Andrew Lucas McIlroy: Álmokon túl – 19. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Odayint úgy penderítették ki a kapun, ahogy a részegeket szokták a kocsmából. Sokáig tartott, míg összeszedte magát, percekig feküdt a földön. A tornyokban és a bejáratnál szolgálatot teljesítő őrök alaposan megbámulták, a palotaudvarba igyekvő népek kuncogtak is rajta, bizonyára úgy hitték, hogy valóban egy rendetlen semmirekellőt rúgtak ki az állásából. A fiú zúgó fejjel tápászkodott föl, majd botladozva haza indult.

Már besötétedett, mire Odayin eljutott az otthonáig. A majd egy órás séta valamelyest magához térítette, már nem a fájdalomtól zúgott a feje, hanem a dühtől. Soha életében nem érezte, hogy a harag és gyűlölet ennyire szétfeszítené. A házuk ajtaját szinte berúgta, földobogott a lépcsőn, majd a szobájába érve rávetette magát az ágyára. Néma csöndben, sokáig bámulta a plafont, nem tudott megnyugodni. Kis idővel később lámpást gyújtott; az egyenruháját levette és teljes erejéből a falhoz vágta. Megszemlélte a sérülését is, a vérzés már elállt, nem volt mély vágás, viszont igen csúnya látványt nyújtott. A seb végigszántotta míves tetoválásait, ezekben nem lakott semmiféle bűbáj, csupán díszként szolgáltak. Az Elvoran család szimbólumait még egészen kicsi gyerekként kapta. Mintha a császár ezzel is  a tudtára akarta volna hozni, hogy már semmi köze a dinasztiához, egy senki, kitaszított, egy áruló fattya… Odayin úgy érezte, menten megfullad, a szoba végébe futott és kitárta az ablakát. Hatalmasat szippantott az esti város levegőjéből, ez egy kicsit megnyugtatta. A két különös alakra, a varázslóra és Hupiára gondolt, olyan erősen, hogy akár a nevüket is belekiálthatta volna az éjszakába. A fiú végül visszahúzódott az ablakból, leült az asztalához és csak bámult kifelé. A házak ablakaiban, az utcákon lámpafény pislákolt, az égen pedig ezernyi csillag ragyogott.

Ám hirtelenjében valami eltakarta előle a kilátást. Hupia olyan hirtelen termett az íróasztal tetején, hogy Odayin rémülten hátra hőkölt és a földre pottyant.

– Jó estét, Elvoran úr – kacagta a nő, arcát csuklya fedte, ahogy első látogatásakor. Lepattant az asztalról és karját a padlón kuporgó fiú felé nyújtotta. Odayin tétovázott egy darabig, hogy elfogadja-e, végül kezet adott Hupiának, aki fölsegítette őt a földről.

– Jó, hogy erre jártál… – motyogta a fiú.

– Tényleg? Köszönöm a szíves vendéglátást.

– Beszélnem kell Memmon úrral.

– Nem hinném, hogy a mester újból megtenné érted ezt a hosszú, fáradságos utat, már mindent elmondott neked, amit akart.

– De… nekem még rengeteg kérdésem van… Azt hittem, Memmon mester varázsló, csak egy csettintésébe kerül, és oda utazik, ahová kedve tartja!

– Ez a dolog azért nem ilyen egyszerű. De ne keseregj, kedveském. Helyette itt vagyok én.

Odayin figyelmét nem kerülte el, hogy Hupia a bal kezét folyamatosan a köpönyege alá rejtette, mintha hordozott volna valamit, egy tárgyat.

Az asszony elmosolyodott a fiú kutakodó tekintete láttán, majd nem titkolózott tovább.

– Ajándékot is hoztam neked. – Azzal a köpenye alól elővett egy kisebbfajta, dísztelen, ütött-kopott ládikát.

– Mi ez?

– Győzelmünk záloga. Tehát… rábólintasz a Szövetségre?

– Pontosan mi az alku tárgya?

– Roppant egyszerű dolog. Holnap, az Újjászületés havának harmadik napján hatalmas sereggel a császári udvar ellen vonulunk.

– Ezt nem nevezném egyszerűnek. A kastélyt védő pajzson semmi nem jut át, a birodalom leghatalmasabb mágusai készítették.

– Ez igaz, ám… – Hupia újból elmosolyodott. – Emlékszel Memmon mester szavaira? Ha el akarsz pusztítani valamit, ami nálad sokkalta hatalmasabb, célozd a szívét. Márpedig a kastély és a pajzsbűbáj szíve…

– A mágustorony.

– Úgy bizony. Ez a dolog rád eső része.

– Hogy tudnék lerombolni egy tornyot? Mi van abban a dobozban? Robbanó por?

– A birodalom összes robbanó pora kevés volna a mágustorony elpusztításához. Nem… a dobozban valami… egész más van.

– Ha megteszem…

– Megnyerjük a csatát, utána pedig a háborút is. A királyi udvar elestének híre tűzvészként terjed majd a birodalomban, az ellenállás semmivé foszlik.

– Mi lesz a népemmel?

– Mi csupán a földet akarjuk, ami régen a miénk volt, és hogy újból a fényben élhessünk. Nem vagyunk gyilkosok, testvéreink békében élhetnek mellettünk, ahogy régen, korokkal ezelőtt. Persze… ha jól gondolom, téged igazából egyetlen személy érdekel. Amint a császári család távozik a trónról, új uralkodóra lesz szüksége a népednek. Király lehetsz. Mivel amúgy is téged illetett volna mindez, úgy hiszem, elég méltányos ajánlat. És ami a legfőbb, azután senki nem állhat utadba, hogy végleg elnyerd a hercegnőd kezét.

– Én… sosem akartam király lenni…

– Ám családod régi dicsőségét visszaszerezni, ez csábító lehetőség, nemde? És attól az égető érzéstől is megszabadulhatsz, ami a szívedet mardossa, bosszúvágynak hívják.

– Ha a torony összeomlik, a csatát biztosan megnyeritek?

– Nagy esélyünk van rá. A hercegnőd miatt pedig ne aggódj, az elsők között lesz, akit kimenekítenek az ostrom kezdetekor. – Az asszony hirtelenjében elhallgatott, különös mosolya is lefagyott az arcáról. A ládikát két kezébe fogta és a fiú felé nyújtotta.

Odayin habozott kicsit, majd átvette Hupia ajándékát. Forgatta, közelebbről is megvizsgálta. Ám mielőtt még ennél többet tehetett volna, az asszony rákiáltott:

– Vigyázz! A dobozt ne nyisd föl, míg el nem jön az ideje. Nincs benne más, csupán halál és káosz. Maga a káosz.

A fiú hátán végigfutott a hideg, ahogy a ládikára tekintett. Valóban… valami furcsa hidegséget érzett körülötte. Odayin újból elbizonytalanodott.

– Most pedig, ifjú Elvoran úr, beszéljük meg a pontos részleteket. – Hupia föltelepedett az íróasztal tetejére, valóban olyan volt, akár egy macska, úgy tűnt, csupán a magasabb helyeken érezte jól magát. Odayin tudta, hogy ez a beszélgetés már sokkalta hosszabbra nyúlik majd, így ő is leült. Meghallgatta az asszony részletes beszámolóját, hogy mit is kell tennie, hogyan, milyen időpontban. Pedig egyáltalán nem volt biztos benne, hogy akarja-e ezt az egészet…

Másnap reggel, amikor Odayin kinyitotta szemét, Hupia látogatása ismét csupán álomnak tűnt. Ám ezúttal bizonyítéka is volt a beszélgetésüknek, a ládika, amit az ágya alá rejtett. Mihelyst valamelyest kiűzte az álmot a szeméből, magához vette a dobozt, és újból vizsgálni kezdte. Nem látott rajta semmi különöset, egyetlen rúna, avagy más motívum sem díszítette, leginkább egy nagyobb fajta szivardoboznak tűnt. A fiúban még az a gyanú is felmerült, hogy esetleg valami hatalmas, gonosz tréfa áldozata lett. Talán maga a császár teszteli ily módon… Ám a ládikát nem merte kinyitni. Helyette inkább gyorsan a takarója alá rejtette, amikor a szobája ajtaja valósággal berobbant. Úgy tűnt, Tiburon másként már nem is tudott közlekedni.

