[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Az újoncokból álló csapat Tiburon vezetésével végigmasírozott a kastély folyosóin, mindannyiuknak lenyűgöző élmény volt az elképzelhetetlen pompa és gazdagság látványa. Még magának Odayinnak is, hiszen az elmúlt húsz évben egyszerű polgárként élte az életét. Már el sem tudta képzelni, milyen lehetett itt lakni, vagy legalábbis hasonló körülmények között. Régi, vidéki birtokukat húsz éve nem látta, azóta valószínűleg már valami hájas, talpnyaló nemesúr pöffeszkedett az Elvoran-házban…
Míg Odayin a nyakát nyújtogatva minden egyes festményt, szobrot, oszlopot megszemlélt magának, egyre inkább érezte, hogy bizony igen sok köze volt mindehhez, és emlékei is élesebben rajzolódtak ki előtte.
Tiburon egész végig neveltfián tartotta a szemét, nem mintha attól félt volna, hogy valami ostobaságot csinál. Igazság szerint az elmúlt évtizedeket békességben töltötték, a férfi soha nem hangolta az ifjú Odayint a császár, illetőleg megmaradt családja ellen. Veszélyes lett volna… nyugodt életet kívánt a fiúnak biztosítani. Ha végig a bosszún töri a fejét, és azon mesterkedik, miként szerezze vissza elvesztett rangját, az egész életét megmérgezte volna. Tiburon csupán egyetlen dologból nem engedett, már egész korán neveltfiába sulykolta azt a tényt, hogy apja nem volt áruló, bárki bármit is mondjon. Ami az Elvoran családdal történt, a balsors keze, és szerencsétlen események sorozata. Bár Odayin tekintetében nem látott gyűlöletet vagy félelmet, kicsit aggódott, mi történik majd, ha a nagybátyja, a császár szemébe néz. És fordítva.
A király és királyné pompázatos, kényelmes fotelekben ücsörögve várták újdonsült katonáik érkezését. Mintha csak a trónteremben lettek volna, kis emelvényről tekintettek le a strázsáló őrök hadára és a szolgálókra, akik tálcákon bort, ételt hoztak. A császári család két felnőtt tagja semmit nem változott az évek során, hiszen a wyor nép életének ez, a felnőtt kor volt a leghosszabb szakasza. Tanama királyné régi szépségében tündökölt, ránctalan, sima arca akárcsak húsz évvel ezelőtt. Talán csak a tekintete változott… Odayin elgondolkodott. Gyermekkorából egy mosolygós, vidám fiatalasszonyra emlékezett, akinek szeme csillogott… Ám most, mintha súlyos gondok gyötörték volna. A császár… őt gyerekkorában sem látta sokszor, legfeljebb egy-két ünnepségen és vacsorák alkalmával. Zord, mogorva férfira emlékezett, benne cseppet sem csalódott.
Ashin Elvoran összehúzott szemöldökkel, szúrós tekintettel nézett végig újdonsült vitézein, nem is titkolta, hogy kutakodó pillantása elsősorban az ifjú Odayinnak szólt. A felnőttekkel ellentétben a királyi gyermekek rengeteget változtak, Tanial herceg ugyan még mindig kisfiú volt, ám totyogós korszakát már bőven elhagyta. Apjához hasonlóan kis sámliján ücsörgött, túldíszített ruhája, merev testtartása miatt úgy nézett ki, akár egy bábu. A legtöbbet mégis Liani hercegnő változott, már amennyit első pillantásra láttak belőle a terembe masírozó katonák. A lány a hátsó ablakoknál ácsorgott, próbált úgy tenni, mintha az alant lévő udvart szemrevételezné, mindeközben szinte múmiává csomagolta magát a függönyök rojtjai között.
A császár felpattant a foteljéből, épp hozzákezdett volna hangzatos beszédéhez, ami amolyan beavatási szertartásként funkcionált, amikor meglátta neveltlánya botrányos viselkedését.
– Te meg mit csinálsz ott? Ülj a helyedre!
A nyers beszéd hallatán a királyné felkapta a fejét, Liani hercegnő is kénytelen-kelletlen előjött a függöny mögül, és a családja felé indult. Meglehetősen furcsán viselkedett, oldalazva lépkedett és arcát elfordította, mintha hirtelenjében valami nagyon érdekeset fedezett volna fel a díszterem berendezésében. Félúton aztán újból megtorpant, lecövekelt egy óriási cserép és a benne növekvő fa mögött.
Ashin császár újfent nekikezdett volna a beszédének, ám tekintete nevelt lánya felé kalandozott. Feje paprikavörös lett, szinte ordította:
– Az összes Ősre! Ülj már le!
– Inkább állnék, apám… – szólt a hercegnő hangja a díszfa mögül.
– Hát állj! De ne a virág mögött, a fenébe is!
A lány kénytelen-kelletlen elhagyta utolsó menedékét, és ezúttal valóban a családja mellé sétált. Bár neki is volt kis párnázott sámlija, akárcsak a hercegnek, mégsem ült le. Helyette zavartan toporgott, majd más lehetősége nem lévén, végigtekintett az újoncok során. Amikor Odayint meglátta, halványan elmosolyodott és megvonta a vállát.
A császár végre elkezdhette a beszédet, a fiú azonban egyetlen szavára sem figyelt, épp igyekezett túltenni magát azon a megrázkódtatáson, hogy az ő Hollója ácsorgott az uralkodó mellett. Bár a lány olyan ártatlanul pislogott rá, hogy az bárki szívét meglágyította volna, Odayin elpirult a dühtől.
– Külön öröm számomra, hogy kedves öcsém újból a közelemben tudhatom. – A császár semmitmondó, unalmas beszédét ezzel a személyes mondattal zárta.
A fiú csak azután vette tudomásul, hogy róla van szó, miután Tiburon finoman oldalba bökdöste. Ezt motyogta:
– Fenség… – Nevelőapja begyakoroltatott vele egy szöveget, ami így szólt volna: minden erőmmel azon leszek, hogy családom hírnevét újból dicsfény övezze! Ám egyetlen szó sem jött ki a száján.
Ashin úr is várt, hátha unokaöccse mégis kinyög valami értelmeset, kínos csönd ereszkedett a teremre. Végül a királyné mentette meg a helyzetet, kedvesen az újoncokra mosolygott, majd a tenyerét néhányszor összecsapva jelt adott a szolgálóknak, hogy megkezdhetik az étel kiosztását.
Miután az újoncok elhagyták a termet és más nem maradt utánuk, csupán morzsák a drága, antik szőnyegen, a császár morgolódva visszahuppant a foteljébe.
– Micsoda ostobaság ez az egész. A legtöbbjét sosem látjuk, vagy ha igen, az arcát úgysem jegyzem meg.
– Ez a szokás – csitította a királyné, és tenyerét finoman a férje kezére helyezte. – Ezek a fiatalemberek és leányok miránk vigyáznak, talán egész elkövetkezendő életükben. Ennyivel tartozunk nekik.
– Én ugyan senkinek nem tartozom semmivel! – A férfi elhessegette magától a feleségét, mintha egy közönséges legyet hajkurászott volna, majd a fiára nézett. Az ifjú herceg még mindig a helyén ücsörgött. – Neked nincs dolgod?! – dörrent rá a fiúra. – Tanítómestereidtől úgy hallottam, mostanság hanyagolod a tanulmányaidat!
Tanial herceg megilletődötten pislogott, végül apja haragos tekintetét látva gyorsan kereket oldott. A királyné együttérzően nézett a fia után, ám egy szót sem szólt. Liani tekintete azonban valósággal villámokat szórt.
– Én sokkal rosszabb tanuló voltam – mondta hetykén, mert jobb hirtelenjében nem jutott eszébe, amivel a nevelőapját bosszanthatta volna.
– Tényleg? – kérdezett vissza gúnyosan a császár, majd hirtelen úgy döntött, elege van a családjából, és ő is kivonult a teremből. A hercegnő még utolsó tartozásként jó hosszan kinyújtotta rá a nyelvét.
Liani tanulmányi eredményei valóban siralmasak voltak, ám ez nem azt jelentette, hogy tudásanyaga hiányt szenvedett volna. Valójában rendkívül intelligens ifjú hölgy volt, és műveltsége messze felülmúlta az udvar lakóinak java részét. Egyszerűen az történt, hogy vizsgáit mindig önszántából lerontotta, a lehető legnagyobb bosszúságot okozva ezzel a nevelőapjának. Sosem tetszett neki, ahogy a férfi az anyjával bánt, mostanság viszont az öccse került a célkeresztbe.
Ashin úr jó ideje hozzálátott, hogy egyszülött fiából méltó királyi utódot faragjon. Ez pedig azt jelentette, hogy rendkívül keményen, könyörtelenül, gonosz módon bánt vele. Kezet ugyan soha nem emelt rá, mindig úgy gondolta, hogy csupán az ostoba földtúrók verik a kölykeiket. Ő más módszerhez folyamodott, és ötleteinek tárháza végtelennek bizonyult, ha a fia megbüntetéséről volt szó. Egy alkalommal, amikor Tanial herceg elaludt és késett a reggeliről, Ashin úr a következőt ötlötte ki a számára: fiát szobafogságra, pontosabban ágyfogságra ítélte, a gyerek teljes három napon keresztül nem kelhetett fel, még az étkezések idejére sem. Másik alkalommal, amikor a tanítómesterek panaszkodtak, hogy az ifjú herceg hanyag módon a szobájában felejtette a tankönyvét, az uralkodó újabb gonoszságot eszelt ki a fia számára. Tanial herceg egy napon át le s föl járkált a lakosztálya és a tanterem között, a nevezetes könyvet pedig hurcolta magával.
Amint az uralkodó elhagyta a termet, Liani a királyné felé fordult, azzal a vitathatatlan szándékkal, hogy családi problémákról társalogjon vele, ám anyja látványosan hárította a beszélgetést. Tanama asszony helyette egészen más témát hozott föl, lányához hajolt és a fülébe súgta:
– Nem most láttad azt a fiút először, igaz? – A királynénak rendkívül jó szeme volt az ilyesmihez, észrevette a két fiatal közti feszült, vagy inkább meglepett testbeszédet.
– Hisz együtt játszottunk… – hebegte a lány.
– Tudod jól, mire gondolok.
– Hát… találkoztunk néhányszor…
A királyné ennél többet nem kérdezett, csupán mosolyogva megcirógatta a lánya piruló arcát, majd ő is kivonult a teremből. Jól tudta, hogy családjában hatalmas problémák tornyosultak, torlódtak, őrlődtek, akárcsak a vízen úsztatott fatörzsek. És most még ez is… Mert hogy baj lesz belőle, efelől szemernyi kétsége sem volt.
Odayin meglepő helyen, az újoncok szállásának illemhelye előtt találkozott újra a hercegnőjével, Hollóval, Liani Elvorannal. És még ki tudja, hányt nevet használt… A fiú dühöngött, morgolódott, így a lányt eleinte észre sem akarta venni, pedig elegáns, halványkék ruhájában és ékszereiben a hercegnő meglehetősen feltűnő jelenség volt. Különösen azok után, ahogy az erdőben öltözött.
– Milyen romantikus – morogta Odayin, amikor hajlandó volt szóba állni a lánnyal. – A kis hercegnő úgy próbál szökni az udvar nyomása alól, hogy a pórnép közé vegyül. Mintha ezt már olvastam volna valahol, ja, néhány drámában.
– Nincs semmiféle nyomás! Illetve… nyilván… az öcsém néha bosszant, az apám meg még inkább… De… egyszerűen csak arról van szó, hogy jól érzem magam az erdőben, a fák közt. A régi otthonomra emlékeztet.
– Miért, ki volt az apád? Valami szénégető? – Odayin kiválóan emlékezett első találkozásukra, amikor a lány folyton ugratta őt. Most fordult a kocka. A szénégető pedig nyilvánvaló utalás volt arra a tényre, hogy a császár csupán nevelőapja a hercegnőnek.
Ezúttal Liani is dühbe gurult:
– Nem, apám Namas Edoal volt, a Könnyek Völgyének nemes ura, bölcs és kedves férfiú!
– Hát ez… igazán nagyszerű.
– Népem korokon át élt harmóniában a természettel, fáink védelmet és életet adtak nekünk! Mikor el kellett jönnöm anyámmal, úgy éreztem, mintha kitépnék a szívem… Lehet, hogy ő képes az életét börtönben élni, de én nem!
Odayin a lány kétségbeesett tekintetét látva kezdett megenyhülni. És amúgy is… Az ő Hollója, Liani, ő a mindene… Hogy haragudhatna rá sokáig? Mindenesetre ezt megkérdezte:
– Miért nem mondtad el előbb?
Időközben eszükbe jutott, hogy bajba kerülhetnek, ha együtt látják őket. Mindketten a falak árnyékába húzódtak és suttogva beszéltek. Liani magyarázkodni kezdett:
– Én… amikor először találkoztunk, azt hittem, felismertél. Ahogy én téged.
– De mégis… hogy ismertelek volna föl? Hiszen… legalább kétszer akkora voltál, mint mikor utoljára láttalak és…
– Férfiak, semmihez nincs szemetek… – dühöngött a lány.
– Még mindig nem tudom, mit akartál elérni ezzel, egy kicsit úgy érzem… mintha átvertél volna. Nevettél rajtam?
– Dehogy… Én csak… úgy gondoltam, próbára teszlek. Elvégre, mindenki másként tekint a császár lányára… nem igaz? Később meg már nem mertem elmondani, mert féltem, hogy mérges leszel…
– Hát, mérges is vagyok.
– Látom… – kuncogta a lány, majd egy gyors csókot nyomott a fiú szájára. Mielőtt kilépett volna a falak árnyékából, hogy visszasiessen a lakosztályába, mosolyogva kijelentette:
– Legalább… közelebb vagyunk egymáshoz. Találkozhatunk…
– Ezt mintha már hallottam volna valahol – dünnyögte Odayin, és Tiburon szavaira gondolt. Hirtelen ez is eszébe jutott: – Tényleg, hogy tetszik az egyenruhám?
Liani kezét a szája elé kapta, kis híján elgurult a kacagástól:
– Olyan vagy… mint azok a vásári paprikajancsik, akiket dróton mozgatnak!
– Hát ez kedves, tényleg… – mormogta a fiú, majd nézte, ahogy a lány eltűnt a folyosón. Már cseppet sem haragudott rá.
***
Odayin jelenléte nem csupán Liani hercegnő miatt keltett felbolydulást a császári család életében. Maga az uralkodó egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy jó ötlet unokaöccsét újból a kastélyba engednie.
– Az a fiú… pont olyan, mint az apja! – mormogta Ashin úr, miközben le s föl járkált a lakosztályában.
A királyné nyugodt tekintettel figyelte:
– Szerintem meg inkább az anyjára hasonlít. A vonásai, a szeme…
– Tudod, hogy értettem!
– Nem, nem tudom…
– Láttam rajta… A szeme… ahogy rám nézett, és a fiamra… – Ashin úr eszelős tekintetét egyetlen pontra szegezte, felesége nem volt biztos benne, de mintha a saját képmását figyelte volna a szoba túl felében lévő víztükörben.
A császár nem zavartatta magát, egy cseppnyi lelkiismeret-furdalást sem érzett, nyugodt szívvel nézett tükörbe minden áldott reggel. Amit tett, azt a birodalom, a nép érdekei kívánták. Az elmúlt húsz évben annyit mondogatta ezt, addig győzködte magát, míg végül valóban elhitte. Nem hatalomvágyból, nem önzőségből, nem félelemből végzett a testvérével, az államérdek kívánta így. Egyszerűen ezt kellett tennie, nem volt választása.
Az asszony mosolya lehervadt, aggódva nézett a férjére:
– Kedves, jóravaló fiúnak látszott…
– Engem nem tud becsapni! Mi másért volna itt… bosszú forrt a tekintetében, tudom!
– Bosszú..? Miért… talán van oka rá?
A férfi tudata hirtelenjében kitisztult és a felesége felé pördült. Az asszony semmit nem tudott üzelmeiről, legalábbis ő így gondolta.
Tanama királyné mindig a háttérben maradt, ám ennek ellenére sok mindennel tisztában volt, majdnem mindennel.
Ashin úr így folytatta:
– Nem… természetesen nincs. De az a kölyök az egész családját elvesztette, az életét, szerinted kit okol emiatt? Engem!
– Nem hinném… és szerintem nagyon jó ötlet, hogy újra a palotában lehet. Bizonyíthatja irántunk való hűségét, idővel… még akár rangot is szerezhet magának. Másfelől pedig… mégiscsak a rokonod, már előbb ide kellett volna hozatnod. Taníttathattad volna.
– Az már szent igaz. Valószínűleg kevésbé csalódnék benne, mint a saját fiamban. – Ezzel a kijelentéssel elérkeztek kis családjuk következő problémájához. Az ifjú herceg említésével Odayin azonnal feledésbe merült, legalábbis a királyné részéről bizonyosan. Maga Ashin úr azonban képtelen volt megszabadulni a rögeszméitől.
***
Odayin úgy várta a legelső munkanapját, mint egy foghúzást a helyi gyógyítónál. Rögvest éjszakai őrségbe osztották, éjféltől hajnalhasadtáig. A keleti tornyok egyikében kellett szolgálatot teljesítenie, míg rótta az irdatlanul hosszú, kanyargós lépcsősort, amely a munkahelyére vezette, folyvást mormogott és káromkodott magában. A torony legtetején egy katonával találta szemközt magát, a fiú vele nagyjából egykorú lehetett, és az őrszemek jellegzetes egyenruháját, fegyverét hordta.
– Őrségváltás… – morogta Odayin.
A katona feléje fordult, és halványan elmosolyodott:
– Jó estét az úrnak.
Odayin biccentett, majd az őrtorony apró ablakához lépett. Sisakját levette a fejéről, mert borzalmasan idegesítette, hiszen alig látott tőle. Márpedig a toronyból való kilátás az alant elterülő tájra, a városra, csodálatos volt. Odahaza előfordult, hogy fölült a tetőre és onnan figyelte a házak, utcák fényeit, ám ezt az élményt össze sem lehetett hasonlítani vele.
– Gyönyörű, nem igaz? – szólalt meg hirtelenjében háta mögött a katona. – Szeretem az éjszakai szolgálatot.
Odayin csak dünnyögött magában, majd a fiú felé fordult. A fáklyafényben kicsit jobban megnézte magának az arcát, már amennyit látott belőle a sisak miatt.
– Odayin vagyok, neked mi a neved?
– Mindenki Rahunak hív.
– Nos, Rahu… én a helyedben már rég elhúztam volna.
Mindkét fiú elhallgatott, a város felől szép, csengő harangjáték szólt, vitathatatlan bizonyítékaként annak, hogy elmúlt éjfél.
– Igen, már lejárt a szolgálati időm, de szeretek itt lenni. Ráadásként újonc vagy, nem akartalak minden szó nélkül itt hagyni.
– Ez kedves tőled. Te amúgy… mióta vagy a palotában?
– Lassan két éve. Figyelj csak… – Rahu elsőként Odayin sisakjára mutatott, amit a fiú a feje helyett ezúttal a hóna alatt hordozott. – Yarim kapitány leordítja a hajad is, ha meglátja, hogy nincs rajtad. Azonkívül az első napokban az újoncokat többször is ellenőrzi, úgyhogy ne aludj el. Egyébként… van nálad valami pia?
– Nincs.
– Helyes, mert azt is utálja. Mérföldekről megérzi, ha ittál… és képes megmotozni. Bár… – A fiú kacsintott egyet. – Köztünk szólva, ez nem is olyan kellemetlen dolog. Nos, nagyjából ennyi. Szívesen maradnék még, de kicsi itt a hely kettőnknek. Ja, látod? Kis híján elfelejtem a legfontosabbat.
– Ugye, ugye, Rahu… Sietsz a barátnődhöz, mi?
– Valami olyasmi… – pirult el a katona, és a nyakában lévő kürtöt átadta a fiúnak. – Békés éjt – tette még hozzá, majd leszaladt a lépcsőn.
Odayin sokáig hallgatta, ahogy Rahu léptei visszhangoztak a torony falai közt, majd pillantása a keze ügyében lévő kürtre esett. Vajon mikor használták utoljára? Mindenesetre megtörölte a ruhaujjával, és csak eztán akasztotta a nyakába. Sisakját ismét a fejére illesztette, mert azt ugyan nem bánta volna, ha kirúgják újdonsült állásából, viszont utálta, ha ordítottak vele.
Odayin ácsorgott tíz percet, majd fél órát, ez a kevéske idő is épp elég volt ahhoz, hogy halálra unja magát.
– Anyám… – morogta félhangosan. – Én ezt nem bírom… – Alighogy kimondta, elsápadt a rémülettől, a szeme kikerekedett. Hirtelenjében óriási, fekete tömeg takarta el előle a csillagokat és a város fényét. Ha nem dermed meg a félelemtől, talán még a kürtjét is megfújja, hogy riadóztassa az őrséget. A sötétből irdatlanul hatalmas, borostyánszín szem meredt rá, a pupilla azonnal összeszűkült a fáklyafénytől. A fiú elsőként hálát adott az égnek, amiért a falak közt biztonságban érezhette magát, a szörnyeteg nem tudta befalni. Ám ekkor mély, morajló hangot hallott a tető felől:
– Á, az ifjú Odayin herceg.
A fiú szája tátva maradt, majd elméjében hirtelen világosság gyúlt. Bagua, a palota udvari sárkánya… Hát persze, hiszen a pajzson semmi nem jöhet át. Legalábbis azt beszélték… Miután túltette magát az első megrázkódtatáson, Odayin dühösen válaszolt:
– Nem vagyok herceg.
– Dehogyisnem! Aki hercegnek születik, az az is marad. Légyen bár az utca porában nyomorúságos koldus, vagy őrszem egy… undorítóan büdös torony kellős közepén…
Odayin szétnézett maga körül, a sárkánynak igaza volt, a fáklya fényében jól látta, hogy mind a padlón, mind a falakon gyanús foltok sorakoztak, és igaz, ami igaz, rendkívül erős húgyszag terjengett az egész toronyban.
– Te vagy Bagua… igaz? – kérdezett vissza a fiú, miután megállapította magában, hogy valóban rossz helyre került.
– Csak Bagu.
– Bagu… a frászt hoztad rám!
– Én?
– Hát nem is a molylepkék…
– Bocsáss meg, ifjú Odayin. – A sárkány szeme hirtelenjében eltűnt az ablakból. A fiú, maga sem értette miért, de utána kiáltott:
– Bagu, itt vagy még?
– Hát hogyne. – Odayin az ablakhoz merészkedett, sokáig kellett erőltetnie a szemét, hogy fölfedezze a sárkányt az oldalt lévő cseréptető sötétjében. Aztán, mintegy varázsütésre, a hold előbukkant a felhők mögül, fényét pedig pontosan Bagu sötétbarna pikkelyeire vetette. Odayin kis ideig tátott szájjal bámulta a sárkány fenséges, büszke sziluettjét, hirtelen emlékek egész áradata zúdult rá. Amikor kicsi volt, sokszor látta az udvar sárkányát, ám közel sosem merészkedett hozzá, mert félt tőle. És anyja amúgy sem engedte volna. Ám Bagu mégis olyannyira hozzátartozott a gyermekkora világához, akár bármely más rokona, vagy épp a szülei.
– A sárkányok nem alszanak? – kérdezte a fiú, és egész közel húzódott az ablakhoz, nagyon örült, hogy végre van kihez szólnia.
– Már miért ne aludnánk? Én például imádok álmodni, amikor fölébredek, rendszerint tökéletesen emlékszem az álmaimra. És igen jó vagyok benne, hogy meg is fejtsem őket. Persze, hiszen volt időm rá bőven, hogy kitapasztaljam, mit jelentenek.
– Akkor csak ma éjszaka nem tudsz aludni.
– Ugyan, hisz még fiatal az este!
– Ahha… biztos valami helyes sárkánylánnyal találkoztál odakint, mi?
Bagu hirtelenjében olyan hangot hallatott magából, mintha épp fuldokolna, majd dühös füstfelhőt eresztett az éjszakába. Szárnyait óriásira tárta, fejét bosszúsan ingatta:
– Nem látod a szárnyaim kecses ívelését? Én lány vagyok! Másfelől meg, te adnád egy fiú sárkánynak a Bagua nevet?
– Hát… nem?
– Persze, hogy nem!
– Bocsáss meg… És tényleg… már látom… khm… a szárnyaid kecses ívelését…
Bagu ettől kicsit megnyugodott, szárnyait ismét a testéhez szorította, és újból felvette büszke testtartását, olyan volt, akár egy óriási vízköpő. Hirtelenjében azonban úgy tűnt, valami ismét megzavarta a nyugalmát. A sárkány szimatolni kezdett, majd szárnyra kapott és Odayin tornyához röppent. A fiú épp azzal foglalatoskodott, hogy csillapítsa valamivel az éhségét, őrségben ugyan nem lehetett enni, ám úgy gondolta, egy almából nem lehet nagy gond. Ám mielőtt beleharaphatott volna a vacsorájába, irdatlanul hatalmas, tömpe, szimatoló orr jelent meg előtte az ablakban.
– Alma… – sóhajtotta sóvárogva Bagu, és egy füstkarikát küldött a torony belsejébe, ami azonmód körbeölelte az ifjú Odayint.
– Szeretnéd? – kérdezte a fiú, miután köhögött párat. A sárkány nem is válaszolt, csupán kitátotta a száját. Odayin elmosolyodott, majd áthajolt a kis ablakon, és egy szem almáját Bagu nyelvére helyezte. A kicsi gyümölcs valószínűleg a fél fogára sem volt elég, ám a sárkány olyan elégedetten nyalogatta a szája szélét, hogy a fiú ismét fölnevetett.
– Köszönöm, ez fennnnnséges volt! – Bagu elhallgatott, ezúttal a fülei mozogtak az orra helyett. – De most… mennem kell.
A fiú meglepetten nézett rá, egész kihajolt az ablakon.
– De miért?
– Mert nem én vagyok az egyetlen sárkány a kastélyban. Óvd a fejed, ifjú Odayin! – Azzal Bagu tovaröppent az éjszakába. A fiú értetlenül bámult utána, fogalma sem volt, mi ez a nagy sietség. Kezdetben az eget kémlelte. Másik sárkány? Hát erről nem tudott. Hamarosan azonban megértette újdonsült barátja szavait.
Yarim kapitány úgy trappolt fölfelé a lépcsőn, hogy az a holtakat is felébresztette volna, ordítása pedig a legrészegebb őrszemből is kiverte volna az álmot.
– Katona! Mi ez a fegyelmezetlenség?! – visította az asszony.
Odayin pedig azonnal haptákba vágta magát, és egyáltalán nem értette, miként lehetséges, hogy Bagutól ijedt meg az imént, pedig nála sokkalta rémesebb szörnyetegek is éltek a kastélyban. Nem külsőre, Yarim kapitány csinos, erős, izmos asszonyság volt, ennek ellenére a férfiak messzire elkerülték, sőt, rettegtek tőle.
– Figyellek! Tudom, hogy csak azért lehetsz itt, mert Tiburon Alaskar a kedves papád, nyeszlett girnyó!
És Odayin még hasonló kedvességeket hallgathatott, majd tíz percen keresztül. Nem csodálta, amiért Bagu elmenekült, és csak remélni tudta, hogy Yarim kapitány csupán az újoncokat tiszteli meg kitüntetett figyelmével.
—————-
(A hozzászólók között október elsején sorsolunk.)