[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Odayin még mindig Bagu pocakján ücsörgött, ahogy azt tette órákon keresztül. Most már emlékezett a régi életére, és bár megkönnyebbülést várt, sokkal inkább dühöt és szörnyű keserűséget érzett a szívében. Bagunak valószínűleg még több mondanivalója is volt, hiszen a sárkányok igencsak szószátyár lények hírében álltak, ám Odayin váratlanul lebucskázott a barátja hasáról, és döngő léptekkel a lépcső felé indult.
– Hová mész? – kiáltott utána a sárkány, majd hatalmas mancsával eltorlaszolta a lejáratot, nehogy a fiú megszökhessen.
– Van egy kis elintéznivalóm – morogta Odayin, és türelmetlen lábdobogással jelezte, egyáltalán nincs ínyére, hogy Bagu itt tartja.
– Visszaviszlek a szobádba, nehogy bajba kerülj.
– Itt csak egyvalaki lesz bajban! Az a taknyos pojáca, aki uralkodónak nevezi magát! Most pedig engedj!
– Nem hinném…
– Bagu!
– Jól van, jól… – A sárkány elvette a mancsát a lépcsőről, majd sértődötten arrébb röppent. Odayin egy pillanatig sem törődött vele, pedig a hatalmas szárnyak keltette szél kis híján elsodorta. Ezzel a lendülettel a fiú valóságos villámként cikázott le a kacskaringós lépcsőn, majd át a folyosók labirintusán. Ha néhányan fel is ismerték, nem mertek szólni hozzá. Ez alól Ana valószínűleg kivételt képezett volna, a lány szeme elkerekedett, amikor a fiú felbukkant. A varázsló összehúzta magát és megrázkódott, a gyűlölködéstől egészen eltorzult az arca, ám mielőtt még kinyithatta volna a száját, Odayin egyenesen a szemébe nézett és megkérdezte:
– Szia, Ana, adsz egy pecsétet a hátsómra?
A lány kővé dermedt, elpirult, csupán pislogni tudott. Már vagy tíz éve nem emlegette fel neki senki ifjúkori ballépését, az egyetlent egész tanulmányai során! Miután kicsit magához tért, eltorzult, dühös ábrázattal fordult a fiú után, hogy ízes káromkodásokat zúdítson a fejére, és talán valami jófajta átkot is, amikor hirtelen eszébe ötlött: Ez… ez bizony nem jelentett mást, mint hogy a fiú emlékei visszatértek. Tökéletesen. Dühe azon nyomban szertefoszlott, és máris rohant, hogy figyelmeztesse a mestereit és a Bölcseket.
Odayin Elvoran egyenesen a trónterem felé masírozott, nem született olyan őr, aki megállíthatta volna. Rettenetes harag tombolt benne, még a bejáratnál strázsáló katonáknak is nekiment. Először megpróbált minden balhé nélkül a terembe lépni, ám éles alabárdok és mogorva tekintetek útját állták.
– Eresszetek! Az uralkodóhoz jöttem! – kiáltotta a fiú, és újabb kísérletet tett, hogy elérje az ajtót.
– Semmi dolgod nincs itt! – morogta az egyik katona, és Odayint a földre lökte. Ettől a fiú úgy bedühödött, hogy valóságos oroszlánként vetette magát az őrökre és egészen addig hadakozott, rúgkapált, míg mindannyian átbucskáztak a kétszárnyú bejáraton.
Odayin és az őrök a méregdrága, antik szőnyegen értek földet, a katonák nem merték a fegyvereiket használni a fiú ellen, ezért csupán az öklükkel csépelték, ahol érték. A verekedésnek azonban igen hamar véget vetett egy határozott hang:
– Elég legyen! Mi a fene folyik itt? – Tanial úrfi a trónterem mélyén éppen egyik kedvenc szórakozásának hódolt, a birodalom népszerű táblás játékával, a busrával játszott, egyedül. Így legalább mindig nyert. És amúgy sem igen akadt, aki az uralkodó szeszélyes természetét ismerve szívesen játszott volna vele, hiszen túl nagy tét volt a feje elvesztése.
Az ifjú herceg érdeklődve fordult a vendége felé, majd néhány kézmozdulatával jelezte, hogy a két őr visszatérhet eredeti helyére. Mihelyst Odayin egyedül maradt a bejáratnál, újból összeszedte magát, és döngő léptekkel az uralkodó felé indult. A trónszékhez vezető lépcső aljában azonban megtorpant, ezúttal sokkalta hatalmasabb túlerővel kellett szembenéznie. Őrök hadával a teremben és íjászokkal, akik a karzatokról figyelték őt.
Mivel Tanial úrfi tökéletes biztonságban érezte magát, arcán nyájas mosoly terült szét, és megkérdezte:
– Minek köszönhetem a látogatást, kedves rokon? Ha nem tévedek, a szobádban kéne lenned.
– Kedves rokon, mi? Na ide figyelj, te pojáca…
A herceg fejébe azonnal vér szökött, teli tüdőből ordította:
– Hogy beszélsz te velem?! Aljas kis senkiházi, takarodj vissza a szobádba, vagy ezentúl odalent lesz a lakosztályod, a tömlöcök egyikében!
– Fogd be a szád, taknyos kölyök! Apád nyomdokaiba lépnél, és mindenkit bebörtönöznél, aki ferdén néz rád?! Szép kis örökség mondhatom, pláne olyasvalakitől, akihez semmi közöd sincs!
– Ezt… ezt meg…
– Engem nem érdekel, ki fia-borja vagy, világos?! A lényeg, még egy piti kis hazugság, egészen apró, és a kisujjam sem mozdítom értetek!
– Aljas, áruló fattyú!
– Áruló volnék? Nos, én legalább megtettem azt, amit apám nem. Úgyhogy szerintem kiegyenlítettem a számlát!
Az uralkodó elhallgatott pár pillanatra, ha eddig nem is volt világos számára, most már biztosra vette, hogy Odayin Elvoran mindenre emlékszik, valóban mindenre. Sőt, olyan információk is a fülébe jutottak, melyeket csupán úgy tudhatott meg, ha valakinek eljárt a szája. Először a nővérére gondolt, de aztán rájött, hogy még a lánynak sincs bátorsága ilyesfajta engedetlenséghez. Csupán egyvalaki lehetett…
– Az a nyomorult, gyümölcszabáló, tohonya hústorony!
– Nem tűröm, hogy így beszélj a barátomról!
– Elég legyen ebből! Vigyétek innen! – A herceg intett és katonák egész hada indult el a fiú felé. Ám Odayin elkiáltotta magát:
– Megállni! – Hangja olyan határozott volt, hogy az őrség megtorpant. A fiú ezután ismét az uralkodó felé fordította a fejét: – Ha csak hozzám nyúlnak, lesheted, hogy segítek nektek! Nem érdekel, mi lesz velem, nincs vesztenivalóm. Nektek viszont annál inkább. Szóval, egyetlen lépés, és más bolond után nézhettek, aki ellátogat Shamedaj gyökerei közé!
Tanial úrfi sután, tehetetlenül fészkelődött a székében, láthatólag nem tudta, mit kéne tennie. Odayin végül megunta a kíváncsi tekintetek kereszttüzét, és kimasírozott a teremből. Néma, döbbent csend maradt utána. A fiú ezúttal a saját lakosztálya felé indult; a folyosón a hercegnővel futott össze. Liani hírét vette a trónteremben zajló veszekedésnek és rögtön a helyszínre sietett. Odayin nem mutatta, hogy bármiféle érdeklődést tanúsítana a lány iránt, amikor elszáguldott mellette, kissé meghajtotta a fejét, és köszöntésképp ezt súgta neki:
– Holló… – Azzal már rohant is tovább.
Liani a kezét a szája elé kapta, így nézett a fiú után. Valahol örült neki, hogy visszatértek az emlékei, ám ugyanakkor meg is rémült tőle. Még ő maga sem tudta, mit várhatnak Odayin Elvorantól.
***
Odayin jól tudta, hogy hatalmas ütőkártya van a kezében. Csöppnyi beszélgetése az uralkodóval máris meghozta a gyümölcsét, őrei rögvest eltakarodtak az ajtaja elől, és bármikor szabadon járhatott a palotában. Úgy sejtette, akármit kérhetne, teljesítenék, hiszen ő az egyetlen, aki kihúzhatja őket a pácból. Vagy legalábbis így gondolták, Odayin azonban nemigen tudta elképzelni, hogy egy drágakő miként segíthetne a birodalmon. Még ha igaz is, hogy erőt és hatalmat kölcsönöz a hordozójának, egyetlen személy mit tehetne? Ráadásként abban sem volt biztos, hogy helyesen cselekedne-e, ha a császári udvar mellé állna. Jól tudta, hogy maga Tanial úrfi semmit nem vétett ellene, ám a tekintetében ugyanaz az őrület lángolt, akárcsak az apjáéban, illetőleg nevelőapjáéban. Ez pedig sok mindent elárult Odayin számára. Az egész palotában, sőt, talán a birodalomban is úgy tekintenek rá, akár egy aljas gyilkosra, árulónak tartják, minek segítene nekik? Megölt anyjáért és apjáért, elkobzott vagyonáért, rangjáért?