– Igaz ez?! – kiáltotta a férfi, feje legalább kétszer akkora volt, mint általában.

– Nem, nem igaz, hogy betörtem a kincstárba… – bosszankodott a fiú, és kikászálódott a takarója alól.

Tiburon arca vörösből lilás árnyalatot öltött:

– Te! Ne pimaszkodj nekem! Épp elég van a rovásodon! Igaz, hogy magával a hercegnővel találkozgattál?! És kihajítottak a palotából?! Ne beszélj mellé! Pelnal mondta nekem, aki Malitól hallotta, ő pedig Niastól, aki a császári ebédlő bejáratánál hallgatózott!

– Hát, ha ilyen biztos forrásból tudod, akkor minek tagadjam? Igen, igaz. Vele voltam és ki is rúgtak.

– Hát ezt nem hiszem el! Mondd, fiam, te épeszű vagy?!

– Ne üvölts velem! Így is szétmegy a fejem, elegem van ebből! Elegem van belőled, állandóan csak berontasz ide, mint egy tulok!

– Neked van eleged?! És akkor én mit szóljak? Pimaszkodsz, elmulasztod a kötelességed, a börtönből szedlek ki, hazudozol össze-vissza!

– Én vagyok hazug?! És akkor te mi vagy?!

– Hogy… hogy érted ezt? – Tiburon lecsendesült, láthatólag zavarba jött, a szeme furcsán csillogott. Odayin azonnal megérezte, hogy fölénybe került, a szoba közepére ugrott és szinte ordította:

– Egész életemben hazudtál nekem! Apám meghalt a börtönben, anyám meg beteg volt, mi?! Hazugság! A nagytiszteletű uralkodó, a fenséges császár, akinek a talpát nyaljuk, a nagybátyám! Megölette őket!

– Erre… soha nem találtunk bizonyítékot… felesleges ezen…

– Bevallotta nekem, Tiburon!

– Hogyan..?

– Jól hallottad! Ő maga mondta! És most jelen pillanatban nem tudom eldönteni, hogy melyikőtök a nagyobb mocsok, ő, vagy te, aki hazudoztál össze-vissza! Messzire el kellett volna kerülnöd azt a viperafészket, amit köznyelven csak császári udvarként emlegetnek! Hogy merted oda betenni a lábad azok után, hogy láttad apám és anyám meghalni?! Láttad, amikor mindenünket elvették, ott voltál…

Az első pár pillanatban Tiburon tüdejében bent fagyott a levegő. A kölyöknek igaza volt… Ő maga jól tudta, mi történt… bizonyítékot valóban nem sikerült szerezniük, de jól tudta. Ám magába temette, nem akart gondolni rá, és… Annak ellenére, hogy a fiú igazat szólt, Tiburonon újból eluralkodott a harag, talán azért, mert még mindig hazudott önmagának is.

– Vigyázz a szádra! Mégis, szerinted mit kellett volna tennem, he? Kölyökkorod óta gyakorlatoznom kellett volna veled az udvaron, hogy a leghatékonyabban vághasd át a nagybátyád torkát? Hogy minden napod a bosszúról szóljon? Én más életet akartam neked… egy olyat, ahol…

– Egyszerű katonaként nyalom a családom árulójának talpát?! Gyáva vagy, Tiburon Alaskar, gyáva voltál ahhoz, hogy a szemembe nézz!

Ekkor megtörtént az, ami még soha. Tiburon emelte az öklét és akkorát behúzott a neveltfiának, hogy Odayin vérző orral elterült a földön. A férfi pár pillanattal később már iszonyúan bánta, amit tett. Régi emlékek kavarogtak a fejében: Erac Elvoran utolsó órái a várbörtönben, Enolé asszony szép arca, ahogy a párnán feküdt, mintha csak aludt volna… A kis Odayin kacagása, milyen helyes kölyök volt… Most meg… Talán valóban beszélnie kellett volna vele… Talán valóban eladta magát és a büszkeségét egy jól fizető állás miatt. Talán… Ennek ellenére nem szólt semmit. Csak megfordult és kiment a szobából. A lépcső kis híján leszakadt a léptei alatt.

Odayin föltápászkodott a földről, megtörölte az orrát. Még soha életében nem érezte ennyire elhagyatottnak magát.

***

Memmon mester ajándéka, a varázserejű medalion ezúttal is jó szolgálatot tett Odayinnak. Már esteledett, amikor útnak indult. Tudta, hogy figyelik, ezért a házat Tiburon képében hagyta el. Könnyűszerrel bejutott a palotába is, társai és feljebbvalói külsejét váltogatva minden gond nélkül haladt előre.

Jó pár emelet után elért arra a szintre, ahol közkatonaként vagy akár kapitányként is feltűnő jelenség lett volna, így újból váltott. Liani hercegnő bárhol felbukkanhatott az udvarban, folyvást mozgásban volt, egyetlen percig sem tudott nyugton maradni, tehát tökéletes álcának bizonyult. A palotában élők már megszokták, nem csodálkoztak, ha a lányt a konyhák környékén látták, vagy épp a mágustorony felé vezető lépcsősoron. Az igazi hercegnő minden bizonnyal a szobájában raboskodott.

Miközben Odayin a folyosókat járta, az ablakokon át kitekintett a városra és az azon túl hullámzó tengerre. Minden békés volt és csendes… Lehetséges, hogy pár órán belül mindez megváltozik. A köpönyege, a hóna alatt ott szorongatta a ládikát.

A mágustorony feljárójához hosszú, széles folyosó vezetett, két oldalt a varázsiskola növendékeinek lakosztályai sorakoztak. Odayin itt haladt keresztül, a tanítványok jöttek-mentek körülötte, a fiatal férfiak gyakorta utána fordultak, hiszen Liani csinos külsejét viselte, de szerencsére megszólítani nem merték.

A tanítványok szálláshelye után már valóban olyan szintek következtek, ahol egyszerű halandónak semmi keresnivalója nem volt, így a fiú rejtőzködő tudását is latba vetette. Hercegi pecsétje jóvoltából minden ajtó feltárult előtte, Hupia pedig arról is gondoskodott, hogy a fiú eszébe vésse a torony térképét, és a legrövidebb, veszélytelen úton haladhasson.

Odayin átlopakodott a laboratóriumok során, járt a csillagvizsgálóban is. Itt elidőzött egy kicsit, a terem üres volt, így alaposabban szemügyre vehette a kristálykupolát és a fölötte tündöklő csillagokat. Emlékezett erre a helyre, gyerekként járt itt párszor, különösen a hatalmas teleszkóp maradt meg az emlékei között. Ezután újabb folyosó következett, majd szűk csigalépcső. A fiú megérkezett egy tágas terembe, amely leginkább könyvtárra emlékeztette, hiszen ezernyi könyv sorakozott a falak mellé állított polcokon. Ha Hupia nem hívja föl rá a figyelmét, Odayin úgy hitte volna, elérkezett a torony legtetejére. Ám a hely trükkös volt és cseles, a terem legvégében, hatalmas könyvespolcok árnyékában egy feljáró bújt, ez pedig már valóban a legfelső emeletre vezetett. Odayin fél kézzel fölkapaszkodott a létra fokain. Úgy hitte, egy rendkívül kicsi helyre érkezik majd, ehelyett, amikor felnyitotta a csapóajtót és fejét a nyílásba dugta, óriási, tágas terem képe tárult a szeme elé. Kikászálódott a lyukból és körbenézett. Mintha egy kápolnában lett volna, a magasban színes üvegablakok sorakoztak, ám úgy tűnt, hogy nem a külvilágra nyíltak, mögöttük zöld lidércfény pislákolt. Ez a fény mindenre rátelepedett, az egész termet betöltötte, nagyon nyomasztó volt, Odayin úgy érezte, mintha valami összepréselné a tüdejét. Nem tétovázott tovább, elindult. Miközben haladt előre, érezte, hogy figyelik. Talán a falakon sorjázó faragások miatt, rút, ocsmány szörnyetegek lestek rá mindenhonnan. Bár gyerekkorában hallott olyan meséket, hogy a birodalom varázslói különleges kristályokkal őrizték a szentélyeiket és laboratóriumaikat. Ezek a mágikus „szemek” sosem aludtak, sőt, még arra is képesek voltak, hogy elraktározzák a történéseket. Odayin elhessegette magától ezeket a gondolatokat. És különben is, ha valóban figyelik, már mit számít?

