[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
A csonka Elvoran család ismét visszaköltözött a császári kastélyba egész udvartartásával. Enolé asszony minden áldott nap meglátogatta férjét a tömlöcök mélyén, és az ítélethozatalnál is jelen akart lenni. Az ítélethozatalnál és… ebbe bele se mert gondolni… Tudta jól, hogy férje ártatlan, ám semmi esélyt nem látott rá, hogy ez be is bizonyosodjék. Tisztában volt vele, mi zajlott a háttérben. Hihetetlennek tartotta, hogy azok, akikkel évtizedeken át együtt élt, a barátai, a rokonai, ilyen rútul hátba döfték őket. És mindezt miért? A hatalomért, a dinasztia érdekében.
Ashin Elvoran, a birodalom királya soha nem mutatta, hogy bármiféle ellenszenvvel viseltetett volna a testvére iránt, ám mint a legtöbb személy, aki szinte isteni hatalmat kapott a keze közé, az évek alatt alattomossá, gyanakvóvá vált. És megszállottá, a hatalom megszállottjává. Régóta ferde szemmel nézte öccse tevékenységét, nem tetszett neki, ahogy feleséget választott, nem tetszett neki, ahogy a fiát nevelte, nem tetszett neki, ahogy a keze alá tartozó birtokokat kezelte. Ashin úr számára elképzelhetetlen volt, hogy valaha is egy gyenge, érzelmektől fűtött férfiú kerüljön a wyor birodalom élére. Erac Elvoran inkább értett a lantpengetéshez, mint a kormányzáshoz, ráadásul rossz vére a családjában is kiütközött. Az engedetlen, pimasz, nyafogó kis Elvoran csemete, az ifjú Odayin rendkívül rossz előjel volt a birodalom számára. Ashin úr már régóta eldöntötte magában, hogy a család hercegi ága nem méltó a koronára, tehát az államérdek azt kívánta, hogy ő maga, a császár uralkodjon még hosszú időn keresztül. És ha eljön az ideje, akkor a saját vére, a saját nevelése, a fia kerüljön trónra.
Mivel Ashin úr arra nem látott rá lehetőséget, hogy a nagyhatalmú mágusokból álló Bölcsekkel szembeszálljon, és megváltoztassa a birodalom öröklési törvényeit, más eszközökhöz kellett folyamodnia. Öccsét bármikor, bármilyen körülmények közt megölethette volna, ám Erac Elvoran nagyhatalmú herceg volt, a császár után a leggazdagabb földbirtokos, erőszakos halála alkalmat adott volna a környékbeli nemeseknek, hogy a válságot kihasználva a gazdátlan földekért marakodjanak. A Birodalom nem mutathatta gyengeségeit, ahogy maga a császár sem, ezért döntött úgy, hogy inkább bebörtönzi a testvérét. Ám ezzel még nem gördült el minden akadály saját fia, Tanial herceg trónra lépése előtt.
Az örökösödési törvény szerint mindig a család legidősebb gyermekére szállt a korona, így a császár halála után Erac Elvoran, majd a fia, az ifjú Odayin került volna hatalomra. Liani hercegnő nem számított ebből a szempontból, hiszen csupán fogadott gyermek volt, ráadásként a Birodalom csak végszükség esetén, fiú örökös híján választott császárnőt a történelem során. Ashin úr ereje teljében érezte magát, tudta, még jó időnek kell eltelnie, mire a királyság új uralkodót kap, ám szeretett mindent időben elintézni. Odayin herceg sem jelentett számára akadályt, hiszen jól ismerte a per kimenetelét.
Ahogy azt mindenki várta, Erac Elvoran bűnösnek találtatott felségárulás és lázítás vádjában. Szomorú nap volt ez a birodalom történetében, a herceg otthonában talált lista alapján több tucat főúr és nemes találta nyakát a hóhér bárdja alatt az összeesküvésben való részvételért. Ashin császár nem egy, de nem is két legyet ütött egy csapásra, hanem jóval többet. Megszabadult a testvérétől. Eltett láb alól néhány bosszantó bugrist, akiknek földjeit már amúgy is vissza akarta venni. A főurak lecsendesültek országszerte, hiszen érezték, könnyűszerrel az ő fejük is hullhatott volna. Végül, de nem utolsósorban, fia trónra lépése elől is elgördült minden akadály.
– Erac Elvoran élete fogytáig a császári börtönben raboskodjék, rangjától és vagyonától megfosztassék, ahogy egész háza népe. – Így szólt az ítélet a Bölcsek szájából, akik jól tudtak uruk ténykedéséről, ám elegendő pénzt és hatalmat kaptak ahhoz, hogy hallgassanak. Sőt, talán az uralkodó céljaival is egyetértettek, hiszen a birodalomnak erős, hajthatatlan, könyörtelen uralkodóra volt szüksége, nem pedig egy művészlelkű idealistára. Bár a felhozott bizonyítékok alapján talán egy pártatlan bíróság is elítélte volna a herceget. Erac úr otthonában nem csupán az összeesküvők listáját, hanem szerződéseket és térképeket is találtak, ezek alapján pedig több tucat elrejtett fegyverraktárra bukkantak. Tanúk is akadtak szép számmal, akik állították, hogy jelen voltak az összejöveteleken, amikor az álnok csoport azon mesterkedett, miként távolítsák el a császárt a trónjáról, és helyébe a herceget ültessék, nyilván saját céljaik elérése érdekében. Ami különös felháborodást váltott ki, az a vád volt, hogy az összeesküvők nem csupán magát a királyt, hanem egész háza népét holtan kívánták látni, beleértve a gyermek herceget.
Ennek tükrében az életfogytig tartó raboskodás még enyhe büntetésnek számított. A rang- és vagyonelkobzás azonban néminemű vitát váltott ki az egybegyűltek között, a hangadó maga Bagua, a hatalmas sárkány volt, aki jelenlétével megtisztelte a bíróságot. Borostyánszín szeme órák óta kukucskált befelé a terembe:
– Ez ostobaság! Miért büntetitek az asszonyt és a fiút az apa bűnéért?!
– Ez a törvény – mondta nyugodt hangon a Bölcsek egyike, meglett korú, ráncos férfiú volt, egykor hollófekete haja már hamuszínben tündökölt.
Enolé asszony a legelső padsorban ült a gyermekével, megállás nélkül a könnyeit törölgette. Az ítélet másik részét föl sem fogta, egyedül férje érdekelte, aki eztán egész életét a kastély alatti tömlöcök egyikében tölti. A kis Odayin nem sírt, valószínűleg vajmi keveset értett az egészből. Üres tekintettel bámult az őt körbevevő felnőttekre, csupán akkor költözött némi élet a szemébe, amikor a kint ácsorgó sárkány felé nézett.
Bagu dühében egy méretes füstfelhőt küldött a bíróság termébe, mindenki köhögni kezdett. Mint ősi, mágikus lénynek általában beleszólása volt a birodalom ügyeibe, ám úgy tűnt, ezúttal szava nem sokat ért.
Ashin császár is részt vett a tárgyaláson, a Bölcsek körében, trónszéken foglalt helyet. Arca olyan volt, akár egy maszk, az érzelmeknek a legkisebb jele sem mutatkozott rajta. Talán már előre eltervelte, vagy épp a zúgolódás miatt ötlötte ki, az ítélet elhangzása után hozzátette:
– Természetesen Enolé Elvoran asszonynak és gyermekének semmiben nem kell hiányt szenvednie. Havi járadékot kapnak, és új otthont a császári városban. Az ifjú Odayin neveltetésére is lesz gondom, jómódú családként élhetnek a továbbiakban.
Ez akár a tárgyalás végszava is lehetett volna, a bíróság hamarosan feloszlott, a hallgatóság pedig ment a dolgára, bár Erac Elvoran tettéről és csúfos bukásáról még sokáig beszéltek. Maga az érintett nem lehetett jelen a tárgyaláson, a birodalom törvényei lehetővé tették ugyan, hogy a vádlott védje magát, ám a herceg bűnét oly súlyosnak találták, hogy megfosztották eme jogától. Erac Elvoran tehát saját feleségétől értesült, miféle élet vár rá ezután, bár azért némi könnyebbséget is érzett, hogy nem került a hóhér keze közé. Megmaradt számára a remény, hogy egy napon tisztázhatja a nevét és visszatérhet a családjához.
***
A kis Odayin, bár semmit nem értett abból, amit a felnőttek beszéltek körülötte, saját bőrén tapasztalta a változásokat. Többé nem térhettek vissza az otthonukba, minden ingóságukat elkobozták tőlük, csupán néhány személyes, apróbb tárgyukat tarthatták meg. Ezenkívül új lakásba költöztek, a császári palota körül lévő városban kaptak egy kisebb házat. Az épület alapterülete meglehetősen kicsiny volt, ám három emelet is tartozott hozzá, így kényelmesen elfértek benne. Tűzhely, folyóvíz, még egy kisebb udvar is a rendelkezésükre állt, összességében egy polgár szemében tisztességes ház lett volna, ám régi otthonukhoz képest valóságos kalyibának tűnt. A szolgák, őrök, cselédek hada eltűnt az életükből, csupán Tiburon maradt meg nekik, aki továbbra is kötelességének érezte, hogy védelmezze Enolé asszonyt és fiát. Mégis, Odayin leginkább akkor tapasztalhatta meg, mennyire más lett az élete, amikor elszakították őt a játszópajtásaitól.
Rögtön a tárgyalás másnapján történt, édesanyja és Tiburon épp költözködtek, azon igyekeztek, hogy minél hamarabb eljöhessenek a császári udvarból, és az új otthonukban lakhassanak.
A királyné követte férje példáját és rendkívüli könyörületességet mutatott a barátnője iránt, bár az ő szánalma legalább őszinte volt. Tanama asszony minden lehetséges jóval ellátta a csonka kis családot, bútorokat, szőnyegeket, takarókat, edényeket ajándékozott nekik, hogy könnyebb legyen az újrakezdés. Ő maga persze azt sem bánta volna, ha gyermekeik továbbra is együtt játszanak, ám ezt sajnos az udvari etikett nem engedte. A kis Odayin elvesztette hercegi rangját és vele együtt a jogot is, hogy a császári gyermekekkel lehessen. Erre maga a nevelőnő figyelmeztette őket, aki valószínűleg álmában is az udvari élet szabályait sorolta, és egyetlen percig sem tűrte a rendbontást.
– A gyermeket el kell távolítani – mondta magas hangján egyenesen Tiburonnak, mivel abban a pillanatban ő volt az egyetlen alantas személy a környezetében, akire rábízhatott ilyesmit.
– A fiút? Miért? Csak játszanak… – A férfi épp egy összecsavart szőnyeget tartott a hóna alatt, a kijárat felé igyekezett. Pillantása a gyerekekre esett, akik ezúttal egy óriási babaház körül gyűltek össze. Hangosan kacagtak, láthatólag nagyon jól érezték magukat, teljesen belefeledkeztek a saját kis világukba.
– Vitéz uram, legyél szíves, kímélj meg attól, hogy egyetlen percnél is többet kelljen vitáznom veled erről a dologról. A fiúnak mennie kell.
– De hát csak gyerekek, az összes Ősre!
– Mint mondottam, vidd el a fiút! Most!
Tiburon általában heves vérmérsékletű volt, ez az asszony rangban aligha állt fölötte, akár meg is mondhatta volna neki a magáét, ám ezúttal a józan eszére hallgatott. Nem akarta még inkább súlyosbítani az amúgy is kétségbeejtő helyzetet, így nyelt egyet és a kis Odayin felé indult. A gyerekek Liani hercegnő személyes lakosztályában játszottak, a férfi beóvakodott a nyitott ajtón keresztül. Furcsa kontraszt volt, amikor hatalmas, viseltes katonai csizmájával a rózsaszín, süppedős szőnyegen járt. Tiburon végül megtorpant a babaház mellett:
– Fiam… mennünk kéne. – Lelkiismeret-furdalást érzett, amiért nem fenségnek szólította, de valahogy már nem lett volna helyénvaló.
Odayin fölnézett, szerette Tiburont, ahhoz viszont egyáltalán nem szokott hozzá, hogy parancsolgasson neki. Azt meg aztán végképp nem értette, miért kéne mennie, amikor nincs kedve hozzá, maradni akar. Ezért rá se hederített a férfira, visszafordult Lianihoz és az apró Tanial herceghez, majd ugyanúgy játszottak tovább, mintha mi se történt volna.
– Fiam, hallasz? Állj föl, kérlek, mennünk kell – ismételte Tiburon.
– De miért? – kérdezte a fiú.
– Majd elmondom, de most gyere.
– Nem, maradni akarok!
Tiburont hirtelen elfutotta a méreg, többet egyetlen szót sem vesztegetett, felkapta a fiút, a hóna alá csapta, akárcsak a szőnyeget, és elindult vele. Nem a gyerekre haragudott, sokkal inkább a felnőttekre.
Odayin herceg számára szokatlan volt az ilyesféle bánásmód, vörös arccal, ökölbe szorított kézzel hadonászott, rúgkapált, ám bárhogy igyekezett, nem szabadulhatott a férfi szorításából. Amikor Tiburon lefelé tartott a lépcsőn, szembetalálkozott Enolé asszonnyal. A nő fehér arccal nézte őket, kis híján elájult.
Liani hercegnő és apró testvére értetlenkedve, csalódottan bámultak az óriás után, aki hirtelenjében, minden ok nélkül elrabolta tőlük a játszópajtásukat. Tanial herceg szívszaggató bömbölésbe kezdett, a kislány pedig sűrű pislogások közepette a mamája közelébe óvakodott:
– Odayin… hová ment? És miért? És mikor jön vissza?
A királyné maga emelte fel a síró fiúcskát a földről, szabadon maradt kezével a lánya arcát simogatta meg.
– Nem tudom, kedvesem… erről majd még beszélünk.
– Tudod, megígérte nekünk, hogy olvas ebből a könyvből, ő már nagyon szépen olvas, tudtad, anya?
– Igen, tudtam, nagyon okos fiú. Gyertek, sétálunk kicsit a kertben. – Tanama asszony mosolyogva kézen fogta a lányát, majd fiával az ölében könnyű sétára indult az ezernyi színben pompázó udvar felé. Bármerre jártak, gyönyörű, egzotikus virágok bontogatták szirmaikat, még néhány erdei, bűbájos pille is akadt a kertben, amit a birodalom legkiválóbb szakemberei gondoztak nap nap után. A kis Liani követte az édesanyját, ám gondolatai Odayin körül forogtak. Bár semmit sem értett, valahogy az a szomorú érzése volt, hogy soha többé nem látja. Vagy legalábbis nagyon sokáig.
Liani hercegnőt érzései nem csalták meg, Odayin többet a lábát sem tehette a császári udvarba, legfeljebb akkor, amikor apját látogatták meg a szörnyűséges tömlöcök mélyén.
A csonka Elvoran család élete teljesen megváltozott, ha Tiburon nem őrizte, segítette volna őket továbbra is, sorsuk sokkalta rosszabbra fordult volna. Enolé asszonyban forrt a düh és a dac, szinte aludni is alig tudott, hiszen valahányszor a férjére gondolt, rémület szorította össze a szívét. Évekre, évtizedekre a tömlöcök mélyre taszították őt, férgek, undorító csúszómászók közé, a homályba, a sötétbe… Új otthonukban nem találta a helyét, a sok aggodalomba végül egész belebetegedett. Mivel kimondhatatlan gyűlöletet érzett a császári udvar iránt, az első időkben még havi járadékát sem akarta elfogadni. Elhatározta, hogy a saját lábán fog megállni és maga tartja el a fiát, ezért munkát vállalt. Ám kezdeményezése csupán néhány napig tartott, az volt a szomorú igazság, hogy élete során egyetlen szalmaszálat sem tett keresztbe, így bárhogy is akarta, a munkát nem bírta. Szégyenkezve, megtaposott büszkeséggel tért vissza az otthonába, és eztán minden garast elfogadott, amit az udvartól kapott. Az igazi csapás azonban a férje halála volt.
Erac Elvoran, bár életerős férfiú volt, a méreg, amelyet hónapokon át adagoltak szegényes ételébe, végül megtette a hatását. A császár ezt is jól kifundálta, még azzal sem vádolhatta senki, hogy a saját öccsének vére tapad a kezéhez. A herceg kényelmes élete után nem bírta a börtön viszontagságait, sajnálatos…
Enolé asszony a rendszeres látogatások alkalmával jól látta, hogy férje egyre csak fogy. Mégis, amikor egy este érte küldettek azzal, hogy Erac úr haldoklik, oly váratlanul érte, hogy szegény asszony ájultan rogyott a földre. Gyengesége ellenére Enolé azonnal rohant az udvarba, fiát is vitte magával, Tiburon pedig, hűséges szolgájuk és őrzőjük, kísérte őket.
***
Szomorú, esős éjszakán történt, a villámok és mennydörgés miatt nem csupán a börtön sötétje, hanem az odáig vezető út is nagyon félelmetes volt Odayin számára. Nem tudta, mi történik körülötte, nem tudta, hová tartanak; édesanyjának fel kellett volna készítenie őt, ám Enolé asszony olyan állapotban volt, hogy szinte alig figyelt a külvilágra. Tiburon sem tudta, mit mondhatna egy kisfiúnak, aki elveszti az apját.
Amikor hosszú, kanyargós folyosó után a kis család Erac úr tömlöcéhez ért, elsőnek Enolé asszony ment be a férjéhez. A zárka ajtaja nyitva állt, hiszen már nem fenyegetett az a veszély, hogy a fogoly megszökik. Az egykor életerős, jó kiállású, csinos herceg szalmazsákokon feküdt, rongyaiba csavarva, akár egy közönséges koldus. Felesége kis híján újból elájult, amikor meglátta. Enolé asszony a férje mellé térdelt, megfogta fekélyes, hamuszürke kezét.
– Hát eljöttél… – motyogta a férfi, és fáradt szemét az asszonyra emelte. Enolé nem felelt, csupán elmosolyodott, alig bírta visszatartani a könnyeit. Felnézett az orvosra is, aki már majd egy órája virrasztott a beteg mellett, elvégre mégiscsak az uralkodó testvéréről volt szó. Nem lehetett magára hagyni. Az idős doktor csupán megrázta a fejét, félreérthetetlen jeleként annak, hogy már csak néhány órát számít Erac úr életéből.
Enolé asszony sokáig beszélt a férjéhez, mindenféle ostobaságról fecsegett, ám a férfi ezt egyáltalán nem bánta. Mindig is imádta a felesége hangját, különösen, ha énekelt, most, élete utolsó óráiban ennél többet nem kívánhatott.
Enolé egyetlen perce sem feledkezett meg a fiáról, aki odakint várakozott, csak épp nem tudta eldönteni, vajon mi a jobb neki. Végül vett egy mély lélegzetet és behívta. Erac úr a fia nevét hallva rémülten suttogta:
– Ne! Nem akarom, hogy így lásson…
– A fiúnak joga van látni az apját – mondta Tiburon határozottan, aki közben a tömlöc belsejébe kísérte az ifjú Odayint. A fiú szemében mindaddig közömbösség csillogott, míg át nem lépte a zárka ajtaját, látszott, hogy alig értett valamit a körülötte zajló eseményekből. Ám amikor apjára nézett, valami összetört benne. Soha nem látott még ily rettenetet azelőtt, a mocsokban, bűzben egy szörny feküdt. Félt tőle, legszívesebben elfutott volna. Rémálmaiban ez a látvány még évekkel később is kísértette. Az egyetlen, ami némi bátorságot öntött belé, a vállára nehezedő kéz volt, Tiburon végig mellette állt.
Erac úr beletörődött a fia jelenlétébe, sőt, örült is neki. Valóban látni akarta, utoljára.
– Te vagy nekem a legfontosabb – suttogta, és egy halvány mosolyt erőltetett az arcára. Ezután, mintegy utolsó segélykiáltásként, megragadta egykori testőre karját; Tiburon egészen meglepődött, hogy mennyi erő lakott még abban a beteg, haldokló testben. – Vigyázz a fiamra! Vigyázz rá…
– Mondanod sem kell, fenség – válaszolta Tiburon, meglett kora ellenére érezte, hogy valami kapart a torkában. Magát Odayint szánta legjobban, a kisfiú már úgy reszketett a keze alatt, akár a nyárfalevél. Erac úr elmosolyodott a fenség megszólítás hallatán, majd visszahanyatlott a fekhelyére. Ezek után még órákon keresztül küzdött az elmúlás ellen, ám Tiburon úgy ítélte meg, a fiúnak ennyi épp elég volt, és kivezette a teremből. Csupán Enolé asszony maradt a férjével és a doktor, akinek hajnaltájt már más dolga nem akadt, mint megállapítani a halál beálltát.
A temetésre is hasonló borongós, őszi napon került sor. A tisztás, ahol az effajta szertartásokat rendezték, csak úgy fehérlett a gyász színeibe öltözött rokonoktól és egyéb személyektől, akik utolsó útjára kísérték Erac Elvorant. Maga a császár is megjelent a temetésen egész udvartarásával; ez volt az utolsó hely, ahol a kis Liani még láthatta egykori játszópajtását. A lány gyönyörű volt hófehér, könnyű ruhácskájában, szénfekete hajában virágkoszorú tekergőzött. Ám Odayin egyetlen pillantásra sem méltatta, a gyász és feladata olyannyira lefoglalta, hogy semmi másra nem maradt ereje. A feladata. Népének szokása, hogy valamely rokon énekel a gyászszertartáson, rá maradt. Igazság szerint Enolé asszony kötelessége lett volna, ám ő annyi haragot, gyűlöletet érzett magában, hogy tudta, egyetlen tiszta hang sem jönne elő a torkából. Az ifjú Odayin azonban oly gyönyörűen, szívhez szólóan énekelt, hogy a meghívott vendégek még napok múltán is emlegették, dicsérték. A fiú dala a halálról és a tűzről szólt, a tűzről, ami végleg felemésztette apja testét, hiszen ez volt népének szokása. Majd a hamvakat visszaadták a tengernek, ahonnan mindannyian származtak legendáik és meséik szerint.
A csonka Elvoran család számára nem volt könnyű az újrakezdés, Enolé asszony nehezen mondott le a pompáról, a semmittevésről. A bálok, estélyek is hiányoztak neki, valóban úgy kókadozott, akár egy virág, amit elfelejtettek vízbe tenni. Tiburon támogatása nélkül minden bizonnyal sokkalta mélyebbre süllyedt volna. A családot sújtó sorscsapás azonban még nem ért véget.
Pár hónappal később, gyönyörű, nyári éjszakán történt, hogy maga Tiburon talált rá Enolé asszony élettelen testére. A férfi sosem mondott le azon szokásáról, hogy rendszeresen ellenőrizze, minden rendben van-e a házban, továbbra is ugyanúgy végezte a kötelességét, mintha még mindig a hercegi udvarban szolgálna. Enolé asszony az ágyán feküdt, mintha aludt volna, ám Tiburon éles szemével azonnal kiszúrta, hogy nem lélegzik. Mellette, a párnáján kis üvegfiolát talált, az íróasztalán pedig búcsúlevelet, amit a fiának címzett. A férfi órákon keresztül ücsörgött az asszony szobájában, fogalma sem volt, mit tegyen. Az pedig, hogy a fiúval miként közölje, már végképp meghaladta a képességeit. Emellett szörnyű haragot is érzett, mert egy percig sem hitte, hogy Enolé asszony önként vetett volna véget az életének. Rengeteg tragédia érte az utóbbi időben, és szörnyen összetört, ám volt egy igen fontos feladata: fiát fel kellett nevelnie.
Az utóbbi hónapokban Tiburon és Enolé nyomozásba kezdtek a herceg halálát illetően. Tudták jól, hogy magáig a császárig úgysem juthatnak, ám a férfi talált néhány rendkívül nyugtalanító szálat, amit sehogy sem tudott megmagyarázni. Mi dolga volt a hercegnek az akani fajtával, ami saját népük torz, száműzött testvére? A wyor faj kettéválása még a korai időkben történt, véres háborúkat követően az akanik a föld mélyébe költöztek. Az utóbbi időben mind gyakrabban látták őket birodalomszerte, vagy legalábbis effajta kósza hírek és pletykák keringtek bizonyos helyeken… például a kocsmák söntése körül. Mese vagy valóság? Ki tudja?
Tiburon régi kapcsolatai révén hozzájutott némi információhoz, sőt, még találkozást is kieszközölt egy Hupia nevezetű asszonnyal. A nőről az a hír járta alvilági körökben, hogy rendkívül tehetséges tolvaj és fejvadász, aki képességeit némi bűbájjal is megsegítette alkalomadtán. Tiburon egy régi raktárépületben találkozott vele, meglepetése leírhatatlan volt, amikor megpillantotta az asszony vonásait. Csodaszép akani nő nézett vele farkasszemet. Fekete haj helyett hófehér fürtök keretezték az arcát, bőre oly halovány volt, hogy kísértetnek tűnt az épület félhomályában. Sárga, szinte színtelen szeme apró kis lámpásként világított. Tiburon döbbenten ismerte fel a lányt, akit a herceg házában látott azon az éjszakán.
Hupia valóban úgy mozgott, akár egy kígyó, hol a lámpás fényében állva, hol a falak sötétjéből, hol az egyik tartógerenda magasából beszélt, egyetlen pillanatra sem tudott nyugton maradni.
– Ismerlek téged, akkor este, a herceg dolgozószobájában… – kezdte a férfi meglehetősen kellemetlen beszélgetésüket. Cseppet sem érezte biztonságban magát. Ráadásként a lány kinevette, kacagása hosszan visszhangzott a teremben.
– Jó megfigyelő vagy, Tiburon Alaskar.
– Mit kerestél ott?!
– Lássuk csak, a közvetítőmnek tíz kristályt fizettél, ez nem valami sok. Ezért kevés információ jár ám. De legyen. Figyelmeztettem a herceged, tudtuk, hogy a császár mire készül.
– Kémeitek vannak a királyi udvarban?
– Nem kellenek ahhoz kémek, hogy tudjuk, az egész kastély szaglik a rothadás bűzétől. Rothadás, árulás és kegyetlenség bűzétől.
– Miről beszélsz?
– Hogy miről? – Hupia szeme hatalmasra nyílt, a kis lámpások ezúttal fáklyaként világítottak. – A népem elűzetett erről a földről, súlyos rögök mélyén éltünk, akár az állatok. Ám ennek vége. Hosszú idő után találtunk valakit az udvarban, akinek van szíve és füle, hogy meghallja szenvedésünk, és ügyünket a magáénak érezze. A hercegeteket. A szövetség azonban meghiúsult Erac Elvoran halálával.
– Nem… az nem lehet… a herceg nem lehetett áruló…
– Nem is volt. Ti vagytok az árulók, fajtánk hóhérai, hiszen egykoron testvérek voltunk! Ám hamarosan… minden megváltozik… És akkor majd a ti gyermekeitek falnak a rothadásból, nem a pedig a mieink. – Hupia elhallgatott, majd egyetlen szökkenéssel az ablakban termett. Még utoljára visszanézett Tiburonra: – A fiúra pedig vigyázz! Mert ha a császár meghal, ő marad az egyetlen. – Az asszony felkuncogott, majd eltűnt az éjszaka sötétjében.
Tiburon sokáig bosszankodott, amiért meg sem próbálta elfogni, busás vérdíjat kapott volna a fejéért a hatóságoknál. Még hogy a herceg áruló… Az a nőszemély mindenféle ostobaságot összefecsegett neki. Minden megváltozik, szövetség… bizonyosan őrült, hiszen minden fajtájabeli az. A föld alatt töltött évezredek valóban állatot csinált belőlük… Ráadásként a búcsúszavai… Tiburon ezen töprengett a legtöbbet. Nem mozgott otthonosan a legendák és mesék világában, ám ott volt az a homályos utalás Uara Szívére. A hatalmas ereklyét csupán Zinahil leszármazottai hordozhatták, vére pedig a császári család rendkívül szűk körére korlátozódott. Bár a Birodalom hatalmas hadsereggel rendelkezett, a biztonság kedvéért meg kellett őrizni a vérvonalat, óvni minden cseppjét, hiszen oly kevés volt belőle.
Tiburon egészen addig az éjszakáig, míg Enolé asszonyt holtan találta, folytatta a nyomozást és kérdezősködést, persze nem sok eredménnyel. A temetés után azonban eldöntötte, fölösleges bolygatnia a múltat, hiszen úgysem tehet semmit. Az asszony halálát figyelmeztetésként értékelte, nyilvánvalóan annak is szánták. Csak épp azt nem értette, miért pont neki kellett meghalnia. Miért az anya, és miért nem ő, a szolga? Talán a hatalmasok úgy ítélkeztek, hogy a fiúnak fel kell nőnie, élnie kell, és erre Enolé asszony nem lett volna képes Tiburon segítsége nélkül.
A férfi beletörődött a megváltoztathatatlanba, befogta a fülét, lehunyta a szemét, becsukta a száját. Ha tombolt is benne bosszúvágy, az megkopott az évek alatt. Az idő múlásával voltaképp még arról is megfeledkezett, hogy egy kis herceg lakik vele egy fedél alatt. Csupán ígéretére emlékezett, amit Erac úrnak tett azon a szomorú éjszakán. A fiút valóban a sajátjaként nevelte fel.
———
A hozzászólók között sorsolunk: http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-sorsolas-uj-idopontban-3444.html