Tanial úrfi nem volt gondolatolvasó, ám saját magának is pontosan ez járt a fejében, miközben le s föl járkált a lakosztálya mélyén. Az eddigieknél is hatalmasabb teher nyomta a vállát. Idejük fogytán volt, Júlahoor mind erősebb és erősebb lett, a birodalom szabad területei egyre csak fogytak. Ráadásként a trónja is ingatag lábakon állt. Bár ilyen vészterhes időkben a Bölcseknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mintsem az uralkodó jövőjéről társalogjanak, a herceg tudta, eljön az az idő, amikor majd megkérdőjelezik jogosultságát a koronára. Akkor pedig… kit választanak majd helyette? Csak nem az ifjú Odayint, aki a Szív segítségével visszaverte Júlahoor seregét, és szinte isteni hatalomra tett szert? Tanial úrfi szinte eszméletét vesztette a dühtől, amikor ilyesfajta gondolatok jártak a fejében. Valamit ki kell eszelnie! Ha hinni lehetett a krónikáknak, a Szív egész élete végéig elkísérte a hordozóját, igencsak hosszú élete végig. És máshogy nem lehetett elvenni tőle, csupán a halála után. Ha az ifjú Odayin elvégezte a dolgát, halnia kell… Csak épp hogyan? Talán egy jófajta, erős méreg még az ő isteni szervezetét is ledönti a lábáról. Vagy ha más nem, udvari mágusai bizonyosan kiötölnek valamit.
Tanial Elvoran soha nem mondott le arról, hogy ő maga birtokolja Uara örökségét. Akkor aztán senki nem kérdőjelezheti meg a hatalmát, senki nem mer a trónjára törni! Csak épp ahhoz, hogy megkaparinthassa, mindenekelőtt ki kellett csalnia Shamedaj gyökerei közül. Unokatestvérét rá kell beszélnie a szertartásra, bármi áron! Gyerek volt még, amikor Odayin Elvoran a Ködön túlra távozott, de jól emlékezett a fiú és apja vitájára. Igen, legnagyobb ütőkártyájának ezúttal a nővére tűnt, a hercegnő igencsak gyengéd érzelmeket táplált Odayin iránt, és fordítva. Ha van valaki, aki ráveheti a fiút, hogy az ő oldalukra álljon, akkor az maga Liani!
A hercegnő mit sem sejtett a testvére mesterkedéséről, nyugodtan gubbasztott a székében, miközben a tábla fölé hajolt és arra koncentrált, hogy a lehető legjobb lépést válassza a bábui közül. Tanial úrfi ezúttal alig figyelt a játékukra, minden gondolatát a háború és a Szív megszerzése kötötte le, így a testvére könnyedén kenterbe verte.
– Ma nem vagy formában, öcsikém – kuncogta Liani, és szinte már szégyellte magát a rengeteg korong miatt, amit a testvére bábuiból rabolt.
– Hmm… – Tanial úrfi csupán ennyit válaszolt a nővére szavaira. Kis ideig gondolkodva bámult a táblára, majd fogta magát és az egészet összecsomagolta.
– Mit művelsz?! Már majdnem nyertem! – kiáltotta Liani. Hát ez az, majdnem. Öccse gyűlölt veszíteni, ő volt az egyetlen az egész udvarban, aki busrát játszott vele, és más táblás játékokat. Neki legalább a fejét nem kellett féltenie.
– Most nincs több kedvem játszani, nővérkém – mosolyogta a fiú, szép arca megnyerő és nyugodt volt. Normálisnak tűnt. Így Liani sem kesergett többet a játék miatt. – Inkább beszélgethetnénk.
– Beszélgessünk… És miről? Vagy inkább kiről..? – vonta föl a lány a szemöldökét.
– Kiről… Például kedves rokonunkról. Igazán sajnálatos, hogy visszanyerte az emlékeit, erről is az a rusnya szörnyeteg tehet. Még nem tudom, mit csináljak vele…
– Semmit, Bagu a barátunk. Még az életedet is megmentette néhányszor.
– Én csak egyre emlékszem.
– És az nem elég?
Tanial úrfi felpattant a székéből és ideges járkálásba kezdett, Liani aggódó szemmel figyelte. Általában ezután jöttek a szitkozódások, dühkitörések és rohamok. Ám ezúttal úgy tűnt, hogy a fiú képes uralkodni magán.
– Elég vagy sem… Most nem arról a túlméretezett gyíkról kell beszélnünk. Sokkal inkább… Mondd csak, szereted még?
– Bagut? – kérdezte pirulva a hercegnő, mert nagyon is jól tudta, kire célzott a testvére.
Tanial úrfi ez idáig azzal múlatta az idejét, hogy a kandallóban táncoló lángokat nézte, ám most a nővére felé fordult. A lány nem válaszolt, ám csillogó, zavart tekintete elárulta. Az uralkodó nem is firtatta tovább a dolgot, helyette ezt kérdezte:
– Na és ő?
– Hogy ő…? Nem tudom… Azt hiszem… úgy érzi, hogy elárultam… – Liani magában így folytatta a gondolatait: És én magam is… Testvére azonban egy szemernyi együttérzést sem tanúsított iránta:
– Nos, akkor ezen változtatnod kéne. Férkőzz a bizalmába, tudd meg, mik a szándékai és… különféle módszerekkel terelgesd a helyes irányba.
– És mégis, mi volna az a helyes irány?
– Amire rendeltetett.
– Nem hiszed már, hogy elárulna minket?
– De igen. Bizonyos vagyok benne, hogy amint lehetősége adódik rá, ellenünk fordul. Éppen ezért, neked igen fontos szerep jut ebben a történetben. – Tanial úrfi elvigyorodott, észre sem vette, ám kis híján ugyanazokat a szavakat használta, mint az apja annakidején. Felülkerekedett rajta önző, fensőbbséges énje, minden lelkiismeret-furdalás nélkül vágta a nővére arcába:
– Ezúttal engedéllyel is szétteheted neki a lábad.
Liani szép arca eltorzult, a szeme villámokat szórt. Fölpattant a székből, az összecsomagolt busra játék dobozát lesodorta a földre. A színes kristályokból faragott korongok azonnal kiszöktek és csilingelve szétszóródtak a padlón. A lány ezután kiviharzott a szobából.
Tanial úrfi rezzenéstelen arccal ült a helyén, majd pár pillanat múlva a nővére után kiáltott:
– Akkor… ezt megbeszéltük. Számítok rád. Ahogy a néped is!
Bár Liani olyan gyorsan szaladt, akár a szél, és testvére utolsó szavait nem hallhatta, pontosan ez járt a fejében. A népe. Tudta jól, hogy Uara öröksége az egyetlen esélyük, vagyis Odayin, aki a Szívet hordozhatja. Anélkül, hogy tisztába lett volna az ereklye mibenlétével vagy valódi erejével, szentül hitt ebben, ahogy mindenki birodalom szerte. Ezért testvére figyelmeztetése nélkül is jól tudta, kötelessége rábírni a fiút, hogy az ő oldalukra álljon. Fogalma sem volt, annak idején miért fordult ellenük… Pontosabban, valamennyire értette, hisz borzalmas gyerekkora lehetett, nem csupán a rangját és vagyonát vesztette el, hanem a szüleit is. Bizonyára szörnyű harag és bosszúvágy munkálkodott benne… Ám most, ily vészterhes időkben… a népe mellé kell állnia, máshogy nem lehetséges.
Liani sokat járkált, tépelődött, mielőtt felkereste volna Odayint a lakosztályában. Még akkor sem tudta, mit fog mondani neki, amikor bekopogott az ajtaján.
– Ő küldött, mi? – Ez volt a fiú első kérdése, mihelyst meglátta a lányt. Liani olyan szánnivalóan, szerencsétlenül ácsorgott a küszöbön, hogy végül megsajnálta és intett neki, hogy beljebb léphet. Odayin saját magát sem értette igazán: érezte, hogy a lány még mindig a legfontosabb neki, és úgy szereti, mint évekkel ezelőtt… valamiért mégis ellenséget látott benne. Vagy csak épp nem tudta elhinni, hogy Liani másként nézne rá, mint egy aljas árulóra… nem hitte, hogy megbocsáthat neki.
– Beszélhetnék veled? – A hercegnő Odayin mellé óvakodott, a fiú az ablakban állt és az alant elterülő tájat bámulta.
– Csak nem az Örökségemről?
– De igen… arról is. Most, hogy emlékszel…
– Be vagytok tojva, hogy nem segítek nektek, mi?
– Miért… hát nem segítesz..?
– Még nem tudom. – A fiú dacosan felszegte a fejét.
Liani tehetetlenül tördelte a kezét:
– Én… azért nem mondtam neked semmit, mert féltem… féltem, hogy a haragod és gyűlöleted még mindig túl erős… cserbenhagysz minket… Tudom, hogy úgy érzed, elárultalak… rengeteget tépelődtem ezen… Akkor… nem lett volna szabad hagynom, hogy elvigyenek… Nem tudom, miért tetted, amit tettél, de…
– Miattad.
– Tessék..?
– Miattad tettem. – Odayin először nézett a lányra. Milyen régen volt, amikor a saját tükörképét látta viszont ezekben a gyönyörű, koromfekete szemekben… – Miattad… azért, hogy együtt lehessünk. És persze a szüleimért is, de elsősorban miattad. Amikor a mester felkeresett azon a különös éjszakán, olyasmit ajánlott, amiről csak álmodni mertem. Te voltál. Szavai szerint birodalmunk királya lehettem volna… újból dicsőség a családomnak. És bosszú azokért, akik eltávoztak. Nem tudom, hogy valóban így lett volna… ha a háborút megnyerik. – Odayin szomorkásan elmosolyodott, majd sarkon fordult és leült az ágyára. Liani azonnal követte őt, megdöbbentették a szavai. A fiú így folytatta: – Azt hiszem… megtartották volna az ígéretüket. Valamiért bíztam bennük. Furcsa, de talán jobban, mint a sajátjaimban. Még most is…
– Szörnyű dolgot tettek, Odayin… Falvakat, városokat perzseltek fel, megöltek mindenkit, elvágnak bennünket a forrásainktól. A legvégső összecsapásra készülnek.
– Úgy érzem, ők is olyanok, akárcsak én… sértettek és dühösek… bosszúvágy él a szívükben. Jogos bosszúvágy.
– És aztán? Ha megnyerték a háborút? Utána mi lesz? A mi népünkre kerül sor? Évszázadokon, vagy tán évezredeken keresztül majd a mi gyermekeink tervezgetik a bosszújukat? Ennek sosincs vége …
Ezután mindketten hallgattak, csak nézték egymást, majd Odayin vette a bátorságot és végigsimított Liani arcán. Igen, valóban azt érezte, mint évekkel ezelőtt… A lány kihasználta az alkalmat, megszorította Odayin kezét és szinte könyörgött neki:
– Ne hagyj cserben minket, a néped, az otthonod…
A fiú elmosolyodott, majd csak ennyit kérdezett:
– És… ez a Szív… mi is valójában?
– Hát segítesz?!
– Majd még átgondolom… ha jók lesztek… – A szeme és mosolya igent mondott, ezt Liani jól látta, így boldogan a fiú karjába vetette magát, átölelte és hozzábújt, pont úgy, ahogy régen. Odayin zavartan pislogott, egész földi életében erre az érzésre várt.
– A Szív… Uara öröksége… mi is pontosan? Úgy értem, a meséket én is hallottam, de…
– Mindent megtudok neked, Odayin kedves! Tudom is, kivel kell beszélnünk, emlékszel Niben mesterre?
– Még gyerekkoromból… A hóbortos öregúr azzal a furcsa szemüvegével…
Liani már tiszta szívből kacagott:
– A palotában van a mágusiskola, az egész épület tele van fura, szemüveges öregurakkal!
– Ez igaz, de… Niben mester… Ó, tudom már, akkor is találkoztam vele, amikor… Hát, amikor Ana rápecsételt az egyik újonc hátsójára…
– Hogy mit csinált..?
– Ne mondd, hogy te még nem hallottad… Erről bezzeg hallgatott, mi? Na, gyere, útközben
elmesélem.
Bár Odayin valóban mindenre emlékezett, Niben mester laboratóriumát akkor sem találta volna meg, ha térképet nyomnak a kezébe. Mióta elhagyta az otthonát, az egész kastélyt át-, illetőleg újjáépítették, az öregúr pedig a pincék labirintusában rendezte be a saját birodalmát. Liani vezette hát, útjuk igen sokáig tartott, persze legalább volt idejük kinevetni magukat Ana első, és valószínűleg utolsó baklövésén. Hiszen ha hinni lehetett a pletykáknak, a lány osztálya legjobbjaként végzett, és sosem hibázott.
Odayin gyerekkorában csupán néhány szót hallott Uara Szívéről, egy rövidke mesét és pár soros éneket. Így azt hitte, hogy ennél több nem is maradt fönn az utókor számára, legfeljebb ősi tekercseken és kódexekben, ezek pedig elérhetetlenek az egyszerű halandók számára. Így alaposan meglepődött, amikor Niben mesterrel szóba elegyedtek a témáról és kiderült, hogy nem csupán kötetek sokasága foglalkozik a dologgal, hanem egy egész szakma épült rá, amit egyszerűen csak Szívtannak neveztek a bennfentesek. És a mester, mint tapasztalt tudós, mágus, maga is igen sokat foglalkozott eme tudományággal.
