[button link=” http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
A következő nap is gyötrelmesen indult, Oliver olyan fáradt volt, hogy alig bírt kikecmeregni az ágyból. Úgy érezte, minél többet alszik, annál álmosabb lesz reggelente. Nehezen szakadt el az álmaitól, legszívesebben az egész napot átaludta volna. Szerencsére aznapi műszakja a Mézes konyhájába szólította, és bár valósággal hányingere volt már a forró olaj átható szagától, mégis jobban örült ennek a munkának. Naphosszat sütötte a hamburgerpogácsákat, sült krumplit, fánkot, mégsem bánta, mert legalább békén hagyták. Mikey-t kivéve, aki szokásához híven megállás nélkül bohóckodott.
– Már a fülemen jön ki a sült krumpli, látod? – mormogta Mikey, és be is mutatta ezt a bizonyos jelenetet: két vaskos krumplihasáb lógott ki a füleiből és egy-egy orrlyukából.
Oliver elmosolyodott, leginkább azért, hogy mutassa, értékeli barátja erőfeszítését, hiszen őt akarta jobb kedvre deríteni. Mikey végül megunta a dolgot, a krumplikat kiszedte az orrából és füléből, majd visszatette őket az egyik zacskóba, a hamburger mellé. Oliver megrökönyödve nézte, ahogy munkatársuk fölkapta a rendelt Puffancs-menüt, és a különös utat bejárt krumplik máris az étkezde felé tartottak, ahol majd minden bizonnyal valaki jóízűen elfogyasztja őket. Édes tudatlanság… Persze Olivert nem izgatta túlzottan a dolog, pár perc múlva már meg is feledkezett róla. Nem úgy, mint Mikey a tegnapi cetliről:
– Na, felhívtad? – kérdezte, miközben egy egész vödör fagyasztott krumplit öntött a forró olaj közé.
A fülsértő sercegés, ropogás közepette Oliver nem is értette, mit kérdezett. Vagy inkább nem akarta érteni.
– Mi?
– Mira! Fölhívtad?
– Nem. Nincs telefonom.
– És apród sincs, amit bedobhatnál egy fülkénél?
– Nincs. – Ezt Oliver már meglehetősen durván tette hozzá, így Mikey is visszavonulót fújt és csak legyintett:
– Pffff… te tudod. Pedig mára még egy randit is megbeszélhettetek volna. Szabad lesz mindkettőtök délutánja.
Oliver szeme szikrákat szórt, barátja megesküdött volna rá, hogy még soha életében nem látott ennyi elevenséget a tekintetében, így valóban nem feszítette tovább azt a bizonyos húrt.
Oliver pedig belátta, hogy társának sajnos egy valamiben igaza volt: ő, Mikey és Mira aznap egy időben fejezik be a műszakot, vagyis elkerülhetetlen, hogy találkozzanak.
Oliver már az öltözőben is kínosan érezte magát, és nem csupán azért, mert Mr. Ashley spórolt a berendezésen, nem építtetett külön női és férfi fülkét. Ez senkit sem érdekelt, hiszen az egyenruhát egy pólóra is föl lehetett húzni. A fiút sokkal inkább a kínos csönd zavarta, és Mira kissé csalódott tekintete. Akkor sem látott mást a lány szemében, amikor mindannyian kiözönlöttek az étkezde hátsó bejáratán, és a közeli buszmegálló felé vették az irányt.
– Na, én tépek – rikkantotta Mikey, és ereklyeként őrzött gördeszkáját a hóna alól az aszfaltra csapta.
– Hová sietsz? – kérdezte Mira.
– Várják a videojátékai – tette hozzá Jo, Mira állandó munkatársa és legjobb barátnője. A csúnyácska lányon még látszottak az éjszakai buli nyomai, feketére festett körmei, szemhéja és szája széle.
– Játékok?! Csak viccelsz, ugye? – Mikey tett néhány kört a kis csapat körül, vigyorogva a barátja felé kacsintott, majd mielőtt még elszelelt volna, ezt rikkantotta: – Na csá, legyetek rosszak. Holnap találkozunk. Sajnos. – Azzal már száguldott is tova, árkon-bokron keresztül, kis híja volt, hogy nem végezte egy autó alatt, miközben átsüvített az úttesten. Oliver sokáig nézett utána, ezután még kényelmetlenebbül érezte magát, hiszen egyedül maradt a két lánnyal. Mira kedvesen mosolygott, ahogy általában, Jo fanyalogva fintorgott, ez szintén általános viselkedésforma volt a részéről. A fiú is csak ácsorgott, kukán és tehetetlenül. Végül Mira törte meg a köztük lévő csendet.
– Mondd csak, van még könyved attól az írótól? Tényleg nagyon tetszett.
– Hát… igen. Azt hiszem, van. Már elég rég olvastam… Nem túl ismert, csak néhány regénye van. Majd elhozom neked, ha akarod.
– Igen, köszönöm. Amúgy… tegnap hagytam neked egy cetlit, megtaláltad?
– Igen…
Mira egyre inkább elbizonytalanodott, fehér orcájába pír szökött, a fiúéba nemkülönben. Így a lány jobbnak látta, ha nem firtatja tovább a dolgot. Valójában utált olvasni, könnyedén meg tudta volna számolni, hány könyv fordult meg eddig a keze közt. Mikor a regényt kölcsönkérte Olivertől, csupán barátnője, Jo tanácsát követte, aki szerint egy fiút úgy lehet a legkönnyebben megfogni, ha rendkívüli érdeklődést mutatnak a hobbija iránt: „Ha olyan fiú kell, aki a videojátékokért él-hal, dumálj előtte naphosszat a hülye játékairól. Ha az autókat szereti, szereled föl magad autósmagazinokkal, ha sznob idióta, akkor áradozz előtte hangversenyekről és hasonlókról, ha a focit szereti… Fuss minél messzebbre, mert azt nem lehet elviselni ép ésszel!” Mivel Oliver olyan zárkózott volt, hogy szinte semmit nem tudtak róla, csupán azt láthatták, amikor a könyveit hurcolta magával, innen jött a nagy ötlet. Szegény Mira még a könyvet is elolvasta, pedig szörnyen unta, hogy legyen majd közös témájuk első találkájuk alkalmával. Vagy bármikor. Úgy tűnt, a terv nemigen akart összejönni. Azért a lány nem adta föl olyan könnyen, bár érezte, hogy aligha megfelelő az alkalom, azért rákérdezett:
– Holnap… moziba megyünk a haverokkal. Jöhetnél te is, ha van kedved.
A haverokkal, akik időközben szépen lemorzsolódnak… Oliver lázasan törte a fejét valami frappáns válaszon, ami nem sértő, mégis hihető. Persze, semmi sem jutott eszébe.
– Nem… nem hinném, hogy ez jó ötlet volna… nem érek rá… – nyögte ki végül. Azzal, mielőtt még tovább fajult volna a helyzet, sarkon fordult és elrohant a buszmegálló irányába. Arra azért még sikerült rávennie magát, hogy köszönésképp odaintsen a lányoknak, majd a megállóba érve elbújt az egyik oszlop mögött. Itt végre menedéket talált, bár még mindig érezte magán Mira és barátnője furcsálló, kutakodó tekintetét. Hiszen legalább feleakkorának kellett volna lennie szélességben, hogy az oszlop tökéletesen elrejtse. Tisztában volt vele, hogy már megint hülyét csinált magából, de egyszerűen nem tudta, mit kezdjen a helyzettel. Ráadásként a java csak ezután jött.
Az emberek nagy része sokszor esik abba a hibába, hogy ostoba módon azt hiszi, kiszemelt célpontja már elég messze van tőle, vagy éppenséggel süket, mint az ágyú. Jo is így lehetett ezzel, bár ha tisztában lett volna vele, hogy Oliver tökéletesen hallja a beszélgetésüket, valószínűleg az sem érdekelte volna.
– Biztos meleg – mondta a lány fennhangon, és szemét le se vette az oszlop mellett bujkáló fiúról.
– Nem, nem hinném. – Maga Mira sem különbözött az átlagtól, még csak fel sem merült benne, hogy Oliver hallhatja őket. – Szerintem csak… valami nagy csalódás érhette.
– Ja, persze. Sanyarú gyermekkor, mi? Na, húzzunk innen!
Azzal a két lány sarkon fordult, menet közben Mira még hátra-hátrapillantott a megállóban ácsorgó fiú felé.
Oliver a szeme sarkából figyelte őket, ki tudja, miért, de Mira és Jo leginkább két madárra emlékeztette, kedves, apró énekesmadárra és egy nagy, ronda, fekete varjúra…
Mikor az ütött-kopott, koszos busz bedöcögött az állomásra, Oliver megsemmisülten baktatott föl a lépcsőn. Szerencsére akadt ülőhelye, máskülönben tán nem is bírta volna ki a hazautat. Hirtelenjében olyan fáradtság és kétségbeesés lett úrrá rajta, hogy valósággal beájult az ülések közé. Ezután csak bámult, hol a mellette elsuhanó utcákat, házakat, hol pedig saját képmását a mocskos ablaküvegen. Miért ilyen szürke minden? És idegen… Egész életében valami furcsa, piszkosszürke árnyalatban látta a körülötte lévő világot, ám ezúttal még rosszabb volt… Más, nem helyén való, mintha hamis volna… Ahogy az arc is, ami visszanézett rá az üvegről.
Rossz kedve a hosszú út alatt sem változott, Oliver még annak sem tudott örülni, amikor átlépte a bérház kapuját és fölfelé trappolt a lépcsőn. Az első emeleten megtorpant, pár pillanatig szemezett a liftajtóval, majd gyorsan döntött. Az ősrégi szerkezet csikorogva indult fölfelé, ahol csak elhaladt, iszonytató visszhangot keltett a folyosókon.
Természetesen Mrs. Lovgrove már az első pillanatban kifülelte, hogy valaki épp fölfelé igyekszik, a felvonót megállította, és maga is beszállt az apró fülkébe. Különösen örült neki, hogy az emeleten lakó fiatalembert találta ott, mert kukacoskodó megjegyzéseit kevesen viselték el. Mr. Ralsonnak soha nem volt egy rossz szava sem hozzá, mások bezzeg gyakorta elküldték melegebb égtájakra, vagy épp nyomdafestéket nem tűrő szavakat vágtak a fejéhez.
Mrs. Lovgrove tehát nyugodtan hódolhatott hobbijának, egész úton megállás nélkül fecsegett, még akkor sem hagyta abba, amikor mindketten kiszálltak a liftből.
Oliver egyáltalán nem figyelt a vénasszonyra, valamit a lakógyűlésről és a számlák befizetéséről hablatyolt, bár ebben sem volt biztos. Csak akkor szabadult meg tőle, amikor a lakásába lépett és szó nélkül becsukta az orra előtt az ajtót. Nem volt valami udvarias dolog, de a fiút már ez sem érdekelte. Mrs. Lovgrove felháborodottan kopogott, dörömbölt még egy darabig, végül feladta és visszatért őrhelyére, hogy másokat zaklathasson.
Oliver fellélegzett, mihelyst végre egyedül lehetett, bár az áhított nyugalomra így sem talált rá. Valami különös nyugtalanság lett úrrá rajta, le s föl járkált a szobában, majd régi holmijai közt kezdett kutatni. Nem tudta, mit keres, csak akkor nyugodott meg, amikor végre rátalált: ott volt egy óriási mappában, a szekrény oldalának döntve, több tucat rajz, festmény között.
Oliver régebben szeretett rajzolni, és egész jól csinálta, tehetsége azonban csak és kizárólag a fantáziájában élő dolgokban mutatkozott meg. Ki tudja, talán a való világ túl szürke volt ahhoz, hogy lefesse. A rajzok közt akadtak csendéletek, tájképek, tele furcsábbnál furcsább lényekkel és növényekkel. Ám a legszembetűnőbb az a portrésorozat volt, amit a fiú a keze közt tartott. Mind egyetlen arcot ábrázolt.
Egy különös leány nézett vissza a papírlapokról. Enyhén mandulavágású, hatalmas, gyönyörű szeme volt, csepp alakú arcát szénfekete haj keretezte. Fürtjei közül, melyeket különféle korongokkal és tollakkal díszített, hosszú, kecses fülek kandikáltak elő, szürkés-zöld bőrén sok helyütt kacskaringós rajzolatok futottak. A fiú sokáig nézte a képeket, lassan megnyugodott. Fejében ismerős, kedves hang szólt a régmúltból:
„Már megint manókat rajzolsz, Oliver, drágám?”
Manókat… A fiú elfintorodott, majd a képeket visszatette a mappába. Ahogy újból végiggondolta a nap eseményeit, egyre inkább biztos volt benne, hogy a körülötte élőknek igazuk van. Vele valami nagyon nincs rendjén. Végül fogta magát és lefeküdt aludni, még korábban, mint tegnap.
Nem tudta, hogy ébren van-e, vagy csak álmodik. Az ágyában feküdt, sötétség vette körül, csupán az ablakon szűrődött be némi fény, minden bizonnyal a közeli üzletek neonreklámjai. Oliver felült, majd maga sem tudta, miért, de kikászálódott a takarója alól és botladozva a szoba közepére sétált.
Hirtelenjében éles fény tódult az arcába, mire újból látott, minden megváltozott körülötte. Eltűnt a félhomály és a szoba szürkesége, helyét észvesztő színkavalkád vette át. Hasonló volt ahhoz, amit az étteremben látott, csak épp sokkal nagyobb, intenzívebb. És körbevette, határozottan bekerítette, csapdába ejtette. Mindenre rátelepedett, a bútorokra, a falakra, a lámpára, mintha egy láthatatlan kéz dolgozott volna hatalmas ecsetvonásokkal. Mindezek nyomán pedig gyönyörűséges táj bontakozott ki, erdők, mezők, vízesések, Oliver csak bámult, cseppet sem félt. Pedig a színes kavalkád vészes gyorsasággal közelített felé, majd mielőtt még feleszmélhetett volna, a hullámok átcsaptak fölötte. Ő maga is részese lett ennek a festett világnak, ezt azonnal érezte és látta is. Lenézett a lábára és a kezére, pizsamájának már nyoma sem volt, furcsa, hosszú szárú csizmát és nadrágot viselt. Ujjai megnyúltak, bőre színe zöldesszürkés árnyalatot öltött. Vajon az arca… milyen lehet? A tükröt már nem találta, a szobája teljesen eltűnt, helyét egy varázslatos, virágokkal teli domboldal vette át. Nem foglalkozott sokáig a külsejével, a körülötte lévő világ teljesen lenyűgözte.
Még soha nem látott ehhez fogható színeket, a távolból, a rózsaszín horizonton egy kastély és város képe bontakozott ki, az égbolton furcsa szerkezetek szálltak.
Hirtelenjében különös érzés hasított belé. Egy érzés, amely mindent kitörölt a fejéből. Tudta már… ott van ő is… és hamarosan láthatta is.
Kecses alak tűnt fel a domboldalon, feléje közelített, mintha a szél sodorta volna magával. Oliver figyelt, szíve a torkában dobogott. A lány hófehér ruhát viselt, olyan volt, akár egy angyal, hollófekete hajzuhataga valóságos fátyolként lobogott körülötte az édes szélben. Arca, mint egy formás vízcsepp, gyönyörű és tündöklő, szeme fekete, ragyogó gyémánt. A fiú úgy érezte, még soha nem látott nála szebb teremtést, hihetetlenül boldog volt, torkát mégis sírás fojtogatta. A lány tekintetében különös bánat ült. Végül elmosolyodott, szemébe a vidámság csillogása költözött, majd arcát az ég felé fordította. Mintha csak ezt mondta volna, Oliver szinte a fejében hallotta:
„Lásd, nézz föl!”
Bár nehezen szakadt el az angyal látványától, a fiú is az égre emelte a tekintetét. Megérte, olyasmit látott, ami lenyűgözte, szíve ismét majd kiugrott a helyéből. Az ismerős világ újabb szeletét tárta föl előtte, a magasban, bíborszín fellegek közt lángoló főnixek úsztak tova, szinte egybeolvadtak a nap sugaraival. Kecses pegazusok a szél szárnyán szálltak, nem messze tőlük, a vízesés felett pedig óriási szörnyeteg, egy sárkány röppent át a horizonton. Kis idővel később Oliver ismét a lány felé pillantott, de már késő volt. A színes világ szertefoszlott előtte, minden lakójával és csodájával.
A színek visszahúzódtak oda, ahonnan jöttek, semmi más nem maradt utánuk, csupán a szürke falak. Amikor a fiú magához tért, a szoba közepén ácsorgott, úgy pislogott körbe, mintha álomból ébredt volna. Talán úgy is történt… Mindenesetre csalódottsága leírhatatlan volt, oly hatalmas ürességet érzett a szívében, hogy ezúttal valóban elsírta magát.
***
A sziklák vastag ködfelhőbe burkolóztak, az eső is szemerkélt. A nyáron tündöklő, turisták ezrei által látogatott tengerpart most kihalt, elhagyatott táj volt. A hajnal már rég elmúlt, a homokra vontatott, ütött-kopott csónakok magányosan ásítottak az őrbódé oszlopai mellett. Csupán egyvalaki állt a tengerparton, ő is leginkább azért, mert nem volt hová mennie. Az éjszakát is a kis épületben töltötte, ott jól érezte magát, nem zavarta senki és semmi. Reggel azonban mégis kimerészkedett a szabadba, legfőképp azért, mert nem bírta a bezártságot, és kis társának is voltak bizonyos szükségletei.
Az öregasszony közvetlenül a parton állt, a hullámok rendszeres időközönként ellepték ütött- kopott, viseltes cipőjét. Ráncos arca, hosszú, kócos haja és fekete öltözéke miatt leginkább egy mesebeli, gonosz boszorkánynak tűnt, félelmetes külsejére azonban rácáfolt az a gyöngédség, amivel a kezei közt ficánkoló kiskutyát simogatta.
A kutya váratlanul hangos csaholásba kezdett. Az asszony nem tudta, mire vélje, kezdetben csitítani próbálta:
– Sssss… mi ütött beléd? Nincs ott semmi… legfeljebb csak a sirályok. Túl kicsi vagy te ahhoz, drágaságom, hogy sirályokat üldözz. Keresztbe lenyelnek azok a szörnyetegek. – Ám hiába simogatta, ölelgette, a kutya nem csendesedett, sőt, haragos vakkantása hamarosan sípoló morgásba torkollott. Az öregasszony ekkor érezte meg, hogy kis védence reszketett, nem csupán szeszélyből ugatott, valamitől rettenetesen félt.
A sűrű ködből, a sziklák mögül hirtelenjében sötét foltok bukkantak elő, sokáig tartott, mire az asszony rájött, hogy egy furcsa hajó éjfekete vitorláit látja. Miféle hajó az, amelyik ilyen ködben képes kifutni? És miféle hajó az, amelyik fekete vitorlákkal szeli a tengert..? Azonnal tudta, hogy nincs jó helyen, nem szabadna látnia… Így fogta magát és kis barátját, majd amilyen gyorsan csak tudott, az egyik partra vontatott csónak mögé menekült. Összehúzta magát és várt.
Hamarosan furcsa hangok keltek életre a parton, emberek, férfiak beszélgettek, kiabáltak egymással. Külföldiek lehettek, mert pergő, dallamos nyelvüket nem értette. A kiskutya reszketve nyüszített gazdája ölében, szerencsére néhány kedves simogatás után elhallgatott.
Majd egy órán keresztül lapultak a csónak mellett, a homokban. A kiáltások már rég elhalkultak, ám ők mégsem mozdultak. Mire előmerészkedtek, már a köd is felszállóban volt, és az eső sem szemerkélt. Sőt, mintha a nap is bontogatta volna szárnyait a szürke felhők mögött.
Az asszony óvatosan közelítette meg a partot, babonás ember lévén biztosra vette, hogy egy kísértethajó horgonyzott le Sharston közelében. Aztán meglátta a lábnyomokat a homokban. A szellemeknek nincsenek lábnyomaik… Tekintetét ezután a sziklák felé emelte, hogy ismét szemügyre vehesse a hajót fekete vitorláival, azonban ott sem talált semmit. Mindezek ellenére biztos volt benne… valami érkezett a ködön túlról…
***
Újabb gyötrelmes nap, ismét a pénztárgép mellett. Ráadásul hétvége lévén hatalmas forgalom volt a Mézesben, Olivernek és társainak egyetlen percnyi lélegzetvétel sem jutott. Mikey rendületlenül jegyezte a megrendeléseket, ujjai sebesen jártak a pénztárgép billentyűin, kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy barátját zaklassa. A lányok is rengeteg munkát kaptak a nyakukba, szakadatlanul süthették a fánkokat, krumplit és hamburgert. Nem jutott idejük pletykálkodni és kiszaladgálni a konyhából. Persze ettől Oliver még rosszul érezte magát, fáradt volt és levert. Folyvást éjszakai látomása körül jártak a gondolatai, ráadásul reggel ismét megtörtént vele. Az öltözőben. Pár percre kiesett a fejéből minden, helyette különös, színes világot látott. Szerencsére pont egyedül volt, amikor a roham rátört… Mert már csak így nevezte: roham. Mindenesetre remélte, hogy az aznapi kellemetlenséget letudta a reggeli eseményekkel. Oliver végletekig pesszimista volt, ám azt még ő sem gondolta, hogy aznap nem ér haza.
Minden ugyanúgy történt, ahogy általában. Oliver felszállt a buszra, majd fél órát himbálózott ide-oda az ülések között. Az állomás mozgólépcsőjén közömbös ábrázattal utazott, ahogy más városiaktól látta, pedig félt. Maga sem tudta, miért, de gyermekkorától kezdve különös félelemmel nézett a mozgólépcsőre. Mióta Sharstonba költözött és nap mint nap használnia kellett… megszokta.
A metró is tömve volt, Oliver ismét ácsoroghatott. Ezt a járművet sokkal jobban szerette, a sötétben, az állomások közt robogva mintha egy teljesen más világban járt volna. A fiú elbűvölten nézte a mellettük elsuhanó fényeket, bár a fülkében egy talpalatnyi hely sem volt, mégis teljes csönd uralkodott, csupán a kocsik zakatolása hallatszott.
Váratlanul minden fény kialudt a metrószerelvény belsejében. Az utasok részéről némi morgolódás következett, néhányan káromkodva rakták el az aznapi újságjukat. Tudták, ha valami elromlik, azt nem egyhamar javítják meg. Oliver tovább bámulta a kint tovasuhanó fényeket, az alagút falára szerelt kicsi lámpák hihetetlen sebességgel peregtek a szeme előtt. Még egy és még egy és még egy… vég nélkül, rendületlenül. Mintha valaki egy zseblámpával villogtatott volna az arcába. Aztán hirtelen… ismét rátört az a furcsa érzés. Legelőször arra gondolt, hogy a sötétben talán senki nem veszi észre, mire elérik a következő megállót, újból „normális” lesz. A fiú az utasok felé fordította a tekintetét, álmatagon nézett végig az ácsorgó embereken. Senki nem törődött vele, két férfit kivéve.
Oliver nem szokott hozzá, hogy leplezetlenül bámulják, a városi ember nem beszél, nem bámészkodik, nem törődik semmivel. Ez a két ember azonban más volt. Olyannyira kilógtak a tömegből, mintha lámpással világítottak volna a koromsötét éjszakában. Furcsán viselkedtek, esetlenül kapaszkodtak, mintha még sosem utaztak volna metrón. Kezükben régies, antik darabnak látszó esernyőt szorongattak, pedig már napok óta nem esett, egyáltalán nem illett hétköznapi viseletükhöz, az egyszerű farmerhez és kabáthoz.
Oliver esetlenül toporgott a helyén, valamiért az az érzés gyötörte, hogy le kéne szállnia a következő megállónál, de ostobaságnak tűnt… Még nagyon messze volt az otthonától.
A két fickó váratlanul elindult felé, a villódzó fényben úgy érezte, mintha egy lassított felvételt nézett volna. Egy villanás, és minden normális. Aztán újabb, ekkor már szembeötlő volt a változás:
Hófehér arc.
Hófehér haj.
Narancssárgán izzó szem.
Éjfekete, míves páncél.
Az esernyők is eltűntek, kardokká változtak.
A villanások már olyannyira zavarták, hogy Oliver fizikai rosszullétet érzett. Nem sok kellett volna hozzá, hogy elájuljon, a körülötte lévő világ összefolyt.
A két fickó végül beérte őt, Oliver semmi mást nem látott, csupán a penge villanását. Fájdalom hasított az oldalába.
Ezzel egy időben éles, fülsértő csikorgás kelt életre a fülkén kívül. A vonat lefékezett, olyan váratlanul, hogy minden utas a földre esett, még azok is, akik a helyükön ültek. A metrószerelvényt jajgató, káromkodó, sikító emberek lepték el, és teljes sötétség. Oliver is a padlón feküdt, alig tudott magáról. Csupán azt érzékelte, amikor valaki az arcába világított egy zseblámpával:
– Héj! Fiatalember, jól van? – A kalauz aggódó tekintettel nézett végig a fiún, véres kabátja azonnal szemet szúrt neki. A férfi villámgyorsan előkapta a rádióját és beleszólt: – Jöjjenek a kettes kocsihoz, súlyos sérült!
Oliver kábán pihegett, a körülötte mozgolódó embertömeg hamarosan óriási, egybefüggő masszává vált, végül elsötétült előtte minden.
***
Egyágyas, kicsi kórteremben tért magához. Olyannyira meglepődött új környezete láttán, hogy menten fölpattant az ágyból, illetőleg csak akart, mert az oldalába hasító fájdalom azonnal visszadobta a matracra. Oliver felszisszent, majd óvatosan kényelembe helyezte magát. Arca falfehér volt, haja kócos és csimbókos. A jobboldalt lévő üvegfalon át rálátott a zsúfolásig telt kórházi folyosóra. Úgy tűnt, valakinek szemet szúrhatott hirtelen jött ötlete, mert hamarosan egy nővérke kukkantott be a szobába. A lány hatalmas szemüveget, elnyűtt, kopott köpenyt viselt, mégis csinos volt.
– Látom, felébredt. De nem szabad ám még felkelnie. Várja meg a doktor urat. Ő majd beszél magával.
Mivel szinte semmire nem emlékezett az elmúlt napok eseményeiből, Oliver értetlenül és nyugtalanul forgatta a fejét:
– Hogy… hogy kerültem ide?
– Volt egy kisebb baleset a metróalagútban.
– Baleset..?
– Igen, a híradóban is benne volt.
– Mások is…
– Sok embert elláttunk tegnap, de a java részük csupán kisebb sérüléseket szenvedett. Horzsolások, agyrázkódás, néhány törött kar.
– És én…?
A nővérke elmosolyodott, Oliver ágya mellé sétált és finoman lehúzta róla a takarót. A fiú is sebesült oldalára nézett, eddig azt sem vette észre, hogy félmeztelenül fekszik az ágyon. A lány pár pillanat alatt megvizsgálta a kötést, majd mielőtt távozott volna, egy kedves mosolyt is küldött Olivernek:
– Hamarosan visszajövök kötést cserélni. Addig maradjon nyugton. Szüksége van valamire?
– Hát… azt hiszem, egy kicsit szomjas vagyok.
– Mindjárt hozom – mosolyogta a lány, azzal kihátrált a szobából.
Oliver megsemmisülten feküdt az ágyán, lassan kezdtek visszatérni az elmúlt napok eseményei, különös tekintettel a metróban történtekre. Persze ettől még nem érezte jobban magát, sőt. Eszébe jutott furcsa látomása a két férfiról és a borzalmas, villódzó fényről. Ez utóbbi olyan rossz érzésekkel töltötte el, hogy még mindig belefájdult a feje.
Az elkövetkezendőkben mindent megkapott, amit ígértek neki, először is vizet, majd fél órával később a kötéscserét. A délután folyamán még kezelőorvosa is meglátogatta. A sürgősségi osztály ügyeletes doktora fiatal, hórihorgas férfi volt, a kórterem ajtaján alig fért be, kis híján beverte a feje búbját. A kezdeti nehézségek ellenére orvos és beteg hamar beszélgetésbe elegyedett, a fiatal doktor leült Oliver ágya mellé, és hosszas értekezésbe kezdett a fiú állapotáról. A legfogósabb kérdésnek maga a sérülés bizonyult.
– Nem túl mély, szúrt seb – mondta a doktor úr, miközben barna szemét le sem vette betegéről, mintha csak azt fürkészné, mikor mond igazat, és mikor nem. – Hamar begyógyul majd. Amúgy… van valami sejtése, miként sebesült meg? Esetleg… tartott magánál kést? Könnyen előfordulhatott a fékezésnél, hogy…
– Nem, nem tartottam magamnál. Sem akkor és máskor sem.
– Biztos benne, hogy a balesetben sérült meg? Mert ha esetleg megtámadták, és bántalmazták, azt jelentenie kell a rendőrségen. Sok megkéselt beteggel találkozunk itt a sürgősségin…
– Nem késelt meg senki! Talán… nem tudom… Biztos csak baleset volt…
– Hát jól van. Pár napig bent tartjuk, aztán majd csak kontrollra kell visszajönnie. Hanem… volna itt még valami más is. Az utastársai szerint…
Oliver duzzogó ábrázata hirtelenjében ismét falfehér lett. Hát mások is látták volna, amit ő? Talán mégsem őrült? Ám legnagyobb csalódottságára a doktor így folytatta:
– A szemtanúk szerint valamiféle rohama volt a fékezés előtt. Van erről valami emléke? Oliver elgyötörten feküdt a paplan alatt, szeme előtt ismét leperegtek a fülkében történtek, különös tekintettel a villódzó fényekre. Nem tudta, mit mondjon… Mi a jobb, ha hazudik, vagy elárulja a teljes igazságot? Bár amúgy teljességgel közönyös volt a világ dolgai iránt, a betegségtől való félelem felülkerekedett rajta.
– Fényekre emlékszem, villanó fényekre az arcomban… aztán… – Hozzá akarta tenni két különös támadóját, végül mégsem tette.
A doktor együttérzően bólogatott:
– Bár nem a szakterületem, lehetséges, hogy epilepsziás rohama volt.
– Epilepszia? – Oliver, ha lehet, még jobban elsápadt.
– Nem kell rögtön halálra rémülni. Bár meglehetősen kellemetlen betegség, az utóbbi években rendkívül kecsegtető eredmények születtek az epilepszia kezelésére. A legtöbb beteg tünetmenetesen tudja élni az életét, normálisan, mint bárki más. De mint mondtam, ez nem az én szakterületem. Ha felgyógyult, szeretném, ha megkeresné egy kollégámat. Itt a kórházban. Ő majd elmondja magának, mit kell tennie, milyen vizsgálatokon kell túlesnie. Lehetséges, hogy egyszerűen… kimerült. Mondja csak, ugye tanul még?
– Nem… dolgozom.
– Akkor azt ajánlom, vegyen ki egy kis szabadságot, és pihenjen. Miután hazaküldjük, még amúgy is jobb, ha ágyban tölt néhány napot. Na, fel a fejjel, minden rendben lesz. – A doktor elmosolyodott, fölpattant Oliver ágya mellől és a kijárat felé indult. Mielőtt még kilépett volna az ajtón, visszapillantott a búslakodó fiú felé: – Nagy mázlija van. Kifogta az osztály legcsinosabb nővérkéjét. – Azzal vigyorogva bevágta maga után az ajtót.
Oliver, a biztató szavak ellenére, megsemmisülten feküdt az ágyán, az üvegablakon keresztül még jó ideig kísérte orvosa útját a sürgősségi folyosóján. Semmi más nem járt a fejében, csupán egyetlen szó: epilepszia. Bár még sosem foglalkozott a betegséggel, így nem is tudhatta, valójában milyen tünetekkel jár, máris biztos volt benne, hogy az utóbbi hónapok különös látomásai ennek a számlájára írhatók. Hát valóban megőrült… Ezután még mélabúsabb ábrázatot öltött, mint általában.