Álcája időközben semmivé foszlott, nem a fiú akarta így. Érezte maga körül, hogy a mágia oly sűrűn volt jelen a kápolna belsejében, mint sehol máshol a birodalomban. Ott futkosott a bőrén, érezte az arcán és a gerincén, megrázkódott tőle. Memmon mester bizonyára hatalmas mágus volt, ám úgy tűnt, még az ő bűbája sem dacolhatott a toronyba zárt erővel. Vajon tényleg képesek lesznek megnyerni a csatát? A doboz… nem jutott-e arra a sorsa, mint a medalion?

Odayin a ládikát elővette a köpenye alól, és az oltár felé indult vele. A kis lépcsősor előtt azonban megtorpant, ez volt az a hely, amit Hupia a fiú eszébe vésett, a legtökéletesebb pont. Odayin leguggolt, még egyszer körbetekintett. Már nem mérlegelt, régóta döntött magában. És amúgy is, oly egyszerűnek tűnt mindez… Szinte következmények nélkülinek…

A fiú felnyitotta a ládikát. Alaposan meglepődött, amikor semmi mást nem talált az aljában, mint egy jó kupac hamut. Az is inkább összesepert kosznak tűnt… A doboz belsejét mágikus rúnák díszítették. Odayin kiöntötte a ládika tartalmát a padlóra, a látvány ellenére rossz érzése nem szűnt, sőt, valami rendkívül furcsa mélabú és keserűség lett úrrá rajta. Ha eddig volt egy szemernyi kétsége is afelől, hogy helyesen cselekszik, mindez végleg semmivé foszlott. Soha életében nem forrt olyan végtelen düh és bosszúvágy a szívében, mint akkor. Nem érdekelte semmi, hogy mi történik ezután, hányan halnak meg, mi lesz a sorsuk. Közömbös arccal szemlélte a változást is.

A kiöntött hamu mozgolódni kezdett, mintha csak férgek jártak volna benne, a porból lassan tömör forma alakult, egy szürke tojás, melynek héján fekete, izzó csíkok futottak. A tojás hamarosan fölpattant, a mélyén apró lény ült, egy fióka, ám még kicsi formájában is oly félelmetes volt, hogy Odayin felkelt a padlóról és elhátrált. A madár fekete gombszemével a körülötte lévő világot fürkészte, közben mind több és több tollat növesztett. A főnix úgy indult növekedésnek, akárcsak a tűz füstje, kezdetben apró volt, majd gomolygott és gomolygott, egyre terjeszkedett, fölfelé, a mennyezet irányába. A madár lassan elvesztette anyagi testét, minden egyes apró tolla tűzből állt, fekete lángokból. Odayin nem várt tovább, megfordult, és határozott léptekkel a létra felé indult. Egyszer sem nézett vissza, pedig a főnix már oly hatalmasra nőtt mögötte, hogy árnyéka egészen a lejáratig kísérte. Bár a varázs rettenetesen erős volt és minden csepp jóérzést, gondolatot kiszippantott a fejéből, egyvalami mégis megmaradt Odayin gondolatai között. Liani hangja csengett a fülében, az ő arcát látta.

A fiú végül lemászott a létrán és visszasétált a katonák hálókörletébe, mintha mi se történt volna. Ezúttal nem vesződött azzal, hogy álca mögé bújjon, valahogy már nem érdekelte… Semmi sem érdekelte. Egyszerűen lekuporodott egy sötét sarokba és várt.

