[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Az évek gyorsan teltek, bár Tiburon sosem vágyott családra, hamar beletanult az apa szerepbe. Mivel a kis Odayin úgy a szívéhez nőtt, mintha a sajátja lett volna, szinte egyetlen röpke pillanatnak érezte a vele töltött időt, a fiú gyorsan felnőtt. Túl gyorsan. Tisztes, egyszerű polgári életet éltek ők ketten; Enolé asszony halála után is a nekik kirendelt, apró házban maradtak. A járadékot továbbra is kapták, bár erre már nem lett volna szükségük, tekintve, hogy Tiburon szép karriert futott be az elmúlt években. Jó ideig a császári testőrség tagjaként szolgált, tehetsége révén egészen a parancsnoki rangig vitte. Megbecsülés, tisztelet övezte, és jól is keresett. Az ifjú Odayinra is maradt ideje, szinte mindent megtanított neki, amit ő tudott, a vitorlázástól kezdve egészen a kardforgatásig. Legnagyobb sajnálatára a fiú nem volt jó alapanyag a katonáskodáshoz, testalkatra és mentalitásban is az apjára ütött. A vézna kölyök inkább festegetett, mint hogy valami hasznosabb elfoglaltságot keresett volna magának, ráadásul azt sem tűrte, ha parancsolgattak neki, kötelezettségeiről is előszeretettel megfeledkezett. Odayin csupán egyetlen fegyvert érzett magáénak, az íjat. A céllövésben viszont nagyon tehetséges volt, jól tudott koncentrálni, a keze nem remegett. Tiburon ezt sem tartotta sokra, úgy vélte, hogy az íjak és számszeríjak azok fegyverei, akik túlontúl gyávák a közelharchoz, az erdőben osonó haramiák és más alantas személyek használták őket. A fiú előtt azonban sosem hangoztatta ezen véleményét, nem akarta megbántani. És azért volt jó is a dologban: egy-egy vadászat alkalmával hasznát vehette az ifjú Odayin tehetségének.
***
Tiburon és Odayin egy kisebb, girbegurba földúton poroszkáltak, a férfi nemes, gyönyörű elementálján lovagolt. Az effajta hátas rendkívül ritka volt, ám a testőrparancsnok kiváltságai révén hozzájuthatott. A fiú irigyelte is érte, neki csak a wyor nép hagyományos lova jutott, az a rusnya, testes jószág, amivel bármelyik istállóban vagy úton összefuthatott. Az állat gyorsan szaladt és rendkívül szívós volt, ezt lehetett felsorolni előnyös tulajdonságaként, ám külsőre úgy nézett ki, mint egy újszülött, szürke vakond. Csupasz, vastag bőrén ezernyi ránc futott, néhány helyen erős sörte növekedett rajta, például az orrából és füléből. Odayin odahaza párszor megpróbálta megülni nevelőapja lovát, ám hamar megtanulta, hogy az elementálok csak és kizárólag a saját gazdáikat engedik a nyeregbe.
A férfi és a fiú már vagy fél napja járták az erdőt, Tiburon mögött egy méretes szarvas teteme zötykölődött, nyeregtáskájáról pedig élettelen, csapzott fácánok lógtak.
– Pihenhetnénk kicsit, éhes vagyok – mondta hirtelenjében a férfi, és lefékezte a lovát. Odayin is megállt, nézte, ahogy nevelőapja lekászálódott a nyeregből. Tiburon az utóbbi időben méretes pocakot növesztett, hiszen már nem kellett éjszakákon át strázsálnia, csupán parancsokat osztogatott és papírokat tologatott.
A fiú elmosolyodott, egyáltalán azon csodálkozott, hogy a férfi ennyi ideig kibírta evés nélkül. Éppen egy kisebb tó közelében jártak, a vizet ugyan nem látták, mert sűrű nádas takarta el előlük, ám pihenőhelynek kiváló volt. Odayin is épp készült, hogy lepattanjon hátasáról, amikor az út túl felén megrezzentek a bokrok száraz levelei. Mindketten odakapták a fejüket, hatalmas, gyönyörű szarvas nézett rájuk, két fehér, csavaros szarva valósággal tündökölt a napfényben. Csupán egy pillanatra látták, az állat azonnal menekülőre fogta a dolgot.
– Az anyját! Micsoda pompás jószág! – rikkantotta Tiburon, ám ahhoz már túl lusta volt, hogy visszakászálódjon a nyeregbe. Odayin azonban egy percet sem késlekedett, azonnal a szarvas után eredt. A férfi egyedül maradt hát, de cseppet sem bánta. Örült a szendvicsének, amit végre befalhatott, élvezte a csendet, ami körülvette, és ha fia az elejtett vaddal tér vissza, az bizony felteszi a koronát egész napos munkájukra!
Odayinnak szerencséje volt, kis ideig ugyan az erdőn át űzte a szarvast, ám hamarosan kiértek egy tisztásra, ahol a vad szabad prédává vált. A fiú emelte az íját, első nyílvesszője célt tévesztett, a második azonban egyenesen az állat oldalába fúródott. Olyan szép találat volt, hogy Odayin biztosra vette, a szarvas már ki is szenved, mire a közelébe ér. Lovát lassította, íját leengedte, ám csalódnia kellett. Nem tudta, miként, ám az állat tovább szaladt, és tudomást sem vett az oldalából fityegő nyílvesszőről. Ráadásként egyetlen szökkenéssel a bokrok mögött termett, ahol aztán el is tűnt a fiú szeme elől.
Odayin káromkodva újból futásra ösztönözte a hátasát, annál rosszabbat el sem tudott volna képzelni, mint hogy vadja valahol a rengeteg mélyén pusztuljon el és kárba vesszen. A tisztást elhagyva ismét az erdő sűrűjében találta magát, lovával lassított, mert a szarvast sehol nem látta.
– Hová a fenébe tűnhetett?! – kérdezte hangosan, és fekete szemét az ágak felé emelte. Nem mintha ott kereste volna az állatot, sokkal inkább komisz erdőpillék után kutatott, akik bosszantó varázslataikkal igencsak szerették megtréfálni az utazókat és a vadászokat.
A fiú kis ideig zavartan bóklászott a rengetegben, aztán végre megtalálta, amit keresett. A szarvas a földön feküdt, egy irdatlanul hatalmas, öreg tölgy gyökerei között. Ám nem volt egyedül, valami fura szerzet térdelt mellette. Odayin fejét elöntötte a düh: Az az ő szarvasa, ő lőtte, és ő is fogja hazavinni!
– Héj, te! Az az enyém, kotródj onnan! – kiáltotta, miközben ismét megsarkantyúzta a lovát. Pillanatok alatt a helyszínre vágtatott, ám sem szavai, sem jelenléte nem keltette fel az idegen érdeklődését. Odayin semmi mást nem látott belőle, csupán szénfekete haját, ahogy az állat fölé hajolt. A kihúzott, véres nyílvessző már a földön hevert, a tölgy gyökerei között.
A fiú épp készült rá, hogy újabb, ízes káromkodásokat mormogjon, amikor az idegen megmozdult és tenyerét a szarvas sebe fölé helyezte. A kéz szép volt és apró, a fény azonban, ami hirtelenjében körülölelte az állat testét, még annál is szemet gyönyörködtetőbb. Odayin különös melegséget érzett, majd tátott szájjal figyelte, ahogy a szarvas sebe behegedt. Az állat pár pillanattal később talpra állt, és úgy elspurizott onnan, mintha mi se történt volna.
– Hát… hát ez szép! Köszönöm! – kiáltotta vörös fejjel a fiú, ám azonnal elhallgatott, mihelyst az idegen fölnézett rá. Egy lány volt, a saját népéből… és a leggyönyörűbb, akit valaha látott. Nem festette magát, nem viselt ékszereket és a ruhája is leginkább férfigúnyának tűnt. Mégis oly csodás és vonzó volt, hogy Odayin szája ezúttal valóban tátva maradt.
– Vigyázz, ha valami megcsípi a nyelved, abba bele is halhatsz. Tőlem pedig ne várd, hogy meggyógyítlak. Aljas gyilkos! – A lány gonoszul összehúzta a szemét, majd egyetlen szökkenéssel a fa mögött termett.
– Hogy… hogy micsoda..? – hebegte a fiú, és leginkább úgy érezte magát, mintha álomból ébredt volna. Sértettsége azonban hamar felülkerekedett rajta. – Ez csodás volt! Köszönöm!
– Szívesen – szólt a lány a túloldalról.
– Ez… ez alávaló jogsértés! A vad azé, aki kilőtte, ez a törvény!
– Te beszélsz törvényről?! Aljas gyilkos! Szánalmas, hogy nem találsz magadnak más szórakozást, ezt sportnak hiszed?! Undorító vagy!
– Te talán bizony nem eszel húst?
– Mi közöd van hozzá, hogy mit eszek és mit nem?! – A lány ezúttal előbújt a fa mögül, ábrázata olyan vad dühről árulkodott, hogy Odayin úgy érezte, menten nekiesik. A fiú nyugalmat erőltetett magára, újból a csodás arc varázsa alá került.
– A hús, amit megeszel, szerinted honnan van, az égből pottyan alá?
– Felesleges ezen vitáznunk, undorító vagy és kész.
– Óóó… – Odayin erre már nem tudta, mit mondhatna.
Úgy tűnt, a lány is megnyugodott kissé, mert szemmel láthatólag jobban megnézte magának a fiú vonásait. Ennek eredménye az lett, hogy elfintorodott, gúnyosan kiöltötte a nyelvét, majd újból eltűnt a fa mögött.
Odayin szíve hirtelenjében a torkába szökött:
– Várj! Ugye nem mész el?
– Miért kéne maradnom?
– Hát… Te… valami… nimfa vagy… vagy ilyesmi? – hebegte a fiú, és elindult a tölgy felé. Csengő kacagás szólt a fa túl feléről:
– Nimfa? Úgy nézek ki?
– Hát… – Odayin így fejezte volna be a mondandóját: Igen, olyan gyönyörű vagy. Helyette azonban elpirult és zavartan toporgott.
A lány ismét előkukkantott a fa mögül, mintha tudta volna, mi jár a fiú fejében, gúnyosan elmosolyodott.
– Nem, nem vagyok nimfa. A nimfák varázslények, akik ifjakat csalogatnak az erdőbe, hogy aztán elvegyék az ártatlanságukat, úgy nézek ki, mint egy szatír? Nem bukom kisfiúkra.
– Héj… – Odayin képtelen volt rá, hogy ennél többet mondjon, pedig vérig sértették. Hiába akart megszólalni, csak hebegett össze-vissza, végül a lány megunta a dolgot:
– No, jól van. Nincs időm rá, hogy itt ácsorogjak egész nap.
Mielőtt eltűnt volna a fák közt, Odayin végre kinyitotta a száját:
– Várj! Te… itt laksz?
– Hogy itt? – kacagta a lány.
– Úgy értem… az erdőben.
– Hát… nem.
– És van neved? – A fiú ökölbe szorította a kezét, legszívesebb kupán csapta volna magát valamivel. Ekkora ostobaságot is csak ő kérdezhetett… biztos van neve, mindenkinek van neve…
A lány azonban nem gúnyolódott rajta, csak hallgatott, majd kijelentette.
– Holló. Így hívnak.
– Holló… Várj, máskor is jársz erre, úgy értem…
– Itt leszek, ne félj. És ha még egyszer lövöldözni merészelsz az erdőmben, a te hátsódba állítom a nyílvesszőt, világos? De téged nem gyógyítalak meg. – Azzal a lány elvigyorodott, majd eltűnt a fák között. Odayin egyedül maradt, még a lépteit sem hallotta. Az egyetlen bizonyíték, hogy nem álmodta az imént történteket, az a földön heverő, véres nyílvesző volt.
Tiburon azonnal fölpattant a földről, mihelyst megpillantotta neveltfiát a bokrok mögött. Ám bárhogy nyújtogatta a nyakát, a szarvas tetemét bizony sehol nem látta nála.
– Elszúrta… – morogta magában, kicsit csalódott volt, de elhatározta, hogy nem emlegeti, nem kérdez felőle. Úgy a fiú majd könnyebben elviseli a vereséget. Maga a férfi is fölmászott a lovára, megvárta, míg neveltfia mellé poroszkált. A kölyök tekintete nagyon furcsa volt, Tiburon kérdőn nézett rá.
– Holló, így hívták… – motyogta maga elé Odayin, láthatólag alig tudott magáról.
A férfi nagyra meresztette a szemét:
– Hollónak hívták a szarvast?
– Micsoda? – A fiú tekintete hirtelenjében kitisztult.
– Azt mondtad, hogy hollónak hívták a szarvast.
– Én?! Biztos nem…
– De ha mondom. Te, egész véletlenül nem erdőpillékkel futottál össze a fák közt? Mert úgy nézel ki.
– Meglehet…
– Átkozott kis hernyók… Meséltem már, mikor az erdőben táboroztunk és szömörcét csempésztek a…
– Csak ezerszer. – Odayin elfordította fejét a nevelőapjáról, és tekintetét a fákra szegezte. Apjaként szerette Tiburont, de valahogy bizalmas dolgokról sosem tudtak beszélgetni. Most pedig… az a lány… hát erről végképp nem akart beszámolni neki… Még mindig úgy érezte magát, mintha álmot látott volna. Mindenesetre eldöntötte, hogy holnap visszajön erre a helyre. Sőt. Minden áldott nap itt fog vesztegelni egészen addig, míg újból nem láthatja azt a különös teremtést.
Odayin betartotta az ígéretét, másnap, igaz, már nevelőapja nélkül, újabb vadászatra indult. Vagy legalábbis vitte magával a fegyvereit, ám sokkal inkább alibiként, mert esze ágában sem volt újabb kárt tenni a különös lány erdejében. Bár azt nem igazán tudta elképzelni, hogy miként mondhatta a sajátjának. Hiszen a birodalom erdei, tavai, hegyei mind-mind egyetlen személy tulajdonát képezték, a császárét. Persze az is igaz, ha valaki lakik valahol, azt nyilvánvalóan magáénak érzi… Odayin biztos volt benne, hogy Holló valami erdőjáró nép gyermeke. Favágók, vadászok, szénégetők éltek a rengetegben, és útonállók.
A fiú egész napját azzal töltötte, hogy a tisztáson és a jól ismert öreg tölgy közelében bolyongott, ám a lánynak nyomát sem találta. Amikor este hazatért, hihetetlen csalódottságot érzett. Nem is igazán értette, mi ütött belé, egyszerűen képtelen volt Holló szép arcát kiűzni a gondolatai közül, sőt, még csengő kacagása is ott visszhangzott a fülében. Különös nyugtalanság vett erőt rajta, éjszaka is csak forgolódott az ágyában. Ennek eredményeképp Odayin másnap is a kis földútra léptetett a lovával, és a tisztás felé indult. Tiburon pedig csodálkozott, hogy hirtelenjében szorgos erdőjáró lett a fiából. Egyelőre nem gyanakodott, hogy nő van a dologban, egyszerűen úgy hitte, Odayin a gyönyörű szarvast űzi, aki legutóbb is csúffá tette. Végső soron ez is elég közel állt a valósághoz.
***
Odayin a fák között poroszkált a lovával, akkora gombócot érzett a torkában, mintha az egyik vizsgájára készült volna. Ettől eltekintve a külvilágra vajmi keveset figyelt. Még azt is közömbösen szemlélte, amikor a lombkoronák fölött egy hatalmas árnyék vetült rá. Csupán pár pillanatra látta, mire fölkapta a fejét, a hatalmas test már tovaröppent. Egy sárkány volt. A környéken nem éltek hasonló szörnyetegek, így Odayin azonnal tudta, hogy az udvar nagyra becsült sárkányát, Baguát látta.
A fiút csupán egyetlen dolog tudta felrázni tompultságából: hirtelenjében egy nyílvessző fúródott a mögötte lévő fatörzsbe, pontosan a feje fölött. Odayin összerezzent, mintha álomból ébredt volna, kardját előkapta és már készült rá, hogy fedezékbe vonuljon, amikor jól ismert kacagás csendült föl a magasból:
– Na mi van? Nem tetszik? Képzeld, milyen, ha el is talál. – Holló egy vastagabb faágon ácsorgott, íjával még mindig a fiúra célzott.
– Te megőrültél?! Meg akarsz ölni?! – kiáltotta Odayin, aki leginkább az örömét próbálta leplezni ezzel, hiszen amikor a lányt megpillantotta, szíve kis híján kiugrott a helyéből. Még azt sem bánta, hogy épp fegyvert szegezett rá. Hiszen úgysem akar kárt tenni benne, vagy legalábbis remélte…
– Gondoltam rá. Tegnap is figyeltelek, elképesztő vagy… Olyan mélabúsan járkáltál le s föl, hogy azt sem vetted volna észre, ha egy ötméteres troll rohamoz feléd. Egy apró szisszenés, a nyílvessző…
– Na jól van, elég ebből, úgysem hiszem, hogy megtennéd. Gyűlölöd a vadászokat, lefogadom, még a kipottyant madárfiókát is visszateszed a fészkébe, ne mondd nekem, hogy hidegvérrel keresztüllőnél bárkit is.
– Nem gyűlölöm a vadászokat. – Holló időközben eltette az íját, és a földre huppant egy ügyes szökkenés kíséretében. Odayin is leszállt a lováról. – Néha… sajnos szükség van rájuk az erdő egyensúlyának fenntartása érdekében. Azokat utálom, akik sportot űznek belőle. Mondd csak, próbáltál már mondjuk… elolvasni egy könyvet? Vagy írhatnál valami szép dalt a kedvesednek.
A fiú elpirult, több okból is. Egyrészt azért, mert nagyon fiatal, tapasztalatlan volt még, és a barátnő téma a tabu kategóriába tartozott. Másfelől pedig… Odayin szíve hirtelen olyan nehéz lett, mintha kővé vált volna. Bár jó hangja volt, az apja temetése óta egyetlen dallam sem hagyta el az ajkát.
Holló azonnal meglátta a fiú tekintetében gyűlő fellegeket, és elhatározta, nem piszkálja tovább.
– Azért… rajzolni szoktam. Azt szeretem… – tette hozzá Odayin.
A lány tekintete ettől még inkább megenyhült:
– Tényleg?
– Ahha… egyesek szerint… egész jól csinálom.
Holló egy mélyet sóhajtott és a fiú közelébe óvakodott, gyönyörű, fekete szemét óriásira meresztette. Mindketten sokáig hallgattak, végül a lány megkérdezte:
– Nem ismersz meg?
– Dehogynem, hiszen tegnapelőtt találkoztunk…
Holló elfintorodott, nem tudta, hogy a fiú csak most, zavarában beszél ilyen hülyeségeket, vagy tényleg ostoba. Végül elfordult és magának motyogta:
– Mindegy… nem érdekes…
– Hogy?
– Semmi. Tényleg, csak… Egyébként minek köszönhetem az újabb látogatást?
– Látni akartalak…
– Minek?
– Hát… egyébként megbeszéltük, hogy itt leszel. Ehelyett csak kukkoltál a fák közül, és bizonyára nevettél rajtam…
– Nem beszéltünk meg semmit! – kacagta a lány, és elindult a fák közt vezető ösvényen. Odayin persze azonnal követte, akár egy kiskutya, rusnya, ráncos hátasa is ott poroszkált a nyomukban. Holló hosszú perceken keresztül csak a hátát mutatta a fiúnak, közben jókat mosolygott magában. Az erdő sűrűje mindinkább elnyelte őket, Odayin pedig kétségbeesetten igyekezett észrevetetni magát szíve választottjával. Sehogy sem értette, miként lehet az, hogy még csak rá se néz, csupán a hátához beszélhetett, ha megpróbált közelebb férkőzni hozzá, Holló faképnél hagyta. Tapasztalatlansága révén egyáltalán nem értett a testbeszédhez, így fogalma sem volt róla, hogy a lány szíve is hasonló gyorsasággal kalapált, akár az övé. Hollónak esze ágában sem volt otthagyni a fiút, csak épp tetszett neki, ahogy szerencsétlenkedett, jót mulatott rajta. Nagyon is kívánta a társaságát, hiszen szerette, már vagy húsz éve.
Tiburon vajmi keveset értett a szívügyekhez, így hosszú heteken át nem fogott gyanút. Végül neki is feltűnt, hogy nevelt fia szinte egyetlen percet sem töltött odahaza, amint alkalma adódott rá, elszökött hátasa és a fegyverei társaságában. Vadászni ment… na persze. Többször rajtakapta, hogy a nevezetes kirándulás előtt megmosakodott és fésülködött is, márpedig eme tevékenységek nem tartoztak az ifjú Odayin kedvencei közé. Ráadásul az utóbbi időben a fiú szobája úgy bűzlött a kölnitől, hogy amikor Tiburon először megérezte, kis híján rosszul lett tőle, és azt hitte, valami rusnya erdőpille fészkelte be magát az otthonukba. Nő van a dologban, ez nyilvánvaló! Amikor ez tudatosodott benne, kissé elmerengett a régmúlton. A kezdetektől vigyázta a kis herceg minden lépését, már akkor az Elvoran család szolgálatában állt, amikor Enolé asszony még csak a szíve alatt hordta a fiát. A várandósság két éve alatt végig a hercegné mellett volt, Odayin pedig hamar felnőtt, túl hamar! Hogy elröppent az a tíz év, amikor totyogós pelenkásból gyermekké lett. Az utóbbi húsz év is röpke órának tűnt, a fiú kamaszodni kezdett. Sajnos…
Mivel a férfi nemcsak hogy a szívügyekhez nem értett, hanem ráadásként még szégyellősnek is teremtették az Ősök, fogalma sem volt, miként kérdezzen rá neveltfiánál ezekre a dolgokra. Végül a beszélgetésből semmi nem lett, Tiburon nem kérdezett, Odayin sem mesélt, így minden maradt a régiben. A fiú pedig mindinkább elmerült ama varázslatos érzésbe, amit köznyelven szerelemként szoktak emlegetni. Holló volt a mindene, az egész élete körülötte forgott. A lány az idő múlásával megenyhült irányába, legalábbis a fiú így érezte, már nem gúnyolta, nem nevetett rajta, és udvarlását is szívesen fogadta. Általában az erdőt járták együtt, beszélgettek, piknikeztek. Ezenkívül kihasználták a nyár adta lehetőségeket, és órákon át lubickoltak a közeli tó vizében. Ám a vidám, gondtalan napoknak egyszer vége szakadt, az idillbe maga Tiburon gyalogolt bele, aki a fejébe vette, hogy épp itt volna az ideje neveltfiát önálló életre szoktatnia.
***
A bűnös voltaképp egy lyukas csizma volt. Legalábbis Odayin Elvoran a világ minden kincséért sem vallotta volna be, hogy magának köszönhette a kellemetlen beszélgetést és annak végkifejletét. Pontosabban nyegle, gyakorta pimasz stílusának. Tiburon általában az otthonukban is próbált katonás rendet tartani, bár már jó ideje leszokott arról, hogy némi kötelességtudatot próbáljon csepegtetni a neveltfia fejébe. Odayin aznap is megfeledkezett magáról, miután befejezte a vacsoráját, elégedetten dőlt hátra, lábát pedig fölpakolta az asztalra. Tiburon azonnal kiszúrta, hogy a fiú csizmáján méretes lyuk tátongott.
– Vegyél újat – mondta nyersen, majd mindenféle figyelmeztetés nélkül letolta Odayin lábait az asztalról.
– Veszek, adj pénzt – válaszolta a fiú, miután visszanyerte az egyensúlyát.
– És miért kéne adnom?
– Hát mert… te vagy… a gondviselőm, vagy mifene.
– Ó, tényleg? A mindenségit… Tudod, min gondolkodtam?
– Nem… de ha jól sejtem, mindjárt megtudom.
– Ideje volna valami munka után nézned.
– Csak most tettem le a vizsgáim.
– Igen, fél éve. Én a te…
– Tudom! Az én koromban már saját házad volt és vitorlásod, a bőröd feketére cserzette a tengeri nap, a tenyered pedig kérgesre súrolta a vitorlakötél. Kifelejtettem valamit?
– Igen, kifelejtetted, hogy laposra vertem az ilyen kis szemtelen mitugrászokat, mint amilyen te vagy! – Tiburon lapátkezével Odayin felé csapott, ám a fiú bölcsen elhajolt előle. Mindez csupán baráti civódás volt a részükről.
– És mégis… miféle munkát képzeltél nekem? – kérdezte végül Odayin.
– Hát…
– Talán festhetnék.
– Pha! – Tiburon sosem titkolta, hogy mennyire lenézi a viráglelkű művészeket, akik sosem forgattak kardot a kezükben. A dolog valójában onnan eredt, hogy még régen, ifjú korában élete szerelmét, akikből volt körülbelül egy tucat, lenyúlta valami nyálas, lantpengető pernahajder. Az ifjú Odayin valóban jól bánt az ecsettel és színekkel, de most egész életén keresztül cégéreket és utcatáblákat festegessen? Mivel művészeti iskola nélkül jobb munkára aligha számíthatott. Tiburon gondolatmenetét neveltfiával is megosztotta, Odayin bosszúsan ücsörgött a székén.
– Na és akkor? Mit szántál nekem? Máshoz… nem hiszem, hogy értenék… – A fiú tisztességgel kijárta az iskolát, az évek alatt átlagos műveltségre és tudásanyagra tett szert, bár nem volt épp él tanuló. Ám ezzel sem sokra ment, ha valami jobb munkát akart magának. Mert ugye a kéményseprőknél, istállókban, építkezéseken, na és hajókon mindig akadt betöltetlen állás…
Tiburon csak vigyorgott:
– Épp véletlenül bővítik a császári gárdisták létszámát.
– Hogy mi?! Neked dolgozzam?! Hát ez…
– Ideális. Legalább szemmel tarthatlak, és kapsz egy kis kiképzést is.
– Másra sem vágyom.
Tiburon elégedetten böffentett egyet, és hátradőlt a székében. Neveltfia sorsát elintézettnek ítélte, hiszen mint parancsnok, maga válogatott a felvételre alkalmas ifjoncok között. A fiú nem volt valami erős, ám őrszemnek kiváló lesz. Ráadásként még a férfikor küszöbén állt, lehetséges, hogy változik az elkövetkezendő években.
Odayin cseppet sem rajongott a gondolatért, hogy katonának álljon, pláne nevelőapja parancsnoksága alatt. Ám volt a dologban egy olyan tényező, ami rendkívül csábította. Sosem felejtette, honnan származott, Tiburon nem is hagyta volna. Jól tudta, hogy régen, neki és családjának szabad bejárása volt a császári udvarba. Amikor rangjukat elveszették, csak kilencéves lehetett, már alig emlékezett a kastély belső termeire, ám álmában sokszor rótta az ódon, hosszú folyosók egyikét. Hogy ismét láthatja a falakat, melyek közt gyermekkora egy részét töltötte, nagyon csábította. Ezért egyezett bele Tiburon ajánlatába, és jobb munkát úgysem talált volna. Semmi kedve sem volt trágyát lapátolni, vagy téglát hordani. Azt viszont sajnálta, hogy Hollóra eztán sokkalta kevesebb ideje jut majd.
Odayin jóslata bevált, a felkészítés időszaka alatt, ami nagyjából két hónapig tartott, szinte alig találkoztak. A kiképzés kemény volt és fárasztó, ám elsősorban végletekig unalmas. A fiú soha nem kedvelte a fegyvereket, itt meg nagyjából a kardjával aludt és kelt, már ha egyáltalán jutott ideje rá, hogy álomra hajtsa a fejét. Nem is igazán hitte, hogy képes lesz végigcsinálni, ráadásként ő volt a legrosszabb a csapatban. A többiek nyilvánvalóan jobban igyekeztek nála, hiszen az újoncok közé elsősorban olyan szegény családok gyermekei jelentkeztek, akik felemelkedésük egyetlen lehetőségét a katonai pályában látták. Odayinnak meg mindegy volt. Tudta, hogy a nevelőapja úgyis átengedi a vizsgákon, vagy ha nem, hát az még jobb… A fiú pechjére azonban a második hónap végére mégiscsak sikeresen vette az akadályokat, és megkapta a bizonyítványát egy oklevél formájában. Ezután már csupán ünnepélyes beavatásuk volt hátra, és egy cseppnyi bűbáj, melynek segítségével szabadon járhattak a császári udvarban.
***
A kastély szíve maga a mágustorony volt, az a rendkívül különleges, cirádás épület, ami messze a többi torony fölé emelkedett. Csupán Bagua, az udvari sárkány rezidenciáját építették magasabbra. A torony elsődlegesen védelmi funkciót töltött be, itt lüktetett a mágia szíve, mely erős, áthatolhatatlan pajzsot vont az egész kastély köré. Az erőtér láthatatlan volt, és csupán az közlekedhetett rajta ki és be, aki megfelelő engedéllyel rendelkezett. A szolgák, cselédek hada, a katonák és a fontosabb személyek varázspecsétet kaptak, ezzel szabadon járhattak-kelhettek, amikor csak kedvük tartotta.
Odayin már nem emlékezett rá, ez valahogy kiment a fejéből az évek során, de amikor rangjukat elvesztették és úgymond kiűzettek a császári udvarból, mágikus pecsétjeiktől is megfosztották őket. Pontosabban a bűbájtól, ami a rajzolatokban lakott, hiszen a festékek örökre a bőrükben maradtak. Odayin tehát nem kapott újabb pecsétet, csupán a régit töltötték fel az udvar mágusai, amit a fiú nem is igen bánt a jelen körülmények között.
A különös eseményre a barakkokban került sor, a nyomasztó hangulat, a bűz és félhomály aznap is felforgatta a fiú gyomrát. Ezúttal azonban némi szín is betört ebbe a szürke, egyhangú világba, az étkezőben két hivatásos, udvari mágus várta őket. Egyikük hóbortos, apró, szemüveges öregúr volt, a másikuk fiatal leány, ráadásként meglehetősen csinos.
– Nos, Niben mester volt oly kedves és elfáradt közibénk – kezdte Tiburon a két mágus bemutatását. – Az ifjú hölgy pedig tanítványa, Ana, egy kicsit rajtatok fog gyakorolni, fiúk. Nevetés hullámzott végig a termen, sem Odayin, sem Tiburon figyelmét nem kerülte el a szikra, ami hirtelenjében fölparázslott a lány szemében, így inkább jobbnak látták, ha nem tréfálkoznak tovább.
Tiburon pedig megköszörülte a torkát, és így folytatta:
– Nos… Akár kezdhetjük is, nyugalom, nem fog fájni. Elhihetitek, nekem is van – vigyorogta, felhúzta az ingujját és csuklóját a tanítványai felé fordította. Odayin is megnézte a sajátját, persze csak titokban, hiszen nem szerette, ha valaki fényt derített a származására. Annak mindig csak csúfolódás, gúnyolódás, majd pedig verekedés lett a vége.
Elsőként Niben mester végezte a munkát, egyetlen érintésével gyönyörű, körbe rendezett mintákat varázsolt az újoncok csuklójára; tanítványa, Ana, szorosan mellette állt és árgus szemmel figyelte minden mozdulatát.
Amikor Odayin került sorra, jobb, üres kezét tartotta a férfi felé, Niben mester azonban elmosolyodott és kijelentette:
– A másikat, fiam.
Odayin szégyenkezve a bal csuklójáról is felhúzta az ingét. Ana hatalmas szemet meresztett a hercegi pecsét láttán, az öregúr azonban semmi jelét nem mutatta, hogy meglepődött volna. Helyette inkább elgondolkodva megvakargatta ősz kobakját:
– Hát ezzel most mit csináljuk? Tiburon uram, egy pillanatra.
– Mester?
– Ezzel itt mi legyen?
Maga a férfi is hosszasan bámulta a hercegi pecsétet, mintha még életében nem látta volna. Niben mester tovább fűzte a szót:
– Kapjon újat a fiatalúr, vagy ez a régi is megteszi?
– Én… nem is tudom. Miért kéne másik… ha már van egy?
– Bölcs elgondolás, Tiburon uram. Csakhogy ez hercegi pecsét, és olyan termekbe is bebocsátást enged, ami az újoncok számára tiltva van. Példának okáért a konyha és a bálterem. – Újabb nevetés hullámzott végig a szobában, maga az öregúr is elmosolyodott. Persze a lényeget elhallgatta, a hercegi pecsét mindenre feljogosította a viselőjét, a tömlöcök látogatására éppúgy, mint a mágustoronyba való belépésre. – Úgy hiszem, az ifjú Elvoran úr nem csak a te bizalmadat élvezi, hanem magáét az uralkodóét is.
– Talán… – vont vállat Tiburon, bár az utóbbiban egyáltalán nem volt biztos. Ő viszont úgy bízott a fiúban, mint saját magában, tudta, nem lehet baj belőle, ha továbbra is a hercegi pecsétet viseli. Másfelől meg… az ördögbe is! Elvégre joga van hozzá! Bár Odayin elvesztette rangját, Tiburon szemében mindig herceg maradt. Annak ellenére, hogy kapcsolatuk is nagy változáson ment keresztül az utóbbi években. Család lettek.
A férfi végül bólintott, Niben mester ezt igennek vette, és megragadta a fiú csuklóját. A hercegi pecsét fölfénylett, a kacifántos minták arany színben pompáztak néhány pillanatra, majd a ragyogás elhalványult.
– Meg is vagyunk – mosolyogta az öregúr, és halkan hozzátette: – Aztán nem szeretném visszahallani, hogy a konyhán a cselédlányokat hajkurászod.
Odayin olyan zavarban volt, hogy nem tudott nevetni a mágus élcelődésén, helyette inkább a fal mellé húzódott, és onnan figyelte a további eseményeket.
Niben mester még néhány újoncon bemutatta a pecsétmágia tudományát, majd teret adott ifjú tanítványának is. Ana koncentrálva, idegesen látott munkához, a varázsszavak szinte dadogva szóltak a szájából.
– Nyugalom, kedvesem. Csak nyugalom – biztatta Niben mester, a lány pedig újból próbálkozott.
Ezúttal úgy tűnt, a varázs sikerrel járt, a pecsét megjelent az ifjú katona csuklóján, fölfénylett, aztán hirtelenjében eltűnt.
– A fenébe! – kiáltotta Ana, a koncentrálás közepette arról is megfeledkezett, hol van voltaképp, mert ízes káromkodások hagyták el a száját. Az idős mágus elgondolkodva figyelte az előtte reszkető katonát: szegény fiúnak láthatólag fogalma sem volt, mi történik vele.
– Hmm… – morogta Niben mester, és lassan körbejárta a katonát, közben Ana idegesen toporzékolt. – Úgy érzem, a varázs sikeres volt, csak épp… – A férfi girbegurba varázsbotjával megkopogtatta a fiú lábát: – Ifjú vitéz, legyél oly kedves, és húzd fel kicsinyt a nadrágod szárát.
A katona azonnal engedelmeskedett, bár látszott rajta, hogy már a halálát várja. Csupasz lábán azonban semmi nem volt, egy méretes sebhelyen kívül. Niben mester tovább hümmögött, majd tanítványát maga mellé rendelte. Eztán ketten ácsorogtak a fiú mögött, az öregúr szemében azonban hirtelen világosság gyúlt. Ujját megmozdította, mintha csak egy szemtelen legyet pöckölt volna arrébb, a katona nadrágja pedig, az alsóval egyetemben, azonnal a földre csúszott.
Ana felsikoltott és kezét szégyenkezve a szeme elé kapta. Tiburon és Odayin tátott szájjal nézték végig a jelenetet, nem tudták, hogy a lány a meztelen férfihátsótól pirult-e el, vagy a szép kis pecséttől, ami a katona fenekén virított.
– Azt hiszem, a fiatalember csuklója helyett valami egész más testrészére koncentráltál, kedvesem – súgta Niben mester, és arrébb sétált.
A csúffá tett fiú zavartan forgolódott, és megpróbálta szemügyre venni a pecsétjét, majd amilyen gyorsan csak tudott, felöltözött.
– Kész szerencse, hogy nekem már volt egy – morogta Odayin, akit meglepő módon cseppet sem mulattatott az iménti esemény, pedig az egész terem visszhangzott a nevetéstől. Végül a fiú fogta magát, és morgolódva kivonult az udvarra.
Hogy eztán Ana miként birkózott meg feladatával, a pecsétmágia alkalmazásával, azt Odayin nem tudta, majd egy órán keresztül ácsorgott a tornácon. Az újoncok szálláshelye közvetlenül a császári udvart védelmező fal tövében állt. A kastély égbe szökkenő tornyai mellett a fiú apró porszemnek érezte magát. Kis ideig duzzogva méregette a kaputornyokban szolgálatot teljesítő katonákat, tudta, ez a sors vár rá is. Időközben rágyújtott egy jobbfajta szivarra, és elmélázva pöfékelt.
Miután a pecsétosztás sikerrel lezajlott, Tiburon is csatlakozott neveltfiához, eztán ketten füstöltek, akárcsak a környező város kéményei. A férfi nem szólt semmit, ám a fiú fancsali képét látva azért eszébe jutott, hogy talán mégsem kellett volna erre a pályára kényszerítenie. Hiszen láthatólag semmi kedve nincs hozzá. Talán valóban hiba volt, elvégre élete első éveit úrként élte a kastélyon belül, most pedig szolga legyen? De hát élnie kell… felednie a múltat, és ha vissza akar szerezni valamit családja régi dicsőségéből, hogy esetleg a sajátjának újra jövőt biztosíthasson, ez a felemelkedés legjobb lehetősége. Idővel akár még rangot is kaphat. Tiburon elnézte a mellette duzzogó fiút, aztán hirtelenjében rádöbbent, hogy neki nem is ez a legnagyobb baja, egészen más járt a fejében. Na persze…
– Kevesebbszer fogod látni, de azért találkozhattok – jelentette ki a férfi.
Odayin azonnal fölkapta a fejét. Nem látta értelmét, hogy tiltakozzék, vagy tagadja a dolgokat.
– Ja, két őrségváltás között.
– Másfelől meg, nézd a jobbik oldalát. Odalesz az egyenruhádért.
– Ő nem olyan, aki elájul az egyenruhától.
– Na nézzenek oda, valami okos, ifjú hölgyet találtál magadnak? – A fiú erre már nem válaszolt, csak elhúzta a száját. – Egyébként hogy hívják?
– Holló.
– Miféle név az, hogy Holló?
– Miért, miféle név az, hogy Tiburon?! – Odayin láthatólag úgy kimeresztette a tüskéit, akár egy sündisznó, ezért a férfi jobbnak látta, ha nem piszkálja tovább. Tiburon elindult vissza a barakkok felé, neveltfiának még ennyit vetett oda:
– Készülődj, hamarosan indulunk a díszterembe.