Almási Andrea: Ajándék apunak (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

 

1
Bőrkabát és teknősszobor

Apu csizmáját szinte teljesen belepte a hó. A sziklakert közepén állt két kő között. Mellette egy dudor emlékeztetett öreg házőrző kutyánkra, Pajkosra. Szegény összeszedett valami nyavalyát, és azonnal eltávozott a másvilágra.

Úgy terveztük, idén karácsonykor hóembereket építünk végig a kerítés mentén, hogy minden erre járóra rámosolyogjanak. Ehelyett a deszkákhoz simuló fehér buckák lemondóan sóhajtottak, ahogy felélénkült a szél. Tüskés pelyhek borították be a nyakam, nyeltem egyet. Vajon mikor fog alólam végérvényesen eltűnni a talaj, hogy a láthatatlan akasztókötél elvégezze a dolgát?

 Összerezzentem a mögöttem lévő bejárati ajtó csattanására. Anyu felhúzott orrát látva az a dacos fúria jutott eszembe, akit a minap rajzoltam le, elképzelve, hogy krákogva ugrik le a lapról. Most egy hasonlóan reszelős hang rántott vissza a valóságba.

– Megint bámészkodsz? Söpörd már le a havat a járdáról, aztán gyere enni! Miattad fog kihűlni a rántotta.

Pislogva vártam, amíg visszamegy a házba. Egy ideje már nem reagáltam az efféle kirohanásaira. Nem volt értelme.

A fészer felé indultam a hólapátért. Minden erőmmel azon voltam, hogy a kipirosodott ujjaim dörzsölgetésével foglalkozzak, hogy még véletlenül se kelljen a kopott, régi krétarajzok nyomát viselő falra néznem. Apuval megbeszéltük, hogy tavaszra együtt kifestjük, és én ezt híven meg is csináltam volna, de anyu azt mondta, kár erre pazarolni az időt, hamarosan úgyis elköltözünk.

Miután a lehető leglassabban végeztem el a munkám, úgy oldalogtam be a konyhába, mint egy megfigyelő kameráktól óvakodó betörő. A torkom fájdalmasan összeszorult a tökéletesen megterített, már-már sárga dicsfényben ragyogó asztal láttán, a fülem pedig zúgni kezdett, amint meghallottam anyu csilingelő nevetését. Valami hülye süteményreceptről beszélt. Utált sütni.

A tányérom széléről kezdett lekopni a minta, a szék pedig nyikorgott valahányszor megmozdultam rajta. Nyugton kellett maradnom, hogy a legkisebb jelét se adjam a létezésemnek, de ez nehezebb volt, mint gondoltam. Alattam valószínűleg épp a pokol legnagyobb tüzét gyújtották meg, azzal fenyegetve, hogy percek múlva felemészti a padlót, és lehúz engem a mélybe. Sosem meséltek nekem az alvilági lényekről, gonosz szellemekről, így egy idő után elfogadtam, hogy ha léteznek is, nekünk semmi dolgunk velük. Most mégis a felszínre törtek, hogy itt kísértsenek.

– Hozzád beszélnek! – bökött felém a késével anyu, majd Tamásra pillantott.

A várakozó arcra néztem, miközben az asztal alatt a combomba mélyesztettem a körmeimet.

– Csak azt kérdeztem, hogy kérsz-e teát – mosolygott, amitől nyomban megjelentek azok az álnok kis gödröcskék a szája szélén.

A kezében tartott kancsó felé nyújtottam a bögrém, hogy a beálló csendben fülsüketítő csordogálással megteljen kamillateával. Közben anyu tekintete lyukat égetett a kézfejembe.

– Miért nem reggelizel? Talán nem ízlik?

– Nem igazán – sziszegtem lehajtott fejjel.

– Kénytelen leszel megszokni az új ízeket drágám, ha nem akarsz éhen maradni.

– Biztos ezt mondják a kicsapott kutyának, aki eddig minden jót megkapott, most meg boldoguljon a szeméttelepen a döghússal.

Majd’ szétrepedt a tányér, ahogy anyu hozzávágta az evőeszközeit.

– Hát így állunk.

– Aki dögöt eszik, előbb-utóbb maga is azzá válik – néztem egyenesen a szemébe, amiből valósággal szikrák pattogtak ki. Összeszorított ajka úgy remegett, mintha a pokol tüze akarna kibuggyanni a szájából. Ekkor érintette meg Tamás a karját.

– Ugyan már, biztos Pajkos miatt mondja. Emlékszem, egy hétig nem lehetett hozzá szólni, amikor szegény kutyusunkat…

– Dorottya meg fogja kapni a büntetését – szakította félbe anyu. – Sajnos ezidáig nem túl jó nevelésben részesült, de ezen természetesen változtatunk. Most pedig leszel szíves megenni a maradékod – villantotta rám torz vigyorát –, tudniillik Pajkos nem fogja eltakarítani.

Valahonnan a távolból, egy régi emlékből Pajkos ugatását hallottam. Mennyit futkároztunk együtt a Százhegy lejtőin, lestük a bokrok mögött megbúvó varázslényeket, mesévé szőttük az életet. Hogy lehet, hogy mindennek vége? Ezentúl komolyan azt kell néznem, ahogy anyu és Tamás kézen fogva végigvonul az utcán, fittyet hányva a múltra, nem törődve a jövővel? Olyan jövő nem létezik, amilyet ők álmodnak. Nem létezhet.

Tamás a halkan ropogó újság fölé hajolt, amit anyu olyan nagy buzgalommal tett elé, miközben a mosogató és az ebédlőasztal közt sürgött-forgott. A Százhegy emléke szertefoszlott, összeegyeztethetetlen volt az otthoni élettel. Akár az érdes felszínű kövek, úgy haladtak a falatok a gyomrom felé, mindig csak egy-egy centit megtéve. Amikor végre végeztem, a szobám felé vettem az irányt, de persze nem maradhatott ennyiben az egész.

– Mától kezdve te fogsz elmosogatni magad után.

– Ugyan, nem túlzás ez? – nevetett Tamás. – Épp eleget fog ilyenekkel foglalkozni, ha nagyobb lesz.

– És a férje majd hozzám jön panaszkodni, hogy miért nem vertünk belé egy kis illemet – törölte anyu a kezét a konyharuhába, majd a pultra csapta azt. – Némely szenny annyira megragadt az emberben, hogy csak az erős mosogatószer képes levinni.

És vannak, akik olyan vastag páncélt növesztettek, hogy semmilyen maróanyaggal nem lehet leoldani azt – vágtam volna a képébe, miközben a mosogatóhoz sétáltam.

Erőt kellett vennem magamon, hogy ne vesszek el a habos víz látványában, ne képzeljek titokzatos birodalmakat mögé, ahol sellők fésülik ki az összegabalyodott moszatokat, és cápák táncolnak valamilyen menő rockzenére. Ahol talán él egy jóságos király, akinek korallok alkotják a trónját, és…

A tányér, amit épp a szekrénybe akartam tenni, egy másodperc alatt a padlóra hullt, még a vastag zoknimon keresztül is éreztem, ahogy a szilánkjai a lábfejembe szúródtak. Valaki kiabált, csikordult egy szék lába, a vállaim önkéntelenül előregörnyedtek, a térdem megroggyant, előttem elsuhant valami színes, én viszont semmi mást nem láttam csak az újságról visszatekintő fekete-fehér szellemszemeket. A gyászoló család… szerettei… mindig emlékezni fogunk rád… – siettek felém a kis képek alatti betűk, hogy aztán sötét pacává olvadjanak az orrom előtt.

A lábam körüli matatás húzott ki a kábulatból. Azonnal leguggoltam, hogy segítsek Tamásnak összeszedni a darabkákat. Az aggódó ráncok a homlokán talán még jobban bosszantottak, mint a kezemet véresre karistoló tányérmaradványok. Akkoriban minden apró mozzanatát a legocsmányabb támadásként fogtam fel.

– Nem lehetsz ilyen ügyetlen – masszírozta a halántékát anyu. – Apád műve. Megmondtam, hogy rossz vége lesz, ha belerángat téged az őrültségeibe, és tessék, nézd meg, itt az eredménye, gondot okoznak a mindennapi teendők.

– Anno én sem csináltam jobban – érintette meg a vállam Tamás.  – Belejössz majd, a legjobbtól tanulhatsz.

Anyu kislányosan elmosolyodott a bók hallatán, majd elvéve tőlünk a szebb időket is megért tányér darabjait, a kukába dobta őket. Amerikai konyhánkból a nappali újonnan vásárolt bőrkanapéjára hívta Tamást, hogy hosszas eszmefuttatásba kezdjen a fenntarthatóságról, a kóbor állatok védelméről és az épülőfélben lévő tájházról, amit eddig a percig az évszázad legnagyobb sületlenségének tartott. Képtelen voltam tovább hallgatni, ahogy megjátssza magát, ezért mögöttük elsurranva a szobámba léptem. A csukott ajtónak támasztottam a hátam, azt remélve, így kint tarthatom azt a csendes rothadást, ami úgy folyt végig az életünkön, mint megáradt folyó kimerült medrében.

Az íróasztalomhoz ültem, odébb toltam toronyban magasodó könyveimet, amik messzi tájak rejtélyeiről és izgalmas kalandokról szóltak. Mellettük még ott hevert az a néhány képeslap és vásárlási utalványt, amit a szülinapomra kaptam.  Tizennégy éves lettem, de nem éreztem magam idősebbnek, mint tavaly ilyenkor. Az idő számomra megállt, amikor eltűnt apu.

Levettem egy ezüstös csomagolásba burkolt szaloncukrot az igencsak megkopasztott mini karácsonyfámról, és lehunyt szemmel hagytam, hogy szétolvadjon a számban, elhitetve magammal, hogy hamarosan úgyis visszatér minden a régi kerékvágásba, elvégre apu akkora meggyőződéssel mondogatta, hogy az élet egy nagy mese, amiben a végén minden jóra fordul, hogy más végkimenetelt el sem tudtam képzelni.

Elővettem a színesceruzáimat, csiszolgattam kicsit a fúriás rajzomon, de akárhányszor szabadjára engedtem a fantáziám, kerek szellemarcok lepték el a papírt, olyanok, mint az újság gyászhirdetéseiben. Meresztgették rám lyukas szemüket, némelyik foghíjas vigyorral nyúlt felém, mások körbekémlelve keresték a kiutat, és sírtak, bömböltek, amikor rájöttek, hogy ennek a világnak a kapuja örökre bezárult előttük. Talán valóban ők érintettek meg odaátról, talán a felerősödött szél lökte be a hideget az ablakon túlról, mindenesetre a vastag pulcsimban is megrázkódtam.

Szénceruza kellett. Tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem, mégis… Ha nem hajlandók maguktól elmenni, hát erővel rángatom őket a papírra, csak ne mászkáljanak folyton a fejem körül, mintha súgni akarnának valamit. A csontjaim jegesre dermedtek, amikor eszembe jutott, hogy esetleg üzenetet hoztak. Üzenetet valakitől, aki még újonc a túlvilágon, ezért a segítségüket kérte.

A székem hátraesett, olyan hirtelen ugrottam fel. Két oldalról megragadtam a hajam, tépni, cibálni akartam, hogy kihulljon mind egy szálig, és takarja el ezeket a borzalmas teóriákat. Az ágyam sarkánál heverő táskámhoz rohantam, rajzolnom kellett, csinálni valamit a kezemmel, máskülönben attól féltem, a húst tépném le magamról, az izmaimat feszíteném szét, mert így létezni nem lehet. A rajzfelszerelésem közt kotorászva erőt vett rajtam az érzés, hogy valami nincs rendjén. Megálltam egy pillanatra, és hamarosan észrevettem, hogy a apu holmijai hiányzanak a szobám sarkából.

Elmebetegeket meghazudtoló módon rontottam ki a szobából, anyut kerestem, mert csakis az ő keze lehetett a dologban. Épp az ablakban viruló búzára spriccelt gyér vízpermetet.

– Hol vannak? – kérdeztem kertelés nélkül.

– Téged meg mi lelt? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.

– Hová tetted őket? – néztem be a kis cipősszekrényünk mögé, felforgattam a kanapé párnáit, összetúrtam a polcokon lévő kacatokat. Amikor zihálva ismét felé fordultam, mozdulatlanul, összekulcsolt karral meredt rám, majd lassan kifújva a levegőt a plafonra nézett, annak kezdte sorolni ingatag érveit.

– Nézd, azok ősrégi holmik, használhatatlanok. Az ünnepek után veszünk pár dolgot Tamással, kell a hely. Komolyan őrizgetnéd őket az örökkévalóságig?

– Csak amíg apu vissza nem jön – suttogtam.

– Ugyan már. Velük kelnél, velük feküdnél, a végére teljesen elveszítenéd az józan eszed. Néha jobb, ha a múltat elfelejtjük, és a jövőre koncentrálunk – villantotta ki szórakozottan makulátlan fehérségű fogait.

– Vissza fog jönni, nem érted? – A nagyon is erőteljesnek szánt mondat furcsán remegve hagyta el a torkom.

– Nem fog.

– Honnan veszed? – emeltem fel a fejem, az ereimben fellángolt a vérem, a gyors hőmérsékletváltozás miatt visszhangzott a fejem.

– A rendőrök tehetetlenek, nyomok híján aligha foglalkoznak az üggyel. És erősen kétlem, hogy egyszer csak megjelenne az ajtóban egy nagy csokor virággal, megesküdve rá, hogy ezentúl jó férj lesz. Nevetséges. Temesd el szépen a régi életed! Minden tündérmese véget ér egyszer.

– Hazudsz – jelentettem ki, és már érezni véltem az arcomon az égő pofonokat, de anyu csak a pillantásával nyársalt fel. Sosem ütött meg, pedig néha azt hittem, jobb lenne.

– Nézd, Dóra, úgy mentem hozzá tizennyolc évvel ezelőtt apádhoz, hogy tudtam, ha egyszer itt hagy, soha többé nem fog visszatérni.

Ekkor lépett be az udvarról Tamás, vidám, kipirosodott arccal.

– Akkor sincs jogod kidobni a cuccait – sziszegtem anyu felé fordulva.

– Milyen cuccok? – csavarta le a nyakáról kockás sálját Tamás.

– Teknősszobrok – szólaltam meg monoton hangon –, egy fekete bőrkabát, két karóra, régi levelek és egy bögre bukfencező elefánttal.

A szája széle most lefelé görbült, enyhén megremegett.

– A garázsban láttam őket – bökte ki végül, és el kell ismerni, közben harciasan állta anyu pillantását. Bólintottam, és már vettem a lendületet, de a sikító csönd visszatartott.

Kissé meglibbent a fehér függöny, néma léptek simultak a padlóba, és én úgy bámultam az elém kerülő szürke szemekbe, mintha zuhannék.

– Ha kihozod onnan azokat a vackokat, elégetem őket. A szeméttelepről legalább széthordhatják a cigányok.

Egy tűzokádó sárkány is megirigyelte volna azt a forgó, csattogó, vérvörös lángokba borult gombócot, ami a légcsövem végén formálódott, és amit olyan szívesen széjjelköpdöstem volna.

Majd’ elszakadt a kabátom gallérja, úgy téptem le a fogasról. El kell mennem innen, ki a pusztába, a hegyekbe, mert úgy látszik apu hirtelen eltűnésével anyuból kiveszett minden emberség. Vagy tán soha nem is volt benne?

– Hová, hová? – lépett a kijárat elé színpadiasan.

– Engedj ki! Nem bántom a cuccokat, csak kérlek…

– Oda akarsz menni, mi? A ti kis Menedéketekre. A nem létező varázslényekhez, amiket apáddal együtt kreáltatok.

– Marihoz… beszélnem kell Marival…

– Ilyenkor? De hát biztos rokonlátogatóban vannak, mákos bejglit majszolnak, és nézik a százszor ismételt karácsonyi vígjátékokat.

– Mari nem…

– De, de. Mari pontosan ilyen. És jobban tennéd, ha te is ilyen lennél.

– Hagyd már szerencsétlent, Gabi! – lépett előre Tamás, ám anyu ilyenkor valamiféle mágikus hullámokat bocsátott ki, amik távol tartottak tőle mindenkit.

– Azt gondoltad, napestig azon az átokverte helyen kóricálhatsz? Ne nézz így rám, egy nap még megköszönöd ezt nekem.

Ha kijutok az utcára, talán örökre ott maradok, keresve azt, ami már három hónapja hiányzott az életemből. Azt a békét, biztonságot és egyensúlyt, aminek csak az emlékébe kapaszkodhattam, de azt olyan erősen tettem, hogy belesajdultak az izmaim. Magamban szitkozódva azzal a meggyőződéssel rohantam a szobámba, hogy én többé ki sem jövök, szóba sem állok anyuval. A párnámba fúrtam a fejem, taknyom, nyálam egybefolyt, de nem számított. Az egész világ előtt végigvonultam volna ilyen szánalmas állapotban, ha azzal visszakaphatom a felhőtlen gyermekéveimet. Így nyomott el az álom.

Épp a Százhegyen futottam. Teljes sötétség vett körül, minden fa mögül csuklyás alakok leselkedtek rám egy nagy zsákkal. Ziháltam az órák óta tartó meneküléstől. Miközben a hátam mögé néztem, megbotlottam egy kiálló gyökérben, erre az egyik vadember azt suttogta, hogy átvették a hatalmat a Menedék felett, ezentúl őket szolgálja, aput örökre száműzték, nekem pedig, mint aljas betolakodónak, azonnali halál a büntetésem. Hason csúszva próbáltam szabadulni, de egyikük a fejemre húzta a zsákját. Hiába ütöttem, rúgtam, lassan elveszítettem az irányítást a testem felett. Már nem volt jó lélegezni. Utoljára még hallottam egy reccsenést, tompa koppanásokat, mintha az erdő egyik lakója patás lábaival lépkedne a kemény talajon, hogy lenyalja rólam a fáradt izzadságot.

Álmosan nyíltak fel a szemem. Sosem gondoltam, hogy a túlvilág egy rózsaszín nedves bárányfelhő lenne, úgyhogy viszonylag gyorsan rájöttem, hogy valójában a párnámra csorog a nyálam, és nem haltam meg. Amikor a hátamra fordultam Tamás kíváncsi tekintete ugrasztott ki az ágyból, aki az ajtóban várt. Szemlesütve töröltem le a szám, és próbáltam lesimítani kócos hajkoronámat.

– Bejöhetek? – kérdezte. – Hoztam neked valamit.

Bólintottam, mire olyan lendülettel termett bent, mint aki tilosban jár.

Az állam a földig zuhant. Az érzéseim makacs csomóba tekeredtek, ezért épp annyira szerettem volna váratlan látogatóm nyakába ugrani, amennyire kiverni a fogát.

– Sikerült megmenteni néhányat – tette az íróasztalomra a kissé kopott, zöld teknősbékát. – Szerintem rejtsd el őket – terítette a forgószékemre apu bőrkabátját. – Anyád úgy dobálta a dolgokat a szemeteszsákba, mintha az élete múlna rajta, de szerencsére nem látta meg, hogy a szobor időközben elgurult.

Apu kincsei már csak ilyenek, a legszorultabb helyzetekből is megtalálják a kiutat.

– És a kabát?

– Azt elméletben én vittem el a szemétlerakóba.

– Érezte rajta apu illatát, ugye? Azért nem akarta ő…

Majdnem felnevettem. Tamással állni egy szobában, és azt tárgyalni, hogy anyu szinte nevetségesen érzékeny a különböző szagokra – ezt nem tudta befogadni az agyam.

– Ne haragudj rá, kérlek! Próbálja a legjobbat kihozni a helyzetből, de ez most neki is nehéz.

Mosolyt erőltettem az ajkamra. Szegény, mekkorát fog koppanni, amikor rájön, hogy félreismerte anyut…

Miután kínos hajladozások közepette megbeszéltük, hogy jobb lesz, ha mindenki visszatér a dolgához, óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, én pedig ott maradtam apu levegőben szikrázó emlékével.

A nap hátralévő részében jobbára a bőrkabátját markolászva fetrengtem, néha felsírtam, néha alig tudtam visszatartani a röhögésem, mert a fekete anyag minden érintése más-más emléket idézett fel bennem. A kis teknősszobor közben hűségesen trónolt az ágyam szélén, mintegy őrangyalként figyelve gombszemeivel.

Valamikor este, amikor a csillagok fénye sejtelmesen verődött vissza a kinti hótakaróról, különbnél különb árnyékokat szülve a szobám tarka falára, megláttam a kabát zsebéből félig kilógó papírlapot. Betűk és címek egész hadserege sorakozott rajta. Mélyeket lélegeztem, hogy ne veszítsem el a nyugalmam, mert legszívesebben azonnal kitörtem volna az ablakon, hogy meg se álljak egészen a Százhegyig. Ugyanis ismertem azokat az utcaneveket. Mi találtuk ki őket apuval.