[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Mennyivel más volt a reggel a Ralson-tanyán, mint odahaza, a városban! Csönd, béke, nyugalom, sehol egy autó vagy siető, káromkodó gyalogos. Csupán a madarak csivitelése hallatszott a közeli erdőből és az ereszcsatornából, no meg a kakas kukorékolása, aki minden bizonnyal későn kelő, lusta jószág lehetett, hiszen kora délelőtt próbálta felverni a ház lakóit. Oliver erre sem ébredt föl, a szokatlan csönd mély álomba ringatta, még azt sem vette észre, amikor nevelőanyja beoldalazott a szobájába egy tálca kíséretében.
Cecil Ralson mindig is elkényeztette nevelt fiát; most jó alkalma volt rá, hogy ismét dédelgethesse és a kedvében járjon. Mihelyst belépett az ajtón, azonnal észrevette, hogy a fiú még javában alszik. Nem akarta fölébreszteni, ezért lábujjhegyen beljebb lopakodott, a tálcát letette az íróasztalra, majd kiosont a szobából.
Talán a finom illatok leheltek életet a fiúba; amikor Oliver kinyitotta a szemét, pillantása rögvest a tálcára esett. Kicsit még pihent, nyújtózkodott a takarója alatt. Furcsán érezte magát a régi szobájában, minden ugyanúgy volt, mint amikor elköltözött. Sőt, gyerekkora óta semmi nem változott.
A fiú rácsodálkozott az ágya fölött lévő harangjátékra, amelynek függői fából készültek, bárányok, felhők, csillagok mintájára. A mennyezetről bolygók képei néztek le rá, a falakon a rajzfilm és mesefigurák között kiválóan megfértek a különböző focicsapatok zászlói és logói. A sarokból vidám hintaló pislogott feléje egy összeeszkábált kard és íj társaságában.
Oliver felült az ágyában, kissé előrébb mászott, hogy az asztal tetejéről megkaparinthassa a tálcát. Bár a reggeli nagyon finom volt, a fiú mégis keserű szájízzel falatozott. A körülötte lévő dolgok, a szobája, Cecil néni kedvessége egyre mélyebb lelkiismeret furdalással töltötte el. Pontosabban az, hogy sosem volt képes kellőképpen viszonozni a nevelőszülei gondoskodását.
Nevelőanyja épp a nappaliban, a tévé előtt ült, amikor Oliver lecaplatott a lépcsőn. A fiú tétován toporgott, mintha nem is otthon volna, hanem idegenek között.
Az asszony végül kedvesen elmosolyodott, kötését lerakta az öléből és kezét Oliver felé nyújtotta:
– Gyere, drágám, ülj ide mellém. Ízlett a reggeli? Megetted?
– Igen, nagyon finom volt, köszönöm – válaszolta a fiú, és nevelőanyja kérésének eleget téve ő is lekuporodott a kanapéra, a tévé elé. A készülék olyan volt, akár maga a ház vagy az udvarban parkoló kocsi, ütött-kopott és ősrégi. Egy borzalmas show-műsor ment éppen, szerencsére alig látszott belőle valami a képernyőn futkosó csíkoktól.
– Ne haragudj, hogy ilyen hirtelen… – kezdte volna a beszélgetést Oliver, ám Cecil néni azonnal leintette:
– Egy szót se erről. Nem is tudod, mennyire örültem, amikor felhívtál. Inkább mesélj. Mi van veled mostanság? Még mindig abban a szörnyű étteremben dolgozol?
– Igen…
– Miért nem keresel valami mást? Olyan okos, tehetséges fiú vagy, bizonyára akadna valami más is. Vagy tanulhatnál, beiratkozhatnál egy levelezős szakra, és akkor sokat lehetnél itthon. A lakásod is a régi?
– Igen.
– El kéne költöznöd, annyi pénzért bizonyára akadna jobb is. Az a hely… dohos és huzatos, megbetegszel.
