Andrew Lucas McIlroy: Álmokon túl – 6. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

A kis csapat a közeli parkban talált beszélgetésre alkalmas helyet. A füves területen ugyan piknikeztek néhányan, a tóparton is akadt pár ember, ám Liani nem bánta, ha mások is hallják a mondandóját. Oliver kezdetben kissé feszélyezve érezte magát, gyakorta pillantott a közelükben sétálgató családokra, párokra, ám hamar rájött, hogy senki nem törődik velük. Egyedül Tiburon okozott némi feltűnést, őt gyakorta megbámulták.

A lány lelkesen magyarázott, ha kellett mutogatott, hadonászott, ha arra volt szükség, akkor a porba térdelt és kezdetleges kis térképet rajzolt a világáról. Összességében úgy nézett ki, mint egy fanatikus film- vagy könyvrajongó, aki éppen az élményeit osztotta meg a barátaival, így valóban senki nem furcsállta a dolgot.

Oliver egy különös történetet hallott Aghar birodalmáról, ami a hatalmas óceánon túl fekszik, és amelynek uralkodója a nagytiszteletű Tanial herceg, akit hamarosan császárrá koronáznak. A lány és csapata egy átjárón keresztül érkezett ebbe a világba, amit ők egyszerűen csak a Ködön túlnak hívtak. Küldetésük célja pedig nem más volt, mint hogy a fiút megtalálják és hazavigyék.

Mindez hihetetlennek tűnt, már-már lázálomnak vagy egy őrült képzelgéseinek. Ám ahogy Oliver belegondolt az elmúlt hetek, hónapok eseményeibe, sőt, egész életébe, furcsa látomásai és álmai egyre inkább értelmet nyertek.

– Ez a világ… meglehetősen furcsa – szőtte tovább a mondandóját Liani, miközben szemét le sem vette a csillámló tóról és lakóiról, a hófehér hattyúkról. Úgy tűnt, végre talált valami szépet is a Ködön túli birodalomban. – Közülünk nem sokan jártak itt, de tudjuk, hogy minden megváltozik, amint áthajózunk az Átjárón. Minden, a ruha, amit hordunk, az ékszerek, a tárgyaink… Mi magunk is, a külsőnk. Talán azért lehet, mert a Ködön túl meghal minden bűbáj. Úgy mesélik, hogy az idők kezdetén a világok a mágia esszenciájából születtek, a teremtmények, a növények és állatok. Éppen ezért az emberek világa furcsa, torz… sérült. Valami történt itt egykoron…

– Micsoda?

– Ezt senki nem tudja… Korokkal ezelőtt a mi világunkban is számtalan átjáró létezett, ám ezek megsemmisültek. Mostanra csupán néhány tükörkapu maradt, az egyik az emberek világába vezet. De senki nem jön ide…

– Mert megváltoztok?

– Igen…

– Én is… másként nézek ki? – kérdezte Oliver. Liani mellett ült a padon, ám mégsem tudta jól érezni magát, mert Tiburon folyvást ott járőrözött mögöttük, és árgus szemmel figyelt.

– Igen… – mosolyogta a lány. – Teljesen másként. Nehéz volt megtalálnunk téged, mert csak Ana, a varázslónő praktikáiban bízhattunk.

– Mondjuk, használhattátok volna az internetet – vigyorogta Oliver, hiszen jól tudta, hogy a lánynak fogalma sincs róla, miről beszél. – Egyébként, van még egy fontos kérdésem. Ha mindez igaz, amit elmondtatok, hogy a fenébe kerültem ide?

Úgy tűnt, elérkezett beszélgetésük legkínosabb pontja. A lány zavartan forgatta a szemét, majd hirtelen fölpattant a padról. Tiburon mellé szaladt, az óriás lehajolt hozzá, ő pedig valamit a fülébe súgott. Ezután váltottak pár szót a saját nyelvükön, majd Liani ismét Oliverre mosolygott, bár ezúttal kissé kényszeredetten:

– Erről sincs semmi emléked?

A fiú megrázta a fejét. Cecil nénitől sokszor hallotta a történetet, miszerint a tengerparton találták őt, még gyerekként. Talán hajótörést szenvedett? Ráadásul ez újabb kérdést is felvetett:

– Na várjunk csak. Azt hiszem, mégsem én vagyok az emberetek.

– Miért?

– Mert… Ezzel a külsővel nem csak úgy előugrottam a semmiből. Felnőttem… gyerek voltam, vannak emlékeim a gyerekkoromról…

A lány még zavartabban forgatta a fejét:

– Az meg hogy lehetséges? Nem értem… Tiburonnal azt beszéltük, hogy talán a hosszú évek, amit a Ködön túl töltöttél, elvették az emlékeidet… Niben mester is említett hasonlót… De ez nem magyarázat a gyermektestre…

– Mi szabja meg a külsődet, ha átlépsz az átjárón? – kérdezte a fiú.

– Nem tudjuk. Talán semmi, véletlen. Vagy egy belső tulajdonságod. A fegyvereink átalakultak… – A lány kétségbeesetten bandzsított rá az esernyőjére, majd folytatta. – Viszont a hajónk hajó maradt. Csúf és ütött-kopott, de hajó…

– Kész szerencse! – mosolyogta Oliver. – Képzeljétek csak el, ha hirtelenjében… mondjuk… tésztaszűrővé változott volna alattatok!

Tiburon szúrós, szigorú tekintete azonnal letörölte a vigyort a fiú képéről. Mielőtt még a helyzet kínosabbá vált volna, Liani közbelépett:

– Egy a lényeg, te vagy, akit keresünk. Tudom. Elfogadod a védelmünket és a segítségünket, hogy hazajuttassunk?

– Nem válaszoltál egy kérdésemre. Hogy kerültem ide?

– Igazság szerint… ezt mi sem tudjuk pontosan. Talán elvesztél, vagy valami hasonló. – A lány elpirult, sűrűn pislogott, és feltűnően kerülte Oliver tekintetét. A fiú azonban érezte, hogy ennél többet úgysem fog kihúzni belőle, így újabb fontos kérdést tett föl:

– Miért kell hazavinnetek?

– Nem hagyhatjuk, hogy egyedül legyél… Biztos nagyon magányos vagy…

Oliver gyanakvása kissé enyhült, nagyot sóhajtott. Valóban… egész eddigi életére egyetlen jelző volt hivatott: magányos. Ha mindez igaz, ha nem álmodik… végre rálelt a magyarázatra. Hogy miért volt oly idegen számára minden és mindenki, még saját képmása is.

Liani, bár kissé bizonytalanul, így folytatta:

– És… unokatestvéred, a trónörökös is látni kíván. Szükségünk van rád. Hogy pontosan miért… Erre nincs fölhatalmazásom, ő fogja elmondani neked. Ha visszajössz velünk.

– Fölhatalmazás… szép. És elvárnátok, hogy fejeset ugorjak a semmibe? Anélkül, hogy az orromra kötnétek bármit is?

– Bízhatsz bennünk! Hiszen az életedet is megmentettük.

– Ja, igen. A sárkány. Következő kérdés. Az mi a fene volt, és hogy került ide?

– Nem csupán mi érkeztünk Agharról. Hogy pontosan hányan lehetnek, azt nem tudom, mindenesetre egy biztos: Atianar mágusa, Memmon a közelben van, ő idézte meg a sárkányt, szerencsére ebben a világban az ő varázslata sem élhet sokáig.

– Nem ez az első, hogy megpróbáltak megölni… –Oliver a metróban történtekre gondolt, felsejlett előtte a két különös fickó képe, és a lények, akikké változtak. Hát valóban nem őrült…

– Látod? Amilyen gyorsan csak lehet, vissza kell jönnöd velünk. Akár azonnal indulhatnánk, a hajó odalent várakozik az öbölben. Felvitorlázunk a Nagy Városig, majd az Átjáróhoz.

Liani kiszaladt a parkot átszelő kis földútra, mintha máris indulásra készen állna. Tiburon is csatlakozott hozzá, úgy tűnt, az óriás is teljességgel készpénznek veszi, hogy küldetésük első fele sikerrel járt, és Oliver velük tart.

A fiú azonban tétovázott, még az is percekbe telt neki, hogy fölkászálódjon a padról.

– Hát… Sharstonba amúgy is vissza kell mennem a holmimért, a lakásomba… De ha nem haragudtok meg, én inkább busszal mennék odáig.

– Busszal?

– Igen, az egy nagy jármű, amibe sokan beférnek. És aránylag gyors…

– Régen szerettél vitorlázni…

A fiú erre már nem mondott semmit, csak megvonta a vállát. Akárhogy is, azért még annyira nem bízott bennük, hogy vakon kövesse őket. Abban reménykedett, hogy a Sharstonba vezető út egy kis haladékot jelent számára. Amíg átgondolhatja a dolgokat.

A lány végül csípőre tette a kezét, és felszegett fejjel ennyit mondott:

– Jól van. De mi is megyünk.

***

A barna színű, ütött-kopott távolsági busz már dugig volt, amikor begördült a raindale-i állomásra. Oliver bölcsen és türelmesen kalauzolta védelmezőit a földi közlekedés útvesztőiben. Először is elmagyarázta Tiburonnak, hogy az idős néniket nem illik megfogni és arrébb tenni a lépcsőről, mint egy zsák krumplit, hogy védence, Liani rangjának megfelelő tiszteletet kapjon és elsőként szállhasson föl a furcsa járműre. Aztán következett a jegy megvásárlása.

– A pénzedért jegyet kapsz, egy kis darab papírt. Azzal bárhová elutazhatsz – magyarázta Oliver, és tárcájából már elő is készítette a kívánt érmemennyiséget.

– Nekünk nincs pénzünk – mondta Liani egyszerűen.

– Nem baj, meghívlak titeket. Bár a barátodnak… meglehet, hogy pótdíjat is kell fizetnem…

– kacsintotta Oliver, és mivel látta, hogy a lány nem érti a poén lényegét, hozzátette: – A súlya miatt.

Erre már Liani is elmosolyodott, majd halkan hozzátette:

– Sssss… még meghallja.

– Azt hittem, nem ért minket.

– Sok szót ismer…

– Miről pusmogtok ti itt? – kérdezte az óriás, és egész közel hajolt védenceihez.

Liani a saját nyelvükön válaszolt:

– Ó semmit, csupán érdeklődött, hogy ki is vagy te valójában. Mondtam, hogy a testőröm.

Tiburon, valami berögződött kényszer miatt, hirtelen haptákba vágta magát, és harsogva, büszkén jelentette:

– Tiburon Alaskar, a császári testőrség parancsnoka és hivatásos, udvari cápavadász!

Liani kacagva lefordította a férfi szavait, Oliver a szemét meresztgette:

– Cápavadász? Te jó ég…

Az óriásnak egyáltalán nem esett jól, amiért kikacagták, különösen, hogy nem is értette, miért. A lányra nem haragudhatott, a fiúval kapcsolatban viszont már készült, hogy egy jól irányzott nyaklevessel ellensúlyozza a sérelmeit. Oliver azonban még idejében sorra került, föllépett a busz lépcsőjén, itt pedig a férfi már nem érte el. Vagy legalábbis nem akart nagyobb feltűnést kelteni a különös jármű belsejében.

A fiú megvette a jegyeket, majd mindhárman a busz hátsó részébe verekedték magukat. Pár percen belül elhagyták a raindale-i állomást, bár a busz tömve volt, egy ülőhely mégis akadt Oliver mellett:

– Gyere, ülj le! – mondta a lánynak.

Liani úgy kapaszkodott, mintha az élete múlt volna rajta, apró ujjai egészen elfehéredtek. Arca nemkülönben. A fiú elgondolkodott rajta, hogy valóban szörnyű élmény lehet először utazni egy ilyen rakás, döcögő ócskavason.

– Nem kell, tényleg… – suttogta a lány.

– Hosszú út lesz, ülj le. Meglátod, úgy majd jobban érzed magad. – Oliver átvette a lány esernyőjét, hogy legalább azzal ne kelljen bajlódnia, és könnyebben leülhessen. Liani halványan elmosolyodott, a fiú mellé oldalazott, majd egy éles kanyarban akarata ellenére belehuppant az ülésbe.

– Így ni – vigyorogta Oliver.

– Valóban jobb. Sokkal.

A fiú lenézett a keze közt lévő ernyőre, azon tanakodott, hogy visszaadja-e a lánynak, hiszen láthatólag nagyon ragaszkodott hozzá. Annak ellenére, hogy már napok óta egy csepp eső sem esett.

A látomás oly hamar jött, mint általában, Oliver hirtelenjében azt vette észre, hogy egy kecses tőrkard pengéjét tartotta a kezében. A fegyver kosár része valami rózsaféle virágot mintázott, ezt nem tudta jobban megnézni, mert a kép pillanatok alatt szertefoszlott, és újból a régi, fekete esernyőt szorongatta. A fiú zavartan Lianira nézett, a lány elmosolyodott:

– Te is láttad… ugye?

– Igen… azt hiszem…

– Mióta megérkeztünk, és más formát kaptunk… én is sokszor látok dolgokat… Mintha álmodnék… Te… semmit nem változtál… bár nem tudom, hogy az idő a Ködön túl…

– Láttál… engem? Úgy, ahogy… régen?

– Igen…

Oliver zavartan átnyújtotta Lianinak az esernyőjét. Mosolyuk egyre kényszeredettebb lett, és rendkívül kínos csönd állt be köztük. Hol egymás szemébe néztek, hol elszégyellték magukat, és a mellettük száguldó tájat figyelték. Oliver egyre biztosabb volt benne: ez a lány… valóban ismeri… méghozzá egész közelről… Érezte, hogy az emlékei mind-mind ott buzognak a tudata mélyén, de egyszerűen képtelen előcsalni őket. Végül, hosszú percek után ezt kérdezte:

– Mi… akkor ezek szerint már elég régóta ismerjük egymást…

– Igen… gyerekkorunk óta…

– És… mi…

– Voltaképp, szegről-végről rokonok vagyunk.

– Rokonok? – Oliver igencsak igyekezett, hogy csalódottsága ne érződjék ki a hangjából.

– Igen, mondhatni… – Liani ismét elfordult, tekintetét a kinti tájra szegezte. Csupán akkor rezzent össze, amikor egy éles kanyarnál a fiú véletlenül a vállát fogta meg az ülés támlája helyett.

***

Az öreg villa már több mint fél évszázada üresen állt, legutóbb akkor laktak benne, amikor tulajdonosai a bombázás elől vidékre menekültek. Azóta senki nem lépte át a Lawman-rezidencia küszöbét. Pedig a ház lenyűgöző helyen állt, sziklák tetején, közel a tengerhez. Amikor hatalmas vihar tombolt odakint az óceánon, a hullámok néha oly óriásira nőttek, hogy hófehér tajtékuk szinte a ház oldalát verte.

A kilátáson kívül más érdeme nem igen maradt az épületnek. A falak megroggyantak, mindent por, pókháló lepett el, a pincében egerek, csótányok futkostak, a padláson denevérek fészkeltek. Az épületbe nem vezették be a villanyt, sem a gázt, sem a vizet, mindezek tükrében aligha csodálkozhatott bárki, hogy ingatlanügynökök több generációja árulta már az ősrégi Lawman-rezidenciát, sikertelenül.

Ám ezúttal úgy tűnt, hogy mégis új lakók érkeztek. Ha a helyiek közül valaki kirándulni vagy csupán sétálni indult Raindale városka tengerpartjára, láthatta, hogy bizony rendkívül különös szerzetek mozgolódtak a villa kertjében. A legtöbben így gondolkodtak: bizonyára egy csapat szakadt csöves… Mások pedig híresztelték, hogy végre sikerült elcsípniük a Lawman-rezidencia sokat emlegetett szellemeit. Az új lakók korántsem voltak kísértetek, bár valóban furán viselkedtek.

Kezdetnek mindjárt ott volt a két férfi, akik le s föl járkáltak a bejárati kapu előtt. Őrökből jutott a tornácra, sőt a tetőre is, bár ez utóbbi meglehetősen veszélyes vállalkozás volt a foghíjas cserepeket és düledező kéményeket tekintve. Továbbá marcona külsejű férfiak és asszonyok járőröztek a villán belül is, tagadhatatlan tényként, hogy a Lawman-rezidencia valóságos erődítménnyé vált. Rendkívül fontos személy lakhelyévé.

Bár csupán pár napja érkeztek, a varázsló máris otthon érezte magát, a sötét, lefüggönyzött, bedeszkázott épület saját kis birodalmára, a laboratóriumra emlékeztette. Maga is hasonló volt: komor, tekintetéből hiányzott a vidámság vagy bárminemű érdeklődés a halandó világ dolgai iránt. Fél életét sötétben, lombikok és varázsfőzetek közt töltötte, soha nem látta a napfényt. Fajtája a föld alatt élt, már korok óta.

Memmon mester tökéletesen megelégedett a búvóhelyükkel, a sziklák tetején álló épületet már akkor kiszúrta maguknak, amikor hajójuk lehorgonyzott az öbölben. Szerencséjük volt, amiért a villát üresen találták, bár a lakókkal sem lett volna sok gondjuk. Néhány csontvázzal több a szekrényben, az már oly mindegy… A férfi saját lakosztályának az egyik hálószobát választotta, bár a gerendákon csüngő denevérek nem zavarták, a rendetlenség és por már annál inkább. Néhány apróbb bűbáj segítségével megpróbálta rendezettebbé, tisztábbá változtatni a termet, ám rendrakó, illetőleg portalanító varázslatai nem éltek tovább néhány percnél. Bár amúgy sem talált sok bútort a lakosztálya mélyén, egy óriási ágy, nehéz ruhásszekrény, csupán ennyi maradt a Lawman-rezidencia tulajdonában. Valószínűleg azok a holmik, amik túl nagyok voltak ahhoz, hogy különösebb előkészület nélkül ellopják őket.

Bár a szoba nem sok luxussal kecsegtetett, az erkélyről való kilátás lenyűgöző volt. Memmon mester általában nem fecsérelte az idejét ilyesmivel, mégis órákat töltött azzal, hogy az alant hullámzó, felkorbácsolt tengert bámulta.

– Kicsit olyan, mint odahaza – jött egy lágy, ám annál határozottabb hang a szoba rejtekéből. Memmon mester megfordult és apró mandulaszemét az ágy körül sétálgató fiatal fiúra emelte, aki így folytatta:

– Ez a világ szörnyűséges… Csak a tenger, az ugyanolyan. A kilátás a Nagy Vízre, akárcsak odahaza.

– Ahogy mondod, fenség. Bár a színek… Mintha gonosz bűbáj, átok ülne az egész szigeten. – Memmon mester végignézett saját öltözékén, majd szemrevételezte a kézfejét és a tenyerét is. Szürkének látta önmagát, ahogy körülötte minden mást. Ezután ismét a fiúra nézett és elgondolkodott. Miként lehetséges az, hogy a dicső Jariath dinasztia leszármazottja, a hatalmas Atianar király egy taknyos kölyök testét kapja a Ködön túli birodalomban? Persze meglehet, hogy az itteniek teljesen másként tartják számon az életkorukat… Úgy tűnt, az uralkodót egyáltalán nem zavarta előnytelen külseje, bár valószínűleg nem is volt tudomása róla. Minek is érdekelné, hiszen csupán pár napig maradnak. Reményeik szerint.

– Átok… – morogta a fiú, és szép arca fintorba torzult. – Talán mégiscsak a katonáimat kellett volna küldenem. Bár ezekkel sem megyünk sokra. – Atianar úr letekintett a keze ügyében lévő fekete ernyőre. Láthatólag fogalma sem volt, mire való. Az ajtónál strázsáló őrök ugyanígy tettek, bár egyikük ügyesnek bizonyult: rájött a roppant bonyolult szerkezet működési elvére, és kinyitotta az esernyőjét.

A fiú így folytatta:

– Mindannyian hasznavehetetlenek vagytok. Ti a fegyvereitek nélkül, te pedig, Memmon uram, a varázserőd nélkül!

A két katona és a varázsló is heves tiltakozásba kezdett:

– Nagyuram, nem a mi hibánk! Odayin Elvoran valami varázslathoz folyamodott… Amikor épp a közelébe értünk, szörnyű hangot hallottunk, mintha egy banshee sikoltott volna! Kis híján beleőrültünk, azt hittük, meghalunk! Az a furcsa kocsi pedig, amiben utaztunk… mindenkit a földre dobott!

– Odayin Elvorannak soha nem volt varázsereje, de ha lenne is, egyetlen pillanatra sem használhatná itt, a Ködön túl! Erre csak én vagyok képes… – mormogta Memmon úr, majd az uralkodó felé pördült: – Bocsásd meg, fenség… Talán úgy látod, hogy kissé túlbecsültem az erőm… de biztosíthatlak, hogy legközelebb…

– Nem. Te magad mondtad. Ebben a világban minden varázslat halálra ítélt. Nézz körbe, a legnagyobb udvari mágusommal utaztam, és egy ilyen koszos lyukban kell töltenem az időmet.

– Csupán néhány nap…

– Elvesztettük szem elől. Ki tudja, hová az ördögbe utazott már megint…

– Újból megtalálom neked, fenség…

A fiú bosszúsan legyintett, majd hirtelen megpördült, mert hatalmas robaj kelt életre a szoba túlfelében, a bejáratnál. A kétszárnyú ajtó kis híján kiszakadt a helyéből, a küszöbön egy tagbaszakadt őr állt, kissé kreolos, leginkább mexikói vonásokat kapott a Ködön túli világtól. A szobában strázsáló katonák is pórul jártak, a kicsapódó ajtószárnyak alaposan fejbe kólintották őket.

A küszöbön toporgó férfi, mihelyst meglátta az uralkodót, rögtön meghunyászkodott és hajlongva motyogta:

– Bocsáss meg, fenség… nem tudtam, hogy jelenléteddel megtisztelted Memmon mester hajlékát…

A varázsló utálkozva morogta:

– Mert nekem nem jár az az alapvető udvariasság sem, hogy kopogsz az ajtón.

– Nem. Vagyis igen, csak…

– Történt valami? – kérdezte a fiú.

A férfi fölegyenesedett, még mindig nem mert az uralkodóra nézni, tekintetét valahová a penészes tapéta mintázatára szegezte:

– Találtunk valamit… idebent a házban. Aminek talán hasznát vehetnénk. Kérlek, kövess, fenség. Memmon mester… – A férfi elhúzódott az ajtóból, és udvariasan kivárta, amíg mindkét feljebbvalója a folyosóra lépett. Ezután a kis csapat élére állt, hogy kalauzolja őket a folyosók és lakosztályok labirintusában. Veszélyes utazás volt ez, különösen a lépcsőn, minden lépésük nyomán hangos reccsenés, nyikorgás visszhangzott a villa falai között.

Úgy tűnt, hogy a földszinten lévő terem megúszta az idő pusztítását, és a tolvajok is elkerülték. Talán azért, mert hatalmas, kétszárnyú bejáratát egy óriási lakattal zárták el az illetéktelenektől. A megmaradt bútorokat fehér lepedőkkel fedték le, amelyek megsárgultak az évek alatt. A király és varázslója érdeklődve jártak a különös kísértetek között. Bár a szobának méretes ablakai voltak, a legtöbbet bedeszkázták, az üvegen vastagon ült a kosz, így a teremben félhomály uralkodott.

Memmon mester megpróbálkozott egy apró varázslattal: rezgő, fehér lángot idézett meg, amely a feje fölött lebegett és mindenhová követte őt. A fény ugyan nem élt sokáig, néhány percen belül semmivé foszlott, ám legalább addig jó szolgálatot tett, amíg a katonák megmutatták, mire bukkantak. A lepellel takart bútorok között volt egy igen méretes tárgy is, a padlótól szinte a mennyezetig ért. A falnak támasztva, vastag porréteg alatt várta, hogy valaki újból felébressze.

– Itt van – mondta a katona, aki egészen idáig kísérte a herceget és varázslóját. A férfi egyetlen mozdulattal lerántotta a leplet, alóla cirádás keretbe foglalt, hatalmas tükör bukkant elő.

Memmon mestert lenyűgözték a látottak, sokáig csodálta a keret kacskaringós faragásait, a virágokat, leveleket, szárnyas angyalokat és más furcsa, Ködön túli lényeket. Leginkább mégis a tükör fényes, hibátlan felülete vonta magára a figyelmét.

Az uralkodó csupán ennyit fűzött hozzá a látottakhoz:

– Pompás. Használhatjuk valamire ideát?

– Hogyne, fenség. Ez… hatalmas ajándék. – Memmon mester a kezét végigfuttatta a tükör hideg felületén. – Utazhatunk, akárcsak odahaza… Különös. – A szemét összehúzta, pár pillanatra felsejlett előtte valódi képmása: Pompázatos, bíborszínű talárja, arany ékszerei, hosszú, hófehér haja, narancsszínű szeme és méretes fejdísze. A látomás csupán néhány másodpercig tartott, ezután a tükör megremegett, akár a tó vize, ha kavicsot hajítanak belé. A férfi így folytatta:

– Ez a világ más, mint a miénk. Odaát nincs semmi. Csupán üresség. Ám rengeteg csatornát látok, mintha ennek a birodalomnak minden egyes szeglete tükrökkel volna tele. Bárhová utazhatunk. Hamar megtaláljuk, nagyon hamar. – Amint ezt kimondta, fényvarázslata semmivé foszlott, és ismét félhomály ereszkedett a szobára.

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.6/10 (7 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük