[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Már hajnalodott, amikor Odayin az otthona felé igyekezett a város kihalt utcáin. A főtérről még mindig zene és nevetés szólt, a környező dombok tábortüzei is vígan égtek. Míg elért kis házukig, amely a várost átszelő híd közelében állt, csupán két őrrel futott össze, ám azok is részegek voltak, egymást támogatva bukdácsoltak, estek-keltek.
A fiú az otthonába lépve rögvest a lépcső felé indult. A szobájába érve lámpást gyújtott, majd leült az íróasztalához. Érezte, hogy fáradt, mégsem tudott aludni, az a különös nyugtalanság, ami az utóbbi hónapokban gyötörte, most hatalmas erővel tört rá. Bármit tett, bárhová nézett, Liani arca táncolt a szeme előtt, az ő hangja csengett a fülében. A fiú kitárta az ablakát, ami közvetlenül az asztala fölött volt, a város feketén, némán ásított odakint, csupán néhány házban égett fény. Kellemes, nyári szellő fújdogált, Odayin először arra gondolt, hogy kiül az ablakpárkányba, de aztán meggondolta magát, és az asztalfiókjában kezdett kutatni. Hirtelenjében ezt hallotta a háta mögül:
– Jó estét a fiatalúrnak, vagy inkább jó reggelt.
A fiú megpördült, egy ismeretlen alak állt a szobája közepén. Úgy bukkant föl, akár egy kísértet, a bútorok közt nem igazán akadt olyan, ahol elrejtőzhetett volna, a szoba ajtaja csukva volt. Odayin következő pillantása az ágya végébe esett, amikor hazaért, fegyvereit hanyag módon csak lehajította.
Az ismeretlen azonnal észrevette, mi jár a fejében:
– Arra semmi szükség, majd meglátod, Odayin Elvoran. – Egy nő szólt a fiúhoz, magas, nyúlánk testét éjfekete köpenybe burkolta, fejét csuklya fedte. Aztán hirtelen felnézett, az arcát takaró leplet hátravetette.
Odayin megdöbbent, ilyesmit csupán a könyvek lapjain látott azelőtt. Egy akani asszony ácsorgott a szobájában. Odayin biztosra vette, hogy mestertolvajjal hozta össze a balsorsa. Hisz mi másért lenne itt? Talán meg is öli? Hát persze… pont most kell meghalnia, mikor a legboldogabb…
– A szobámban nincs semmi érték… legfeljebb az… – motyogta a fiú, és a polcra mutatott, ahol egy aranyozott óra ingája ketyegett ide-oda. Régi örökség volt, egyike azon holmiknak, melyeket elhozhattak az Elvoran birtokról. Bár Odayin a császári udvarban szolgált és kiképzést is kapott, egyáltalán nem érezte, hogy képes lenne megvédeni magát, pláne a fegyverei nélkül. Az asszony közelebb lépett hozzá:
– Hupia vagyok, nem azért jöttem, hogy kiraboljalak. Míg idefelé tartottam, legalább tizenkét házat rámoltak ki éppen, hatalmas ostobaság ez az ünnep, az otthonaitokat őrizetlenül hagyjátok. Te is… jó soká jöttél. A fél éjszakát azzal töltöttem, hogy rád vártam. Egész héten éjjeli szolgálatban voltál, ez az egyetlen nap, amikor beszélni tudunk. Mikor itthon vagy.
– Vártál? Miért?
– Üzenetet hoztam a számodra. Memmon mester látni kíván.
– Ki a fene…
– Felesleges kérdezősködnöd, mert többet úgysem mondok, mint amiért megfizettek. Jövő héten, az Esőzés havának tizedik napján, a Tövisek Kertjében. Pontban tíz órakor. Memmon mester ott lesz, hogy beszéljen veled. Rendkívüli ajánlata lesz a számodra.
– Nem hinném, hogy bármi…
– Azt te csak hiszed, kedveském. Kockázat nélkül nincs nyereség, ha szeretnél pár szót hallani a szüleid haláláról és arról, miért vagy itt, ahelyett, hogy a császár fogadásán múlatnád az időt… De legfőképpen, mit tehetsz azért, hogy a családod ismét régi dicsfényében tündököljön… Nos, ha mindez érdekel, légy a megbeszélt helyen. Egyedül, fegyvereid nélkül. Nem mintha a mesternek árthatnál velük, de miféle tárgyalás az, ahová az egyik fél felfegyverkezve megy, nem igaz? Ennyi volna. – Hupia színpadiasan meghajolt, csuklyáját visszahúzta az arcába és a kijárat felé indult.
Odayin tátott szájjal bámult utána, nem tudta, mit mondhatna. Ajtaja csikordult egyet, az asszony pedig eltűnt odakint, az előszoba sötétjében. A fiú várt kicsit, majd ő is kiment, körbenézett a házban. A bejárati ajtót zárva találta, ahogy minden mást is. Csupán a padláson fedezett fel egy kis tetőtéri ablakot, ami tárva-nyitva csikorgott a hajnali szélben.
Odayin visszatért a szobájába, pillantása rögtön az édesanyja miniatűr képmására esett. Már évek óta nem gondolt a kastélyban töltött gyerekkorára. Rég volt… tán igaz sem volt… Tiburon mellett nem szenvedett hiányt semmiben, biztonságban érezte magát, nem jutott eszébe, hogy lehetne ez másként is. Ám most… ki ez az ismeretlen, aki találkozni akar vele? Mi van a szüleivel? Édesapja a börtönben halt meg, anyja pedig… ő is beteg volt. Családjának újból dicsőség… Elég bután hangzott. Végül a fiú úgy döntött, nem gondolkodik tovább ezeken a dolgokon, hiszen szinte már szédelgett, annyira fáradt volt. Lefeküdt hát, félálomban pedig Hupia látogatása már nem is tűnt valóságosnak.
***
Tiburon az ünnep java részét azzal töltötte, hogy rendet tartott a vásártéren mulatozó tömegben. Szabadnapos volt, a beosztásokat ő intézte, nem szúrt ki magával, hogy az ünnepen a kastélyban tologassa az aktákat, és felügyelje az őrséget. Ennek ellenére nem tudott megszabadulni beidegződéseitől, ideje java részében zsebtolvajok után szaladt, és részeg ifjakat fegyelmezett. Alig látott valamit a csillaghullásból. Rendkívül bosszantotta az a fajta fejetlenség, ami a városőrség köreiben uralkodott, az utcák szinte őrizetlenül maradtak. Csak remélni tudta, hogy távollétében a kastélyt elkerülte a zűrzavar.
Már hajnalodott, amikor Tiburon hazaindult. Átsétált a hídon, ami kis otthona felé vitte, a deszkapadló recsegett-ropogott minden egyes lépése alatt. A korláton túl sebes patak futott, a sötétben csupán a hold fényét látta, amint meg-megcsillant a habokon. Pár pillanattal később tekintetét a túlparton lévő háztetők felé fordította, neveltfia ablakában is sötétség honolt. Vajon otthon van már? És egyáltalán, hol töltötte az ünnepet, vagy inkább kivel? Talán olyan részeg, hogy alig bírja hazavonszolni magát…
Tiburon leginkább ezen elmélkedett, amikor hirtelenjében, a hold fényénél megpillantotta azt a különös árnyat. Az idegen úgy szökkent tetőről tetőre, akár egy mókus a fák lombja közt, pillanatok alatt eltűnt a férfi szeme elől. Tiburon megtorpant, csupán egyszer találkozott élete során olyasvalakivel, aki képes volt ilyesfajta mutatványokra. Az idegen… egyértelműen az ő házuk felől szökött…
Tiburon hatalmasat nyelt, reszketni kezdett. Majd olyan gyors futásnak eredt, ahogy csak a lába bírta, vagy inkább a pocakja, mert az alaposan visszahúzta. Szeme előtt már rémképek egész áradata lebegett, nevelt fiát elvágott torokkal, vérbe fagyva látta.
A férfi valósággal berontott a házba, feldobogott a lépcsőn. Bár a fiú még nem aludt és a léptek zaját is hallotta, kis híján kiugrott a szíve ijedtében, amikor nevelőapja rátörte az ajtaját:
– Fiam! – kiáltotta Tiburon, és azonnal lámpást gyújtott.
Odayin rémülten pislogott a takarója alól:
– M… Mi az..?
– Jól vagy..? – A férfi kezdett lehiggadni, mihelyst neveltfiát épen és egészségesen látta.
– Nem ittam semmit…
– Az kit érdekel?!
