[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Odayin olyannyira belefeledkezett a város és kikötő csodálatába, hogy összerezzent, amikor a palló éles csattanással földet ért. Bár a hang magához térítette, mégis hosszan bámulta a Tűzsirály legénységét, amint elhagyták a hajót. A fiú sokáig tétovázott, kicsit talán félt is, ám nem ez volt az igazi oka a bizonytalanságának. Mindent ismerősnek érzett, tudta, hazaérkezett, azonban olyan ellenszenvet és megvetést tapasztalt a körülötte sürgölődő népek felöl, hogy legszívesebben a hajón maradt volna. Az egyetlen biztos pont ebben a zűrzavarban Liani volt, aki türelmesen megvárta, amíg a fiú összeszedte magát és leóvakodott a pallón.
– Hát… megérkeztünk – mondta a lány kissé zavartan, és némi mosolyt erőltetett az arcára. Úgy tűnt, ő sem igen tud mit kezdeni a helyzettel, kezdetnek a kikötőben szolgálatot teljesítő őrökhöz fordult: – Egy ötárbocos varg hajózik partközelben, küldjetek ki légi egységeket!
Az egyik férfi azonnal kapta magát és elrohant, Odayin csupán annyit látott, hogy eltűnt a szemközt lévő kapu mögött. Az óceánparti várost óriási kőfallal védték a tenger felőli oldalról.
Mivel Lianinak hirtelenjében nem jutott más eszébe, amivel elterelhette volna a figyelmét vendégéről, illetőleg arról a kellemetlen kötelességről, hogy foglalkoznia kell vele, jobb híján ismét a fiú felé fordult:
– A kocsi hamarosan megérkezik, nem kell gyalogolnunk. Föl, a kastélyba hihetetlenül hosszú út vezet…
A lány mondandóját hirtelen félbeszakította az a tény, hogy maga Tiburon is feltűnt a színen. A férfi szokásához híven semmibe vette ifjú vendégük jelenlétét, és alaposan oldalba taszította, amikor elhaladt mellette. Hozzá halk, ám annál ízesebb káromkodásokat mormogott. Odayin megilletődötten nézett a férfi után. Tiburon legalább két fejjel alacsonyabb volt nála, ám szélességben háromszor akkora, így nem csoda, hogy a nagydarab, páncélban csörgő fickó kis híján a földre döntötte.
– Ez… ez meg mi volt már megint?! – fakadt ki hirtelenjében a fiú, és jobb ötlete nem lévén, egyenesen Liani szemébe nézet. Pedig felőle is érezte azt a fajta távolságtartást, amit mindenki részéről tapasztalt. Bár a lány… neki valami egészen más is volt a tekintetében… Zavartság… és talán szégyen…
Liani azonnal elkapta a fejét és halkan motyogta:
– Ne is törődj vele… Nem bízik az idegenekben. Na nem mintha te az lennél… csak… már jó ideje annak… hogy eltűntél…
A kellemetlen helyzetet végül a kikötőbe gördülő hintó mentette meg, a jármű hasonlóan pompázatos alkotás volt, akárcsak maga a Tűzsirály. A fiú itt is viszontlátta a világfa motívumot, ezúttal arany színben kanyargott a kocsi ablakain, belsejét áttetsző, smaragdzöld kristályok díszítették. De ugyanez a szimbólum csillogott a fogat elejében zötykölődő lámpáson is, a bakon ücsörgő hajtó egyenruháján, valamint a lószerszámokon. A hintó elé két hatalmas, furcsa szerzetet fogtak be, leginkább az emberek világában létező lovakra hasonlítottak, ám bőrük szőrtelen volt és ráncos. Hátsó lábuk patában, mellső lábuk karmos mancsokban végződött, fülükből és orrlyukukból sűrű, vastag sörte növekedett.
Odayin fontos, megbecsülendő személynek érezte magát, amikor fölóvakodott a kicsi létrán, és helyet foglalt a fülkében. Liani is letelepedett a vele szemközt lévő párnázott ülésre. A hintó hamarosan megindult velük, és elhagyták a kikötőt, a fiú még annyit látott, hogy különös, léghajószerű szerkezetek jelentek meg a horizonton. Mindegyiket az a furcsa, rózsaszínes fény ölelte körbe, akárcsak a Tűzsirályt.
Miután begördültek a városkapun, Odayin már nem függesztette tekintetét az égre, hiszen a mellettük elszáguldó, pompázatos épületek olyannyira lenyűgözték, hogy más látnivalóra már nem maradt ideje. A hely egy földi, középkori városra emlékeztette, ám nyoma sem volt benne a mocsoknak és bűznek, az utcákat szélesre építették, kacifántos, díszes csatorna futott a házak oldalán. Az út sima volt, mint a modern autópályák, és minden színes, akár a mesekönyvekben. A város lakói százával, ezrével tolongtak az út mellett, a hintó kíváncsi szempárok kereszttüzében száguldott át a főtéren. Odayin nyitott ablaknál figyelte a külvilágot, a zöldes-szürkés bőrű, fekete hajú szerzetek már egyáltalán nem tűntek idegennek.
A sziklák tetejére emelt kastély majd egyórányira volt az alant elterülő várostól. A kacskaringós, fölfelé vezető út végén ismét méretes, erődszerű fallal találták szembe magukat az utazók, csak ezután jutottak be az udvarra.
A fiúnak fogalma sem volt róla, milyen fogadtatásra számítson. Nem csodálkozott volna rajta, ha marcona őrség várja őket, és azonnal letartóztatják, mihelyst lábát kiteszi az ajtón. Tekintve az ellenséges hangulatot, ami körülvette. Az udvarban azonban nem katonák fogadták, hanem szolgálók, akik azonnal a szárnyaik alá vették, amikor megérkeztek. Odayin elszakadt Lianitól, pedig ő volt az egyetlen, aki tartotta benne a lelket.
A fiút elsőként egy különös öregúr színe elé cipelték, aki valamit bűvészkedett a karjába rajzolt pecséttel. Odayin már jó ideje szemezett szép, míves tetoválásaival, ám hogy pontosan mire jók, ezúttal sem sikerült kifürkésznie, hiszen semmit nem kötöttek az orrára. Ezután a fürdőbe vitték, hatalmas, már-már medenceszerű kádban, illatos, meleg vízben alaposan lemoshatta magáról az út porát, majd új ruhát kapott, és felkísérték saját, önálló lakosztályába. Itt végre békén hagyták, a körülötte sürgő-forgó szolgák hada hajlongva kihátrált a szobából, az ifjú Odayin pedig egyedül maradt.
A fiú pompázatos, gazdag környezete ellenére cseppet sem érezte jól magát, kemény gallérja szorította, fényes, csatos cipője nemkülönben. Elsőként kipróbálta óriási, párnákkal telerakott, baldachinos ágyát, majd a könyvespolcokat és a kandallót vette szemügyre.
Kétségtelenül a lakosztály legkülönösebb tárgya az a tükröződő felület volt, ami az egyik ruhásszekrény mellett állt. A fiú sokáig méregette, míg rájött, mit is lát: a díszes keretben bűbáj segítségével megdermesztett víztükör pihent. Ovális formája, sima felülete tökéletes volt, Odayin úgy látta a saját képmását, mintha tükörbe nézett volna. Kis idő után vette magának a bátorságot és átnyúlt a vízen, ujjai a túloldalon az érdes, mintás tapétát érintették. A víztükör pár pillanatra zavarossá vált, majd ismét kisimult. A fiú ezután ideje java részét azzal töltötte, hogy új külsejét tanulmányozta, képmása pontosan olyan volt, mint azon a különös reggelen a Ralson-tanyán. Amikor eszébe jutott emberi énje, elszégyellte magát. Ha nevelőanyja nem hall felőle hamarosan, belebetegszik az aggodalomba. Vajon milyen rég jöttek el, és egyáltalán… Az idő… ugyanúgy telik mindkét világban?
Mielőtt Odayin sokkalta mélyebbre süllyedt volna szokásos depressziójába, ismét megzavarták a nyugalmát. Kisebb küldöttség érkezett hozzá a már megismert szolgálók személyében. A férfiakból és nőkből álló kis csapat ezúttal azt a feladatot kapta, hogy kalauzolják vendégüket a kastély folyosóinak és termeinek útvesztőjében. A fiú szó nélkül követte őket, bár erős fenntartása volt a dologgal kapcsolatban.
A terembe lépve Odayin megállapította, hogy maga a kastély sem követi a klasszikus mintákat, már ami az emberi építészetet illeti. Komor, sötét trónterem helyett tágas tér fogadta, minden tündökölt a nap természetes fényében, hiszen gigantikus méretű ablakok sorakoztak bármerre, amerre a fiú nézett. Ha mégis akadt olyan zug a teremben, ahová nem értek el a nap sugarai, ott apró, ám annál fényesebb lámpások világítottak.
A hatalmas tér ellenére Odayin kényelmetlenül érezte magát, mintha csapdába sétált volna. Ahol elvonult, kíváncsi szempárok figyelték, a néma csöndben hosszan visszhangzott minden egyes lépése. Közelebb érve a trónhoz rossz előérzete enyhült kicsit, hiszen az uralkodó mellett ott ácsorgott maga Liani. A lány ismerős, csillogó szeme azonnal megnyugtatta. Emiatt lehetett, hogy jó ideig semmi figyelmet nem szentelt a trónszéken kuporgó fiatal fiúnak, pedig az szemlátomást végigmérte őt, alaposan, tetőtől talpig.
Tanial herceg, akit csupán néhány hét vagy épp hónap választott el attól, hogy császárrá koronázzák, egy dacos kölyök módjára mozgolódott a trónszék párnái között, szemét forgatta, fintorokat vágott, majd karba font kézzel kijelentette:
– Hát itt van.
Odayin nem tudta, mit mondhatna, ez a kiállhatatlan, gúnyos ábrázat elbizonytalanította. Tanial herceg kinézetre valamivel fiatalabb volt nála, emberi szemmel nézve tizennégy-tizenöt éves kölyöknek tűnt.
A herceg ezúttal, az udvari etikettet minden bizonnyal teljesen semmibe véve, egyik lábát átvetette a trónszék karfáján és olyan hanyag, pimasz testtartást vett fel, mintha egy kocsma kandallója mellett ücsörögne.
– Szép munka volt, és gyors – rikkantotta a herceg.
Liani halványan elmosolyodott:
– Köszönöm…
– Ki beszélt hozzád? Neked a hátsódon kellett volna ücsörögnöd és hímezned. És egyáltalán. Hogy nézel ki? Ha nem látnám a bájos kis arcod, azt hinném, férfi vagy.
A lány pár pillanatra végignézett az öltözékén, majd arcába pír szökött. Nem zavarában, sokkal inkább a dühtől. Láthatólag igen kevés választotta el attól, hogy fejbe kólintsa a fiút. Végül összeszorított foggal arrébb sétált.
A herceg ezúttal Odayin felé pillantott:
– Na, mesélj, kedves rokon. Milyen volt odaát?
– Hát… furcsa…
– Furcsa… – A herceg felhagyott különös testtartásával, előrébb hajolt, szemét óriásira meresztette, és így fürkészte az előtte toporgó fiút. Végül megkérdezte: – Nem emlékszel rám, igaz? Nővérkém volt olyan kedves és elárulta nekem, hogy emlékeid az itteni életedről, huss, elszálltak, akár a kismadarak! Milyen szomorú…
– Ez így igaz…
– Szomorú, valóban! – A fiú hátrapillantott és intett a terem végében ácsorgó idős férfinak. Az öregúr hosszú, ezüstösen csillámló talárt viselt, fejdísze oly hatalmas volt, hogy valóságos kis pagodát hordott a fején. Odayinnak nem kellett sokáig gondolkodnia, hamar rájött, hogy az udvar egyik nagy tudású mágusával van dolga. A férfi botja segítségével a trón mellé evickélt, majd lehajolt, hogy a herceg fülébe súghassa:
– Nem hazudik, nagyuram. Közülünk eddig még senki nem töltött el ily hosszú időt a Ködön túl. Tán nem csupán testünk, hanem elménk is megváltozik, kiveszik belőle a mágia esszenciája…
A herceg türelmetlenül intett, hogy nem kér több magyarázatot, az öreg pedig elhallgatott. A fiú elgondolkodva megvakargatta pelyhedző állát, majd ezt dünnyögte maga elé:
– Pompás. Ezt még a hasznunkra fordíthatjuk. – Fennhangon így folytatta: – Nos, kedves rokon. Nagy örömömre szolgál, hogy üdvözölhetlek idehaza. Ilyen hosszú idő után. Bizonyára sok kérdésed van, tedd fel őket bátran, hátha visszatérnek az emlékeid.
– Hát… kérdésem az volna… Igazság szerint… minden olyan gyorsan történt. Liani és Tiburon felbukkanása… túl hirtelen kellett otthagynom a földi életem…
– Ahha… – A herceg unottan bólogatott, még csak meg sem próbálta leplezni, hogy mennyire nem érdekli a másik mondandója.
Odayin, ha lehet, ettől még inkább elbizonytalanodott:
– Hát… szóval… azt szeretném tudni, hogy miként kerültem el hazulról… és… a családom…
– Rossz hírekkel kell szolgálnom, én vagyok az egyetlen élő rokonod.
– Ez valóban rossz hír… – morogta halkan Odayin, képzeletben sokkal inkább egy bolondsipkát húzott volna a fickó fejére, mint koronát.
– Apád… nem volt túl lojális a koronához és a dinasztiához, hogy finoman fejezzem ki magam, csúnya, csúnya dolgokat művelt. Szegény édesanyád pedig belehalt a bánatba. – A herceg gúnyos kacagása hangosan visszhangzott a terem falai között.
Odayin először Lianira nézett, majd döbbenten motyogta:
– A bánatba…?
– Úgy van, kedves rokon. De ne is vesztegessünk több időt a szomorú múltra, nézzünk a jelenbe.
– Az eltűnésem…
– Igen. Nos, erről sajnos mi sem tudunk sok mindent. Igazság szerint közülünk senki nem merészkedik a Ködön túli birodalomba, csupán néhány elvetemült kutató és tudós. Te, kedves rokon, mindig is túlontúl kalandvágyó voltál. El tudom képzelni, hogy meglovasítottál egy vitorlást a kikötőből, és uzsgyi! Irány az ismeretlen! Aztán… a Ködön túli világ csapdába ejtett. Mivel szívünknek mindig is kedves voltál, sokáig kerestettünk, sajna eredménytelenül.
– Hogy találtatok meg mégis? Ennyi idő után?
– Nos, ezt azoknak az átkozott akani kalózoknak köszönheted, akik voltak olyan kedvesek és Tolba mester hajóját túlontúl közel űzték az Átjáróhoz.
A trón mellett ácsorgó mágus kihúzta magát, jelezvén, hogy róla van szó. A herceg egy hanyag mozdulattal intett, az öregúr pedig így kezdte:
– Az Ősök szellemei vezéreltek minket azon a napon, az Átjáró közelében rábukkantam né- hány igen régi, megkopott, ám még érzékelhető szálra, emlékfoszlányra, azonnal tudtam, hogy a fiatalurat a Ködön túl kell keresnünk. Nem ké…
Tanial herceg intett, és a mágus ismét hallgatásba burkolózott, pár lépést hátrált a trón közeléből.
Odayin álmélkodva hallgatta végig mindezt, tisztában volt vele, hogy semmit sem tud ennek a világnak a szabályairól és rendszeréről. Ám ez az egész mégis túlontúl hihetetlennek tűnt… sőt, gyanúsnak… Rengeteg kérdés megfogalmazódott benne, ám ez tűnt a legfontosabbnak: Hogy a frászkarikába találták meg olyan gyorsan, hiszen az emberek világa hatalmas… Tudniuk kellett, hogy hol keressék, máskülönben… Ennek ellenére inkább hallgatott.
A herceg végül kijelentette:
– Egy a lényeg, még igen sok megbeszélnivalónk van. Személyes megbeszélnivalónk. Mit szólnál egy pompás ebédhez? Bizonyára már régen ettél olyasmit, ami a mi fajtánk gyomrának való.
– Hát… az jó volna.
– Remek! Akkor találkozzunk az étkezőben, mondjuk úgy… tíz perc múlva. – A herceg fölpattant, nyújtózott egyet, majd díszes kísérete gyűrűjében levonult az emelvényről.
A lakoma pontosan olyan volt, mint a világ, amelybe Odayin csöppent. Bár csupán hárman foglaltak helyet az óriási, hosszúkás asztalnál, annyi féle ételt szolgáltak fel nekik, hogy az akár egy hadseregnek is elég lett volna. Levesek, húsok, saláták, sütemények, gyümölcsök sorakoztak előttük, egy-egy tál olyan színesre, díszesre sikeredett, mintha önálló műalkotásnak szánták volna. Az asztal tagadhatatlan királya a középen trónoló, sárkány alakú torta volt, teste marcipánból készült, pikkelyei cukrozott gyümölcsből. Egy ezüst tálcára építették föl az ügyes kezű cukrászok, körülötte tojás alakú csokoládé-desszertek sorakoztak. A látvány mellett az ízekre sem lehetett panasz, bár Odayin kissé megszeppenve válogatott az ételek között, hamar rájött, hogy még soha életében nem evett ilyen fenségeset, vagy legalábbis nem emlékezett rá. Cecil néni kiváló főztje is eszébe jutott, emiatt megint lelkiismeret-furdalás gyötörte. Nem földi élete hiányzott neki, azt a háta közepére sem kívánta, egyszerűen csak aggódott az idős hölgy miatt. Részben emiatt lehetett, hogy régi, jól megszokott depressziós hangulatát otthonában sem sikerült legyűrnie, némán, tompa tekintettel lapátolta magába az ebédjét. Nem ő volt az egyetlen, aki így viselkedett, Liani dermedt testtartásban ült az asztal mellett, egyetlen mosoly sem jelent meg az arcán. Mintha egy halotti torra gyűltek volna össze…
A herceg bezzeg kilógott a sorból, folyvást locsogott össze-vissza, fészkelődött, és mintha soha nem tanulta volna az udvari etikettet, finoman szólva is úgy evett, akár egy disznó. Mindenbe beleharapott, megrágta, amit csak ért, ha nem ízlett neki, nemes egyszerűséggel kiköpte és másik fogás után nézett. Legnagyobb bűne mégis az volt, amikor fogta magát és egyetlen mozdulattal lecsapta a tortasárkány fejét.
– Nos, hogy így magunk vagyunk… – motyogta a herceg két falat között. Odayin sanda pillantást vetett a falak árnyékában meghúzódó szolgálókra és apródokra. – Szóval, tudnod kell néhány változásról, amik azóta történtek, hogy… eltűntél.
– Változások?
– Igen. Sajnos szeretett apám, a nagybátyád, eltávozott az élők sorából, és rám hárult azon roppant kellemetlen feladat, hogy a birodalom ügyeit intézzem. Egyelőre a Tanács felügyelete alatt, ám néhány héten belül nagykorú leszek, és császárrá koronáznak.
– Gratulálok.
A herceg nem érezte ki Odayin szavaiból a gúnyt, így vigyorogva válaszolt:
– Köszönöm. Bizonyosan emlékezetes nap lesz az egész birodalom számára. Viszont… az utóbbi időben van itt egy kis probléma az akani kérdés környékén. Pontosabban, háborúban állunk velük, ami persze nem újdonság, ám mostanság egy kissé megváltoztak az erőviszonyok.
– A kalózok?
Ezúttal Liani is bekapcsolódott a beszélgetésbe:
– Az akanik népe korok óta a föld alatt él. Alapvetően egy faj vagyunk, ám azokban az időkben, amelyekről már csupán a legendák és krónikák mesélnek, túlontúl eltávolodtunk egymástól. Amikor még az Ősök köztünk jártak…
A herceg egyetlen intésével elhallgattatta a lányt:
– Nem hinném, hogy kedves rokonunkat érdekelnék a meséid, beszéljünk fontosabb dolgokról.
– Szívesen meghallgatom a meséidet – vont vállat Odayin, és először mosolyodott el az ebéd alatt.
A lány is így tett, bár neki némi zavartság is csillogott a szemében. Halkan mondta:
– Majd talán később…
– Szóval, amennyiben befejeztétek a bájcsevejt, igazán hálás lennék, ha rám is figyelnél, kedves rokon.
– Figyelek, nagytiszteletű – morogta Odayin, mert már elleste, hogy a leendő császárt gyakorta illetik alattvalói ezzel a jelzővel.
A herceg elégedetten böffentett:
– Nos, van ez a galiba az akani királysággal. Így nevezik magukat. Szánalmas. Igazából soha nem jelentettek ránk különösebb veszélyt, ám az utóbbi időben valami megváltozott. Kémeink és mágusaink jelentése szerint rendkívül erős szövetségesre tettek szert, felülkerekedtek rajtunk, több csatát elvesztettünk. Hogy ez miként lehetséges? Kedves nővérkém, ha már amúgy is mesélhetnéked van, ezt átadom neked.
Liani egy csöppet sem törődött a gúnyos hangnemmel, Odayin felé fordult, és így szólt:
– Ugye emlékszel arra, amit odaát mondtam neked… A tükrökről.
– Igen… – A fiú elgondolkodott, a különös vízvarázs járt a fejében, amit a szobájában látott. Minden bizonnyal egyetlen fia tükröt sem találna a kastélyban. Sőt, talán az egész birodalomban…
– Memmon mester és csatlósai a te világodban mágikus csatornákon át közlekedtek, egyik tükörből a másikba. Mostanáig mindez lehetetlen volt, mindannyiunk számára. Lehetetlen, vagy inkább veszélyes. Még a leghatalmasabb varázstudóknak is. A tükrön túli világban nincs más, csupán sötétség és gonoszság, ha bárki betette a lábát ebbe a szörnyűséges birodalomba, lelkét azon nyomban millió darabra szaggatták az odaát lakó démonok. Ám az utóbbi időben valami megváltozott… Úgy tudjuk, hogy az akani nép egyik hőse, Nahuatli rábukkant egy ősi ereklyére, amit a meséink így emlegetnek: a Fekete Tükör. Abból a korból származik, amikor még csupán tűz, lángok emésztették a földet, amikor az Ősök születtek. A tükör átjáró volt egy másik világba, sok dicső harcos halt meg azért, hogy megsemmisítsék. A Fekete Tükör ennek az átjárónak egy darabkája, a legenda úgy tartja, hogy rajta keresztül egyenesen magával Júlahoorral, a tükrön túli birodalom leghatalmasabb teremtményével beszélhetünk. Memmon mester minden bizonnyal tőle kapta roppant erejét. És népe a képességet, hogy a csatornákon keresztül utazhasson, sértetlenül. – Liani elhallgatott pár pillanatra, a fiú tekintetét fürkészte, hogy vajon mennyit értett meg abból, amit az imént elmondott neki. Odayin megcsóválta a fejét:
– Igen… úgy tűnik, hogy… valóban bajban lehettek.
– Bajban?! – A herceg apró öklével akkorát csapott az asztalra, hogy a tányérok és poharak valóságos szaltót vetettek a levegőbe. – Azok az átkozottak egyre nagyobb szeletet hasítanak le a birodalomból! Elvágnak minket a készleteinktől! Ahol a Horda áthalad, semmi nem marad, semmi! A Tükrön túlról jött katonáik sosem fogynak el, mert valójában nem lehet megölni őket! Akkor kellett volna lecsapnunk rájuk, mikor csatát vesztettek, mikor gyengék voltak! Mikor vinnyogó farkasokként takarodtak vissza a föld mélyébe! Ki kellett volna irtani őket mind egy szálig, az utolsó gyermekig, hogy írmagjuk se maradjon!
– Nyugalom, kedves testvérkém – mondta halkan Liani, mert a fiú már úgy belelovallta magát a gyűlölködésbe, hogy a szeme kidülledt és vérben forgott.
A herceg vörös fejjel kiáltotta:
– Fél! Csak fél! – Apró termete ellenére az egész terem zengett a hangjától, ám mindez legalább arra jó volt, hogy a fiú kiadja magából fölösleges energiáit. Ezután lecsillapodott, arca visszanyerte eredeti színét, és higgadtan folytatta: – Nos, kedves rokon. A helyzet nem épp rózsás, ám nekünk is van egy ütőkártyánk a tarsolyunkban.
– És mi lenne az? – Odayin összehúzta a szemét, már sejtette, hogy eztán mi következik.
A herceg egy hanyag mozdulattal Liani felé intett, a lány pedig ismét mesélni kezdett:
– Korokkal ezelőtt élt egy nemes hölgy, aki hűségével és roppant erejével kivívta Uara Ősanya tiszteletét és barátságát. Amikor a hatalmas Ős egy csatában életét vesztette, nagy, kegyes ajándékkal jutalmazta a bátor leányt: odaadta neki a szívét. A Szív roppant erejű ereklye, a nevezetes nap óta egyetlen nemes család birtokolja, a leány leszármazottai. E nemes család évezredeken át uralkodott Aghar birodalmában, ahogy teszi most is. Amikor nagy veszély fenyegeti földünket, a leszármazottak közül valaki hordozhatja a Szívet, hogy megkapja roppant erejét.
A teremre néma csend ereszkedett, Odayin elfintorodott, és hosszú percek óta először fészkelődni kezdett a helyén:
– És ha jól sejtem, én vagyok az a valaki.
A herceg harsány nevetésbe kezdett:
– Igazán örülök, hogy ilyen hamar megértetted!
– Igen. Micsoda véletlen, hogy pont most találtatok rám. – Odayin tekintete hirtelenjében olyan félelmetes formát öltött, hogy még Liani is megrémült tőle. – Csak egy valamit kérdeznék még. Rokonok vagyunk, nem igaz? Ez a Szív… Miért nem mented meg a néped te magad? Császár leszel, vagy mi a fene, mi a kötelességed, ha nem ez?
A herceg kezdetben csak hápogott, majd arcába ismét pír szökött és teli tüdőből ordította:
– Hogy merészelsz így beszélni velem?! A Birodalom leendő császárával, a saját asztalomnál?! Én nem tehetem kockára az életem egy csatában!
– Vagyis haljak meg helyetted? Ez a Szív mégsem lehet olyan hatalmas, ha…
– Elég! Egy szót se többet! Takarodj vissza a szobádba, és ott is maradsz, míg azok az átkozott tömjéndobálók végre hajlandók áldásukat adni a szertartásra, és levezényelni a Menetet! Gyerünk! Még mindig itt vagy?!
A hercegnek csupán egy intésébe került, és máris őrök tucatjai gyűltek a fiú köré. Odayin nem várta meg, míg kipenderítik a székéből, méltóságteljesen felállt az asztaltól, majd tűrte, hogy kivezessék a teremből. Utoljára még Liani felé küldött néhány rosszalló pillantást, elvégre ő volt az egyetlen, akit érdemesnek tartott rá, hogy kommunikáljon vele.
A lány kevés ideig állta Odayin pillantását, hamar elkapta a fejét, hiszen joggal érezte, hogy a kialakult helyzetért ő is felelős. Elrángatta ezt a fiút a másik világból és most tessék, rögtön az első napon házi őrizetbe helyezik… Miután az őrség a fogollyal együtt kivonult a teremből, Liani egyenesen az öccse szemébe nézett:
– Úgysem titkolhatod előtte sokáig.
– Ki ne merd mondani! – toporzékolta a fiú, majd járkálni kezdett az asztal körül, ami valóságos tornagyakorlatnak számított a bútordarab méretét tekintve. – Ki ne merd mondani AZT!
– Miért, mi van, ha kimondom AZT? Mit gondolsz, meddig maradhat titokban előtte? Valakinek úgyis eljár a szája itt a kastélyban…
– Hát senkinek nem fog eljárni a szája, mert az lesz az utolsó szó, amit kimond életében! Világos?! Ezt bárkivel közölheted, aki él és mozog körülötted!
Liani egy mélyet sóhajtott, rosszallóan megcsóválta a fejét:
– Már ezerszer elmondtam, hogy emiatt nem kell szégyenkezned…
– Egy szót se! Ne merj erről beszélni előttem!
– Ami pedig Odayint illeti… Mi lesz, ha visszatérnek az emlékei? Egyre többet lát a birodalomból, az otthonából, előbb-utóbb rátalál arra, ami emlékezteti. Egy szín, egy hang vagy hangulat…
– Hát éppen ezért fog a mi kedves rokonunk a szobájában maradni.
– Nem értek vele egyet. Ha tudná az igazságot… úgyis segítene.
– Az az aljas áruló egy szalmaszálat sem tenne keresztbe értünk, ha emlékezne! Vagy már elfelejtetted, mit művelt?!
– Nem… nem felejtettem…
A herceg hirtelen abbahagyta a járkálást, és tekintetét az ablakokra függesztette. Eddig észre sem vették, de valóságos félhomály borult a teremre, hiszen a nap fényét egy irdatlanul hatalmas test takarta el előlük. Az egyik ablakból óriási, kutakodó borostyánszem bámult rájuk.
– Te meg mit csinálsz itt?! – kiáltotta a herceg.
Bagu, a sárkány megilletődötten pislogott:
– Talán rab vagyok, vagy mi? Oda röppenek, ahová kedvem tartja! Vagy igencsak össze kell szedned az építőmestereid, nagytiszteletű, ha engem is be akarsz zavarni a szobámba, mint ahogy az ifjú Odayin herceget.
– Herceg, mi?! Egy nagy frászt! Most pedig huss! Tűnés innen! Rusnya szörnyeteg!
– Pha! Micsoda pimasz alak! – A sárkány felszegte a fejét és tovaröppent az ablakokból.
Liani grimaszok közepette hallgatta végig mindezt, majd ő is felállt az asztaltól:
– Azt hiszem, már nincs étvágyam, kedves öcsém. – Azzal kisétált a teremből.