Andrew Lucas McIlroy: Álmokon túl – 22. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul”] Korábbi részek[/button]

 

 

 

Évek teltek el, a birodalomban béke honolt, az emlékezetes éjszaka óta az akani népnek még csak hírét sem hallották. Tanial herceg végre ifjú korába lépett, és növekedés terén beérte a nővérét. Ám ezzel egy időben teljességgel el is távolodott tőle, ahogy családjában, környezetében mindenkitől. A királyné félelmei beigazolódtak, a fia teljességgel azonosult atyja gondolkodásmódjával, ő maga pedig semmit nem tehetett ellene. Hogy a császár miként viszonyult a herceghez és tanításához, azt kiválóan példázta az évenként megrendezett íjászverseny, melynek a palota adott otthont.

A rendezvény amolyan évforduló volt, megemlékezés az évekkel ezelőtti ostromra. Keringett valami kósza pletyka, ami azóta már legendává vált, hogy a harcok elején egy ifjú íjász megmentette a császár életét, így lett az ünnepség elmaradhatatlan része az íjászverseny. A megmérettetésre bárki benevezhetett, aki csak egy kicsit is úgy érezte, hogy esélye van a díjak elnyerésére. A királyi gyermekeknek pedig kötelező volt, legalábbis az ifjú hercegnek bizonyosan. A császár úgy tartotta, hogy fiának példát kell mutatnia, és persze azt is elvárta tőle, hogy győzzön. A herceg mellett Liani is minden évben nevezett, túl jó móka volt ahhoz, hogy kihagyja, és a nevelőapja előtt is szeretett bizonyítani.

Bizonyítani… Az ifjú Tanialban is hasonló érzelmek munkálkodtak, amikor első nyílvesszője a szalmabábukra függesztett cél felé röppent. Ügyes találat volt, a fiú elégedetten elmosolyodott, úgy hitte, apjának is megfelel majd. Míg a bírák közelebbről is szemrevételezték a céltáblákat, maga a császár is kisebb sétára indult a versenyzők között. Neveltlánya eredményét látva elismerőleg bólintott, ellenben fia céltáblájára csupán egy pillantást vetett, arca elkomorult, és ezt morogta:

– Szánalmas.

A herceg kővé dermedten nézett az apja után, kezdeti öröméből hamar kijózanodott. Miként is hihette, hogy egyszer, életében először elégedett lesz vele?!

– Ne is törődj vele… – próbálkozott a hercegnő a testvére vigasztalásával, ám ezzel csak olajat öntött a tűzre. Tanial úrfi rettenetes dühbe gurult: Őt ne sajnálja senki! Íját és nyílvesszőkkel teli tegezét a földhöz vágta, majd elrohant.

A királyné, mintha csak egy lovagi tornát szemlélt volna, a családnak fölállított, díszes páholyban ücsörgött. Egészen eddig ő is jól érezte magát, ám fia távoztakor elkomorult a tekintete. Bár messze volt ahhoz, hogy a beszélgetésüket hallja, jól tudta, mi történt már megint. Hiszen évtizedek óta ezt kellett néznie. Ahogy férje gyötörte a fiát, vég nélkül. Az íjászverseny valóban jó példa volt az uralkodó viselkedésére. A herceg örökös igyekvése, hogy megfeleljen az apjának, majd sorozatos kudarcai, már igen korán eltorzították a személyiségét. A királyné ezzel akkor szembesült legelőször, amikor észrevette, hogy fiából hiányzik a gyógyítás képessége. Pontosabban kiveszett, kihalt belőle. Olyasvalaki, aki önző, tombol benne a hatalomvágy, és a szíve kőből van, aligha kérheti a természet segítségét és oltalmát. Tanama asszony még a kezdetekkor megpróbálkozott azzal, hogy a fiát kimenekítse az udvarból. Otthonában rendkívül nagy tudású bölcsek éltek, azzal érvelt, hogy a herceg színvonalas oktatásban részesülne a Könnyek Völgyében. Az uralkodó természetesen hallani sem akart a dologról, helyette ő maga szerzett tanítómestereket a fia számára. A királyné tehát mást nem tehetett, mint hogy a lehető legjobban szerette a gyermekét, hátha ezzel ellensúlyozhatja a császár viselkedését. Mindez azonban kevésnek bizonyult. Furcsa és érthetetlen dolog volt az asszony számára, ám úgy látta, hogy a herceg nagyon is szerette az apját. Bár talán nem is szeretet volt ez, hanem sokkal inkább valami torz ragaszkodás. Ragaszkodás olyasvalakihez, aki nála erősebb és nagyobb, aki előtt az egész világ meghajol. A császár nem sejtette, hogy voltaképp a saját sírját ásta, miközben azon fáradozott, hogy a fiából kemény, hajthatatlan, könyörtelen uralkodót faragjon.

***

A királyné az évek múlásával már leszokott arról, hogy férjét bírálja a gyermekükkel kapcsolatos viselkedése miatt. Ám Liani, aki akkor is szerette az öccsét, ha az számítóvá és hataloméhessé vált, sosem hagyta szó nélkül atyjuk magatartását. Az emlékezetes vacsorán is épp emiatt robbant ki köztük a vita. Ashin úr a sárga földig lehordta a herceget és elkobozta tőle a kedvenc hátasát, amiért a fiú nem a megfelelő eredményt produkálta egy fontos vizsgáján. A császár szókincse kifogyhatatlanak bizonyult, ha a fia megalázásáról volt szó. Liani jó ideig ökölbe szorított kézzel tűrt, várta, hogy az öccse megszólaljon végre. Végül nem bírta tovább.

– Most már elég ebből! Fogd be a szád! – kiáltotta a lány, és nem sok választotta el attól, hogy villáját a nevelőapja kézfejébe mélyessze. Ezerszer is megbánta már, amiért részt vett a vacsorán, de hát sajnos nem tudta mindig kimenteni magát. – Még egy szó… és… és én nem tudom, mit csinálok! Te pedig csak hallgatsz! Ne hagyd magad! Mondj valamit! – Ez utóbbi már a testvérének szólt, a fiú valóban csak ücsörgött a helyén és hallgatott. Mint mindig. Bár ezúttal volt valami a tekintetében. Valami gonosz mosolyféle, felülemelkedés, várakozás…

A herceg helyett Ashin úr válaszolt Liani szavaira:

– Hogy beszélsz te velem?!

– Úgy, ahogy kedvem tartja! És ahogy megérdemled!

– Vigyázz a szádra, vagy megjárod!

– Miért, mit csinálsz, börtönbe csukatsz?! Vagy szörnyűséges száműzetésben lesz részem?! – A száműzetés meglehetősen kínos téma volt odahaza Odayin Elvoran távozása óta, a hercegnő is csupán haragjában mondta ki. Ennek eredményeképp kínos csönd ereszkedett a teremre, az uralkodó is nyugalmat erőltetett magára, és már csupán a fogai közt sziszegte:

– Annyi eszed sincs, mint az anyádnak! Már jó előre megmondtam, nem tűröm, hogy bárki beleszóljon, miként nevelem a fiam!

– Ezt te nevelésnek nevezed?!

– Áhh, nem is értem, miért állok le veled folyton vitázni. Túl ifjú vagy még ahhoz, hogy megértsd. Talán idővel benő a fejed lágya.

– Mit is kéne megértenem? Gyerünk, magyarázd el, talán mégsem vagyok olyan hülye, és megértem! Hallgatlak!

Ashin úr vére ismét a fejébe szökött, öklével az asztalra csapott. Bár már ekkor érezte, hogy valami nincs rendjén vele. A halántéka körül enyhe fájdalom lüktetett.

– Az öcséd vállát sokkalta nagyobb teher nyomja, mint azt te elképzelhetnéd! Halálom után ő veszi át a koronát, hatalmas, gazdag birodalom örököse! Ahhoz, hogy király lehessen, megvédhesse, ami az övé, ezreket küldjön csatába és talán a halálba, erősnek kell lennie! Keménynek, hajthatatlannak, könyörtelennek! Ez a dolgok rendje! Meg kell tanulnia, hogy minden egyes cselekedetének súlya van, mindenkinél jobbnak, erősebbnek, okosabbnak, ravaszabbnak kell lennie!

– És szerinted úgy lesz erős, ha fattyúnak és idiótának nevezed? Egy jó király nem kegyetlen! Szörnyeteget csinálsz belőle!

– Igen, szörnyeteggé kell lennünk, hogy mi tapossunk el másokat, és élhessünk! Csupán szörnyetegek képesek háborút nyerni, mert az élet mit sem számít nekik! Ha eljön az idő, és a sors úgy hozza, a fiam megmenti majd a népét azzal, hogy csatákat nyer és katonáit minden lelkiismeret-furdalás nélkül küldi a halálba! Ezért van, hogy mi uralkodunk, és nem az a paraszt, aki a földet túrja odaát! A dinasztia évezredek óta virágzik, és ehhez semmi köze Zinahil vérének! Csak mi vagyunk! Igen, a szörnyetegek!

Liani megsemmisülten hallgatott. Talált némi igazságot a nevelőapja szavaiban: nem mindenki képes rá, hogy elviselje az uralkodás súlyát, sőt, nagyon kevesen… Ám volt itt még valami más is… A lány a tekintetét a császárra szegezte, egész halkan, nyugodtan beszélt:

– Mindez igaz… csak épp azt felejted el, hogy a háborúkat is mindig az ilyen szörnyetegek kezdik. Ez egy körforgás, amelyből már nem szabadulhatunk… Nem érted? Minden király szörnyeteget csinál a fiából, hogy megvédhesse magát a másiktól… Pontosan azt hozod létre, amitől rettegsz.

Ashin úr még csak fontolóra sem vette a lánya szavait, helyette inkább felkuncogott, majd jó nagyokat kortyolt a borából. Liani az anyjára nézett, a királyné tökéletesen értette, miről beszélt, ez egy kissé megnyugtatta. Az viszont már kevésbé, hogy az öccse tekintetében is ugyanazt a gúnyt, lesajnálást látta, mint az apjáéban.

– Elég ebből… még a vacsorám sem költhetem nyugodtan – morogta férfi, és a villája után nyúlt.

– Te kezdted – tette hozzá Liani, hogy az övé legyen az utolsó szó.

Ezután néma csend ereszkedett a teremre. Az uralkodó bosszúsan, ám méltóságteljesen fogyasztotta a vacsoráját, a tekintetét egyetlen pontra, a tányérjára szegezte. Ám hirtelenjében valami megváltozott. A férfi keze reszketni kezdett, a vonásai eltorzultak, két orcáján bőrpír égett, mintha magas láz gyötörte volna. Mivel az asztalnál ülők nehezteltek a családfőre, sokáig rá se nézetek, így csupán a csörömpölésre figyeltek fel.

Ashin úr teste szörnyű görcsbe rándult, mielőtt leesett volna a székéből, belemarkolt a terítőbe, így minden sodort magával. A tányérok, ezüsttálcák, kristálypoharak milliónyi cintányérként szóltak a márványpadlón. Liani és a királyné azonnal az uralkodóhoz siettek, a hercegnő különösen megrémült, azt hitte, ő bosszantotta fel a nevelőapját annyira, hogy végül szélütést kapott. Bármennyire is utálta, azt azért nem kívánta, hogy meghaljon. A teremben mindenki Ashin úr megmentésén munkálkodott, az apródok gyógyító után szaladtak, a katonák felemelték a férfi testét és az egyik kanapéra fektették. Csupán egy valaki volt, aki nem mozdult. Tanial úrfi ugyanúgy ült az asztalnál, akárcsak percekkel ezelőtt, két kezét összefonta, rezzenéstelen arccal figyelte az eseményeket. A királyné felnézett a fiára, olyasmit látott a szemében, ami megijesztette. Ő már ekkor tudta. Mindezek ellenére fásultan nyugodott bele a megváltoztathatatlanba. A férje a keze közt halt meg, gyermeke pedig végleg letért az ösvényről, amelyet neki szánt volna. Új korszak köszöntött a birodalomra. Első Tanial császár uralkodásának ideje.

***

Míg a wyor nép fiatal uralkodójáról suttogott, Tanial úrfi pedig a koronázási szertartását tervezgette, addig egy távoli birodalom szintén újdonsült királyát ünnepelte. A különbség csupán annyi volt, hogy az akani uralkodó, III. Agaros valóban természetes halállal távozott az élők sorából. Trónját fiára, Atianar hercegre hagyta, aki nem csupán a koronát örökölte atyjától, hanem a gondolatait, eszméit és terveit az eljövendőre nézve. Mert bár az akani nép jó időre eltűnt a felszínen lakók szeme elől, soha nem adták föl a törekvéseiket, hogy bosszút álljanak a testvéreiken, és újból a fényben éljenek.

Az akani nép száműzetése korokkal ezelőtt történt, a legapróbb gyermekek is betűről betűre ismerték az ősi mesét: Azokban az időkben, amikor még démonok jártak a földön, két testvér uralkodott a népük felett. Egyikük kegyetlen, hataloméhes, másikuk önzetlen, jóságos férfiú volt. Előbbi a wyor, a második pedig az akani nép őse, nem is lehetett másként. Szörnyű háborúk dúltak akkoriban, a tükörkapuk, melyek más világokba vezettek, tárva nyitva álltak. Bár a démonok hatalmas ellenfélnek bizonyultak, mégis akadtak olyan elbizakodott bűbájtudók, akik e szörnyetegek nyomába eredtek, hogy megkaparintsák a szívüket. Egy démon szíve hatalmas ereklye volt, végtelen erővel látta el a tulajdonosát. A krónikáik csupán egyetlen személyt említettek, akinek sikerült mindez: Zinahil, a szépséges, Uara szívét hordozta évszázadokon át. A két testvér mindent megtett a hős leány szövetségéért; a kezdeti időkben együtt harcoltak, legkiválóbb bajnokaik visszaverték a démonok seregét és megsemmisítették az átjárókat. Ám mihelyst béke köszöntött a birodalomra, a wyor király szörnyű tervet szőtt a testvére ellen. Képtelen volt osztozni a hatalmon, ezért fivérét és háza népét elűzte, Zinahil szerelmét pedig csellel szerezte meg. Az akanik királya, hogy népének békességet találjon, a föld alá költözött, és itt építette fel birodalmát, Darcant.

Az akani nép krónikásai ekképp mesélték eredettörténetüket, mindannyiukban ott élt hát a vágy, hogy visszaszerezhessék jogos tulajdonukat, a földet, ahonnan elűzték az őseiket. A császári palota elleni ostromra éveken át készültek, voltaképp mióta Agaros király trónra lépett, semmi más nem foglalta le az életüket, csupán a bosszúvágy. Ez volt Atianar herceg valódi öröksége.

Az ifjú uralkodó minden tőle telhetőt megtett, hogy atyja nyomdokaiba lépjen. Mágusai és feltalálói rettenetes harci szerkezetek, gépek megalkotásán dolgoztak, bűbájtudói a legsötétebb feketemágia rejtelmeibe vetették magukat. Meg kell hagyni, nem sok eredménnyel. Az évekkel ezelőtti ostrom hatalmas érvágás volt a földalatti birodalomnak, nagyon nehezen tértek magukhoz, mind az anyagiak, mind a szellemiek terén. Ám egy nap mégis rájuk mosolyogtak az Ősök.

***

Nahuatli és társai már vagy fél éve úton voltak, a lábukat térdig járták Darcan birodalmának útvesztőiben. A csapat rendkívüli kihívás előtt állt, az ősi világ egy nagyhatalmú ereklyéjét, a Fekete Tükröt kellett felkutatniuk. Mivel sok régi térkép és kódex a felszínen maradt, a feladat első része Hupiának jutott. A wyor nép sokszor nem is tudott róla, micsoda titkok rejtőztek a könyvtáraik mélyén, vagy épp az otthonukban. Az asszony azonban gondoskodott róla, hogy ezek az irományok jó helyre kerüljenek. Bár igen veszélyes küldetés volt, Hupia majd tíz évet töltött a fényben járók között, és megszerzett minden információt, amire csak szükségük lehetett. És persze emellett a gazdag wyor családokat az értékeiktől is megszabadította. Munkálkodását siker koronázta, a kalandozócsapat elindult Hokadalaj templomának felkutatására.

Az akani nép hosszú életében fél év röpke időnek tűnt, ám nem akkor, ha kísértetjárta barlangokban, dohos, romos termekben kellett eltölteniük mindezt. Ráadásként minden sarokban, kő mögött ellenség lesett rájuk. Kígyók, bogarak nyüzsögtek a csarnokok sötétjében, némelyikük mérge egyetlen szempillantás alatt ölt. Nem egy társukat, kísérőjüket vesztették el ily módon. Ám a csúszómászóknál sokkalta rettenetesebb dolgok is vártak rájuk, szinte mindennapos csatát vívtak a legkülönfélébb dögevőkkel és ragadozókkal, melyek már évezredek óta tenyésztek a labirintusok mélyén.

Az út vége felé már csak a jól összeszokott kalandozócsapat maradt, Nahuatli legközelebbi barátai és társai. Teherhordóikat mind egy szálig elvesztették, élelmük is odalett, így jó ideje a környezetükben levadászott állatokból lakmároztak. Friss víz akadt bőven, a barlangrendszerekben édesvizű patakok csörgedeztek. Annak ellenére, hogy mindannyian a kalandlelkűek népébe tartoztak, akik egyetlen percre sem tudtak megülni a hátsójukon, rendkívül hiányolták az otthonuk kényelmét, a jófajta borokat és ételeket. Ezért aztán hatalmas üdvrivalgás, kurjongatás visszhangzott a barlangrendszer falai közt, mikor a kis csapat átjutott a törmelékek között, és először tették a lábukat Hokadalaj templomának lépcsőjére.

A terem óriási volt, szinte úgy tűnt, hogy a roppant oszlopcsarnok a semmibe vezetett. Nahuatli és barátai lassan óvakodtak előre, mivel már tapasztalták néhányszor, hogy az őseik furmányos csapdákat is hátrahagytak. Rémségesnél rémségesebb faragások közt folytatták útjukat, a falakról, mennyezetről az ősidők szörnyei lestek rájuk. Emiatt is óvatosan haladtak, bár a sötétben kiválóan láttak, nehéz volt eldönteniük, melyik árnyék él, és melyik alussza évezredes álmát kőbe vésve. Ám amint elértek a templom túlfelére, ahol hosszú, cirádás lépcsősor várt rájuk, figyelmük is lankadt, és tekintetük egyetlen pontra szegeződött.

Odafönt, a lépcső tetején megpillantották azt, amiért jöttek. A fenséges tükör a terem homályában pihent, oly hatalmasnak tűnt, hogy akár maga Nahuatli is átléphetett volna rajta minden nehézség nélkül. Pedig a férfi fajtájának egyik legkiválóbb példánya volt, mind magasság, mind erő terén. Eszét pedig pótolták a társai, különösképp a furmányos Hupia.

A kis csapat megtorpant a lépcső aljában. Legendáik úgy tartották, hogy a Tükör az ősi átjáró egy darabja volt; most cirádás keretbe foglalva aludta évezredes álmát. Valóban aludhatott, felülete leginkább szürke, halott kőnek tűnt. Mivel az akanik hasonlóan tartottak a tükröktől, akár a wyor nép, még a sokat próbált kalandozóknak is gondot jelentett, miként közelítsék meg.

– Egyszerű, sorsot húzunk – jelentette ki Acu, aki Hupiához hasonlóan leginkább az alvilági tudománya révén segítette csapatát a nehéz időkben. A többiek csupán mormogtak az ötlet hallatán, jól tudták, hogy társuk akkor is csalt, ha egyszerű, barátságos kártyapartit játszottak tét nélkül. Nyilvánvalóan semmi kedve a tükör közelébe merészkedni, ezért ajánlotta föl a sorshúzást…

– Egyáltalán… minek nézzük meg közelebbről? Elvégeztük a dolgunk… megtaláltuk… Elvinni nyilvánvalóan nem tudjuk. – Emar, a csapat varázslója, mint mindig, most is bölcsen szólt. – Ez már az uralkodó dolga, és a mesteré.

– Ne mondd, hogy téged nem érdekel, mi a fene ez.

– Tudjuk, mi ez. A Fekete Tükör. Átjáró Júlahoor birodalmába. – Hupia pár lépést közeledett a lépcső felé, elgondolkodva nézett föl.

– Fekete Tükör… én semmi feketét nem látok benne. Olyan, mintha… kővé vált volna…

– Hát épp ez az, amiért… nem kéne közelebbről szemügyre vennünk… Valami… rosszat érzek.

– Te mindig rosszat érzel, Emar – mormogta Nahuatli, majd elindult fölfelé a lépcsőn.

– Különösen, ha a közelemben vagy… – dünnyögte a varázsló.

A többiek kicsit fellélegeztek, amikor a férfi döngő léptekkel a tükör felé indult, örültek, hogy magára vállalta a feladatot. Bár ha ilyesfajta helyzetbe kerültek, mindig ez volt a dolog vége. A nagy Nahuatli feláldozta magát… Persze, a dicsőség is neki jutott. Hallott valaki éneket a szépséges Hupiáról, vagy a csavaros eszű Acuról? Vagy épp a nagyhatalmú Emarról? Hát nemigen. Pedig már majd egy évszázada rótták együtt a kalandorok útját.

Nahuatli hamar feljutott a lépcső legtetejére, ott megtorpant, és tekintetét a tükörre szegezte. Megvizsgálta a keret faragásait, sikító, vak, rettenetes maszkok néztek vissza rá. A férfi nem szívesen ismerte be, de őt magát is rossz érzés kerítette hatalmába.

Hirtelenjében, mintha csak egy óriás nyitotta volna ki fekete szemét, a tükör életre kelt. A szürke felszín eltűnt, helyébe koromfekete üresség lépett. Csupán aki közel állt hozzá, Nahuatli látta, hogy a fekete semmi álcája valóban egy tükör felszínét rejtette. Bár érezte, hogy veszélyben van, nem tudta legyűrni a kíváncsiságát. A környező termet és önmaga hasonmását is viszontlátta a túloldalon. Akár egy valódi tükörben, csupán minden fekete volt és valahogy… üres.

– Mi történik?! – hallotta Hupia hangját odalentről.

– Semmi – kiáltott vissza a férfi. – Valóban semmi, csak… – Érezte, hogy már épp eleget látott, tudta, jobb, ha távozik, elhátrál. Ám képtelen volt rá, hogy akár egyetlen lépést is tegyen, csak nézte, bámulta önmaga torz képmását. A többiek odalent már csupán annyit láttak, hogy karok ezrei nyúltak ki a tükör felszínéből. A furcsa, groteszk csápok megragadták a férfit, és húzták a fekete semmi felé.

Nahuatli küzdött, minden erejét latba vetette, ám mire társai a segítségére siettek, addigra felsőtestét már elnyelte a végtelen üresség. Egy teljesen más világ bontakozott ki előtte, rémálmai elevenedtek meg a szeme láttára. Mintha egy szörnyeteg gyomrába került volna, káosz, iszonyatos bűz vette körbe. A fekete, rothadó burjánzás mindenhol ott volt, a talpa alatt, az arca előtt, a háta mögött. Beletelt egy kis időbe, míg felfogta, hogy ez a rettenetes káosz valóban élt, milliónyi démon szorongott ezen a kis helyen. A hős akani férfi reszketett félelmében, bár testének fele a túloldalon maradt, mégis úgy érezte, mintha odaát járna, futna az életéért. Messze a távolban vöröses fény pislákolt, egy alagút végét látta. Hangok ezrei üvöltöttek a fülében, ám egy kitűnt mind közül:

– Nahuatli, az akanik népéből… Küldd el őt hozzám…

A többivel ellentétben ez a hang kellemesen lágy volt, egészen az érzékei legmélyére hatolt. A férfi hirtelenjében erős rántást érzett a testén, majd pár pillanat múlva ismét a saját világában volt. Társai nem hagyták cserben, bármily erősen is húzta magába a fekete üresség.

Míg Hupia és Acu tartották Nahuatli testét, Emar bevetette hasznos bűbájainak egyikét. A varázsló mozdulatai nyomán aranyszínű kötél teremtődött a semmiből, melynek egyik vége Nahuatli dereka köré, a másik pedig az oszlopokra tekeredett. A mágikus kötelék eztán folyamatosan zsugorodott, rövidült, és olyan erővel rántotta magával a férfit, hogy pár pillanat alatt kiszabadította a tükör fogságából.

Miután Nahuatli kibucskázott a sötétből, társaival együtt legurult a hosszú lépcsősoron. Mire földet értek, mindannyian össze-vissza ütötték magukat, de legalább sikerrel jártak. Hupia a férfi fölé hajolt, a nagy Nahuatli eszméletlennek tűnt, szeme nyitva volt ugyan, ám egy cseppnyi fény sem parázslott benne.

– Életben van? – kérdezte Emar.

– Azt hiszem… – Hupia meghallgatta a férfi szívverését, majd a fejét is szemügyre vette. Nem talált olyan sérülést, ami az eszméletvesztést okozhatta volna. Végül pár perc elteltével Nahuatli visszanyerte az öntudatát, szemébe narancsos fény költözött.

– Megvagy..? – suttogta az asszony.

– Igen…

– Mit láttál odaát?

– Én… nem… nem tudom. De tűnjünk innen. – Barátai felsegítették a földről, majd azonnal a kijárat felé indultak. Egyedül Emar tekintett még vissza a különös tükörre, melynek felülete semmit sem változott azóta, hogy a férfi a közelébe ment. Olyan volt, akár egy átjáró a csillagokba, a fekete világmindenségbe. Nem öltötte fel újra halott kőmaszkját, valóban felébredt.

***

Bár Nahuatli csapatának lényegesen kevesebb idejébe került hazajutni, mint megtalálni Hokadalaj elveszett templomát, a Fekete Tükör még hónapokon át várt csöndes magányában, míg újra látogatói érkeztek. Ezúttal egy egész sereg zavarta meg a nyugalmát, a hatalmas csarnok valóságos táborhellyé változott. Maga Memmon mester, a hatalmas mágus vezette csapatát a templom belsejébe. Amikor odahaza a fülébe jutott, hogy megtalálták az ősi szentélyt, benne a Tükörrel, azonnal útnak indult. Sokáig nem is akarta elhinni, hogy a sok balszerencse után végre rájuk mosolyogtak az Ősök. A visszatérő kalandozócsapat ugyan figyelmeztette őket, hogy valami szörnyűség van a tükrön túl, ám a mester csupán mosolygott rajtuk. Hiszen minden tükör mögött démonok laktak, így volt ez már a korok kezdete óta. Pontosabban azóta, hogy Júlahoor a túloldalra űzetett. Igen, Júlahoor, ő volt győzelmük záloga, az utolsó ősi démon, akinek szíve még a mellkasában dobogott.

Memmon mester tudta, hogy borzalmas dologra vállalkozik, amelynek kimenetele bizonytalan, ám az életét is föláldozta volna a népéért. Miközben varázserejű rúnákat rajzolt a templom kövezetére, és szent énekekkel készítette föl magát az utazásra, társai és a katonák is biztosra vették, hogy pont erre készül. Meghal értük, a népéért. Senki nem hitte, hogy sikerrel járhat. Ha valakit csapdába ejtett a tükrön túli világ, onnan nem volt visszatérés. Ennek ellenére az öregúr oly bátran, büszkén lépdelt fölfelé a lépcsőn, mintha csak egy kitüntetéséért igyekezett volna, a tükrön is önmaga lépett át, magabiztosan, felszegett fejjel.

A katonák ugyan már nem láthatták, ám amint Memmon mester átcsusszant a másik világba, elbizakodottsága azonnal lefagyott az arcáról. Káosz és zűrzavar vette körbe mindenhonnan, ahogy azt a nagy Nahuatli is tapasztalhatta annakidején. A férfi a földre kuporodott, úgy óvta magát a tovaröppenő démonoktól és egyéb lényektől. Nagyhatalmú varázsló volt, ám akkor valahogy eszébe sem jutott, hogy megvédhetné magát. Kis idővel később arra lett figyelmes, hogy minden elhalkult körülötte. Fölnézett, semmi mást nem látott, csupán végtelen feketeséget. Azaz mégsem, a távolban fölfénylett az alagút vége. Memmon mester a vörös ragyogás irányába indult, nem tudta, hová tűntek a lények, ám jó jelnek tekintette mindezt.

Az öreg mágus hamarosan elérte az alagút végét, egy vörös fénnyel megvilágított terembe jutott. Azonnal észrevette, hogy Hokadalaj templomának pontos mását látja maga előtt, ám a roppant csarnokban fordítva volt minden, mintha csak egy tükörből nézte volna. A lépcső legtetejébe cirádás trónszéket állítottak, melyen ott ült ő, maga Júlahoor, az utolsó, hatalmas démon, aki a földet járta egykoron.

Júlahoor nem volt sem férfi, sem nő, hiszen a démonok nemtelen lényekként születtek a világ kezdetén, mégis olyan erős vonzalmat ébresztett a terembe lépő férfiban, amit egyetlen akani asszony sem tudott elérni évszázadokon keresztül. Pedig mondhatni, a hatalmas mestermágus körül fajtája legszebbjei sündörögtek. Júlahoor teste egy szörnyetegé volt, vérvörös bőrén izzó erek futottak át, melyek lüktettek, akár a mellkasa közepén dobogó szíve. Hosszúkás, ránctalan arcán kéklő szemek ültek, haj helyett fura csápok tekergőztek a fején. Teste izmos volt, ám ugyanakkor karcsú is, dereka vékony, csípője széles. Talán leginkább ez adta asszonyi formáit.

Memmon mester, mihelyst a lépcső aljához ért, a földre vetette magát és sírt, akár egy gyermek. Ő, a mestermágus, aki soha, senki előtt nem hajolt meg, még a királya előtt sem. Ám Júlahoor hatalma, ami még nála is erősebb volt, ebben rejlett. Kiválóan manipulálta a halandók érzelmeit, bárki, aki csak a közelébe ért, nem tudott mást érezni iránta, mint mérhetetlen csodálatot, hódolatot és talán szerelmet.

– Ó, hatalmas Júlahoor… miként szolgálhatlak..? – Ezek voltak Memmon mester első szavai, mihelyst a földre vetette magát. Eredeti terve, hogy szövetséget ajánl, és népe megmentése azonnal kiröppent a fejéből.

Júlahoor sokáig nem mozdult, csupán bámulta az előtte kuporgó férfit, majd elmosolyodott:

– Köszöntelek birodalmamban, Memmon mester. Mikor az a másik… benézett hozzánk, már ekkor tudtam, hogy eljössz. Láttam a gondolatai közt, hogy te küldted. Ezért meghagytuk életét is.

– Ó, hatalmas Júlahoor…

A démon felkelt a trónszékéből és a lépcső aljába sétált, tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a mesterről:

– Tudom, miért jöttél. Népünk hasonlít egymáshoz, mindannyian száműzettünk, megfosztottak minket attól, ami a miénk, elvették szabadságunkat. Titeket a föld alá, engem ide űztek, a semmibe. Amit itt látsz, minden csupán illúzió, az én elmém terméke. Időm java részét azzal múlattam, hogy életet adtam teremtményeimnek, elhiheted, sokan vannak. Mondd csak, Memmon mester, az akanik népéből, mi van odaát? Elmúltak már azok a korok, mikor a halandók démonok szívét vágyták, hogy hatalmasabbak lehessenek?

– Hatalmas Júlahoor, te vagy az utolsó, az egyetlen…

– Valóban? Ez érdekes. Odaát már nem kéne éhezniük a gyermekeimnek, és el sem pusztítaná őket senki. Tudom, miért jöttél, szövetségre vágysz. Ahogy én is.

– Mit tehetnék érted, hatalmas Júlahoor?

– Sok mindent. Többet, mint képzelnéd. Hozzásegíthetsz, hogy elhagyjam, elhagyjuk e helyet.

Memmon mester most először pillantott föl megérkezése óta, egyenesen a démon kéklő szemébe nézett. Ha magánál lett volna, minden bizonnyal feltűnik neki, hogy a szörnyeteg tekintetéből hiányzik valami. Valami, ami minden élőében ott van, minden lényében, aki lélekkel rendelkezik. A fény és csillogás, a tükör, melyben viszontláthatjuk önmagunkat és cselekedeteinket. Júlahoor szeme azonban üres volt, akárcsak a tükre, ami a trónszéke mögött állt. A mester mit sem vett észre ebből, csupán mélységes szeretetet, hűséget érzett.

A démon így folytatta:

– Mint tudod, kedves vendégem, nem hagyhatjuk el e helyet. Bebörtönzőink jól kifundálták mindezt, ám… valamire nem gondoltak. Ha segítesz nekem, én is segítek rajtad, a népeden. Szavamat adom, hogy minden egyes teremtményem a szolgálatodba állítom, neked pedig olyan hatalmat adok, amiről halandó csupán álmodhat.

– Mit tehetek érted?

– Semmiség, apró csekélység… – dünnyögte a démon, és újabb sétára indult, lassan körbejárta alattvalóját, alaposan szemügyre vette. Memmon mester időközben feltápászkodott a földről, álmatag szemekkel követte Júlahoor lépteit.

– Csupán a fényed kell, hogy kijuthassunk innen. Átlagos halandóé talán nem volna elegendő, ám a tiéd, Memmon mester, hatalmas és erős.

– A… fényem?

– Igen, ti talán… léleknek nevezitek. Ám hívjátok bárhogy, utána egy leszel közülünk, és olyan hatalmat kapsz, hogy már nem lesz rá szükséged többé. – Júlahoor elhallgatott, bár ereje hatalmas volt, sosem használhatta arra, hogy a halandók fényét elvegye. Az ősi egyezményt még ő sem szeghette meg. Ezért hát a bűbáját magába zárta egy kis időre és szabadon engedte az akani férfi akaratát. Önként kellett döntenie. Memmon mester most először gondolt a népére, elméjében képek peregtek, egy dicsőséges, mindent elsöprő hadjáraté.

– Hogy… tehetném meg mindezt? – kérdezte a férfi.

– Csupán akarnod kell.

Újabb csend ereszkedett a teremre, az öregúr dermedten ácsorgott. Júlahoor türelmesen várt, majd amikor eljött az idő, kecses karját a mágus felé nyújtotta. Ragyogó fény szökkent ki a férfi testéből, kezdetben gömbformává állt össze a démon tenyerében, majd karokat, csápokat növesztett. Felfutott Júlahoor karján, pár pillanattal később az egész testét körbeölelte. A démon vérvörös szíve fölragyogott, egyre gyorsabb, hangosabban dobolt.

Odakint, a túloldalon, a tábort vert katonák semmit sem tudtak a történtekről, mégis a lépcső köré gyűltek. Mindannyian éreztek valamit, valami furcsát, valami rettenetest… Hupia, aki újfent elkísérte a csapatot, kikukkantott a sátrából, a tömeget látva ő is azonnal a helyszínre sietett. Az első percekben semmi különös nem történt, a tükör felszíne dermedten csillogott. Kisvártatva azonban valami mozgolódni kezdett, a keret díszítése, a furcsa arcok sokasága életre kelt. Vak szemük pislogott, néma szájuk ordított, egy láthatatlan szobrász keze pedig újabb testvérüket faragta a tükör legtetején. Ez a groteszk mű hamarosan újabb arccal bővült, Hupia elszörnyedve ismerte fel benne Memmon mester képmását. Ezután a keret ismét mozdulatlanságba dermedt.

A katonák többsége, bár semmit nem értettek, fejvesztve menekültek, csupán Hupia maradt a lépcső aljában és még néhányan, akik túl kíváncsiak voltak ahhoz, hogy elfussanak. Ezúttal maga a tükör fekete felszíne kelt életre, és Memmon mester lépett át rajta. Hasonlóan, ahogy távozott, feszes, büszke testtartással, botjával a kezében. Hupia épp fellélegzett volna, hogy a férfit épen és egészségesen látja, amikor megpillantotta a szemét. A mester tekintete üres volt, nem tükröződött benne semmi, sem a terem falai, sem a csarnok fényei.