Amira Stone: Kitaszítottak (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

„…és midőn az istenek láták a népeket, a nevükben
ítélkező, hatalmas embereket, a szobrok előtt térdelő,
imákat mormoló
tömegeket, kik általuk el nem hangzott
törvényeket követnek, ők maguk is
ítélkeztek.
Nincs isten, ki földi létbe, formát öltve
létezne, és nincs ember, ki égi fényt maga mellé vehetne.
Mondák, légyen íme az uralom, egy
kézzel foghatatlan hatalom, melynek egyik neve volur, a
tudás birtokosa,
másik neve meeshai, a szív irányítója. Égiek
által teremtve légyen két test, egy a szív és egy a lélek, de ketten, együtt alkotnak egyet.
Emberek között ők istenek, s embert sose tiszteljenek.” 

(Elveszett könyvek II., 2.3., A tudás
teremtése, az ismeretlen vándor jóslata)

*

Első fejezet
Szabad Föld

*

Ray

Ismét arccal a földön találom magam, és miközben a könyökömre támaszkodva próbálok felállni, felnevetek. Kezdő harcos korom óta nem kaptam ennyi ütést. A térdem a sárba süpped, és első ízben tudok a tavaszi zápornak örülni, mert az eső áztatta, latyakos föld kellemesen puha. Szerintem az otthoni fekhelyemnél is kényelmesebb. Ha nem számítana a pénz, szívesen elterülnék a meleg mocsokban, mint egy jól lakott sertés. Még röfögnék is.

Sár, és vér íze keveredik a számban. Miután letörlöm a verejtéket a homlokomról, a kézfejemre meredek, amin koszos, vöröses massza virít. Már meg sem lepődök az újabb sérülésen, inkább csak végigfuttatom a nyelvem a fogaimon, és elégedetten nyugtázom a hiánytalanuk meglétüket.

Tovább kell küzdenem, emlékeztetem magam.

Elrugaszkodnék a talajtól, de ellenfelem tarkón üt, és egy mély puffanással ismét visszazuhanok. A férfi lecsap rám, és a bordáimba nyilalló fájdalmat egy újabb követi, amitől a hátamra fordulok, és elterülök. A fenébe! Miért nem disznónak születtem? A gyomrom görcsbe rándul, és nyöszörögve, homályos tekintettel próbálom kivenni a felém tornyosuló Vörös Óriást. A szemembe csepegő esőtől alig látok, de még így is érzékelem a hat láb magas, barna bőrű szörnyeteget. A középkorú férfi mintha vicsorogna, de az arcát elnézve nekem is mosolyognom kell, mert tompa orrán vékony csíkban folyik végig a vér. Egy ütést mégis csak sikerült bevinnem, pedig erre nem számítottam.

Az ellenfelem hangosan felnevet.

– Ennyit bírtál, te utcapatkány? – köpködi a szavakat, mire a tömeg éljenezve felzúg.

A Vörös Óriás még itt, a kőbányákkal övezett sötét, nyomasztó környéken is ijesztőnek számít, de nekem inkább egy nagy kövér kakas képét juttatja az eszembe, mintsem egy erejéről elhíresült bajnokét. Nagyrészt kopasz feje közepén egy copfban összefogott tűzvörös haja egészen a tarkójáig ér, és még az esőben is messziről bűzlik. Ha valaki nem ismerné a monumentális termetét, akkor azt hihetné, az erőteljes testszagával üti ki az ellenfeleit. Tényleg hagynám, hogy egy baromfi legyőzzön?

Rohadjon meg a tömeg, én győzni akarok!

Egyelőre nem sok esélyem van, de tudom, hogyan gyűjthetek erőt. Amíg a férfi a tömeg felé fordulva lelkesítőleg megveregeti a mellét, addig én koncentrálni kezdek.

Az aláhulló esőcseppek lelassulnak körülöttem, ahogy egy pillanat erejéig felvillan előttem Tiiu arca. Ha erőre van szükségem, mindig őrá gondolok, és mostanában ettől az izmaim is életre kelnek, és különös, bizsergető érzés járja át őket. Úgy érzem, minden fájdalmam elszáll, és a testemet érő víz sercenve füstöl a forró bőrömön. Erő, és elszántság árasztja el az ereimet, és Tiiu nevét suttogta, megfeszítem az államat.