– Szóval, te is amolyan kardiológus vagy… – morogta Odayin, miközben elfogadta Niben mester zavaros, barna színű kotyvalékát, amit teaként szolgált fel nekik. Azaz ő csupán csészékbe töltötte, a munka java részét Ana végezte. A lány ugyan már felszabadult az inasságból, ám igen kedvelte idős mesterét, és úgy döntött, hogy mellette marad egy ideig. Talán még volt mit tanulnia tőle.
A különös szó hallatán mindannyian felkapták a fejüket, ám csak mosolyogtak és nem mutatták semmi jelét, hogy kíváncsiak volnának az eredetére. Az öregúr csupán okosan bólogatott, majd maga is hörpölt egyet a csészéjéből. Utána Odayin és Liani is megkóstolták a kotyvalékot, Ana dühös ábrázatát látva nem csodálkoztak volna rajta, ha mérget csempész az italukba.
– Nos, fogalmazzunk úgy, ha információt szeretnétek a Szívről, a legjobb helyre jöttetek. Mindent tudok róla, vagyis majdnem mindent. Elvégre, az ereklye korokkal ezelőtt született, és akárhogy is, ez nagyon hosszú idő. Az emlékek… szertefoszlanak, a tudás megkopik. Szóval… mit szeretnél tudni, ifjú Elvoran úr?
– Hát, először is… – Odayin kicsit feszélyezve érezte magát Ana társaságában, a lány kis híján átdöfte őt gyűlölködő pillantásaival. Össze kellett szednie magát, hogy a mesterre koncentrálhasson. – Miért van ez a dolog… hogy csak én kaphatom meg? Más nem is hordozhatja?
– Uara örökségét bárki hordozhatja. Így volt ez a régi időkben is. Kevesen tudják, ám a Szív nem volt mindig az Elvoran család tulajdonában. Háborúk során más uralkodók kezébe jutott, mint hadizsákmány… Csupán a sors kegye, hogy végül mindig visszatért eredeti gazdáihoz. Sors..? Talán sokkal inkább kemény harc és küzdelem, a dinasztia mindig mindent megtett Uara örökségéért. Nem csoda, a Szív hatalmat ad, és hosszú életet.
– Ez a Szív… mégsem lehet olyan hatalmas, ha csatákat vesztettek. Ha valóban olyan roppant erejű ereklye, az Elvoran család békében uralkodhatott volna, míg világ a világ.
– Szörnyű háborúk dúltak akkoriban, ifjú Elvoran úr. És bár az ereklye roppant hatalmat ad, ereje nagyban függ a hordozójától. Sok év elteltével gazdája megöregszik és elgyengül, akár bármely halandó. Ez az az idő, amikor a kiéhezett keselyűk lecsapnak rá, és megfosztják a hatalmától. A nemes férfiak és asszonyok, akik a Szívet hordozták, szinte kivétel nélkül mind csatában estek el. Szeretnél látni képet az örökségedről?
– Persze.
Niben mester a könyvespolcához tipegett, amely egy pincéhez méltón nem volt emeletnyi magas, akár a többi mágus könyvtárában, viszont oly hosszúra nyúlt, hogy Odayin a félhomályban nem is látta a végét.
– Itt is van. Szerintem a legjobban sikerült munka a Szívtan témakörében. – A fiú orra alá odadugta egy varázslatos szépségű, zöld színben szikrázó ékkő képét, Liani is elbűvölten bámulta a régi kódex lapjait.
– Mikor látták utoljára a Szívet? – kérdezte a fiú, miután sikerült elszakadnia a drágakő látványától.
– Hogy utoljára..? Lássuk csak… – Niben mester ezúttal visszavette a könyvet és lázas lapozgatásba kezdett. – Sajnos az évszámokban sosem voltam túl jó…
– Pontosan a harmadkor végén, 5431-ben – mormogta Ana, aki beköltözött egy sötét sarokba, és onnan figyelte a mestere vendégeit. – A harhabai csatában.
– Úgy van, ez a lány fantasztikus! – lelkendezett a mester, és szeretett könyvét vissza is tette a helyére, a polcra. Hiszen volt egy saját, élő lexikonja.
– Tudom… – mormogta Ana, gyilkos pillantásai ellenére mindenki láthatta, milyen jólesett neki a bók.
Odayin szomorúan lesett a könyv után, még átnézte volna, a mester azonban elkapta az orra elől. Igen hamar. Túl hamar. Végül túltette magát a dolgon, és újabb kérdést tett föl:
– Harmadkor..? Hogy is volt a jelenkori időszámítás előtt?
– Tíz részre osztjuk az elmúlt korokat, minden szakasz kereken hatezer periódusból áll, egy periódust pedig négy tavasz tesz ki.
– Húú… akkor az tényleg nagyon régen volt.
