[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Odayin kezdetben nem bosszankodott, amikor őrei visszakísérték a szobájába. A helyzet már-már vicces volt. Teljes évtizedet töltött egy olyan világban, ahol kis híján megfulladt, belehalt a magányba, aztán különös katonák és sárkány üldözte, majd ágyúval lőttek rá, és most, hogy végre hazaért, egy beképzelt kis mitugrász visszaparancsolta a szobájába. Azonban másnap reggel, amikor megpróbált kiosonni a folyosóra, és éles alabárdok meg kötelességtudó katonák megakadályozták ebben, már cseppet sem találta szórakoztatónak a helyzetét. Sőt, egyre inkább kétségbeesett.
A délelőtt java részét azzal töltötte, hogy le s föl járkált a szobájában, a berendezés legapróbb részletével is megismerkedett, sőt a ruháival is, amelyek százszámra sorakoztak a gardróbjában szépen, vállfákon elrendezve. Az ablaknál is sok időt töltött, kezdetben azt latolgatta, miként szökhetne meg. Ám az irdatlan mélység, ami odalent tátongott, és a simára csiszolt kőfal azonnal tudatta vele, hogy semmi esélye nincs. Ezután már csupán a tájban gyönyörködött, a tengerparti városban zajlott az élet, apró, fekete hangyák szaladgáltak mindenütt, a kikötőben pompázatos vitorlások árbocai nyújtóztak az ég felé. Odayin egykedvűen szemlélt mindent, iszonyúan unatkozott. Kapott reggelit, majd ebédet, ez lett volna az egyetlen felüdülés szörnyűséges magányában, ám a lány, aki felszolgálta a roskadásig tömött tálakat és a bort, még csak rá se nézett. Odayin pedig nem látta értelmét, hogy szóljon hozzá.
Mivel órákon keresztül teljes csöndben és magányban töltötte az idejét, csupán néhány színes madárka röppent el az ablaka előtt, nagyon meglepődött, amikor délután felé halk, ám határozott kopogtatás jött az ajtaja felől. A fiú nem válaszolt, fogalma sem volt, mit mondhatna. Talán igen élénk fantáziája játszott vele, de máris azt képzelte, hogy ezúttal egyenesen a vesztőhelyre viszik, vagy más hasonló szörnyűség vár rá. Persze, az érte küldött őrök bizonyára nem kopogtatnának ily szemérmesen az ajtaján… és ilyen kedves, csinos arcocskával sem rendelkeznének…
Liani óvatosan dugta be fejét az ajtón, mintha csapdát sejtene, pillantása rögvest az ágyon kuporgó fiúra esett:
– Ne haragudj… zavarlak? – kérdezte bizonytalanul.
– Persze, bokros teendőim közepette azt sem tudom, mihez kapjak… Borzalmasan unatkozom.
Odayin elfintorodott, a lány pedig mosolyogva beljebb óvakodott a szobába.
– Elhiszem… azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, a testvérem nevében is. Nem illendő, amit veled művelt. – Liani lekuporodott a fiú mellé az ágyra, rettenetes zavarában a kezét tördelte. – Tudod… még nagyon fiatal, és túlontúl hamar szakadt a nyakába ez az egész… a birodalom, a háború… Én pedig… Tudom, úgy érzed, csapdába csaltalak, elárultalak… De hidd el, én nem akartam neked rosszat.
– Tudom. – A fiú elmosolyodott, hosszú idő után először.
– Igazán örülök, hogy visszajöttél.
– Tényleg?
– Igen… hiányoztál… És meglátod, az emlékeid is visszatérnek, hamarosan. Túl sok időt töltöttél odaát.
– Ezt hogy érted?
Liani az inge alól előhúzott egy medált, szétnyitotta és a benne lévő festményt Odayin felé mutatta.
– Ő kicsoda? – A fiú rögvest tudta, hogy fölöslegesen kérdezett, hiszen a hasonlóság szembeszökő volt. Gyönyörű, fekete hajú asszony nézett vissza rá a miniatúráról.
– Az édesanyám – mondta a lány mosolyogva.
– Nagyon hasonlítasz rá, gyönyörű asszony…
Liani ezt személyes bóknak vette, így elpirult kissé, majd hogy leplezze zavarát, belekezdett valódi mondandójába.
– Míg odaát voltunk, ha csak néhány hétre is, máris azt vettem észre, hogy egyre nehezebben tudom felidézni az arcát… Éreztem… mintha valami fölfalná az emlékeimet… Tudtam, ha tovább maradnánk, mindent elfelejtenék, ahogy te. És ezzel mindannyian így voltunk, még maga Tiburon is. Láttam a zavartságot az arcán… Biztos vagyok benne, hogy egy idő után visszatérnek az emlékeid.
– Meglehet… igazság szerint már most is… – Odayin összehúzott szemöldökkel keresgélte a legmegfelelőbb szót erre az érzésre. Az érzésre, hogy emlékei ott kavarogtak a tudatalattijában, de valamiért nem tudtak felszínre törni. – Leginkább olyan, mint amikor elfelejtesz egy szót, ott van a nyelved hegyén, tudod, de mégis képtelen vagy kimondani. Liani komolyan bólintott, majd halkan ezt kérdezte:
– Nagyon… szörnyű volt odaát?
– Leginkább úgy éreztem, mintha megfulladnék. Embernek hittem magam, mégis képtelen voltam rá, hogy megértsem az embereket. Hogy mit miért csinálnak, a szokásaikat, a gondolataikat… Embernek hittem magam, mégis úgy éreztem, hogy egy teljesen más világba csöppentem, nem tudtam beszélni velük, és ők is levegőnek néztek. Már akkor is úgy gondoltam, mintha egy teljesen más faj egyedeit szemléltem volna, sokszor rácsodálkoztam, milyen iszonyúan sokan vannak, milyen fura épületeket emelnek… Kívülálló voltam, és magányos.
A szobára néma csend telepedett, Odayin kissé megrémült attól, hogy hirtelenjében olyan dolgok törtek föl belőle, amit még soha senkivel nem osztott meg. Sokáig arra is képtelen volt, hogy saját magának megfogalmazza a gondolatait. Liani zavartan ücsörgött az ágyon, szeme furcsán csillogott. A fiúnak az az érzése támadt, hogy szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötri. Mintha felelősnek érezné magát mindazért, ami vele történt. De hát micsoda ostobaság ez? Bármi történt is régen, biztos volt benne, hogy ez a kedves teremtés semmi rosszat nem tett ellene. És mindezt nem csupán a lány bájos külseje miatt gondolta, érezte is, a szívében.
Perceken keresztül hallgattak, majd mielőtt még a csönd elviselhetetlenül kínossá fokozódott volna köztük, sötét árnyék borult rájuk és Odayin teljes lakosztályára. Mindketten azonnal az ablakok felé kapták a fejüket, hatalmas tányérszem vizslatta őket odakintről.
Liani elmosolyodott:
– A herceg nem fog örülni, ha meglátja, hogy itt körözöl, mint valami óriási keselyű.
Bagu, a sárkány kinyújtotta irdatlanul hosszú, villás nyelvét, mintha csak ezzel akarná kifejezni undorát a herceg parancsait illetően, majd mennydörgő hangján ezt mondta:
– Udvari sárkány vagyok, nem pedig udvari bolond, akit dróton lehet rángatni, oda megyek, ahová akarok! Mellesleg, fenség, nem hiszem, hogy te engedélyt kaptál volna a látogatásra. Liani elfintorodott, és sunyi pillantásokat vetett az ajtó felé:
– Hihetetlenül könnyű olyasvalakit néhány kedves szóval és egy finom ebéddel meggyőzni, aki már fél napja szolgálatban van. Arról nem is szólva, hogy a testvérem egy kissé… hát…
Odayin is kínosan keresgélte a megfelelő szavakat:
– Úgy vettem észre, hogy kedves rokonom, hát… öhm… némileg… hirtelen haragú?
Bagu bosszúsan horkantott, orrlyukából előszökkent néhány füstkarika:
– Úgy érted, elmeháborodott? Bolond? Őrült? Féleszű? Esztelen? Gyengeelméjű? Hibbant?
– Nos, én próbáltam finoman megfogalmazni a dolgot, de igen…
– Héj, a testvéremről beszéltek! – kiáltotta Liani, pedig ő maga is jól tudta, hogy barátai nem járnak messze az igazságtól.
Bagu így folytatta:
– A herceg nem való a trónra, túl ifjú még! Bár szerintem… az elkövetkezendő ezer év is kevés volna hozzá, hogy benőjön a feje lágya.
– Akárhogy is, hamarosan császárrá koronázzák, és némi tiszteletet kéne mutatnod iránta.
– Pha! Neked erről mi a véleményed, ifjú Odayin?
A fiú megilletődötten pislogott:
– Nem tudom… még… nem igazán vagyok tisztában a körülöttem lévő dolgokkal… Mindenesetre ez, hogy házi őrizetbe helyeztek, egyáltalán nem tetszik.
– Házi őrizet, mi? Ha akarod, én kivihetlek innen.
– Bagu! – Liani ezúttal úgy fölháborodott a hallottakon, hogy felpattant az ágyról és az ablakhoz rohant. – Kérlek, ne ártsd bele magad ebbe! Én sem értek egyet a herceg parancsával, de ki kell várnunk, míg megnyugszik. Hiszen ismered, milyen, akár egy duzzogó gyerek…
– Nem megszöktetni akartam! Csak egy kis sétarepülést ajánlottam fel neki, ahogy a régi szép időkben.
– Nem lesz semmiféle sétarepülés!
Odayin elgondolkodva figyelte őket, pontosabban nem is igen hallotta, miről fecsegnek azok ketten ott, az ablaknál. Teljességgel lefoglalta, hogy az emlékei közt kutasson, egyedül a repülés szó jutott el a tudatáig, ez visszarángatta a valóságba:
– Sétarepülés..? – kérdezte halkan, és ő maga is az ablakhoz óvakodott: – Úgy érted, régen… A sárkány borostyánszín szeme a fiúra szegeződött, tőle szokatlan módon sokáig hallgatott, majd halkan, komoly hangon ezt kérdezte:
– Egyáltalán nem emlékszel rám, igaz, ifjú Odayin?
– Sajnálom… – motyogta a fiú szomorúan.
– Pedig milyen sokat utaztunk együtt… és nevettünk… Néhány röpke óra alatt bejártuk az egész birodalmat, óceánok és magas hegycsúcsok fölött suhantunk!
Odayin komor tekintettel megrázta a fejét, jelezvén, hogy ezekből sem emlékszik semmire.
A sárkány ezt rikkantotta:
– Nem hagyhatom, hogy idebent senyvedj egész nap, gyere!
– Bagu! – Liani arca ezúttal elvörösödött a dühtől.
– Nyugi, fenség. Senki nem tudja meg, csak ide röppenünk, a lakosztályomba. Kell a fiúnak egy kis napfény, nem látod, milyen sápadt?
– Ha napfény kell neki, kiáll az ablakba! Fölösleges a herceget…
A lány nem fejezhette be a mondandóját, a sárkány tányérszeme eltűnt az ablakból, majd pár pillanattal később hatalmas mancs nyúlt be a szobába. Odayin, mielőtt még egy szót szólhatott volna, a karmok összezáródtak körülötte, és máris repült kifelé az ablakon. Amikor újból ki merte nyitni a szemét, már Bagu hátán ücsörgött. A sárkány többet egyetlen másodpercet sem késlekedett, őrült, féktelen száguldásba kezdett. Olyan hirtelen röppentek tova, hogy a fiú már csupán Liani paprikavörös arcát látta a lakosztálya ablakában, hangját nem hallotta. Pedig biztos volt benne, hogy kiabált, ahogy a torkán kifért.
Odayin az első pillanatokban meglepődött, hiszen valóban csodálatos látvány volt, ahogy a kastély falai és tornyai elszáguldottak alattuk. Aztán egyre inkább érezte, hogy Lianival ellentétben az ő arca mélyzöld árnyalatot öltött. Bagu, aki rugalmas, hosszú tagjai lévén könnyen szemmel tarthatta utasát, hamarosan megjegyezte:
– Te… nehogy összepiszkítsd nekem a kárpitot!
A fiú erre nem szólt semmit, görcsösen kapaszkodott a sárkány hosszú, erős sörtéibe, mivel jobb fogódzkodót nem talált. Valóságos megváltás volt számára, amikor érezte, hogy a hatalmas test újból szilárd talajt ért alatta. Úgy tűnt, ezzel egy időben a fiút az ereje is elhagyta, magatehetetlenül legurult a sárkány szárnyán. Amikor földet ért, kiterült, akár egy béka. Bagu szemlélte néhány pillanatig, majd megbökdöste hatalmas, tömpe orrával, hogy lássa, él-e még. A fiú lélegzett, sőt, arcra is visszanyerte az eredeti színét.
– Mi ez a hely? – nyögte Odayin, és felült. Gyomra megnyugodott, csupán a feje kóválygott még egy kicsit. Óriási, mintás kövekkel, mozaikokkal kirakott téren álltak, a kastély legmagasabb pontján lehettek, mert körülöttük, felettük nem volt más, csupán a rózsaszínes égbolt. Még a tornyok tetejét sem látták.
– Ez? Hagyományosan az udvari sárkányok pihenő- és leszállóhelye.
– Te itt laksz? – Odayin időközben összeszedte magát és föltápászkodott, most már valóban biztos volt benne, hogy iszonyú magasan lehettek, a szél valósággal nyargalászott körülötte. Körbenézett, a tér közepén hatalmas pavilon állt, nem messze tőlük egy lépcsősor lejárata volt.
– Mondhatjuk. A családom már időtlen idők óta a császári udvarban él.
A fiú elgondolkodva megvakargatta az állát. Eddig úgy képzelte, hogy a sárkányok sötét, fertelmes barlangokban élnek, amelyek természetesen dugig vannak lerágott csontokkal és szénné égetett lovagok holttesteivel. Mondjuk padlótól a mennyezetig. Itt azonban, akárhogy is meresztgette a szemét, egyetlen csontocskát sem talált…
– Egy ilyen hatalmas… teremtmény… miért szolgál a császári udvarban?
Elsőre válaszként mérges, forró füstfelhő érkezett a sárkány orrlyukából, majd felháborodott, mennydörgő hangon kijelentette:
– Az első és legfontosabb dolog, amit meg kell tanulnod a sárkányokról, ifjú Odayin: Egy sárkány sohasem szolgál, legfeljebb csak szívességet tesz!
– Óóó…
– Úgy bizony! A családunkban ez hagyomány, szívességet teszünk a birodalomnak azáltal, hogy védelmezzük a palotát, és minden fontosabb csatában ott vagyunk! Ráadásul… Meglehetősen kellemes itt. Nem túl szórakoztató, de kellemes. Vagy inkább nyugodt. Próbáltál te már pihenni, miközben egy csapat troll azon mesterkedett, hogy miként kanyarítson le egy szeletet a hátsódból?
