Almási Zsófi: Lépésről lépésre

1. rész
Randevú

*

1. fejezet

A baleset még YouTube-on is fent van, egész jó minőségben. Anya azt akarja, hogy ne nézzem meg, apa nem nyilatkozik. A húgomat nem érdekli. A barátjánál akar aludni, ezért hisztizik már hosszú percek óta, miközben én az ágyamon ülök, ölemben a nyitott laptoppal. Anya végre megtalálja a hangját, és visszakiabál Mesének. Nem értem mit mond, nem is érdekel, mindjárt elhányom magam. Apa rám néz, a tekintetünk találkozik, mielőtt sarkon fordulna, és elhagyná a háborús övezetté vált szobámat. A húgom már bőg, anya egyre hangosabban kiabál.

Rákattintok a videóra, és hirtelen ott van előttem a világom. A kamera az utolsó ugrásra ráforduló lovast veszi. Csinos, szőke lány, alatta egy karcsú, szürke herélt. Emlékszem rájuk. Emlékszem, hogy hibátlan kört mentek, és a lány úgy mosolygott, mint aki olimpiát nyert. Túljutnak az utolsó ugráson, a kamera a pályán bolyong, az akadályok közt engem keres. Minket. Nyájas családom hangoskodásától nem értem, mit mondanak a videó alatt, de nem akarom leállítani. Az ujjaim remegnek, a pólómat átizzadtam. Amikor Afrika beüget a képbe, minden szétesik körülöttem. Forog velem a világ, miközben figyelem, ahogy a lovam minden idegesség nélkül, a szokásos rugalmasságával vágtába vált, és megindul az első akadály felé. A kamera egy pillanatig egészen ráközelít Afrika fejére. A lovam, mintha megérezte volna a rá irányuló figyelmet, a fényképező lencséjébe néz. A homlokán lévő, fehér folt szinte világít, de én csak a szemét látom.

Lecsapom a laptop tetejét. Mese abbahagyja a műsírást. Engem néznek mindketten, az anyám és a húgom, és egyikük sem tudja, mit gondoljon. Az, hogy akár mondhatnának is valamit, eszükbe se jut. Ha mégis eszükbe jutna, úgyse ismerik a jó szavakat. Úgyhogy én szólalok meg először.

– Kimennétek?

Kimennek. Először az anyám, majd némi tétovázás után a kishúgom is. Amilyen tapintatos, még az ajtót is bezárja maga mögött. Elfekszem az ágyban, magamra húzom a takarót, és azt teszem, amiben az utóbbi hetekben olyan sokat fejlődtem: némán sírni kezdek. Mert gyakorlás teszi a mestert.

Nem arról van szó, hogy nincs kinek beszélnem róla. Nem akarok beszélni róla. Mert egyikük sem szeretné megérteni. Tudják, hogy végig kell hallgatniuk, mert ez a terápiás folyamat része, a trauma feldolgozásának a második lépcsőfoka – az első az, hogy tényként elfogadom a baleset következményeit –, de miután kiadtam magamból mindent, nem mondanának semmit. Mármint semmi hasznosat. Anya azt szajkózná, amit a tévében hallott, a húgom motyogna valamit az élet igazságtalanságáról, apám megveregetné a vállam. Máté azt kérdezné, miért csinálok ekkora drámát az egészből. Van néhány ember a lovardában, akik talán tudnának segíteni, de oda nem szeretnék visszamenni. Szívem szerint életem végéig ágyban maradnék.

*

Nem maradok. Október közepén megkapom a járógipszet – higgye el, fiatalember, meg se fogja érezni! –, és két nappal később máris kínos csöndben feszengve döcögünk minden tudás fellegvára felé, anya, Mese meg én. Mese konokul zenét hallgat a hátsó ülésen, és kifelé bámul az ablakon, a szeme kicsit még mindig piros a reggeli sírás-rívástól. Nem tudom, most min kaptak össze, az ajtóm hál’ istennek viszonylag jól hangszigetel. Anya olyan szorosan markolja a kormányt, mintha össze akarná préselni. A zebránál ráüvölt egy banyatankot húzó nénire, a hangja fülsértő. Mese látványosan feljebb állítja a hangerőt a telefonján. Na igen, sose ment ez a boldog családosdi.

Az autó elhagyása hadművelet után kedves húgom szó nélkül mellém szegődik, még a táskámat is levenné a hátamról, ha hagynám. Csigalassúsággal vánszorgunk. Meg se fogja érezni – nyilvánvaló, hogy a doktorúr még életében nem viselt járógipszet. A lábam viszket és fáj, a karom alá beszorított mankóval nevetségesnek érzem magam. Mese úgy jön mellettem, mint valami testőr. Mintha meg akarna védeni a szánakozó, kíváncsi, vagy éppen gúnyos pillantásoktól. Mindig azt hittem, hogy ennek fordítva kellene lennie. A nagy, erős báty a szárnya alá veszi feltűnési viszketegségben szenvedő húgocskáját, és megver mindenkit, aki csúnyán néz rá. Nem mondom, erős anyagból csinálták a mankót, de nem elég éles a vége ahhoz, hogy bárkinek is átszúrjam vele a szívét. Úgyhogy inkább a földet nézem, miközben kínos lassúsággal megközelítjük az iskola épületét.

A baleset előtt tesifaktos voltam, de miután a hazug doktorúr közölte, hogy jó néhány hónap gipszterhes szenvedés után is feltehetően sánta maradok, lelkes anyám azonnal szervezkedésbe kezdett, és sikerült megüresedett lyukasóráimat érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal teleraknia. A faktos tesiórák helyett magyarfaktra fogok járni, a maradék hármon pedig egy segítőkész, élettel és energiával teli, nyugdíjas tanárnő segít majd bepótolni a kimaradt hetek anyagát. Életemben nem volt még lyukasórám, és természetesen végtelenül hálás vagyok egyszem anyukámnak, amiért most is megmentett ettől a sorstól.

Jobb volt neki Pesten.

Az iskolánk kétemeletes, rengeteg lépcsővel, hosszú folyosókkal, és nulla lifttel. Az első lépcsőfordulóban tartunk, amikor becsöngetnek. Látom, ahogy Mese makacsul összeszorítja a száját, és a világért se menne el arra, amerre órája van.

– Ha jót szeretnél tenni velem, lökj le a lépcsőn – mondom neki, miközben próbálok nem kiesni a mankó-lendít-lép ütemből. – Jól esne még néhány hét szabadság. Ha erre nem vagy hajlandó, inkább menj el órára. Kár lenne egy ilyen szép napot igazolatlannal kezdeni.

Abból, ahogy Mese lesüti a szemét, tudom, hogy megsértettem. Ez nem olyan felszínes sértődöttség, amit anyával vívott, örök csatái egyike után vesz elő, hanem igazi, mélyebbről fakadó. Édes Mese. Talán még barátok is leszünk majd, miután kinőtte a fejhangon nyávogós korszakát.

Kellőkép elfáradok, mire felérek a másodikra. Hosszú másodpercekig bámulom a terem ajtaját, és próbálom eldönteni, bent van-e már a tanár, amikor meghallom a gyorsan közeledő lépteket magam mögül. Hátranézek a vállam felett. Tisza tanár úr mosolya szélesebb, mint a világűr.

A keze a kilincsen van, mielőtt bármit mondhatnék.

– Örülök, hogy nem egyedül késtem el. Így megbocsájthatóbbnak érzem – nevet, és szélesre tárja előttem az ajtót. Irodalomfakt. Mi más?

Látom az osztálytársaimat, és néhány más arcot is felismerek, de ezek közül senki nem ül egyedül. A leghátsó sorba akarok ülni, de a harmadik padnál már semmi nincs harcias depresszióm adta energiámból, és leroskadok a székre, mielőtt kétszer végiggondolhatnám. Nem állok fel köszönni.

A tanár úr az asztalának dől, sötétszürke ingje a könyökéig feltűrve. A tetkója kilátszik alóla, de nem eléggé ahhoz, hogy megmondhassam, mit ábrázol.

– Hogy telt a hétvégétek? Aki olvasta a kötelezőt, mit gondol róla?

Néhány pillanatig csönd. Aztán kitör a hangzavar, tucatnyi kéz emelkedik a magasba, és a lusta, végzős diákok, akik a hátuk közepére se kívánják az iskolát, úgy beszélnek a Tonio Krögerről, mintha tényleg érdekelné őket. A lányok a szempillájukat rebegtetik, a fiúk próbálják beléjük fojtani a szót. T. t. bólogat és magyaráz, lehetőséget ad mindenkinek arra, hogy elmondja, amit gondol. Egyszer kisöpri a szeméből a haját, a tekintetem követi a mozdulatot. Szánalmas.

Igyekszem figyelni, és rájönni, miről szólhat az a szerencsétlen regény, de az ok, amiért nem jöttem magyarfaktra, állandóan elvonja a figyelmem. Az ok most egyik lábáról a másikra áll, és a kezét maga elé tartva nevet valamin, amit akár én is mondhattam volna. Az ok a legvonzóbb férfi, akit eddig láttam, és akit két éve, amióta csak idejött, próbálok minél messzebb elkerülni a folyosón. Az ok Tisza Soma tanár úr, szánalmas diákszerelmem célpontja, legszörnyűbb titkom, és ehhez hasonló, hangzatos kifejezések. Nevetséges, hogy az egyetlen dolog, ami visszatart attól, hogy azt csináljam, amit szeretek az, hogy nem bírok anélkül a tanárom szemébe nézni, hogy ne menne fel a pulzusom egészségtelen magasságokba.

*

– Nagyon csendes voltál az órán. Feltételezem, még nem olvastad – lép T. t. a padom mellé, röviddel azután, hogy kicsengettek. Becsukom a füzetem, és szigorúan a tolltartómat bámulva megrázom a fejem.

– Nem. De el fogom.

– Nem kell, ha nem érdekel. Ha jól tudom, nem szeretnél emelt szinten érettségizni.

– Eddig nem jutott eszembe.

– Milyen pályára készülsz?

Neveletlenség továbbra is a tolltartómat nézni. T. t. az előttem lévő padnak támaszkodik, karba tett kézzel, félmosollyal a szája sarkában, néhány napos borostával az arcán. Eszembe jut a kérdése, amiről eszembe jut, mit akartam kezdeni az életemmel egészen másfél hónappal ezelőttig. Eszembe jut Afrika.

A tolltartómat bámulom.

– Még nem tudom.

– Februárig még sok időd van gondolkozni.

Ő az első, aki ezt mondja. Felnézek, hogy lássam, komolyan gondolja-e, és nem látok az arcán helytelenítést. A gipszemre siklik a tekintete.

– Tudok valamiben segíteni? – kérdezi aztán, olyan arckifejezéssel, amin lehetetlen nem nevetni. Még én is elmosolyodom.

– Nem, köszönöm. Megvagyok.

Várom, hogy még mondjon valamit, de nem mond. Felveszi a motyóját, és kisétál a teremből. Hallom, hogy valaki azonnal beszélgetést kezdeményez vele. Egy lány az osztályból. A füzetem a táskám mélyére süllyesztem, és sajgó lábbal, de büszkén indulok el bioszra. Miközben rendre megbámul minden szerencsétlen, nem először jut eszembe, mennyivel könnyebb lett volna, ha én is meghalok azon a napfényes, augusztusi napon.

A baleset előtt nem volt kérdés, hogy mi lesz belőlem. Azóta azt se tudom, mi vagyok most.

*

Bioszon együtt van az osztály. Látom azokat, akik másfél hónapja tök feleslegesen próbálnak megkeresni, és akiket illene a barátaimnak hívni. Nem akarok bemenni a terembe, és látni őket. Az egész iskola, ahová ezernél is többen járnak, hirtelen kicsinek és levegőtlennek tűnik. Remélem, nem fogok idegességemben ájultan összeesni a folyosó közepén. Hacsak T. t. nem akar utána szájon át lélegeztetni. Ebben az esetben akármikor szívesen összeesek.

Valamikor csak beténfergek a terembe, és, mintha én magam lennék a bűvészmutatvány, mindenki elcsendesül, és elpazarol egy percet szörnyen zsúfolt életéből arra, hogy alaposan megbámuljon. Nem, emberek, nem haltam meg. Az osztrák orvosok összefoltoztak, sőt, még mankót is kaptam tőlük, hát nem csodálatos? Miután mindenki kigyönyörködte magát bennem (az arcomnak amúgy se esett nagy baja, de mostanra azok a zúzódások is eltűntek), akik akarnak köszönni, köszönnek, akik nem, azok nem. Máté otthagyja a többieket, és leül a padunkra, a kezében a szokásos kóla, amit amúgy nem lenne szabad behozni az iskola területére. Inni belőle meg pláne nem. Ő az egyetlen haverom, akinek válaszoltam az üzeneteire. Egyszer-kétszer volt is nálunk a házi őrizetem alatt, de anyám hamar eltántorította a további látogatási szándékától.

– Azt hittem, lesznek lufik meg feliratok, tudod, üdvözlünk újra itt, meg ilyesmi – mondom, és a kóláért nyújtom a kezem. Máté vállat von.

– Nem mondtam senkinek, hogy ma jössz.

– Mert szar barát vagy.

– Ja. Tudom. Figyelj, az igaz, hogy Petrával se beszéltél? Múlt héten tőlem kérdezte, hogy mi van veled, mert Mese elküldte a fenébe.

Tényleg testőrként kellene alkalmaznom a húgomat.

Bólogatok, mint aki válaszolni készül, pedig nem tudom, mit mondhatnék. – Igaz. Nem tudom, hogy akarok-e még tőle valamit.

Nem tudom, hogy valaha akartam-e.

– Akkor ezt gyorsan beszéld meg vele, mert nekem nem kell, hogy cseszegessen. Mondtam neki, hogy egyben vagy meg ilyesmi, de szerintem eléggé megsértődött.

Én is megsértődnék, ha a barátom nem állna másfél hónapig szóba velem azután, hogy kis híján elvérzett a mentőautóban. Válaszolni akarok valami eredetit, de ekkor megjelenik az ajtóban az én csinos, szellemes barátnőm, tele jókedvvel és életerővel. Aztán meglát. Megtorpan, az ajtóba kapaszkodik, a szemét látványosan elfutja a könny, sarkon fordul, és elszalad. Lehetne benne annyi tisztelet, hogy legalább lassan megy, úgyse érem utol.

Nem mintha utána akarnék menni. Miután eltelik néhány kínosan hosszú perc, Máté töri meg a csendünket.

– Szerintem meg kéne keresned.

– Aha.

Nem állok fel. Máté felé fordulok, és megrázom a fejem. – Már nyár elején szakítanunk kellett volna.

Máté úgy néz, mint aki nem hiszi el. Megértem. Én se tudom elhinni, hogy végre kimondtam. Persze, mondhattam volna, hogy össze se kellett volna jönnünk, de ez költői túlzás lenne. Össze kellett jönnünk ahhoz, hogy tudjam, nem kellett volna.

De mivel nem vagyok akkora seggfej, mint sokan hiszik rólam, felállok, és a földre hányt táskák közt elindulok Petra után. Az ajtó előtt tétovázok néhány pillanatig – könyvtár vagy mosdó? –, mielőtt a mosdó felé indulnék. Petra épp kijön, amikor odaérek. Amint meglát, elsápad, és lehajtja a fejét, úgy, amit annyira utálok.

– Miért nem válaszoltál? – kérdezi, és már tudom, hogy lényegesen nagyobb seggfej vagyok, mint azt bárki gondolná. Nézem a barátnőmet, és fogalmam sincs, mit mondhatnék, már az igazságon kívül, de Petra nincs azok közt az emberek közt, akik megértenék, ezért ez se jöhet szóba. Úgyhogy elmondom az igazság egy kicsi morzsáját, amivel talán, ha szerencsém van, beéri.

– Afrika meghalt.

A szája elé kapja a kezét, és látom rajta, hogy újból sírni fog. Úgyhogy magamhoz ölelem, óvatosan, hogy legyen lehetősége elmenni, ha el akar. Ehelyett belém kapaszkodik, a hátamat simogatja, és puszit nyom az arcomra, mielőtt a vállamba temetné az arcát. Addig állunk így, amíg be nem csöngetnek.

– Miért nem mondtad el? – kérdezi, amikor kézen fogva elindulunk a terem felé.

– Nem tudom. Szarul voltam, nem tudtam volna normálisan beszélni róla.

– De már jobban vagy? – kérdezi, és rám sandít a szeme sarkából. Megszorítom a kezét.

– Aha. Jól vagyok.

Gyors csókot nyom a számra, mielőtt belépnénk az ajtón. A szája ugyanolyan ízű, mint szokott: gyerekrágó és feketetea bizarr keveréke. Rámosolygok, és nem nézek Mátéra, aki látványosan felhúzott szemöldökkel figyel minket. Seggfej és gyáva féreg vagyok.

Az az igazság, hogy nincs szívem szakítani Petrával. Kívülről kemény, meg laza, olyan, mintha nem érdekelné senki és semmi, de én, aki minden apró baját, kezdve a menstruációs görcseitől a matek egyeséig mindent tudok, tisztában vagyok vele, mennyire egyedül lenne nélkülem. Nem mintha én olyan szuper társaság lennék. Amikor találkozunk, általában moziba megyünk (ahol nem kell beszélni), esetleg csókolózunk az ágyán (ami közben szintén nem lehet beszélni), vagy hallgatom, ahogy ő beszél. Nem bánik olyan jól a szavakkal, de kellemes hangja van, és szeretem a bőre érintését a tenyerem alatt, amíg a hátát simogatom. Amikor vele vagyok, két opció van: vagy teljesen normálisnak érzem magam, egy boldog, átlagos végzős diáknak, vagy komplett idiótának, akinek a világon semmi keresnivalója nincs egy félmeztelen lány hálószobájában, és egy olyan játékot próbál játszani, aminek a szabályait se ismeri.

Most, Petrát nézve az utóbbi forgatókönyv lép életbe.

Kétségkívül ő az egyik legszebb lány az osztályban, ezt bárki beismeri. Magas, de nem ő a legmagasabb, vékony, de nem túlságosan. Rendszeresen fut, az alakja sportkatalógusba illő, a haja egészen sötétbarna, és majdnem a derekáig ér. Amikor mosolyog, általában a hajával babrál, és elpirul, mindegy, mi a mosolygás tárgya. Intelligens, a legtöbb tantárgyból csak ötöse van, és orvosnak készül. Tudom, hogy kész főnyeremény, éppen ezért fogalmam sincs, miért vagyok még mindig vele, vagy miért van még mindig velem, amikor semmi olyat nem tudok adni neki, amire szüksége van ahhoz, hogy normális élete legyen. Nem vagyok jártas a párkapcsolatok terén, de abban egész biztos vagyok, hogy ez amolyan kétoldalú dolog, tehát mindkét félnek beszélnie kell. Én ha ezer szót szóltam hozzá kilenc hónap alatt.

Az órák kínos lassúsággal telnek. Néhányan odajönnek hozzám, és arról érdeklődnek, hogy vagyok. Azt kérdezik, mi történt a lábammal, én meg válaszolok. Még nyár végén volt egy kisebb balesetem. Á, semmi komoly, már jól vagyok. Ja, szerencsém van, így másfél hónappal kevesebb a suli. Dehogy tanultam otthon.

Mire hatodik óra után kibicegek a suliból, szarabbul érzem magam, mint augusztus 31.-e óta bármikor. Mint akit megettek aztán kihánytak, hogy teljesen őszinte legyek.

Mese viszont mosolyog, az arca ragyog.

– Találd ki, kinek lett egyedül 90% feletti az angoldogája – csipogja, és kiveszi a táskámat a kezemből, mielőtt tiltakozhatnék.

– Gondolom neked – mondom, és a táska után kapok. Mese eltáncol előlem, magával sodorja a kifelé áramló tömeg. Nem tud feldobni a boldogsága, ahhoz túl hosszú napom volt. Szeretett anyánk autója már a kapu előtt áll. Szó nélkül kínlódom be magam az anyósülésre. A szemem sarkából észreveszek egy csapat végzőst, középen egy magas, széles vállú férfival. Ha nem tudnám, ki ő, talán még diáknak is nézném. Bukott diáknak, persze, de akkor is. Amikor elmegyünk mellettük, lehajtom a fejem, és a kezemet bámulom. Amikor mégis felnézek, már túl késő van ahhoz, hogy egy mosolynál többet kapjak el Tisza Soma tanár úrból.

– És, milyen volt a suli?

Anyánk hangja szivárványszínű napom csúcspontja. Gyémántot lehetne vele karcolni.

Hátrafordulok, de Mese már a fülébe dugta a fülhallgatót, és bárhova, csak nem előre néz. Természetesen.

– Semmi különös – mondom, és anyám, talán mert tudja, hogy felesleges, nem kérdezősködik tovább. Próbálom sajnálni, de nem sikerül. Tíz évig havonta egyszer nézett ránk.

Akkor lettem neki megint érdekes, amikor majdnem meghaltam. Addig azt se tudta, hogy már nemzetközi versenyeken is indulok. Ez is olyan lehet, mint a párkapcsolat: kulcsfontosságú a kommunikáció. Én a havi egyszeri kényszerbeszélgetést nem nevezném hatékony kommunikációnak.

Talán ha néha a gyerekei felé nézett volna, miközben élete álmát próbálta megvalósítani fenn, Pesten, a tizenhat éves lánya most nem a kedves anyja háta mögött járna a barátjához szexelni.

Amíg gipszbe csomagolva feküdtem otthon, sok időm volt gondolkozni, már amikor éppen nem a gondolataim elől menekültem. Sok időm volt arra, hogy megfogalmazzam azt a néhány tucat szót, amivel a leghatékonyabban tudnám visszaküldeni anyánkat oda, ahol lennie kellene. Nem tervezem ezeket a szavakat kimondani. De jó, hogy ismerem őket. Vészhelyzet esetére.