Végighordozta tekintetét a bozóton. Árnyakat látott elsuhanni. Eva izmai megfeszültek, szíve ijedten zakatolt, már a menekülés ütemét verte. Ekkor meghallotta a háta mögötti zihálást, az avar reccsenését. Megperdült. Egy torz alak futva közeledett felé. A holdfény megvilágította a lény görnyedt testét, sápadt, foltos arcát. Különös tartása ellenére gyorsan és fürgén mozgott, miközben cserepes ajkát nagyra tátotta. Eva sebesen megfordult, de újabb és újabb holtakat látott előlépni a fák rejtekéből. Körbevették.
A félelem úgy csapott le Evára, mint egy lavina. Tudta, innen nincs tovább.
Utolsó lélegzetével imára nyitotta ajkát, de különös hang tört át a sötétségen. Egy pillanattal később az összes holt eltűnt Eva szeme elől. Úgy porladtak szét, mint az elégetett papír. Az utánuk maradt pernye szétterült a száraz faleveleken.
Eva megkövült.
Lassan a szokatlan hang irányába sandított, és tekintetét az idegen kisfiúra szegezte.
A fiú csukott szemmel állt, fejét kissé lehajtotta és érthetetlen szavakat motyogott. A kezében lévő fegyver szüntelen szólt. Eva nem jött rá, miként is működik a gyilkos eszköz. Tüzet nem okádott, golyót nem lőtt ki, célozni nem kellett vele, de ami a legkülönösebb volt, az a fiú arca, miközben használta. Vonásai nem váltak merevvé és elszánttá, mint a többi fiatalé harc közben, inkább tűnt fáradtnak, és kedvtelennek.
A fiú megérezhette, hogy nézi, mert feltekintett, és kissé remegő kézzel a füle mögé simította kusza haját. Vastag ajkát szóra nyitotta, de Eva megelőzte.
− Húzzunk innen, de gyorsan.
− Hova menjünk? – A fiú hangja feszültségről árulkodott, és Eva szokatlannak találta a kiejtését.
− Hát a városba.
− Nem tudom, merre van a város.
Eva rádöbbent, ő se tudja az utat. Kétségbeesetten körbefordult, eltöprengett azon, merre is induljanak. Csak az ösvényen kell maradnia, emlékeztette magát, viszont fogalma se volt, előtte, vagy mögötte terül el a város. Ha rossz irányba indul, a parton köt ki, és erről eszébe jutott a megoldás.
− Halász vagy, ugye? – A fiú akkorát bólintott, hogy feje majdnem leesett. – Tehát a partról jöttél. Melyik irányból?
A fiú a fegyverrel a kezében arra mutatott, amerről a görnyedt hátú holt támadt.
Eva a másik irányba fordult.
− Siessünk, mielőtt feltámadnak.
− Fel… Micsoda? Én… − A fiú kézfejével megdörgölte a szemét, utána összeszedettebben szólalt meg. – Veled mehetek?
Eva előbb a fegyverre pillantott, aztán a pernyére, ami még mindig úgy fedte a talajt, mint a mocskos hó. Nem nyúltak ki kezek a durva földből, a holtak nem tértek vissza. Eva ajka elnyílt a csodálattól, alig kapott levegőt.
− Naná – bólintott. Bármi is az a fegyver, amíg a fiúnál van, addig egy tapodtat sem kíván eltávolodni mellőle. – De azt használnod kéne, harmincketten voltunk a csapatban, és egyedül én maradtam életben.
− A társaid halottak?
− Már holtak – helyesbített Eva. – Bármennyire is kedveltem őket, nem szeretnék újra találkozni velük.
Eva elindult, a fiú a nyomába szegődött.
− Egyedül temettél el annyi embert?
Eva elsőre nem értette a fiú kérdését, elméjében kutatta az elavult szó jelentését, mígnem rálelt. A hideg is kirázta.
− Már miért temettem volna el őket?
− Hogy megadd nekik a végtisztességet.
Eva felhorkantott.
− Majd kapnak végtisztességet, ha végleg eltűnnek.
− De anélkül, nyugtalan lelkekké vállnak, és dühösek lesznek. Papa folyton azt mondta, csak így lelhetnek békére.
Eva eddigi tizenhárom éve alatt csak egyszer hallott ilyen zagyva beszédet.
− Neked sérült a fejed?
− A hullámok miatt párszor beütöttem a deszkába, egyszer nagyon, de már nem fáj.
− Talán jobb lenne, ha azt én vinném. – Eva a fegyverre mutatott.
Erre a fiú riadtan megrázta a fejét, szorosabban a mellkasához vonta a fegyvert, majd a következő pillanatban életre keltette.
Útjuk hátralevő részében Eva némán lopakodott a fiú mellett, és miközben fürkészve tanulmányozta a fegyvert, hallgatta annak hangját. Hol pergősebben szólt, hol lassabban, néha magasan, máskor meg olyan vékonyan, mint egy cincogó egérke. A fiú egyszer sem vette le róla a kezét, sötét ujjai komótosan jártak rajta. Néha fáradtságtól elnehezült tekintettel lenézett a fegyverre, mintha keresné, melyik fémhuzalt is érintse, és ilyenkor kormos tincsei arcába hulltak.
Ahogy közeledtek a városhoz, Eva gyorsított a léptein. A fiú kissé lemaradt, Eva sürgetni próbálta, de látta, miként csetlik-botlik, és közben nagyokat ásít. Megsajnálta. Kíváncsi volt rá, miként került egy sérült elméjű halászfiú az erdőbe, de mielőtt bármit is kérdezhetett volna, a fegyver elhalkult.
A fiú dermedten meredt az előtte lévő látványra. Eva sejtette, mit néz.
− Megérkeztünk. Gyere.
− Te itt élsz?
− Még nem jártál a városban?
− Sose láttam még ekkora kőfalat. A törzsed férfijai nagyon erős, és kitartó emberek lehetnek.
Eva elfojtotta nevetését.
− Nem kő, vasbeton, és már állt, amikor ideköltöztünk. A buddhisták építették, még az üldöztetéskor.
− Nektek külön embereitek vannak az építésre, és ti elüldöztétek őket?
Eva sóhajtva felrántotta a szemöldökét. Sejtette, hogy a fiút nem taníthatták, vagy ha próbálták is, nem jártak sikerrel.
− Ők a városunk alapítói – kezdte lelkesen, élvezte, hogy végre egyszer okosnak tűnhet. – Az összes vallást elfogadták, ezért a hívők többsége ide menekült, amikor üldözni kezdtek minket. – Az utolsó szót erőteljesen megnyomta.
− Ők a bölcseitek? Ha… ha megkérem őket, szerinted hagyják, hogy itt maradjak?
− Már egyikük sem él. Veszélyeztették a város biztonságát, mert a vallásukban volt valami dogmaszerűség a halottak tiszteletére. Amikor végleg betiltották a vallásokat és megjelentek az első holtak, ők nem akartak szembeszállni velük, és olyan biztonsági cuccokat csinálni, mint ez. – Eva megállt a nagy titán kapu előtt. A fiú is így tett, és karját a fém felé nyújtotta, de mielőtt megérinthette volna, riadtan visszarántotta.
Eva elmosolyodott, és tenyerét a fénycsengőre nyomta. Mellette kamera mozdult.
– Mit csináltatok a bölcseitekkel?
− Nem igazán tudom, azt még nem vettük, és a hittörténelem nem is az erősségem. De apa biztos tudja, ő mindent tud. Na, gyere.
A fiú habozott, gyomra hangosan mordult egyet.
− Bocsánat − mentegetőzött. – Napok óta nem ettem.
− Nagyi finomakat tud főzni. Néha még sütni is szokott, leginkább kenyeret, de biztos rávehetjük, hogy készítsen valami sütit.
− Süteményt? – A fiú szeme felcsillant.
A titánkapu kinyílt, és Eva egy gyors mozdulattal magával rántotta a fiút.
A kapu némán zárult be mögöttük. Az ellenőrző helyiségen gond nélkül átjutottak, és a második titánkapun kilépve már Eva is megérezte magán a kimerültség jeleit. Fáradt sóhaj tört fel belőle.
Elemlámpák fénye vetült rájuk. Eva felszisszent, a szeme elé kapta a kezét, aztán hunyorogva figyelte a kisebb tömeget. Egyenruhás férfiak morajlottak körülöttük.
− Vigyázz! – üvöltötte az egyik katona, mire mindegyik férfi tisztelgésbe vágta magát, és utat engedtek városuk tiszteletesének.
− Áldassék az Úr neve, hogy épségben előkerültél.
Eva felnézett a keresztet vető apjára, aki megajándékozta őt egy kedves mosollyal.
−Áldassék, atyám – felelte Eva.
− Örülök, hogy nem esett bajod. – Azzal megpaskolta Eva fejét, és a fegyveresekhez fordult. – A fiút kísérjék haza, a lányról gondoskodom.
− Atyám, beszélnünk kéne a lánnyal. A többiek még nem tértek vissza − dohogta az egyik megtermett katona. A vállapján díszelgő cicomák rangjáról árulkodtak, de Eva hiába kutatta elméjében a tanultakat, túl fáradt volt ahhoz, hogy felismerje a jelzéseket.
− Százados, a gyereknek ennie és pihennie kell. Reggel keressen fel az otthonomban, addig is, kérdezze ki a fiút.
− Ő nem a város lakója – szólt Eva.
Feszült csend telepedett az emberek közé, az arcok komorrá, gyanakvóvá váltak. Eva nem értette a hirtelen változást.
Eva apja feléjük magasodott. Tekintélyt parancsolóan, merev háttal pillantott le a fiúra, akinek szemében félelem táncolt.
− Hogy hívnak?
− Aka Kaleolani.
− Szoktál imádkozni?
− Imádkoztunk mi az isteneinkhez, ha kellett, ha nem.
− Az ima mindig hasznos, bárhogy is nevezd az Urat. Mondd, gyermekem, hogy kerültél ide?
− Kenuval érkeztem, Nihoa szigetéről. – A fiú olyan bizonytalanul felelt, mintha nem is egy harcos, hanem tényleg csak egy kisgyerek lenne. – A cunami elmosta a falunkat. Apám és én megmenekültünk, napokig hánykolódtunk a tengeren. Ennek a szigetnek a partjáig sodortak a hullámok.
− És apád most hol van?
Eva tekintete egy pillanatra összeakadt a fiúéval. Bátorítani próbálta, de a fiú egyre csüggedtebbnek látszott. Apróra zsugorodott a termetes felnőttek gyűrűjében, és arca elkomorult, a földre sütötte tekintetét.
– Beteg lett… még a kenuban. Amikor kikötöttünk, kövekből sírt emeltem neki, és a sziget szellemei eljöttek érte, maguk közé fogadták.
Mindenki rámeredt a fiúra. Meglepő kijelentése a levegőben lógott, értelmezni próbálták.
Eva mutatóujjával körözni kezdett a saját halántékánál, mígnem apja észrevette a jelzést.
− Apádat a tengerbe hajítottad, vagy a szigeten kóborol?
A fiú megfeszült. A katonák szintén, mert ahogy Eva, úgy ők is felfogták a szavak jelentőségét.
− Nem értem. – A fiú hangja egyre súlyosabb lett a fáradtságtól. – Apámat a kövek alá temettem, ahogy azt kell.
– A parton láttál halászokat?
− Csak üres bárkákat. Hatalmasok voltak, nagyobbak, mint egy fehércápa.
Eva szomorúan hallgatta Aka történetét, de feszítette a vágy, hogy ő büszkélkedhessen el a csodával, amit felfedezett.
− Apa… atyám, az a fegyver képes megölni a holtakat – hadarta lelkesen. – Aka azt használta, és a holtak porrá változtak, ahogy a Biblia írja. Nem éledtek fel.
A tiszteletesnek arca sem rezdült, úgy kérdezte a fiút:
− Igaz ez?
− Ööö… igen?
− Mutasd.
− Ugye nem hisz nekik, atyám? Hiszen még gyerekek, össze-vissza hazudoznak – dohogta a százados, szögletes állát magasba emelve.
Eva bosszúsan csücsörítette a száját.
– Ha hazudnék, mégis hogyan maradtam volna életben?
A százados résnyire húzta a szemét, úgy fordult a tiszteleteshez.
− Atyám, húsz éve egyetlen holt sem járt erre, és a fiú bolond.
− Itt vannak. – Eva büszkén felemelte a hangját. – Az egész csapatot elkapták, csak azért tudtam elmenekülni, mert fürge vagyok. De utánam jöttek, és ekkor jelent meg ő, és végzett velük.
− Százados – szólt a tiszteletes. – Ne feledkezzünk meg a fiú apjáról, egyetlen holt is veszélyt jelent. Ha a fiú igazat szólt, ahogy őt, úgy a holtakat is idesodorhatta a tenger. Se a gyűjtögetők, se a favágók nem tértek vissza, ötvenhat emberünk tűnt el. Egy nap alatt.
− Kiküldtünk utánuk egy csapatot, és a drónok is köröznek, de eddig senkit nem találtak.
− Az erdő sűrű, a drónok meg ócskák. Hozza a kriptába a fiút, ellenőrizzük mi magunk az állítását.
A katona kötelességtudóan tisztelgett, majd morogva kapott Aka vállához. Durván húzni kezdte. Eva mellkasa megremegett az idegességtől, lábát kapkodva rohant apja után.
Aka gömbölyű kis teste bukdácsolt a százados szorítása alatt, egyszer el is esett, amikor feltekintett a holdfény által megvilágított betonépületekre. Fegyvere nagyot koppant a keményre döngölt talajon. Eva rémülten visszaszívta a levegőt, segíteni akart Akának, de a százados felrántotta a fiút, és mozgásra kényszerítette. Evában csak úgy forrt a düh, egész testét eluralta, utoljára akkor érzett ilyet, amikor megbukott városvédelemből, és a gyűjtögetők közé osztották.
A kripta a föld alatt rejlett. Három biztonsági ajtaja és rácsai védték a lakosságot a lent raboskodó lényektől. Eva karjával takarta orrát, hogy el ne hányja magát a rothadó szagtól, ahogy legelső alkalommal tette. Rutinosan mozgott a szürke falak között, hiszen minden évben legalább kétszer megmutatták elzárt őseiket a gyerekeknek, hogy emlékeztessék őket a veszélyre. Saját szemükkel tanulmányozhatták a külsejüket, a hangjukat, és a halhatatlan mivoltukat. Se éhség, se szomjúság nem gyötörte őket. Tűz, golyó, kés, vírusok, de még atom se ártott nekik. A Sátán katonái voltak, melyeket az emberiség szabadított magára, amikor úgy döntöttek, a nemzeti egység érdekében betiltanak minden vallást.
A végtelen hosszúra nyúló folyosón egymást követték az acélketrecek, melyek zsúfolásig teltek a város elhunytjaival. Idősek, balesetet vagy betegséget szenvedett emberek, fiatalok, és csecsemők nyomorogtak benne. Mindenki ott volt, aki az elmúlt húsz évben távozott az élők sorából. Nagyszülők, testvérek, szerettek, és Eva anyja is.
A holtak, mint akik friss húst szagoltak, őrjöngve a rácsoknak rontottak. Rázták és dobálták magukat.
Eva apja mellé húzódott és Akát figyelte, akinek már fénylett az arca a könnyeitől. Rémült pillantása körbesiklott a kriptán, kapkodta a levegőt.
− Fiú, a fegyverednek akadályt képeznek a rácsok?
Aka elfojtott szipogást hallatott.
− Milyen fegyverről beszélnek? Nekem nincs semmilyen fegyverem.
A tiszteletes kérdően Evára nézett, aki hirtelen elbizonytalanodott, de gyorsan észbe kapott és az Aka kezében lévő fegyverre mutatott. A tiszteletes is így tett.
− Mutasd meg, hogy használod azt ott.
− De…de, de… Miért vannak ezek az emberek bezárva?
− Ezek itt nem emberek, hanem holtak.
− Fogva tartják a szellemüket? Ez… ez…
A százados fejen suhintotta Akát, aki erre majdnem orra esett.
− Használd azt a valamit!
Aka megremegett. Eva is ideges lett, érezte, hogy gyöngyözni kezd a homloka. Nem tudta, mi történik, ha a fiú nem jár sikerrel, de abban biztos volt, hogy az rá is hatni fog.
Aka magához emelte a fegyvert, egyik kezével a véknyabb részét fogta, másikkal megérintette a fém huzalokat, közben ismeretlen nyelven énekelni kezdett. A kellemes hang kitöltötte a rideg falakat, és az évek óta fogva tartott holtak egy szempillantás alatt elporladtak. A kripta elcsendesült, a folyosón por szállingózott.
Eva ajka felfelé görbült, ahogy végignézett a felnőtteken. A katonáknak majdnem leesett az álla. Apja és a százados igyekezett titkolni döbbenetét, de szinte nem is pislogtak.
Aka vállát leeresztve elnémította fegyverét. A százados a rácsokhoz lépett, a földet beterítő hamut leste, mint aki arra vár, hogy a holtak ismét feltámadnak.
− Mi ez a fegyver? – fordult a tiszteletes Akához.
− Nem fegyver. Ukulele. Még apámtól kaptam.
− Ez az egy van belőle? − Aka egy hosszú, reszelős sóhaj kíséretében bólintott. – Többre lesz szükségünk. Tudsz készíteni?
− Apám meg akart rá tanítani, de… − Aka szeme ismét könnybe lábadt. – Biztos van a városukban valaki, aki ért a hangszerekhez.
− Hangszer? – perdült meg a százados. – A szigeteden így hívjátok a fegyvert?
Aka fáradt arca elnyúlt, koszos kézfejével megdörzsölte a szemét.
− Önök sosem zenélnek? Pahu dob, Ipu Heke, Pi’ili?
− Mit értesz zenélnek alatt? – kérdezte a tiszteletes.
− Amikor este a törzs körbeüli a tábortüzet, énekelnek és a dalokat ilyen hangszerekkel kísérik. – Aka feltartotta a fegyverét – A többiek meg táncolnak. Vagy amikor megéneklik a holtak életét, hogy fenntartsák az emléküket. Mint most én. Amit hallottak, az a lelkek dala volt, ezt játszottam apámnak is… miután eltemettem.
− Miután? – A százados arckifejezése megfejthetetlen volt.
− Ez valami helyi jellegzetesség lehetett a szigetükön. Százados, szóljon a mérnököknek és fegyverkovácsoknak, hogy ennek a hangja megöli a holtakat, ezért készítsenek belőle annyi másolatot, amennyit csak tudnak.
A helyiség falára szerelt fénycsíkok vörösen izzani kezdtek. Vészjelzés. Eván enyhe remegés lett úrrá.
A százados bekapcsolta az adóvevőjét, és az éteren átszűrődött egy recsegős hang.
− Több százan vannak. A halászok, és a mi embereink. Kikerülik a csapdákat – zihálta, mögötte kétségbeesett üvöltés hallatszott. – Nem tudjuk feltartóztatni őket, egymásra másznak.
A százados kinyomta a készüléket, fújtatott. Tekintete ostorként csapott le Evára.
− Követték a nyomaitokat?
Eva hevesen tagadni akart, de a gondolat, hogy talán ő csalta ide a holtakat annyira megdöbbentette, hogy mozdulni se bírt. Szeme elkerekedett. A százados gyűlölettel nézett rá, és ettől Evát nem csak a rémület, hanem a szégyen is elöntötte.
− Ostoba kölykök! Riadóztassanak, és mindenki menjen a katakombákba – utasította az egyik katonát. A katona azonnal kirohant, majdnem fellökte Evát.
Eva apja a századosra nézett.
− A fiú minddel végezhet. Nem hiába küldte az Úr éppen hozzánk. − A tiszteletes felszegte állát, és magasztos mozdulattal tenyerét Aka vállára tette. Súlyától kissé megroggyant a fiú. − Aka, te az Úr hangja vagy. Még arcod is egy angyalé. Egy harcos angyalé, aki az Úr fegyverét tartja a kezében. Küzdj hát az Úr nevében.
Eva látta, ahogy Aka zavartan körbetekint, mígnem pillantása rajta állapodott meg. Magyarázatot várva felrántotta a szemöldökét, de mielőtt Eva megszólalhatott volna, apja rámarkolt Aka csuklójára, és maga után húzva a fiút kifelé indult.
Eva utánuk lépett, mire apja megtorpant.
− Százados, tartsa itt a lányomat.
− Igenis, atyám.
A százados Eva mellé állt. Eva megfeszült, tudta, hasztalan próbálkozás lenne szembeszállni apja parancsával.
− Hova viszi Akát? – kérte számon a századost, de a férfi gondolataiba merülve maga elé meredt. – Mondja meg! Válaszoljon!
− Fogd már be! – rivallt rá a százados.
− Én hoztam ide őt. Én beszéltem a fegyveréről. El kell mondania.
A százados a maréknyi katonájához fordult.
− A fiú azt mondta, az apja a kenuban betegedett meg? – Eva bólintott, ahogy a többiek is. – Kikötöttek, aztán előbb eltemette az apját, és csak utána csinálta azt a valamit az okuizével. Mennyi követ kell egy felnőtt férfira hordani, hogy teljesen befedje?
− Százat? – jött a bizonytalan válasz az egyik katonától.
− Ez egy hét év körüli gyereknek egy, talán két órába is beletelik. A parton közel háromszáz halász élt, akik holttá váltak. Hogy tudott sírt emelni a fiú?
Eva a szemét forgatva, hosszan kifújta a levegőt.
− Aka a kőpakolás közben is használta a fegyverét. Tuti. És még én vagyok ostoba.
A százados Eva felé fordult, épp kinyitotta a száját, hogy megszólaljon – vagy ráripakodjon −, amikor állatias üvöltést hallottak. A kripta végéből jött. A rácsok újból és újból megrázkódtak.
Eva összerezzent.
A százados óvatos léptekkel elindult a folyosón, zsebes nadrágjából elemlámpát vett elő, és bevilágította a kripta végét.
Félelem és csalódás váltakozott Evában, ahogy a vékony fénycsóvában megpillantotta a rácsok közül kinyúló karokat.
A százados ezután bevilágított a hamukkal teli cellákba.
− A fegyver hangját hátul is hallaniuk kellett, de csak azok porladtak el, akik a fiú hangját is hallották.
A százados a földre ejtette az elemlámpát, megfordult és sebesen nekiiramodott. Eva egy percig sem töprengett, a férfi nyomába eredt. Futott, ki a kriptából, át az utcákon, a riadt emberek hadán, mígnem utol érte a századost, aki már a falra vezető csigalépcsőn rohant felfelé. A lépcső alján katonák álltak, leeresztették a rácsos csapdákat, elzárva Eva elől az utat.
Eva feltekintett a falra, szeme ide-oda cikázott, mígnem megpillantotta apját és Akát. A házak fénye megvilágította alakjukat. A fiú makacsul rázta a fejét, a tiszteletes meg mutogatva beszélt hozzá. Vagy kiabált. Eva nem hallotta, mert a falnak csapódó holtak, és a mögötte menekülő emberek megrengették a talajt.
A százados közben felért, a fal peremén futott, már csak pár méter választotta el Eva apjától, amikor hanyatt vágódott. Eva a levegőt is visszatartotta, olyan feszülten figyelt. De a százados nem állt fel, rúgkapált, kezek lendültek a magasba. Túl sok kéz, döbbent rá Eva. Két szívdobbanásnyi idő után a százados végleg eltűnt a szeme elől.
Holtak kapaszkodtak fel a peremre. Egy részük a tiszteletes felé indult, aki maga elé tuszkolta Akát, a többiek a lépcsőhöz rohantak.
Eva még onnan lentről is jól látta, hogy Aka lába majdnem összecsuklik, miközben a mellkasához szorítja a fegyverét, és reszketeg ujjait a huzalokra illeszti. De nem történt semmi.
A huzalok elpattantak.
Eva hangosan nyelt egyet. Kényszer feszítette, hogy tegyen valamit. Próbálta felidézni Aka dalát, de még a dallamot se tudta megragadni. Gondolatai kuszán fonódtak össze, fogalma se volt, miként kéne megemlékeznie vagy tisztelnie a holtakat, a tőlük való félelme minden másnál erősebb volt.
Eva egész testében megdermedt, ahogy egy szürkés arcú holt nő megragadta Aka karját.
− Aka, énekelj! – kiáltotta, de hangját elnyomták a sikolyok.