[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Néhány pillanat volt csupán, és a sárkány elegánsan a földek közt futó úton landolt. Azaz talán mégsem olyan elegánsan, az óriási árnyék és kitárt szárnyak látványától a ló nyerítve felágaskodott, gazdája pedig magatehetetlenül az útra zuhant. Liani azonnal lepattant Bagu hátáról és a férfihoz futott. A katona valóban a birodalom hadseregében szolgált, fegyverei és egyenruhája azonnal elárulták. Liani jól tudta, milyen kemény lovas kiképzést kaptak, nem lett volna szabad leesnie ilyen könnyedén. A férfi azonban sebesült volt, mellkasán hatalmas, vágott seb tátongott, feje is több helyen vérzett, szinte már alig élt. Az esés csak tovább súlyosbította a sérüléseit.
Időközben Odayin is leszánkázott Bagu szárnyán, földet érve Liani mellé rohant. Bár a sebesült katona látványa letaglózta, valahogy az az érzés gyötörte, hogy nem most lát először ilyesmit. Mintha homályos képek villantak volna fel az elméjében. Rengeteg vér… holttestek… sebesültek… tűz… és valami… valami fekete és rossz…
Liani letérdelt a férfi mellé, aki zavartan forgatta a szemét:
– Kik vagytok?
– Ne beszélj… – súgta a lány, apró kezével hozzálátott, hogy leoldja a katona szétroncsolt mellvértjét.
– Tovább kell mennem… A Horda… Nyugati Vég elesett… olyan hirtelen jöttek… szörnyek… El kell érnem a fővárost!
– Onnan jöttünk, ne aggódj… Hamar visszaérünk, az uralkodó tudni fog róla, és segítséget küld. – Liani két kezét a katona mellkasára, a sebre helyezte, tenyeréből halvány, fehér fény sugárzott. A kellemes, vibráló melegséget még Odayin is érezte, aki mellettük állt. A fiú döbbenten nézte a varázslatot, nem telt bele egy perc és a vérzés elállt, a seb pedig varasodni kezdett. Kis idő elteltével a katona úgy festett, mintha hónapokat pihent volna hozzáértő gyógyítók kezei közt.
– Hazaviszünk – mondta végül a lány, és ellépett a férfitól. Ezután a mögöttük várakozó sárkány felé pillantott, egyetlen szót sem kellett szólnia, Bagu máris tette a dolgát, a katonát is fölpakolta a hátára.
– A lovam… – nyögte a férfi útközben, mielőtt még elsüppedt volna a sörtetengerben.
– Ne aggódj a lovad miatt, ifjú vitéz! – rikkantotta a sárkány, majd miután két utasát is a hátára dobta, erőteljes szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett. Hátsó lábaival, akár egy sas a zsákmányát, megragadta a katona lovát, és már száguldott is tova, az ég felé.
Odayin megszeppenve ücsörgött jól megszokott helyén, Liani mellett, Bagu nyaka tövében. Még mindig kényelmesen elfértek, pedig ezúttal hárman utaztak a sárkány hátán. A katona mély álomba zuhant, bár sebe begyógyult, bizonyára nagyon kifárasztották a történtek. Hasonló táj fölött suhantak tova, akárcsak utazásuk elején, Odayin azonban egyáltalán nem tudott figyelni rá, gondolatai folyvást Liani és a katona körül forogtak. A varázslat járt a fejében, amivel a lány megmentette a férfi életét. Kérdezni akart, de nem tudta, miként kezdje. Liani szerencsére magától is észrevette a fiú zavart pillantását, és magyarázkodni kezdett:
– A családomban… sokunknak birtokában van a gyógyítás képessége.
– A herceg is..?
– Nem… ő csupán… a féltestvérem. Anyámmal egy teljesen más helyről származunk, a népem… Sokkal inkább harmóniában éltünk a természettel, mint idehaza, a császári udvarban. Házainkat, kastélyainkat fák és vízesések közt emeltük, esténként a szél ringatott minket álomba… Csodás volt. Ám apám meghalt még kiskoromban, ez pedig jó alkalom volt a két család, a vagyon, a hatalom egyesítésére. Édesanyámból királyné lett és ideköltöztünk, az udvarba.
– Nem lehetett… könnyű…
– Nem volt… de aztán megismertelek téged…
– Hát…
– Egész nap együtt játszottunk, mindig én nyertem… – Liani kissé elpirult, szemében bizonytalanság csillogott. Mivel a lány többet egy szót sem szólt, Odayin úgy érezte, nem csupán zavarba jött, valamit elhallgatott előle. Liani szerencséjére feltűnt előttük a császári kastély hangyává zsugorodott képe.
Bagu elsőnek a fiút vitte vissza a szobájába. Maga a sárkány és a karmai közt utazó rusnya ló meglehetősen feltűnő jelenség volt, az egész kastély őket figyelte, ám mégis ez tűnt a legjobb megoldásnak. Odayin felmászott a sárkány kobakjára, majd az orrán leszánkázva beugrott az ablakon. Bagu ezután ereszkedni kezdett, majd Lianit, a férfit és a lovat az udvar pázsitjára szállította.
Odayin az ablakból nézte, mi történik odalent, a sárkány dolga végezetten ismét elhagyta a kastélyt, bizonyára visszaröppent arra a helyre, ahol a katonát találták, talán újabb túlélőket keresett. A lovat villámgyorsan istállóba terelték, a sebesültért gyógyítók jöttek, és hordágyon elszállították. Liani sem maradt sokáig az udvaron, kis ideig felügyelte az eseményeket, majd eltűnt a kastély bejáratánál. Mivel a nyüzsgés megszűnt odalent, Odayin is visszahúzódott az ablakból, hiszen már nem volt semmi látnivaló. A fiú leült az ágyára, pont úgy, ahogy azt pár órája tette. Tudta, hogy borzalmasan unatkozni fog.
***
Amikor Bagu visszatért a szálláshelyére, jól megszokott látvány fogadta. Óriási adag finom, érett gyümölcs várta, ezüsttálcára helyezve, csokorba rendezve, ahogy az illendő volt. Egy udvari sárkány elé nem lehetett csak úgy odavetni az ebédjét, mint valami közönséges háziállat esetében. Már épp nekilátott volna a falatozásnak, amikor egy kisebb küldöttség bukkant fel a lépcsőlejárónál. Kezdetben tucatnyi szolga, testőr érkezett, majd hamarosan feltűnt a gyaloghintó is, melynek belsejében a „nagytiszteletű” Tanial herceg utazott. Bagu néhány dühös füstkarikát küldött az ég felé.
A hordárok úgy cipelték a hintót, akár hangyák a hatalmas morzsát, urukat egyenesen a sárkány pavilonja mellé szállították. A herceg elhúzta az ablakot és dühös arccal kiáltotta:
– Te ostoba, rusnya hústorony!
– Hozzám beszélsz? – ásította a sárkány, majd egy hatalmasat falt a felhalmozott gyümölcsökből.
– Hogy merted megszöktetni a szobájából!? A parancsom ellenére?!
– Ha jól sejtem, az ifjú Odayinról beszélsz.
– Arról hát, gyíkagyú idióta! Mert akkora vagy, mint egy ház, még az udvarhoz tartozol! A koronához, hozzám! Engedelmességgel tartozol nekem!
– Én csak vendég vagyok itt. Soha, egyetlen felmenőd sem volt oly ostoba, hogy gúzsba kössön egy sárkányt, légy szíves, te se próbálkozz vele!
– Nem azért jöttem ide, hogy a státuszodról vitázzam veled! Engedetlenséged az egész birodalmat veszélybe sodorhatja!
Bagu lenyelte az utolsó falatot, villás nyelvével megnyalta a szája szélét, majd hosszú nyakával egyenesen a herceg ablakához hajolt. Bár a körülöttük ácsorgó szolgák minden szavát hallották, bizalmas hangot ütött meg:
– Nem akarod, hogy emlékezzen. Szerintem ez hiba.
– Nincs jogod hozzá, hogy megkérdőjelezd a döntéseim!
– Jog?! Ha már a jognál tartunk! Az ifjú hercegnek joga van tudni mindent a múltjáról és az elkövetkezendőkről, amik rá várnak! És ha itt mindannyian túlontúl ostobák vagytok ahhoz, hogy ezt fölfogjátok, akkor majd én intézkedem!
– Ne merészeld! – A herceg, jobb eszköze nem lévén, összehajtogatott legyezőjével egy óriásit csapott a sárkány orrára. Bagu sértődötten elhúzódott. A fiú nem érte be ennyivel, kihajolt az ablakon és eltorzult arccal kiáltotta: – Megparancsolom, hogy tartsd a szád! Különben, jaj neked!
– Jaj nekem! – utánozta gúnyosan a sárkány.
– Ha bármi eszébe jut, tudni fogom, hogy a te mancsod van a dologban! Egyébként nem értelek! Felesküdtél a birodalom védelmére, te magad, senki nem kényszerített! Most pedig inkább pártját fogod annak az árulónak? Hát nem emlékszel arra az éjszakára?!
– Lehet azt elfelejteni..? – dünnyögte Bagu, és csalódottan lehuppant a gyümölcsök mellé. A szolgák hada hamar túltette magát a kisebbfajta földrengésen.
– Erről beszéltem – vigyorogta a fiú diadalittasan, láthatólag úgy érezte, megnyerte a csatát. – Eztán ehhez tartsd magad. – A herceg visszahúzódott a hintó biztonságába, még az ablakok függönyeit is elhúzta.
Eztán a szolgák hozzáláttak, hogy urukat és parancsolójukat visszaszállítsák a földszintre. Bagu megsemmisülten nézett utánuk, még a finom gyümölcsöktől is elment a kedve. Hosszú életében először fogalma sem volt, mit kéne tennie. Végül fogta magát és tovaröppent, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét.
***
Odayin várakozásaink megfelelően kis híján halálra unta magát. Kirándulásukat követően majd két napot töltött a szobájában, bezárva, magányosan. Eleinte reménykedett benne, hogy legalább Liani meglátogatja. Biztosra vette, hogy mind a lány, mind Bagu hatalmas letolást kaptak miatta, pontosabban azért, mert a herceg parancsát megszegve kiszöktették őt. A legrosszabb mégis a bizonytalanság volt, nem tudta, mi vár rá. Magányában némi felüdülést csupán az étkezések jelentettek, máskülönben az ideje java részét azzal töltötte, hogy az ablakból bámészkodott. A kirándulásukat követő órákban szemtanúja lehetett egy kisebbfajta flotta tovaröppenésének, szemernyi kétsége sem lehetett afelől, hogy a katonákat hová vezényelték. Eztán semmi érdekeset nem tapasztalt, csupán Bagut látta néhányszor az udvar fölött körözni.
Odayin más röpdöső lényeket is megfigyelhetett az ablaka körül, a kis verébforma madárkákban nem volt semmi különös vagy varázslatos, bár nagyon szépen daloltak. Ám valami mégis felkeltette a fiú figyelmét. Rajtuk kívül más állatot nem látott a kastély környékén, a kis verebek uralták egyes-egyedül a levegőt, és bár ebben nem volt biztos, de mintha folyton ugyanazokat a madárkákat látta volna. Kis csapatban repültek, pontosan tizenketten. Odayin közelről is megfigyelhette őket, jobb dolga nem lévén, morzsákat szórt nekik a párkányra, amit örömmel elfogyasztottak.
A fiú sokáig fürkészte az eget is, néha előfordult, hogy különféle állatok jártak a kastély közelében, ám tovább sosem merészkedtek. Pontosabban, valami oknál fogva mindig irányt változattak. Odayin másra nem tudott gondolni, mint hogy valamiféle pajzs, erőtér lehet az épület körül.
– Pompás… – morogta magának. – Ha valahogy ki is szöknék innen, nem sokáig jutnék.
Elfeledett anyanyelvét már szinte tökéletesen használta, ám az olvasás még elég nehezen ment neki, így a lakosztályában felhalmozott könyveket sem igen tudta alkalmazni unaloműzőnek. Legfeljebb csak a képeket nézegette, ezért is lett a kedvence a kézzel festett, csodás atlasz. Mivel ez idáig nem tudta, hová került pontosan, jól jött, hogy végre tájékozódhatott kicsit.
Aghar nem a birodalom, hanem a világ neve volt, ami az Átjárón, az emberek földjén túl létezett. Az óceán közepén egy hatalmas kontinens húzódott, a fiú itt találta meg a Wyor királyságot, melynek határai szinte az egész szárazföldet magukba foglalták. A kontinensnek akadt néhány szeletkéje, ami nem tartozott a birodalom fennhatósága alá, ezek közül a legnagyobb egy hegyekkel és vulkánokkal teli félsziget volt. Parázsföld, így hívták, a leírások között azt is sikerült kisilabizálnia, hogy ott élnek a sárkányok.
A birodalom közepe táján, észak felé egy nagyobb völgy húzódott, ami ugyan a császárság fennhatósága alá tartozott, mégis különálló részként jelölték a térképek. Könnyek Völgye, így hívták. A területen csupán egyetlen várost jelöltek, Odayin nehezen kisilabizálta a cirádás betűk jelentését: Namas Edoal.
A hatalmas kontinensen túl kisebb-nagyobb szigetcsoportok tarkították a kéklő óceánt, ezekről szemmel láthatólag sokkalta kevesebb információ állt rendelkezésre, mint magáról a birodalomról. Mintha azok a területek még felfedezésre vártak volna. Ráadásként Odayin a könyv egyetlen lapján sem talált olyan térképet, ami teljes valójában, gömb alakban ábrázolta volna Aghar világát. Lehetséges volna, hogy ezek még mindig úgy hiszik, a föld lapos? Vagy ki tudja… talán ebben a furcsa világban valóban az…
A birodalom keleti partján maga a császári város feküdt, az előtte lévő nyílt óceánon Odayin felfedezte az Átjárót is, amelyen keresztül érkeztek. Jelölése meglehetősen furcsa volt és félelmet keltő, a ködfelhőből mindenféle ocsmány fajzatok tekergőztek elő. Bár így volt ez a birodalmon túl lévő ismeretlen szigetekkel is, ködbe burkolóztak, partjaikat megfeneklett kísértethajók díszítették. Nehogy bárki is odamerészkedjen. Hogy magától a Ködön túli birodalomtól miért féltek… azt Odayin tökéletesen megértette. Az emberek világa valóban csapda volt a magafajtának, hiszen annál szörnyűségesebb aligha történhet valakivel, ha elfelejti, ki is ő valójában…
A második nap úgy tűnt, a fiúra végre rámosolygott a szerencse. Rámosolygott, szó szerint, egy óriási sárkány személyében. Odayin éppen délutáni pihenőjéből ébredt, amikor megpillantotta a hatalmas, tömpe orrot az ablaka előtt.
– Bocsáss meg, hogy felébresztettelek – mennydörögte a sárkány. – Nem gondoltam, hogy alszol…
– Semmi baj… Egyszerűen csak… annyira nem volt mit csinálnom, hogy elaludtam. – A fiú ásított néhányat, majd lekászálódott az ágyáról és az ablakhoz sétált. Ezúttal Bagu borostyánszeme takarta el előle a kilátást. – Minek köszönhetem a látogatást?
– Csak tudni akartam, hogy vagy.
– Megvagyok… csak épp… Tudod, egy kicsit sűrűbb mozgásnak jobban örülnék idebent, már ami a látogatókat illeti. Voltaképp az az egyetlen szórakozásom, hogy alszom és eszem. – A fiú elmosolyodott, majd hogy a valóságban is illusztrálja a dolgokat, az asztalához lépett és felemelte a tálca tetejét, ami az ebédjét rejtette. Amikor hozták neki, nem volt éhes. Most viszont csábító illat hívogatta. A fiú lekapott a tálról egy combot és jóízűen rágcsálni kezdte. Közben visszasétált az ablak elé, nem akart udvariatlan lenni és magára hagyni a vendégét. Legnagyobb meglepetésére a sárkány arcán olyan undor táncolt mintha éppen…
– Mondd csak, ifjú Odayin. Láttál te már sárkányt hányni? – kérdezte Bagu szemforgatva.
A fiú szájában megállt a falat:
– Hát… nem? Nem.
– Nos, amennyiben nem kívánsz ilyesfajta élményeket… Rakd el a szemem elől azt a gusztustalan húscafatot, de nagyon gyorsan!
A fiú a keze ügyében lévő combra sandított, majd villámgyorsan a háta mögé rejtette.
– Kész vagy már? – kérdezte a sárkány, aki időközben lehunyta a szemét.
– Ahha…
– Húú… Soha nem értettelek titeket…
– Mi bajod az itteni konyhával? Remekül főznek!
– Hús! Az a bajom! Hogy lehet fölfalni valamit, ami élt és mozgott?! Az aranyos nyuszikákat és kiscsibéket!
Odayin tátott szájjal ácsorgott:
– Khm… úgy érted… te vega vagy?
– Nem tudom, mi az a vega! De ha azt jelenti, hogy nem gyilkolok le semmit azért, hogy teletömhessem a bendőm, akkor igen! – A sárkány egy bosszús füstgomolyagot küldött a szoba belsejébe, Odayin köhögve legyezgette maga előtt a levegőt.
– Oké, oké… értelek… És igazad van, fúj hús… – A fiú amilyen gyorsan csak tehette, a combot visszacsempészte a tálca alá, majd ebédje közül kiválasztotta a desszertet, egy gyönyörű, félbevágott sárgadinnyét. Legalábbis Odayin annak hitte, bár vöröslő, puha magjai elbizonytalanították a gyümölcs fajtáját illetően. Bagu, anélkül hogy barátja egy szót szólt volna, azonnal megértette szándékát, és száját hatalmasra tátotta. A fiú a félelem legkisebb jele nélkül a fél dinnyét a sárkány nyelvére tette, Bagu pedig egyetlen falásra elfogyasztotta.
– Hmm… ez már döfi… – mormogta a szörnyeteg elégedetten, és olyan viccesen nyalogatta a szája szélét, hogy Odayin elnevette magát. – Köszönöm, ifjú herceg, hogy megosztottad velem az ebéded!
A fiú vigyorogva megvakargatta a sárkány orra tövét:
– Nem tesz semmit… egyébként… miért hívsz engem így? Valóban herceg vagyok? Úgy értem… Nem egészen úgy bánnak velem, mint egy herceggel…
Bagu sokat tétovázott, mielőtt válaszolt volna. Végül zavartan megrázta magát, és így felelt:
– Hogy herceg vagy-e… fogós kérdés. Mármint jogilag. Mert ha valaki hercegnek születik, az mindig herceg marad, még ha koldusok rongyát is ölti magára. Tehát ha azt vesszük, herceg vagy. Viszont ami a valós rangodat illeti, azt sajna a családod már elvesztette… egy ideje.
– Elvesztette? Hogy lehet azt elveszteni?
– Hogy valaki… és egész nemzetsége kitagadtassék a családból… ahhoz igen súlyos dolgot kell cselekednie. Ami persze ostobaság! Mit tehetnek a fiúk az apák bűnéről?!
Odayin várt, hogy Bagu többet is megoszt vele, ám a sárkány elhallgatott.
– De… én ebből semmit nem értek! – panaszkodott a fiú, és csalódottan lehuppant a földre. – Senki nem mond semmit, kerülnek, mintha leprás lennék. Ráadásként… folyton olyan érzésem van, mintha… én csináltam volna valami rosszat! Bagu, kérlek, áruld el nekem… amikor arról a „valakiről” meséltél… rám gondoltál?
A sárkány idegesen forgatta a szemét, egy pillanatra úgy tűnt, beszélni kezd, már ott volt villás nyelve hegyén, aztán mégis meggondolta magát.
Odayin dühösen megrázta a fejét:
– Bizonyára megvan rá az okotok, amiért így bántok velem. De… nem elég, hogy a múltamról nem tudok semmit, még a jövőmről sem szólnak egy szót se. Liani a fejemhez vagdosott néhány legendát, amit értenem kellett volna, és ennyi. Ez a Szív, és a háború…
– Ó, igen, a Szív… A leghatalmasabb ereklye az idők kezdete óta.
– Tudsz róla valamit?
– Egy keveset.
Odayin ismét várta, hogy Bagu többet is eláruljon neki, de újból csalódnia kellett. Végül csak egy mélyet sóhajtott:
– Úgy érzem… valami rossz vár rám… és semmit nem tehetek ellene…
A sárkány egyre kétségbeesettebben figyelte az előtte kuporgó, szomorú alakot, többször megrázta magát, annak jeleként, hogy bensőjében ádáz csata dúlt. Egyik énje hallgatásra ösztönözte, a másik már világgá kürtölte volna azt a rengeteg emléket és tapasztalást, ami a birtokában volt. Végül a csata mégis eldőlt az utóbbi fél javára, és a sárkány száján kicsúszott, amit Odayin már oly régóta várt:
– Az a „valaki”, nem rád gondoltam, ifjú Odayin, hanem az apádra.
– Az apámra..? Hát igaz… a herceg…
– Ez a történet nem oly egyszerű, ahogy azt eljövendő uralkodónk képzeli! Hogy Tanial herceg trónra került, csupán a véletlennek köszönheti… Véletlen? A jobb létre szenderült császárt ismerve, kötve hiszem… Zinahil vére már rég kiveszett az ereikből.
– Zina… hil?
– A harcos, az asszony, aki megkapta Uara Szívét, a császári család őse. A tiéd is. Persze, nem mindenki büszkélkedhet ily hatalmas felmenőkkel… – Bagu mindezt olyan gúnnyal tette hozzá, hogy Odayin ismét csak tátotta a száját, várva az újabb részleteket. Ezúttal azonban nem kellett csalódnia. A sárkány lenézett rá borostyánszemével, tekintetében harag és düh munkált. – Ez így nem mehet tovább! – kiáltotta hirtelenjében. – Jogod van tudni az igazságot!
– Tényleg? – kérdezte Odayin reménykedve, és feltápászkodott a földről. Bagu eztán egy szót sem szólt, csak elkapta a fiút, földobta a hátára és már repült is vele tova, mint két nappal ezelőtt.
Ezúttal nem kalandoztak a birodalom távolabbi részeibe, a sárkánynak csupán néhány szárnycsapásába került és máris fönn trónolt törzshelyén, a kastély legmagasabb tornyában. Odayin még mindig nem sajátította el a sárkányhátról való elegáns leszállást, így ismét Bagu szárnyán szánkázott le a földre.
– Mit keresünk itt? – kérdezte, mihelyst szilárd talajt tudott a lába alatt. – Nem lesz bajod belőle, hogy megint kiszöktettél?
– Mi bajom lehetne? Talán megbotoznak, vagy tömlöcbe vetnek?
– Ez igaz… de miért is jöttünk ide? Na nem mintha hálátlan lennék a friss levegőért… – Odayin nagyot szippantott a kastély fölött kergetőző, erős, jeges szélből, kétnapi bezártság után valóban jólesett neki. A napfény nemkülönben.
Bagu még tollászkodott kicsit, mielőtt megszólalt volna, megtornáztatta hatalmas szárnyait, majd ismét az oldalához szorította őket.
– Azért jöttünk ide, mert itt nyugodtan beszélhetünk. Ha valaki idedugná a rusnya képét, hogy szaglásszon utánunk, egyszerűen lefújom.
– Úgy érted, lánggal..?
– Dehogyis! Egyszerűen csak visszapöckölöm a lépcsőre. Tudod, néhányan nem szeretnék, ha visszatérnének az emlékeid. Igazság szerint… én sem vagyok biztos benne, hogy helyesen cselekszem… De az ördögbe is, a barátom vagy… És már vagy tíz éve lelkiismeret-furdalás gyötör, mióta elmentél… mióta elvittek.
– Elvittek?
Bagu ismét megragadta a fiút, és ezúttal nemes egyszerűséggel hatalmas, gömbölyödő pocakjára helyezte.
– Így ni. Tudnod kell, ifjú Odayin, hogy most a herceg parancsával ellenkezőt cselekszem. Egy utálatos kis mitugrász, aki nem való trónra… De igazság szerint sosem felejtem, hogy a kis Tanial herceg milyen helyes kölyök volt, aranyos és kedves. Nem tudok rá sokáig haragudni.
– Ez nagyon megható… de nem akartál nekem valami fontosat mondani?
– Mondani? Ó nem, épp csak azt terveztem, hogy mesélek neked egy kicsit. Elvégre azt senki nem tiltotta meg, nem igaz?
– Hát…
– Szóval, ifjú Odayin, amit most hallasz, mese, szigorúan mese.
– Világos.
– Mese egy hercegről, aki itt élt a kastélyban, édesszüleivel a császári család nagyra becsült tagjaként. Mindene megvolt, amit megkívánhatott, talán egy napon király is lehetett volna belőle. Ám egy különös, rémisztő éjszakán minden megváltozott…
Odayin, a sárkány hasán csücsülve, a mese minden egyes részletére figyelt, Bagu pedig beszélt és beszélt, több órán keresztül. Ahogy haladtak előre a történetben, a fiú mindinkább érezte, ez a mese valóban róla szól, emlékei pedig olyan erővel törtek föl belőle, mintha egy kútba hajították volna. Egy kútba, ahol víz helyett saját életének képei örvénylettek.
——————
(Ne feledjétek, a hozzászólók között szept. 1-én sorsolunk.)