A Vörös Óriás ismét lendíti a lábát, de ezúttal én sem habozok, és felfelé rúgva a térdén találom el. Talpon marad, csak egyet hátrál, de az épp elég nekem ahhoz, hogy fel tudjak pattanni. Nem gondolkozok, csak gyorsabb akarok lenni, hogy időt nyerhessek magamnak.

Fenyegetően rá mosolygok, mert már döntöttem, és le akarom győzni, bármi áron. A hatalmas termete lelassítja, így sebesen elé ugrok, és ütök. Ököllel, tiszta erőből arcon vágom többször egymás után, majd a bordái közé mélyesztem a térdem.

A körülöttünk őrjöngő tömegből éles füttyszó röppen fel, kettészelve a trágárságokat ordító csőcseléket.

– Adj neki! Üsd ki a rohadékot.

– Verd már szét!

Csak két hang biztat, a barátaimé, de többre nincs is szükségem. Szívesebben lennék velük az ivóban, mint itt, így megsürgetve a harcot, még jobban felszítom magam. Azon kevesek, akik rám fogadtak, nem sokat veszítenének, ellenben a Vörös Óriás táborával, a vérre és iszonyatra szomjazó söpredékkel. Undorodom ettől a közönségtől, meg akarom fosztani őket a könnyű pénzszerzés örömétől, és még a harc élvezetétől is. Én vagyok a bajnokuk, és nem ez az idegen.

Újabb támadást zúdítok ellenfelemre, aki egyre jobban a Ketrec szélére szorul. Imbolyogva keresi a helyét, és már majdnem eldől, amikor hirtelen ötlettől vezérelve megtorpan, és oldalra fordul. Az eső ellenére még lángol a szén a küzdőtér szélét jelző fémhordókban, és az Órás megragadva az egyiket, felém hajítja. Nevetve elugrok, de pár izzó széndarab eltalál, és megérzem az égés okozta fájdalmat a derekamnál. Próbálok nem tudomást venni róla. A férfi támadásba lendül, de már sokkalta lassúbbnak és erőtlenebbnek tűnik. Egyet ütök, és ujjaim reccsenése jelzi, hogy pontosan arccsontot találtam. Lihegve kényszerítem a lábamat, hogy meg tudjak állni az előttem elterülő Vörös Óriás teste felett.

Nem akarok hinni a szememnek, de ahogy hallom, a tömeg sem. Az eddigi ovációt köpködések és o-zások váltják fel. Az ellenfelem eszméletlenül hever a sárban, egyetlen egy jól irányzott ütésemtől. Egy nézelődő mérgében a kabátját elhajítva fordít hátat a Ketrecnek, és igyekszik minél sietősebben elhagyni a helyet. A legtöbben egyszerűen elsétálnak, főleg az ivók felé, és a tömeg lassan oszlani kezd, de én még mindig csak állok, és hitetlenül meredek a testre. Vége. Fogalmam sincs hogyan, de sikerült győznöm, pedig ezt lehetetlennek találtam az elején, és nem is ez volt a cél.

Azonnal megbánom a tettem. Hibát követtem el, és nem gondolkoztam tisztán. Figyelmen kívül hagytam a tömeg elvárásait.

Ellenfelemen átlépve a ketrecmester felé indulok, és újra megérzem a fájdalmat, és a sebeket, amiket frissen szereztem.

Nem tudom Vyta és Matu mikor állnak mellém, és mikor fognak közre, de itt vannak, segítenek, és a Vörös Óriást a legkülönfélébb ocsmányságokkal illetve támogatnak. Egy szavukat se értem, mert amilyen gyorsan megszállt az erő, olyan sebesen távozott is belőlem, és már csak arra koncentrálok, hogy ne essek össze.

A ketrecmester a fából tákolt emelvényét elhagyja, és egy rozoga asztal mögé ülve dörzsölgetni kezdi a szemét. Két farönkön elhelyezett falapra könyököl, és így teljesen nevetséges látványt nyújt. Csontos alkata, foltokban borostás ráncos arca, rothadó fogai, és egérrágta, földig érő barna kabátjának köszönhetően inkább kelti egy éhező öregember látványát, mintsem egy ketrecmesterét. Megjelenése ellenére viszont Tuviban mindenki tiszteli, hiszen az emberek nála teszik meg a tétjeiket, és ő biztosítja a város legerősebb férfijainak a keresetét. De ha ez nem lenne elég, akkor ott van a halottnak vélt, és túlvilági tekintete, amiért irritálóan világos, már szinte áttetsző, és szürkés szeme felel.

– Mester – egy fejbiccentéssel köszöntöm.

– Ray – nagyot sóhajt, és felnéz rám. – Jó sok pénzzel gazdagítottál, de a helyedben mától óvatos lennék. Szereztél pár ellenséget. A táborod megcsappant, és ez nem tesz jót az üzletnek.

Szavai gúnyosan hatnak, és keserűen nyugtázom a jelentésüket. Nem szeretek megalázkodni, de függök ettől az alaktól, és már bánom, hogy hagytam eluralkodni magamon az érzelmeimet.

– Nem hittem, hogy győzök – hazudom.

A férfi arcára veszélyes vigyor ül ki, és hátra dőlve végigmér mind a hármunkat. Ha nem lennék ennyire szétverve, még meg is ijednék.

– A Vörös Óriás kelet legjobb harcosa, Quan város büszkesége. Tudod miről híres Quan? – válaszra sem várva folytatja, miközben kezébe vesz egy súlyos erszényt, és abból egyesével elkezdi leszámolni az érméket egy kis rongydarabra. – Quan lakosai is kőfejtéssel foglalkoznak. A gyerekeket már hat éves kortól befogják a kőfejtőkbe munkára, de nem ám víz-vagy ételszállításra, mint itt, hanem kőhordásra. Az ottaniak erejéről legendák születnek, és ezt a férget – int hanyagul a még mindig eszméletlen férfi felé –, mindenkinél erősebbnek tartották. Én magam is ellened fogadtam volna, ha – elharapva a mondatot felnevet, és összeköti a rongyot. – Csak négyen fogadtak rád. Nesze, vidd!

Az asztalra hajítja a pénzzel teli rongyot. Matu utánanyúl, és kétszer feldobja a kis zsákformát, lemérve annak a súlyát. Vyta csontos ujjaival érte kap a levegőben, elmarja, és kihámozva a rongyon lévő kötést, mohón számolni kezd. Le szeretném állítani, de nincs erőm hozzá, csak a talpon maradásra tudok koncentrálni.

– Ez huszonnégy klit – mondja Vyta, miközben becsomózza a rongyot.

– Maga nem látta mit csinált odabent? Hol volt a szeme? – Matu dühösen visszadobja a pénzzel teli rongyot az asztalra, és vaskos karját megfeszítve a Mester felé hajol. – Ez legalább a dupláját éri, ha nem többet. Ugye Ray?

Próbálok előre lépni, de mozdulataim erőtlenek, és meghűl a vér az ereimben, ahogy tekintetem találkozik a Mesterével. Nem szól egy szót sem, de mégis értem, mit akar mondani, mert vagy ezerszer hallottam már a szájából, amint másokat figyelmeztet. „Tudnod kéne, hol a helyed, és mikor és mennyit érdemelsz.” Folyton ezt hajtogatja. Az öreg korábban engem sosem dicsért, és sosem szidott, de most kiolvasom a szeméből a megrovást. Nem elég, hogy nyertem, de még a tömeget sem szórakoztattam kellően, így ha most ellenkezni merek, akkor többé nincs helyem a Ketrecben. Egy bólintással jelzem, hogy megértettem, mit akar, és fogaim összeszorítva tűröm az igazságtalanságot.

– Menjünk – szólok a fiúknak, és szégyenteljesen elveszem a pénzt.

– De Ray ez az…

Nem hagyom, hogy Matu befejezhesse a mondanivalóját.

– Azt mondtam, menjünk! – felemelem a hangomat, majd tisztelettudóan meghajolok a Mester előtt.

Bicegve, kihúzott háttal indulok el, és remélem, a többiek követni fognak, és nem állnak le vitázni az öreggel. Forog velem a világ. Az út elmosódik előttem, és ha nem sietnek, akkor én is elterülök a földön. Habár a Vörös Óriásra zuhanva legalább szórakoztató látványt nyújtanék.

Matu mellém ugrik, és tapasztalt küzdőként végre felismeri a szenvedésemet. Könnyedén a hónom alá nyúl és megtart, hiszen fél fejjel magasabb nálam, és sokkalta szélesebb vállú, mégsem tudott még egyszer sem legyőzni.

– Irány a Fény háza. – Vyta vörös hajába túrva, nagy léptekkel csatlakozik hozzánk.

– Nem – vágom rá ridegen. – Emmának megígértem, hogy benézünk hozzá, és segítünk neki.

Matu megállásra kényszerít, és atyáskodva letekint rám.

– Szarabbúl festesz, mint a trágya, amit a cipőmről vakartam le. Az ivó helyett inkább ápolásra lenne szükséged. Hazaviszünk – amint kimondja, mind a ketten hangosan felnevetnek. – Vagy a Fény házába.

Mosolyt erőltetek az arcomra, a már ezerszer elhangzott beszólástól. A haza nekünk mindenhol ott van, ahol éjszaka csillagok borulnak ránk, hiszen hajléktalan utcakölykök vagyunk. Vagyis a fiúk ezt hiszik rólam is. Ha sejtenék, hogy van egy faházam, biztosan kicsinálnának.

A Fény háza csak két sarokra van a Ketrectől, távol az ivók és a piactér zajától. Ide osonva, lopva jönnek a tehetős őrök, és a diszkréció nem csak a hely lakóira, hanem magára a házra is vonatkozik, mivel az beleolvad az egyhangú agyagépületek sokaságába, elrejtve magát az idegen, kósza szemek elől. A kurtizánok bájait csak az őrök engedhetik meg maguknak, de néha akad egy-két férfi, aki összegyűjt annyi klittet, hogy egy éjszakát vásárolhasson magának. Én kivételnek számítok, mert ebben a házban születtem. Anyám gyógyítással is foglalkozott, így Lady Alasa – a madame – nem tette ki, miután teherbe esett, és férjhez ment. A szüleim halálát követően a madame felajánlotta, hogy bármikor segít, de otthont nem tudott nyújtani. Sebaj, nekem éppen elég az ápolással egybekötött kényeztetés, amit a harcok után kapok itt.

Az örömház ajtajában Matu elenged, és zavartan zsebre dugja a kezét.

– Te nem jössz? – kérdezem.

– Fiúk – kezdi idegesen, és végig dörzsöl rövid, sötét hajtincsein. Ez nem jelent jót. – Egy darabig nem jöhetek ide. Lehet, hogy soha többé. – Nagyot lélegzik, és a forró, fülledt éjszakába bámul. – Apa leszek.

– Cseszd meg! – kiáltja Vyta ingerülten, és a földbe rúg. – Mond, hogy egy házas nőt csináltál fel.

– Rebecát – feleli szemlesütve.

Döbbenetem ellenére közelebb lépek, és átölelve vállon veregetem. Mindig is reméltem, hogy előbb-utóbb mind a ketten megtalálják a helyüket, és nem az utcán fognak megrohadni.

– Gratulálok – mondom biztatóan. – Rebeca gyönyörű, és kedves lány.

– Ő meg egy nincstelen utcapatkány, lyukas gatyával. – Vyta arcszíne már a hajáéval vetekedik, miközben Matunak, a térdénél szakadt nadrágjára bök. – Még most sem tanultátok meg, hogy ebbe a világba ne csináljatok kölyköt? A büdös életbe! Itt királyi dolga volt a farkadnak, de neked ez sem volt elég. Meglóbáltad, és tessék, egy hajadon egyből rákapott.

– Ha valami jó – válaszolja Matu.

– Jó? Kinek? Annak a szerencsétlen gyereknek?

Vyta megrázza a fejét, és homályos tekintettel eltűnik az örömház ajtaja mögött. Túlságosan is érzékeny, főleg ha rólunk van szó, mert mi vagyunk a családja. Hosszasan nézek utána, és érezem a szavai súlyát. Még kis suhanc korunkban tettünk esküt egymásnak, és szigorúan csak kurtizánokkal háltunk, tavaly nyárig.

Szabad Föld népei olyanok, mint a macskák. A gyerekek az utcán élnek, és amint a kicsik elhagyják anyjuk keblét, szabadjára vannak bocsájtva, jönnek-mennek, de végül mindig hazatalálnak. A szülők nem írni és olvasni tanítják őket, hanem élni, és túlélni. Csak azoknak jár a rendes ház, a család, és az oktatás, akik tehetősek, mint például a pékek, a kovácsok, a mesteremberek, vagyis mindenki, aki közvetetten szolgálja az őröket, ahogy Rebeca fivérei is.

– El kell vennem – töri meg a csendet Matu. – A tavaszi ünnepség utáni hétvégén.

Felkapom a fejem.

– Az ünnepség két nap múlva lesz.

– Ha addig nem szerzek pénzt, akkor oda kell költöznöm a családhoz. Az apja gyűlöl, ahogy a fivérei is, és a konyhában kapnánk egy ágyat, amíg az istállót át nem alakítják. Hiányozni fog az utca, ott bármikor elnyújtózhattam, de egy szűk ágyban – sóhajtva legyint. – Megyek, segítek helyetted Emmának az ivóban, te pihenj.

Matu a sötét szemén át vizslat egy darabig, mintha választ várna, majd visszanyelve a csalódottság miatti kiáltását, és inkább hátat fordít nekem. A falak irányába indul, az ivóba. Még nézem egy darabig a távolodó fiút, és legbelül irigyelem őt, hiszen az évek alatt bátyámként szerettem meg, de immáron új családra lelt. A keserűsége viszont aggaszt.

Zavaros a fejem a fájdalomtól, és újból megszédülök. A levegőben kalimpálva keresem az ajtó kilincsét, amikor összeesek.

Selyemtakarón fekve, egy ágyban térek magamhoz, amint egy fiatal, tizenhat év körüli, kihívó öltözetű, ismeretlen lány hajol fölém. Megszemlélem, és a látványától boldogság tölt el.

– Idáig zengték a győzelmedet – simogatja a fájó izmaimat. – Azt mesélik, a Vörös Óriás még most sem tért magához. Ez igaz?

Bólogatok, és közben a szemem alig bírom levenni az üde szépségről. Fénylő vöröses hajáért nyúlok, és megnyugtatásként beszívom az illatát.

Már nem is emlékszem, mennyi lány megfordult itt az évek alatt, de ez az új itt más, sugárzik és életteli, és korát meghazudtolóan nőies. Biztos azok közé tartozik, akik a szakma minden percét élvezik.

Derekánál fogva magamhoz húzom a hamvas szépséget, aki kacéran megnyalja a mutatóujja begyét, és lassan, érzékien végighúzza az ajkán, miközben vállamhoz nyomja telt kebleit. Beletúr a hajamba, rámarkol a portól érdes tincsekre, és hátrahajtja a fejemet. Csókjaival a nyakamnak esik, miközben keze a nadrágom madzagjára téved, és elkezdi kioldani. A lágy női érintésétől hangos sóhaj szakad fel belőlem, és átadva magam az érzésnek, megérintem a mellét.

– Mássz le róla! – az ajtóból jövő kiáltásra szétrebbenünk, és nem tudom eldönteni, neki, vagy nekem szólt a figyelmeztetés.

A belépő fekete lány egy tál forró vizet egyensúlyoz a kezei között, az egyik karján pedig csíkokra szaggatott ruhadarabok hevernek. Testét alig takarja valami, a nyakában megkötött fehér selyem szinte áttetsző, és nem sok mindent bíz a fantáziára.

– Miért? – duzzog a vöröske, és visszafordul felém.

– Inkább menj, és kérj kenőcsöket Lady Alasától, hogy a hős bajnokod állni tudjon. A lábán – jegyzi meg gúnyosan.

Az idegen lány csókot lehel a homlokomra, és egy kacsintással jelzi, hogy vissza fog térni. Már alig várom a lopott perceket, és könyökömre támaszkodva kissé megemelkedek, és látom, amint széles csípőjét ringatva elhagyja a szobát.

Perla – a másik kurtizán – leül mellém, a tálat a földre teszi, és beáztat pár rongyot. Megszidott kisfiúként elterülök, és várok. Vele sosem ellenkezek, mert őt évek óta ismerem, és tudom, hogy nem az a típus, aki élvezetből műveli ezt a szakmát, és ez rátelepedett az egész jellemére. Még csak tizennyolc éves, ahogy én is, mégis tele van szomorúsággal.

Segít levenni a felsőmet, és a nedves rongyokkal elkezdi letörölgetni a rám száradt vért és sarat. Mivel nem látja a sebeimet, így nem mer dézsába ültetni. Érzem a pillanatnyi habozásán, hogy nem nyújthatok valami kellemes látványt a sok zúzódás miatt, és azt se tudja, hogyan kezdjen bele az ápolásba úgy, hogy ne okozzon még több fájdalmat.

– Csak bátran – biztatom.

– Pihenned kéne pár napot – szólal meg. – Ezek a sérülések nem múlnak el egyhamar.

Csak legyintek, és visszafekszem. Két munka mellett még Emmának is segítenem kéne az ivóban, és otthon van az életem picike értelme, akit óvnom, nevelnem, és tanítanom kell. Nincs időm pihenni, csak itt, ilyenkor.

Kis idő múlva a víz már teljesen elfeketedik. Perla monotonon végzi a munkáját, szemrebbenés nélkül megszabadít a nadrágomtól, kicseréli a vizet, és alaposan áttöröl, mindenhol. Ő csak egy fiút lát bennem, és emiatt a hozzáállása miatt tudok nyíltan, és gond nélkül beszélgetni vele.

– A mester azt várta, veszíteni fogok – csalódottan vallom be. – Miért?

Magyarázatra várok, de úgy tesz, mintha meg sem hallaná a kérdésem, pedig a kurtizánok mindig mindent tudnak, ez köztudott. Az álla alá nyúlok, és magam felé fordítom az arcát. Gyermeki érdeklődéssel nézek rá, akárcsak egy nővérre, és ettől megenyhül, mint mindig.

– A Vörös Óriást Keinnek szánta – mondja.

– Kein?

– Az Ötödik család fia. Nemrég telepedtek le itt, az Őrök utcájában laknak. Nem elég, hogy az a család annyira tehetős, hogy az őrök befogadták maguk közé, de a fiú állítólag a nyugati rész legjobb harcosa volt, ezért akarta összeméretni az erejüket a Mester. Kein kegyetlen. És Ötödik – ismétli a névként használt számot. – És most biztos ideges.

A dühtől feltörő sav miatt hányingerem támad. Perla úgy ejtette ki az utolsó szót, mint valami szentséget, mintha Ötödiknek leni égi áldás lenne, vagy legalábbis félni, és tartani kéne emiatt Keintől. A lázadást már háromszáz éve leverték, és a tíz lázadó vezér leszármazottait levadászták, megkínozták, az életüket megkeserítették, és még a nevüktől is megfosztották őket, de az Ötödik család mégis fent maradt.

– Ismered? – kérdezem gyanúsan.

Ezúttal sem kapok választ, de látom a pírt a márvány arcán, ami a sebekre, a kendőre, a koszos vízre, és minden másra rávetült, csak a szememre nem. Megköszörülöm a torkomat.

– Igen, és nem – suttogja, alig hallhatóan.

– Hm? – Lehajolva a tekintetét keresem, de nem járok sikerrel.

Ujjaim ökölbe rándulnak, amint arra gondolok, annak a fiúnak van annyi pénze, hogy megengedhessen magának egy kurtizánt, és a kegyetlenségnek is ára van. Megremegek, és fel akarok ülni, de Perla megérezve a nyugtalanságomat, visszanyom.

– Igen, ismerem – feleli gyorsan és higgadtan, de továbbra is csak a rongyra mered. – De nem úgy kegyetlen, ahogy te gondolod. Itt kedves volt, türelmes és úgy bánt velem, mint egy nővel, és nem, mint egy szajhával. Ellenben azt beszélik, a Ketrecben dühöngő állattá változik, és most keresztülhúztad a terveit. Neki a harc élvezet, és…

Perla az új lány lépteire elhallgat, és megkeményíti a vonásait. Más előtt nem fog beszélni, ezért merengve lazítom el izmaimat, miközben nézem a vöröske hívogató, ringó csípőjét. Perla elé helyez egy tálcát, ami két tégely kenőcsöt, egy gőzölgő kancsót, egy apró üveggel teli fekete folyadékot, tiszta kendőket és egy feketére égetett hegyű tűt tartalmaz. Amíg a lányok átkenegetik a hideg gyógykenőcsökkel a testemet, addig megiszom az erős, fűszeres bort, amivel Lady Alasa minden egyes küzdelem után megajándékoz. Bódító a hatása, de ilyenkor erre van szükségem. Akármit is tesz bele a hölgy, az álom garantáltan hamar le szokott csapni rám, ahogy most is. Nehézkesen erőltetve a szemhéjam pislogok még párat.

Perla megragadja a már magatehetetlen bal karomat, az ölébe húzza, és a tűt belemártja a fekete folyadékba. A szoba homályosan forogni kezd, és nem érzem a szúrásokat.

– Hajnalban… – sebes ajkamon át kipréselem a szavakat –, ébressz fel. Haza… haza kell érnem… mielőtt… mielőtt fel kell… – kábultan fordulok oldalra.

– Haza? Mielőtt fel kell a nap? – hajol fölém a vöröske.

– Nem. Nem a nap – motyogom, de Perla lepisszeg, és mielőtt újra megszólalhatnék, az álom lecsap rám.

*