Andrew Lucas McIlroy: Álmokon túl – 23. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul”] Korábbi részek[/button]

 

 

Rettenetes időszak köszöntött a wyor nép birodalmára. Falvak, városok néptelenedtek el egyetlen szempillantás alatt, a maroknyi túlélők rettenetes szörnyekről meséltek, melyek legyilkoltak, fölfaltak mindenkit, aki az útjukba akadt. A félelemből és halálsikolyokból kezdetben kevés jutott el a császári palotáig, vagy ha mégis meghallgatták a távoli vidékek követeinek beszámolóit, a nemes urak és hölgyek jót mulattak rajtuk. Hiszen démonok már korok óta nem jártak a világban, csupán mesék és legendák szereplői voltak. Ám hamar eljött az az idő, amikor a rettenetes Horda főurak palotáit rombolta porrá. Egyértelmű helyzet volt, a szörnyetegek egyre csak nyomultak előre és előre, a császári udvar irányába.

Ez volt az egyetlen pillanat, amikor Tanial úrfi megbánta, hogy túlontúl korán került hatalomra. Bár fiatal kora miatt a koronát még nem hordhatta, a birodalom irányításának nehézségei már teljességgel az ő vállát nyomták. Pont ilyen vészterhes időkben! Apja még élhetett volna kicsit, hogy ő foglalkozzon ezzel a roppant kellemetlen üggyel.

Az ifjú király igen hamar rájött, az uralkodás nem csupán abból áll, hogy egész nap lógatja a lábát, finomabbnál finomabb étkeket eszik, és mindenki az ő trónja előtt hajbókol. Természetesen tanult harcászatot és stratégiát, ahogy azt atyja megkövetelte tőle, ám mindinkább érezte, ez az ügy túlnő rajta, átcsapnak feje fölött a hullámok. Nem értette, miként, ám minden próbálkozása, hogy visszaverje azt az átkozott csürhét, kudarcba fulladt. Birodalmára sötét árnyék vetült, különösen azután, hogy rájöttek kivel is állnak szemben.

Tanial úrfi a leghatalmasabb mágusai segítségével bepillantást nyert az ellenség tervébe, tudtak a Tükörről, torz testvéreikről és Memmon mesterről. Ahogy Júlahoorról is, hiszen a démon hatalmas ereje minden jóérzésű lényben riadalmat keltett birodalom szerte. Bűbájtudók, boszorkányok, jósok minden éjszaka rémálmaikból ébredtek, mióta feltárultak a Tükrön túli birodalom kapui. Hogy tisztában voltak vele, kivel állnak szemben, semmi előnyükre nem származott. Sőt, teljes nyugtalanság, reménytelenség ütötte fel fejét mindenhol, tudták, egy egész hordányi démonnal nem küzdhetnek. A leendő császárnak viszont jó időbe beletelt, míg elismerte a vereségét.

Tanial úrfi a végsőkig küzdött, pontosabban a seregek, akiket a szörnyetegek megfékezésére küldött. Makacsul, önfejűen űzte halálba a katonáit, hiszen bizonyítani akart. Bizonyítani a népe, a Bölcsek Tanácsa, de legfőképp atyja szelleme előtt. Ám ahogy eddigi életében mindig, ezúttal is kudarcot vallott. Júlahoor seregei sosem fogytak el, sőt, ha hinni lehetett a beszámolóknak, valójában megölni sem lehetett őket. Mindezek ellenére volt még egy remény. Az oly sokat emlegetett Szív.

Hogy maga a Szív mi is valójában, már senki nem tudta, hiszen korok óta Shamedaj rejtekében bújt. Egy ereklye, hatalmas erejű drágakő, a bölcsek így elmélkedtek. Arról sem volt fogalmuk, mit is várhatnak tőle, végtelen erőről, hatalomról beszéltek a krónikák. Csupa olyan dologról, ami igen jól hangzott, különösen az ifjú uralkodó számára. Ahogy a herceg végiggondolta az elmúlt hónapok eseményeit, már nem is igazán bánta Júlahoor felbukkanását. Hosszú idő után az Elvoran dinasztiában ő lesz az első, aki hordozhatja a Szívet, és megkapja végtelen hatalmát! Ennél jobbat el sem tudott volna képzelni. Birtokában az Ereklyével több lesz, mint egyszerű halandó, és miután elűzte azt a Júlahoort minden rusnya teremtményével együtt, a szövetségesein pedig szörnyű bosszút állt, valóban istenségként fog uralkodni a birodalom felett. Olyan hatalom birtokosa lesz, melyről apja csupán álmodhatott. Igen, túlszárnyalja őt, legyőzi, és ezúttal nem vall kudarcot. Ezért aztán Tanial úrfi hatalmas izgalommal várta a szertartást, jobban, mint a saját koronázását.

***

A menet olyan hatalmas volt, mintha az egész birodalom csatlakozott volna a királyukhoz ezekben a vészterhes időkben. A menet élén éneklő, kántáló főpapok haladtak, utánuk következett maga Tanial úrfi, aki oly büszkén léptetett pompázatos hátasán, akár egy földre szállt istenség. Annak is érezte magát. Az uralkodó után rögtön testőrök hada következett és az udvar mágusai, majd Liani hercegnő és egy rakás rokon, akik gyanús hirtelenséggel bukkantak föl a családfa oldalágairól. Bizonyára a bál, a fenséges étkek vonzották őket. És a nem mindennapi történelmi esemény. Egyedül a királyné hiányzott. Tanial úrfit rendkívül bosszantotta, hogy édesanyja nincs jelen ezen a fontos eseményen, mintha legalábbis a koronázását hagyta volna ki. Tanama asszony szörnyűséges fejfájásra és lázra panaszkodott, így otthon maradt a lakosztályában. A rokonok után katonák csatlakoztak a menethez, majd boldog-boldogtalan a környező városokból és falvakból.

A hatalmasra duzzadt, feketébe öltözött kígyó erdőkön, mocsarakon haladt keresztül, míg megérkeztek a fenséges Shamedaj színe elé. Pontosabban gyökerei közé, mert a nagy Shamedaj nem volt más, mint egy ősöreg, bűbájos fa, akinek ágai már korok óta nyújtóztak a birodalom csillagai felé. A krónikák úgy tartották, hogy a bölcs Shamedaj csupán Zinahil örököseinek adja át a Szívet, ha eljön az ideje. Amikor szörnyű veszedelem fenyegeti a birodalmat. A papok megkezdték hát rituális táncaikat, fülszaggató, szent énekeket daloltak. A dobok hangja felverte az ősi erdő nyugalmát, a sűrű tömjénfüst pedig minden állatot elűzött a környékről. Nem csoda, ha a nagy Shamedaj végül valóban felébredt erre a szörnyű zsivajra.

A fa valóban ősöregnek tűnt, oly magasra nőtt, akárcsak a császári palota tornyai, törzsét ezer, jól megtermett katona sem érte volna körbe. Nem csoda hát, hogy a menetben részt vevő kisgyermekek és gyengébb idegzetű felnőttek igen messze szaladtak rémületükben, amikor a nagy Shamedaj megrázkódott és beszédre nyitotta kérges száját:

– Valóban hatalmas veszély fenyegeti a birodalmad, ifjú herceg – mennydörögte a fa, ágait egész közel nyújtotta Tanial úrfihoz, aki ennek ellenére büszkén, bátran ücsörgött a lován.

– Akkor bizonyára azt is tudod, miért jöttem – válaszolta a fiú kissé szemtelenül. A körülötte ácsorgó mágusoknak ez egyáltalán nem tetszett, ám szólni sem mertek.

Az öreg fa kis ideig csak dünnyögött magában, majd kijelentette:

– Persze, hogy tudom, a Szívért, melyet korok óta őrzök. Zinahil örökösének.

– Pompás. Akkor essünk túl rajta. – Tanial úrfi lepattant a lováról, és várt. Nem tudta, hogy ez a monstrum miként adja majd át neki a Szívet, de mindenre felkészült. Ám Shamedaj mozdulatlan és néma maradt. A fiú türelme fogytáig várt, körülbelül tíz másodpercig, majd ingerülten kiáltotta: – Kezdjük!

– Mit, ifjú herceg?

– A szertartást! Vagy mit tudom én!

– Miféle szertartást?

– Melynek során átadod a Szívet! Nekem!

– Átadom a Szívet, mikor eljön az ideje. Mikor szörnyű veszedelem fenyegeti a birodalmat. Akkor Zinahil vére ismét hordozza majd Uara örökségét.

– Köszönjük a történelemórát, de most már tényleg térjünk a lényegre. Figyelj csak, fafej! Átadod, amit őrzöl, a Szívet, az örökösnek, nekem. Érthető voltam? Vagy esetleg mondjam lassabban?

– Fenség… – Tolba mester, aki a legközelebb állt az ifjú uralkodóhoz, óvatosan megkocogtatta a fiú vállát. – Fenség… a nagy Shamedaj nem szereti, ha… nem kéne…

Ám Tanial úrfi lerázta magáról a mágus kezét, és hetykén a fa elé sétált. Az összegyűlt tömeg feszülten figyelt, egyetlen hang sem hagyta el a szájukat. Liani csodaszép hátasáról nézte az eseményeket, rossz előérzet gyötörte már azóta, hogy elhagyták az otthonukat.

– A Szívet! Most! – kiáltotta a fiú, mihelyst lecövekelt Shamedaj gyökerei között.

A fa nem mutatta, hogy bármit is magára vett volna az ifjú wyor pimaszságaiból, a maga nyugodt tempójában, mennydörögve válaszolt:

– Bár a birodalomra sötét árnyék vetül, a Szívet, ifjú herceg, neked ki nem adom.

– Mi… micsoda?! – kiáltotta Tanial úrfi, és toporzékolt, akár egy dacos gyerek. – A Szívet akarom, azonnal!

– Mint mondottam. Ifjú herceg, a Szívet neked ki nem adom.

– Van fogalmad róla, ki vagyok?! Te túlméretezett, ostoba gyújtós! Apám Ashin Elvoran császár, a dinasztia dicső örököse!

– Azt te csak hiszed, ifjú herceg.

Döbbent csend ereszkedett a tisztásra, hallgatósága hamarább megértette Shamedaj szavait, mint maga az uralkodó; a fiú tekintetében őrület táncolt, homloka izzadt, és valami fura remegés is úrrá lett a tagjain.

– Az apám Ashin Elvoran, hatalmas uralkodó, családfánk örök és dicső! Zinahil vérét hordozzuk mindahányan!

– Mindahányan, a fattyakat kivéve.

Ezúttal halk sutyorgás kelt életre Tanial úrfi háta mögött, vagy csupán a fiú hallotta úgy. Bomlott elméje már biztosra vette, hogy rokonai kuncognak, nevetnek rajta. Persze senki nem volt olyan elmeháborodott, hogy nevessen az uralkodón, bármily meglepő fordulat is volt ez. Sokkal inkább döbbenet és rémület lett úrrá a tömegen.

Mindenki a saját felfogásával közelítette meg a dolgot. A köznép úgy vélekedett, hogy ilyesfajta erkölcstelenség a császári udvaron belül, hatalmas balszerencse és rossz ómen. Az Elvoran család tagjai rögvest lázas fejszámolásba kezdtek, hogy vajon hányadikak is lehetnek azon a bizonyos trónöröklési listán. Ám a helyzet súlyosságát mégis leginkább a mágusok értették. Rémülten bámulták Shamedaj ősöreg, kérges vonásait; a föld, melybe született, a szeme és füle is volt, mindenről tudott, ami a birodalomban történt. Tehát a bölcs Shamedaj semmiképp sem tévedhetett. A fáról rögvest uralkodójukra esett a pillantásuk, Tanial úrfi valósággal dobálta magát, olyan roham jött rá. Már valóban csak az hiányzott, hogy a földre vesse magát, akár egy hisztis gyerek.

– A Szívet akarom, azonnal! Fogalmad sincs, kivel húzol ujjat! A Szív engem illet, csakis engem! Császár vagyok!

– Távozzatok – mennydörögte Shamedaj, és arca, szája eltűnt, visszahúzódott, mintha máris álomba merült volna.

– Gyere elő, te férges gyújtósnak való! Parancsolom! – Ám a fa nem mozdult, Tanial úrfi pedig a mágusai felé pördült. – Ne csak álljatok ott, mint akik gyökeret eresztettek! Csináljatok valamit!

A fiú őrült tekintete még a leghatalmasabb varázslókat is óvatosságra intette. Szószólójuk, Tolba mester halkan kérdezte:

– Fenség..?

– Csináljatok valamit, azért vagytok! Talán én mondjam meg, miféle bűbájt használjatok?! Gyújtsátok rá az erdőt, attól majd meggondolja magát! Vagy tépjétek ki a gyökereit, küldjetek rá dermesztő jeget, sáskajárást! Férgeket, termeszeket!

Az udvar mágusainak valóban apró ujjgyakorlat lett volna mindez, ám Tolba mester alázatosan megrázta a fejét:

– Nem tehetjük, nagyuram…

– Mi az, hogy nem tehetitek?!

– Sajnálom, fenség… Shamedajt a legősibb, leghatalmasabb varázs védi… egyszerűen nem tehetjük…

– Idióták, hasznavehetetlenek vagytok mind! Kontárok, szemfényvesztők! Akkor majd magam csinálom!

Mindenki elhűlve nézte, ahogy a fiú az egyik katonához rohant, elkobozta tőle a harci fejszéjét, majd nemes egyszerűséggel Shamedaj törzsének esett vele. Az ifjú herceg vézna testalkatával valószínűleg nem sok kárt tehetett volna a fában, ám az első csapás után Shamedaj ismét életre kelt. Barátságos, kissé mélabús ábrázata helyett ezúttal dühös, torz maszkot öltött, egyik ágával elkapta Tanial úrfit a lábánál fogva, alaposan megpörgette a levegőben, majd olyan messzire hajította, hogy a tömeg csak lesett utána. Szerencsére Tolba mester még időben latba vetette a tudományát, és nem hagyta, hogy a herceg összezúzza magát, egy gyors bűbáj segítségével tompította a zuhanását.

Liani elhűlve figyelte az eseményeket, majd azonnal a testvére segítségére sietett.

– Ne nyúlj hozzám! – kiáltotta Tanial úrfi, és kis híján fellökte a nővérét.

– Nem esett bajod? – kérdezte a lány.

– Takarodj az utamból!

A hercegnő rémülten figyelte, ahogy öccse átverekedte magát a bámészkodók tömegén és nyeregbe pattant.

– Hová mész?! – kiáltotta utána, ám Tanial úrfi erre sem válaszolt. Liani szíve a torkába szökött, valahol, a lelke mélyén tudta jól, mi jár a testvére fejében. Mire készül. Így azonnal lóra pattant ő maga is, és a nyomába eredt.

A királyi gyermekek kiváló lovasok voltak, és mivel a legjobb hátast ülték az egész birodalomban, valóságos szélvészként söpörtek át az erdőn, mezőn, falvakon. Liani egyetlen pillanatra sem tágított a testvére mellől, egész úton a nyomában loholt, majd a kastélyba érve mindenhová követte. Tanial úrfi, akár egy dúvad, úgy csörtetett végig a termek során, egyetlen pillanatra sem mutatta, hogy észrevette volna a nővére jelenlétét.

A fiú elsőként a kertek irányába rohant, édesanyjukat ott látták utoljára. Ám az asszonynak ezúttal nyomát sem találták; Tanial úrfi pillanatok alatt úti célt változtatott, és ezúttal rendületlenül menetelt a császári lakosztályok irányába.

– Mit akarsz?! Állj meg! – kiáltotta Liani kétségbeesetten, már az édesanyjuk hálószobája előtt jártak. Öccse azonban, ahogy eddig, rá se hederített. Sőt, arca eltorzult maszkká változott, és ezúttal a kardját is kivonta a helyéből.

– Mit művelsz?! Azonnal állj meg! Megőrültél?! – A hercegnő kétségbeesett sikoltására senki nem válaszolt, pedig az őrök hada most is ott strázsált a folyosón és a királyné lakosztálya előtt. Mivel senki nem vette a bátorságot, hogy megállítsa az uralkodót, a lánynak kellett intézkednie. Liani az öccsére ugrott és megpróbálta a kardot kicsavarni a kezéből. A herceg valószínűleg előbb-utóbb elvesztette volna a küzdelmet a nővérével szemben, ám rögtön az első pillanatban intett az őröknek, akik ezúttal nem késlekedtek. A hercegnőt elrángatták Tanial úrfi közeléből, majd gondoskodtak róla, hogy több kellemetlenséget ne okozhasson. Karjait hátracsavarták, Liani moccanni sem tudott. A fiú ezután minden akadály nélkül rohamozhatott a királyné lakosztálya felé, anyja ajtaját valósággal berúgta.

A hercegnő zokogva vergődött a katona szorításában, a testvére őrült tekintetét látva szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy megteszi. Ám a császári lakosztályra teljes némaság borult, az őrök még tétováztak kis ideig, majd maguk is a bejárathoz óvakodtak.

Tanial úrfi kivont karddal ácsorgott a szoba közepén, tekintetét egyetlen pontra szegezte. A királyné az íróasztalára borult, fejét a karjaira hajtotta, arca oly békés volt, mintha valóban csak aludt volna. A kékesen ragyogó üvegfiola ott ált az ágya mellett, az éjjeliszekrény tetején.

Lianit és öccsét emlékek áradata sodorta magával, sokszor látták édesanyjukat annál az asztalnál. Az asszony nem csupán gyönyörűen énekelt, hanem verseket is írt. Gyakorta éjszakákba nyúlóan.

A lány kitépte magát a fogvatartója kezéből, az édesanyjához rohant és zokogva átölelte. Néha-néha az öccse felé tekintett, reménykedett benne, hogy osztozik a gyászában. Ám a fiú még mindig csak ácsorgott, kővé dermedten. Kardját végül leengedte és kiszaladt a szobából.

Az őrök is kihátráltak, nem kívánták a leányt a gyászában zavarni. Liani magára maradt. Magára maradt a fájdalmával, és magára maradt a kastély falain belül is. Hiszen csupán az édesanyja volt, aki törődött vele, aki szerette.

Az elkövetkezendő napokban, hetekben mindenki tudta, mi történt, és cseppet sem lepődött meg azon, hogy a királyné önként vetett véget az életének. Fattyú gyermeket hozott a világra, az uralkodót, sőt, az egész udvart az orránál fogva vezette. Ez hatalmas szégyen volt. Talán sosem derült volna ki botrányos viselkedése, ha a herceg nem indul a Szívért azon a napon. A fiúnak ott, a nagy Shamedaj színe előtt kellett megtudnia, hogy akit eddig atyjának hitt, semmi köze sincs hozzá. Szörnyű botrány, szégyen. És gyávaság. A királyné inkább meghalt, semhogy a fia szemébe nézzen a menet végeztével!

Ilyesfajta szóbeszéd keringett az udvarban, amely még több fájdalmat okozott a hercegnőnek, és magának az uralkodónak is. Tanial herceg hetekre bezárkózott a szobájába, nem mert senki szeme elé kerülni, annyira szégyellte magát a származása miatt. Hirtelenjében az egész élete összeomlott, ha színe elé hozzák valódi apját, őt bizonyosan megölte volna.

Liani teljesen másként látta a dolgokat. Bár ő maga is meglepődött, hogy édesanyja ilyen súlyos titkot hordozott éveken keresztül, és még neki sem mondta el, egyáltalán nem volt dühös rá. Hogy ki lehetett Tanial úrfi édesapja, azt soha nem tudták meg. Liani sokszor hallotta, ahogy ingyenélő rokonaik a kertésszel, a főkomornyikkal és egyéb alantas személyekkel viccelődtek. Ám a lány tudta, bárki legyen is, nagyszerű férfiú volt.

A királyné hagyott búcsúlevelet a gyermekeinek, melyet elsősorban a leányának címzett. Fiától csupán bocsánatot kért az éveken át tartó hazugságért, mást nem üzent neki, hiszen jól tudta, fölösleges volna. A herceg már túlontúl eltávolodott tőle, szinte idegenként éltek egymás mellett. Leányának azonban kitárta a szívét. A hercegnő gondos helyre tette édesanyja utolsó szavait, szinte minden nap elolvasta a tőle kapott levelet. Egy szomorú, ám büszke asszony gondolatai bontakoztak ki a sorok között, Liani számára ez a néhány mondat volt a legfontosabb, pár nap után már kívülről tudta őket:

 „Leányom, jól tudd, soha nem bántam, amit tettem. Legfeljebb csupán azt, mikor kezemet az uralkodónak nyújtottam. Nem hallgattam a szívemre, és ezért súlyos árat fizettem. Általában két út létezik, amit elvárnak tőlünk, ezt súgja eszünk is. A másikat szívünk diktálja, és ha bárkinek beszélsz róla, megvetés, ellenségeskedés jut osztályrészedül. Ez az út a nehezebb, ám mindenképp kifizetődőbb, hisz másként nem élhetsz. Legyél hát bátor, sose félj az ismeretlentől, ha szíved útja odavisz. Drága kis Hollóm, röpülj szabadon!

Most talán dühös vagy rám, amiért magadra hagylak, tudom, rajtam kívül senkid sincs e falak közt. Ám mást nem tehetek. Bár nem szégyellem, hogy szerettem, családunk és az udvar megvetése hatalmas és borzalmas. Különösen testvéredé. Eltávozok, ám népünk tanítását sose feledd. Mindig ott leszek körülötted, szívem más élőében dobog tovább, látlak a madarak szemével és érintelek a virágok szirmaival.”

Liani egyetlen percig sem haragudott az édesanyjára, csupán mérhetetlen szomorúságot és magányt érzett. Ráadásként személyes gyászán túl sötét árnyék vetült a birodalomra és a testvérére is. Vajon egy fattyú meddig maradhat király?

***

Hosszú idő után a Bölcsek tanácsa egyedül ült össze, az uralkodó jelenléte nélkül. Ez ugyan felrúgott minden megállapodást, ám a nagyhatalmú mágusok mindig is a szabályok fölé helyezték magukat, és ennek gyakorta hangot is adtak a történelem során. Az uralkodó jövője valóban a napirendi pontjaik között szerepelt, ám akadt egy ennél sokkalta fontosabb dolog is.

– Shamedaj csupán Zinahil örökösének adja ki a Szívet. – A herceg jelenléte nélkül a Tanács tagjai felszabadultan vitatkoztak, egymást túlkiabálva beszélték meg ügyes-bajos dolgaikat a kastély egyik rejtett termében.

– Miként lehetséges, hogy nem tudtunk a királyné viselt dolgairól?

– Talán valaki tudott róla… csak épp nem tartotta fontosnak, hogy közölje velünk.

– Félelmeink beigazolódni látszanak. A császár valószínűleg soha nem volt képes rá, hogy gyermeket nemzzen. Vele együtt Zinahil vére is kiveszett.

– Kit érdekel az átkozott dinasztia?! Sokkal nagyobb gondunk az ellenség, aki határainkat fenyegeti. A herceget rá kell vennünk, hogy újabb sereget toborozzon, és Júlahoor ellen vonuljon!

– A Szív nélkül nincs esélyünk, azt hiszem, az elmúlt hetek eseményei is ezt bizonyítják. – Iftar mester felemelkedett a székéből és integetve próbálta lecsillapítani a társait. Ám a meglett korú férfiak és asszonyok már olyannyira belemelegedtek a vitába, hogy csupán egy dolog segített. A mester halk, bűbájos szavakat mormolt, néhány pillanattal később néma csend ereszkedett a teremre. A tanács tagjai elképedve vették tudomásul, hogy szájuk mozgott, ám egyetlen hang sem jött elő a torkukból. Ez végre arra sarkallta őket, hogy a vezetőjük felé forduljanak. Iftar úr színpadiasan meghajolt:

– Köszönöm kitüntető figyelmeteket. Most, ha megengeditek, elmondom az én véleményemet. Való igaz, a Szív nélkül sötét kor köszönt ránk. Régen történt már, amikor démonok és más fattyak jártak köztünk, az efféle szörnyetegek a mágia megnyilvánulásának legősibb formái. Nem tudjuk, miként harcolhatnánk ellenük. Rendkívül sajnálatos, hogy ifjú királyunkról kiderült… nem veheti át Zinahil örökségét. Ám van valaki, aki talán igen.

A csendvarázs, úgy tűnt, elvesztette erejét, mert az egyik asszony hozzátette:

– Shamedajt a legősibb varázs hozta létre, nem hinném, hogy bármilyen módon becsaphatnánk.

– Nem is kell. – Iftar mester büszkén hordozta végig tekintetét a társain. – Talán már sokan nem emlékeztek rá, mert vagy tíz esztendeje történt. Ám akkor, bölcs előrelátásunk bizonyítékaként, megmentettük egy ifjú herceg életét. Kinek vérében Zinahil öröksége buzog, aki ugyan retteneteset cselekedett, ám mégis túl értékes volt a halálhoz. Odayin Elvorant száműztük. A Ködön túlra.

– Azt az éjszakát nem lehet elfelejteni… – dünnyögték néhányan.

– Hölgyeim és uraim. Úgy hiszem, eljött az idő, hogy egy kisebb követséget indítsunk útnak abba a távoli birodalomba.

– Ez volna az egyetlen esélyünk? Egy áruló kezébe helyezzük népünk leghatalmasabb ereklyéjét? Ráadásként… ki tudja, mi van odaát? És ha már nem is él?

– Bízzunk benne, hogy életben van. Másként nem lehet. Hiszek a sorsban. Hiszem, hogy Odayin Elvoran végzete, hogy korok után ő hordozza a Szívet, ősei dicsőségére.

Újabb sutyorgás kelt életre a teremben, Iftar mester gyűlésük első napirendi pontját elintézettnek tekintette, így ezúttal nem csitította a társait. Csupán megköszörülte a torkát, és visszaült a helyére. Azért ezt még odadünnyögte a mellette ülő hölgynek:

– És reménykedjünk benne, hogy az Elvoran család eme ágának női tagjai némileg erkölcsösebb magatartást tanúsítottak.

***

A csapatot a lehető legkörültekintőbben válogatták össze. Elsőként mindjárt szükségük volt egy bűbájtudóra, akinek ereje elég nagy, ám korántsem olyan fontos személy, esetleges vesztesége nem ró nagy terhet a császári udvar védelmére. Választásuk az ifjú Anára esett; a lány nemrégiben fejezte be tanulmányait a palotán belül működő iskolában, és képességeivel, jó eredményeivel messze felülmúlta a társait. Sőt, még néhány mesterét is. Az ifjú hölgy kellőképpen ambiciózus teremtés hírében állt egy ilyen vállalkozáshoz, nem is kellett sokáig győzködni.

Aztán szükség volt valakire, aki közelről ismerte Odayin Elvorant, hasonló személyből mindjárt kettő is akadt. Az első Tiburon Alaskar. A férfi, aki az elmúlt években is hűségesen szolgálta az udvart, az ifjú, rangja vesztett herceg nevelője volt egykoron. Neki több szerepet is szántak. Egyrészről rábízták az expedíció védelmét, másfelől pedig a tanács tagjai abban reménykedtek, hogy mint zord atya, majd kellő szigorral dörrent rá a neveltfiára, ha az makacskodna a visszatérését illetően. A másik maga a hercegnő volt. Mivel a Bölcsek jószerével mindenről tudtak az udvarban, annak idején az ifjú szerelmesek bimbódzó kapcsolata sem kerülte el a figyelmüket. Tudták, hogy egy kedves, csábos arc sok mindenre képes, talán többre, mint bármely kard vagy egyéb fegyver. A hercegnő erről természetesen mit sem tudott, a Tanács úgy intézte a dolgot, hogy a lány magától jelentkezzék a feladatra.

Ők hárman alkották a csapat magját, ezenkívül még adtak melléjük pár katonát, ám nem sokat, hiszen az expedíciót titkosnak szánták, nehogy az ellenség megneszelje, mire készülnek. Hiszen ha az ifjú Odayin eddig túl is élte a Ködön túli birodalom viszontagságait, az akani nép és Memmon mester csatlósai biztosan gondoskodnának róla, hogy eltegyék az útból.

A kis csapat nem egészen egy hónapot kapott a felkészülésre, idejük java részét Niben úr laboratóriumában töltötték, és olvasgatták, tanulmányozták a mester feljegyzéseit. A Ködön túli nép, az emberek nyelve meglehetősen kemény diónak tűnt a számukra, ám néhány szót mégis megtanultak, szokásaikat az eszükbe vésték. Niben mester térképeket is készített annak idején, ezeket is megnézték, bár a legtöbb rajz átláthatatlan firkálmány volt.

A sok furcsa mesét, amit az öregúrtól hallottak, hitték is, meg nem is. Hogy testük teljesen más formát kapna a Ködön túl, ahogy minden felszerelésük a hajójuktól kezdve a legapróbb piszokig a zsebükben… Ez elég hihetetlenül hangzott.

A csapat java része erős fenntartással viseltetett az expedíció iránt, különösképp a tengerészek, akik képtelen voltak megszabadulni a babonáiktól. Talán egyedül Liani várta az utat. A hercegnő, bármennyire igyekezett is, nem tudta Odayin Elvorant kiverni a fejéből. Tudta jól, hogy a fiú borzalmas dolgot művelt, és az esze azt súgta, sosem bocsáthat meg neki. Mégis, az évek múlásával egyre inkább rádöbbent, hogy nem élhet nélküle. Fogalma sem volt, mi lehet odaát, abban a messzi birodalomban. Talán Odayin már nem is élt… Vagy épp megházasodott és gyermekei is születtek… Mégis, gyakorta álmodozott róla, hogy egy nap utánamegy és megkeresi, még ha évekbe telne is. Különösen az édesanyja halála után gondolkodott ezen, olyannyira magányos volt, hogy szinte szólni sem tudott kihez, Bagut leszámítva. Ráadásként a királyné levele sem hagyta nyugodni. Valamiért az a különös érzés gyötörte, hogy amikor anyja a szív útjáról beszélt, mely az ismeretlenbe viszi, a Ködön túli birodalomra célzott, ahol Odayin raboskodott.

Az, hogy a kedvese után szökik, éveken át csupán álom maradt Liani számára. Ennek ellenére megkezdte a felkészülést az új életére. Gyakorta leszökött Niben mester laboratóriumába, és tanulmányozta az emberek nyelvét. Az öregúr beszámolóit is kívülről fújta már, úgy érezte, ismeri a Ködön túli világot, akár a tenyerét.

Amikor csapatával áthajóztak az átjárón, a lány szíve oly hevesen vert, hogy majd kiugrott a helyéből. Újból láthatja őt… Olyan boldogságot érzett, mint még soha életében, vagy legfeljebb tíz évvel ezelőtt… ennek ellenére fogalma sem volt, mi lesz azután, ha rátalálnak Odayin Elvoranra. Vajon még mindig szereti őt? Tudnak miről beszélni, szóba áll vele? És egyáltalán… ő maga képes lesz megbocsátani neki?

A rendkívül szigorú biztonsági intézkedések ellenére Memmon mester számára nem maradt titokban, mire is készülnek ellenfelei. Júlahoor betartotta a szövetségük rá eső részét, olyan hatalommal ruházta fel a mágust, melyet halandó még sosem birtokolhatott. Ráadásként egy olyan birodalomba is bepillantást engedett neki, amely egész világuk előtt rejtve volt. Memmon mester megkapta azon képességet, hogy ő maga és csatlósai sértetlenül utazhattak Júlahoor birodalmában. A gyűlölt tükrök visszatértek száműzetésükből, az akani varázslók valóságos átjáróként használhatták őket.

Hatalma és befolyása révén Memmon mester még a császári városba is vitetett egyet újdonsült tükreiből, a csatorna révén bármikor átküldhette a kémeit. Amikor hírét vette, hogy ellenségeik csapatokat küldenek a Ködön túli birodalomba Odayin Elvoran felkutatására, ő maga sem késlekedett. Az első napokban gondolkodott rajta, hogy a fiúnak esetleg újabb szövetséget ajánlhatna. Aztán elvetette mindezt, legutóbbi találkozásuk óta az ifjú Elvoran úr minden bizonnyal igencsak neheztelt rájuk. Elvégre ők rángatták bele a háborúba, gazdagságot, hatalmat ígértek neki, aztán magára hagyták. Memmon mester tudta, más lehetőség nincs, a hercegnek halnia kell, és vele együtt Zinahil öröksége is elvész. Ez utóbbi ugyan sajnálatos, de mi szükségük lenne nekik a Szívre, amikor Júlahoor szövetsége többet ér bárminél?

Így történhetett, hogy pár nap múltával nem egy, hanem mindjárt két hajó is elindult az Átjáróhoz. Előbb a Karom, mely Memmon mester igencsak népesre sikeredett csapatát szállította, majd a Tűzsirály, ami ugyan apró volt, ám villámgyors, és büszkén, félelem nélkül siklott az emberek világa felé.

 

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.8/10 (5 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük