgatáshoz.
– Van néhány dolog, amit elhallgattam a fiú előtt – vallotta be Niben mester, és idős, fáradt szemét egyenesen a hercegnő tekintetébe fúrta.
– Mégis… micsodát?
– Az ifjú Elvoran úr vissza kíván térni az emberek birodalmába… Ám ha megkapja az Örökségét, ezt már nem teheti meg. Semmiképp.
– De… miért?
– Hogy miért? A Szív világunk leghatalmasabb ereklyéje, mágikus holmi, egyetlen pillanatig sem élhetne az emberek világában. Megsemmisülne… és nem egyszerűen elpusztulna… a haldokló varázs szörnyű pusztítást végezne maga körül…
– Ő is meghalna..?
– Nem… azt nem hinném… Viszont az Átjáró, az egyetlen varázslatos dolog, ami az emberek világában létezik… Azt hiszem, a haldokló Szív azt is elpusztítaná…
– Többet nem térhetne vissza…
– Az még csak hagyján. De mi lenne velünk Uara öröksége nélkül? Talán nem most, nem holnap, száz vagy ezer év múlva, de szükség lehet rá. Odayin Elvoran nem térhet vissza az emberek világába.
Liani fancsali, szomorú képpel nézett az öregre:
– Odayin… nagyon szereti a nevelőanyját…
Erre már egyikük sem tudott mit mondani, a mester is csupán egy mélyet sóhajtott:
– Ezenkívül… volna itt még valami más is.
– Micsoda? – Láthatólag a lánynak már igen elege volt a meglepetésekből. Ráadásként az öregúr ezúttal úgy viselkedett, mintha valami igen nagy titkot bízna a hercegnőre. Kezét a vállára tette, majd rövid sétára indult vele, mintha attól tartott volna, hogy valaki hallgatózik az ajtaja előtt. Szinte suttogta:
– Amit most mondok, hercegnő, talán egy kissé megrémiszt majd… De a Szív… Az a rajz, és a kódexek java része, ostobaság. A Szív… nem egy ékkő, hanem az, aminek hívják. Egy valódi szív. Egy démon szíve, Uara szíve… Igen, leányom, kevesen tudják, és még kevesebben képesek elfogadni, ám sokat emlegetett, dicső Őseink valójában démonok voltak. Ahogy a sárkányok és birodalmunk más varázslényei, a démonok közt is voltak jók és gonoszok, éppoly gyarlók, akár bármely halandó. Teremtőink korokkal ezelőtt eltűntek; akik az oldalunkon harcoltak, csatában estek el, akik pedig életünkre és fényünkre törtek, száműzettek más világokba.
– Uara…
– Uara Ősanyánk mindvégig kitartott mellettünk, gyermekei mellett, halálát csatában lelte korokkal ezelőtt. Ez volt az a pillanat, amikor a szívét egy apró leánynak ajándékozta, hogy a háborút a népünk javára fordítsa. Hogy képesek legyünk Júlahoort a Tükrön túlra űzni. A Szív ezután anyáról leányra és apáról fiúra szállt, már amikor a hódítók nem rabolták el az Elvoran család tulajdonából. Igen, a Szív útját mindig is véres csatározások, halál, testvérgyilkosság szegélyezte. Zinahil után… nemigen akadt, aki méltó lett volna Uara örökségére… A harmadkorban történt, hogy Avramiel király hitvese, Hessamar, a Könnyek Völgyéből, átkot bocsátott a Szívre, és megteremtette Shamedajt, hogy eztán senki ne férhessen az ereklyéhez. Csupán akkor, ha valóban szükség van rá. Ami miatt valójában aggódom… – Niben mester hirtelenjében megtorpant, és újból a hercegnő szemébe nézett. –… az ifjú Odayin sorsa. Ezt nyilvánvalóan nem az én tisztem eldönteni… és nincs más választásunk… Ám egyetlen halandónak sem kívánnám a sorsot, hogy a Szív hordozója legyen.
– M… miért?
– A Szív voltaképp… egyszerűen mondva, egy parazita. Hatalmas erővel ruházza föl a hordozóját, ez igaz, ám beeszi magát a testébe, átveszi vére keringetését, míg gazdája valódi szíve szép lassan elsorvad… Ezután már valóban képtelen lesz a Szív nélkül élni. Nem mintha bárki a történelem során arra törekedett volna, hogy megszabaduljon tőle. Királyok és királynők csupán a Szív hatalmát vágyták, a következményekkel mit sem törődve. Mindezt… az ifjú Odayin előtt nem mertem említeni. Nem az én tisztem eldönteni, hogy tudhat-e róla, vagy sem.
– És most az én vállamra raktad ezt a terhet?! – kiáltotta Liani kétségbeesetten, azonnal megértette, milyen nehéz helyzetbe került már megint. Szerette Odayint, és az érzései azt súgták neki, távol kell tartania Uara örökségétől, hiszen a Szív hordozójának lenni valóban borzalmas és taszító… Ráadásként a fiú vissza sem térhet az emberek világába… Viszont a népe és a világa elveszik, ha Odayin Elvoran hátat fordít nekik…
Niben mester csupán dünnyögött a hercegnő riadt, szomorú tekintetét látva. Ő maga is jól tudta, mekkora terhet tett a leány vállára. Választania kell a fiú és a népe közt.
Liani valóban éjszakákat gyötrődött emiatt. Odayin megbízott benne, vagy legalábbis jóval közelebb kerültek egymáshoz… és most újból árulja el? Mert legutóbb is elárulta őt, ki kellett volna állnia mellette, bármit is tett! A hercegnő végül hallgatott, az elkövetkezendő napokban ugyan sokat találkozott a fiúval, ám egy szemernyit sem mutatta előtte, hogy bármi baj volna.
***
Beletelt néhány napba, míg a papok és bűbájtudók hada fölkészült a menetre. Valamikor, még a régi időkben egy krónikás kitalálta, hogy a nagy Shamedaj csupán a megfelelő engesztelő szertartás mellett adja át a Szívet, és ebből azóta nem engedtek fikarcnyit sem, hagyománnyá vált. A megfelelő biztonságról is gondoskodtak, Odayin Elvorant hasonló csapat kísérte, akárcsak a herceget azon az emlékezetes napon, csak épp a menet nagyját katonák tették ki; gyermekeknek, falusiaknak, egyszerű polgároknak ezúttal nem jutott hely. Tekintve, hogy Odayint a Ködön túl többször is próbálták megölni, jogos volt a félelmük, hogy ezúttal is megkísérlik, mihelyst a fiú kiteszi a lábát a palota biztonságot nyújtó falai közül.
A menetet maga Tiburon Alaskar vezette, csillogó páncéljában, gyönyörű paripáján olyan büszkén léptetett a csapata élén, akár egy valódi uralkodó. Odayin és a mágusok közvetlenül mögötte haladtak, a fiú ezúttal rút hátasa helyett pompázatos, sárgás színű elementálon lovagolt. Az idő csodaszép volt, lágy, illatos szellő lengedezett a fák ágai közt, madarak csiviteltek, baljós előjelnek sehol nem látták nyomát.
– Mit szólsz, Tiburon? Fontos személy lettem – mosolyogta Odayin, mihelyst a nevelőapja mellé léptetett. Nem volt épp szabályos a menet élén haladnia, de senki nem mert neki szólni, nehogy meggondolja magát a Szívet illetően. A fiút rettenetesen bántotta, hogy Tiburon levegőnek nézte őt, úgy döntött, egy kicsit beszédbe elegyedik vele, a menet amúgy is végtelenül unalmas volt. A férfi azonban rá se nézett, csupán dünnyögött az orra alatt. Odayin így folytatta: – Igazán… jó újra látni téged… Odaát… nem emlékeztem, mennyi időt töltöttünk együtt… Lianinak igaza volt, apám helyett apám voltál…
– A védelmemre kirendelt személyekkel nem társalgok! Tiltja a szabályzat! – harsogta a férfi, és még jobban kihúzta magát. Bal kezében egy zászlórudat tartott, melyen a császári lobogó csüngött, Tiburon igencsak erős kísértést érzett, hogy a neveltfiát fejbe kólintsa vele, de aztán letett róla. Soha, senkiben nem csalódott akkorát, mint Odayin Elvoranban! Még utoljára ezt kiáltotta: – Fenséges Szívhordozó, lennél oly kedves visszafáradni a helyedre?! Nem áll módomban elkapni egy esetlegesen feléd röppenő nyílvesszőt!
A fiú csalódottan visszaporoszkált a menetben kirendelt helyére, bármerre tekintett, ellenséges vagy épp teljességgel közömbös tekintetek vették körbe. Csupán Liani mosolygott rá, együttérzően és biztatón.
Tiburon még sokáig mormogott a menet elején, a legjobban az bosszantotta, hogy neveltfia teljességgel elvonta a figyelmét, még percek múltán is ő járt a fejében. Ösztönei azonban nem hagyták cserben. Amikor az erdő felé tartó földúton jártak, a férfi hirtelen megtorpant, és kézmozdulatával megálljt parancsolt az egész menetnek. Nem ő volt az egyetlen, aki megérezte a közelgő veszélyt, Tiburon fejében ismeretlen hang szólt, a menet egyik ifjú mágusáé:
„Tiburon Alaskar, bajt érzünk mindannyian, valami rendkívül furcsát… Amott, az út mentén…”
Az üzenet tovább is tartott, a varázsló furcsa erőről, energiáról hablatyolt, ám Tiburon többet egyetlen pillanatot sem késlekedett. Néhány kézmozdulatával a katonáit kör alakzatba rendezte, középre a védendő személyek kerültek: a legfontosabb, Odayin Elvoran, az uralkodó, a hercegnő és az udvar mágusai. A katonák és Tiburon feszülten figyeltek. Azért választották ezt az útvonalat, mert ellenség nem tudta meglepni őket, az út mentén csupán ritkás levelű bokrok és kisebb fák növekedtek. A szántóföldek és mezők hosszú során beláthatták az egész környéket. Minden békés volt és csöndes.
Váratlanul valami megváltozott. Azon a helyen, amiről az ifjú mágus beszélt, mintha megfagyott volna a levegő. Furcsa minták, jégvirágok tűntek fel a semmiből, melyek villámgyorsan futottak szét a horizonton. Egy hatalmas, pompázatos tükörkeret bontakozott ki a semmiből, melynek közepén fekete üresség lebegett. Ez az összesűrűsödő pont, mint valami kórság, burjánzani kezdett, karokat, kacsokat növesztett, szétfutott, akár tinta a papíron. Csupán a keret állta útját, a tükör csillogó, koromfekete felszíne életre kelt, az átjáró megnyílt. Az első pár pillanatban csupán hangok jutottak át abból a másik világból, és a szél, mely iszonyatos, semmihez sem hasonlítható bűzt hozott magával. Aztán az első teremtmény is megérkezett. A felderítő, vagy inkább előhírnök a fekete semmiből ugrott elő, vöröslő szemét a wyor seregre vetette. A démon négy lábon járt, leginkább egy torz bikához hasonlított, melyen az elszabadult mágia okozott szörnyű deformitást. Félelmetes ellenfélnek tűnt izmos testével, csillogó, szőrtelen bőrével, hatalmas agyaraival és karmaival. Ám nem volt egyedül. Néhány pillanattal később rettenetes burjánzás szabadult el a tükrön túlról, démonok százai özönlöttek át a wyor nép világába. A horda azonnal a menetre vetette magát.
A csata percek alatt lezajlott, bár nem is harc volt ez, sokkal inkább mészárlás. A varázstudóknak arra sem maradt idejük, hogy pajzsbűbájt vonjanak a csapat köré, a katonák gyűrűjében, a védendő személyekkel együtt csapdába estek. Lovaik egymást taposták, a gyönyörű elementálok prüszkölve, nyerítve tomboltak, megvadította őket a vér és zsigerek szaga.
Tiburon a harc kezdetekor belekerült a véres forgatag közepébe, a katonáit sorban látta elhullani maga körül. Néhány kardcsapás után a lovával a varázstudók felé ugratott, és ezt kiáltotta Tolba mesternek:
– Vigyétek őket innen!
– Nem lehet, Tiburon uram! A szertartás…
A szertartásnak befellegzett, tekintve, hogy az összes pap már valahol az út porában hevert, összetörve, eltaposva, talán ép csontjuk sem maradt. Vagy ha igen, azt a rájuk törő szörnyetegek falták. Tiburon néhány pillanatra dermedten figyelte a körülötte tomboló káoszt. Megdöbbentette az a hihetetlen éhség, ami a lényeket űzte. Amint egy wyor katona aláhullott a lováról, vagy a szörnyetegek karma közé került, a démonok azonnal tépni, marcangolni kezdték. Elevenen falták föl.
– Pokolba a szertartással! Vigyétek őket innen!
A helyzet időközben mind súlyosabbá vált, az alakzat felbomlott, néhány wyor katona kitört a káoszból és menekülőre fogta a dolgot. Kis idő múltán maguk a mágusok is belátták, hogy nem sokat tehetnek, csupán azt, amire Tiburon kérte őket. Egyikük halk mormolásba kezdett; Odayin a csata hevében csupán annyit látott, hogy fehér fényű, apró gömb kelt életre a varázsló keze közt, majd hirtelenjében minden elsötétült előtte.
Tiburon és megmaradt katonái derekasan tartották magukat, már nekik sem volt más céljuk, mint szabad utat biztosítani a mágusoknak, akik a lovaik segítségével az ég felé röppentek. Odayin és a királyi család biztonságban voltak a fehér, ragyogó gömbben, amit az egyik varázstudó a hóna alá csapott. A lények közül ugyan néhányan szárnyra kaptak, ám amint üldözőbe vették a menekülőket, rögvest vissza is költöztek a Tükrön túli birodalomba. A mágusok tűzgömbjei nem tévesztettek célt, a démonok pillanatok alatt hamuvá égtek.
Első feladat elvégezve… Tiburon erre gondolt, amikor a távolodó mágusok után nézett, most már eljött az idő, hogy önmagára is gondoljon. Megpróbált kitörni, elementálját repülésre ösztökélte, ám elkésett. Lábát, bal karját csapdába ejtette a burjánzás, a teremtmények sokasága; fogak, karmok vájtak a húsába. A férfi ész nélkül vagdalkozott, az elméje elborult, csupán akkor tért magához, amikor egy ismerős hang szólt a fejében:
„Tiburon uram!”
A férfi megfordult, a káoszból Tolba mester alakja bontakozott ki. Az öregúr még elementálja nyergében ült, már ő sem tudott kitörni. Ehelyett bűvös szavakat mormolt, és karját a parancsnok felé nyújtotta. Tiburon azonnal kezet adott neki, talán az utolsó pillanatban, hiszen már csupán ők ketten maradtak a véráztatta földúton Júlahoor teremtményeivel szemben. Amint Tiburon Tolba mester tenyerébe helyezte a kezét, és ezzel életét is, testük szempillantás alatt semmivé foszlott.
***
Amikor Odayin magához tért, éles fény tódult az arcába. Körbenézett, jéghideg, sima felületen ücsörgött, mindenhol ugyanazt a szembántó gyöngyházfényt látta. A társait is megtalálta, Liani vele szemben ült, Tanial úrfi dúlva-fúlva járkált, akár egy dacos gyerek. Rajtuk kívül még két varázsló volt ezen a különös helyen, Odayin csupán aznap látta őket először.
– Mi… mi történt? Hol vagyunk?
– A gömb belsejében – válaszolta az egyik fiú, aki a mágustanoncok jellegzetes, címerrel ellátott talárját viselte.
– Miféle gömb..?
– Ez egy védő varázslat… a védendő személyt, személyeket ebbe a gömbbe zárjuk, és sokkalta könnyebb őket megóvni, szállítani.
– Te jó ég… – nyögte a fiú. – Utálom a szűk helyeket…
– Ahogy én is! – kiáltotta Tanial úrfi, és most először nézett Odayin Elvoranra, mióta megjelentek a mágikus gömb belsejében. – Kis híján megdöglöttünk! Azok a szánalmas idióták még arra is képtelenek, hogy megóvják a királyukat! Kis híján meghaltam, fel tudod ezt fogni?! – A herceg reszketett, a szeme kidülledt, arca és ruhája feketéllett a vértől. – Bugrisok, idióták, kontárok! Amatőrök!
– Most már elég! – kiáltotta Liani is. – Azok a katonák meghaltak, hogy megvédhessenek! Szégyelld magad!
Tanial úrfi még szaporábbra vette a lépteit, most már valósággal szaladgált a gömb belsejében, akár egy mérgezett egér. Közben furcsa, szuszogó hangokat adott ki magából. Más körülmények között Odayin kinevette volna, ám nagyon aggódott, hiszen valakit hátrahagytak. Halkan motyogta:
– Tiburon… remélem, jól van…
Liani ezúttal a fiú mellé kucorodott, és megszorította a kezét.
– Valahogy kijutott… biztos vagyok benne…
– Te jó ég… mi a fene volt ez? Még mindig reszketek…
A lány egy gyors csókot nyomott Odayin szája szélére, majd átölelték egymást. Tanial úrfi elfintorodott a jelenet láttán, és félhangosan ezt dünnyögte:
– Fúj…
***
Az utazás pillanatok alatt lezajlott. Mire Tiburon kinyitotta a szemét, egy teljesen más helyen találták magukat. Eltűntek a fák, a földút, a teremtmények hordája, helyüket egy békés kisváros képe vette át. Mindketten a vásártér közepén, a míves szökőkút mellett értek földet, nem sok kellett volna hozzá, hogy a vízben landoljanak.
– Nem esett bajod? – kérdezte Tiburon, ő hamarabb feltápászkodott a kemény macskakövekről, mint az idős mágus.
– Nem… nem… Köszönöm, Tiburon uram… köszönöm… – nyögte az öregúr, miközben elfogadta a katona felé nyújtott kezét.
– Hol vagyunk? – kérdezte a férfi, tekintetét végigjártatta a városon. Sok helyen megfordult már eddigi élete során, ám ezúttal fogalma sem volt, hol lehetnek. A városfalakon és a házak tetején lengedező címeres lobogókat még sosem látta. A piactér zsúfolásig telt árusokkal és tisztes polgárokkal, ezernyi szempár meredt rájuk azóta, hogy hirtelenjében előbukkantak a semmiből. Ám nem csupán a helyiek figyelmét keltették föl, a szemközt lévő utcából kisebb csapat városőr masírozott feléjük.
– Ez itt Laylan. A szülővárosom – motyogta Tolba mester. Mindketten türelemmel megvárták, míg a katonák megérkeztek a szökőkút mellé. Anélkül, hogy bármit kérdeztek volna tőlük, alabárdok tucatjai szegeződtek rájuk, és egy cseppet sem bizalomgerjesztő, szúrós tekintet a kapitány részéről.
– Mit kerestek itt?! Idegenek nem léphetnek a falakon belülre, pláne nem ilyen módon!
– Tiburon Alaskar vagyok, a császári testőrség parancsnoka, ő pedig a nagytiszteletű Tolba mester, az udvar leghatalmasabb varázstudója. Az úton, ami a nagy Shamedaj felé vezetett, megtámadták a menetet és katonáimat. – Tiburon a biztonság kedvéért a császári pecsétjét is megmutatta.
A városőrség kapitánya nagyot nyelt, kezdeti önbizalma szertefoszlott, bizonytalanul kérdezte:
– A Horda..?
Tiburon csak bólintott, ekkor vette észre, hogy jobbjában még mindig a kardját szorongatta, a pengéről fekete, sűrű vér csöpögött a macskakövekre. Újból a mester felé fordult:
– Odayin Elvoran és a királyi család, meg kell tudnunk, hogy sikerrel jártak-e. Esetleg a palotába is működne… ez a varázslat?
– Sajnálom, Tiburon uram. De a kastélyt védő bűbáj lehetetlenné teszi az utazás ilyetén formáját. Mi, nagyhatalmúak, adott csatornákon keresztül közlekedhetünk. Én a szülővárosom választottam.
– Na és… nincs ilyen csatorna a császári város közelében?
– De igen, van… ám most ahhoz sem érzek elég erőt magamban, hogy egy nyulat előhúzzak a sipkámból… Kell legalább egy nap, míg kipihenem magam…
– Nekem nincs annyi időm! Vissza kell térnem, amilyen gyorsan csak lehet! – Ezúttal a kapitány felé fordult: – Mondd csak, uram. Van kikötője a városnak?
– Természetesen van… nem túl nagy, de van.
– Remek. – Tiburon döngő léptekkel, morgolódva elindult abba az irányba, ahol a kikötőt sejtette. Hogy jobban körülnézett, már látta a házak fölött sorakozó árbocok és vitorlák erdejét.
***
Odayin szembántó fényt látott maga körül, majd a következő pillanatban már a fűben ücsörgött. Kikerültek a védelmező gömb belsejéből, ezúttal nem vesztette el az eszméletét. A fiú körbenézett, bár még soha nem járt ezen a helyen, azonnal tudta, hogy Shamedaj erdejében lehetnek. Az ősöreg fák oly óriásira nőttek, hogy apró hangyának érezték magukat a gyökereik közt, ám mind közül a bölcs Shamedaj volt a leghatalmasabb. Odayint leginkább egy gigantikus tölgyre emlékeztette, a méretén kívül semmi nem mutatta, hogy bármi különleges lenne benne. Ágai közt levelek, tenyérnyi nagyságú gubacsok növekedtek, és apró, dalos kedvű madarak fészkeltek. Az erdő viszont… Odayin érzett már ehhez hasonlót, évekkel ezelőtt, a Könnyek Völgyében. Mintha minden egyes fának szeme, lelke lett volna… mintha ezernyi kísértet járt volna köztük…
Liani azonnal megérezte, mi motoszkál a kedvese fejében, és hogy ne ébressze fel az erdőt, halkan a fülébe súgta:
– Borzalmas csata volt itt egykoron. Ezek a fák… azt mondják, mindegyik törzsében egy elesett harcos lelke lakik, az ő vérükből, az ő testükből nőttek ily hatalmasra…
Nővérével ellentétben Tanial úrfi egy cseppnyi tiszteletet sem tanúsított az erdő iránt, bár okulva a történtekből a nagy Shamedajtól tisztes távolságban telepedett le, pimasz hangon kiáltotta:
– És most mihez szándékoztok kezdeni hölgyek és urak?! Talán bizony sámánszoknyát öltötök és rikoltoztok, mint azok az eszement tömjéndobálók?! Ennyit a szertartásról…
Liani épp készült rá, hogy leteremtse az öccsét, amikor a fejük fölött mély, mennydörgő hang szólalt meg, a föld is beleremegett. Tanial úrfi vinnyogva egy fa mögé bújt, Odayin és Liani ámulva pillantottak föl Shamedaj ébredező arcára. A hatalmas fa, úgy tűnt, ásított néhányat, majd kérges szemét egyenesen a fiúra vetette:
– Odayin Elvoran.
– I… Igen..? – motyogta a fiú, és nagyot nyelt.
– Örökségedért jöttél, ifjú Elvoran úr.
– Így igaz… nagy Shamedaj…
– Lépj be, ifjú Elvoran úr. – Azzal a bölcs Shamedaj fölemelte a gyökereit, Odayin előtt pedig feltárult egy koromsötét odú bejárata. A fiú Lianira nézett, a lány szemében bizonytalanság, zavartság csillogott. A mágusok is meglepődtek, bár őket inkább az ejtette ámulatba, hogy a nagy Shamedaj mindenféle előkészület és engesztelés nélkül szólt hozzájuk. Odayin percekig tétovázott, szíve a torkában dobogott, végül vett egy nagy levegőt és az odúba lépett. Shamedaj gyökerei azonnal összezáródtak mögötte.
– Ő bezzeg lépjen be! – toporzékolta Tanial úrfi, mihelyst Shamedaj ismét álomba merült, és így újból biztonságban érezhette magát. Azért menedékét, a választott fa törzsét nem hagyta el. Liani ezúttal néma maradt, letelepedett a földre. Aggódva nézett arra a helyre, ahol Odayin eltűnt. Vajon mi vár rá odabent? Szörnyű lelkiismeret-furdalást érzett, amiért nem szólt neki… Pedig az utolsó pillanatokban… kis híján meggondolta magát.
Odayin már a varázslatos gömb belsejében is szörnyen érezte magát, valóban utálta a szűk, apró helyeket. Az odú belsejében valóságos roham kerülgette, olyan sötét vette körbe, mintha hirtelenjében megvakult volna. Pár lépést haladt előre, aztán megtorpant, félt, hogy megbotlik valamiben, vagy falnak megy.
– Héj… valaki… Nagy Shamedaj… Megtudhatnám, hol vagyok? – kérdezte bátortalanul, miközben karjaival a fekete semmi közepén kalimpált, próbálta kitapogatni a körülötte lévő dolgokat.
– A Szentélyben, Ifjú Elvoran úr – jött feje fölül a mennydörgő hang. Kisvártatva nappali világosság gyúlt Odayin körül, a fiú érdeklődve nézett körbe. Egy hatalmas, tágas odú belsejében volt, ám minden élt és mozgott odabent. Shamedaj gyökerei, mint furcsa karok, úgy tekergőztek körülötte; a fa törzse, a falak és talaj hullámzott, akár egy tó felszíne.
– Miféle szentély? Úgy értem… kié? – Odayin továbbra is figyelte maga körül Shamedajt, kis idő múltán rájött, hogy minden egyes mozdulatának oka volt. Hol az arca tűnt föl a gyökerei közt, hol pedig őt terelgette nyújtózó karjaival.
– Foglalj helyet, ifjú Odayin – mennydörögte Shamedaj, és a testéből olyan helyet formált, ahová a fiú leülhetett. Odayin, bár kissé vonakodva, de végül elfogadta a meghívást. A fa így folytatta:
– Most pedig mesélek neked, elmondom, miként születtem, és mire rendeltettem.
– A Szív… Itt van?
Ám Shamedaj erre már nem felelt. Odayin csupán azt látta, hogy az öreg fa karjai közelítettek felé, körbevették, átfonták, mintha arra készültek volna, hogy az utolsó szuszt is kiszorítsák belőle. Hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe, majd eltűnt előle a szentély belseje, elméjében pedig sosem látott képek peregtek.
***
Az öreg király gondterhelten tekintett le a mélybe, fenséges palotájának legmagasabb tornyából. Odalent katonái vártak rá, rettenetes, hömpölygő tömeg; harci énekek, csatakiáltás, kürt szava szállt a széllel. Avramiel király tudta, hogy eljött az idő. Nem a vérontás vagy a háború ideje, hiszen rengeteg csatát megjárt már. A halál ideje volt ez, az utolsó megmérettetésé, az utolsó kardcsapásé. Az öreg király elfordult az ablaktól, és fáradt tekintetét a feleségére vetette. Hessamar úgy tündökölt a terem félhomályában, akár egy valódi drágakő. Valóban a legszebb asszony volt, akit látott, érintett élete során. A Szív, melyet Avramiel király hordozott, ami ott dobogott a mellkasa közepén, rendkívül hosszú élettel ajándékozta meg, sok feleségét látta meghalni maga mellett. Ám Hessamar ifjú volt még, a legutolsó a dicső királynék sorában. A nő tiszta szívéből szerette, ezt a férfi tudta. Tudta, ám már rég elvesztette a képességet, hogy viszonozza. Azóta, hogy a saját szíve megszűnt dobogni.
– Ezúttal nem jövök vissza hozzád… – suttogta halkan az öreg király, miközben a felesége segédkezett neki a páncélja felöltésében.
– Tudom – mosolyogta a királyné, ám a szemében könnyek csillogtak.
– Hosszú, nagyszerű életem volt. Csupán két dolog bánt, hogy téged egyedül hagylak… és a testvéreim. Mindannyian úgy hiszik, jogot formálhatnak Zinahil örökségére. Ám én nem tudok választani közülük, mindegyik csupán a halálom várja, és egymás torkát marják érte. – Az öreg király a mellkasára helyezte a tenyerét, díszes mellvértjét úgy kovácsolták, hogy a Szív varázslatos, zöld fénye átviláglott a mintákon.
Hessamar királyné is a Szívre helyezte a kezét, érezte, hogy már nem sok erő maradt a testben, ami hordozta.
– Egyikük sem méltó rá… – suttogta a férfi.
A királyné ismét elmosolyodott, majd rövid sétára indult a teremben. Egy apró ládikához sietett, amit az íróasztalán tartott. A doboz mélyén drágakövek és ékszerek csillogtak, közülük kiemelt egyet és a férje nyakába akasztotta. A díszes aranylánc medál része egy fa magvát rejtette. Az öreg király csókkal mondott köszönetet az ajándékért, ajka hideg volt, mint mindig; soha, senkinek nem beszélt a titkáról. Ezután az ajtó felé indult.
Hessamar az ablakhoz lépett, letekintett a kastély udvarára. Kisvártatva a férje is felbukkant a katonái élén, oly büszke, hatalmas volt, akárcsak ifjúkorában. A sereg megindult, hogy napnyugtakor vérrel áztassa ősei földjét. Kis idővel később, amikor a katonák már a kapukon kívül meneteltek és zászlaik feketévé változtatták a horizontot, Hessamar bűvös szavakat mormolt. Az asszony ajkához emelte a tenyerét, mintha csupán egy utolsó csókot küldene a férje felé.
– Shamedaj… – súgta a királyné, és szavai messze szálltak a hűvös széllel. Messze, egészen a katonákig, az élükön léptető királyig. Hessamar ajándéka, a különös medalion, benne a mag, hirtelenjében fölfénylett, ragyogása még a Szív erejét is elhomályosította egy pillanatra.
Az öreg király a legidősebb fivére seregei ellen vonult, csatározásuk földért és vagyonért folyt, ám a legfőbb ok maga Zinahil öröksége volt. Avramiel király már túlontúl sokáig hordozta a Szívet, itt volna az ideje, hogy a vén bolond utódot válasszon és megdögöljön végre! Testvérek és egyéb rokonok ekképp vélekedtek, és valóban keselyűként köröztek a királyi palota fölött. Ahogy a csatatéren is.
Amikor a két sereg összecsapott a fennsíkon, valóban vértenger árasztotta el a vidéket, az öreg király oroszlánként harcolt, akárcsak ifjúkorában. Ám jól érezte életének végét, ha nem csatában, odahaza, párnák közt lelte volna halálát. Avramiel király úgy halt, ahogy élt, bátran és büszkén, teste több sebből vérzett, míg végül megadta magát, és pompás hátasáról a földre zuhant. A Szív még jó ideig keringette zöld vérét, mielőtt a lelke eltávozott volna. A keselyűk, akik a csatatér fölött köröztek és a király elestét lesték, már készültek, hogy megszerezzék az örökségüket. Ám mielőtt még bármelyikük is cselekedett volna, Avramiel király testén új élet fakadt.
Hessamar ajándéka, a medalion, benne a mag, fejlődésnek indult. Kezdetben oly apró volt, hogy senki nem vette észre. Majd egyre növekedett és növekedett, a Szív fölött egy fa sarjadt, a legpompásabb, ami valaha létezett. Shamedaj már ekkor öntudatára ébredt, pedig apró cserje volt csupán. Tudta, mi a feladata, mire rendeltetett. Növekedett hát, ahogy csak erejéből bírta, mind magasabbra tört és vastagodott. A fennsíkon, a csatatéren aznap csoda történt. Minden teremtett lélek a fenséges Shamedaj születését csodálta, a katonák dermedten ácsorogtak, és fegyvereiket leengedték, a vidékre némaság borult. A hatalmas fa néhány perc leforgása alatt felnőtt, hiszen varázs éltette, gyökerei közt pedig ott dobogott Zinahil öröksége.
Shamedaj magába temette az öreg király testét is, örök emléket állítva neki, a Szívet pedig elzárta minden keselyű elől, akik méltatlanok voltak rá. Avramiel király fivérei és nővérei, akik csupán a Szív hatalmát vágyták, rögtön aznap hozzáláttak, hogy Shamedaj gyökerei közé férkőzzenek, ám a fát a legősibb varázs, a szeretet, szerelem, hűség bűbája óvta. A bölcs Shamedaj születésével aznap több ezer katona életét óvta meg, ám a harcok kis idő elteltével újra folytatódtak, ez ellen pedig már semmit nem tehetett. Gyermekei vérből és rothadó talajból születtek.
***
Odayin feje ismét kitisztult, a múlt helyett Shamedaj szentélyét látta maga előtt. A szíve oly hevesen vert, mintha maga is a harcoló katonák közt lett volna.
– Senki nem volt, ki méltó lett volna rá… – mennydörögte a fa, és arcával a fiút méregette, mintha kifürkészhetné, mi lakik a szívében.
Odayin egyetlen szót sem szólt, Shamedaj is néma maradt. Váratlanul a szentély közepe újból mozgolódni kezdett, a gyökerek, ágak úgy vonaglottak, akár a nyüzsgő férgek. A nagy Shamedaj felhozott valamit a mélyből, ami már korok óta nyugodott a gyökerei közt. Az ágak magasba emelték Avramiel király testét, pontosabban azt, ami maradt belőle, kardját, pajzsát, páncélját. Hiszen a csata oly rég zajlott, hogy az öreg király csontjai is elporladtak azóta. A mellvért alatt pedig ott dobogott Uara szíve, zöld lidércfénye az egész termet betöltötte. Shamedaj a gyökerei segítségével felhasította Avramiel király páncélját, kiszabadította a Szívet, és a magasba emelte. Odayin dermedten figyelt. Ott volt előtte népe leghatalmasabb ereklyéje, érezte a hatalmát, az erejét… ám valami mégsem stimmelt…
– Vedd el a Szívet, ifjú Elvoran úr. A tiéd – mennydörögte Shamedaj, és a Szívet valóban a fiú felé nyújtotta. Odayin, vonakodva bár, de átvette az örökségét. Az a furcsa valami, ami ott dobogott a keze közt… nem drágakő volt. Valóban úgy csillogott, akár egy csiszolt smaragd… Ám mégis… taszító volt, és félelmetes… Oldalából zöld csápok tekergőztek, tapogatóztak, ízlelgették a fiú bőrét, mintha azt kutatták volna, miféle halandó került a közelükbe. Odayin kis híján elhajította a Szívet, amit látott, cseppet sem volt magasztos vagy dicsőséges, sokkal inkább undorító. Ám már elkésett vele, hogy visszatáncoljon. A Szív, akár egy parazita, fölfutott a karján, átrágta magát a ruháján, és a mellkasára tapadt. A fiú felordított, amikor a csápok beették magukat a húsába, rácsavarodtak a bordáira, hogy soha többé ne eresszék. A bölcs Shamedaj némán figyelt.