[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul”] Korábbi részek[/button]
Odayin sokat töprengett rajta, hogy használni merje-e Memmon mester ajándékát. Talán egy szörnyű átok fertőzi meg, vagy elrabolja a szabad akaratát, és bugyuta zombivá változtatja… Végül mégis kipróbálta; a bűbáj roppant egyszerűen működött, csak koncentrálnia kellett arra a személyre, akinek arcát, formáját föl kívánta ölteni. Mindenhová bejutott, ahová akart, fényes nappal is.
Odayin a császári udvar levéltárában kezdte a keresést, többnyire a könyvtárban másoló szerzetesek alakját vette fel. Lázasan kutatott, hátha talál valamit, ami az akani férfi igazát támasztja alá, vagy épp megcáfolják a szavait. Többek között rábukkant a lefoglalt iratokra, amit apja házából szereztek, még édesanyja búcsúleveléből is őriztek egy példányt. Ám amit igazán keresett, azt nem találta. Persze, mire is számított, talán a császár saját kezű bejegyzésére? „Kedves naplóm! Ma elhatároztam, hogy elteszem láb alól testvéröcsém és családját!”
A fiú az Elvoran dinasztia családfája előtt is sokat időzött. Az óriási, plakátszerű festmény a birodalom szimbólumát ábrázolta, Odayin őseinek, rokonainak neve, születési és halálozási dátuma a világfa levelei közt kaptak helyet. Furcsa volt a saját, gyermekkori portréját ily hatalmas személyek társaságában látnia. Az is felkeltette az érdeklődését, hogy az évezredek, évszázadok múlásával a dicső dinasztia mind zsugorodott és zsugorodott. Mostanra csupán hárman maradtak, a császár, Tanial herceg, és ő maga. Úgy tűnt, az Elvoran család haldoklott.
Ezután Odayin tekintete a plakát elé állított vitrin felé kalandozott. A mágikus, csiszolt kristálylapok védelmében egy ősrégi tekercs aludta évezredes álmát: a birodalom örökösödési törvénye. Kicsit megsárgult ugyan, ám a festett iniciálék és illusztrációk még mindig szép színekben pompáztak.
Odayin sosem foglalkozott a trónöröklési sorrenddel, nem érdekelte, ezért aztán meglepte, hogy valóban király lehetett volna, méghozzá igen hamar. Csupán nagybátyjának és atyjának kellett elhaláloznia. Furcsállotta, hogy még a császári utódnál, a kis Tanial hercegnél is előbbre való volt. A trónutódlás mindig életkor szerint történt, a legidősebb gyermekre szállt a korona. A herceg csak őutána következett volna, bár nem tudta, hogy Liani mennyit számított az ügyben. Ugyan lányok is trónra léphettek, ám a hercegnő csupán örökbe fogadott gyermek volt. És valószínűleg… már nem lenne életben, ha potenciális ellenfél volna. Amikor Odayin erre gondolt, ismét Memmon mester szavai csengtek a fülében. Lehetséges, hogy az öreg igazat mondott… Talán valóban a császár a felelős apja és anyja haláláért… De ha mégsem… akkor is elvettek tőle mindent! Fejében rettenetes káosz dúlt, a szívében pedig ürességet érzett.
Az elkövetkezendő napokban Odayint nem csupán a múltja, hanem a jövője is aggasztotta. Memmon mesternek egy valamiben biztosan igaza volt… Lianit pillanatok alatt elveszítheti… Mindent elvettek tőle annak idején, most pedig tűrje, hogy attól is megfosszák, akit a legjobban szeret a világon? Úgy döntött, elsőnek a lánnyal beszél a dologról.
***
Aznap délután Odayin és Liani a tengerpartra utaztak barátjuk, Bagu hátán. Elkötöttek egy kis vitorlást a királyi kikötőből, és már száguldottak is tova a csillámló hullámokon. Kiváló tengerészek voltak, ismerték a hajózás minden csínját-bínját, ám a szélcsend ellen ők sem tehettek semmit. Elég messze jártak a parttól, amikor vitorlájuk megadta magát és petyhüdten, hasznavehetetlenül csüngött alá az árbocról. A lány és a fiú nem bánták túlzottan, kettesben akartak lenni, mindegy volt, haladnak-e, vagy sem.