– Ahogy mondod, ifjú Elvoran úr.
– És azóta… nem látta senki? Nem is akarták megszerezni?
– Akarni bizonyosan akarták. Ám Shamedajt a legősibb varázs hozta létre, senki más nem juthat a Szívhez, csupán az, aki Zinahil örökségét hordozza. Még valami kérdés, ifiúr?
– Ki volt az előző… tulajdonos?
– Avramiel király. – Ezt ismét Ana-lexikon tudta.
– És… hogy halt meg?
– Hát csatában, ifjú Elvoran úr. – Az öregúr elmosolyodott és visszatelepedett az asztalához, hogy tovább hörpölhesse a teáját.
Odayinnak több kérdés nem jutott eszébe, ennek ellenére mind Niben mester, mind Ana érthetetlen nevek, megjegyezhetetlen évszámok egész garmadájával tömték a fejét, melyek a Szív történelméhez tartoztak valamiképp.
Egész délutánjukat a laboratórium mélyén töltötték, miután a két mágus kifogyott az információkból, egész más téma felé terelődött a beszélgetésük.
Ezúttal a fiún volt a sor, neki kellett mesélnie a Ködön túli birodalomról. Niben mestert minden egyes apró részlet érdekelte, mintha nem csupán a Szívtanból kívánna jeleskedni, hanem magából az emberek világából is. Más wyor tudóst nem igen érdekelte az Átjárón túli birodalom, a mester így magyarázta társai tartózkodását a témával kapcsolatban:
– Azt hiszem, félnek… Igen, mindenki fél az Átjárótól, pedig fogalmuk sincs, mi van odaát. Ez amolyan tudatalatti félelem, őseinktől örököltük.
– Miért félnek az Átjárótól?
– Úgy hiszem, ez a legkorábbi időkből eredeteztethető. Mikor birodalmunk kiemelkedett a káoszból és Őseink megteremtettek mindent, ami élő, sok portál létezett, melyeken át más világokba tekinthettünk. Júlahoort és az ősi démonokat száműzték ezekbe a világokba, majd az átjárókat megsemmisítették. Csupán ez maradt, ami az emberek földjére vezet. Vagy legalábbis így tudom.
– Miért hagyták meg?
– Nem tudom… talán nem tudták elpusztítani, hatalmasabb volt a többinél… Vagy nem jelentett veszélyt a világunkra. Az ősi félelem azonban megmaradt. Ráadásként az emberek világa oly más, mint a miénk. Rengeteg faj, ami a birodalmunkban él, a varázslények, elpusztulnának odaát.
– Nem csak a varázslények… – morogta Odayin, és a kezét durcásan karba fonta. Szinte reszketett, tekintetébe sötét árnyék vetült. Még Ana is félretette néhány pillanatra a gyűlölködő pillantásait és érdeklődve figyelte a fiút. Odayin így folytatta: – Teljesen elfelejtettem odaát, hogy ki vagyok. Még csak a gyanúja sem merült föl bennem, hogy létezik egy másik világ az emberekén kívül. Csupán azt éreztem… hogy nem tartozom oda. Régi énem meghalt a Ködön túl…
– A nyelvet is elfelejtetted? – kíváncsiskodott a mester, miközben bőszen jegyzetelte Odayin szavait, talán egy új lexikonhoz.
– Igen, teljesen…
– Most már jól megy.
– Igen, köszönöm…
– És akkor, ezek szerint nem is szándékozol visszamenni oda, nem igaz?
Odayin zavartan nézett az öregúr apró, aranykeretes szemüvegére, mögüle koromfekete, csillogó szempár vizslatta. A mester így folytatta:
– Úgy értem, elég időt eltöltöttél ott… Család, barátok? Egy kedves?
Liani pirulva forgatta a fejét, Odayin nemkülönben, végül mégis kinyögte:
– Nem… volt senkim… csupán a szüleim, akik fölneveltek odaát…
– Na persze… – horkant fel Ana a sarokból.
– Így igaz… a nevelőanyám nagyon szeretett… éppen ezért, ha csak kevés időre is, de mindenképp vissza kell majd mennem. Tényleg, mester, az idő ugyanúgy telik mindkét világban?
– Igen, nagyjából…
– Remek… akkor ez azt jelenti, hogy már egy hete nem kapott hírt felőlem. – Odayin rosszallóan megcsóválta a fejét, bármennyire is gyűlölte az emberek világát, ez a szál, a kapocs, amely a nevelőanyjához fűzte, nagyon erős volt. Nem teheti meg az asszonnyal, hogy minden szó nélkül eltűnik. Cecil néni már bizonyára bejelentette a rendőrségen, végigtelefonálta a kórházakat, és holtan, átvágott torokkal látja őt egy sikátor mélyén… Nevelőanyja olyannyira lefoglalta a gondolatait, hogy semmit nem vett észre Niben mester sunyi, lapos pillantásaiból. Az öregúr azóta viselkedett így, hogy a fiú elárulta, visszatér majd az emberek világába.
A mester hol Ana, hol Liani felé pillantott, egyértelműen tudott valamit, amit láthatólag nem szándékozott megosztani a fiúval. Odayin akkor kapcsolódott be újra a beszélgetésbe, amikor a Ködön túli formájára terelődött a szó. Kicsit pirulva vallotta be:
– Hát… gyerek voltam…
– Milyen roppant mód érdekes! – lelkendezett a mester, már egy egész füzetet teleírt Odayin beszámolóiból.
– Hogy lehetséges ez? – kérdezte Liani, aki még mindig nehezen tért magához az öregúr fura viselkedése óta. A fiúval ellentétben ő tökéletesen érezte, hogy valamit nem árul el nekik. – Mi határozza meg a formát, amit kapunk odaát?
– Úgy gondolom… talán az, ami a fejünkben van. Fenség, te miként néztél ki?
– Hát… azt hiszem… kicsit csúnya lehettem.
– Az volt… – bólogatott Odayin, mire Liani büntetésképp keményen a karjába bokszolt.
– Ó, igen… – folytatta Niben mester az elmélkedését. – Ami a fejünkben van.
A lány elszontyolodva, fintorogva motyogta:
– Akkor… ezek szerint én… a belsőm rút..? A lelkem és a gondolataim?
– Nem, nem úgy értettem. Azt hiszem, fenség, már bocsáss meg, de soha nem tartottad magad szépnek… Kisebbségi érzésed, és hogy testvéröcséd mindig is több figyelmet kapott nálad, fiús, már-már durva viselkedéseddel kívántad kompenzálni.
– Tiszta analitikus az öreg… – motyogta Odayin, ám ezúttal ő következett. Niben mester így folytatta:
– Te pedig, ifjú Elvoran úr. Nyilvánvalóan igen fiatal voltál még, amikor elhagytad a világunkat, mondhatni, gyerekes. Ám úgy hiszem, nem ez lehetett a döntő. Mikor abba az idegen közegbe léptél, elméd tudta, hogy nincs visszatérés. Hátralévő életedet az emberek közt kell leélned. Ahhoz, hogy sikeresen beilleszkedhess, hogy valóban új életet kezdhess, gyermekké kellett lenned.
– Hát… így sem sikerült… – morogta a fiú. Újból néma csend ereszkedett a teremre, csupán Ana unott, türelmetlen hümmögését lehetett hallani a sarokból, félreérthetetlen jeleként annak, hogy a vendégeik jelenléte már valóban terhes a számára.
Végül Liani felállt az asztaltól és kijelentette:
– Hát, akkor nem is zavarunk tovább. Mester, nagyon köszönjük, hogy fogadtál minket.
– Ez csak természetes, fenség. És ha bármilyen kérdésetek volna, csak forduljatok hozzám bizalommal.
Liani és Odayin kimasíroztak a teremből, Ana egészen a folyosóig kísérte őket, majd gyűlölködő pillantások közepette rájuk vágta a labor ajtaját. A fiú csak mormogott az orra alatt, nem akarta szóba hozni Ana viselkedését, mert az egyenes út lett volna az ostrom éjszakájáig. Helyette inkább ezt motyogta:
– Ami a fejünkben van, mi? Tiburon meg egy nagy, izomagyú hústorony…
Liani kuncogva megszorította a fiú kezét:
– Valóban olyan csúnya voltam odaát?
– Nem, dehogy… Például az az édes kis szemüveg, nagyon tetszett…
A két fiatal hamarosan elérte a lépcsőfordulót, itt Liani hirtelenjében megtorpant. Mintha enyhe fuvallat érte volna a tarkóját, egy kísértet láthatatlan, hűvös érintése. Fejében pedig a következő üzenet szólt:
„Bocsáss meg, fenség, amiért ilyen módon szólok hozzád, de ha időd engedi, kérlek, gyere vissza hozzám. Az ifjú Elvoran úr nélkül. Van néhány dolog, amiről beszélnünk kell.”
Így szólt Niben mester üzenete Liani fejében, a lány arcáról azonnal lehervadt a mosoly. Hát jól érezte. Az öreg valóban elhallgatott előlük valamit. Pontosabban Odayin elől. Rossz érzése ellenére nyugalmat erőltetett magára és vidámságot, nem akarta, hogy a fiú gyanút fogjon.