***

Fagus mester a császári udvar főmágusa volt, késő este lévén békés álmát aludta a lakosztályában. Körülötte csend honolt, csupán a falióra ingája ketyegett ide-oda. Az öregúr azonban mégis fölriadt, izzadtan, zihálva hessegette el maga elől az alácsüngő, selymes baldachint, majd kibújt az ágyából. Halkan elmormogott egy fényvarázst, hallgatózott, körbenézett a szobájában. Bár odabent semmi különöset nem tapasztalt, jól tudta, érezte, hogy valami nincs rendjén. Az öregúr sietve magához vette a botját, újabb varázsszavakat mormolt, majd úgy, ahogy volt, hálóingben, sipkával a fején eltűnt a lakosztályából.

Csupán néhány pillanat telt el és a mester megérkezett a mágustorony könyvtártermébe. Végigcsoszogott a hosszú szőnyegen, fényvarázsa mindvégig kísérte őt. Hamarosan elérkezett a feljáróhoz, mely a szentélybe vezetett. A mágustorony szívébe nem utazhatott bűbáj segítségével, így kénytelen volt megbirkózni a felfelé vezető létrával. Érezte, hogy baj van, hatalmas baj, ám az utóbbi évszázadokban olyan mérhetetlen hatalom jutott a birtokába, ami csak kevés halandónak adatott, és ez elbizakodottá tette. Amikor szuszogva a létra tetejére ért és fejét a nyílásba dugta, szörnyű látvány tárult a szeme elé. Egy fekete főnix bontogatta a szárnyait a kápolna belsejében, már oly hatalmasra nőtt, hogy kis híján szétfeszítette a torony falait. A mester épp csak megmozdult, lélegzetet vett, és a madár azonnal felfedezte a jelenlétét. Az öregúr megdermedt, majd minden elsötétült körülötte.

***

Bár lassan éjfél körül járt az idő, Liani mégsem aludt, nyugtalanul járkált le s föl a lakosztálya fogságában. Aznap nem sikerült elszöknie, reggel vette észre, hogy az ajtaját rázárták, még az ablaka alá is őrszemeket állítottak. Nem értette, mi történhetett… pontosabban… sejtette… Fenséges atyja nyilvánvalóan rájött Odayinnal való kapcsolatára… Vagy esetleg valami más miatt orrolt meg rá? Senki, semmit nem mondott neki, még az édesanyja sem jöhetett fel hozzá… Liani már csak abban bízott, hogy Bagu benéz hozzá a következő nap. A sárkány általában mindenről tudott, ami a palota falain belül történt, és a lány abban is reménykedett, hogy segít neki kiszökni.

Liani fintorogva lehuppant az ágyára, kezét karba fonta, így tekintett végig a szobája berendezésén. Gyerekkora kora óta szinte semmit nem változtatott rajta. Játékai ott sorakoztak a polcokon, ágy méretű babaháza rengeteg helyet foglalt. Talán ideje volna átrendezni, vagy épp… egy teljesen új életet kezdeni… Liani az utóbbi időben egyre jobban eltávolodott a testvérétől, az a szörnyű érzés gyötörte, hogy mindinkább kezdett az apjára hasonlítani. Így családjában csupán az édesanyja maradt neki, akihez ragaszkodhatott. Ő volt az egyetlen, aki miatt hazament a csatangolásaiból. A kialakult helyzetet tekintve, Lianinak nem jutott jobb eszébe, mint végleg elszökni a palotából, kedvese oldalán. Ám azt is jól tudta, hogy az édesanyja nagyon hiányozna neki, és az asszony is belebetegedne a fájdalomba. Szörnyű dilemma volt ez, emiatt nem tudott aludni, és csak járkált a szobájában, megállás nélkül.

Gondolatmenetét azonban egy hirtelen jött robaj szakította félbe, a lány azonnal az ablakához sietett és kilesett az éjszakába. Valósággal megdermedt a rémülettől, a mágustorony a szeme előtt omlott le, oly könnyedén, akár egy kártyavár. A röpködő kőtörmelékek, füst és por között egy különös madár röppent tova, legalább akkora volt, mint az udvar sárkánya, Bagu. A fekete főnix úgy szabadult a leomlott toronyból, akár dzsinn a palackból, rettenetes pusztítását tovább folytatta. Azonnal nekiesett a következő toronynak, majd az utána jövőnek. Liani az első pillanatban felsikoltott és kezét a szája elé kapta. Szolgák százai laktak a toronyban, a varázslók és a tanítványok szálláshelye is ott volt. Ráadásként azt is jól tudta, mit jelent a mágustorony megsemmisülése, tekintetét ezúttal a fekete égboltra függesztette. Csupán néhány pillanat telt el, és máris megpillantotta a fényeket, egy egész flotta közeledett feléjük a messzeségből.

A lány egy pillanatot sem tétovázott, kardját magához vette, az ajtajához rohant és eszement dörömbölésbe kezdett:

– Nyissátok ki, azonnal! Héj, valaki! – Liani a fülét az ajtóra tapasztotta, futó léptek zaját hallotta odakint. A folyosón teljes volt a káosz, őrei már messze járhattak, minden bizonnyal a falakra vezényelték őket…

Ám pár perc elteltével mégis nyílt a lakosztály ajtaja, a katona gyorsan meghajolt a hercegnő előtt, majd ezt hadarta:

– Fenség, az uralkodó parancsára elkísérlek a hajóhoz! Kövess!

Liani kezdetben jól játszotta a megszeppent, engedelmes kisasszonyt, ám amint a kísérője hátat fordított neki, ő villámgyorsan a nyakába szedte a lábát és elrohant. A szerencsétlen katona semmi mást nem tehetett, mint hogy kétségbeesetten kiáltozott utána.

A lány első útja az anyja lakosztályához vezetett, a királyné testőrei gyűrűjében szintén a tornác felé tartott, ahol már útra kész hajó várta őket.

– Anya! – kiáltotta a lány, és megölelte Tanama asszonyt, érezte, hogy a szíve hasonló gyorsasággal vert, akárcsak az övé.

A királyné tekintete teljesen zavart volt, fia kezét úgy szorította, hogy a kis Tanial ujjai szinte belefehéredtek. Rémülete azonban tovább fokozódott, mihelyst meglátta a lánya oldalára csatolt kardot:

– Ne… Liani, kérlek, ne csinálj ostobaságot, gyere velünk!

– Szükség van rám!

– Semmit sem tehetsz! Meg akarsz halni?! Ki fog rám vigyázni..? – Az asszony szívszaggató sírásba kezdett; a körülöttük ácsorgó őrök mind idegesebben tekintettek a várakozó hajó felé. Liani hamar megszánta az édesanyját, újból átölelte, majd hozzálátott, hogy támogatva a tornácra kísérje.

A hajó valóban útra készen, felvont vitorlákkal vesztegelt a levegőben, ám csupán addig, míg a királyi család fölsietett a pallón. Ezután olyan hamar tovaröppentek, hogy Lianinak esélye sem volt visszatérni a földre. Még utolsóként arra gondolt, hogy átugrik az egyik teraszra, ám anyja tudhatta, mire készül, mert olyan szorosan fogta a kezét, hogy a lány nem tudott szabadulni tőle. Pedig mind a harcban, mind a sebesültek ápolásánál bizonyosan sok hasznát vették volna…

– Kérlek, fenség, fáradjatok le a kabinba – szólt rájuk a kapitány, aki maga kormányozta el a császári hajót a kastély falaitól. Ám az asszony és a lány ügyet sem vetettek rá, a férfi pedig többször nem mert rájuk szólni.

Liani döbbenten bámulta a maguk mögött hagyott otthonát, valóságos káosz tombolt a palota falai között. Ráadásként pillanatokkal később az idegen flotta hajói is megérkeztek, robbanások, tűz tarkította az éjszakai égboltot.

– Uramisten… talán ő is ott van… – suttogta Liani, és Odayinra gondolt. Nem tudta, hol lehetett a fiú, titokban remélte, hogy az apja még időben kirúgta és elküldte a kastélyból. Vagy ha a tömlöcök mélyre zárta, még az is jobb, mintha az őrtornyok egyikében rostokolt volna. A tornyok egyikében, amely abban a pillanatban omlott darabjaira.

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.0/10 (4 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük