[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Aznap éjszaka Tiburon sem tudott aludni, nyugtalanul járt le s föl az otthonában, gondolkodva, elmélkedve. Elsőként a robajra lett figyelmes, rögtön az ablakához sietett, így szemtanúja lehetett a mágustorony leomlásának. A látvány olyannyira ledöbbentette, hogy mire észbe kapott, hatalmas tömeg gyűlt össze az utcákon. A városiak java része tátott szájjal bámulta az eseményeket, voltak, akik az ablakokból, a háztetőkről figyeltek. Ám az idegen hajók felbukkanása után kitört a pánik, mindenki futott, menekült, amerre látott.
Tiburon elsőként Odayin szobájába rohant, reménykedett benne, hogy a fiú otthon van és még mindig az ágyán duzzog. Ám sehol nem találta, és mivel kötelessége szólította, ideje sem volt rá, hogy megkeresse. A férfi villámgyorsan felöltötte az egyenruháját, fegyvereit magához vette, és már rohant is a palota irányába. Már amikor sikerült átküzdenie magát a pánikba esett, egymást taposó városiak tömegén.
Mire Tiburon a kastélyba ért, az összecsapás javában folyt, a támadók hajói a falon belül, az épület fölött lebegtek, testükből ezernyi kötél hullott alá, melyről még percek múltán is özönlöttek a megszállók. A férfi elsőként az újoncok szállása felé vette az irányt, reménykedett benne, hátha maradt még néhány tartalékos csapat, akiket vezethetne. Berontott a helyiségbe, odabent sötét, szétdobált holmik és síri csend fogadta. A katonák gyorsan hagyták el a körletet, a takarók és párnák a földön hevertek, sokuknak még arra sem maradt idejük, hogy az egyenruhájukat magukra öltsék. A férfi kis híján visszafordult a folyosóra, amikor a beszűrődő fényben meglátott valakit. A fiú az egyik sarokban kuporgott, Tiburon közelebb óvakodott hozzá:
– Fiam… te vagy?
Odayin a nevelőapjára nézett, de nem mutatta semmi jelét, hogy értette is volna, amit kérdezett.
Tiburon, bár még mindig lelkiismeret–furdalás gyötörte azért, ami a délelőtt történt, türelmetlenül kiáltotta:
– Erre nincs időnk! Föl, a falakra! Mindenkire szükség van!
– Minek..? – morogta Odayin, és nem mozdult.
Tiburon vérnyomása ismét az egekben szárnyalt, valósággal ordította:
– Mi a fene van veled?! Próbáld túltenni magad azon, ami történt, az ég szerelmére! A kastélyban nők és gyerekek is vannak! A városról nem beszélve! – A férfi dobogó szívvel várakozott, tekintetét neveltfiára szegezte. Ám miután az percek múltán sem volt hajlandó mozdulni, egyszerűen rácsapta az ajtót, ő maga pedig a lépcsők irányába rohant, hogy belevethesse magát a harc sűrűjébe. Tudta jól, hogy helyettese, Yarim kapitány tökéletesen végzi a dolgát, ám egyetlen katona is sokat számít, pláne, ha olyan tapasztalt, mint ő maga.
Az ostrom első része, amikor az idegen flotta átjutott a falak fölött, pillanatok alatt lezajlott. Bár a tornyokban ágyúk is laktak, és a császári hajók közül is felkészítettek néhányat, pajzs nélkül a kastély védtelen maradt. Legalábbis a levegőben, azonban a falakon, közelharcban hatalmas ellenállással kellett számolniuk az akani katonáknak. Különösen, hogy az udvar varázslói sem vesztek oda mind a torony leomlásakor.
A fekete főnix, mint valami haragvó istenség, úgy csapott le a körülötte lévő épületekre, mindent elpusztított, ami az útjába került, még a felszálló hajókat is. A mágusok megpróbálták elfogni a szörnyeteget, egy rendkívül erős bebörtönző bűbáj segítségével többször a föld felé kényszerítették, ám a madárnak mindig sikerült kitörnie. A rettenetes küzdelem hangja még az ostrom zűrzavarát is felülmúlta, a főnix rikoltásába beleremegtek a falak; orkán erejű szél kavargott, valahányszor a láthatatlan kötelékek fogságában vergődött. Amikor kiszabadult, a bűbáj fülsértő kondulás kíséretében tört meg, ez a lélekharang minduntalan felharsant az ostrom káoszában.
Az idegen katonák jól tudták, hogy a madár a győzelmük záloga, így mindent elkövettek, hogy elsőként a mágusokhoz férjenek hozzá. Egész seregnyi wyor katona védelmezte hát a bűbájtudókat, néhány tanítvány pedig, akik túlélték a katasztrófát, pajzsvarázst küldtek mestereik köré, hogy megóvják őket a hajók fedélzetéről záporozó nyílvesszőktől.
Ana olyan káoszt érzett a fejében, mint amit maga körül látott. Mágusnak tanult és tudta, egy nap majd a csatatéren is bizonyítania kell a tehetségét, ám a történtek olyannyira megviselték, hogy kis híján elsírta magát. Amikor a torony leomlott, épp visszafelé igyekezett a szálláshelyére. Csupán egy hajszál kellett volna hozzá, hogy ő is a törmelékek között maradjon, a tomboló főnix az orra előtt vitte el a folyosó elülső részét, a lány lába alatt nem maradt más, csak tátongó mélység. Néhány társával hamar összeverődtek, és csatlakoztak a falakra tartó katonákhoz. Eleinte őket védelmezték a varázsigéikkel, egyiküknek még egy kisebbfajta tűzgyíkot is sikerült megidéznie, amit aztán az ellenséges hajókra uszítottak. Végül bekapcsolódtak abba a reménytelennek látszó küzdelembe, melynek során mestereik a főnix megfékezésére törekedtek.
A tanítványok által megidézett pajzs elég erős volt, a mesterek a feladatukra koncentrálhattak, az ifjakat viszont szinte semmi nem védte, így Ana két társát is látta elesni. Az első a mellkasába, a másik a torkába kapta a lángoló nyílvesszők egyikét. Maga a lány is biztos volt benne, hogy nem éri meg a reggelt, sőt, talán a következő percet sem. A fehér hajú, izzó szemű szörnyek még mindig özönlöttek lefelé a kötelekről, megállíthatatlannak tűntek. Éppúgy, mint a kastély fölött tomboló madár. Ráadásként abban a pillanatban a fölöttük lévő tornyot is találat érte, talán ágyúgolyó, vagy a lángoló hajók egy darabja roncsolta szét. A lány fölnézett, megdermedt. Mintha a tüzes égbolt szakadt volna rá…
Ana egy nehéz test nyomását érezte magán, majd mire föleszmélt, már a porban feküdt, pár lépéssel arrébb, ahol a torony tetőcserepe földet ért. A fejét oldalra fordította és tekintetét a megmentőjére szegezte. Tiburon Alaskar, a császári testőrség parancsnoka pihegett mellette.
– Már nem tehettek semmit! Hagyjátok el a kastélyt… már ha egyáltalán még van ép lépcső, amit használhattok… De hát mágusok vagytok, valahogy csak megoldjátok! – kiáltotta a férfi.
– Már egy csepp erőm sem maradt… – motyogta a lány, és ezúttal valóban sírva fakadt.
– Mi a fene ez?! – Tiburon a tekintetét a tomboló madárra szegezte, megpróbálta túlkiabálni a körülöttük dúló káoszt. Hirtelenjében akkora robaj kelt életre a közelükben, hogy kis híján megsüketültek. Az egyik hajó végleg feladta a küzdelmet és lángoló teste a falakra zuhant. Hogy pontosan melyik félhez tartozott, azt már nem lehetett eldönteni a roncsokból.