Oliver arcára halvány mosoly kúszott föl, ismerte már, milyen az, amikor Cecil néni arra kér valakit, hogy meséljen magáról. Nyilvánvalóan ő fog beszélni egész végig… Arra mindenesetre felkészült, hogy gondjait megossza a nevelőanyjával. Általában nem szeretett magáról és a problémáiról társalogni, most mégis úgy érezte, hogy beszélnie kell róla valakinek. Türelmesen végighallgatta Cecil néni kedves csacsogását a városról, a tanya ügyes-bajos dolgairól, a szomszédokról, akik mérföldekre laktak tőlük. Mindez legalább jó volt arra, hogy összeszedje magát és gondolatait, mielőtt belekezdett volna:
– Cecil néni… most pár napig szabadságon vagyok…
– Az jó – bólogatott az asszony, bár jókedve egy csapásra tovaszállt, mihelyst észrevette a gondterhelt felhőket a fia tekintetében. – Valami baj van, igaz? – kérdezte halkan, és elsápadt. Oliver csak bólintott:
– Orvosnál jártam pár napja, illetőleg a kórházban…
– Uramisten! Rákos vagy! – sikította Cecil néni, és az utolsó csepp vér is kifutott az arcából. Oliver csupán egyetlen pillantást vetett az asszonyra, és azonnal látta, mi forog a fejében: Nevelőanyja gondolatban már a sírja mellett zokogott…
– Nem, nem! Nem vagyok, dehogyis! Szó sincs ilyesmiről, csak… Az utóbbi időben furcsán éreztem magam, láttam dolgokat… Az orvosom szerint meglehet, hogy epilepszia, beutalt különféle vizsgálatokra.
Láthatólag Cecil néni szívéről hatalmas kő esett le:
– Jaj, hála istennek… már azt hittem, valami komoly bajod van…
– Az epilepszia szerinted nem elég komoly?
– Nem tudom, én nem értek hozzá. Csak… annyit láttam róla a tévében, hogy… Ez nem az a betegség, mikor rohamok törnek rá az emberre és…
– De igen, bizonyos esetben.
– És neked is volt ilyen rohamod?
– Állítólag.
– De akkor sem értem. Kiskorodban nem volt ilyen problémád, és később sem. Bár… néhányszor elájultál. Arra emlékszem.
– Az orvos szerint a kimerültségtől lehet. Amúgy még nem is biztos a dolog, a vizsgálatok majd eldöntik, bármi más is lehet… – Oliver kis híján elszólta magát, hogy egyáltalán nem szándékozik visszamenni a rendelésre, de aztán még időben észbekapott.
Cecil néni mindeközben együttérzően bólogatott, majd magához vonta nevelt fiát, mintha még mindig gyerek lett volna, és kedvesen megcirógatta a tarkóját:
– Mindig mondtuk apáddal, hogy a város csak tönkreteszi az embert. Maradj itt, amíg jólesik, pihenj. Sőt, költözz haza! Meglátod, milyen jó volna…
Oliver csendesen tűrte a babusgatást. Amíg Cecil néni a karja közt szorongatta, pillantása a kandalló fölé tett fényképekre esett. Ott voltak ők mindannyian, mindhárman, a kicsi család. Már csak ketten maradtak. Az egyik fotóról mosolygós, nyakkendős úriember nézett vissza rá, Mr. Ralson itt még nagyon fiatal volt, a kép az esküvőjén készült.
Oliver tekintete tovább kalandozott, a szoba másik végében, az ablak alatt a zongora állt. A kandalló mellett lévő üres sarok hagyományosan a karácsonyfa helye volt. Ez a ház csupa emlék… Régi újságok, horgászbot a sarokban, társasjátékok a szekrény tetején, fényképek, képeslapok mindenütt. Kellemes emlékek… de valahogy… mégis idegen. Oliver iszonyú dühös volt magára: Ezek az emberek a lelküket is kitették érte annak idején… Ő pedig… még arra is képtelen volt, hogy apának és anyának szólítsa őket…
***
Ana sokat tollászkodott, amíg a városban bolyongtak, ruháit és a haját állandóan igazgatta, láthatólag cseppet sem volt elégedett a külsejével.
– Vajon hogy nézhetek ki? Biztos borzalmasan – morfondírozott, társait az őrületbe kergetve ezzel. – Na és a fenekem? Szerintem túl nagy ebben az öltözékben, mit gondoltok?
Amikor a lány már vagy századszorra tette fel ezt a kérdést, Tiburonnak elfogyott a türelme:
– Hogy nagy-e? Én inkább más szót használnék rá, mondjuk azt, hogy… óriási!