– Te jó ég… mintha kísértetet láttál volna. – Odayin felült az ágyában, hirtelenjében igen erős késztetést érzett rá, hogy felkacagjon, mivel nevelőapja ugyanolyan képet vágott, mint a két szolgálatban lévő őr ott, a bálteremben. Úgy tűnt, ez a kísértetek éjszakája volt… hisz ő maga is látott egyet.
– Nem történt… semmi szokatlan? – kérdezte Tiburon.
A fiú láthatólag zavarba jött, kerülte a nevelőapja pillantását. Tisztában volt vele, hogy Hupia látogatását nem álmodta. Megrémisztette, hogy az a nőszemély csak úgy, minden gond nélkül bejutott az otthonukba. Mégis… úgy érezte, jobb, ha ez a dolog az ő titka marad. Legalábbis még egy ideig. Akárhogy is, az asszony szavai felkeltették az érdeklődését, különösen a szüleivel kapcsolatban.
– Nem… nem hinném – mondta végül Odayin hosszas hallgatás után.
Tiburon is rettentő zavarban volt, teljesen hülyének érezte magát, végül jobb ötlete nem lévén, elfordult neveltfiától és hozzálátott, hogy az ajtaját visszategye a helyére, mert az valóban kidőlt, amikor berontott hozzá.
– Hát… remélem, jól érezted maga ma este… – motyogta Tiburon, miután az ajtót vagy tízszer is kipróbálta, hogy működik-e.
– Jó volt, tényleg… remek.
– Hát ez pompás… akkor… megyek is, hagylak aludni. Holnap azért… megnézzük, nem tűnt-e el valami itthonról.
– Legalább tizenkét házat kirámoltak az éjszaka.
– Mi? Ezt most miért mondod?
Odayin kissé elpirult, hogy végül elszólta magát, alig tudta helyrehozni.
– Csak… tippeltem. Gondolj bele, kiváló alkalom a besurranó tolvajoknak, a népek a mulatságokon, őr alig az utcákon.
– Igazad lehet. Na, majd holnap mindent átnézünk, most aludj. – Tiburon eloltotta a lámpást, majd kilépett az előszobába. Odayin visszabújt a takarója alá, ám hirtelen, nem is tudta miféle ördög bújt belé, a nevelőapja után kiáltott:
– Tiburon!
A férfi visszadugta fejét a szobába:
– Igen…
– Mit tudsz a szüleimről? Pontosabban arról, hogy…
– Hisz erről már beszéltünk… – A férfit megdöbbentette ez a hirtelen támadás, mert annak vélte, holtfáradtan, hajnaltájt nem érezte megfelelőnek az időt ahhoz, hogy meggyőzően hazudjon.
– Tudom, de…
– Mindent elmondtam neked, amit tudtam. Különben meg nem hinném, hogy ez a megfelelő
alkalom erre. Majd beszélünk… – Azzal Tiburon bevágta a szoba ajtaját, és döngő léptekkel elindult a saját lakosztálya felé, föl, a második emeltre.
Odayin egészen az orráig húzta a takaróját, hallgatta a föntről szűrődő zajokat, ha nevelőapja csupán egy pohár vízért kelt föl éjjelente, ő azt is mindig hallotta. Az elkövetkezendő napokban várta azt a bizonyos beszélgetést, hiszen Tiburon megígérte neki, ám a férfi látványosan kerülte őt, a témát meg még inkább. Így a fiúban egyre inkább éledezett a gyanú, hogy nevelőapja titkol valamit.
***
Részint a kíváncsiság, részint a harag vette rá Odayint, hogy végül mégiscsak elfogadja Hupia ajánlatát. Ha Tiburon nem hajlandó beszélni vele, akkor majd keres valaki mást… Arra is gondolt, hogy ez az egész egy hatalmas átverés, vagy inkább csapda. Ha elrabolják, Tiburon szép váltságdíjat fizetne érte. Ám akkor ez az egész felhajtás teljesen fölöslegesnek tűnt. Hupia rendkívül erős asszony volt, ha valóban elrablást terveznek a megbízói, egyszerűen berakja őt egy zsákba még az ünnepség éjszakáján, és már viszi is. A gyilkosságra ugyanez vonatkozott, az asszony egyetlen pillanat alatt végezhetett volna vele, ha ez a céljuk. Odayin mindenesetre nem követte Hupia azon tanácsát, ami a fegyverekre vonatkozott, elrejtett egy tőrt az övében és a csizmájában, így indult el a találkára. Míg a kihalt utcákon bandukolt, az jutott eszébe, hogy a különös idegenek valóban jól kifundáltak mindent. A héten ez volt az egyetlen szabad napja, vagy inkább éjszakája. Bár kicsit meg is rémítette, hogy ennyire ismerik az életét, mintha minden lépését figyelték volna.
A Tövisek Kertje gyönyörű park volt a város szélén, abban a negyedben, amit csak az úri népség otthonaként emlegettek az egyszerű polgárok. Míg Odayin az utcákon sétált, szinte percnyi pontossággal masíroztak el mellette a városőrség katonái, több ízben igazoltatták is. A fiúnak csupán birodalmi pecsétjét kellett megmutatnia, rögtön tovább engedték. Hogy mi dolga van arrafelé, nem kérdezték. Sötétedés után, egy ifjú katona, mindannyian úgy hitték, hogy valami titkos találkára megy a kedveséhez. A helyszín is alkalmas lett volna rá, a kert, nevéhez méltón, ezernyi rózsának adott otthont, illata oly mámorító volt, hogy a környező utcákat is körbelengte. A parkot éjszakára lezárták, de nem a közbiztonság miatt. A tolvajok messze elkerülték a negyedet, hiszen tudták, a lebukás veszélye itt tízszer nagyobb. Ráadásként sokkalta súlyosabb büntetésre is számíthattak. A kertet inkább a szerelmes, tilosban járó ifjak elől zárták, a város erkölcsös öregjei úgy ítélték, túlontúl sok kisasszony vesztette el ártatlanságát a rózsalugasok árnyékában. A tilalom ellenére Odayin könnyen bejutott a parkba, nem értette, hogyan, ám az őrök hirtelenjében eltűntek az útjából, még csak rejtőznie sem kellett. Végül letelepedett a fűbe és várt. Korábban érkezett a megbeszéltnél. Gondolatai Liani körül forogtak: egyszer őt is el kell hoznia erre a helyre, természetesen éjszaka. Bár azt sehogy sem értette, ha ilyen könnyű bejutni a tiltott kertbe, miért nincs tele szerelmespárokkal és hasonlókkal…
– Mert ez csupán a mi éjszakánk.
Odayin fölpattant a földről és a hang irányába fordult. Egy idős férfi ácsorgott a hold fényében, szürke, egyszerű talárt viselt, Hupiával ellentétben nem takarta idegen vonásait. Az akani férfi szeme narancsos fényben ragyogott, hófehér, hosszú haját az illatos szél borzolta. Furcsa módon a külseje cseppet sem volt félelmetes, sőt, inkább valami megfoghatatlan nyugalom áradt belőle. És hatalom.
– Memmon mester? – kérdezte a fiú.
– Én volnék, örömömre szolgál, hogy személyesen is találkozhatom veled, Odayin Elvoran. Herceg úrfi, Zinahil véréből.
– Nem vagyok herceg.
– A rangot és vagyont elvehetik valakitől, ám a születés jogát soha.
– Ezt mintha már hallottam volna… – morogta a fiú.
– És milyen igaza volt, a sárkányok bizony a világunk legbölcsebb teremtményei.
– Ha ennyi mindent tudsz rólam, te is elárulhatnál magadról egy s mást. Példának okáért, hogy miért vagyunk itt.
– Hmm… – Az öregúr botjára támaszkodva közelebb merészkedett Odayinhoz, járása csöppet sem volt nehézkes, vagy megfáradt. Girbegurba, faragott botja sokkal inkább társának, lénye részének tűnt, mint támaszának. – A királyi udvar főmágusa vagyok, Atianar úr megbízását teljesítem.
– Királyi udvar? – A fiú hitetlenkedve megrázta a fejét, még tanulmányai során olvasott a régi háborúkról, és arról az időről, amikor népük két részre szakadt. Mindenki tudta, hogy az akani nép nem csupán legenda, mégis, olyanok voltak ők, akár a mesefigurák, soha, senki nem látta őket. Vagy ha mégis, hát utána már nem maradt lehetősége rá, hogy beszámoljon az élményeiről. Az akani fajta leginkább amolyan mumusféle szörnyeteggé vált a kis wyor gyermekek ijesztgetésére. Odayinnak a császári kastély monumentális festményei jutottak az eszébe, a képeken hős wyor katonák harcoltak a fehér hajú, lángoló szemű szörnyek ellen. Ám Memmon mester… cseppet sem tűnt veszélyesnek. Szeme is csupán halvány, narancssárgás színben világított. Odayin nyugodtan állta a pillantását. Hupia kicsit más volt, az ő tekintetében nyugtalanság és őrület táncolt.
A fiú így folytatta:
– Ti nem vagytok királyság… ti csak…
– Korokon át a föld alatt éltünk, ahová ti űztetek minket. Ez igaz, ám eszünket nem vesztettük, se méltóságunkat, birodalmunk odalent is virágzott. Most pedig eljött az idő, hogy újból a fényben éljünk.
– Mit akarsz tőlem?
– A segítségedet.
– Miféle… segítséget?
– Nem kertelek – vont vállat az öregúr, és elmosolyodott. – A segítségedre van szükségünk, hogy ez a föld újból a miénk lehessen. Hogy elűzhessük a rothadást, ami tanyát vert odafönt, már korokkal ezelőtt. – Memmon mester csontos ujjaival a császári palota felé mutatott; az égen viharfelhők gyülekeztek, hamarosan a holdat is eltakarták.
– Én nem… nem tudom, hogy miről beszélsz, de nekem ennyi bőven elég volt… – motyogta Odayin, és dobogó szívvel hátat fordított a férfinak. Ám moccanni már nem tudott, mintha hirtelenjében ólommá változtak volna a tagjai. Háta mögül halk nevetést hallott:
– Ne olyan sietősen, ifjú herceg, még meg sem hallgattad az ajánlatomat. Segítesz nekünk romba dönteni a Birodalom szívét, utána a háborúnkat már könnyűszerrel megnyerjük, korok óta készülünk a végső összecsapásra. A bosszúra.
– Azt hiszed, elárulom a népem?!
– Ó, igen, úgy hiszem, te megtennéd. Mert olyan fajta vagy, akinek a szíve megsúgja, mi a helyes út. Olyan vagy, akárcsak mi.
– Ezt hogy érted?
Memmon mester ezúttal a fiú elé lépett, szeme világított, akár két kicsi lámpás.
– Az történt veled, ami népünkkel korokkal ezelőtt, elárultak, megfosztottak attól, ami a tiéd, elvették, mi szívednek kedves, és szolgasorba taszítottak. Mondd, ifjú herceg, szeretnéd tudni, miféle méreg végzett atyáddal a császár tömlöceiben, vagy anyáddal, saját házában, míg te, a gyermek, az álmok útján jártál?
– Az apám…
– Apád nem volt áruló, soha nem akart király lenni, és téged sem szánt annak.
– Tudom…
– Ennek ellenére hatalmas veszély volt puszta létezése, különösen olyasvalaki számára, akinek szemében az őrület lángja pislákol. A hatalom utáni őrült vágyakozásé és a halhatatlanságé, mely utódjában él tovább. Egy kemény, megdönthetetlen dinasztia, a saját magjából. Uara vére mit sem számít, ha mások beszennyezik azt.
– Apám és a császár… csupán féltestvérek voltak… – motyogta Odayin.
Az öreg mosolyogva bólintott:
– Ulachon császár, a fenséges, két fiúgyermek, két anyától. Liren, az édes, és Karaya, a titokzatos.
Odayin nagyot nyelt, alig emlékezett a nagyszüleire, inkább csak festményeken látta őket. Mogorva, gonosz, morc alakok… kísértetek. Bár Memmon mester sokszor zavaros rébuszokban beszélt, a fiú mégis azonnal megértett mindent. Igaz volna? Tiburon talán valóban elhallgatott előle valamit… Vagy tán nem is tudott róla..?
– Tanítód képtelen volt rá, hogy szembenézzen az igazsággal – súgta az öreg, aki egész végig nyomon követte, mi jár a fiú fejében. – Gyengeség, vagy csupán óvatosság, nem tudom. Mindenesetre nagyobb hibát, mint önmagunknak és egy gyermeknek hazudni, nem követhetünk el.
– Mit akarsz tőlem?!
– A szövetséged. Amikor eljön az idő, az első csapás a tiéd lesz, a legnagyobb mind közül. Ha el akarsz pusztítani valamit, ami náladnál hatalmasabb, a szívét célozd. Amikor népünk visszakapja, mi régen az övé volt, te is elnyerheted családod dicsőségét. Király lehetsz, ahogy az eleve elrendeltetett.
– Nem akarok király lenni. – A fiú érezte, hogy tagjaiba ismét élet költözött, amint tudott mozogni, azonnal távolabb menekült a férfitól. Memmon mester továbbra is nyugodt maradt, pedig az esőcseppek már valósággal záporoztak az arcába.
Odayin épp azon volt, hogy elrohan, elmenekül, minél messzebbre, hiszen olyan káoszt érzett a fejében és a szívében, mint még soha életében. Vagy talán csak egyszer… az is hasonló éjszaka volt. Hirtelen felderengett előtte a haldokló apja rothadó teste. Futtában azonban mégis megtorpant, amikor ezt hallotta a háta mögött:
– És volna itt még valami. A hercegnőd.
– Micsoda? – Odayin megfordult, Memmon mester egyetlen mozdulatával megállította körülöttük az esőt. A fiú körbenézett, mintha egy furcsa, láthatatlan gömb belsejébe kerültek volna, a cseppek leperegtek körülöttük, akár az ablaküvegen. – Mi van vele?!
– Soha nem lesz a tiéd, ezt ugye tudod jól? Soha. Csupán akkor, ha teszel róla, hogy másként legyen.
Odayin megsemmisülten ácsorgott, nem tudta, mit mondhatna.
A férfi újból elmosolyodott:
– Természetesen nem kell most válaszolnod, hagyok időt neked, hogy átgondold a dolgot. Hupia majd szemmel tart. Mielőtt távoznék, hadd adjak neked egy kis ajándékot. – Memmon mester a talárja alá nyúlt, pár pillanattal később egy láncra fűzött medaliont tartott a kezében. Odayin közelebb óvakodott a férfihoz, lenézett az ékszerre. A medál aranyból készült és egy fej formáját mintázta, amelynek hét arca volt.
– Ő Baira, a Bőreváltó, népünk egyik Őse – magyarázta az öregúr, és a láncot a fiú felé nyújtotta.
– Miért… adod ezt nekem?
– Hogy a segítségedre legyen az igazság felkutatásában. Mert látom, nekem nem nagyon hiszel. Viszont ha a saját szemeddel látod, a saját füleddel hallod… A medál bűvös tulajdonsággal bír, bárkinek az alakját felöltheted, csak akarnod kell.
Odayin tétovázott, majd átvette az ajándékot. Kicsit megborzongott tőle, hogy egy akani holmi van a keze közt, végül zsebre tette.
– Most menj, és keress. – Memmon mester ezzel a mondattal zárta a beszélgetésüket, hátat fordított a fiúnak és elindult.
A lugasok árnyékában olyan sötét volt, hogy Odayin csupán addig követhette a tekintetével. A férfi ott valóban eltűnt, át kellett volna vágnia a parkon, ám sehol nem látta.
Pár pillanattal később Odayin arcán újból jéghideg esőcseppek peregtek, gondolataiba mélyedve, kábultan a kert kijárata felé indult, ám legnagyobb meglepetésére ezt hallotta az utca felől.
– Héj te! Gyere ide!
A fiú összehúzott szemmel méregette a park körül strázsáló őröket, úgy tűnt, Memmon mester mágiája eddig tartott, hogy odaérjen a találkozóra, fontos volt neki. Távoztára azonban kevéssé ügyelt.
– Kölyök, gyere ide!
Odayin elhagyta a parkot, és nyugodtan a lámpák fényébe sétált. A városőrök azonnal rávetették magukat, kezét hátracsavarták és a falhoz nyomták.
– Jó estét a fiatalúrnak! – röhögték a háta mögött. – És az ifjú hölgy merre bujkál? Már elszelelt, mi?
– Madárrá változott és elrepült, hiába könyörögtem neki, hogy maradjon… – dünnyögte Odayin.
– Á, egy vicces fiú.
– A kastélyban dolgozom, eresszetek, idióták!
Odayin pecsétjét ismét megnézték, már harmadszor az este folyamán. A városőröket némileg lelombozta, hogy egy udvari bugrissal futottak össze, ám úgy tűnt, a fiút ezúttal hercegi pecsétje sem menti meg.
– Nem érdekel, miféle, megszegte a tilalmat! Vigyétek. – Az alkoholszagú, büdös leheletű katonák, mivel Odayin a falhoz nyomva leginkább ezt érzékelte belőlük, valószínűleg olvasni sem tudtak, nemhogy különbséget tenni a pecsétek fajtái és rangjai között. Így történhetett, hogy a fiú az éjszaka hátralevő részét a városi fogdában töltötte, elcsípett zsebtolvajok, csavargók és verekedők társaságában. Csupán másnap szabadulhatott ki, nevelőapja jóvoltából.
Amikor Odayin nem tért vissza esti sétájából és Tiburon egészen hajnalhasadtáig várt rá, a férfi már a legrosszabbtól tartott. Neveltfiát összeverve, átvágott torokkal látta valamelyik sikátor mélyén, vagy épp a csatornában úszkálva. Igaz, jól emlékezett rá, hogy a legutóbb is átvágta őt, illetőleg hanyag módon megfeledkezett a kötelességéről, ám ezúttal valamiért az az érzése volt, hogy a kölyök bajba került…
Tiburon tehát egy szemhunyásnyit sem aludt, és amikor elunta a várakozást, fia keresésére indult. Kapcsolatai révén igen hamar eljutott hozzá a hír, hogy a városi börtön egy cellájában csücsült; nem kevés pénzébe került kiváltania. Odayin borzalmasan nézett ki, ruhája nedves volt, arca sápadt, és úgy bűzlött, mint akit kóbormacskák vizeltek körbe. Ennek ellenére Tiburon egy szemernyi sajnálatot sem érzett iránta:
– Megvesztél?! – kiáltotta, mihelyst elhagyták a helyi őrsöt. – Mi a fenéért kellett odamenni?! Van folyópart, holdfény, sőt, éttermek is, ahová vihetted volna! Azért annak örülök, hogy legalább úriember voltál. Míg letartóztattak, ő hazamehetett…
A fiú számára nyilvánvaló volt, hogy nevelőapja úgy hitte, szerelmi légyottot szervezett a Tövisek Kertjébe. Egy pillanatig sem tiltakozott.
Hirtelenjében azonban a férfi fejében szöget ütött valami, vörös képpel nézett föl a fiúra.
– Azért remélem… nem valami előkelő csitrit találtál magadnak…
Odayin csak megvonta a vállát.
Tiburon szeme elkerekedett:
– Dehogyisnem! Hát persze! Ezért nem beszéltél róla sohasem!
– Miért baj, ha gazdag?!
– Mondd, kardélre hányva akarod végezni?! Az a környék veszélyes a magadfajtának, mit gondolsz, melyik apa örülne, ha a lányának egy ilyen…
– Milyen? Milyen vagyok?!
– Csak egyszerű katona vagy, könyörgöm! Nem igaz, hogy nem találsz magadnak egy csinos lánykát a környéken! Nézd azt ott, vagy azt! – Mivel már elhagyták az előkelők lakta negyedet, Tiburon nyugodtan mutogathatott. Első választottja egy utcán sétálgató ifjú hölgy volt, a második pedig a zöldségárus lány. Utóbbit Odayin ismerte is, mindig a legfrissebb gyümölcsöket kapta tőle, amikor nála vásárolt. Sőt, néha még ingyen is csúsztatott neki egy-egy almát vagy szőlőfürtöt. Valóban csinos lány… mindez idáig rendben is volt, ám Tiburon szavai rettenetesen felkavarták, tekintve, hogy valóban gazdag hölgynek udvarolt. Mondhatni, a leggazdagabbnak az egész birodalomban…
– Herceg vagyok. – A fiú olyan büszkén, dacosan jelentette ki mindezt, hogy Tiburon szája tátva maradt. Elnézte Odayin tartását, felszegett fejét, nem tudta, mit mondhatna erre. Végül csak ennyit motyogott:
– Ó, anyám… erről majd még beszélünk…
Ahogy eddig mindig, ez a beszélgetés is a süllyesztőbe került. A fiú azon gondolkodott, hogy valahányszor félretett volna magának pénzt, amikor nevelőapja megígérte, hogy „erről majd beszélünk”, akkor már egy saját házat vehetett volna belőle. Az önálló otthonnak pedig egyre inkább szükségét érezte.