Ana sikoltva válaszolt:
– Egy főnix!
– Hogy került ide?! Hogy jutott át a pajzson?!
– Sehogy! Ő maga rombolta le a tornyot, idebent kellett születnie! A kastélyban!
Időközben mindketten fedezékbe vonultak a lehullott törmelékek mögött, innen figyelték a mágusok és a madár csatáját. A varázslókat immár semmi nem védte, csupán pillanatok voltak hátra az életükből. Ám ekkor hirtelen megtörtént a csoda, a főnix még egy utolsó kísérletet tett, hogy megszökjön kínzói elől, ezúttal azonban ereje cserbenhagyta. A bebörtönző bűbáj a hatalmába kerítette, majd húzta, húzta egyre lejjebb, míg a mágusok összeszedték minden tudományukat és az élő, tomboló káoszt a földre kényszerítették. A madár vergődött egy darabig a láthatatlan háló és kötelek szorításában, majd más kiút nem lévén, hamuvá foszlott. Hogy kis idő múltán újból életre keljen hamvaiból, hiszen a főnixek halhatatlanok voltak. Ám a varázslók ezt már nem várták meg, az előbukkanó tojást végleg bebörtönözték egy lezárható kancsó belsejébe. A mágikus rúnákat sebtében írták föl rá, ám így is sikerrel jártak, a főnixet megfékezték. A mágusok haragja eztán a betolakodók ellen fordult.
A császári udvar minden haderejét bevetette az ostrom kezdetekor, és segélykérő üzeneteket is küldtek a birodalom legtávolabbi csücskeibe. A behívóra azonnal válaszolt mindenki, a grófok és nemesurak, akik a császári pecsétet viselték, nem is tehettek volna másként. Flottáikat és katonáikat azonnal az udvar megmentésére küldték, ám jó időbe beletelt, míg megérkeztek. Csupán egyvalaki volt, aki a vártnál korábban érkezett.
Bagu, a sárkány azonnal válaszolt az üzenetre, amit a bőrébe rajzolt pecsét sugalmazott neki, és éjszakai kiruccanását félbeszakítva rögvest az udvar segítségére sietett. Bár távol járt az otthonától, csupán néhány erőteljes szárnycsapásába került, és máris belevethette magát a harc sűrűjébe.
Mire Bagu megérkezett, a mágusok már megnyerték csatájukat a főnix ellen, nem is értette, mi volt az, ami ekkora pusztítást végzett a kastély falai és tornyai között. Még fenséges sárkánytornya is romokban hevert, emiatt különösen dühös volt. Kezdetben egyik fajtársára gyanakodott, hiszen ahogy a halandó népek, a sárkányok is éppoly gyarlók volt, ki az egyik, ki a másik fél oldalára állt. És különben is, ki a megmondhatója, hogy ezek közül az oldalak közül melyik a jó, és melyik a rossz? A történelem alaposan megtaníttatta vele, hogy nem létezik sem fekete, sem fehér, és annak a bizonyos érmének is két oldala van.
Míg Bagu a lángoló törmelék, ágyúgolyó és nyílvesszőzápor között lavírozott, mindenkinek a segítségére sietett, akinek csak tudott. Farkával lesöpörte a falakon harcoló akani katonákat, éles fogaival, karmaival megtépázta a támadó flotta hajóit, a vitorlákat felgyújtotta, az íjászokat sorban lehajigálta a fedélzetről. Ám egy alkalommal, amikor magasan a palota fölé röppent, újabb feladatot talált magának. Feladatot, amely mindennél előbbre való volt. Éles szeme még sötétben is kiválóan látott, a távoli horizonton egy hajó repült, mely a császári család címerét viselte. Messze jutott az ostrom káoszától, ám korántsem menekült meg, az idegen flottából két jármű is üldözőbe vette. Bagu azonnal tovaröppent, gyorsan, akár a szél.
A császári családot menekítő hajót túlontúl gyorsan indították útnak, így arra sem maradt idejük, hogy valamirevaló mágust kerítsenek a fedélzetre. Ha jobban felkészülhetnek, akkor bizonyára a legkiválóbb bűbájtudó áll a rendelkezésükre, így azonban egy kezdő tanoncnál többre nem futotta. A szegény fiú épp szolgálatban volt, hiszen a hajót biztonsági okokból mindig készenlétben tartották, és csatamágusnak is kellett lennie a fedélzeten. Az ifjú varázsló rendületlenül óvta pajzsvarázsával a hajót és utasait, ám látszott rajta, hogy már nem sokáig bírja. Különösen azután, hogy mindkét idegen jármű beérte őket, és tüzet nyitott rájuk.
Az Ezüsthattyú kapitánya minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerülje ezt a helyzetet, ám hajója kisebb és sokkalta lassabb volt, mint üldözőik. Amikor közrefogták őket, tudta, hogy elvesztek. Az ifjú varázsló pajzsa mind több és több lövedéket engedett át, az egyik ágyúgolyó végül egyenesen a gépházba csapódott, ahol a fűtők munkálkodtak azon, hogy a lehető legnagyobb sebességet préseljék ki a hajóból. A robbanást követően a központi árboc kidőlt a helyéből, sikoltva szabta föl a fedélzet egy részét. Ezután az Ezüsthattyú valóban elvesztette a szárnyait, megállt a levegőben, és más lehetőség nem lévén, a legénység fölkészült a közelharcra.
Liani az öccsével és anyjával a kabinok rejtekében várakoztak, amikor az őket üldöző hajók feltűntek a horizonton, jobbnak látták, ha követik a kapitány javaslatát. Odalentről hallgatták hát az ágyúk hangját és a becsapódó lövedékek zaját. Tanama asszony a maga részéről leginkább azért imádkozott, nehogy a lányának eszébe jusson fölmenni, a fiát magához szorítva csendesen sírdogált. Könnyei leginkább a hercegnőnek szóltak, hogy a lelkiismeretére hassanak. A módszer jó ideig be is vált, Liani hűségesen őrizte az édesanyját, egészen addig a pontig, míg a gépházat találat érte. Az Ezüsthattyú testén földrengésszerű remegés futott végig, utasai azonnal érezték, hogy a hajó lelassult, majd végleg megállt. Lianit eztán már fegyveres őrök sem tudták volna visszatartani, anyja sivalkodása és könyörgése ellenére fölszaladt a fedélzetre.
Odafönt rettenetes látvány fogadta, pajzsuk már alig tartott, mindenhol repedések, lyukak tarkították, és még mindig a két ellenséges hajó tűzvonalában voltak. Váratlanul azonban az ágyúk elhallgattak. A két idegen jármű olyan közel siklott az Ezüsthattyú fedélzetéhez, hogy a lány tökéletesen látta, mi zajlik a túloldalon. Egészen addig a pillanatig fogalma sem volt róla, miféle sereg támadta meg az otthonát. Döbbenten bámulta azokat a lényeket, akik eddig csupán az édesanyja meséiben, dalnokok énekeiben léteztek, és a történelemkönyvek lapjain. A lány azonban hamar túltette magát a csodálkozás pillanatain, és felkészült. Az idegen hajó ágyúsora visszahúzódott, Liani tudta, mi következik: Néhány lélegzetvételnyi idő és csáklyák, kötelek áradata veszi célba a Hattyú oldalát, az idegen katonák pedig elözönlik a fedélzetet…
Ám erre már nem került sor, mint egy hatalmasra nőtt mentőangyal, Bagu úgy csapott le az éjszakai égboltról. A sárkány legalább háromszor akkora volt, mint a hajók, az egyiket arrébb taszította, a másikat pedig megragadta, és magasra röppent vele. Az árbocait letördelte, vitorláit megszaggatta, a legénység java része még út közben kipottyant, a megtépázott hajót végül elengedte, ami visszazuhant a földre. A másik járműnek mindeközben volt ideje rá, hogy az ágyúit újratöltse, és tüzet nyitott a sárkányra. Bagu kőkemény bőre derekasan állta a támadást, csupán szárnyai lyukadtak ki néhány helyen. A sárkány ettől még jobban bevadult, és haragjában olyan messze hajította az akani hajót, hogy Liani és a Hattyú legénysége hiába meresztgették a szemüket, többet nem látták a horizonton.
A fedélzeten hatalmas üdvrivalgás tört ki, mindenki tapsolt és éljenzett, a szegény, holtfáradt mágust kivéve, aki ájultan rogyott össze, mihelyst tehette.
– Te vagy a legjobb, Bagu! – kiáltotta Liani, és egészen áthajolt a korláton, hogy megsimogathassa a barátja kobakját.
A sárkány örömmel fogadta a dicséretet, és a lányra kacsintott:
– Mire jó egy vén csont, nem igaz?
– Na, repülj tovább, te őskövület, a falakon biztos hasznodat veszik.
– Nem, nem. Elsődleges feladatom a család védelme. És ha újból megtámadnak titeket?
– Bagu, kérlek… ő is ott van! Úgy érzem…
– Az ifjú Odayin?
– Igen… kérlek, keresd meg nekem! Tudnom kell, hogy jól van-e…
– Na, nem bánom… de a szemem rajtatok tartom! – A sárkány irányt változtatott, hatalmas szárnycsapások közepette eltávolodott a hajótól, és a kastély felé repült.
Liani aggódva nézett utána, a kapitány hangjától valósággal összerezzent:
– Le kell szállnunk, fenség… De talán jobb is. A földön, a fák közt könnyebben elrejtőzhetünk.
– A fák mindig menedéket nyújtanak… – szólt a királyné, az ütközet elmúltával ő is fölmerészkedett a fedélzetre a fiával együtt. Tekintetével elsőként a lányát kereste, majd figyelme a sebesültek felé fordult. A katonák java része megúszta a harcot néhány karcolással, ám azok, akik a gépházban dolgoztak, vagy az alázuhanó árboc és gerendák alatt maradtak, segítségre szorultak.
A sebesülteket a fedélzetre hozták, maga a királyné felügyelte a munkálatokat. Míg az Ezüsthattyú a föld felé tartott, a császári család női tagjai latba vetették gyógyító tudományukat. Tanama asszony jó alkalomnak érezte, hogy kisebbik gyermekét is bevonja eme nemes cselekedetbe, hiszen a herceg az ő vére volt, a gyógyítás képessége benne lakozott.
– Gyere ide, kedvesem. Próbáld te is… – mosolyogta a királyné, és maga mellé húzta a fiát. Tanial hercegnek megrázó élmény volt a vér és összezúzott testrészek látványa, ám aligha okozott neki nagyobb kárt, mint apja közömbös, durva viselkedése.
A kisfiú azonnal megértette, mit kell tennie, apró kezét a katona mellkasa fölé helyezte. Jól emlékezett arra a sebesült madárra, akit egyszer a palotakertben találtak. Szegény már alig élt, de ő segített rajta! Emlékezett a fényre, a kis test melegére, a szívdobbanására. Majd a boldogság érzésére, amikor a madárka tovaröppent a tenyeréből. De ezúttal semmi nem történt…
A királyné türelmesen várt, ám mind több aggodalommal tekintett a fiára. Népének minden tagja birtokolta a gyógyítás tudományát, a természet, éltetőjük és védelmezőjük ruházta föl őket ezzel a képességgel. Erejük gyermekkorban volt a legnagyobb, aztán mind csökkent, ahogy a testük öregedett. A királyné végül megfogta a fia kezét és elmosolyodott:
– Majd máskor megpróbálod, most inkább pihenj. – Az asszony pillantása ezúttal Lianira esett, a lány szemében hasonló, szomorú fellegek úsztak, akárcsak az övében. Jól tudták, mit jelentett mindez.
***
Odayin az ostrom alatt végig a szobában maradt, ugyanazon a helyen, ugyanabban a testtartásban, mint amikor Tiburon rávágta az ajtót. Hupia elfelejtette megemlíteni azt az aprócska tényt, hogy a káosz, ami a főnix éltetője, rendkívül erős varázs, és fertőző, akár egy betegség. Bár hatása nem volt maradandó, ám arra az éjszakára alaposan megváltoztatta a fiú személyiségét. Pontosabban bebörtönözte, csapdába ejtette, kiszívott belőle minden reményt és életkedvet. Odayin közömbössé vált a világ iránt, még az sem tudta kizökkenteni fásultságából, amikor az egyik hajó beszánkázott a mellette lévő terembe, és hatalmas pusztítást végezve letarolta az újoncok szállásának nagyját.
Miután a főnix varázsa távozott a fiú elméjéből, akkor sem tudta, mit tehetne. Harcoljon a megszállók oldalán és vágja le a barátait, ismerőseit? Vagy küzdjön a sajátjaival, érdekei és céljai ellen?
Az ostrom egészen pirkadatig tartott, Memmon mester jól tudta, hogy addig kell megnyerniük az ütközetet, míg a wyor utánpótlás megérkezik a távoli vidékekről. Éveken át gyűjtötték erejüket az ostromra, mégsem bizonyult elegendőnek. Nagy csapásként érte őket a főnix elvesztése; a madár elsődleges feladata a mágustorony lerombolása volt, ám amit ezután tett őrült káosztáncában, az is a hasznukra vált.
A császári udvar sok kiváló varázstudója meghalt a torony leomlásakor, ám még mindig maradtak annyian, hogy alaposan feladták a leckét az akani királyság legerősebb mágusának. Memmon mester varázspárbajban sokáig védelmezte az övéit és önmagát, ám végül cserbenhagyta a tudománya. Hosszú idő után végre eljött az idejük, a bosszú, a felemelkedés lehetősége, ő mégis kudarcot vallott…
Memmon mesterben rettenetes keserűség és düh munkált, amikor hajnaltájt végül kiadta a visszavonulási parancsot; megtépázott, lángoló hajóikkal szégyenszemre menekülésre kényszerültek. Az ostrom túl hosszúra nyúlt, a wyor nép segítsége és utánpótlása megérkezett, ha élni akartak, más lehetőségük nem maradt. Még utolsó mozzanatként összeszedtek mindenkit, akit csak tudtak, és visszavonultak. Az akani katonák a hajóik kötélzetén lógva hagyták el a kastély falait, hiszen még arra sem volt idejük, hogy a fedélzetre kapaszkodjanak. Fordult a kocka, az íjászok ezúttal őket vették célba, ám ha lezuhantak, vagy a torkukba fúródott nyílvesszővel végezték, még mindig jobban jártak, mint azok a testvéreik, akik a falak közt rekedtek.
Szomorú reggel köszöntött a császári palotára, pontosabban arra a romhalmazra, amivé lett egyetlen éjszaka leforgása alatt. Sok helyütt a tüzeket még mindig nem tudták eloltani, máshol pedig koromfekete, sűrű füst gomolygott az ég felé. A gyógyítók és az egyszerű katonák is azon munkálkodtak, hogy összeszedjék a sebesülteket; vér, égett hús szaga terjengett mindenhol a levegőben. Ám mindez semmi volt ahhoz képest, ami az elkövetkezendő órákban történt.
A császár az ostrom alatt nem menekült el a család hajójával, ám a harcot is kerülte. A földalatti termek egyikében, testőrei gyűrűjében várta ki az összecsapás végét; amikor hírét vette a győzelmüknek, azonnal a felszínre sietett. Az ostromlók példás megbüntetése mindennél fontosabb volt számára. Előbbre való a károk felmérésénél, a sebesülteknél, még saját családjánál is, akikről jó ideje nem kapott hírt.
Az elfogott akani katonákat a lehető legbrutálisabb módon végezték ki a lerombolt palota falainál, az egész város szeme láttára. Bár igaz, hogy ezúttal meglehetősen kevesen vettek részt a „rendezvényen.” Egy-egy nyilvános botozás, akasztás vagy nyakazás mindig számíthatott a tömeg érdeklődésére, ám az akani katonák kivégzése olyan brutálisra sikeredett, hogy az még a sokat látott wyor nép gyomrát is fölkavarta. Ráadásként a fehér hajú, izzó szemű idegenek még haláltusájukban is különös, átoknak tetsző szavakat ordítottak, így a legtöbben jobbnak látták, ha kimaradnak az eseményekből. A kivégzések után sokan úgy gondolták, végre eljött az idő, hogy az élőkkel is foglalatoskodjanak, a sebesültekkel és az újjáépítés megkezdésével, ám tévedtek. Még volt egy feladat, ami a császár számára elsőbbséget élvezett minden másnál. A valódi felelősök, az árulók felkutatása, akik köztük jártak. Hiszen a mágustorony romba döntésére az ellenség egymaga nem lett volna képes.
Hogy pontosan mi is történt, azt az udvar varázstudói igen hamar kiderítették, sőt, mondhatni, végignézték. Az ifjú Odayin jól emlékezett gyermekkorából, a mágusok különleges kristályaikon keresztül mindent láthattak, ami a falakon belül történt, és rögzíteni is tudták azt.
A császár valósággal tombolt dühében, mindig is sejtette, hogy unokaöccse egyszer hátba támadja, ám ilyesmit még ő sem várt tőle. A palota romokban hevert, a királyi család védtelenül maradt, iszonyú sokan meghaltak. És ez csupán a kezdete volt annak a végtelenül hosszú listának, ami az ifjú Odayin bűneit sorolta. Ashin úr szíve szerint az akani katonák sorsára juttatta volna az unokaöccsét mindenféle tárgyalás nélkül. Szétszaggatni, kerékbe törni, felnégyelni! Ám bárhogy is vágyott rá, nem tehette. Jobb híján a legmélyebb tömlöcök egyikébe vitette, azokban legalább nem esett kár az este folyamán.
Amikor a katonák érte jöttek, Odayin még mindig a helyén, a sarokban ücsörgött. A sötét már elmúlt körülötte, az újoncszállás fele eltűnt, falak, tető hiányában a nap egyenesen az arcába sütött. Bár a fekete főnix varázslata elmúlt, a fiú elméjére hasonló homály telepedett, akárcsak éjszaka. Semmi nem érdekelte, amikor elfogták, nem védekezett, amikor a tömlöcébe taszították, egyszerűen összekuporodott, akár egy magatehetetlen rongybaba.
Odayin csupán akkor nyert vissza valamit az öntudatából, amikor magára hagyták. Kis idő elteltével szeme hozzászokott a sötéthez, börtönében semmi mást nem látott, csupán egy szalmazsákokból összedobált ágyat, a nedves, nyirkos falakat és hatalmas csúszómászókat, amelyek valósággal tenyésztek a felgyülemlett ürülékben. Hallotta, ahogy nyüzsögnek, undorító neszezésük szinte széthasította a fejét. Így volt ez a falakról csöpögő poshadt vízzel: minden csepp szörnyű fejfájás. A sötétben gyermekkora emlékei is visszatértek. Lehetséges volna, hogy apja is ebben a cellában raboskodott annak idején? Ő ártatlan volt… ő igen…