A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
1
Bőrkabát és teknősszobor
Apu csizmáját szinte teljesen belepte a hó. A sziklakert közepén állt két kő között. Mellette egy dudor emlékeztetett öreg házőrző kutyánkra, Pajkosra. Szegény összeszedett valami nyavalyát, és azonnal eltávozott a másvilágra.
Úgy terveztük, idén karácsonykor hóembereket építünk végig a kerítés mentén, hogy minden erre járóra rámosolyogjanak. Ehelyett a deszkákhoz simuló fehér buckák lemondóan sóhajtottak, ahogy felélénkült a szél. Tüskés pelyhek borították be a nyakam, nyeltem egyet. Vajon mikor fog alólam végérvényesen eltűnni a talaj, hogy a láthatatlan akasztókötél elvégezze a dolgát?
Összerezzentem a mögöttem lévő bejárati ajtó csattanására. Anyu felhúzott orrát látva az a dacos fúria jutott eszembe, akit a minap rajzoltam le, elképzelve, hogy krákogva ugrik le a lapról. Most egy hasonlóan reszelős hang rántott vissza a valóságba.
– Megint bámészkodsz? Söpörd már le a havat a járdáról, aztán gyere enni! Miattad fog kihűlni a rántotta.
Pislogva vártam, amíg visszamegy a házba. Egy ideje már nem reagáltam az efféle kirohanásaira. Nem volt értelme.
A fészer felé indultam a hólapátért. Minden erőmmel azon voltam, hogy a kipirosodott ujjaim dörzsölgetésével foglalkozzak, hogy még véletlenül se kelljen a kopott, régi krétarajzok nyomát viselő falra néznem. Apuval megbeszéltük, hogy tavaszra együtt kifestjük, és én ezt híven meg is csináltam volna, de anyu azt mondta, kár erre pazarolni az időt, hamarosan úgyis elköltözünk.
Miután a lehető leglassabban végeztem el a munkám, úgy oldalogtam be a konyhába, mint egy megfigyelő kameráktól óvakodó betörő. A torkom fájdalmasan összeszorult a tökéletesen megterített, már-már sárga dicsfényben ragyogó asztal láttán, a fülem pedig zúgni kezdett, amint meghallottam anyu csilingelő nevetését. Valami hülye süteményreceptről beszélt. Utált sütni.
A tányérom széléről kezdett lekopni a minta, a szék pedig nyikorgott valahányszor megmozdultam rajta. Nyugton kellett maradnom, hogy a legkisebb jelét se adjam a létezésemnek, de ez nehezebb volt, mint gondoltam. Alattam valószínűleg épp a pokol legnagyobb tüzét gyújtották meg, azzal fenyegetve, hogy percek múlva felemészti a padlót, és lehúz engem a mélybe. Sosem meséltek nekem az alvilági lényekről, gonosz szellemekről, így egy idő után elfogadtam, hogy ha léteznek is, nekünk semmi dolgunk velük. Most mégis a felszínre törtek, hogy itt kísértsenek.
– Hozzád beszélnek! – bökött felém a késével anyu, majd Tamásra pillantott.
A várakozó arcra néztem, miközben az asztal alatt a combomba mélyesztettem a körmeimet.
– Csak azt kérdeztem, hogy kérsz-e teát – mosolygott, amitől nyomban megjelentek azok az álnok kis gödröcskék a szája szélén.
A kezében tartott kancsó felé nyújtottam a bögrém, hogy a beálló csendben fülsüketítő csordogálással megteljen kamillateával. Közben anyu tekintete lyukat égetett a kézfejembe.
– Miért nem reggelizel? Talán nem ízlik?
– Nem igazán – sziszegtem lehajtott fejjel.
– Kénytelen leszel megszokni az új ízeket drágám, ha nem akarsz éhen maradni.
– Biztos ezt mondják a kicsapott kutyának, aki eddig minden jót megkapott, most meg boldoguljon a szeméttelepen a döghússal.
Majd’ szétrepedt a tányér, ahogy anyu hozzávágta az evőeszközeit.
– Hát így állunk.
– Aki dögöt eszik, előbb-utóbb maga is azzá válik – néztem egyenesen a szemébe, amiből valósággal szikrák pattogtak ki. Összeszorított ajka úgy remegett, mintha a pokol tüze akarna kibuggyanni a szájából. Ekkor érintette meg Tamás a karját.
– Ugyan már, biztos Pajkos miatt mondja. Emlékszem, egy hétig nem lehetett hozzá szólni, amikor szegény kutyusunkat…
– Dorottya meg fogja kapni a büntetését – szakította félbe anyu. – Sajnos ezidáig nem túl jó nevelésben részesült, de ezen természetesen változtatunk. Most pedig leszel szíves megenni a maradékod – villantotta rám torz vigyorát –, tudniillik Pajkos nem fogja eltakarítani.
Valahonnan a távolból, egy régi emlékből Pajkos ugatását hallottam. Mennyit futkároztunk együtt a Százhegy lejtőin, lestük a bokrok mögött megbúvó varázslényeket, mesévé szőttük az életet. Hogy lehet, hogy mindennek vége? Ezentúl komolyan azt kell néznem, ahogy anyu és Tamás kézen fogva végigvonul az utcán, fittyet hányva a múltra, nem törődve a jövővel? Olyan jövő nem létezik, amilyet ők álmodnak. Nem létezhet.
Tamás a halkan ropogó újság fölé hajolt, amit anyu olyan nagy buzgalommal tett elé, miközben a mosogató és az ebédlőasztal közt sürgött-forgott. A Százhegy emléke szertefoszlott, összeegyeztethetetlen volt az otthoni élettel. Akár az érdes felszínű kövek, úgy haladtak a falatok a gyomrom felé, mindig csak egy-egy centit megtéve. Amikor végre végeztem, a szobám felé vettem az irányt, de persze nem maradhatott ennyiben az egész.
– Mától kezdve te fogsz elmosogatni magad után.
– Ugyan, nem túlzás ez? – nevetett Tamás. – Épp eleget fog ilyenekkel foglalkozni, ha nagyobb lesz.
– És a férje majd hozzám jön panaszkodni, hogy miért nem vertünk belé egy kis illemet – törölte anyu a kezét a konyharuhába, majd a pultra csapta azt. – Némely szenny annyira megragadt az emberben, hogy csak az erős mosogatószer képes levinni.
És vannak, akik olyan vastag páncélt növesztettek, hogy semmilyen maróanyaggal nem lehet leoldani azt – vágtam volna a képébe, miközben a mosogatóhoz sétáltam.
Erőt kellett vennem magamon, hogy ne vesszek el a habos víz látványában, ne képzeljek titokzatos birodalmakat mögé, ahol sellők fésülik ki az összegabalyodott moszatokat, és cápák táncolnak valamilyen menő rockzenére. Ahol talán él egy jóságos király, akinek korallok alkotják a trónját, és…
A tányér, amit épp a szekrénybe akartam tenni, egy másodperc alatt a padlóra hullt, még a vastag zoknimon keresztül is éreztem, ahogy a szilánkjai a lábfejembe szúródtak. Valaki kiabált, csikordult egy szék lába, a vállaim önkéntelenül előregörnyedtek, a térdem megroggyant, előttem elsuhant valami színes, én viszont semmi mást nem láttam csak az újságról visszatekintő fekete-fehér szellemszemeket. A gyászoló család… szerettei… mindig emlékezni fogunk rád… – siettek felém a kis képek alatti betűk, hogy aztán sötét pacává olvadjanak az orrom előtt.
A lábam körüli matatás húzott ki a kábulatból. Azonnal leguggoltam, hogy segítsek Tamásnak összeszedni a darabkákat. Az aggódó ráncok a homlokán talán még jobban bosszantottak, mint a kezemet véresre karistoló tányérmaradványok. Akkoriban minden apró mozzanatát a legocsmányabb támadásként fogtam fel.
– Nem lehetsz ilyen ügyetlen – masszírozta a halántékát anyu. – Apád műve. Megmondtam, hogy rossz vége lesz, ha belerángat téged az őrültségeibe, és tessék, nézd meg, itt az eredménye, gondot okoznak a mindennapi teendők.
– Anno én sem csináltam jobban – érintette meg a vállam Tamás. – Belejössz majd, a legjobbtól tanulhatsz.