Sütkérezéshez kiváló alkalom, beszélgetéshez már kevésbé. Legalábbis abban a témában. Odayin rögvest érezte, hogy elrontotta a hangulatot:
– Mondd csak… te… már gondolkodtál… a jövőnkről?
– A jövőnkről? – Liani fekete szemét a fiúra meresztette, arca mintha kicsit elsápadt volna.
– Igen… hogy… mi ketten… a házasságról… Na, nem mintha el akarnálak venni… Illetve, persze, hogy el akarlak, csak nem most… Szóval érted… – Odayin pirulva tördelte a kezét.
A lány úgy nézett rá, mint egy eszelősre:
– Miket hadoválsz itt össze?
– Az udvarban… van jegyesed?
– Nem, nincs. Igazság szerint az én koromban már feleség lehetnék, vagy legalábbis menyasszony. De azt hiszem, a nevelőapámat annyira nem érdeklem, hogy még erre se fordít időt. Hogy találjon nekem valami jó partit.
– Tényleg? – A fiú szemében felcsillant a remény. – És… akkor az sem érdekelné, ha valaki… megkérné a kezed… valaki, aki… csak…
– Csak egy katona? – Liani zavartan pislogott.
– Hát…
– Az apám előbb nyelne le keresztben egy villát, mint hogy szívességet tegyen nekem. De… nem akarok erről beszélni, rossz kedvem lesz tőle. – Azzal, hogy valóban megszabaduljon a kínos hangulattól, Liani fogta magát és egy gyönyörű fejest ugrott a tengerbe. Odayin arcát hideg vízpermet pettyezte be, bár a lány vetődése semmiség volt ahhoz képest, ami ezután következett. Bagu, aki eddig a környéken röpdösött, úgy gondolta, maga is megmártózik kicsit, a csobbanás oly hatalmasra sikeredett, hogy azt egy bálna is megirigyelte volna. A fiút óriási hullám terítette be, csoda volt, hogy a vitorlásuk nem süllyedt el.
***
Miután Lianival való beszélgetése ilyen katasztrofálisra sikeredett, Odayin még rosszabbul érezte magát. Mintha a lányt egyáltalán nem is érdekelte volna ez az egész… vagy tudott valamit, csak épp… nem merte elmondani neki. Lehetséges, hogy a kezét már másvalakinek adta, valami bugyuta, piperkőc hercegnek? A gondolat szinte megőrjítette, bár legalább arra jó volt, hogy a figyelmét elterelte a szüleiről. Ezzel kelt és ezzel feküdt, végül nem bírta tovább, elhatározta, hogy beszélnie kell valakivel. Valakivel, aki kedves, bölcs és megértő. Ráadásként a kellő hatalma is megvolt hozzá, hogy befolyással bírjon az ügyre.
A királyné az utóbbi hónapokban alig mozdult ki az otthonából, férjétől külön, saját lakosztályában élte mindennapjai java részét. Többnyire olvasással töltötte az idejét, ám előszeretettel hódolt a művészeteknek is. Mint fajtájában oly sokaknak, gyönyörű hangja volt, ezenkívül festett, néha szobrászkodott és hímzett is. Szabad ideje másik felét a gyermekeinek szentelte, pontosabban a velük kapcsolatos problémákra. A kis Liani szerelmes volt, ennek örült, bár hogy pont az ifjú Odayint választotta, ez elég sok kérdést fölvetett. Kínos kérdést. Ám ez a probléma még távolinak tűnt, a baj csupán bontogatta a szárnyait, így elsősorban a fiára koncentrált.
A herceg szinte összeroskadt a hatalmas súly alatt, amit apja tett a vállára. Mindenben kiváló eredményt követelt tőle, gyötörte vég nélkül, a fiú pedig kis híján összetörte magát, annyira igyekezett. Mindhiába. Tanial herceg soha egy jó szóra, dicséretre nem számíthatott atyjától; a királyné pedig egyre kétségbeesettebben figyelte a fia változását. A gyermek teljesen magába zárkózott, alig beszélt, vagy ha meg is szólalt, semmi más nem jött ki a száján, csupán arrogáns megjegyzések. Mintha valami gonosz varázs ült volna rajta, átok, ami fokozatosan kővé dermesztette a szívét.
Tanama asszony épp ezen gondolkodott, miközben szeretett növényeit gondozta. Régi otthona egy kis szeletkéjét nevelte a szobájában, mindent elborítottak a fák és virágok. Aki a királyné lakosztályába lépett, úgy érezhette magát, mintha egy kertbe érkezett volna. Tanama asszony, akárcsak régi életében, oltalmat, szeretetet kapott a növényeitől, amikor gondoskodott róluk, problémái is messze szálltak. Sőt, gyakorta még megoldást is talált rájuk, szentül hitte, hogy a fák súgták neki a gondolatait. Látogatókat már nemigen várt, férje az utóbbi időben egyre kevesebbszer igényelte a társaságát, fia is eltávolodott tőle. Csupán lánya volt az egyetlen, aki néhanapján a szentélyébe lépett. Ahogy aznap is.
Az asszony határozott kopogtatásra lett figyelmes, amikor ajtót nyitott, kicsit meglepődött, hiszen a hercegnő általában szélvészként száguldozott a palota termei között. Csak nagy ritkán jutott eszébe az udvariasságnak eme alapvető szabálya.
– Valami baj van? – kérdezte a királyné, Liani tekintete nagyon furcsa volt.
– Bemehetnék, anyám? – kérdezte a hercegnő.
Tanama asszony bólintott, és ő maga is visszasétált a szoba közepére. Míg lánya követte, alaposabban megszemlélte magának. Liani, bár próbálta leplezni, csodálkozva tekintgetett a lakosztályt beborító növényáradatra, mintha még sosem járt volna itt azelőtt. A járása pedig… leánya sosem sajátította el az elegáns, kisasszonyokhoz méltó tipegést, ám ezek a slampos, nehézkes léptek… még tőle is messze álltak. A királyné cseppet sem ijedt meg, csupán összehúzta a szemét és egyenesen a lányra nézett:
– Te meg ki vagy?
A hercegnő először meglepődött, majd elfintorodott. A lány teste azonnal semmivé foszlott, és egy ifjú katona állt a helyében. Ráadásként nem is akárki: Odayin Elvoran.
– Bocsáss meg fenség, hogy rád törtem… – kezdte szabadkozását a fiú, ám a királyné elmosolyodott, és ez egy kis önbizalmat öntött belé.
– Minek köszönhetem a látogatásod?
– Beszélnem kell veled… ha volna néhány szabad perced.
– Ó, hogyne. Gyere, ülj csak le, kedvesem. – Az asszony egy kis asztal felé mutatott, mindketten helyet foglaltak. A királyné, mielőtt bármiről is beszéltek volna, azzal kezdte vendéglátói státuszát, hogy teát töltött a fiúnak. Odayin újból körülnézett kicsit. Mind a bútorok, mind a teáskészlet tökéletesen illett abba a világba, melyet Tanama asszony megteremtett magának a lakosztályában: az asztalt faragott vízililiom minták díszítették, a csészék és a teáskanna is virágok kelyhét mintázták. Cseppet sem volt giccses, inkább ízléses és egzotikus, egy távoli vidék szeletkéje.
– Köszönöm… – motyogta Odayin, miközben remegő kézzel hörpölt egyet a narancsszínű teából.
– Ha jól sejtem, a leányomról szeretnél beszélni velem.
– Így igaz, fenség…
Az asszony végigmérte magának a fiút, tekintete azonnal megakadt a nyakában lévő medalionon:
– Megnézhetném?
– Csak tessék… – Odayin újból zavarba jött, vagy inkább megijedt, hiszen joggal hihette, hogy a királyné azonnal felismeri, miféle holmi van a keze közt. Az asszony azonban csak mosolygott, az arcot mintázó nyakláncot alaposan megnézte, majd visszaadta a tulajdonosának:
– Erős, mágikus holmi.
– Praktikus…
– Az már biztos, de térjünk vissza jöveteled céljára.
– Asszonyom… fenség… szeretnék a lányodról kérdezni… Talán szemtelenségnek véled, hogy csak úgy beszöktem ide… De a régi emlékek… Mindig kedves voltál hozzám, emlékeztem az arcodra, a hangodra… úgy gondoltam, hozzád bizalommal fordulhatnék…
– És milyen jól gondoltad – mosolyogta az asszony, és az asztal fölött átnyúlva megszorította Odayin reszkető kezét. Látta rajta, hogy a fiú rendkívül nehezen adja elő a mondandóját, ezért úgy döntött, segít neki. – Tudom, hogy szereted a lányom.
– Tényleg? Elmondta?
– Hát, azt nem éppen… De van szemem. És amúgy is, úgy tűnik, hogy akiket az égiek egymásnak szántak, azok mindig megtalálják egymást.
Odayin szívéről hatalmas kő esett le, a királynő semmiféle ellenszenvet nem tanúsított iránta, sőt, úgy tűnt, hogy még örül is a kapcsolatuknak.
– Ugye tudod, hogy gyermekkorotokban jegyben jártatok? – kérdezte az asszony.
– Igen… Éppen ez az… azt hiszem, ez a dolog már érvényét vesztette… nem igaz?
– Sajnos igen, mikor családod rangját vesztette, az egyezség is semmis lett.
– És azóta… van valaki más?
– Nem tudok róla. Az uralkodó általában nem osztja meg velem terveit a jövőre nézve, ám nekem van szemem és fülem. Nélküle is tudok mindenről. Vagyis majdnem mindenről. Nem hinném, hogy leányom bármelyik nemesúrnak szánná.
– És mit gondolsz… én…
– Feleségül kéred a lányom, ifjú Elvoran úr? – A királyné szemében pajkos fény táncolt, Odayin viszont a füle hegyéig elpirult:
– Nem… vagyis igen… úgy értem…
– Előrelátó vagy, és tervezed a jövőd, ez dicséretes. – Azonban Tanama asszony tekintetéből hirtelenjében eltűnt minden vidámság, ezt a fiú is rögtön észrevette.
– Bolondokat beszélek, igaz? Lehetetlen dolgokat…
– Nem beszélsz bolondokat, Odayin kedves. Igazság szerint, ez pompás ötlet volna. A házassággal újból hercegi rangot szerezhetnél, családod régi fényében tündökölhetne. Csak épp… úgy hiszem, ez törvénytelen. Bocsáss meg, de jelenleg egyszerű katona vagy… Itt a császár szava a döntő. Csupán neki van hatalma hozzá, hogy áthágja évezredek hagyományát. Egy kis törvénytelenség nem hinném, hogy gondot okozna neki. Beszélek vele erről a dologról.
– Tehát… van remény?
– Remény mindig van, ifjú Elvoran úr.
Bár Odayin nem volt biztos benne, hogy jó ötlet a császár orrára kötni bimbódzó kapcsolatukat, annak rendkívül örült, hogy a királynéban szövetségesre talált. A hercegi rang is igen jól hangzott, bár az elkövetkezendő napokban sokat forgolódott miatta. Álmatlan éjszakáin ezen gondolkodott: Egyáltalán, vissza akar kerülni abba a családba, amelyik kitaszította őt? Ha a császár valóban megölette a szüleit, vajon hogy tudna a szemébe nézni? Hogy tudná elviselni a jelenlétét? Mi a fontosabb, saját élete, rangja, vagy a büszkesége?
***
Jó pár napba beletelt, míg a királyné alkalmat talált arra, hogy a fiatalok jövőjéről érdeklődjön. A beszélgetésre egy vacsora alkalmával került sor. Tanama asszony mindig is undorodva tekintett az otthona szakácsművészetére, mert úton-útfélen húst szolgáltak fel, ám az utóbbi időben még a szokásosnál is kevesebb étvágya volt. Ezúttal is inkább a teremben sétálgatott le s föl, mialatt férje és fia elköltötték a vacsorájukat. A teremben néma csönd honolt, csupán a kanalak, villák, kések csörrentek meg olykor a porcelántányérokon. Ennek ellenére feszült hangulat uralkodott a kis családon, Tanial úrfi úgy ült a helyén, mint aki karót nyelt. Kínosan ügyelt rá, nehogy fenséges atyja valamilyen vétségen kapja. Elképzelhetetlen volt, hogy szürcsölve egye a levesét, vagy felcserélje az előétel és a desszert evőeszközeit. A tányérjáról leguruló morzsák is méltán számíthattak a császár haragjára. Liani ezúttal is távol maradt a vacsoráról, ha csak tehette, kerülte a nevelőapja társaságát.
A királyné váratlanul megtörte a csendet:
– Mondd csak, van valami terved a lányomat illetően?
Ashin úr felnézett a feleségére, a kérdés láthatólag meglepte:
– Úgy érted, azon kívül, hogy egy jó kis elfenekelés kéne neki?
– Ne tréfálkozz, tudod, hogy értettem.
– Nos, egy időben gondolkodtam rajta. De aztán rájöttem, hogy úgysem találnék olyan bolondot, akire rásózhatnám. Szóval, a kérdésedre válaszolván: nincs.
– És mit szólnál hozzá, ha nekem volna?
– Szegény ördög…
A királynét rendkívül bosszantotta, hogy a férje ilyen rossz véleménnyel volt a lányáról, ám ezúttal félretette a sérelmeit.
– Szóval, nincs kifogásod ellene?
– Ez most beugratós kérdés? Kiről van szó?
Tanama asszony tétovázott kicsit, igaz, hogy az ifjú Odayint reménnyel biztatta, ám ő maga sem igen hitt az ügy sikerében. Akárhogy is, ismerte a férjét. Végül kibökte:
– Az unokaöcsédről.
Ashin úr arcába hirtelen vér szökött, felugrott a székéből, villáját pedig az asztalra vágta. A királyné is hátrált pár lépést, pedig férje soha nem emelt kezet rá.
– Te megbolondultál?! – bömbölte a férfi.
– Miért..? – szepegte az asszony, kis híján elsírta magát, ahhoz sem volt hozzászokva, hogy ordítsanak vele. – Gyönyörű pár volnának, és ennél jobbat el sem tudnék képzelni. Az ifjú Odayin ismét a család tagja lehetne, hercegi rangot szerezhetne, minden olyan volna, mint régen…
– Herceg?! Család?! Annyi eszed sincs, mint egy tyúknak, a halálomat akarod?!
– Ostobaságokat beszélsz!
– Igen?! Elfelejtetted, mit művelt az apja?! A saját testvérem! Ha lehetősége lett volna rá, leöl mindannyiótokat!
– Ő nem az apja… Lehetőséget adtál neki, mikor a palotába engedted…
– Már megbántam! Ezerszer is! Végig azon mesterkedett, miként döfhetne kést a hátamba!
– Jaj, istenem…
– Ne emlegesd nekem itt az égieket! Amúgy meg, mit gondoltál?! Azt hiszed, nem tudtam erről az egészről?!
– Úgy érted…
– Úgy hát! Nem elég, hogy a neveltlányom minden áldott nap elszökik és az erdőben oson, mint valami haramia, még a lábát is szétteszi egy áruló fattyának!
– Ashin Elvoran! Nem tűröm, hogy még egy pocskondiázó szó elhagyja a szád a lányomat illetően! – A királyné éles hangja valóságos ostorcsapásként hatott a teremben, még maga a császár is elképedt. A férfi kicsit magához tért, visszanyerte az önuralmát. Ezúttal a bejáratnál strázsáló őrökhöz fordult:
– Hozzátok ide, most!
– A fiút… uram? – Az egyik katona reszketve kérdezett vissza, bár a vitát figyelemmel kísérték mindannyian, ez a rész valahogy nem volt világos előttük.
– Nem, az öreganyádat a hátsó udvarból! Persze, hogy a fiút, idióták!
Az őrök elrohantak, a császár pedig dühösen a terem végébe, az ablakokhoz trappolt.
– Mi a szándékod vele? – kérdezte az asszony, ám a férfi már válaszra sem méltatta.
Ashin úr elgondolkodva nézte az őrtornyokban táncoló fényeket. Talán unokaöccsét is pont onnét rángatják le… Természetesen azóta figyeltette a fiút, hogy lábát a kastélyba tette, így nyilvánvalóan tudott a neveltlányához fűződő kapcsolatáról is. A hercegnő sorsa valóban nem érdekelte, Liani Elvoranról már évek óta lemondott. Ő volt az egyetlen a környezetében, aki nem hajolt meg előtte, akinek nem parancsolhatott. Pedig sokszor hasznát vehette volna, számtalan előnyhöz jutott volna a kiházasításával. A történtek tehát csupán az unokaöccse miatt bosszantották. A kis nyikhaj miként veszi a bátorságot magának, hogy a királyi család bizalmába férkőzzék?! Ráadásként a királynét is az ujja köré csavarta. Hónapokkal ezelőtt, amikor Tiburon Alaskar beprotezsálta a fiút a császári udvarba, Ashin úr érdeklődve figyelte az eseményeket. Még arra is gondolt, hogy esetleg testőrparancsnoka és a kölyök összejátszanak ellene, furmányos összeesküvésüknek csupán az első felvonása az ifjú Odayin őrszemmé avatása. Azért nem tett semmit, mert várt. Tudni akarta, mire készül az unokaöccse, és neveltlánya milyen szerepet játszik a tervében. Képzelgése akkor ért csúcspontjára, amikor az egyik jelentésben rendkívül különös dolgot fedezett fel. Félelmei beigazolódtak: a fiú találkozott valakivel a Tövisek Kertjében, éjszaka, titokban. Ráadásul nem is akárkivel, legjobb kémei is elvesztették a nyomát egyetlen szempillantás alatt. Ez pedig csak úgy történhetett, ha rendkívül nagyhatalmú bűbájtudó állt a szolgálatában…
A férfi csupán akkor fordult el a kastélyt körbevevő tornyok látványától, amikor nyílt az étkező ajtaja és a katonák bedöcögtek foglyukkal, az unkaöccsével. A fiú az egyenruháját viselte, oldalán az őrszemek jellegzetes kürtje fityegett, valóban a szolgálati helyéről rángatták el.
– Fenség… – motyogta Odayin. Mihelyst a katonák elengedték, meg is hajolt, ahogy az illett.
A császár elindult a fiú felé, ám félúton megtorpant, és körbenézett a teremben lévő alattvalóin.
– Átkutattátok? – kérdezte, és szúrós tekintetét a katonáira szegezte.
Azok is meghajoltak:
– Igen, nagyuram!
– Jó, akkor mindenki kifelé.
A terem pillanatokon belül kiürült, csupán a királyné tétovázott kicsit, különösen azután, hogy a császár a fiára dörrentett:
– Te maradsz.
A kisfiú már egy jó ideje csak ücsörgött az asztalnál, szülei veszekedése miatt egyetlen falat sem ment le a torkán. Miután atyja maradásra kérte, értetlenül pislogott távozó anyja után, aztán hamar felülkerekedett rajta belénevelt, felsőbbrendű énje. Kihúzta magát, és határozott léptekkel az apja mellé sétált. A férfi egy pillantásra sem méltatta, de már megszokta.
Ashin úr időközben egyetlen intésével maga elé invitálta az unokaöccsét. A fiú tekintete elárulta, hogy semmi jót nem vár ettől a beszélgetéstől.
– Szóval… a lányom kezére pályázol. – A férfi ezzel a mondattal indított, és egy rendkívül taszító, lesajnáló mosollyal.
Odayinban is felülkerekedett a büszkesége, többet akkor sem hajlongott volna a nagybátyja előtt, ha lándzsával bökdösik a hátát. Helyette inkább ő is kihúzta magát, fejét felszegte. A fiú dacos tekintete a császárt még inkább emlékeztette elhunyt testvérére.
– Talán baj? – kérdezte Odayin.
– Hogy baj? Hatalmas ostobaság. Vagy inkább ravaszság? Ne hidd, hogy nem tudom, mit forgatsz a pimasz fizimiskád mögött.
– És mégis, micsodát? Áruld el, mert én nem tudom. – A fiú karba fonta a kezét, most már valóban úgy társalogtak egymással, akár a közeli rokonok. Mintha az iménti hajlongás is csupán a köznépnek szólt volna.
– Egész végig azon mesterkedtél, miként tudnád átharapni a torkom. És a fiamét. – A császár, ki tudja, talán életében először, kezét a fia fejére helyezte.
Odayin is a kis hercegre tekintett, halványan emlékezett a régi időkre, amikor együtt játszottak. Most azonban olyasmit látott a fiú tekintetében, ami megdöbbentette. Tanial herceg kutyahűséggel, mérhetetlen csodálattal, hódolattal fordult az apja felé. Ugyanakkor más is volt a szemében, bizonytalanság, és talán félelem. Odayin ismét a nagybátyjára nézett:
– Soha nem akartam ártani nektek. Hogy itt dolgozzam, nem az én ötletem volt. És hogy Lianival találkoztam, az is csupán a véletlen műve. A fenséges császárné szerint nincs semmi terved a lányod jövőjét illetően. Nekem csupán ő kell, senki és semmi más. Azt sem bánom, ha a birodalom túlfelére űzöl, csak ő velem lehessen.
A császár sokáig hallgatott, már-már úgy tűnt, komolyan fontolóra vette az unokaöccse szavait. Ám hirtelenjében gúnyos, megállíthatatlan röhögés lett úrrá rajta, Ashin úr szinte a hasát fogta nevettében. Mellette, mint valami parancsra, Tanial herceg is kacagni kezdett, pedig valószínűleg fogalma sem volt róla, mi történik körülötte. Odayin sok mindenre számított, hogy a császár saját kezűleg végez vele, vagy tömlöcbe vetteti. Fel is készült a legrosszabbra. Ám ez a gúnyos vihogás, mindennél rosszabb volt, eltaposta, vérig sértette. Érezte, hogy fejét elönti a düh.
Ashin úr mindeközben komolyságot erőltetett magára, bár olykor még mindig fel-felkuncogott. Közelebb lépett Odayinhoz, kezét a vállára tette és rövid sétára indult vele.
– Nos, kedves rokon, beszéljük meg ezt a dolgot alaposabban. Tudod, én nem hiszek a véletlenekben. Mikor először megláttalak szerény hajlékomban, a jól ismert mondás munkálkodott bennem…
Odayin egyre inkább sejtette, hová fog kifutni ez a beszélgetés. Legszívesebben lerázta volna magáról a nagybátyja kezét, olyan undort érzett iránta. Aztán valami mégis elterelte a figyelmét. Az étkezőasztalon, az egyik tányér mellett… a hófehér terítőn… egy kés volt. Nem túl éles, de…
A császár mindeközben maga felé fordította az unokaöccsét, kedélyesen mosolygott rá, mintha valóban az élet dolgaira tanítaná. Így folytatta:
– Tartsd magadhoz közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb. Számtalanszor alkalmaztam ezt életem során, és mondhatom, mindig bevált.
– És ha jól sejtem, az apám is az ellenséged volt – mormogta a fiú.
– Ahogy mondod, kedves öcsém. Apád elárult…
– Apám nem volt áruló!
– Gyengekezű, szánalmas bolond volt! Csak azt tettem, amit kellett, a birodalom, a dinasztia érdekében. És gondolj bele, meglehetősen könyörületes voltam vele. Szörnyű lenne, ha még mindig odalent, a tömlöcök mélyén raboskodna, húsz elteltével… Te kibírnád ép ésszel? Ugye, hogy nem. Szegény édesanyádnak is jobb volt úgy, soha nem törődött bele a rangja elvesztésébe, előbb-utóbb eszét vesztette volna…
Pár pillanatra elsötétült a világ Odayin előtt. Mire újból feleszmélt, addigra már az asztalon hagyott kést szorongatta, a pengéjét pedig a nagybátyja torkához szegezte. Arra azonban már nem maradt ideje, hogy használja. Karja ólomsúllyá változott, bárhogy erőlködött is, nem tudta mozdítani többé. A mellkasában rettenetes nyomást érzett, majd pillanatokkal később egy láthatatlan erő elrántotta a császár közeléből és a falnak csapta.
Éjfekete talárt viselő, magas öregúr bukkant elő a semmiből, unikornis szarvat mintázó mágusbotja még halvány fényben ragyogott az imént végrehajtott varázslattól.
– Fenség… – kezdte volna a mester a mondandóját, ám a császár egyetlen pillanatot sem tétovázott. Eltorzult arccal az unokaöccsére vetette magát. Neki nem kellett fegyver után kutatnia, hosszúpengéjű tőrét állandóan magánál hordta.
Az esés után Odayin nehezen szedte össze magát, a fejét úgy beverte, hogy apró hangyák táncoltak a szeme előtt. A veszélyt érzékelve mégis föltápászkodott, ám ennél többet nem tehetett. Csupán a nagybátyja vérben forgó szemét látta, és érezte, ahogy a penge a bőrébe hatolt. Ám ismét történt valami.
A császár meglepődve tapasztalta, hogy ő sem ura már a cselekedeteinek. Tőre hegye áthatolt a fiú egyenruháján, a bőrébe fúródott, a sebből vér serkent. Csupán egy erőteljes mozdulat kellett volna, és mellkason szúrja… de nem tudta megtenni. Karja elnehezült, azt a kicsiny pengét is alig bírta tartani. A féri hamar rájött, mi történt, eltorzult arccal ordított rá a mágusra:
– Mit merészelsz?!
– Bocsásd meg fenség, de ezt nem engedhetjük.
Újabb alak tűnt fel a semmiből, ezúttal egy asszony. Ráncokkal teli arca szigorú volt és hajthatatlan:
– Nem olthatod ki a fiú életét, fenség. A vére túl értékes.
– Az életemre tört! – kiáltotta a császár, és újból megpróbálkozott vele, hogy a mágusok erejével dacoljon. Tőrét ezúttal sem tudta az unokaöccsébe mélyeszteni, ezért csak annyit tett, hogy a mellkasán hosszan végighúzta a pengét. Odayin összeszorított foggal tűrte a fájdalmat. Ashin úr ezután valóban feladta a küzdelmet és tőrét a sarokba hajította. Dühöngve pördült a mágusok felé, a Bölcsek Tanácsának két tagja állt előtte.
– Mit képzeltek magatokról? Hogy merészelitek?! Hogy merészelitek az erőtöket ellenem fordítani?! Ez árulás!
Az asszony nyugodt hangon válaszolt:
– Fenség, a dinasztia haldoklik, te magad is jól tudod. Zinahil vére túl értékes ahhoz, hogy kiontassék, Shamedaj, az Ősöreg, csupán…
– Elég! Épp elégszer hallgattam az ostoba meséket Uara örökségéről! – A férfi zihálva nézett a két mágusra, láthatólag kezdett megnyugodni. Pár pillanatot szentelt a fiának is, aki a terem túl felében ácsorgott. Tanial herceg fal fehér volt és megdermedt a rémülettől. A császárnak persze eszébe sem jutott, hogy a védelmére keljen, megnyugtassa, helyette ismét az unokaöccse felé fordult:
– Nos, kedves rokon. Úgy tűnik, végre megmutattad a valódi arcod. Tudtam, mindig tudtam, hogy ezen mesterkedsz. Nem vagy különb az apádnál, aljas, hitvány áruló! Azt sem hittem egy percig sem, hogy valós érzelmeket táplálnál a lányom iránt, csupán a bizalmába férkőztél. Sőt, még a fenséges királynét is sikerült a magad oldalára állítanod, gratulálok. Tulajdonképpen ügyes próbálkozás, magam sem csinálhattam volna jobban. Úgy tűnik, mégiscsak örököltél valamit az Elvoran dinasztia előnyös tulajdonságaiból. Számító vagy és hataloméhes…
– Ez nem igaz… én soha… Lianit… — zihálta a fiú, miközben tenyerét a mellkasára tapasztotta.
– Most már nem érdekes. Elfelejtheted őt. Gondoskodom róla, hogy többet a közelébe se mehess. Bár remélhetőleg ő maga is hamar rádöbben, hogy egy áruló fattyúnak adta oda magát és megjön az esze.
Odayin tekintete elsötétült, ha lett volna ereje hozzá, a nagybátyja torkának ugrik.
– Mi legyen a fiúval, fenség? – kérdezte az idős mágus.
– Még nem tudom. Kezdetnek elég lesz ha… – Ashin úr az ajtóban toporgó őrség felé pördült, akik akkor érkeztek, amikor meghallották az étkezőből kiszűrődő zajokat. – Hajítsátok ki a palotából.
A katonák azonnal végrehajtották a parancsot, közre fogták Odayint és elvezették. Amikor unokaöccse távozott, a császár a Bölcsek felé fordult:
– Tudni akarom, hogy ki áll emögött! Ez a taknyos kölyök nem tervelhette ki egymaga! A legjobb kémeidet állítsd rá, minden lépését figyeljétek!
– Úgy lesz, nagyuram. És a hercegnő…
Ashin úr lemondóan legyintett:
– Zárjátok be, a fenséges királyné igencsak neheztelne rám, ha valami bántódása esne. – A császár felszegte a fejét, megigazgatta a ruházatát, mert az imént történtek kissé zilálttá tették a külsejét, majd határozott léptekkel elhagyta az étkezőt. Fiára rá se nézett.
Miután a két mágus is távozott, testük elenyészett, akár a kísérteteké, Tanial herceg valóban egyedül maradt. Kis ideig még dermedten ácsorgott azon a helyen, ahol fenséges atyja hagyta, majd sápadt arccal elindult a terem másik oldalára. Elhaladt a tőr mellett, amelyen az ifjú Odayin vére piroslott, csupán néhány pillanatot szentelt neki. A másik kés előtt azonban sokáig várakozott, elgondolkodva figyelte, majd felemelte a földről. A penge nem volt túl éles, ám minden bizonnyal kiolthatta volna az apja életét.