[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Liani, Tiburon és Oliver sikeresen megszöktek üldözőik elől. A lány, miközben megpróbált talpon maradni a zötykölődő busz belsejében, aggódva nézett körbe. Gyorsan felfedezte a sofőr fülkéjében lévő méretes visszapillantó tükröt. A mellette lévő ülésben egy fiatalasszony utazott, piperekészlete neki is hamar előkerült a táskájából, pár hellyel arrébb egy lány a mobiljával szórakozott, aminek a fedőlapján apró tükör csillogott.
– Le kell szállnunk, nem vagyunk jó helyen… – motyogta Liani, hol Tiburonra, hol Oliverre pislogott.
A fiú, mivel a lány minden rezdülését figyelte, azonnal rájött, mi zavarja. A feszült légkört viccelődéssel próbálta elhessegetni:
– Nyugi… ilyenkor nincsenek ellenőrök. Köszöntelek első bliccelésed alkalmából.
– Miről beszélsz?
– Semmi… nem érdekes. Hamarosan elérjük a partot.
– Azt nagyon remélem…
Hogy pontosan mi is lesz akkor, ha kiszállnak a buszból, Oliver még mindig nem tudta. Vajon mi várja őket az öbölben? Egy óriási vitorlás? És egyáltalán… ő maga mit fog csinálni? Mielőtt még tovább elmélkedhetett volna, gondolatmenetét éles csattanás szakította félbe. Hiába kapaszkodott, Lianival együtt a földre zuhant.
A lány félelme beigazolódott: a vezetőfülkét marcona alakok lepték el, akik a visszapillantó tükörből érkeztek. A sofőr olyannyira meglepődött a különös jelenség láttán, hogy azonnal elvesztette uralmát a jármű fölött; a busz letért a külső sávról és nekicsapódott egy parkoló járműnek.
Liani és Oliver egymást támogatva feltápászkodtak a földről, majd rögtön elindultak a hátsó kijárat irányába. Tiburon is hamar mellettük termett, aki ismét bevethette roppant erejét. Az ajtószárnyakat résnyire szétfeszítette, a fiú és a lány gyorsan kiszökkentek a szabadba. Addigra már több tucatnyi járókelő bukkant fel a baleset helyszínén, egyesek szörnyülködve mutogattak, mások fényképeztek. Maga az óriás is méltán számíthatott az érdeklődésükre, aki csupán úgy fért ki a buszból, hogy az ajtószárnyakat teljesen szétfeszítette. Miután a kis csapat újból együtt volt, átverekedték magukat a bámészkodók tömegén. A járdára érve azonnal látták, hogy már a part közelében álltak, egy kisebbfajta bevásárlóközpont mellett. Hallották a tenger morajlását, a sirályok rikoltását, és a szél is friss, sós levegőt hozott magával. Liani és Oliver hátra pillantottak, üldözőik épp akkor szálltak le a buszról. Egyetlen percet sem tétováztak, futásnak eredtek.
Oliver és két védelmezője hamar elérték a partot, az aszfaltot puha homok váltotta fel a talpuk alatt, az emberek is eltűntek a közelükből. A nyári szezonra tartogatott, üres, elhagyatott bódék mögül azonban egy alak bukkant föl, úgy tűnt, várt valamire. Illetőleg valakikre, mert amint meglátta a feléje közeledő kis csapatot, heves integetésbe kezdett.
– Fenség, erre! Siessetek! – Amikor Liani lefékezett mellette, a melegítőt és sapkát viselő öregúr ezt is hozzátette: – A hajó készen áll az indulásra, a csónak… erre. – A férfi néhány, alig észrevehető, sanda pillantással illette Olivert, majd kötelességtudóan nyakába szedte a lábát és a part menti sziklák felé vezette a többieket.
– Ő Jiko, a Tűzsirály fedélzetmestere – magyarázta a lány, miközben fölkapaszkodtak egy kisebb domb tetejére. Oliver nem tudta, mit mondhatna minderre, a feléje irányuló ellenséges érzelmeket hasonlóan erősnek érezte, akárcsak Tiburon barátjuk esetében.
A kis csapat ismét megtorpant, először a mögöttük lévő tájat fürkészték, majd az előttük elterülő hatalmas óceánt. Az időjárás szerencsés volt hajózás szempontjából, olyan erős szél nyargalászott a parton, hogy Liani apró termetével kis híján legurult a dombtetőről. Közvetlenül a parton két ember ácsorgott, egy ütött-kopott, rozoga csónakot fogtak közre.
– Gyere – mondta Liani, és határozottan megszorította a fiú karját, mintha attól tartott volna, hogy az utolsó pillanatban megszökik. Bár talán volt is oka rá, Oliver láthatólag teljes mértékig összezavarodott. Az őket üldöző katonák már a strandbüfé környékén jártak, a veszély közeledte végre magához térítette a fiút, és a kis csapat leszánkázott a domb tetejéről. A parton ácsorgó két férfi egyetlen pillanatot sem vesztegetett az érkezők üdvözlésére, a csónakot vízre tolták, bepattantak, evezőjüket pedig készenlétben tartották. Elsőként Liani szállt be, rangsorban Oliver követte volna, ám a fiú csak ácsorgott.
– Gyere! – kiáltotta a lány.
– Én… nem lehet… nem búcsúztam el a nevelőanyámtól… nem mehetek el csak így…
– Erre nincs idő! Gyere!
– Visszajöhetek még..?
Liani elképedt a kérdés hallatán, végül némi lelkiismeret-furdalás közepette rábólintott:
– Igen… biztos… De most gyere!
Oliver még gondolkodott néhány pillanatot, majd bepattant a csónakba. Őt követte Jiko, a fedélzetmester, majd Tiburon. Bár az óriás még egyszer latba vetette hihetetlen erejét és úgy megtolta a csónakot, hogy az hosszan szánkázott a hullámokon, mielőtt bárki is használhatta volna az evezőket. Oliver reszketve ült a helyén Liani mellett, nagyon fázott a jéghideg szélben, és félt is, bár ez utóbbit nem vallotta be magának. Nézte, mint távolodik tőlük a szárazföld, előttük pedig nem volt más, csupán a végtelen óceán. És még valami, egy apró hajó a láthatáron.
Amikor Liani mesélt neki a Tűzsirályról, Oliver valami hatalmas, káprázatos, többárbocos vitorlásra gondolt. Ehelyett a hajó, kis túlzással lehetett csak így nevezni, leselejtezett, ütött-kopott, modern vitorlás volt. Jól tudta, hogy a túloldalról érkező dolgok más formát öltenek, ám akaratlanul is újból megfordult a fejében, hogy voltaképp nem egy gigantikus tréfa áldozata-e.
A Tűzsirály csendesen ringatózott a tenger hullámain, egészen addig nyugalom honolt a fedélzetén, míg a csónak és utasai megérkeztek. Ezután a vitorlás felbolydult méhkassá változott, a legénység kezdetben azon fáradozott, hogy a kis csapatot kimenekítse a vízből, majd a csónakot is fölhúzták. Oliver megjelenése csupán néhány pillanatig keltett érdeklődést, ám ez a rövidke idő is épp elég volt ahhoz, hogy a fiú ismét érezze, egyáltalán nem olyan társaságba csöppent, ahol kedvelnék őt.
Ana, aki időközben megpróbált rangjához méltó öltözéket szerezni, és valami borzalmas, sátorszerű, fekete ruhát viselt, csupán ennyi hozzáfűznivalót intézett a megszeppent fiúhoz:
– Pha. – Azzal karba tett kézzel elfordult, és elvonult a hajó túlfelére.
Időközben Liani kiadta a parancsot az indulásra, a horgonyt felhúzták, vitorlát bontottak, és a Tűzsirály, nevéhez méltón, már száguldott is tova az óceán hullámain.
Miközben a legénység le s föl rohangált a fedélzeten, az apró hajóhoz képest túlontúl sokan voltak, Oliver megszeppenve bámulta őket, kérdezni csupán ennyit mert:
– Most… hová is megyünk voltaképp?
Választ nem kapott. Ráadásként Tiburon kis híján a földre döntötte, amikor elrobogott mellette. Az óriás alaposan oldalba taszította a fiút, és nem is titkolta, hogy szándékosan csinálta. Oliver régi sebét tapogatva Liani mellé somfordált, aki úgy tűnt, a kapitányi tisztséget is betöltötte, árgus szemmel figyelte a legénysége minden mozdulatát:
– Csak én hiszem úgy… vagy valóban nem kedvel engem? – kérdezte Oliver, és fejével Tiburon felé bökött.
Liani nem nézett a fiúra, úgy motyogta:
– Ne is törődj vele. – Azzal a lány, ahogy a hajón mindenki, a lehető legtávolabb húzódott Olivertől.
– Ez remek… mintha leprás lennék… – morogta a fiú, és szomorúan lekuporodott a korlát mellé, úgy gondolta, ott talán nem lesz útban senkinek. Mivel saját gondja épp eléggé lefoglalta, nem vette észre a változást, ami végbement Liani arcán és testtartásán.
A lány szinte összegörnyedt, tekintetébe sötét fellegek úsztak, vagy sokkal inkább esőfelhők. Liani lopva Oliver felé pillantott. Szörnyen bántotta, amiért olyan közömbösen beszélt vele… De nem mert másként viselkedni. Különösen a többiek előtt. Igazából saját maga sem tudta, mit is érez valójában… Nagyon szégyellte, de hirtelenjében olyan elkeseredettség lett úrrá rajta, hogy a szemébe könnyek szöktek.
Különös módon egyedül Tiburonnak, a hatalmas, esetlen, érzéketlen óriásnak tűnt föl mindez, szokatlan gyengédséggel fordult a rábízott leány felé, hatalmas lapátkezét a vállára tette.
– Valami baj van? – kérdezte halkan.
Liani legyintett és szipogott néhányat:
– Semmi, csak… Igazából, olyan régóta vártam erre… – motyogta, és Oliver felé bökött. – Hogy visszajöjjön… És most… még csak nem is emlékszik rám…
– Ez az egész… bizonyára nagyon felzaklat téged… nem kellett volna jönnöd…
– Én akartam! – A lány felszegte a fejét, a könnyek eltűntek a szeméből, és sértődötten arrébb sétált. Tiburon készült rá, hogy kövesse, ám ekkor éles kiáltás harsant az árboctető felöl.
Kosár híján a legénység egy tagja a kötelekbe kapaszkodva figyelte a tengert, egyik karjával a part menti sziklák felé mutatott:
– Hajó a láthatáron, fenség! A varázsló!
A kiáltozó matróz Oliver érdeklődését is felkeltette, megfordult, és a part irányába nézett. Egy hófehér luxusjacht közeledett feléjük, ez idáig minden bizonnyal a sziklák mögött rejtőzhetett. A hajó egyértelműen a Tűzsirály nyomába szegődött.
– Nekünk miért nem ilyen jutott? – kérdezte Oliver fanyalogva, miután gyors összehasonlítást végzett saját vitorlásuk és a jacht között. Választ persze nem kapott, így lekuporodott a földre. Érzett némi émelygést is a gyomrában.
A jacht feltűnése ismét felbolydult méhkassá változtatta a Tűzsirály fedélzetét. Oliver nem értett a hajózáshoz, annyit azonban még ő is észrevett, hogy a kötélrengeteg közt vergődő legénység a legnagyobb sebességet igyekezett kicsikarni az apró vitorlásból. A fiú ide-oda kapkodta a fejét, ekkor történt.
Ezúttal kicsit más volt, mint az elmúlt hónapokban, nem látott különös fényeket vagy színkavalkádot, egyszerűen csak megváltozott a szeme láttára minden, egyetlen pillanat alatt. Hirtelenjében egy háromárbocos, kecses vitorláson találta magát, a hajótest, a padló különleges, vörös árnyalatú fából készült. Az ócska, ember alkotta tákolmánynak nyoma sem volt, helyét valóságos műalkotás vette át, egy idegen nép keze munkája. A körülötte burjánzó minták és formák első látásra kaotikusnak tűntek, különösen az ember vitorlás szürkesége után. Ám Oliver hamar rájött, hogy minden egyes apró motívumnak, mintának megvolt a maga helye és funkciója. A korláton varázslatos rúnák sorakoztak, a hajópadlón futó rajzolatok egyetlen egésszé álltak össze. A világfához hasonlatos motívum visszaköszönt a vitorlákról és a hajó oldalára tűzött pajzsokról is. Az orrárboc alatt, orrdísz gyanánt egy tovasuhanó sirályt faragtak, a madár hatalmas szárnyai felkúsztak egészen a hajótest feléig, így külső szemlélő számára úgy tűnhetett, mintha a Tűzsirály valóban röpült volna a tenger hullámai felett. Repült, de mégsem elég gyorsan.
Erre a pár pillanatra nem csupán a saját vitorlásuk mutatta meg valódi alakját Oliver számára, hanem az őket üldöző jacht is. A varázsló hajója óriási volt, egy tengerjáró szörnyeteg, testét és árbocait éjfekete fából építették, a kabin ajtaja fölé akasztott lámpásokban zöld lidércfény táncolt. Akár egy elátkozott kísértethajó, úgy suhant a vízen, mégis hasonlóan gyönyörű volt, akárcsak a Tűzsirály maga: igazi műalkotás.
Bár a látvány lenyűgöző volt, Oliver mégis elfordította a fejét, tekintetével Lianit kereste. Körülötte mindenki megváltozott, új külsőt kapott, ám őt csupán egy valaki érdekelte. A hajó elejében, oly közel az orrárbochoz, hogy a felkorbácsolt hullámok permetje szinte az arcát érte, ott állt az angyal. Az angyal az álmaiból és a festményeiről. Fekete haja hatalmas, vészjósló vitorlaként lebegett a szélben, elegáns ruha helyett nadrágot és mellvértet viselt, ám ezen öltözékben is oly kecses, gyönyörű volt, hogy Oliver órákig nézni tudta volna. Liani háttal állt a fiúnak, arcát a messzi horizontra függesztette. Talán megérezhette, hogy figyelik, mert hirtelen megfordult, ám ebben a pillanatban a látomás is szertefoszlott, minden visszanyerte az emberek világának illúzióját.
Liani zöld szemét Oliverre meresztette, fehér, szeplős arcát pirosra csípte a hideg tengeri levegő. A fiú rögtön elkapta a tekintetét, nem tudta, mit mondhatna. Úgy érezte magát, mintha leütötték volna, kábán ácsorgott a korlát mellett, már a tengert sem figyelte. Hosszú perceket töltött el ebben az állapotban, így igencsak meglepte, amikor előttük, a végeláthatatlan óceánon egy különös, kiterjedt ködfolt bukkant föl. A partot már jócskán elhagyták. Sharston közelében gyakori volt az esős időjárás, előfordult, hogy a strandot is vastag, szinte áthatolhatatlan ködfelhő burkolta. Ám aznap sütött a nap és a széljárás is kedvező volt. Oliver tehát nem értette, miként került oda az a ködfolt. Szívesen kérdezett volna, de nem mert. És értelmét sem látta.
A Tűzsirály egyenesen a szürkület felé siklott, hamarosan minden eltűnt körülöttük, a nap, a felhők, a szél, még maga a tenger is. A vitorlák dologtalanul, petyhüdten csüngtek az árbocról, a hajót sűrű, szürkésfehér fátyol lepte be, Oliver szinte az orráig sem látott. Senki sem mozdult, mintha hirtelenjében nem csupán az óceán tűnt volna el, hanem a vitorlás egész legénysége is.
– Mi ez? – kérdezte Oliver suttogva, nem akarta hangjával megtörni a kísérteties csendet. Választ most sem kapott, a lány feszülten figyelte a körülöttük gomolygó ködfelhőt. A fiú nyugtalanul téblábolt le s föl, a szürkületből hamarosan a fedélzetmester és Tiburon is előbukkant, mindannyian vártak valamire. Kis idő múlva Oliver is megdermedt, az elé táruló látvány olyannyira ledöbbentette, hogy még lélegezni is elfelejtett.
A sűrű ködből egy hajó bukkant elő, úgy nézett ki, akár a Tűzsirály, ott úszott közvetlenül előttük, a két vitorlás orra szinte összeért. Ám nem ez volt az egyetlen furcsaság, a másik hajó fedélzetén négy ember ácsorgott, három férfi és egy lány. Oliver hamarosan saját, rémült képmásával szembesült a különös, tükröződő felületen. Bár nyílt tengeren sosem járt, nevelőapja gyakorta szórakoztatta legendákkal és tengerésztörténetekkel; Oliver számára hirtelenjében minden világossá vált, mihelyst eszébe jutottak az ismert mese sorai:
„Jól vigyázz, tengerész, a világnak végén, hol megpillantod hajód és saját magad. Óvakodj a ködtől, mert azon túl démonok és szörnyetegek várnak. Ha a végtelen óceánon szembetalálkozol önmagaddal, ragadj lapátot és fordulj vissza, mert a szelet vitorláidba hiába várod.”
Oliver dermedten ácsorgott a különös átjáró küszöbén, a Tűzsirály orrárboca és vitorlája már eltűnt a túloldalon, hamarosan ők következtek. A fiú pár pillanatig egészen közelről látta saját képmását, majd minden összemosódott előtte, mintha a tükör felülete hirtelen összeolvadt volna, akár egy olcsó, vásári nyalóka. Fogalma sem volt, teste hová lett abban a néhány szívdobbanásnyi időben, ám a tudata tökéletesen működött. Oliver fejében pedig ez járt: Vajon miféle világ várja a ködön, az átjárón túl? Az álmain túl…
***
Olivernek fogalma sem volt, mikor léptek elő az átjáróból, vagy hogy egyáltalán hol is húzódott a két világ határa. Az egyetlen, amit érzékelt maga körül, az a sűrű, átláthatatlan köd volt. Mintha még mindig valami furcsa, álomszerű létben lebegett volna. Aztán kis idő elteltével a szürkület enyhülni látszott, mert felfedezte maga körül a társai körvonalait, pontosabban azokét, akikké lettek a túloldalon.
Oliver zavartan ácsorgott, amint a Tűzsirály kifele tartott a szürkületből, egyre több részletét föltárta előtte. A hajó elvesztette régi, kopott formáját, és újból a pompázatos, vörös színű vitorlássá vált; legénysége is megváltozott, egy furcsa, ismerős-ismeretlen nép fiai és leányai szorgoskodtak azon, hogy újból életet leheljenek a Tűzsirály pompázatos vitorláiba. Láthatólag a változás Oliveren kívül senkit nem érdekelt, mindenki tette a dolgát, a fiú pedig ismét a hajókorlát mellé szorult, nehogy útban legyen.
Lassan kiértek a ködből, egyre tisztult előttük a horizont, és a szél is éledezett odafönt, a vitorlák közelében. Oliver elsősorban Lianit kereste a tekintetével, próbálta elcsípni azt a pillanatot, amikor végre felé fordul. Mintha egész életében erre várt volna. A lány még mindig a hajóorrban ácsorgott, kis idő után megpördült és elrohant Oliver mellett. Rá se nézett a fiúra.
Oliver tátott szájjal bámult Liani után, készült rá, hogy megszólítsa, ám ekkor földrengésszerű remegés futott végig a Tűzsirály testén. Mindezt hatalmas robaj kísérte, az egyik árboc recsegve-ropogva a fedélzetre dőlt. A fiú megkapaszkodott a korlátban, nehogy vízbe essen, közben tekintetét a tengerre szegezte. A maguk mögött hagyott szürkületből fekete vitorlák kúsztak elő. A hajótest felizzott néhány pillanatra a kartácstűz fényében, majd egész sereg ágyúgolyó záporozott a Tűzsirály körül kavargó hullámok közé. Ezúttal egyik sem talált.
A varázsló hajója félelmetes sebességgel fordult, az újabb ágyúsor hatalmas tűzerővel csapott le, az egyik lövedék a Tűzsirály testébe fúródott, egy másik pedig átszáguldott a fedélzeten. Oliver ekkor látta, hogy az ágyúgolyót furcsa, rózsaszínes fény ölelte körbe.
Pár pillanat elteltével ez a különös ragyogás megjelent a Tűzsirály körül is, akár egy mozgó, kavargó gömb, úgy zárta körbe a hajótestet és a vitorlákat. Oliver pillantása ezúttal a varázslónőre esett, Ana merev testtartásban, kezét az ég felé fordítva kántált a már oly sokszor hallott szép, dallamos nyelven. A lány bűbájos pajzsot alkotott a Tűzsirály köré. Kis időre biztonságban érezhették magukat, a lövedékek sorra lepattantak, vagy beágyazódtak a gömb felszínébe. A lángoló, remegő kráterek és repedések gyorsan szaporodtak a pajzs felületén, ám úgy tűnt, mégsem ez lesz a veszte.
Hirtelenjében árnyék vetült a Tűzsirály fedélzetére és annak legénységére. Fekete, anyagtalan massza jelent meg a gömb tetején, amely terjedni kezdett, akár a penész; amerre kinyújtotta csápjait, ott a pajzs elenyészett. A két varázsló párbaja kezdetét vette. Az első néhány percben Ana derekasan helyt állt, elméje megállította a rothadást, amely a pajzsbűbájt emésztette.
Mindeközben a Tűzsirály úgy siklott a hullámokon, mintha motort szereltek volna a belsejébe, vitorlái szinte szétrepedtek az erős szélben. Oliver gyanította, hogy ebben is a varázslónő keze lehetett.
Talán emiatt, vagy csak a másik nép mágusa volt túl erős, Ana hamarosan elvesztette a küzdelmet, a fekete rothadás áttört a védelmén, a pajzs azonnal megszűnt a Tűzsirály körül. A lányt minden csepp ereje elhagyta és ájultan a földre rogyott. Liani azonnal Ana segítségére sietett, letérdelt mellé, majd hozzálátott, hogy biztonságosabb helyre vonszolja. Oliver végre esélyt látott rá, hogy valami hasznosat csináljon, azonnal ugrott és segített Anát a kapitány kabinja mellé vinni.
– Mi történt vele? – kérdezte a fiú.
– Csak kimerült. Majd összeszedi magát – válaszolta Liani meglehetősen nyersen. Pár pillanatra egymás tekintetébe néztek, a lány koromfekete szeme sötét drágakőként csillogott. Oliverben ekkor fogalmazódott meg először a kérdés: ő maga vajon hogy nézhet ki? Ideje ezúttal sem volt rá, hogy sokat elmélkedjen. Ismerős, félelmetes hangot hozott magával a tengeri szél, a fiú fölpattant és tekintetét az égre szegezte. Különös foltot látott a horizonton, valami irtóztató sebességgel közeledett feléjük.
– Na nem… Más már nem is hiányzott! – kiáltotta Oliver, miután felfedezte, hogy nem más, mint egy óriási sárkány tart a hajó irányába. Nem értett a varázslás tudományához, mégis elképesztőnek tartotta, hogy a mágusnak még effajta bűbájhoz is volt ereje azután, hogy párbajban legyőzte Anát. Biztosra vette hát, hogy Memmon mester keze van a dologban, ráadásként ez a szörnyeteg legalább ötször akkora volt, mint a legutóbbi. És azt is tudta, hogy nem fog eltűnni néhány perc leforgása alatt, ahogyan odaát, a Ködön túli világban. A sárkány hatalmas árnyékot vetett, amikor elsiklott fölöttük, szárnyai valóságos szélvihart kavartak a fedélzeten. Oliver épp azon tűnődött, hogy a tengerbe ugorjon-e, vagy a lerombolt árboc vitorlái közé bújjon a hatalmas karmok elől, amikor legnagyobb meglepetésére mély, mennydörgő hang szólt fölöttük:
– Bocsásd meg, fenség, hogy nem jöttem hamarább. De nem mertem közelebb jönni az Átjáróhoz.
Liani a korláthoz futott és integetve kiáltott a sárkánynak, aki néhány szárnycsapás mellett máris messzire került a Tűzsirálytól.
– Bagu! Segíts nekünk, el kell érnünk a partot!
– Ez csak természetes! – rikkantotta a szörnyeteg, és máris tovavitorlázott a másik hajó irányába.
Oliver a Tűzsirály hátuljába futott, hogy láthassa, mi történik, még mindig nem akarta elhinni, hogy az óriási, beszélő sárkány voltaképp a segítségükre sietett. Hirtelenjében fel sem tűnt neki, hogy tökéletesen megértette a szörnyeteg szavait.
Bagu hamar elérte a varázsló hajóját. Kezdetben lángok csaptak föl a fekete vitorlák között, ám ezeket Memmon mester hamar eloltotta egy ügyes bűbáj segítségével. Ezután a sárkány saját kezébe, vagy inkább mancsába vette az ügy irányítását, szó szerint, hiszen valahányszor lecsapott, karmait a hajótestbe mélyesztette. A vitorlást több ízben a levegőbe emelte, hogy aztán hatalmas csobbanással visszadobja. Megtehette könnyűszerrel, hiszen legalább háromszor akkorára nőtt, mint a varázsló hajója. Oliver egészen addig figyelte az eseményeket, míg a Tűzsirály elég messze siklott, a sárkány apró folt lett a horizonton, végül teljesen eltűnt.
Végre nyugalom költözött a fedélzetre, Ana is éledezni kezdett, miután Liani vízzel kínálta. Oliver időközben visszasomfordált jól megszokott helyére, a kabin közelébe, a korlát mellé. Érdeklődve nézett végig a többieken, végre volt ideje rá, hogy mindenkit alaposan szemügyre vegyen. Liani valóban oly gyönyörű volt, akárcsak álmaiban, vagy ha lehet, még szebb, hiszen itt állt előtte, hús-vér valójában, tekintetében élet és elevenség csillogott. Míg odaát, a Ködön túl leginkább úgy látta, akár egy jól sikerült festményt. Ana ifjú, öntelt boszorka volt, fekete haját olyan hosszúra növesztette, hogy kis híján a földet söpörte. Fürtjeit bizonyára valami rendkívül rafinált formában hordta, ám párbaja a mágussal olyannyira megviselte, hogy elegáns frizurája tönkrement, szénaboglyaként keretezte helyes, kerek arcát. Jiko, a Tűzsirály fedélzetmestere apró öregúrból termetes, fiatal férfi lett, de a legmegdöbbentőbb változást mégis Tiburon részéről tapasztalta. A hatalmas óriás meglehetősen alacsony, köpcös, páncélt viselő katona alakját öltötte magára, még Liani is magasabb volt nála, legalább fél fejjel. Kezében sétapálca helyett már méretes pallost tartott, a jellegzetes sárkányfej motívum ezúttal a markolatot díszítette. A lány sem esernyőjét, hanem elegáns, vékonypengéjű kardját szorongatta.
Ahogy Oliver végignézett a többieken, a legénység tagjai is hasonlóképp bámultak őrá. Most, hogy visszanyerte eredeti formáját, sokkal nagyobb érdeklődést tanúsítottak iránta. A tétlenségnek végül az egyik matróz vetett véget, aki néhány szerény kiáltás mellett figyelmeztette a csapatot, hogy szárazföld felé közelednek. Oliver ekkor döbbent rá, hogy szinte már minden szót megért a körülötte lévők beszédéből. Mintha álomból ébredt volna. Mintha az elméje újból eltöltekezett volna valamivel… valamivel, ami az emberek világából hiányzott. Ideát viszont oly sűrűn volt jelen, hogy ott érezte minden egyes tárgyban, minden élőlényben, minden lélegzetvételkor. Lelkéről mázsás súly szakadt le, mintha évtizedek után börtönből szabadult volna…
A Tűzsirály törött árboca, megtépázott vitorlázata, sérült teste ellenére gyorsan siklott a tenger hullámain. Oliver mindeközben elbűvölten bámulta a világot, ahová csöppent, hiszen eddig nem volt lehetősége szabadon, nyugodtan nézelődni. Hihetetlen volt az a rengeteg éles, telt szín, ami körülvette, az óceán, az ég, a távolból előbukkanó szárazföld, mind-mind ragyogott, akár egy festményen. Hosszú évek szürkesége után úgy érezte, szétfeszíti a fejét, kicsit szédült is, ám hamar hozzászokott. Nagyon hamar.
A fiú furcsa, megfoghatatlan izgalmat érzett, amint mind közelebb kerültek az öbölhöz. Egy hatalmas, gyönyörű város képe bontakozott ki a szeme előtt, a kikötőben a Tűzsirály kisebb-nagyobb testvérei, pompázatos vitorlások vesztegeltek. Bár az árbocok, kötelek, csigák tengere szinte az eget érintette, a mögöttük húzódó, fallal körülvett várost még ennél is sokkalta magasabbra emelték. A házak, karcsú tornyok, függőhidak erdeje oly színes, csodás látványt nyújtott, mintha hirtelenjében egy mesekönyv oldala elevenedett volna meg a fiú szeme láttára. Semmire nem emlékezett a régi életéből, mégis minden ismerős volt, érezte, hazaérkezett. A hangok és illatok a tudatalattija legmélyét csiklandozták, feje fölött hófehér, habkönnyű sirályok rikoltottak a szélben, a befutó hajók kolompjai még a kikötői forgalom zaját is túlharsogták.
Oliver órákig tudott volna nézelődni, szótlanul, heves szívdobogással a mellkasában, ám kis idő elteltével ismerős hangra lett figyelmes. Tekintetét ezúttal az égre szegezte, Bagu, a sárkány közeledett feléjük. Néhány szárnycsapás, és máris fölöttük volt, a hatalmas szörnyeteg úgy körözött, akár egy közönséges sirály. Mély, öblös hangján pedig ezt rikkantotta:
– Üdvözöllek idehaza, Odayin herceg! – Azzal tovabukfencezett a felhők között, mintha nem is sárkány volna, hanem valami pajkos pillangó vagy énekesmadár.