– Hát… nem…
– Látod? Itt nyugtom van. És az ennivalót is szinte a számba teszik. Semmire nincs gondom. Bagu hirtelenjében elhallgatott, mert a fütyülő, száguldó szél ismerős hangot hozott magával:
– Ez aztán szép volt, gratulálok! Az egész kastély látott titeket! – Liani koromfekete fürtjei, vörös arca jelent meg a feljáróban, olyan gyorsan szedte a lábát, hogy a legutolsó lépcsőfoknál kis híján hasra esett.
– Na és? – kérdezte a sárkány unott ábrázattal.
– Na és?! Kedves öcsém a legutóbbi ülés alkalmával szám szerint harmincnégy akasztást, huszonöt lefejezést és három vízbefojtást terjesztett a Tanács elé, még szerencse, hogy ilyesmihez a Bölcsek jóváhagyása is szükséges.
– És nekem, fenség, melyiktől kéne tartanom?
– Ne csak magadra gondolj, hanem másokra is! Például őrá! – Liani Odayin felé mutatott, mire Bagu ismét a fiú köré fonta karmos mancsát és a mellkasához emelte, akár egy szeretett, szívéhez nőtt rongybabát:
– Ha bárki bántja a barátom, velem gyűlik meg a baja!
– És gondolj az őrökre is, akik az ajtaja előtt álltak! Az öcsémet nem fogja érdekelni, hogy semmi közük az eltűnéséhez.
Az óriási szörnyetegben láthatólag felébredt a lelkiismeret-furdalás, Odayint ismét földre tette, majd anélkül, hogy alsóteste megmozdult volna, hosszú nyakát a lány felé nyújtotta.
– Csak azt akarom, hogy visszatérjenek az emlékei… hogy emlékezzen rám… Olyan nagy baj ez? – súgta a sárkány, egyenesen Liani fülébe.
Láthatólag a lány vonásai is megenyhültek, sűrű pislogások közepette suttogta:
– Nem… Én is ezt szeretném… De nem tudom, mi a jobb… Talán hatalmas önzés ez a részünkről… A birodalom érdekeit kell szem előtt tartanunk. Akárhogy is, ne feledd a testvérem parancsát.
– Fütyülök rá! Egy kis kirándulástól nem szakad le az ég! És nekem különben sem parancsol!
– Azzal a sárkány kiterjesztette hatalmas, hártyás szárnyát, egyik mancsával a fiú, másikkal Liani felé nyúlt, mindkettejüket feldobta a hátára, és már száguldott is tova, oly sebesen, hogy a kastély pillanatok alatt apró bogárrá zsugorodott alattuk.
Az első percben Odayin semmi mást nem látott maga előtt, csupán a sárkány érdes, durva bőrét és ritkás, ám annál erősebb sörtéit. Hallani is csupán két dolgot hallott, a fülében fütyülő szelet és Liani szünet nélküli morgolódását. Ezután összeszedte magát valamelyest, fejét oldalra fordította. Elsőként a lányra nézett, Liani hihetetlen bátorsággal két lábon ácsorgott mellette, csupán néhány méretes, vaskos szőrszálat tartott a keze közt biztosítékként.
– Juhuuu! Érezd a szelet, a szabadság illatát, ifjú Odayin! – rikkantotta Bagu, és úgy szökdécselt ide-oda az égbolton, akár egy pacsirta.
– Érzek valamit… de az nem a szél… – morogta Odayin, valóban mind sápadtabb és sápadtabb lett.
Liani lenézett a görcsösen kapaszkodó fiúra, hamar megszánta és a kezét nyújtotta neki:
– Gyere… ne félj. – A lány messze az óriási szárnyak keltette tornádótól, a szörnyeteg nyaka tövében biztonságba helyezte Odayint és saját magát is, itt kényelmesen ülhettek a sokkal sűrűbb és erősebb sörték között.
A fiú leginkább úgy érezte magát, mintha bolha volna egy hatalmas kutya bundájában. A biztonságosabb körülmények között arcszíne visszatért, görcsös testtartása enyhült, és pár perccel később már érdeklődve nyújtogatta a nyakát az alattuk elsuhanó táj felé. Valóban csodálatos látvány tárult elé, mindaz, amit eddig csupán az álmaiban látott, vagy épp a képzelete szüleményének tartotta, ott hevert a lábai előtt, valóság volt.
Bagu elsőként az óceán fölé röppent velük, partközelben több száz hajó szelte a hullámokat. A nyílt vízre már csupán az óriási tengerjárók merészkedtek, a színes vitorlák apró virágokként nyíltak a végeláthatatlan, sötétzöld mezőn. A habok között szörnyeteg úsztak, némelyikük hatalmas bálnának tűnt, mások teknőt, csigaházat hordtak a hátukon. A szigetek homokjában százával sütkéreztek a furcsábbnál furcsább teremtmények.
Az egyik távoli öböl különösen felkeltette Odayin érdeklődését. A víz ezüstszínben ragyogott, az eget és a hullámokat vaskos fénysugár kötötte össze, hogy honnan érkezett és hová tartott, rejtély volt. A szél andalító énekszót hozott magával. Bagu, mintha érzékelte volna utasa gondolatait, zuhanórepülésbe kezdett, majd átvitorlázott az öböl felett. A sziklákon pihenő szirének riadtan ugrottak vízbe a hatalmas árnyék elől.
A sárkány ezúttal ismét a magasba röppent. Nem messze tőlük egy főnix szállt tova, oly hirtelen bukkant föl, mintha egyenesen a napból érkezett volna. Odayin érezte a forróságot, hallotta a tűz, a parázs pattogását. A madár valóságos lángorkánként szelte az égboltot, majd ahogy távolodott, lassan fáklya, végül gyertyaláng lett belőle. Néhány elvesztett tolla még ekkor is a levegőben kavargott, végül kialudtak és hamuvá lettek.
A sárkány irányt változtatott, hamarosan hófödte hegycsúcsok, hatalmas vízesések fölött szálltak. A birodalom java részét erdő alkotta, néhol ritkás cserjés húzódott alattuk, máskor sűrű, sötét, áthatolhatatlan rengeteg.
A fiú megilletődve nézte a tájat, már régóta érezte, hogy hatalmas gombóc van a torkában. Ez a hely… a szülőföldje… Végre megérkezett, már tudta, mi lapul az álmain túl… önmaga, a valódi énje és a világa. A saját világa. Bár próbálta visszatartani, egy apró könnycsepp mégis kiszökött a szeméből és végiggurult az arcán.
Liani meglepetten figyelte a fiút. Odayin nem akart a szokásos „szemembe ment valami” szöveggel mentegetőzni, így inkább csöndben maradt.
Bagu ismét fölfelé röppent, ezúttal a fellegek birodalmát mutatta meg utasai számára. Az alant elterülő táj tarka térképpé változott, mellettük, alattuk, fölöttük felhők úsztak tova. Odayin egyre inkább tudta, hogy ez volt az, ami rettenetes hiányzott neki az elmúlt tíz évben: a végtelen szabadság érzése. Már cseppet sem félt, egyre bátrabb lett, karját olykor-olykor kinyújtotta, mintha megérinthetné a mellettük elsuhanó felhőket. Váratlanul különös jelenség kötötte le a figyelmét. Előttük, a távolban szürke fellegek gyülekeztek, a furcsa gomolygás innen bukkant elő. A fiú összehúzta a szemét, így fürkészte a horizontot. A felhőtömeg gomolygott, kavargott, határozottan feléjük tartott, legalább olyan gyorsan szállt, akárcsak Bagu. Mintha a természet erejét, a vihart zárták volna egyetlen hatalmas felleg belsejébe. Amint közelebb értek, Odayin felfedezte, hogy pompázatos, ló formájú lények alkották a furcsa jelenséget. Egy áttetsző, nyargalászó, égi ménes. Megszámlálhatatlanul sokan voltak, a legtöbben habfehér ragyogásként tündököltek, ám akadt köztük sárgás, vöröses színű jószág. Sőt, néhány fekete is.
– Ez meg mi..? – suttogta a fiú.
Liani mosolyogva felelt neki:
– Elementálok. Legnemesebb paripáink, odahaza a kastélyban is van belőlük néhány. Sok tudós és varázsló vitatkozik azon, hogy élőlények-e, avagy sem. Az otthoniak hírneves mágusok munkái. Voltaképp a főnixek is elementálok, csak ők a lángokból születnek. – Liani elhallgatott egy kicsit, őt is lenyűgözte a látvány. Közelebb húzódott a fiúhoz, ketten csodálták az égi ménest, amely hirtelen irányt változtatott. A lány ezt súgta: – Odahaza felülhetsz valamelyikre, kipróbálhatod, milyen sebesen szaladnak és repülnek… Ám ezek itt… Soha, senki nem tudja betörni őket. Ha csapdába esnek, elenyésznek és újjászületnek a fellegekből. Valóban szabadok…
Időközben az elementálok apró ködfolttá zsugorodtak a horizonton, majd végleg eltűntek a fiú és a lány szeme elől. Bagu is irányt változtatott, balra vitorlázott, majd lejjebb ereszkedett.
Odayin egy időre elszakadt a hegyek, völgyek, folyók látványától, és Liani arcát fürkészte hosszú perceken keresztül. Maga mellett legalább oly szépségeset talált, akárcsak odalent, Aghar földjén. Az ismerős táj… a lány… egyre inkább érezte, hogy emlékei mind-mind ott sorakoznak a fejében, utat, kaput keresve, hogy a felszínre törhessenek… Ám mindez oly vékonyka szálon függött, oly törékeny volt… egyetlen, zavaró pillanat, és ismét a mélybe zuhan…
Liani hirtelenjében összerezzent, szemét résnyire húzta.
Mindez elég volt, hogy a fiú ismét visszatérjen a valóságba, zavartan kérdezte:
– Mi az?
A lány nem felelt, csupán a nyakát nyújtogatta, hogy minél többet láthasson az alattuk elterülő tájból.
– Bagu! Mi van előttünk?! – kiáltotta Liani.
– A Nyugati Vég, fenség… úgy hiszem…
Odayin nem értette, miről beszélnek, feszülten figyelt ő is, így hamarosan észrevette. Bár még messze volt tőlük, sűrű, fekete füstöt és lángok fényét látta odalent a hegyek lábánál.
– Mi az ott?! – kérdezte újból a fiú.
Liani ezúttal ránézett, szinte dadogva mondta:
– A Nyugati Vég, hatalmas erőd a birodalom szélén… ostrom alatt áll…
– Megbocsásd fenség, de a lángokból ítélve, úgy hiszem, az ostrom már véget érhetett! – kiáltotta a sárkány, és erőteljes szárnycsapások közepette irányt változtatott.
– Bagu, mit csinálsz?! Oda kell mennünk! Az erőd körül falvak vannak! Segítenünk kell!
– Persze, kedves ifjú hölgy, de előbb visszaviszlek titeket.
Liani ismét felvette jól megszokott, duzzogó ábrázatát, ám mielőtt még a méltatlankodásra is rázendíthetett volna, Odayin megrángatta a karját:
– Nézd csak… ott lent.
Nem messze tőlük, a szántóföldön át szürke folt suhant el, ebből a magasságból leginkább igyekvő, apró hangyának tűnt. A sárkánynak csupán néhány szárnycsapásába került, és máris a különös jelenség fölé röppentek. Ilyen távolságból Liani már fölismerte:
– Egy lovas! Bagu!
– Mondanod sem kell! – dörmögte a szörnyeteg, és máris zuhanórepülésbe kezdett.