Andrew Lucas McIlroy: Álmokon túl – 12. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

A Birodalom déli területein hatalmas felhőszakadás tombolt, a vidéket víz és sártenger borította. Az öbölben épült város hasonló sorsra jutott, a remek csatornázás ellenére az utcákon víz hömpölygött, a kikötőt az óceán felkorbácsolt hullámai ostromolták. Maga a kastély azonban, a császári család rezidenciája, semmit nem érzett a viharból, az épületet körbevevő erőtér minden időjárási viszontagságot kint tartott. Ráadásként az udvar mágusai arról is gondoskodtak, hogy tiszta, napos időt varázsoljanak fölé, hiszen köztudott volt, hogy az ifjú Tanial herceg mennyire rettegett a villámlástól és mennydörgéstől.

A bűbájtudók mesterkedéseinek köszönhetően hétágra sütött a nap a kastélykertben, a virágzó fák és gondosan nyírt sövény ágai között enyhe szellő fújdogált. Tökéletes idő volt mind sétához, mind játékhoz.

Tanama királyné népes rokonsága és udvarhölgyei kíséretében a rózsákkal futtatott lugast járta. Kis időre megpihent a szökőkutak mellett, óriási, fekete márványból faragott szobrok vetették rá árnyékukat. Az egyik medencében ágaskodó, tomboló lovak testén futott végig a víz, a következőben kecses hattyúk fogták közre a feltörő vízsugarat. A királynő udvartartása a legnagyobb szökőkút szélére telepedett le, ennek közepén a birodalom szimbóluma, a világfa trónolt, fekete ágai az ég felé nyújtóztak. Tanama asszony a tornácon játszadozó gyermekekre szegezte a tekintetét és elmosolyodott:

– Milyen édesek ezek hárman… – A csodaszép, hétéves kislány a sajátja volt, akárcsak a hároméves kisfiú. Az idősebb, kilencéves forma fiúcska sógornője, Enolé asszony gyermeke volt.

A királyné arcvonásai hirtelenjében megváltoztak, bár szája továbbra is mosolygott, tekintetébe homály és bánat költözött. A régi életére gondolt. Arra az időre, amikor még Namas Edoal falai közt élhetett, a városban, ahol a szél ringatta őket álomba, és a fák beszéltek hozzájuk. Ahol boldog volt és önmaga lehetett. A császári udvar valósággal csapdába ejtette és nem eresztette. Bár hatalom, pompa, megbecsülés vette körbe, neki ez mit sem számított, csupán gyermekei tartották benne a lelket.

Enolé asszony más volt, ő a kezdetektől foga a császári udvarban élt, és bár az intrikák, pletykák szövevénye nem keményítette meg a szívét, mégis otthonosan mozgott a társaságban. Ez volt természetes számára. Ő nem vágyott máshová, szerette a fogadásokat, bálokat, szerette a pompát, a hatalmat. Szerette a férjét.

A hercegné is a játszadozó porontyokat figyelte. Ő maga nem szólt semmit, ám a dadák egyike, Anibi asszony, aki híres volt szószátyárságáról, helyette is kimondta, amit gondolt:

– Micsoda gyönyörű, tökéletes gyermekek! És milyen szépen játszanak együtt.

A gyerekek valóban egyetértésben építették a várukat a színes kockák segítségével. Úgy tűnt, a legidősebb fiúcska, Odayin herceg volt a csapat vezetője és az építkezés felügyelője, ő mondta meg, melyik elem hová való. Az apró Tanial herceg minden kérdés nélkül engedelmeskedett, ügyetlen ujjaival nagyon igyekezett, nehogy csalódást okozzon a társainak. Liani hercegnő már sokkal határozottabb egyéniséggel rendelkezett, őt nem lehetett irányítani, a maga feje után ment.

Jó barátok voltak ők hárman, legalábbis javarészt, mert ekkor a kis Tanial herceg hangos bömbölésbe kezdett. Odayin, mivel unokatestvérét túlontúl ügyetlennek találta és nem szerette, ha mások kontár módon elrontották a remekművét, nemes egyszerűséggel a fiúcska kezére csapott. A hadonászás közben a kockavár is összeomlott, emiatt pedig Liani kezdett szívszaggató sivalkodásba. A kislány arca elvörösödött, és olyannyira megsértődött, hogy könnyeit nyeldekelve az egyik játékkal alaposan fejbe kólintotta az unokatestvérét. Ettől Odayin herceg is bömbölni kezdett, az egész keleti szárny zengett az ordításuktól.

– Akárcsak a felnőttek – morogta magában Tiburon, aki a császári testőrség tagjaként végig árgus szemmel figyelte a népes családot. A sors furcsa fintoraként valóban az elmúlt hónapok eseményeit látta viszont maga előtt. Birodalom szerte nyugtalanság ütötte fel a fejét, grófok és bárók egymásra acsarkodtak a megszerzendő területekért. A folyamat hasonló volt, mint amit a gyerekeknél tapasztalt: az egyik nemes férfiú a másik orrára koppintott, az nyivákolni kezdett, majd visszavágott.

Tiburon Alaskar nem csupán az Elvoran család testőre volt, hanem a kis Odayin tanítója is. A herceg szívesen vette, ha a veterán katona foglalkozott a fiával, mert ő amúgy nemigen ért rá bokros teendői miatt. A wyor nép mindig is előnyben részesítette a művészeteket, elsősorban a zenét, ám egy ifjú hercegnek éppolyan jól kellett bánnia a karddal, mint lanttal. Odayin könnyebben tanult barátjától, hiszen második apjaként szerette, tanácsait jobban elfogadta, mint bármely más idegenét. Ez utóbbi pedig fontos momentum volt, mert a fiúcskát rendkívül makacs természettel áldották meg az Ősök. Tiburon maga is hasonlóan érzett a kis Odayin iránt, szinte sajátjaként szerette, és amúgy is büszkeséggel töltötte el, hogy a herceg egyetlen gyermekét ilyen nyugodt szívvel bízta a gondjaira.

Tiburon unottan szemlélte az eseményeket, a sivalkodó császári csemeték szétválasztása nem az ő dolga volt, ezt meghagyta a dadáknak. Anibi asszony valóban futott, hogy lecsitítsa a gyerekeket, a kis Odayin bizonyára egy nagy nyakleveset is kapott volna tőle, ha a rangja nem védi meg. Anibi asszony fölkapta Tanial úrfit a földről, megsimogatta, ringatta, ám a fiúcskának esze ágában sem volt abbahagyni a bömbölést. Édesanyja tűrte egy darabig, majd királynői státuszát sutba dobva, maga vette kézbe az ügyeket, illetőleg a kis herceget.

– Azt hiszem, már épp eleget voltunk idekint – mosolyogta Tanama királyné.

Senki nem csodálkozott rajta, hogy özvegyasszony létére a király őt választotta társául. Hiszen gyönyörű volt, koromfekete haja szinte a földet érte, csepp alakú arca akkor sem lehetett volna tökéletesebb, ha márványból faragják a birodalom legnevesebb mesterei. Mégis, leginkább fenséges, büszke tartása volt, ami felkeltette a bámészkodók figyelmét.

– Gyere, kis Hollóm… – mosolyogta az asszony, szabad kezét a lánya felé nyújtotta. A kis Liani azonnal édesanyjához futott, és csatlakozott hozzá. Kisírt szemét megdörzsölte néhányszor, és bár még nem tette túl magát az imént történteken, kissé csalódottan tekingetett vissza az unokatestvérére, aki egyedül maradt a játékokkal.

Míg a királyi család elvonult, az udvarhölgyek és szolgák hada néma csendben várakozott. Néhány pillanattal később azonban felbolydult méhkassá változott a terasz és környéke, a takarítók serényen dolgoztak a gyerekek után, mert bár királyi vér csörgedezett az ereikben, ugyanolyan malacok és rendetlenek voltak, akár bármely más csemete. Amint a királynő kihúzta a lábát, a pletykaáradat is megindult.

– Az a fiú nem is hasonlít az apjára! Egyáltalán nem – súgtak össze a hölgyek, persze a lehető leghalkabban, hiszen az asszonynép szerette megtartani magának a titkait, különösen, ha bajba is kerülhettek miatta. Enolé asszony azonnal arrébb sétált, sokkal többre tartotta magát annál, hogy belefolyjon hasonlóan szánalmas, megvetendő beszélgetésbe. A kis Odayinnal az oldalán visszavonult a kastély hűs falai közé. Egyetlen pillanatig sem hitt a rosszindulatú pletykáknak, elvégre sokan irigyelték Tanama királyné szerencséjét, szépséges külsejét. Az pedig, hogy rögtön elsőre egy fiúgyermekkel ajándékozta meg a Birodalom uralkodóját, már végképp lenyelhetetlen béka volt irigyei szemében.

***

Az Elvoran család, jobb dolga nem lévén, folyvást ingázott saját otthona, egy vidéki kúria, és a császári kastély között. Erac Elvoran, az uralkodó testvére kötelességének érezte, hogy mind több időt töltsön az udvarban, szeretett belelátni az ott folyó ügyekbe. Különösen az utóbbi időben, hiszen nyugtalanság uralkodott az országban. Ezenkívül fiának és feleségének is jót tett egy kis társasági élet, az ifjú Odayin kedvére játszhatott az unokatestvéreivel, Enolé pedig a bálok és vacsorák díszvendége volt. Minden tökéletesen haladt a maga útján, Erac úr testvérével igen jó viszonyt ápolt, feleségeik is kedvelték egymást. Ráadásként gyermekeik házasságát is sikerült nyélbe ütniük, pontosabban egy rendkívül ígéretes koccintást az eljövendő frigyre. Odayin és Liani hercegnő jegyben jártak, bár ők maguk erről mit sem tudtak. Tanama királyné és leánykája egy messzi városból érkeztek a császári udvarba, így a két hasonló korú gyerek összeházasítása pompás lehetőség volt.

A menet korán indult, a nap még fel sem ragyogott a hegyek mögött, amikor a hosszú karaván megkezdte útját az Elvoran-birtok felé. A család általában az utazásnak ezt a formáját választotta, mert Erac úr rettegett a repüléstől. A napokig tartó esőzések miatt nem kellett aggódniuk, hiszen udvari bűbájtudók egész hada állt rendelkezésükre, nem fordulhatott elő, hogy akár egyetlen kocsi is a sárban vesztegeljen. Ráadásként a hercegi család a birodalom legnemesebb paripáit lovagolta, a gyönyörű elementáloknak vajmi keveset számított az út minősége, patáik alig érintették a földet.

Ahogy általában, a kis család ezúttal is minden akadály, baj nélkül hazaérkezett. A majd egy teljes napot igénybe vevő utazás alaposan kifárasztotta őket, ügyet sem vetettek a felszolgált vacsorára, a herceg és hercegné azonnal ágyukba zuhantak, mihelyst alkalmuk adódott rá. Gyermekük bezzeg cseppet sem volt fáradt, az utazás izgalma pont ellenkezőleg hatott rá: olyan nyugtalanság költözött a lelkébe, hogy nem tudott aludni.

Odayint dajkája ágyba fektette, gondosan betakargatta, a lámpákat is eloltotta a szobájában, majd magára hagyta. A kisfiú sokáig csak forgolódott; szép, nyári éjszaka volt, így ablaka tárva nyitva állt, függönye kísértetként lebegett a szélben. Odayin cseppet sem félt, tudta, hogy vigyáznak rá. Amikor már végképp nem bírt magával, kibújt az ágyából; a hold fényében megszemlélte pár pillanatra a lakosztálya berendezését. Amerre nézett, játékok sorakoztak, építőkockák, hintaló, a birodalom állatainak kicsinyített másai, képeskönyvek, fejtörők, mind-mind a királyság legnevesebb játékkészítőinek keze alól kerültek ki. Mivel Odayin már hozzászokott, hogy szinte minden héten kapott valami meglepetést a szüleitől, a játékokat nem sokra tartotta, helyette sokkal érdekesebb dolog felé fordult. Az ablakhoz osont és letekintett a csöndes, éjszakai udvarra. A kapunál, a tornyokban, a falakon katonák strázsáltak, az ablaka alatt pedig nem más, mint barátja, Tiburon teljesített szolgálatot.

Odayin elmosolyodott, kis ideig várakozott, majd igen vicces tervet eszelt ki arra, hogy a katona felfigyeljen rá: a vacsorájából megmaradt szőlőszemekkel kezdte dobálni.

Tiburon kezdetben azt hitte, hogy éjszakai bogarak koppannak a sisakján. Körülbelül az ötödik szőlőszemnél végül föltekintett, cseppet sem lepődött meg, amikor a herceg huncut kis orcáját pillantotta meg az ablakban.

– Jó estét, fenség – vigyorogta a férfi, és az utolsó szőlőszemet már elkapta a levegőben, majd befalta. A kisfiúnak ez nagyon tetszett, halkan felkuncogott. – Miért nem alszol, fényességes, nagytiszteletű ifiúr?

– Nem tudok, Tiburon… Pedig próbáltam.

– Hát, amint látod, én sem tudok.

– Persze, mert neked nem is szabad.

– Nem-e?

– Nem, vigyázol rám, nehogy valaki bemásszon az ablakomon éjszaka.

– Ó, hát… bizony, ez így van. – Tiburon mosolyogva figyelte a fiúcskát, aki egyre jobban áthajolt a párkányon, hogy közelebb lehessen hozzá.

– Vigyázz, fenség, nehogy kiess nekem!

– Akkor majd te elkapsz… Tiburon…

– Igen?

– Nem volna kedved följönni hozzám? Játszhatnánk valamit, rettentően unatkozom.

– Kedvem az épp volna… – Miközben a fiúval beszélgetett, tekintete egyetlen pillanatra sem lankadt, árgus szemmel figyelte az udvart és az azt körülvevő falat. – De sajnos nem tehetem, őrségben vagyok.

– De ha itt fönt lennél, jobban tudnál vigyázni rám…

– Ez is igaz. Ám… – A férfi hirtelenjében a tornáchoz vezető árkádsor felé kapta a fejét. Csupán a szeme sarkából érzékelte a mozgást, mihelyst arra fordult, már semmi különöset nem tapasztalt. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy látott valamit, illetőleg valakit.

Tiburon nyugtalanul forgatta a fejét. A cselédek már rég az igazak álmát aludták és amúgy is… csupán az oson a sötétben ilyen ügyesen, akinek valami vaj van a füle mögött. Tekintetét a falakon és a tornyokban szolgálatot teljesítő őrszemek felé fordította. Ha valaki kintről jött, átjutva a katonák gyűrűjén, akkor nem lehet akárki. Egy mestertolvajjal van dolguk… vagy valami még rosszabbal… Kicsit örült, hogy végre lesz valami dolga, mióta az Elvoran család szolgálatában állt, elég unalmas volt az élete, vagy legalábbis nem tudta harci tapasztalatait úgy kamatoztatni, ahogy régen tehette.

– Bocsáss meg, fenség, akadt egy kis dolgom – mondta a férfi váratlanul, majd egyetlen kézmozdulatával helyettes őrszemet rendelt a maga helyébe a kis herceg ablaka alá.

Odayin csalódottan nézte, ahogy barátja átvágott az udvaron és eltűnt a sötétben. A riadókészültségből nem vett észre semmit, mindig rengeteg katona vigyázta a birtokot.

Bár Tiburon csupán egy árnyat látott, azt is röpke pillanatra, ösztönei azonnal megsúgták, hogy valami nincs rendjén. Az egész házat átkutatták, a szolgálókat felébresztették; mindezt oly csendben és tapintatoson intézték, hogy a hercegi család semmit nem vett észre belőle. Sőt, talán még maga a tolvaj sem, legfeljebb csak annyit láthatott, hogy az őrszemek nagyobb létszámban, gyakrabban masíroztak a folyosókon. A keresés java részét Tiburon végezte, minden egyes apró zugot átkutatott. Csupán egyetlen említésre méltó dolgot fedezett fel, azt is akkor, amikor már másodjára kukkantott be a hercegi pár hálószobájába: Erac Elvoran ágyát üresen találta. Mivel ezt a tényt ismét a különös események kategóriájába sorolta, hiszen az volt a munkája, hogy gyanakodjék és utánajárjon a dolgoknak, a herceg keresésére indult. A riadókészültséget már lefújta, katonái java része visszatért eredeti őrhelyére, vagy épp a hálókörletbe. Tiburon egyedül masírozott végig a fáklyákkal megvilágított folyosókon, akárhogy is, ösztönei még mindig azt súgták neki, hogy valami nincs rendjén.

Végül a hercegre hamar rábukkant, nem máshol, mint a dolgozószobájában. Tiburon elsőnek azt látta, hogy fény szűrődik ki a teremből, majd ura hangját is felismerte, mihelyst fülét az ajtóra tapasztotta. A herceg beszélt valakivel, egy nővel, aki nyilvánvalóan nem a felesége volt, hiszen Enolé asszony békésen aludt a hálószobájukban. Hogy miről társalogtak, azt sajnos nem értette, a tömör, vaskos ajtó féltékenyen óvta a titkait, csupán néhány szófoszlányt sikerült elcsípnie. Amúgy sem hallgatózhatott sokáig, hamarosan nyílt az ajtó, épp csak el tudott ugrani az útból. Egy karcsú, sötét ruhába öltözött leány osont ki a folyosóra, hosszú köpönyeget viselt, arcát csuklya fedte. Hogy asszonnyal van dolga, azt Tiburon csupán csinos alakjából és könnyű lépteiből gondolta. A férfinak mérlegelnie kellett: Lehetséges, hogy a herceg szeretőt tart? Nem lett volna nagy csoda a család történetét ismerve… Végül döntött. Mielőtt még a lány továbbosonhatott volna, előlépett a falak árnyékából, és határozottan megszorította a karját.

– Bocsáss meg, hölgyem, egy pillanatra. – Udvariassága a gyanújának szólt, hátha mégis a herceg egyik titkos randevújába gyalogolt bele. Tiburon ezzel egy időben az ajtóhoz lépett és belesett a terembe. Erac Elvoran ép és egészséges volt, az íróasztala mögött ácsorgott, bár tekintete meglehetősen gondterheltnek tűnt.

– Eressz el… – sziszegte a lány, és egyenesen Tiburon szemébe nézett.

A férfi ekkor már biztosan tudta, hogy jól tette, amikor megállította ezt a furcsa idegent. A tekintete… akár egy sólyomé, nem épp finom, udvarias úrhölgyet fogott az éjszaka közepén. Ráadásként a lány vonásai… arca holtsápadt volt, ajka szürke… Soha életében nem látott hozzá hasonlót. Tiburon alig akarta elhinni, gyermekkorának egyik réme, mesék, legendák szereplője nézett vele farkasszemet: egy akani asszony.

– Tiburon, nincs semmi gond, engedd útjára – mondta a herceg, és az ajtóig sétált. Fekete, prémes hálóköntösét viselte, lábát finom papucsba bújtatta.

Tiburon azonnal engedelmeskedett, bár még mindig nem értette, mi folyik itt.

– Uram, bocsáss meg, azt hittem… – kezdte volna szabadkozását, ám Erac úr azonnal leintette:

– Semmi baj, csak a munkádat végzed. Elégedett vagyok veled és a katonáiddal.

– Köszönöm, uram, de… – Tiburon a távolodó lány után nézett, messziről, a mozgását figyelve, biztos volt benne, hogy őt látta odalent, az udvaron. A különös szerzet visszapillantott rá a lépcsőfordulónál, szeme halvány, narancsos fényben fölragyogott, mintha csak őt gúnyolta volna.

Tiburon eztán a herceghez fordult, a tekintetéből azonnal kiolvasta, nem érdemes, vagy inkább nem tanácsos kérdezősködnie.

– Még mindig szolgálatban vagy? – kérdezte Erac úr.

– Igen, uram…

– Akkor azt hiszem, épp itt volna az ideje, hogy lepihenj. – A herceg elmosolyodott: – Ez parancs.

– Igen, uram… – Tiburon figyelte, ahogy ura saját kezűleg eloltotta a dolgozószobát megvilágító lámpásokat, majd elindult a folyosón, a lakosztálya irányába. Kis ideig kísértést érzett, hogy beosonjon a terembe és átnézze az asztalon hagyott papírokat, vagy épp átkutassa a fiókokat, aztán mégsem tette. Helyette inkább engedelmeskedett a parancsnak és nyugovóra tért, bár előtte még eleget tett utolsó, legfontosabb kötelezettségének. Ellenőrizte, hogy az ifjú Odayin ablaka alá rendelt őrszem rendesen végzi-e a feladatát, a fiút pedig saját szemével nézte meg, jól van-e. A gyereket végül mégiscsak elnyomta az álom, csendesen szuszogott a takarója alatt, amikor Tiburon az ágya mellé osont.

Majd egy hét telt el a különös látogatás óta, Tiburon mégsem tudta kiverni a fejéből. Az a lány… talán csak a holdfény láttatta vele a különös vonásait… talán tévedett… Hiszen az akani nép csupán legenda, mese, valamikor a korai időkben tán valóban léteztek, ám azóta évtízezredek teltek el. Az esetet azért is furcsállotta, mert a nőt senki nem látta rajta kívül, sem bejönni, sem pedig távozni. Magától a hercegtől pedig nem akart kérdezni, úgy gondolta, ha valami baj volna, neki szólna róla, hiszen régi bizalmasa volt.

Ennek ellenére minden haladt a maga útján. Erac úr estélyeket adott, vadászatot szervezett a környékbeli nemeseknek, semmi jel nem utalt rá, hogy sötét fellegek gyülekeznének az Elvoran család fölött.

***

Enolé asszony kedvenc időtöltése az éneklés volt, ahogy legtöbb fajtájabelit, őt is gyönyörű hanggal áldották meg az Ősei. Családjukban és birodalomszerte rengetegen hódoltak a művészet ezen ágának, a zene valóságos életformává nőtte ki magát. A wyor nép énekelt, ha vidám volt vagy szomorú, koncerteket tartottak esküvőkön, bálokon, temetéseken. Enolé asszony nem kevesebb, mint hat hangszeren játszott, és annyi dalt ismert, hogy össze sem tudta volna számolni őket, sőt, saját szerzeményei is akadtak szép számmal. Nem csoda hát, ha saját fiát is a zene szeretetére nevelte.

Aznap este is hódoltak szenvedélyüknek, a hercegné hárfán játszott és énekelt, fia pedig zongorán kísérte őt, az egész ház legnagyobb örömére. Enolé asszony a közös esti zenélés után maga fektette ágyba a fiát, minden olyan volt, mint általában, békés és csöndes. Egészen addig, míg meg nem hallotta az udvarról beszűrődő zajokat.

A hercegi kúriát körülvevő fal bejárata általában egész nap nyitva állt, éjszakára azonban mindig lezárták és katonák hada őrizte, alabárdosok az udvarban, éles szemű íjászok a tornyokban. Ám aznap este, mihelyst Enolé asszony az ablakhoz rohant és az udvarra tekintett, a kaput nyitva találta. Odalent fáklyás alakok mozogtak, idegen lovak patái kopogtak a járdaköveken, és egy hintó is vesztegelt közvetlenül a tornác előtt. A kocsi a császári udvar címerét viselte. A hercegné szíve összeszorult, úgy hitte, valami szörnyűség történt, és valójában követek érkeztek hozzájuk ilyen késői órán. Lehetséges volna, hogy meghalt az uralkodó? Csak ez lehetett a magyarázat arra a rengeteg katonára, akik érkeztek, hiszen férje volt a következő a trónöröklési sorrendben. Ésszerű lett volna, hogy az új királyért ilyen hatalmas sereget küldenek…

Enolé asszony kiszaladt a szobájából, férje után kutatott, ám sehol nem találta. A császári katonák időközben már a házban, a folyosókon jártak. A hercegné megtorpant. Ha valóban követség érkezett, akkor sincs joguk bemasírozni az otthonukba! Fiát felébreszti ez a lárma! Amikor azonban a katonák elhaladtak mellette és kis híján feldöntötték, egyre jobban megrémült.

A felfegyverzett férfiak és nők egyáltalán nem törődtek az asszonnyal, helyette azonban mindent összetörtek, ami az útjukba akadt. A katonák szétváltak, a lakosztályokat átkutatták, a talált holmikat szanaszét dobálták, még a kis Odayin szobája sem maradt ki a sorból.

A fiú arra ébredt, hogy ajtaját szinte rátörték, majd két férfi módszeresen elkezdte felforgatni a játékait és a polcán sorakozó könyveket. Szerencsére az édesanyja hamar kimenekítette a folyosóra, majd onnan nézték, hogy otthonukat miként teszik tönkre néhány perc leforgása alatt. A zűrzavarban Tiburon valóságos reménysugár volt, amikor föltűnt a falak árnyékából.

– Tiburon! Mi folyik itt?! – kiáltotta kétségbeesetten Enolé asszony, fiát magához szorítva, tanácstalanul ácsorgott.

A férfi azonnal úrnője segítségére sietett:

– Kövess, fenség. Ki a tornácra, ne nézd ezt a felfordulást.

A hercegné azonnal Tiburon gondjaira bízta saját magát és a fiát, mindhárman elindultak a kert irányába.

– Kik ezek? És miért… hogy merik feldúlni az otthonom?! Tiburon, hol vannak a katonáid?

– A helyükön, asszonyom… Sajnálom… Nem tehetek semmit. Császári parancs van náluk.

– Parancs..? Miféle parancs?

– A ház átkutatására… és a nagytiszteletű herceg letartóztatására…

– Hogyan..? – Enolé asszony egészen addig hitetlenkedett, amíg a saját szemével nem látta.

A hercegi kúria ablakait fáklyafény világította meg, a függönyök mögött félelmetes alakok mozogtak, akárcsak egy árnyszínház figurái. A hercegné és fia egymásba kapaszkodva figyelték az otthonukban zajló eseményeket, hallgatták a kiáltásokat, a csörömpölést. Mindketten összerezzentek, amikor az egyik ablaküveg ripityára tört. Kisvártatva katonák bukkantak fel a tornác bejáratánál, egy foglyot kísértek. Erac Elvoran némán, magába zárkózva lépdelt fogvatartói gyűrűjében, kezét nem kötözték meg, ő mégis megadóan tűrte, hogy betuszkolják a császári hintó belsejébe.

A hercegné a fiát Tiburonra hagyta, ahogy már oly sokszor, majd lélekszakadva a kocsihoz futott. Férje sápadt arccal nézett vissza rá a hintó sötétjéből.

– Mi folyik itt?! – kiáltotta az asszony, sokkal inkább kétségbeesetten, mint dühösen. Erac úr nem válaszolt, úgy tűnt, képtelen rá, hogy egyetlen szót is kipréseljen a száján. Enolé pedig túlontúl közel merészkedhetett hozzá, mert az egyik őr kardot rántott, és fenyegetően elindult az asszony felé. Tiburon ezt már nem hagyhatta annyiban, a kis Odayint eltolta magától és torkaszakadtából kiáltotta:

– Te! Még egy lépés és császári parancs ide vagy oda, kettéhasítlak! Világos?!

A katona azonnal meghunyászkodott, fegyverét visszaeresztette maga mellé, és a hintó árnyékába húzódott. Tiburon gyorsan intézkedett, finoman, de határozottan elkísérte úrnőjét a kocsi közeléből.

Tiburon jól tudta, mi folyik a hercegi udvarban, hiszen olvasta a parancsot, mielőtt elrendelte volna a kapunyitást a császári katonák előtt. Erac Elvorant, az uralkodó öccsét fenségárulással vádolták, összeesküvéssel és mesterkedéssel, házában pedig dokumentumokat, bizonyítékokat kerestek. Tiburonnak szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy találnak is, méghozzá hamarosan. Bár jól emlékezett a különös látogatóra, képtelenségnek tartotta, hogy a herceg részt vett volna bármiféle összeesküvésben. Erac Elvoran nem akart császár lenni, legalábbis ideje korán, és testvérét is szerette, tisztelte, sosem döfte volna hátba.

Tiburon tehát nem hitt a herceg bűnösségében, de már ismerte, miként mennek ezek a dolgok. A gyanúja végül beigazolódott.

Hogy a bizonyítékot maguk a katonák csempészték-e Erac úr személyes irományai közé, vagy még régebben került oda, ez sosem derült ki. Minden esetre Tiburon semmit nem tehetett. Csupán nézte, ahogy urával elhajtott a hintó, a hercegi udvar pedig elcsöndesedett körülöttük, mihelyst a katonák is távoztak.

Enolé asszony teljesen zavart volt, Tiburon jó ideig nem is vesztegette az idejét azzal, hogy megpróbálja elmagyarázni neki, miért vitték el a férjét. Úrnőjét visszakísérte a lakosztályába, és utasítást adott a szolgáknak, hogy azonnal csináljanak rendet. Leginkább a kis Odayint sajnálta, főképp azt, hogy végig kellett néznie ezt az egészet. Miféle kegyetlenség betörni és felforgatni egy gyerek szobáját?! Miután Tiburon megnyugodott és végiggondolta az eseményeket, rájött, hogy minden bizonnyal ő maga is hasonlóan cselekedett volna. A katonák a munkájukat végezték, parancsot teljesítettek. A nagytiszteletű Ashin Elvoran császár parancsát.

 

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.2/10 (6 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük