[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul”] Korábbi részek[/button]
Ahogy a kapitány, maga a császár is kitüntetett figyelmet szentelt az ifjú Odayinnak, különösen az első időkben. Fejébe vette, hogy unokaöccse csak és kizárólag azért férkőzött a közelébe, hogy trónjára, illetőleg az életére törjön. Hónapokkal később, miután a kölyök nem próbált tőrt mártani a szívébe, nem csempészett mérget az ételébe, és még csak a háta mögé sem osont, hogy lelökhesse a lépcsőről, Ashin úr gyanakvása enyhülni látszott. Ám sosem szűnt meg teljesen. Odayin pedig az udvari katonák hétköznapi életét élte, azaz mégsem, hiszen két furcsa barátja is volt, egy sárkány és egy hercegnő.
A fiú és a lány sikerrel tartották titokban a kapcsolatukat, vagy legalábbis remélték. Legnagyobb szövetségesük Bagu volt, a sárkány szállította őket ki és be a kastélyból, bárhová elröppent velük, amikor csak kívánták. Odayin és Liani gyakorta lementek a tengerpartra, saját, apró vitorlásukon szelték a tengert, máskor pedig hatalmas kirándulásokat tettek Baguval, szinte az egész birodalmat bejárták, legalábbis madár-, avagy sárkánytávlatból.
***
Liani Elvoran a Könnyek Völgyében született, pontosabban abban a pompázatos városban, ami a vízesések között épült. A hely magányos sziget volt a császárság szívében, egy ékszerdoboz; a helyiek kultúrája, életmódja és világfelfogása gyökeresen eltért a birodalomban megszokottól. Bár völgynek nevezték, valójában egy hatalmas területről volt szó, melyet hegyek, dombok, fenséges zuhatagok öleltek körbe. Itt épült fel évszázadokkal ezelőtt Namas Edoal városa, amely alapítójáról, Liani édesapjáról kapta a nevét.
Amikor megközelítették a völgyet, elsőként a bejárat vonta magára Odayin figyelmét. A város méretes hasadékban épült, oldalról a hegy száját egy gigantikusra nőtt fa torlaszolta el a külvilágtól. Az átjáró ettől függetlenül nyitva állt, hiszen magán a törzsön óriási lyuk tátongott, Bagu is minden gond nélkül átröppent rajta. A fiú azt furcsállta a legjobban, hogy a bejáratot nem faragták vagy vésték. Úgy tűnt, mintha a fa saját akaratából nőtt volna ilyen formán. A gigantikus óriás tökéletes erőnek és egészségnek örvendett, lombkoronája zöldellt, ágai közt gyümölcsök teremtek.
Miután Bagu átröppent a bejáraton, meglovagolta a vízesések által keltett erős szelet és valósággal végigvitorlázott a város felett. Namas Edoal házait, pompázatos rezidenciát, tornyait a fák, sziklák és vízesések között építették, a két hegyoldalt kötelekből font hidak kötötték össze. Ezek is oly magasan voltak, hogy a sárkánynak ügyelnie kellett, nehogy beléjük gabalyodjon.
Elröppentek a sziklákból faragott szobrok mellett, kellő óvatossággal elkerülték a kikötőből felszálló hajókat, majd Bagu pompás leszállópályát talált magának az egyik kiszögellés tetején.
Amikor Odayin leszánkázott a sárkány hátáról, megdöbbenve vette tudomásul, hogy valóságos kis delegáció fogadta őket. Míg odafönt repültek, a fiú azt hitte, csupán a vízesések habja miatt tűnik minden fehérnek, most azonban úgy tűnt, hogy Namas Edoal valóban gyászolt valamiért. Az épületek fehér fényben tündököltek, a helyiek is világos színű ruhákat hordtak.
– Talán rosszkor jöttünk… – súgta Odayin Liani fülébe, mihelyst mindketten földet értek. Bagu még csak le sem tette a lábát, de serény szolgák máris gyümölcsökkel kínálták, amit hatalmas tálcákon szállítottak eléje.
A lány láthatólag majd elrepült, olyan boldog volt, hogy ismét az övéi közt lehet, kábán kérdezte:
– Hogy? Miért?
– Hát… azt hiszem, meghalt valaki…
Liani döbbenten fordult Odayin felé, majd hirtelenjében hangos kacagásba kezdett.
– Most mi van? – értetlenkedett a fiú.
– Jaj, Odayin kedves, a fehér szín nem mindenhol a gyász jele a birodalomban. Illetőleg… korokkal ezelőtt bizonyosan az volt, de mára már teljességgel természetes a népem számára. Miután a végső csatában Uara életét vesztette, megfogadtuk, hogy örökké gyászolni fogjuk. Hát ezért divat nálunk a fehér holmi.
– Akkor bizonyára ki fogunk lógni a sorból.
– Igen, bizonyára… – A lány elfordult Odayintól, és ezúttal a fogadásukra kirendelt küldöttségre szegezte a tekintetét. Íjászok és alabárdosok kisebbfajta gyakorlatot mutattak be a tiszteletükre, majd ismét alakzatba formálódtak, és utat engedtek a hercegnőnek.
Odayin az élő fal láttán újból elbizonytalanodott:
– Ezek… tudják, hogy ki vagy…
– Naná, hogy tudják – lelkendezett Liani. – Hisz itt nőttem fel… na jó, félig.
– De… nem lesz ebből baj? Úgy értem… ha együtt látnak minket… Nem fognak pletykálni?
– Mégis miről? Hogy a testőröm elkísért erre a roppant veszélyes útra? Amúgy meg nem hinném, hogy itt bárki beleütné az orrát a dolgaimba. – Azzal a lány elmosolyodott, megragadta Odayin karját, majd kacagva szaladni kezdett. Bagu pár pillanatig még bámult utánuk, majd teljességgel belefeledkezett a finomabbnál finomabb gyümölcsökbe, amit felhalmoztak neki.
A fogadó egy kis magányos szigeten állt, kötélhidak tucatjai vették körbe, mintha minden út ide vezetett volna. Az épület leginkább toronyra emlékeztetett, amit sziklakúpból faragtak, kívülről azonban egy hatalmas fa törzse csavarodott rá, szinte tökéletes spirál alakban. A fogadónak nem is volt teteje, a sűrű lombkorona kellő védelemmel látta el esőtől, széltől. Liani és Odayin első útja a fogadóba vezetett, mert alaposan megéheztek az úton. A fiút lenyűgözték a látottak, csak most értette meg igazán, hogy kedvesének miért is hiányzott annyira ez a hely. Bár ő maga nem itt született, szinte hallani vélte a fák suttogását, érezte a jelenlétüket.
Namas Edoal lakói tökéletes harmóniában éltek a természettel, ez a lakóépületek belsejében is megmutatkozott. A fogadóba lépve Odayin meglepődve tapasztalta, hogy az odakint látott fa törzse, gyökerei a házba is begyűrűztek, és pontosan olyan bútordarabot formáztak, mint amilyenre az adott helyiségben szükség volt. Bonyolult polcok, vagy épp szekrények aligha sarjadhattak ily módon, ám az asztalok, padok, a söntés egész szépre sikeredett. Mindez már nem lehetett véletlen…
– Valóban nem az – magyarázkodott Liani, miután ebédet rendelt maguknak. – Sokszor beszélgetünk a fáinkkal, akik a házaink körül élnek, családtagnak számítanak. Úgy nőnek, ahogy megkérjük őket.
Közös ebédjük után Liani hozzálátott, hogy részletes, mindenre kiterjedő városnéző túrára vigye a kedvesét. Először is meglátogatták Uara szentélyét, majd a barlangi fürdő következett. Végezetül megnézték a helyi múzeumot. Odayin általában nem rajongott a poros festményekért és egyéb hasonló holmikért, ám Liani népe egész különleges dolgokat is őrzött mágikus, törhetetlen vitrinjeikben. Példának okáért ott volt egy apró, elrongyolódott szövetdarab, ami állítólag maga Zinahil köpönyegéből származott. Odayin láthatott eredeti unikornis szarvat, egy hatalmas sárkányfogat, amely Izzaliss, a sárkányok ősanyjának tulajdonát képezte egykoron, továbbá megcsodálhatott egy lángoló fejdíszt, melyet főnixtollakból fűztek. Igencsak kellemetlen lehetett viselni. Ahogy azt a trollbőrből varrt mellvértet, ami még a vitrinen keresztül is bűzlött…
A művészeti galériát a fiú már hihetetlenül unta, hiszen a helyiek fantáziájának kilencvenkilenc százalékát különös alakú fák és növények kötötték le. Ráadásként a festmények arra is emlékeztették, hogy Lianiról még mindig nem rajzolt portrét, pedig már igen régóta fontolgatta.
Ennek ellenére az idő gyorsan repült. Túlontúl gyorsan. Odayinnak éjfélre, őrségváltásra vissza kellett volna érnie a palotába, ám amint meglátta, hogy hol is töltenék az éjszakát kedvesével, kettesben, füttyentett egyet és ezt morogta:
– Ördög beléjük… nem érdekelnek!
A szállás, ami rájuk várt, egy toronymagas fa legtetején nőtt. Kötélhágcsón jutottak fel odáig; a nap már rég lebukott a hegyek mögött, sötétedett, a város pedig olyan volt, akár egy gyönyörű jégkocka. A megvilágított vízesések tündököltek, mindenhol fehér fények hunyorogtak, csupán maga az égbolt feketéllett.
Szállásuk, a fa legteteje úgy nézett ki, akár egy kéz, amelynek hat ujja a csillagok felé tört. Ez a néhány vaskos ág és a közöttük futó pókhálók óvták csak őket, furcsa lakosztályuknak a teteje is hiányzott. Ám cseppet sem bánták, a fa oly magasra nőtt, hogy a város fénye már nem zavarta a kilátást, a csillagok és holdak gyönyörűen ragyogtak felettük.
– Akkor… maradunk? – kérdezte Liani, miközben holmijukat lepakolták a földre, takarókat kaptak és párnát, meg egy kicsiny lámpást.
– Naná… – Odayin máris kényelembe helyezte magát, ahhoz lusta volt, hogy megágyazzon, így egyszerűen csak elfeküdt, hátizsákját pedig a feje alá tolta.
– Nem kerülsz bajba?
– De. Minden bizonnyal. Ám túl sokáig tartott, míg felmásztunk ide, nincs kedvem levánszorogni. Másfelől meg, ez egy vissza nem térő alkalom…
– Alkalom? Mihez..? – vigyorogta Liani, és ő is elnyúlt a földön.
– Hát…
– Remélem, azért nem fognak kirúgni…
– Mármint téged?
– Nem, téged, te lüke! Nem hinném, hogy tudnék olyat művelni, amiért kirúgnának hercegnői állásomból. – Liani kicsit elszégyellte magát, mihelyst ezt kimondta, hiszen eszébe jutott Odayin múltja. Hát igen, mégiscsak lehet olyan dolgot csinálni, amiért valakit kipenderítenek a családból…
A fiú nem mutatta, hogy a szívére vette volna a dolgot, halkan suttogta:
– Nem érdekel az ottani munkám… Igazából csak Tiburon miatt félek kicsit…
– Na ne már… Ugye nem azt akarod mondani, hogy megver…
– Nem, dehogy… csak… csalódást okozok neki, és kellemetlenséget. Tudod, olyan, mintha az apám volna… Bár ha azt vesszük, ő kényszerített erre a pályára, úgyhogy vessen magára. Amúgy… – Odayin most pajkosan összehúzta a szemét és Liani felé pördült. – Mi lenne, ha… egyáltalán nem mennénk vissza?
A lány hangosan felkacagott, és egész közel bújt a fiúhoz.
– Bolondokat beszélsz… most mondtad, hogy Tiburon milyen fontos neked. Képes volnál otthagyni, örökre?
– Fontos, de te fontosabb vagy… Nos, megszöksz velem?
– Odayin Elvoran, hagyd abba ezt a hülyeséget! – kacagta Liani, és büntetésként kegyetlenül csiklandozni, bökdösni kezdte a fiút. Odayin nem tudott ellenállni a kihívásnak, kezdetben ő is gyerekes játékkal válaszolt, majd a lány fölé hajolt és karjait a földhöz szegezte. Liani azonnal megszelídült, szemét lehunyta, ahogy a fiú is. Ajkuk kis híján összeért, amikor váratlanul apró, jéghideg csepp landolt Odayin tarkóján. Aztán újabb és újabb, egy kövér esőcsepp már a homlokán futott le, végigszánkázott az orra mellett, majd szétfutott a száján. Meglepte az édes, friss íz, a Könnyek Völgyében még az eső is más volt. Ennek ellenére a fiú bosszankodva morogta:
– Ez nem igaz! Nem gondoltam, hogy eső lesz… fenébe! – Az ég felé fordult, eltűntek a csillagok, csupán üres feketeséget látott. Pár pillanattal később ezernyi, jéghideg esőcsepp pettyezte tele az arcát.
– Nyugi… – mosolyogta Liani, és a fiú arcát ismét maga felé fordította, majd egy csókot is nyomott az ajkára. Odayin már nem láthatta, de a nekik otthont adó fa hirtelenjében növekedésnek indult. A hat ujj kisebb gallyakat, ágakat növesztett, azokon pedig ezernyi rügy, majd levél fakadt. A pókok is szorgalmasan dolgoztak, sebesen szőtték a hálójukat. Pár perc leforgása alatt sűrű levéltakaró, valóságos lugas nőtt a fiú és a lány fölött, megvédve őket az időjárás viszontagságaitól.
***
Tiburon Alaskar vérnyomása már akkor az egekben szárnyalt, amikor meghallotta a kopogtatást az ajtaja felől. Pedig fogalma sem lehetett róla, hogy neveltfia ácsorog odakint a folyosón. Igazság szerint már régóta tudta, hogy a fiúnak híre-hamva sem volt őrségváltáskor, és azóta sem került elő. Persze Odayinnal valami szörnyű dolog is történhetett volna, betegség, támadás, sérülés és egyéb kellemetlenség, ám atyai szíve egész mást súgott neki. Egész pontosan azt, hogy Odayin Elvoran egy lusta, felelőtlen fráter, és arra vonatkozólag is volt ötlete, hogy hol tölthette az éjszakát… illetőleg kivel. Az a lány… vagy nő… legyen bárki is, teljesen az ujja köré csavarta azt a bolondot… Ő maga is volt szerelmes, elég sokszor, de a kötelességét soha nem mulasztotta el! Mindenesetre éktelen haragra gerjedt, amikor neveltfia megjelent az iroda ajtajában és az asztala elé járult.
– Halihó… – mondta a fiú, mert jobb nem jutott eszébe. – Tudom, hogy mulasztottam, de bepótolom. Egész napos őrséget vállalok, pihenés nélkül. Ki ugrott be helyettem? Mert…
– Van fogalmad róla, mit műveltél?! – bődült el Tiburon. – Nem arról van szó, hogy másnak kellett a toronyban rostokolni helyetted, hanem arról, hogy katona vagy, akár tetszik, akár nem! És ha egy katona nem teljesíti a kötelességét, annak igen súlyos következményei vannak! És engem is szégyenbe hoztál! Mégis, mit képzelsz magadról?!
– Ha lenyugodnál… esetleg elmagyarázhatnám, hol voltam…
– Nem érdekel!
– És…
– Pofa be! Egyáltalában nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra!
– Hát ez remek… És most mi lesz? Megbotoztatsz? Vagy felakasztanak? – Odayin hiúságát rendkívül sértette nevelőapja viselkedése. Vele ne üvöltsön senki! Éppen ezért nem is vette komolyan a beszélgetésüket, duzzogva karba fonta a kezét és az íróasztalnak támaszkodott. Szemtelen grimasza azonban csak olaj volt a tűzre.
– Nem, azt nem. Viszont azt kapod, amit minden más katona ilyen helyzetben. Eddig túl elnéző voltam veled, túlságosan elnéző!
– Most is elnézhetnél valahová máshová… – dünnyögte a fiú, és egy pillanatig sem hitte, hogy Tiburon valóban képes rá. Tévedett. Pár perc múlva a zárkák egyikében találta magát, ágyneművel és egy ütött-kopott csajkával a kezében.
– Három nap! – kiáltotta Tiburon, és saját kezűleg csapta a zárka ajtaját neveltfiára.
Odayin csak pislogott, az elkövetkezendő három nap volt élete legunalmasabb időszaka. Persze, a jó után mindig rossz következik… És fordítva.
***
Az Égi Fény Éjszakája különleges ünnep volt az egész birodalomban. A wyor nép legendái úgy tartották, hogy amikor a világ kiemelkedett a káoszból és az első halandók visszaűzték Júlahoort és más démonokat a Tükrön túlra, az Ősök aranyló könnyeket hullajtottak az égből a győzedelmes harcosok dicsőségére. A meteoresőre nagyjából minden ötszázadik évben került sor, tehát egy átlagos halandó a wyor népből életében egyszer láthatta az Égi Fény Éjszakáját.
Az ünnepség alkalmából mindenhol mulatságot és esti pikniket rendeztek, a császári város éppúgy kiürült, ahogy a környező falvak és minden más település a birodalomban. A helyiek általában egy nagyobb téren vagy magaslaton gyűltek össze, hogy együtt csodálhassák az égből aláhulló csillagok ezreit. A tehetősebbek messzelátókat és távcsöveket állítottak; a császári udvarban pedig az asztrológiával is foglalatoskodó mágusok ritka kristályaikat és teleszkópjaikat bocsátották a nemes vendégek rendelkezésére.
A mágustoronyhoz tartozó csillagvizsgáló és laboratórium valóságos bálteremmé változott erre az éjszakára. Színes szalagok, lampionok lógtak mindenhonnan, a kén és egyéb vegyszerek szagát finom parfüm illat váltotta fel. Az ünnepség zártkörű volt, csupán a császári család legközelebbi rokonai és a birodalom legtehetősebb nemesei kaptak meghívást. A vendégek többnyire az áttetsző, hatalmas kupolán keresztül figyelték a csillaghullást, bár ha odafértek, akkor a teleszkóp lencséi előtt tolongtak.
Az ünnepségről csupán a királyi gyermekek hiányoztak, Liani hercegnő szörnyű fejfájásra hivatkozva visszavonult a lakosztályába, Tanial herceg pedig büntetésben volt. A fiúcska, bárhogy igyekezett is, nem tudta megütni azt a szintet tanulmányai terén, amit fenséges atyja kívánt tőle, így a császár szörnyű büntetést rótt ki rá. A herceg nem vehetett részt az ünnepségen, csupán a szobája ablakából csodálhatta a csillaghullást.
A gyerekek csak az anyjuknak hiányoztak, maga a császár cseppet sem bánta, hogy megszabadult tőlük. Tanial herceg folyton a nyomában járt, mint egy kiskutya, áhítattal leste minden mozdulatát. Neveltlánya pedig nem volt épp ideális társasági személy, elegáns ruháiban slamposan mozgott, a vendégeket gyakorta kioktatta, az ifjakat pedig, akik voltak oly bátrak és kicsit udvaroltak neki, kinevette, kigúnyolta, önbecsülésüket a sárba tiporta. Ashin urat tehát cseppet sem érdekelte, hol van nevelt lánya, mert ezt a fejfájós mesét természetesen nem hitte el.
Liani, ahogy a legtöbb ifjú fajtájabeli, hatalmas izgalommal várta az Égi Fény Éjszakáját. Tudta jól, hogy életében ez az egyetlen lehetősége a csodálatos meteorhullás megtekintésére, hacsak nem történik valami csoda, és ölébe nem pottyan egy varázslatos ereklye. Vagy épp hercegnői állásából átnyergel mágustanoncnak és a mágia olyannyira megváltoztatja a testét, hogy élete is hosszabbodik. Minderre kevés esélyt látott, az első és utolsó lehetőség tehát, olyasvalaki társaságában akarta tölteni az estét, aki mindennél fontosabb volt számára. Édesanyját nagyon szerette, ám a listát mégis egy fiú, Odayin vezette.
Liani már hetek óta készült az ünnepségre, teleszkópját megtisztogatta, ruhát válogatott magának. Ezenkívül megbeszélte Baguval, hogy ezen az éjszakán is legyen a kísérőjük, hiszen azt akarta, hogy a randija tökéletes legyen. A sárkány természetesen teljesítette kis barátai kérését, így a hercegnő és az ifjú katona aznap este is a szörnyeteg hátán szöktek ki a kastélyból, ahogy általában tették.
Bagu utasaival a környék egyik sziklacsúcsára telepedett, jóval magasabb helyet is talált volna birodalom szerte, ám nem akart közelebb kerülni az alázuhanó, tüzes kövekhez, túlontúl veszélyesnek ítélte. Liani és Odayin a sárkány feje búbjára telepedtek le, a lány, mintha csak a földön állt volna, teleszkópját is összeszerelte és felállította Bagu sörtéi között. A szőrszálak és vaskos pikkelyek tetején tökéletes biztonságban tudhatták magukat, oly magasan voltak, hogy az egész világ a lábuk előtt hevert.
– Az ott a kígyó, és a vaddisznó, meg a sárkány – mondta Liani, miközben teleszkópja kristályába bámult. Kis idő múltán Odayint is odaengedte, hogy megcsodálhassa az éjszakai égboltot, a meteorhullás még nem kezdődött el, csupán néhány előhírnök szökkent át fölöttük. A fiú is belenézett a teleszkópba, közben elvigyorodott:
– Azt hittem, megbuktál asztrológiából.
– Meg is, de csak azért, hogy az apám bosszantsam vele.
– A sárkány csillagkép már az idők kezdetén is a helyén volt – szólt közbe Bagu, hangja igencsak büszkén csengett. – Akárcsak Uara és más Ősök csillagai.
– Tényleg, te hány csillaghullást láttál már? – kérdezte a fiú, és elmászott a teleszkóp mellől, Liani azonnal átvette a helyét.
– Összesen hatot – mondta a sárkány.
– Húú, akkor nem csodálom, hogy mindenkit „ifjúnak” hívsz.
– Úgy bizony, ifjú Odayin.
– Amúgy nem bánod, hogy itt kell ülnöd velünk? Ennél sokkal jobb helyet is találhatnál magadnak, sőt. Ha szárnyam volna, én olyan magasra repülnék…
– Nono, ifjú Odayin. Egyszer megpróbáltam, és pórul jártam. A szárnyam átlyukasztotta egy olyan tüzes kavics…
– Sssss! – Liani elfordult a teleszkóptól és tekintetét az égre emelte. – Kezdődik…
Odayin és Bagu is felnéztek, eleinte néhány apró, fényes csík suhant át az éjszakai égbolton, majd mind több és több. Mindhárman áhítattal bámulták a természet csodálatos, néma tűzijátékát, a csönd, ami körülvette őket, szinte tapintható volt. A fiú és a lány lekuporodtak a sárkány feje búbjára, összebújtak.
– Mintha itt sem lennék… – sziszegte Bagu a fogai közt, és lehunyta a szemét.
Liani elmosolyodott és fejét Odayin vállára hajtotta. A fiú az alászökkenő csillagokat figyelte, ám mindeközben a szíve oly hevesen vert, mintha mérföldeket futott volna. A legtökéletesebb boldogságérzés járta át minden egyes porcikáját, úgy érezte, hogy az idő megfagyott számukra. Nem bánta volna. Nem bánta volna, ha örökre ebben a pillanatban ragadnak.
Pár perc múltán azonban a fiú és a lány azt vették észre, hogy Bagu feje reszketett alattuk, akár a föld, a szörnyeteg pedig úgy horkolt, hogy az egész hegyvidék zengett tőle.
– Elaludt… – kuncogta Liani, és a biztonság kedvéért magához vette a teleszkópját, nehogy a földre pottyanjon.
***
Bagu utasaival a saját lakhelyén landolt, a hatalmas sárkánytoronyról gyönyörű kilátás nyílt az alant elterülő városra. Amikor Odayin lecsúszott a szárnyakon, még mindig látott odafönt, a végtelen feketeségben néhány aláhulló csillagot, ám az Égi Fény ünnepe már véget ért. Legalábbis ami a jelenséget illeti, a bálok és egyéb rendezvények még mindig tartottak, a sötét horizonton tábortüzek égtek birodalom szerte.
– Köszönjük a fuvart – vakargatta meg hálából Liani a sárkány tömpe orrát. – Bár kicsit megijedtem néha… azt hittem, repülés közben is elaludtál.
Bagu erre nem válaszolt, csupán hátrahajtotta a fejét és akkorát ásított, hogy az árnyékában ácsorgó két kicsi alaknak úgy tűnt, az egész holdat elnyelhetné. Odayin és Liani úgy döntöttek, nem zavarják tovább a barátjukat, ezért elindultak a lépcső irányába.
– Van egy meglepetésem – mosolyogta Liani, miközben lefelé osontak a fáklyákkal megvilágított, irdatlanul hosszú csigalépcsőn.
– És mi az?
A lány egészen addig nem árult el semmit, míg meg nem érkeztek célállomásukhoz; Odayin hiába faggatta, hiába csiklandozta, Liani hajthatatlan volt.
A kastély üres folyosóin, termein haladtak keresztül, csupán lépteik koppantak a hideg márványpadlón, kuncogásuk pedig hosszan visszhangzott az ódon épület falai között. Ahogy a birodalomban mindenki, az őrök java része is vagy az erkélyen, vagy egy nagyobb ablakban kuksoltak, nehogy lemaradjanak az évszázad látványosságáról. Így Odayin és Liani szabadon járhattak, amerre csak kedvük tartotta, a fiú hagyta magát vezetni, végig a lány finom, puha kezét szorította. A bálterem felé vezető folyosón azonban zord külsejű, mérges, félelmetes alakokba botlottak.
Odayin reszketve bámulta a falakon sorakozó festményeket, minden őse ott volt, aki valamit is számított az Elvoran dinasztia családfáján. Apját is megtalálta a sor legelején, Erac Elvoran szigorúan, már-már gonosz módon tekintett le a fiára, holott életében ilyet sosem tett. A fiú most először makacsolta meg magát és nem engedte, hogy Liani tovább vonszolja, lecövekelt a kép előtt, és elgondolkodva bámulta. Miután minden vagyonuk elkobzásra került, apjáról csupán egy kis miniatúra maradt fönn, lenyűgöző látvány volt őt újból életnagyságban látni. Az édesanyjáról nem talált képet.
Liani érezte, hogy kedvese reszket, mintha láz gyötörné, ezért hozzábújt és a fülébe súgta:
– Nem is volt ilyen morc alak… ahogy én emlékszem rá.
– Nem, nem volt… – Odayin végignézett a többi festményen is, királyok és királynék, hercegek, főurak, mind-mind hasonló testtartásban, gonosz ábrázattal kerültek megörökítésre. Hát igen, népe szokása volt, hogy szeretett a valóságnál sokkalta félelmetesebbnek látszani, úgy hitték, ezzel vívhatják ki az utókor tiszteletét.
– Mikor kicsi voltam… nem mertem ide lejönni egyedül… Úgy éreztem, mind engem figyelnek, és mérgesek rám. Amiért mindig bosszantom az apámat… – motyogta Liani.
– Ez gondolom nem tartott vissza a csínytevéstől – nevetett fel a fiú kissé kényszeredetten, aztán újból megborzongott, ahogy a homályos folyosó őrzőire tekintett.
– Nem, valóban nem…
Mindketten hallgattak, egészen sokáig, végül Odayin elfordult a festménytől és Liani szemébe nézett:
– Szerinted igaz?
– Micsoda?
– Hát… hogy a holtak szellemei visszatérnek ahhoz a házhoz, ahol éltek, vagy megszülettek. Talán az apám is itt van…
Liani elfintorodott, most már érezte, hogy valósággal borsódzik a háta:
– Hagyd abba! Te jó ég, ezután tényleg nem jövök erre egyedül. Menjünk tovább, gyere.
Bár a fiúnak még mindig fogalma sem volt, Liani hová vezeti, szó nélkül követte. Hamarosan elhagyták őseik arcképcsarnokát, a nyomasztó folyosó után egy hatalmas, kétszárnyú ajtó következett. Mindketten nekiveselkedtek, hogy átjussanak rajta.
A bálterem sötétbe burkolózott, csupán a hold fénye világított be a hatalmas üvegablakokon, ezüstje tükörként csillámlott a márványpadlón. A karzatra két lépcsősor vezetett, az oszlopokon faragott rózsák bontogatták a szirmaikat. A falakon festmények, a család címerpajzsa és drága, antik szőnyegek sorakoztak.
Liani a terem közepére húzta kedvesét; mielőtt bármit mondott volna neki, hagyta, hadd nézelődjön kedvére. Odayin halványan emlékezett erre a helyre, kisfiúként csupán néhány bálon vett részt, de azt is nagyon unhatta, mert egyáltalán nem keltett benne kellemes érzéseket. Mintha a lány belelátott volna a gondolataiba, ezt súgta:
– Borzalmas, mikor idelent vagy, ők meg föntről figyelnek. Az álarcosbál volt a legrosszabb, gonosz ördögök és szörnyek lestek rám…
– Miért jöttünk? – kérdezte a fiú.
– Csak… kíváncsi voltam, milyen lenne, ha… akkor… Nem történik az… – Liani összeszorította a száját, majd kedvesen megsimogatta a fiú arcát. – Együtt nőhettünk volna fel… Kíváncsi voltam rá, hogy milyen, ha veled táncolhatok. – A lány a teleszkópját lerakta a földre, zsebéből pedig előhúzott egy kis dobozt. Első látásra ékszernek tűnt, ám Liani felnyitotta a tetejét, a ládika pedig zenélni kezdett, halk, gyönyörű dallamot játszott. Odayin azonnal vette a lapot és színpadiasan meghajolt:
– Szabad egy táncra, hölgyem?
Liani felkuncogott, és kezét a fiúnak nyújtotta:
– Uram…
A ládika végül felkerült egy asztalka tetejére, innen játszotta halk, lágy dallamát.
Odayin tánctudása meglepte Lianit, egy különösen jól sikerült kipörgetés után a lány felnevetett:
– Hisz te emlékszel!
– Nem… – mosolyogta a fiú. – Csak… Mit gondolsz, a pórnép nem táncol? Ülünk egész este a tűzhely előtt, és a lábunkat lógatjuk?
Liani már olyan hangosan kacagott, hogy az egész terem zengett tőle, nem csupán a fiú közelsége, hanem a tánc is megszédítette.
– Ez furcsa, szerinted… Emlékszel rá, hogy jegyben jártunk? – kérdezte a lány, miután némi nyugalmat erőltetett magára.
– Rémlik valami.
– Szerinted akkor is szeretnénk egymást, ha…
Odayin elfintorodott, majd egy mókás grimasz mellett kijelentette:
– Nem, szerintem akkor utálnánk egymást.
– Szerintem is!
Ezúttal mindketten felnevettek, ám jókedvük nem tarthatott sokáig. Elhallgattak, fejüket a bejárat felé kapták. Bár az ajtót magukra csukták, tisztán hallották, hogy valaki közeledik feléjük. Liani egyetlen pillanatot sem tétovázott, a kis dobozt felkapta a helyéről, megszorította Odayin kezét és futásnak eredt.
– A karzatra, ott sötét van… – javasolta a fiú, ám Liani megrázta a fejét:
– Csak őrök lehetnek, a többiek mit keresnének idelent? A mulatság még tart…
– És ha őrök?
– Meghallottak minket, mindent átkutatnak majd.
Hirtelenjében lefékeztek az ablakok előtt, márványpadló helyett puha szőnyegen lépkedtek, közvetlenül mellettük párnázott pad csillogott a hold fényében. Ám nem ez volt az emeltnyi magas, osztott ablakok egyetlen dísze, cserepes növények is sorakoztak a földön. Liani az egyik kicsi fához rohant, és a fiúval együtt elrejtőzött a levelei között. Odayin először idegesen mozgolódott, a szerencsétlen kis cserje nem sokat takart belőlük, ágai satnyák voltak, kevés levelet növesztett.
– Sss… ne mozdulj… – hallotta a lány hangját közvetlenül a füle mellett. Odayin engedelmeskedett, mozdulatlanná dermedt, bár még mindig nem értette, miért nem keresnek valami jobb búvóhelyet. Testüket hirtelen ezernyi inda és levél fonta át, árnyakká váltak, a fa élő, lélegző részeivé.
Kis idő múltán feltárult a bálterem ajtaja, és két őr óvakodott be rajta. Kezükben lámpást tartottak, először csak a fejüket dugták be, tekintetük rémült volt és bizonytalan.
– Nincs itt senki – mondta egyikük. A katona már több évtizede szolgált az udvarnál, mégis reszketett, akár a nyárfalevél.
Társa az egész termet végigvilágította, szinte halálra váltan suttogott:
– Te is hallottad…
– Hallottam… Zeneszó és nevetés, mintha bál volna…
– De azok odafönt vannak…
– Én is tudom, idióta! – A két férfi beljebb óvakodott, hátukat egymásnak vetve lopakodtak a terem közepéig. – Semmi, semmi… Nézzük meg odafönt is.
Lianinak igaza volt, a karzaton hamar megtalálták volna őket. A kutatás nagyjából tíz percet vett igénybe, a katonák az ablakban növekvő kis fa előtt is elhaladtak, ám a két rejtőzőt nem találták. Odayin hihetetlen kísértést érzett rá, hogy egyiküket fenéken billentse, ám letett róla, és a varázs talán nem is engedte volna. Az egyik férfi ugyan rábukkant Liani távcsövére, amit a lány elöl felejtett, ám az ünnep jellegét tekintve ez sem keltett gyanút.
A két katona végül újból a terem közepén tartott kupaktanácsot.
– Semmi, sehol semmi…
– Ez… azt jelenti, hogy már megint…
– Igen… kísértetek voltak…
– K… ki… kísértetek…
– Az egész kastély tele van velük.
– Ó, hogy utálom ezt a munkát! Mindenhol varázslók és boszorkányok hemzsegnek, csodálod, hogy a holtak nyugtalankodnak?
Liani és Odayin a beszélgetés java részét már a folyosóról hallották, bár biztonságban voltak, még jó ideig kuksoltak álcájuk mögött, a fa levelei között. Végül, amikor úgy ítélték, hogy a két őr már messze járt, gyorsan ők is elhagyták a báltermet, mielőtt még fölbukkant volna néhány igazi kísértet.