– Kegyetlen vagy, hogy mondhatsz ilyet egy hölgynek?! – nyafogta Ana, de legalább végre csöndben maradt. Ennek ellenére nem mondott le arról, hogy valamiképp megszerzi az információt saját külsejét illetően. Az utcán sétálva számtalan lehetősége lett volna erre, ám a kirakatok előtt úgy futott el, mintha valami gonosz szörnyeteg lesne rá a túloldalról. Egyetlen pillantást sem vetett a képmására.
Tiburon néhányszor hozzálátott, hogy az utcán talált kövek segítségével bezúzza a kirakatokat, ám a vörös hajú leányzó még idejében megakadályozta. Egy idő után a férfi is rájött, hogy felesleges hadakozás lenne, a város tele volt csillogó-villogó üvegfalakkal.
A keskeny, elhagyatott sikátorban egyetlen lélek sem járt, tökéletes hely volt. Ana igen megörült, amikor rejtekhelyükön méretes tócsára bukkant. Mivel itt már nem kellett kíváncsi tekintetektől tartania, halk mormolásba kezdett, kecses mozdulatokkal jeleket írt a levegőbe. A sáros víz kiemelkedett a gödörből, majd ovális, fodrozódó formává alakult. A víztükör kis idő elteltével kisimult, a felület oly tökéletesre sikeredett, akár egy valódi tükör, csupán egyetlen szépséghibája volt: a hátulján folyamatosan csöpögött a sár. Ana pár pillanatig figyelte helyes, kerek pofiját és szöszke fürtjeit, orra elégedetlen fintorba torzult, szemöldökét összevonta. Azonban nem tollászkodhatott sokáig, a víztükör hirtelenjében szétpukkadt előtte, akár egy buborék, a sáros víz pedig beterítette a lányt.
– Fúj… – köpködte Ana, és jobb híján a ruhája ujjával törölte meg az arcát. – Ez borzalmas! – fakadt ki hirtelen, és a társai felé pördült. – Ez a világ borzalmas, a varázslataim mind besülnek!
– Számítottunk erre – válaszolta higgadtan a vörös hajú lány. – Niben mester szerint a Ködön túl minden meghal, amit mágia éltet, ami a mi világunk része… Ezért hoztunk téged. Elég erős vagy hozzá, hogy a segítségünkre lehess.
– Igen – mondta büszkén Ana, a bók láthatólag igen jólesett neki. Rögtön jókedvre derült, sem sáros ruhája, sem külseje nem érdekelte többé. Helyette széthajtogatta a zsebében lapuló térképet, majd rövid keresgélés után alkalmas felületet is talált, ahová letehette. A konténer mellett ugyan pont sikerült beleragasztania egy rágógumiba, de legalább nem vitte el a szél.
A bűbáj roppant egyszerű volt, Ana letérdelt a térkép mellé, majd óvatosan a tenyerébe fújt. Hófehér tollpihe jelent meg a semmiből, ami pörögve, forogva lassan ereszkedni kezdett. A lánynak jó párszor újból kellett kezdenie a varázslatot, míg végül sikerrel járt. Az apró pihe megérkezett a térkép felszínére, szára pedig határozottan egyetlen pontra mutatott. Mielőtt a toll eltűnt volna, a vörös hajú lány összehúzott szemmel méregette a tengerparti városka nevét: Raindale.
– Esővölgye – mondta, a saját nyelvére lefordítva az írást. – Jól hangzik.
– Szerencsénk van – harsogta Tiburon. – Levitorlázhatunk odáig. – A mellette ácsorgó kicsi lányra nézett, parancsot várt tőle, vagy bármi egyebet. Ám vezetőjük szótlan maradt, még mindig nem tudott elszakadni a térkép látványától. Arca kipirult, tekintetében pedig különös fények csillogtak.
***
Oliver napjai piszmogással és heverészéssel teltek, mintha a tanyán nem is létezett volna az idő. El sem tudta képzelni, hogy miféle ördög bújt belé, amikor elment hazulról. Festékeit is újból elővette, ezúttal egy különös tájat rajzolt, vízeséssel, sárkánnyal és egy gyönyörű, fekete angyallal a domboldalban.
Cecil néni roppant büszke volt a fiára, úton-útfélen hangoztatta, hogy a kissé furcsa, hallgatag fiú valójában zseni, csodagyerek. Lehetett is ebben valami, Oliver gondolkodásmódja már egészen a kezdetektől oly bölcs volt, akár a sokat megélt öregeké, nagyon könnyen tanult, különösen az irodalom és az idegennyelvek ragadtak rá gyorsan. Annak idején pár nap alatt, magától megtanult zongorázni, és nagyon szépen rajzolt.
Az asszony a készülő művet is csodálattal szemlélte, különösen az eleven színek és a felhők közt röpködő, furcsa lovak tetszettek neki. No és a domboldalban álló alak sem kerülte el a figyelmét. Cecil néni hümmögött kicsit, megköszörülte a torkát, kezét karba fonta:
– Hát… A lányoknál gyakorta megesik, hogy egész életükben a fehérlovas hercegükről álmodoznak, bár már ez sem divat mostanság. De hogy egy fiú folyvást a hercegnőjét várja, ezt sosem hittem volna. Nem baj, ha romantikus vagy, Oliver drágám, de ez már egy kicsit túlzás.
A fiú úgy kapta föl a fejét, mintha valami szörnyűséges váddal illették volna:
– Miről beszélsz?!
Cecil néni mosolyogva megkopogtatta a papírt, ahol a lány állt a képen. Majd anélkül, hogy bárki kérte volna, sarkon fordult, a szoba másik végébe tipegett és lázas keresgélésbe kezdett az egyik fiók mélyén. Nem telt bele pár perc és visszatért, hatalmas kupac papír társaságában. A rajzokat mind leborította Oliver mellé a kanapéra, egyet kiválasztott közülük. A fiú vörös fejjel nézte gyerekkori mázolmányait, amelyek még így, egyszerűségükben is túl jók voltak egy kilencéveséhez képest. Cecil néni eztán az összes rajzot áttanulmányozta, a legtöbbjén ott volt az ismerős arc, a furcsa angyal a domboldalról.
– Biztos egy rajzfilmben láttam – intézte el Oliver egyetlen kézlegyintéssel a témát, pedig nagyon jól tudta ő maga is, hogy szó sincs ilyesmiről.
Cecil néni csak somolygott, majd azt is hozzátette, ami régóta bökte a csőrét:
– Ettől függetlenül, már igazán találhatnál magadnak valami rendes, csinos lányt. Túlságosan magányos vagy és búskomor. A barátnőm unokája nagyon fess, ifjú hölgy, ha gondolod, meghívhatnánk valamikor ebédre vagy vacsorára.
– Eszedbe ne jusson… – sziszegte a fiú, majd dühösen elkezdte összerámolni a papírjait és festékeit.
– Miért? Bizonyára sok közös témátok lenne, July régésznek tanul, és imádja a könyveket… Mielőtt a dolgok tovább fajultak volna, Oliver fölpattant a kanapéról és festőkészletével együtt felfutott a lépcsőn, hogy a szobájában végre nyugta legyen.
Cecil néni cseppet sem sértődött meg, mosolyogva nézett a fiú után. Már olyan sokáig élt egyedül, oly régóta vágyott fogadott gyermeke társaságára, hogy semmi nem érdekelte. Egyetlen dolog volt fontos: hogy Oliver végre hazajött.
Az asszony a kanapén hagyott régi rajzokat féltett kincsként gyűjtötte újból egy csokorba, majd ismét biztonságba helyezte őket a fiók mélyén. Míg a papírokat rendezgette, több régi fotóalbumra is rábukkant, eztán ezeket vette elő. Letelepedett velük egy fotelba és a maga lassú, komótos módján alaposan átnyálazta valahányat. A fényképek java részét Oliver növekedésének különféle fázisai tették ki, bár a gyűjtemény nem lehetett teljes. A fiú már kilencéves volt, amikor nevelőszüleihez került, kisebb koráról, csecsemőként nem készültek róla képek.
Ahogy maga Oliver, származása is teljességgel titokzatos és kifürkészhetetlen volt. Annak idején nem máshol, mint a tengerparton találtak rá a vézna, magatehetetlen fiúcskára, aki majd fél évet töltött a közeli menhelyen. Cecil néni elmosolyodott. Eleinte, mint mindenki más, csecsemőt vagy legalábbis kisebb gyereket szerettek volna. Ám amikor meglátta Olivert, azonnal tudta, hogy csakis őt vihetik haza.
A gondozók eleinte úgy vélték, hogy a gyerek süket vagy értelmi fogyatékos. Sok vizsgálaton kellett túlesnie, mire rájöttek az ellenkezőjére: Oliver nagyon is okos fiú volt, ám egyáltalán nem beszélte a nyelvet. Származását illetően hamar megszületett a leglogikusabb magyarázat: minden bizonnyal illegális bevándorlók hozták magukkal az országba.
A gondozók, majd a szülők sokáig próbáltak rájönni, hogy Oliver milyen nyelvet is beszélt, ám ezt soha nem sikerült kideríteniük. Aztán, ahogy telt az idő, a fiú egyre jobban megtanulta a körülötte élők nyelvét, sajátjáról pedig megfeledkezett. Mindenesetre, hamarabb kezdett beszélni, mint hogy a lelkén ejtett sebek begyógyultak volna.
A kis Oliver oly rémülten szemlélte a körülötte lévő világot, hogy újdonsült szülei biztosra vették, előző gondviselői teljesen elhanyagolták. A fiú különösen félt a modern háztartási gépektől, mint például a mosógéptől, vagy éppen a hajszárítótól. Az autótól is rettegett, éveknek kellett eltelnie, hogy önként beszálljon. A tévé kezdetben tetszett neki, aztán megunta. Mind közül azonban a tükörhöz fűződő, igencsak barátságtalan viszonya volt a legkülönösebb.
Cecil néni sosem felejtette el a napot, amikor fiacskájára vadonatúj ruhát adott, haját lenyírta, majd az előszoba óriási tükre elé állította. Oliver csupán egyetlen pillantást vetett saját képmására, majd fülrepesztő sikításba kezdett, dobálta magát, rúgott, ütött-vágott, soha nem viselkedett úgy, sem azelőtt, sem később. Cecil néni a gyerekre cseppet sem haragudott, sokkal inkább előző gondviselőire. Igen, bizonyára valami szörnyű dolognak kellett történnie, ha a fiú ennyire rettegett saját magától, vagy épp a tükörtől…
Aztán a szeretet, megértés és gondoskodás meghozta a gyümölcsét. Bár Oliver egész életében meglehetősen furcsa fiú maradt, a gyermekkorában szerzett lelki sebei begyógyultak. Legalábbis az asszony ezt remélte. Az utóbbi időben történtek aggasztották kicsit, ám hamar megtalálta a gyógyírt is. Fiát rá kell vennie, hogy hazaköltözzön, ő majd megóvja minden rossztól…
***
Oliver egész nap furcsán érezte magát, mintha várt volna valamire, vagy valakire. Mint amikor nevezetes nap, karácsony vagy születésnap közeledik, esetleg létfontosságú vizsga, sorsfordító esemény. A fiú a fürdőszobában, a tükör előtt ácsorgott, képmását figyelte már vagy egy teljes percen keresztül. Gyerekkori fóbiájától megszabadult, nem is emlékezett rá, mekkora hisztit csapott legelőször, amikor Cecil néni a tükör elé vonszolta. Bár azt meg kell hagyni, mindig is érzett valamiféle megmagyarázhatatlan idegenkedést eme fényes, különös felület iránt. Kezdetnek megmosta az arcát majd megtörülközött, borotválkozással még nem kellett sokat vesződnie.
Pillanatok alatt történt, Oliver ezúttal nem látott semmiféle fényt vagy színes kavalkádot. Egyszerűen csak kinézett a törülköző mögül, és ott volt. Furcsa szerzet bámult vissza rá a tükrön túlról, a fiú nem ember volt, valami más. Hosszú, koromfekete haja meztelen vállát érte, hegyes fülei kikandikáltak a fürtjei alól, amelyeket tollakkal és különféle korongokkal díszített. Arcán kacskaringós tetoválás futott végig, mellkasán nemkülönben, ám itt az ábrákat jókora forradás szelte ketté. Oliver cseppet sem ijedt meg, kezdetben közömbösen szemlélte a tükörből pislogó alakot. A fiú ugyanúgy állt, akárcsak ő, kissé meghajolva, fejét lehajtva, kezében Cecil néni gondosan összehajtogatott, fehér törülközőjét tartotta. Végül Oliver vette a bátorságot és jobb kezével a tükör felé nyúlt, az ismeretlen is ugyanígy tett. Egyikük sem érintett mást, mint hideg, párás felületet. Aztán a látomás egyetlen pillanat alatt szertefoszlott, mihelyst hangos kopogtatás jött a fürdőszobaajtó felől.
– Oliver, kedvesem. Odabent vagy?
– Igen…
– Igyekezz, ha azt akarod, hogy bevigyelek a városba… Valami gond van? – Az asszony persze azonnal kiérezte neveltfia hangjából, hogy valami nem stimmel odabent, így anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, a fürdőbe nyitott. Oliver a dereka köré csavart törülközővel ácsorgott a mosdó mellett.
– Mindjárt megyek – mondta a fiú egyszerűen, és összeszorított szájjal elfordult, ezzel jelezvén, hogy cseppet sem igényli a nevelőanyja társaságát, pláne hívatlanul.
– Rendben, odalent leszek… – Cecil néni gyorsan visszavonulót fújt és kihátrált a fürdőből. Oliver ismét egyedül maradt, tükörbeli képmására pillantott. Minden normális volt… vagy mégsem? Különös felfedezést tett: Vajon mitől van, hogy az a furcsa szerzet, a fiú a tükrön túlról… ismerősebb neki, mint tulajdon képmása…
***
Raindale, ahhoz képest, hogy milyen kicsiny városka volt, méretes, jól felszerelt könyvtárral rendelkezett. Két teljes emeletet rendeztek be a könyvek számára, akadt média- és internetszoba, meg egy padokkal és vetítővel ellátott terem, ahol különféle előadásokat, tanfolyamokat tartottak. A könyvtár volt a városiak egyetlen szórakozása közel s távol, a kocsmán kívül.
Oliver aznap órákat töltött a részlegen, ahová a fantasy-t és az egyéb, irodalmilag be nem azonosítható könyveket bezsúfolták. A többnyire egykötetes, nevenincs írók munkái közt helyet kaptak a különféle szerepjátékok óriási, színes szabálykönyvei, amiről aztán a helyiek végképp nem tudták, hogy eszik-e, avagy isszák. Oliver ez idő alatt egy ültő helyében kiolvasta egyik kedvenc regényét, a többit pedig hatalmas toronyba rakta, és így oldalazott le a lépcsőn a könyvtáros kisasszonyhoz, ahol kikölcsönözte őket, nagyjából századszorra.
Amikor kilépett az épület ajtaján, hátizsákja olyan nehéz volt, mintha téglákat cipelt volna. A fiú itt megtorpant és körülnézett, elsősorban Raindale főterét fürkészte a tekintetével. Végül fogta magát, hátizsákját megigazgatta, majd leszaladt a könyvtár hosszú lépcsőjén.
A vörös hajú lány és Tiburon javarészt a város északi területén járőröztek, még a közeli erdőt is átkutatták. Később rájöttek, hogy az fölösleges volt, hiszen a Ködön túliak már egyáltalán nem laktak a biztonságot nyújtó fák között. Pedig a neves Niben mester így mesélte nekik. Mindenesetre a nap vége felé Tiburon és védence a főterén kötöttek ki, pontosabban egy kisebb sikátorban, ahonnan ráláthattak a környező utcákra és épületekre.
– Tűt szénakazalban… – morogta az óriás, miközben bosszúsan, karba font kézzel támasztotta a sikátor falát. Úgy tűnt, már egyáltalán nem érdekli a küldetésük. A lány azonban érdeklődve fürkészte Raindale városka központját, az ide-oda szaladgáló embereket és járműveiket.
– Megtaláljuk.
– Mégis, hogyan?! Talán az udvari boszorkád ismét bevethetné magát, szerezzünk térképet a városról! Úgy könnyebben…
– A közelben van… érzem.
– Pff… érzed. Ebben a világban minden varázslat meghal, talán tévedsz…
– Ez nem varázslat.
– Hanem micsoda?
A lány arca hirtelenjében lángvörös lett, előbb zavarában, majd a dühtől. Tiburon azonnal észrevette, és sokkalta udvariasabb, tisztelettudóbb hangnemre váltott. A lány pedig, hogy zavarát palástolja, hozzátette:
– Amúgy meg, szerinted van ezen a világon bárki más, aki megértené a nyelvünket?
– Hát… nem, nem hinném.
– Na látod. Még ha a külseje meg is változott… Ez alapján rögvest megismerjük. – A lány elmosolyodott és tekintetét ismét a térre szegezte. Nem telt bele egy perc sem, hirtelen fölsikoltott, kezét a szája elé kapta és úgy motyogta: – Te jó ég! Ott van! Ő az! Biztosan ő az! Ezúttal Tiburon is előmászott a rejtekhelyéről, és abba az irányba fordult, amerre a lány mutatott. Egy alacsony, vézna fiatalember igyekezett lefelé a szemközti épület lépcsőjén.
– Akkor, mire várunk? – kérdezte a férfi, szemében nyoma sem volt az örömnek, avagy izgatottságnak. Sőt, sokkal inkább sötét fellegek gyűltek a tekintetében.
– Nem, majd én… Te maradj itt.
– Biztos vagy benne?
– Igen. – A lány kihúzta magát, fejét felszegte, mintha valami igen fontos diplomáciai találkozóra készülne, majd elindult a könyvtár felé. Tiburon is elhelyezkedett az egyik lámpaoszlop tövében, ám ennél tovább nem merészkedett. Innen figyelte árgus tekintettel, amint védence átsétált a téren.
Oliver gondolataiba merülve baktatott a járdán, nem figyelt senkire és semmire maga körül. Váratlanul kedves, vékonyka hang szólította meg.
A fiú megfordult, egy ismeretlen, tizenéves lányt látott maga előtt. Haja lángvörös volt, fehér arcát ezernyi szeplő pettyezte, ócska, filléres szemüvegkeretet hordott. Szó mi szó, szegény elég csúnyácska volt, csupán zöld szeme csillogott úgy, akár a smaragd…
A lány köszönt neki, legalábbis úgy sejtette, mivel a dallamos, idegen nyelvből semmit nem értett. A csaj bizonyára turista, talán útbaigazítást kér… Oliver így okoskodott, ezért latba vetette legjobb nyelvtudását, hogy megértesse magát vele. Próbálkozott franciául, olaszul, portugálul, egy kicsit tudott németül és japánul is. Na nem mintha a vörös hajú leányzó tősgyökeres ázsiai lett volna… Semmi eredménnyel nem járt, a lány magyarázott neki, kezdetben lelkesen, majd egyre elkeseredettebben, végül elhallgatott.
Oliver szánakozva megrázta a fejét:
– Sajnálom, de nem értelek. A következő utcában van egy turisztikai információs központ. In-for-má-ci-ó – ismételte magát abban a reményben, hogy ez a nemzetközi szó majd érthető lesz, az irányt is mutatta hozzá. A furcsa lány azonban nem mozdult, tekintetében döbbenet ült és zavartság. Zöld szemét Oliverre meresztette, ettől a fiú is zavarba jött. – Most… mennem kell. Sok szerencsét… – Azzal Oliver sarkon fordult, és amilyen gyorsan csak tehette, elmenekült onnan.
A lány döbbenten bámult a távolodó fiú után. Olyannyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor Tiburon mellé sétált.
– No, mi az? – kérdezte a férfi.
– Nem tudom… – dadogta a lány, majd kétségbeesetten az óriásra nézett. – Nem értett meg! Egy szót sem értett abból, amit mondtam!
– Nem ő volt.
– De igen! Biztos, hogy ő az! A külseje teljesen más… mint mindannyiunké… De a tekintete nem változott!
Tiburon szemében fellegek gyűltek, és öklével bosszúsan a tenyerébe csapott:
– Akkor szórakozik velünk a kis nyikhaj!
– Nem, nem hinném… A szemében őszinteséget láttam… és nem ismert meg. Egyáltalán nem.
– Akkor? Mi lesz?
– Nem hagyjuk annyiban! Utána!
– A többiekkel meg kéne beszélni, hogy…
– Nem érdekel! Elveszítjük szem elől, gyerünk!
Azzal mindketten a fiatalember nyomába eredtek.
Így történt, hogy majd egyórás séta után Oliver nem egyedül érkezett meg a Ralson-tanyára. Hátizsákjában ott lapultak a könyvei, majd egy tucat. A két ismeretlen pedig, ha tisztes távolból is, de végig a nyomában volt.