Andrew Lucas McIlroy: Álmokon túl – 21. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

A Bölcsek Tanácsának körében is vita alakult ki az ifjú Odayin jövőjét illetően. A nagyhatalmú, meglett korú férfiakból és nőkből álló csoport csupán egyetlen dologban értett egyet, mégpedig abban, hogy a fiúnak élnie kell. Bárhogy is, de élnie. Nehéz ügy volt, nem csupán a császár, hanem a nép is holtan akarta látni. Vagy legalábbis egy kínzómester keze közt.

– A fiúnak halnia kell! – kiáltotta Ashin úr, miközben veszett vad módjára rohangált a terem közepén.

– Nem, nagyuram. A vére túl értékes ahhoz, hogy kiontassék. – Az öregúr, aki a Tanács szószólói tisztségét tudhatta magánék, olyasmit tett, amit előtte kevesen az elmúlt évszázadokban. Tekintetét keményen a császárra szegezte, szemrebbenés nélkül állta a pillantását. Pedig a férfi szemében az őrület lángja parázslott, az őrülteknek pedig nem tanácsos ellentmondani, különösen, ha király az illető.

– A vére! A vére! És ez az ostobaság Zinahil örökségéről!

– Bocsásd meg fenséged, de ez nem ostobaság. Shamedaj, az Ősöreg, már korok óta őrzi a Szívet.

– Mi szükség rá?! A Birodalom olyan erős, mint még soha a történelemben!

– Erős? Az elmúlt éjszaka nem ezt bizonyítja számomra. – Az öregúr és társai egyöntetűen a mennyezet felé tekintettek, pontosabban arra a romhalmazra, ami maradt belőle. A tanácsterem teteje hiányzott, a csonka gerendákról vízcseppek potyogtak alá, hiszen pár órával ezelőtt kisebb zápor öntözte a kastély falait. Legalább segített eloltani a tüzeket. A füstszag még mindig a levegőben terjengett. A Tanács hosszú, cirádás asztala is elkeserítő látvány nyújtott, a lapját por és törmelék lepte be, a körülötte sorakozó székek java pedig üresen állt. Egykori gazdáik odavesztek az ostrom során. Ashin úr kicsit megnyugodott, abbahagyta a járkálást, és a Bölcsek elé járult:

– És akkor mégis, mit tanácsoltok, tiszteletreméltó hölgyek és urak? A nép bizalma megrendült a hadseregben, nem hiszik, hogy képesek megvédeni őket. Az az áruló fattyú nem csupán a kastélyom rombolta le, hanem a tekintélyem is! Az egész birodalmat válságba sodorta!

– A halálbüntetés szóba sem jöhet!

– Nem értem, mi szükség rá?! Hisz itt vagyok én és a fiam! Elárulhatom, hogy nem szándékozom távozni az élők sorából az elkövetkezendő ötszáz évben! Ráadásként a herceg már maholnap férfivá érik, továbbviszi Zinahil örökségét. Arról nem is beszélve, hogy még engem sem kell eltemetni ebből a szempontból… a fenséges királynéval fiak és lányok tucatjait nemzhetjük…

Az öregúr a mellette ülő hölgy fülébe súgta:

– Úgy hallottam, ez mostanság már nemigen megy…

A császár értetlenül forgatta a fejét, nem gondolta, hogy róla pletykálnak a jelenlétében, így nyugodtan kérdezte:

– Mondtál valamit, Iftar mester?

Az öregúr csupán megrázta a fejét, az asszony ellenben határozottan kijelentette:

– A fiúnak élnie kell, ez nem alku tárgya.

– Hát jó – vont vállat Ashin úr. – Akkor marad a várbörtön, elvégre ott is el lehet éldegélni néhány száz évig.

– A börtön maga a halál, patkányok, férgek, tüdőbaj…

– Hogy oda ne rohanjak! Mindjárt utaljunk ki neki egy luxuslakosztályt!

– A körülmények miatt még nem is aggódnánk… ám figyelmünket nem kerülte el, hogy a férgeken kívül néha egész más is belecsusszan a rabok ételébe. Példának okáért néhány csepp Kőrózsa méreg… Ahogy az nyilvánvalóan történt Erac Elvoran herceg esetében. – A teremre néma csend telepedett, a császár megtorpant, ám nem mutatta semmi jelét, hogy fölháborodott volna a vád hallatán. Az asszony így folytatta: – Fenség, annakidején egyetértettünk hatalmi törekvéseiddel, a támogatásunkat élvezted, mikor Erac Elvorant jog és rangfosztottá tetted. Azonban megszegted a megállapodásunkat. Mindannyian úgy látjuk, hogy most, az ifjú Odayin ügye sokkal komolyabb fellépést követel a részünkről. Mint azt tudod, a Tanács tagjaiként nem csupán az a feladatunk, hogy a birodalom ügyeit megvitassuk és döntéseket hozzunk. A Dinasztia fölött is őrködünk, Zinahil vére mindennél előbbre való.

A császár egy grimasz mellett karba fonta a kezét, elgondolkodott, majd csak ennyit kérdezett:

– Egyéb javaslat?

– Száműzetés.

– Száműzetés? Száműzetés??! Mi ütött mindenkibe?! Ha elengedjük, legközelebb egy óriási sereggel tér vissza! A szövetségeseivel!

A Tanács tagjai összenéztek, mintha már jó előre kifundálták volna ezt az egészet. Most csupán arra vártak, hogy szószólójuk ezt közölje az uralkodóval.

Az öregúr a tekintetét ismét a császárra szegezte és kijelentette:

– Van egy hely, ahonnan nincs visszatérés.

– Tényleg? És hol, mert én még nem hallottam róla!

– A Ködön túl.

– A Ködön túl… Egyáltalán, mi van ott?

– Egy világ. Hasonló a mienkhez, csak más fajok lakják.

– Van köztünk bárki… aki járt már odaát?

– Köztünk nincs. Nem vagyunk olyan bolondok…

A férfi mellett ülő hölgy bólogatott:

– Niben mester viszont… kissé habókos, ám most hasznát vehetjük. Talán ő az egyetlen, akit ismerek. Aki járt a Ködön túli birodalomban. Igaz, régen…

A császár elgondolkodott. Bár egy átjáró csücsült a világuk, az óceán közepén, ködbe burkolózva, mégis, alig akadt néhány fajtájabeli, aki érdeklődést tanúsított volna iránta. Megfoghatatlan félelem, távolságtartás lett úrrá mindenkin, ha szóba került a Ködön túli birodalom. Talán az őseiktől örökölték mindezt, a tudatalattijukban élt… Van valami a túloldalon, valami rossz, valami idegen… Az ötlet viszont, hogy unokaöccse az élete hátralevő részét abban a távoli világban töltse, egész csábító volt. Így Ashin úr többet egy pillanatot sem tétovázott, kiadta a parancsot, hogy Niben mestert azon minutában hozzák a színe elé.

A kastély állapotát tekintve nem volt könnyű feladat megtalálni az öreget. Amikor a katonák rátörték az ajtót, Niben mester éppen azon munkálkodott, hogy a lehető legtöbb holmiját kimenekítse az épületből. A laborja megúszta az ostromot, hiszen a palota alatt volt, ám a fölötte lévő emelet padlózata megroggyant a rázuhanó hajó roncsaitól. Mivel a mennyezet életveszélyessé vált, és a víz is csöpögött belőle, ami bizonyosan tönkretette volna a kísérleteit, az öregúr úgy döntött, elköltözik. Bár rettenetesen fáradtnak és erőtlennek érezte magát, hiszen az udvar mágusaként részt vett a főnix elleni küzdelemben, egymaga pakolta a könyveit, laborfelszerelését a feneketlen dobozába. Az ütött-kopott, egyszerű ládának tűnő varázstárgy egyik legféltettebb kincse volt, hiszen bármit belegyömöszölhetett volna, akár egy óriási sárkányt is. Niben mester nem vette igénybe tanítványa, Ana segítségét, hagyta, hogy kialudja magát. A lány szörnyű állapotba került az éjszaka történtek miatt, egy kis álomvarázs segítségével azonban tudott pihenni.

Amikor a mestert a császár elé cipelték, mindenre számított, csak arra nem, hogy a Ködön túli birodalomról kell beszélnie. Úgy hitte, megint az ostrommal kapcsolatban akarják kikérdezni.

– Jártam ott, bár már elég rég… – vallotta be az öreg, azért jólesett neki, hogy végre valakit érdekelt a mondanivalója. Még a mágusok között is furcsa alaknak számított, társai mindig ferde szemmel tekintettek rá, ezért is volt laboratóriuma a palota alatt, és nem a mágustoronyban. Bár Niben mester ezúttal jól járt, hiszen a holmija sértetlen maradt.

– Mi van odaát? – kérdezte Ashin úr.

– Egy világ, hasonló a mienkhez. A faj, ami lakja, embernek hívja magát. Házakat építenek, városokat, fegyvert kovácsolnak, háborúznak, valóban, akárcsak mi. Királyok uralkodnak a népek fölött, a mezőkön jobbágyok dolgoznak, erdeikben szarvasok élnek, az égen sólyom röppen tova. Viszont… Nem tudom, miként lehetséges, ám van egy lényeges különbség. Az ő világukból teljességgel hiányzik a mágia esszenciája. Sőt, nemhogy hiányzik… a Ködön túli birodalomban minden meghal, amit varázs éltet. Tudományom mit sem ért, egyszerű öregember voltam. Igen, öreg és ember.

A Tanács tagjai összesúgtak, a császár érdeklődve hallgatta a mester beszámolóját. Az öreg így folytatta:

– Ezt a dolgot sem értem pontosan… ám minden, ami a mi világunkról származik, megváltoztatja a formáját odaát. A ruháink, fegyvereink, ékszereink, testünk emberi lesz. A tárgyak ugyan valamelyest megtartják a funkciójukat, ám teljességgel azonosulnak a környezetükhöz.

– Ez mind nagyon érdekes… de még mindig nem értem, miért jobb ez, mint bármi más – mormogta a császár.

– Bocsáss meg, fenség… talán valakinek szándékában áll meglátogatni az emberek birodalmát?

– Szándékában? Úgy is fogalmazhatunk.

– Mert… volna itt még valami. Ezt sem értem igazán… talán arról van szó, hogy testünket, vérünket olyannyira átjárja a mágia esszenciája, hogy odaát nem tarthatja meg az eredeti formáját. Egyszerűen… nincs helyünk abban a világban. Sem magunknak, sem emlékeinknek. Csupán pár esztendőt töltöttem az emberek közt, tanulmányoztam a nyelvüket, a szokásaikat, ám egy idő után azt vettem észre, hogy alig tudtam felidézni magamban az otthon maradottak arcát. A régi életem… talán csak képzeltem, iszonyú honvágy és magány gyötört, ám meglehet, ha tovább maradtam volna… még azt is elfelejtem, hogy ki vagyok valójában.

A döbbent csend nem távozott a tanácsteremből, az uralkodó is dermedten ácsorgott, próbálta megemészteni a hallottakat. Ha mindez igaz, a Ködön túli birodalom… tökéletes büntetés az unokaöccsének. Örökös száműzetés élete végéig, magányosan, egy idegen világban, ahol talán még az emlékeit is elveszti. Persze nem olyan tökéletes, mint a szétszaggatás, de azért megteszi.

***

Mivel Odayin Elvoran bűne oly súlyos volt, hogy még tárgyalást sem érdemelt, száműzetésének híre igen hamar elterjedt a palotában. Mondhatni, már mindenki tudott róla, őt magát kivéve. Magányosan kuporgott a cellájában, majd két napot töltött a sötétben. Még az ajtót sem nyitották rá, csupán nyomorúságos ebédjét csúsztatták be neki a kis ablakon keresztül. Bár amikor végre fény tódult az arcába és látogatók érkeztek hozzá, akkor sem mutatta, hogy bármiféle érdeklődést tanúsítana a külvilág iránt.

Amikor Liani előtt csikordulva feltárult a tömlöc ajtaja, kis híján felsikoltott a látványtól. Kedvese kísértetnek, élőholtnak tűnt megtépett ruháiban, zúzódásaival és koszos arcával. Férgektől nyüzsgő szalmazsákon gubbasztott, a padlón és falakon bogarak százai menekültek a fény elől.

– Uramisten… – suttogta a lány, és a mocsokkal, bűzzel nem törődve, azonnal a fiú nyakába vetette magát.

Tiburon döbbenten nézte a fiatalokat, ő nem ment beljebb, a folyosót tartotta szemmel. Bár busásan fizettek az őröknek, hogy adjanak nekik néhány percet, azért jobbnak látta, ha vigyáznak. Néhány perc… Na nem neki… A lánynak. Tiburon egyetlen pillanatra sem kívánta látni a neveltfiát, most is csak dünnyögött magában.

– Mit műveltek veled?! – kiáltotta Liani, és Odayin arcát a két kezébe fogta. A fiú tekintetéből minden élet hiányzott. – Egy percig se aggódj… kiviszlek innen… akárhogy is…

Tiburon megköszörülte a torkát:

– Khm… fenség… Úgy hiszem, nem erről volt szó.

– Hálás vagyok neked, Tiburon, amiért elintézted, hogy eljöhessek hozzá… talán…

– Nem! Ennyi, többre ne számíts!

A hercegnő hangja hirtelenjében megváltozott, szép arca egészen eltorzult, dühösen kiáltotta:

– Tiburon Alaskar! Hogy hiheted el mindezt?! A fiad! Nem látod, hogy csapdába csalták?! Ez az egész… miattam van… Hogy is tehetett volna olyasmit…

A férfi továbbra is csak dünnyögött az orra alatt, igyekezett elkerülni a neveltfia szánni való, elgyötört látványát. De nem sikerült neki. Iszonyúan dühös volt rá, legszívesebben megfojtotta volna. Ám amint nyomorúságos körülményeire pillantott, bevillant neki egy emlék, mintha húsz évet röpült volna vissza az időben. Erac úr ártatlanul raboskodott, lehetséges volna, hogy a történelem megismétli önmagát? Nem… hisz a saját szemével látta… Mint parancsnoknak, joga volt beletekinteni a mágusok által rögzített eseményekbe. Neveltfia egyértelműen árulóvá lett, borzasztó rontást csempészett a mágustorony belsejébe, aztán szépen végignézte a művét.

Liani nem volt hajlandó a varázslók kristályába pillantani, a fejébe vette, hogy ez az egész egy furmányos összeesküvés a fiú ellen.

Odayin mindkettejükre közömbösen pillantott, Liani ölelését nem viszonozta, forró csókját jéghideg ajakkal fogadta. Sőt, már-már ellenségesen viselkedett, fejét minduntalan oldalra fordította, nem akart a lányra nézni. Liani semmit sem értett, a nyomorúságos körülményeket látva azt hitte, Odayin valósággal könyörögni fog neki, hogy vigye ki onnan. És minden bizonnyal ő az egyetlen, aki hisz az ártatlanságában. A fiú nem tehette…

– Menj innen. – Ez volt Odayin első mondata a lányhoz.

– De… miért..?

– Csak.

– Kiviszlek innen, meglásd…

– Nem kell. Menj innen.

Liani elhátrált a fiútól. Odayin tekintete olyan félelmetes volt, hogy Tiburon azt hitte, megtámadja őket. A lány döbbenten motyogta:

– Nem… az nem lehet… Te nem lehettél… Ugye nem? Mondd, hogy nem…

– Akkor nem mondom – morogta gúnyosan a fiú, teljességgel úgy tűnt, hogy elvesztette az eszét.

– De… miért?

A szüleimért, a bosszúmért, és elsősorban… miattad… Odayin így válaszolt magában, ám hogy hangosan is kimondja, annak már nem látta értelmét. Valójában rettenetesen kínozták a lány könnyei, de úgy ítélte meg, jobb neki, ha azonnal elveszti őt, mintha még éveket gyötrődne miatta. Bár az a tény, hogy mindent a szerelmükért tett, azért, hogy együtt lehessenek, a lány szívét talán ez sem lágyította volna meg, hiszen rengetegen meghaltak azon az éjszakán.

Liani nem volt egy törékeny virágszál, aki mások előtt itatta az egereket, ám ezúttal kövér könnycseppek gurultak végig az arcán. Többet nem bírt Odayinra nézni, kihátrált a cellából és elfutott.

Tiburon még egészen sokáig figyelte a neveltfiát, az elmúlt húsz évre emlékezett, majd rávágta a cella ajtaját.

***

A nap, amikor Odayin Elvorannak el kellett hagynia a világát, valóságos temetési szertartássá változott. Ő valójában meghalt a népe szemében. A hajót hófehér vitorlával látták el, kísérői is fehér ruhát öltöttek, és olyan is akadt, aki gyászéneket dalolt a szertartáson. Ráadásként nem is akárki, maga a királyné vállalkozott a feladatra. Tanama asszony, bár rengeteg ismerősét, alattvalóját látta meghalni azon az éjszakán, szánalmat is érzett a fiú iránt. Legalábbis bizonyosan többet, mint a lánya. Liani nem akarta hallani Odayin nevét, a szertartás elől is makacsul elzárkózott.

– Neked kéne búcsúztatnod… – biztatta a királyné a leányát. A hercegnő azonban válasz helyett bezárkózott a szobájába. Illetőleg új lakosztályába, amit kijelöltek számára, Odayin Elvoran miatt mindenét elvesztette. Nem is hitte volna, ám régi játékai szörnyen hiányoztak neki, szinte gyerek volt még. Tanama asszony magára vállalta hát a szertartás levezénylését, legszebb ruháját, ékszereit öltötte fel, mintha csak egy uralkodót temettek volna.

Kora hajnalban indultak, a köd oly sűrűn gomolygott a kikötőben, hogy szinte az orrukig sem láttak. Innen indult el a kísértetmenet, melynek földöntúli, gyászos hangulatot adott a királyné csodálatos éneke. Liani a távolból, az egyik épen maradt erkélyről figyelte, mi történik odalent. A hajó roppant nagy, hófehér vitorlái fel-felvillantak a ködfelhők között, édesanyja hangja messze szállt.

– Még nem késő! Menjünk utánuk! – rikkantotta Bagu, aki végig a hercegnő mellett maradt. Ahogy a lány, ő maga sem igen tudta, miként viszonyuljon a történtekhez… Ott viszik a barátját… viszont Odayin áruló lett, borzalmas dolgot művelt…

Liani szomorkásan megsimogatta a sárkány orrát, és ezt súgta:

– Nem, Bagu… ezúttal nem. – Azzal megfordult és visszasietett a szobájába.

A szörnyeteg nyugtalanul forgatta a fejét, majd gondolt egyet és felült a part menti sziklák egyikére. Szárnyát kitárta, majd félelmetes, mélyről jövő bömbölést küldött a távolba, a maga részéről így búcsúzott barátjától. Odayint tehát ez a két dolog kísérte utolsó útjára, egy sárkány üvöltése és a királyné szívszaggató éneke.

A Pillangó gyászmenethez méltón lassan úszott a tenger hullámain, a királynő az orrban állva, akár egy bűvös szirén, még mindig énekelte szomorú dalát. Odayin a kapitány kabinja előtt állt, kezét összekötötték, nem kevesebb, mint öt katona vigyázta minden mozdulatát. Fölöslegesen, a fiú olyan mélyen magába zárkózott, hogy alig vett tudomást a külvilágról. Fejét lehajtva, görnyedten ácsorgott, fogalma sem volt, hová viszik, mi lesz vele. Bár nem is érdekelte.

A hajó áthaladt az Átjárón, odaát, az emberek világában is hajnali szürkület és áthatolhatatlan köd fogadta őket. Talán emiatt lehetett, hogy a változás elmaradt. A büszke wyor vitorlás és legénysége nem kapott új formát, a ködfelhők ideig-óráig megóvták őket az emberek világának illúziójától.

A Pillangó végül lehorgonyzott az öbölben, minden kihalt volt és csendes. A csapatnak nem kellett leleplezéstől tartania, a köd kellőképpen elrejtette őket. A hófehér vitorlák ugyan fel-felsejlettek a szürkületben, és a királyné lágy, szívszaggató éneke is messze szállt, ám az emberek legfeljebb kísértetjárást sejtettek volna a jelenség mögött. És amúgy sem járt senki arrafelé a korai órákban.

Odayin és őrei csónakba szálltak. Amikor partot értek, a katonák megragadták a fiút és a homokra vonszolták. Ezután minden szó nélkül otthagyták. Odayin mozdulatlanul, lehajtott fejjel ácsorgott, nem fogta föl, mi történik körülötte. Valahogy… szörnyű ürességet érzett… mintha valami felfalta volna őt… és mindez véglegesnek tűnt. Akár a halál… A fiú hamarosan egyedül maradt, kis ideig még hallotta az evezők csobbanását, majd az is elhalkult. Ahogy a királyné éneke. Odayin számára talán ez volt a fogódzó, ami a régi világában tartotta. Amikor megszűnt, nem védelmezte tovább, a változás is megindult.

Elsőként a szeméből tűntek el a színek. Aztán ez a kór mindenét felemésztette. Odayin lerogyott a földre, és ezúttal a könnyeit sem tartotta vissza. A változás csupán néhány pillanatig tartott, ám neki örökkévalóságnak tűnt. A teste összement, a haja, bőre kifakult, a kuporgó fiú helyett hamarosan egy embergyermek sírdogált a part menti homokban.

Órákkal később a köd felszállt valamelyest, és bár még mindig elég korán volt, az új világ első lakója is megjelent. Az asszony halványrózsaszín melegítőjében, fülhallgatóval a fején komótos tempóban kocogott a tengerparton. Arcát kicsípte a reggeli szél, a zene valósággal ordított a fülébe. Zihálva, dobogó szívvel az előtte lévő útra koncentrált, így nem sok kellett volna hozzá, hogy elfusson a fiú mellett. Ám valami mégis arra késztette, hogy a víz felé fordítsa a tekintetét.

– Szentséges isten! – sikította a nő, és a fülhallgatóját azonnal letépte a fejéről. Ahogy közelebb óvakodott a gyerekhez, a szíve összefacsarodott, olyan szánni való látvány volt. A sovány fiúcska csendesen sírdogált, ütött-kopott rongyaiba legalább háromszor belefért volna. Cipőt nem hordott, a kezét gúzsba kötötték. Az asszony remegő kézzel előhalászta a mobilját és azonnal a rendőrséget hívta, majd letérdelt a fiú mellé. Megpróbált beszélni hozzá, minden nyelvet kipróbált, amihez csak egy kicsit is értett. Az első percekben a gyerek ránézett és szólt is hozzá, ám elgyötört, apró szájából csupán érthetetlen motyogás tört elő. Az asszony nem is gondolt rá, hogy valójában egy távoli nép szép, dallamos beszédét hallja.

***

Miután Odayin Elvoran eltávozott a Ködön túlra, minden a régi kerékvágásban ment tovább. Mérnökök és építészek egész hada látott neki a munkának, hogy a lehető leghamarább újjávarázsolják a császári palotát. Maga az uralkodó tovább folytatta áldatlan tevékenységét, már ami a fia elrontását illeti, és mindemellett összetoborozta a történelem leghatalmasabb, legerősebb hadseregét. Az ostrom után újabb támadásokra számítottak, ám az akani népnek ismét nyoma veszett. Mindenki úgy gondolta, hogy bizonyára visszatakarodtak a föld alá. Újabb varázstudók érkeztek a palotába, a mágusiskola a régi fényében tündökölt. Tiburon Alaskar, bár a torony összeomlását védence okozta, és nyilvánvalóan megakadályozhatta volna, megtarthatta jól fizető állását az udvarnál. Bagua, a sárkány is rendszeresen járta ellenőrző körútjait a birodalomban, minden ugyanolyan volt, mint azelőtt. Azaz mégsem, egyetlen dolog mégis változott. Illetőleg valaki.

A hercegnő mintha néhány nap alatt felnőtt volna, ezt mindenki így látta. Nem a külseje változott, sokkal inkább a tartása és a viselkedése. A felnőttek többsége rendkívül örült ennek, végre nem kellett folyton szégyenkezniük miatta. Egyedül a királyné látta, mi is történt valójában. Leánya nem felnőtt, nem lett érettebb, csupán búskomor. És a kétség, ami a vállát nyomta, oly súlyos teher volt, hogy a tekintete évszázadokat öregedett. A vidám, cserfes, szemtelen hercegnő, úgy tűnt, Odayin Elvorannal együtt eltávozott a Ködön túlra.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.5/10 (2 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük