[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul ” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Tiburon és a lány már órák óta kuporogtak a rejtekhelyükön, egy öreg, vastag fa lombja között. Kellemes estét fogtak ki, a levegő lehűlt ugyan, ám korántsem volt az a hideg, őszies időjárás, mint pár nappal azelőtt. Menedékük az erdő szélén állt, tökéletes rálátásuk nyílt a völgyben elterülő Ralson-tanyára. Mindketten csendben figyeltek, azt is szó nélkül hagyták, amikor a különös jármű begördült az udvarba. Tiburon végül úgy ítélte meg, többet kell látnia ahhoz, hogy eredményesebb legyen a megfigyelő munkájuk, így a hátizsákja után nyúlt. Egy hatalmas, katonai távcsövet emelt ki belőle, homlokráncolva, dühösen forgatta.
– Ez meg mi a rügyes rosseb? – morogta bosszúsan.
A lány csak egy futó pillantást vetett a tárgyra, majd közömbösen kijelentette:
– Talán valami messzelátó. Úgy vettem észre, hogy a tárgyaink a Ködön túl megtartják valamelyest a funkciójukat. Vagy legalábbis a formájukat… – A lány megilletődötten nézett le az esernyőjére. – Bár… erről fogalmam sincs, hogy micsoda lehet…
– Az ördögbe is! – Tiburon belenézett a távcső lencséibe, de mivel fordítva tartotta, ahelyett, hogy közelebb hozta volna, egészen aprónak látta a körülötte lévő dolgokat. Végül fogta magát és dühében belehajította a sötétségbe. Miután eldobta, már rögtön meg is bánta, a különös tárgy voltaképp féltve őrzött, aranyozott távcsöve volt, valóságos ereklye, amelybe varázslatos rúnák képét és a császári címert vésték. Védencére pillantva csupán ennyit fűzött a dologhoz: – Ez a hely valóban szörnyű… Hogy élhetnek így?!
– Hát, nem lehet könnyű nekik, annyi bizonyos. Neki főleg nem… – A lány a tanya felé intett.
– Mindjárt elsírom magam.
– Szerinted… tényleg nem ismert meg? Lehetséges, hogy ennyi idő alatt elfelejtse a nyelvünket?
– Egy nagy elnáspángolás. Az kell neki.
– Tiburon… Nem azért jöttünk, hogy fölhánytorgassuk neki a múltat. Szükségünk van rá, haza kell vinnünk.
– Tudom, tudom. De azért azt ne várd tőlem, hogy megbocsássak neki.
– Nem, nem várom… – suttogta a lány, és visszakúszott a fa törzséig, itt kényelembe helyezte magát, hátizsákját a feje alá rakta. – Azt hiszem, alszom kicsit…
– Már épp kérni akartalak rá.
– Ma már nem hiszem, hogy történne valami érdemleges… – A lány lehunyta a szemét, valóban nagyon elfáradt. Annak ellenére, hogy teljesen ismeretlen világba érkeztek, a helyzet cseppet sem volt idegen számára; odahaza gyakran éjszakázott fa tetején, többnyire csak szórakozásból. A levelek zizegő éneke, az éjszakai erdő illata, mind-mind ismerős volt számára, a közeli lombkorona közt huhogó bagoly nemkülönben. Igen hamar elaludt, néhány perc múlva még utoljára, félálomban ezt motyogta:
– Azért furcsa… Észrevetted? Vajon miért olyan szürke minden..?
***
Ezúttal álom volt, semmi más, mégis oly valósághű. Az elmúlt napok nyugalma után Oliver szinte meg is feledkezett a látomásairól, ám aznap éjjel ismét különös képek peregtek a szeme előtt. Újból látta a furcsa, mégis ismerős világot, és a gyönyörű angyalt a domboldalon. Ki tudja, miért, ám ez alkalommal még közelebb érezte magához, mint eddig bármikor. Ám váratlanul valami megváltozott. Eltűnt a szeme elől a mező, vízesés, távoli kastély képe, helyette sötét, rideg teremben állt. Mintha egy ódon kastély falai közé repült volna, előtte, a mintás kőpadlón tűz éledezett. Lángok… ám ezek is oly különösnek tűntek. Éjfeketén nyújtóztak, tekergőztek, akár egy taszító kígyófészek vagy férgek tucatjai. Oliver dermedten állt, érezte, hogy valami rossz történik, mégsem tett semmit. A tűz egyre terjedt, hamarosan akkorára nőtt, akár a terem maga, a lángok közt pedig óriási madár ropta félelmetes káosztáncát. A fekete főnix felemésztett, lerombolt mindent, a régi nyugodt, mesebeli, színes álomvilág maga volt a káosz…
Olivert egész éjjel rémálmok gyötörték, csak hajnaltájt tudott megnyugodni, így sokáig aludt. Mire felöltözött, Cecil néni az ebédet is elkészítette.
A fiú jó ideje a fejébe vette, hogy munkát kerít magának a környéken, de aznap már nem lett volna értelme, hogy bemenjen a városba. Jobb ötlete nem maradt, így ismét szeretett könyveihez fordult. Kezdetben a tornácon olvasott, majd mivel igen szép, tavaszias idő volt, elhatározta, hogy sétál kicsit a közeli erdőben. Fölpakolta a könyveit és egy rakás süteményt, így indult útnak.
Oliver gyerekkorában sokat sétált a fák között, szinte egyenként ismerte valamennyit. Raindale azon szerencsés kisvárosok közé tartozott, amelyeket elkerült az úgynevezett „fejlődés”, így a közeli erdők érintetlenül maradhattak, és a fák többsége már évszázadok óta, háborítatlanul növekedhetett. Oliver ugyan a dombtetőre érve rálátott a messze húzódó autópályára, ez pár éve még nem volt így, ettől eltekintve tökéletes nyugalom, béke uralkodott a környéken. A fiú letelepedett az egyik fa tövébe, elővett egy könyvet és a süteményeket, majd hamarosan irtóztató gyorsasággal falta valamennyit, mind a betűket, mind az édességet. A dombról rálátott a tanyára is; Cecil néni azzal foglalatoskodott, hogy a párnákat és az ágyneműt kipakolta a párkányokra.
A fiú éppen szünetet tartott két fejezet között, amikor furcsa neszre lett figyelmes. Semmi rosszat nem sejtett, hiszen ahogy az öreg fák, az erdő állatai is békében éltek Raindale közelében, akadt itt szarvas, róka, menyét és még ki tudja, mi minden.
Oliver gyanútlanul fordult meg, alaposan kikerekedett a szeme, amikor két alakot fedezett fel a fák között. Ijedsége csupán néhány pillanatig tartott, hiszen a lány, akivel szembe találta magát, cseppet sem volt félelmetes. A mellette ácsorgó óriás már sokkal inkább, de Oliver hamar fölismerte a téren látott külföldi csajt, így semmi rosszat nem gyanított.
A fiú fölpattant a földről, és vidáman kérdezte:
– Hát ti? Eltévedtetek? – Hirtelen eszébe jutott, hogy a két ember valószínűleg semmit nem ért abból, amit mond. Főtt is a feje amiatt, hogy miként fogja visszakalauzolni őket a főútra. Azonban legnagyobb meglepetésére a lány megszólalt, csaknem tökéletes kiejtéssel:
– Most már értesz?
Oliver döbbenten dadogta:
– Igen… Jól titkoltad, hallod-e. Bizonyára nagyon mókás dolog volt átverni engem a palánkon.
A két idegen egymásra nézett, a lány tanácstalanul, a férfi bosszankodva. Végül ismét a lány vette föl a beszélgetés fonalát, egyenesen Oliver szemébe nézett, pár lépést közeledett hozzá:
– Nem ismersz meg? Mi vagyunk…
– De, igen. Hogyne ismernélek, tegnap találkoztunk a téren.
– Akarod, hogy fölképeljem?! Szíves örömest megteszem! – harsogta Tiburon a saját nyelvükön, és bár Oliver egy szót sem értett belőle, a hangsúlyból tökéletesen kiérezte, hogy nem mondhatott valami kedves dolgot.
A lány csak bosszúsan legyintett egyet, majd ismét a fiúra függesztette kétségbeesett, már-már könyörgő tekintetét.
– Én vagyok, Liani. Ő pedig Tiburon.
– Liani, szép név – ismételte Oliver, tőle szokatlanul cinikusan. Nem is igazán értette, miért viselkedik így, leginkább azzal magyarázta magának, hogy senki se örülne, ha vadidegenek zaklatnák mindenféle ostobasággal. Ez a két ember láthatólag teljesen zakkant volt, honnan is jöhettek? A fickó leginkább egy óriási, orosz medvére emlékeztette… – Szép név, valóban. De… most ha megbocsátotok… mennem kell. Ha itt jobbra fordultok, találtok egy kis földutat, az kivisz egészen az autópályáig. – A fiú sebtében összekapkodta a könyveit, majd hozzálátott, hogy szélsebesen elhagyja a helyszínt. A lány azonban rákiáltott, Oliver pedig megtorpant. Ezt hallotta a háta mögül:
– Odayin!
A fiú hitetlenkedve rázta meg a fejét, és ismét a két idegen felé fordult:
– Nem értem a nyelveteket, olyan nehéz ezt fölfogni?!
A lány tekintetében teljes, mély döbbenet ült, először szóhoz sem jutott, hol maga elé pislogott, hol föl, a mellette tornyosuló óriásra. Végül ezt dadogta:
– Nem… nem emlékszel a saját nevedre?
Néma csönd ereszkedett közéjük, csupán a madarak csiviteltek a fák ágain. Liani kétségbeesetten tördelte a kezét, láthatólag fogalma sem volt, mit kéne tennie. Tiburon már-már eltorzult arccal méregette az előttük toporgó fiút, láthatólag nem sok választotta el attól, hogy lekeverjen neki egy pofont.
– Valóban… nem emlékszik semmire… – suttogta a lány.
– Átver minket! Ez nyilvánvaló! – kiáltotta az óriás, és döngő léptekkel Oliver felé indult. A fiú hátrálni kezdett, bár nem volt szükség rá, mert Liani még időben megállította a férfit:
– Várj! Miért hazudna nekünk?
– Mert egy kis mocsok!
– Nekem sosem hazudna!
– Én is ezt hittem! Nagyon sokáig ezt hittem! – Tiburon végül megtorpant, dühösen fújtatott, akár egy bika.
A lány, miután sikerült megakadályoznia a tragédiát, ismét Oliver felé indult:
– Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, hát semmire sem emlékszel? Tiburon pedig… apád helyett apád volt, és rengeteget tanultál tőle…
Oliver rémült tekintettel, szájtátva ácsorgott. Az a hatalmas hústorony laposra akarja verni, a lány pedig… összevissza fecseg mindenféle ostobaságot… Hol is van a legközelebbi elmegyógyintézet? Mert ezek ketten bizonyára onnan szöktek meg… Mivel az őrültekkel nem tanácsos vitába szállni, a fiú vett egy mély levegőt és bólintott:
– Ahhha…
A lány tekintete azon nyomban felderült, izgatottan, mosolyogva folytatta, vagy inkább hadarta:
– Na végre! Odayin kedves, vissza kell jönnöd velünk, szükségünk van rád! Atianar újabb hadjáratra készül, és leghatalmasabb varázslója, Memmon segítségével szövetségre lépett a Tükrön túliakkal! Tanial herceg képtelen rá, hogy hordozza a Szívet, hogy miért… ez elég hosszú történet, most nincs időnk rá. Vissza kell jönnöd velünk! Tudom, hogy ami régen történt… Még bizonyára… sértett lehetsz és dühös. De nem hagyhatod cserben a néped!
Oliver a szemét meresztgetve megvakarta az állát:
– Ahhha… hát igen…
– Ugye visszajössz velünk?
A lány reménykedve, szinte esdekelve nézett rá, már-már normálisnak tűnt. A fiú nagy levegőt vett és bólintott:
– Vissza… persze, vissza… Csak előbb… Hmm… – Oliver a tanya felé pillantott. Egy gyors hajrá, és máris az udvarban lehet… Hátrálni kezdett, nagyon óvatosan. Közben arcán teljes komolysággal, megkérdezte: – Na és… mi a helyzet a sárkánnyal?
Liani boldogan, tökéletes természetességgel legyintett:
– Ó, Bagu, ő nagyon jól van. Hiányzol neki.
– Igen, hiányzom… Khmm…
– Indulhatunk? A hajó az öbölben vár, legalább két nap, míg felhajózunk az Átjáróig, és lehet, hogy az időjárás sem lesz a megfelelő.
– Igen, indulhatunk… mindjárt… csak… vissza kell mennem a házba… a… a kardomért.
A lány lelkesen bólogatott, Tiburon feszülten figyelt. Oliver pedig némileg biztonságban érezte magát, ezért megfordult és kimért léptekkel elindult. Amikor úgy ítélte meg, hogy kellő távolságba jutott, hirtelen nyakába szedte a lábát és futásnak eredt. Ám elszámította magát.
Mihelyst az óriás meglátta, hogy a fiú szökni próbál, rávetette magát és teljes súlyával a földre teperte. Tiburon vetődése még egy profi futballjátékosnak is a becsületére vált volna, Oliver pedig hirtelenjében úgy érezte, mintha több száz éves, mázsás fatörzs gyűrte volna maga alá.
– Eresszetek el… hagyjatok… – nyögte, már amennyire összepréselt tüdeje engedte. – Mindketten totál zakkantak vagytok, eresszetek!
Tiburon föltápászkodott, a kapálózó fiút maga felé fordította, hatalmas öklét pedig máris emelte. A tragédiát ismét Liani akadályozta meg:
– Hagyd, ne bántsd! Engedd el…
– De megszökik! Én azt mondom, egy zsákba vele, és vigyük!
– Nem cipelhetjük magunkkal erőszakkal…
– Dehogyisnem!
– Nem… Tiburon, engedd el… erőszakkal nem visszük haza.
Az óriás, bár láthatólag cseppet sem értett egyet vele, a parancsot teljesítette, és elengedte Olivert. A fiú azonnal felpattant a földről és elszaladt, futtában ezt azért még odakiáltotta nekik:
– Őrültek vagytok, húzzatok el innen, mielőtt kihívom a rendőrséget!
Liani megsemmisülten nézett a távolodó fiú után, az óriásra tanácstalanul pislogott, mintha ő várt volna parancsot tőle, és nem fordítva. Végül ezt motyogta:
– Nem tudom, hogy mekkora erőket képes mozgósítani ez a… Rend Őrség. De jobb, ha most megyünk.
A két ember pillanatok alatt eltűnt a fák között, ez azonban nem azt jelentette, hogy a kis tanyát, illetőleg Olivert szem elől tévesztették volna.
Maga a fiú is tudta ezt, most már határozottan érezte, hogy minden lépését figyelik. Bár a rendőrséget nem hívta ki, azért megnézte, hogy Robert bácsi ősrégi puskája még mindig a helyén van-e. Mivel Cecil néni semmit sem változtatott a ház berendezésén, és férje holmijait is a helyén hagyta, Oliver könnyen megtalálta a fegyvert a vitrin mögött, jó néhány doboz töltény társaságában.
Furcsa volt ez az egész. Oliver, amióta csak az eszét tudta, semmi másra nem vágyott jobban, mint ami az elmúlt napon történt vele. Hogy egyszer csak a semmiből különös figurák tűnnek föl, és elviszik őt valahová, egy képzeletbeli világba, egy helyre, amiről mindig is álmodott. Hogy kiderül, ő valaki egészen más, másként hívják, másként néz ki, és semmi köze nincs a Földnek nevezett valósághoz. Most, hogy megtörtént vele, egy szót sem hitt az egészből. Bármennyire is vágyott rá, bármennyire is szerette volna, tudta jól, hogy a világa nem létezik. Minden lakója, teremtménye csupán az ő képzeletének a szüleménye, és ha valaha is normális életet akar élni, akkor sürgősen le kell szoknia a folytonos álmodozásról.
Annak ellenére, hogy nem tervezett visszautat Sharstonba, pontosabban az orvosa rendelőjébe, Oliver meg akart gyógyulni. Megy az mindenféle borzalmas szerkezet és pirula nélkül is, csak akarnia kell! Nyugalomra és csendre van szüksége. Bár életcélt még mindig nem sikerült találnia magának, az jó kezdet volt, hogy új munka után nézett. A Mézes-beli állását már elvesztette, ez bizonyos, hiszen a szabadságát jóval hosszabbra nyújtotta az engedélyezettnél. Azóta valószínűleg már más fiú vagy lány gürcölt helyette az idióta medvefülekben... Cseppet sem bánta, legalább jó alkalom volt a változtatásra.
Oliver ezúttal biciklivel ment, ahogy a régi szép időkben, amikor iskolába igyekezett. Kora délelőtt ért be a városba, átkerekezett a téren, majd lefékezett Raindale egyetlen újságosbódéja előtt. Valóságos rakományt pakolt föl magának a hirdetőújságokból, és elindult a közeli park irányába. Nagyon szép, napsütéses idő volt, úgy tervezte, hogy leül egy padra, és ott helyben átböngészi a hirdetések egy részét.
Bár nem felejtette el a tanya közelében megismert két őrültet, sosem gondolta volna, hogy újból látja őket. Erreföl nem ott kukkolták megint az egyik mellékutcából?! A fiú olyan dühös lett, hogy az arca kipirult. A szeme sarkából megnézte magának a két idegent, akik a falnak lapulva, az árnyékba húzódva figyelték őt. Ennél többet nem szentelt rájuk az idejéből, leginkább úgy tett, mintha észre sem vette volna őket és ment tovább.
A különös események azonban korántsem értek véget. Úgy tűnt, az a bizonyos elmegyógyintézet továbbra is ontotta magából az ápoltjait, mert pár utcával arrébb Oliver ismét egy fura figurával futott össze. A magas, betegesen sovány ázsiai férfi szintén egy sikátor tátongó szájában ácsorgott, ám ő, meglepő módon, meg sem próbált eltűnni a fiú szeme elől. A férfi nem csupán származása miatt számított idegennek Raindale városában. Volt valami különös a tekintetében és egész megjelenésében. Olcsó, barna öltönyt és nyakkendőt viselt, ám méltóságteljes testtartása sokkal inkább fejedelmi öltözéket és fejdíszt követelt volna. Oliver megborzongott. Ez az ember más volt, mint az a kettő. A lány és az óriás, két esetlen, mókás figura, még ha bosszantók is… Ez a férfi azonban… egész lényét valami különös, megfoghatatlan erő járta át, különös… és félelmetes. Oliver bosszankodva haladt tovább, biztos volt benne, hogy már megint élénk fantáziája játszott vele. Rendületlenül tolta maga mellett a kerékpárját, tekintetét dühösen, makacsul egyetlen pontra szegezte, mintha ezzel elejét vehetné újabb képzelgéseinek. Ám hiába erőlködött.
Hirtelenjében különös morajlás kelt életre Raindale városka házai fölött, a fiú pedig megtorpant és fülelt. Mintha egy torz hajókürt hangja jött volna a távolból. Oliver körbenézett, az utcákon emberek jártak, ám rajta kívül senki nem figyelt fel a furcsa jelenségre. A fiú összevont szemöldökkel méregette a házak tetejét, hamarosan olyan látvány tárult a szeme elé, amitől a lélegzete is elállt.
A legpompásabb, több emeltnyi magas épület a polgármesteri hivatal volt. Piros cserepes tetején kémények hada sorakozott, több tucat antenna, és végezetül a városka egyik büszkesége, a kovácsoltvas szélkakas. Ám úgy tűnt, ezúttal valami egészen más is birtokba vette a hivatal épületét. A cserepek mögül kezdetben két óriási, fekete szárny bukkant elő, majd a hozzá tartozó karmos mancsok és fej. A szörnyeteg felkapaszkodott a tetőgerincre, súlya alatt jó pár cserép leszánkázott a járdára. Oliver tátott szájjal bámult a sárkányra, újból körbenézett, de senki nem látta, amit ő. Pedig néhányan, akik épp a hivatal környékén sétáltak, káromkodva ugrottak el a lezúduló cserepek elől.
– Nincs ott semmi… csak képzelem… – mondogatta magának a fiú, és már épp készült rá, hogy hátat fordítson agyszüleményének, amikor a sárkány váratlanul elrugaszkodott a tetőről és a levegőbe röppent. Nem is szárnyalás volt ez, sokkal inkább zuhanórepülés, melynek célja láthatólag nem volt más, mint a park széle, ahol Oliver a kerékpárjával ácsorgott. A fiú mozdulatlanná dermedt.
– Ez nem valóság, ez nem valóság… – motyogta egyre bizonytalanabbul. Az óriási szörnyeteg átszáguldott a tér fölött, sem őt magát, sem hatalmas árnyékát nem látta senki. A sárkány kissé nehezen navigált az alacsony épületek között, egyik szárnyával jó adag vakolatot vert le a házak oldaláról, a következő pillanatban egy útjába kerülő lámpaoszlop sínylette meg a találkozást. Mindez oly kézzelfogható bizonyítéka volt a valóságnak, hogy Oliver nem várt tovább. Kerékpárját eldobta, összegyűjtött újságjai szanaszét röpültek, ő pedig futásnak eredt.
A fiú kezdetnek átrohant a parkon, a körülötte sétálgató emberek igencsak furcsán néztek rá, üldözőjére azonban egyetlen pillantást sem vetettek. A város túlfelére jutva Oliver egyre kétségbeejtőbb helyzetbe jutott, bármilyen gyorsan is szaladt, egyre közelebbről hallotta az óriási szárnyak suhogását. Jobb ötlete nem volt, így befordult az egyik keskeny utcácskába, úgy okoskodott, hogy a szűk hely miatt üldözője megtorpan. Vagy legalábbis nem lesz képes használni irdatlan szárnyait. A fiú számítása részben bejött, a sárkány pár pillanatra megállt a sikátor szájánál, majd a földre ereszkedett, és ezután karmos mancsain folytatta a vadászatot. Legalább olyan gyorsan, mintha repült volna.
Oliver futott, ahogy a lába bírta, bár érezte, hogy ereje lassan elhagyja. Igazán nagy bajba viszont akkor került, amikor rájött, hogy csapdába esett. A sikátor zsákutca volt, a végén csupán néhány szemetes konténer várta, és többemeletnyi magas téglafal. A fiú, más lehetősége nem lévén, szembefordult támadójával, aki időközben beérte őt. A sárkány pontosan olyan volt, mint ami a képzeletében élt az ilyesfajta lényekről: borotvaéles karmok, hatalmas agyarak. Sárga, apró szemében szinte látni vélte önmagát, különösen, amikor a szörnyeteg feléje kapott, hogy egyetlen mozdulattal befalhassa. Oliver, még egy utolsó mentő ötletként beugrott a konténerek mögé. Koszban, szemét közt landolt, a sárkány állkapcsa élesen csattant a fémfelületen. A földön fekve a fiú kissé kifújta magát, ám csupán néhány pillanatig lehetett biztonságban. Úgy tűnt, a szörnyeteg nem csupán gyors és hatalmas volt, hanem kellőképp intelligens is: kis idejébe telt csak, amíg rájött, hogy a konténereket játszva arrébb görgetheti, ezzel hozzájutva a zsákmányához. Ezután Oliver valóban védtelen maradt, mást nem tehetett, mint a falnak lapult és várt. A sárkány újból lecsapott, állkapcsa csupán centikre csattant a fiú arcától. Hogy ezúttal miért hibázott, azt Oliver csupán akkor tudta meg, amikor ki merte nyitni a szemét.
A fiú igencsak meglepődött, mihelyst felfogta, hogy életben van, hát még akkor, amikor meglátta az őt zaklató óriást és kicsi barátnőjét a sikátorban.
A tagbaszakadt férfi olyan erővel bírt, hogy megragadta a szörnyeteg farkát és egyetlen lendülettel hátrarántotta. Csupán néhány centire, ám ez is épp elegendő volt, hogy Oliver elkerülje fájdalmas halálát a sárkány fogai között. A lány mindeközben előreszaladt és fekete esernyőjével csépelni kezdte a szörnyeteg fejét. Ennek ellenére úgy tűnt, mindkettejük erőfeszítése hiábavaló, a sárkány egyikükkel sem törődött, újból Oliver felé csapott. Ezúttal még az óriás sem tehetett semmit, az állkapocs épp összezáródott volna a reszkető fiú körül, amikor különös dolog történt.
A sárkány teste hirtelenjében semmivé foszlott. Mintha valaki fölnyitotta volna egy konfettis doboz tetejét, milliónyi apró, fekete pernye szállt szanaszét a sikátorban, majd ezek is eltűntek, nyomtalanul. Az utcára néma csend ereszkedett, Oliver csak a saját zihálását hallotta. Megpróbált fölállni, ám visszazuhant a földre, megcsúszott valami rothadó hulladékon. Időközben a két ismeretlen a közelébe óvakodott, legalább olyan megviseltnek tűntek, akárcsak ő.
– Ez Memmon volt… – mondta Liani szuszogva, és úgy tűnt, egyetlen pillanatot sem szentel a szemét közt kuporgó fiúnak.
– Persze, hogy ő! – harsogta Tiburon. – Ki más képes megidézni egy fekete sárkányt a Ködön túl, és ráadásul ennyi ideig! Úgy tűnik, mégiscsak van valami előnye ennek a világnak.
Oliver végre kezdett felocsúdni, tanácstalanul, bizonytalanul pislogott a két alakra:
– Ti… ti is láttátok?
– Mi? – kérdezte a férfi, és cinikusan körbenézett. – Yaw ka’zaw! Uk’tenar mis, Tiburon látni, fogni uk’tenar!
– Az… az meg hogy lehet? – Oliver végre összeszedte magát és föltápászkodott, az óriás tekintetében megvetést, a lányéban aggódást látott, mindkettő meglepte. Hirtelenjében arra gondolt, hogy talán mégsem őrült, mások, az utcán sétáló emberek is láthatták, amit ő. Ez mindennél fontosabbá vált számára, még annál is, hogy megköszönje ennek a két embernek, amiért megmentették az életét.
Oliver nyakába szedte hát a lábát és kirohant a sikátorból, majd koszosan, büdösen lefékezett az első járókelő előtt, aki az útjába akadt. Az idős hölgy csak mosolygott rá, valószínűleg túl rossz volt a szeme, hogy felháborodjon a fiú külsején. Oliver így kezdte a mondandóját:
– Elnézést… ne haragudjon… megkérdezhetném, hogy látott-e… – A fiú összevonta a szemöldökét: egy óriási sárkányt a város fölött… na persze, micsoda hülyeség… Így folytatta:
– Szóval… látott valami… szokatlant pár perccel ezelőtt?
– Szokatlant? – mosolyogta az asszony.
– Igen.
– Hát… igen. Láttam.
– És… mi volt az?
– Micsoda?
– Hát amit látott!
– Maga nem Mrs. Ralson fiacskája?
– De igen… mit látott?
Az idős hölgy közelebb húzódott a fiúhoz, és szinte a fülébe súgta:
– Ne mondja el senkinek, de láttam a postás Mr. Harrisont a tanítónővel csókolózni az iskolaudvarban, tanítási időben! Pedig felesége van, és három gyereke!
Oliver megilletődötten toporgott, majd kényszeredetten elmosolyodott, elköszönt az asszonytól, és tisztes távolságra menekült. A járdán már két ismerőse várta, a lány és az óriás. A fiú nem tudta, mit mondhatna, teljesen összezavarodott. Miként lehetséges, hogy csak ők látták, ami történt? Talán mindhárman őrültek…
– Na, mi a helyzet? – kérdezte Liani, meglehetős gúnnyal a hangjában.
– Nem tudom… – sóhajtotta Oliver. Különös volt, de egyre inkább azt vette észre, hogy már cseppet sem tartja idegennek ezt a két embert.
– Legutóbb túl hamar elrohantál. Máskülönben talán azt is elmondhattuk volna neked, hogy veszélyben vagy.
– Veszélyben..?
– Igen. Tudod, míg nekünk az az érdekünk, hogy haza gyere velünk, mások inkább holtan látnának.
– Mi a fene volt ez az egész?! – Oliver olyan kétségbeesetten fakadt ki, hogy a lány és az óriás felhagytak addigi gúnyos hozzáállásukkal, végül Liani tekintete egészen megenyhült, és egyenesen a fiú szemébe nézett:
– Jól van. Most tisztázzunk mindent, őszintén. Valóban nem emlékszel semmire, vagy csak azért játszod meg magad, hogy lerázz minket?
– Nem tudom… mire kéne emlékeznem… – suttogta Oliver, és ő is állta a lány tekintetét. Furcsa… de hirtelenjében mintha ismerőssé vált volna számára ez a smaragdzöld szempár… Nem a színe vagy az alakja miatt, sokkal inkább a lélek, amit benne látott.
Lianinak is csupán néhány pillanatába telt, hogy felfedezze az őszinteséget a fiú szemében:
– Hát… ha így állunk… akkor beszélgetnünk kell. Meglehetősen hosszan. – Azzal sarkon fordult és elindult a park irányába. A két ember azonnal követte őt, mintha csak parancsot teljesítettek volna. Oliver kábán és zavartan, Tiburon dacosan és döngő léptekkel.