Anyu kislányosan elmosolyodott a bók hallatán, majd elvéve tőlünk a szebb időket is megért tányér darabjait, a kukába dobta őket. Amerikai konyhánkból a nappali újonnan vásárolt bőrkanapéjára hívta Tamást, hogy hosszas eszmefuttatásba kezdjen a fenntarthatóságról, a kóbor állatok védelméről és az épülőfélben lévő tájházról, amit eddig a percig az évszázad legnagyobb sületlenségének tartott. Képtelen voltam tovább hallgatni, ahogy megjátssza magát, ezért mögöttük elsurranva a szobámba léptem. A csukott ajtónak támasztottam a hátam, azt remélve, így kint tarthatom azt a csendes rothadást, ami úgy folyt végig az életünkön, mint megáradt folyó kimerült medrében.
Az íróasztalomhoz ültem, odébb toltam toronyban magasodó könyveimet, amik messzi tájak rejtélyeiről és izgalmas kalandokról szóltak. Mellettük még ott hevert az a néhány képeslap és vásárlási utalványt, amit a szülinapomra kaptam. Tizennégy éves lettem, de nem éreztem magam idősebbnek, mint tavaly ilyenkor. Az idő számomra megállt, amikor eltűnt apu.
Levettem egy ezüstös csomagolásba burkolt szaloncukrot az igencsak megkopasztott mini karácsonyfámról, és lehunyt szemmel hagytam, hogy szétolvadjon a számban, elhitetve magammal, hogy hamarosan úgyis visszatér minden a régi kerékvágásba, elvégre apu akkora meggyőződéssel mondogatta, hogy az élet egy nagy mese, amiben a végén minden jóra fordul, hogy más végkimenetelt el sem tudtam képzelni.
Elővettem a színesceruzáimat, csiszolgattam kicsit a fúriás rajzomon, de akárhányszor szabadjára engedtem a fantáziám, kerek szellemarcok lepték el a papírt, olyanok, mint az újság gyászhirdetéseiben. Meresztgették rám lyukas szemüket, némelyik foghíjas vigyorral nyúlt felém, mások körbekémlelve keresték a kiutat, és sírtak, bömböltek, amikor rájöttek, hogy ennek a világnak a kapuja örökre bezárult előttük. Talán valóban ők érintettek meg odaátról, talán a felerősödött szél lökte be a hideget az ablakon túlról, mindenesetre a vastag pulcsimban is megrázkódtam.
Szénceruza kellett. Tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem, mégis… Ha nem hajlandók maguktól elmenni, hát erővel rángatom őket a papírra, csak ne mászkáljanak folyton a fejem körül, mintha súgni akarnának valamit. A csontjaim jegesre dermedtek, amikor eszembe jutott, hogy esetleg üzenetet hoztak. Üzenetet valakitől, aki még újonc a túlvilágon, ezért a segítségüket kérte.
A székem hátraesett, olyan hirtelen ugrottam fel. Két oldalról megragadtam a hajam, tépni, cibálni akartam, hogy kihulljon mind egy szálig, és takarja el ezeket a borzalmas teóriákat. Az ágyam sarkánál heverő táskámhoz rohantam, rajzolnom kellett, csinálni valamit a kezemmel, máskülönben attól féltem, a húst tépném le magamról, az izmaimat feszíteném szét, mert így létezni nem lehet. A rajzfelszerelésem közt kotorászva erőt vett rajtam az érzés, hogy valami nincs rendjén. Megálltam egy pillanatra, és hamarosan észrevettem, hogy a apu holmijai hiányzanak a szobám sarkából.
Elmebetegeket meghazudtoló módon rontottam ki a szobából, anyut kerestem, mert csakis az ő keze lehetett a dologban. Épp az ablakban viruló búzára spriccelt gyér vízpermetet.
– Hol vannak? – kérdeztem kertelés nélkül.
– Téged meg mi lelt? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.
– Hová tetted őket? – néztem be a kis cipősszekrényünk mögé, felforgattam a kanapé párnáit, összetúrtam a polcokon lévő kacatokat. Amikor zihálva ismét felé fordultam, mozdulatlanul, összekulcsolt karral meredt rám, majd lassan kifújva a levegőt a plafonra nézett, annak kezdte sorolni ingatag érveit.
– Nézd, azok ősrégi holmik, használhatatlanok. Az ünnepek után veszünk pár dolgot Tamással, kell a hely. Komolyan őrizgetnéd őket az örökkévalóságig?
– Csak amíg apu vissza nem jön – suttogtam.
– Ugyan már. Velük kelnél, velük feküdnél, a végére teljesen elveszítenéd az józan eszed. Néha jobb, ha a múltat elfelejtjük, és a jövőre koncentrálunk – villantotta ki szórakozottan makulátlan fehérségű fogait.
– Vissza fog jönni, nem érted? – A nagyon is erőteljesnek szánt mondat furcsán remegve hagyta el a torkom.
– Nem fog.
– Honnan veszed? – emeltem fel a fejem, az ereimben fellángolt a vérem, a gyors hőmérsékletváltozás miatt visszhangzott a fejem.
– A rendőrök tehetetlenek, nyomok híján aligha foglalkoznak az üggyel. És erősen kétlem, hogy egyszer csak megjelenne az ajtóban egy nagy csokor virággal, megesküdve rá, hogy ezentúl jó férj lesz. Nevetséges. Temesd el szépen a régi életed! Minden tündérmese véget ér egyszer.
– Hazudsz – jelentettem ki, és már érezni véltem az arcomon az égő pofonokat, de anyu csak a pillantásával nyársalt fel. Sosem ütött meg, pedig néha azt hittem, jobb lenne.
– Nézd, Dóra, úgy mentem hozzá tizennyolc évvel ezelőtt apádhoz, hogy tudtam, ha egyszer itt hagy, soha többé nem fog visszatérni.
Ekkor lépett be az udvarról Tamás, vidám, kipirosodott arccal.
– Akkor sincs jogod kidobni a cuccait – sziszegtem anyu felé fordulva.
– Milyen cuccok? – csavarta le a nyakáról kockás sálját Tamás.
– Teknősszobrok – szólaltam meg monoton hangon –, egy fekete bőrkabát, két karóra, régi levelek és egy bögre bukfencező elefánttal.
A szája széle most lefelé görbült, enyhén megremegett.
– A garázsban láttam őket – bökte ki végül, és el kell ismerni, közben harciasan állta anyu pillantását. Bólintottam, és már vettem a lendületet, de a sikító csönd visszatartott.
Kissé meglibbent a fehér függöny, néma léptek simultak a padlóba, és én úgy bámultam az elém kerülő szürke szemekbe, mintha zuhannék.
– Ha kihozod onnan azokat a vackokat, elégetem őket. A szeméttelepről legalább széthordhatják a cigányok.
Egy tűzokádó sárkány is megirigyelte volna azt a forgó, csattogó, vérvörös lángokba borult gombócot, ami a légcsövem végén formálódott, és amit olyan szívesen széjjelköpdöstem volna.
Majd’ elszakadt a kabátom gallérja, úgy téptem le a fogasról. El kell mennem innen, ki a pusztába, a hegyekbe, mert úgy látszik apu hirtelen eltűnésével anyuból kiveszett minden emberség. Vagy tán soha nem is volt benne?
– Hová, hová? – lépett a kijárat elé színpadiasan.
– Engedj ki! Nem bántom a cuccokat, csak kérlek…
– Oda akarsz menni, mi? A ti kis Menedéketekre. A nem létező varázslényekhez, amiket apáddal együtt kreáltatok.
– Marihoz… beszélnem kell Marival…
– Ilyenkor? De hát biztos rokonlátogatóban vannak, mákos bejglit majszolnak, és nézik a százszor ismételt karácsonyi vígjátékokat.
– Mari nem…
– De, de. Mari pontosan ilyen. És jobban tennéd, ha te is ilyen lennél.
– Hagyd már szerencsétlent, Gabi! – lépett előre Tamás, ám anyu ilyenkor valamiféle mágikus hullámokat bocsátott ki, amik távol tartottak tőle mindenkit.
– Azt gondoltad, napestig azon az átokverte helyen kóricálhatsz? Ne nézz így rám, egy nap még megköszönöd ezt nekem.
Ha kijutok az utcára, talán örökre ott maradok, keresve azt, ami már három hónapja hiányzott az életemből. Azt a békét, biztonságot és egyensúlyt, aminek csak az emlékébe kapaszkodhattam, de azt olyan erősen tettem, hogy belesajdultak az izmaim. Magamban szitkozódva azzal a meggyőződéssel rohantam a szobámba, hogy én többé ki sem jövök, szóba sem állok anyuval. A párnámba fúrtam a fejem, taknyom, nyálam egybefolyt, de nem számított. Az egész világ előtt végigvonultam volna ilyen szánalmas állapotban, ha azzal visszakaphatom a felhőtlen gyermekéveimet. Így nyomott el az álom.
Épp a Százhegyen futottam. Teljes sötétség vett körül, minden fa mögül csuklyás alakok leselkedtek rám egy nagy zsákkal. Ziháltam az órák óta tartó meneküléstől. Miközben a hátam mögé néztem, megbotlottam egy kiálló gyökérben, erre az egyik vadember azt suttogta, hogy átvették a hatalmat a Menedék felett, ezentúl őket szolgálja, aput örökre száműzték, nekem pedig, mint aljas betolakodónak, azonnali halál a büntetésem. Hason csúszva próbáltam szabadulni, de egyikük a fejemre húzta a zsákját. Hiába ütöttem, rúgtam, lassan elveszítettem az irányítást a testem felett. Már nem volt jó lélegezni. Utoljára még hallottam egy reccsenést, tompa koppanásokat, mintha az erdő egyik lakója patás lábaival lépkedne a kemény talajon, hogy lenyalja rólam a fáradt izzadságot.
Álmosan nyíltak fel a szemem. Sosem gondoltam, hogy a túlvilág egy rózsaszín nedves bárányfelhő lenne, úgyhogy viszonylag gyorsan rájöttem, hogy valójában a párnámra csorog a nyálam, és nem haltam meg. Amikor a hátamra fordultam Tamás kíváncsi tekintete ugrasztott ki az ágyból, aki az ajtóban várt. Szemlesütve töröltem le a szám, és próbáltam lesimítani kócos hajkoronámat.
– Bejöhetek? – kérdezte. – Hoztam neked valamit.
Bólintottam, mire olyan lendülettel termett bent, mint aki tilosban jár.
Az állam a földig zuhant. Az érzéseim makacs csomóba tekeredtek, ezért épp annyira szerettem volna váratlan látogatóm nyakába ugrani, amennyire kiverni a fogát.
– Sikerült megmenteni néhányat – tette az íróasztalomra a kissé kopott, zöld teknősbékát. – Szerintem rejtsd el őket – terítette a forgószékemre apu bőrkabátját. – Anyád úgy dobálta a dolgokat a szemeteszsákba, mintha az élete múlna rajta, de szerencsére nem látta meg, hogy a szobor időközben elgurult.
Apu kincsei már csak ilyenek, a legszorultabb helyzetekből is megtalálják a kiutat.
– És a kabát?
– Azt elméletben én vittem el a szemétlerakóba.
– Érezte rajta apu illatát, ugye? Azért nem akarta ő…
Majdnem felnevettem. Tamással állni egy szobában, és azt tárgyalni, hogy anyu szinte nevetségesen érzékeny a különböző szagokra – ezt nem tudta befogadni az agyam.
– Ne haragudj rá, kérlek! Próbálja a legjobbat kihozni a helyzetből, de ez most neki is nehéz.
Mosolyt erőltettem az ajkamra. Szegény, mekkorát fog koppanni, amikor rájön, hogy félreismerte anyut…
Miután kínos hajladozások közepette megbeszéltük, hogy jobb lesz, ha mindenki visszatér a dolgához, óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, én pedig ott maradtam apu levegőben szikrázó emlékével.
A nap hátralévő részében jobbára a bőrkabátját markolászva fetrengtem, néha felsírtam, néha alig tudtam visszatartani a röhögésem, mert a fekete anyag minden érintése más-más emléket idézett fel bennem. A kis teknősszobor közben hűségesen trónolt az ágyam szélén, mintegy őrangyalként figyelve gombszemeivel.
Valamikor este, amikor a csillagok fénye sejtelmesen verődött vissza a kinti hótakaróról, különbnél különb árnyékokat szülve a szobám tarka falára, megláttam a kabát zsebéből félig kilógó papírlapot. Betűk és címek egész hadserege sorakozott rajta. Mélyeket lélegeztem, hogy ne veszítsem el a nyugalmam, mert legszívesebben azonnal kitörtem volna az ablakon, hogy meg se álljak egészen a Százhegyig. Ugyanis ismertem azokat az utcaneveket. Mi találtuk ki őket apuval.
Betaztam ezt az írást, és nagyon örülök, hogy kikerült. Fantáziadús, remek alkotás. Drukkolok, hogy továbbjusson!
Megörültem, amikor láttam, 14 éves a mesélő, mert az önsajnálat ilyen mély bugyrába csak egy kamasz képes lemerülni. Rádkerestem a fészbukon, hátha kiderül valami erről a regényről, és ki is derült, ami sajnos a részletből nem, amin talán érdemes lenne változtatni, mármint a kezdésen. Mert az első oldalak feladata bemutatni az alapfelállást, és tájékoztatni az olvasót, mi várható (letenni az írói ígéretet, szakszerűen), és ebben a részletben az az ígéret, hogy egy tini kesereg , mert elveszítette az apját. YA regénynek ez nem elég vonzó. Vagyis mindenképpen szerencsés lenne, ha megjelenne a nyomozás, mint ígéret. Az első oldalakban így túl sok a kesergés – (a kötél belengetése szerintem túlzás) –, egy 14 éves életében, még ha el is tűnt az apja, három hónap elmúltával már más téma is van, olyan, amivel bevonzza a célközönség olvasót.
Az anya karaktere szerintem némi puhítást igényel, Hamupipőke anyjára hajaz, az hihető, hogy a lánya boszinak látja, de neki a valós szövege és cselekedetei is gonoszok, a tündéri új pasi – három hónap után nem korai? – vajon megmaradna–e mellette?
Ebben a témában, mármint az alapfelállás, csodálatos regény Németh L.-tól az Irgalom.
Csupa rosszat írtam, pedig nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy izgalmas YA regény kerekedik a későbbiekben, csak mindezt talán kissé előrébb kéne hozni. Gratulálok a kikerüléshez!
Szia! Gratulálok a továbbjutáshoz!
Először megkavart, hogy hány éves is a szereplő, egyszer hóembert akár építeni, amiből 10-12 évesre tippeltem, de amikor az anyjával vitatkozik, már 17-18 körülire gondoltam, aztán kiderült, hogy 14. Furcsa volt.
Ahogy az anyja viselkedése is, ha tizenpár évig együtt vagyok valakivel, van közös gyerek, és eltűnt 3 hónapja, nem biztos, hogy egy vállrándítással letudom a dolgot. Hacsak anyuka nem tud valamit az eltűnésről. És rögtön új pasi is van, aki ott lakik (?), de legalábbis együtt költöznek el.
Gondolom horognak szántad, de nekem kicsit logikátlan.
Gratulálok a kikerüléshez!
Az atmoszféra és a kiemelt fantasy elemek (álom, mesés lények, szellemek) számomra fantasyt ígérnek, meglepve olvastam, hogy realista lesz. Ettől függetlenül tetszett a részlet, kíváncsi lennék a folytatásra. 🙂
Kedves Andrea!
Gratulálok a kikerüléshez! 🙂 Vegyesek az érzéseim és rövid a részlet, így a véleményem inkább csak első benyomás. Kérlek, hogy ne vedd rossz néven!
A részlet stílusa engem nagyon lehúzott. Én is voltam meg nem értett tini, de a sok kesergést (ami szerintem helyenként át is ment lila prózába, pl. „Az állam a földig zuhant. Az érzéseim makacs csomóba tekeredtek, ezért épp annyira szerettem volna váratlan látogatóm nyakába ugrani, amennyire kiverni a fogát.”) furcsálltam, még úgy is, hogy olvasás közben kiderült: egy feldúlt kamasz fejében járunk. (A legelején az akasztóköteles résznél azt hittem, hogy súlyos beteg a nézőpontkarakter, ezért várja szó szerint a halált.) Többször is megakasztottak a hosszú mondatok és a különös hasonlatok. A valóság és a lány fantáziájának keveredése pedig felkavart, mintha nem lenne teljesen épelméjű a karakter (tépkedni akarja a haját, lényeket „lát”, aztán néha felsír, néha meg röhögne, miközben az apja bőrkabátjával fetreng…).
A Százhegy viszont ígéretes, és kíváncsi lennék dolgokra: hova tűnt az apa, megtalálja-e őt Dorottya/Dóra, miért olyan fagyos a viszony a lány és az anya között, hogyan került a képbe Tamás, ki az a Mari? Úgy érzem, hogy van potenciál a történetedben, és ha pár oldallal többet olvasnék el belőle (mondjuk eljutnék a nyomozásig, ahogy Rose írta), akár még be is ránthatna.
Sok sikert kívánok a lektorihoz! 🙂 Olyan jó, hogy neked csak két napot kell rá várnod. 🙂
Sissy
A stílus, a hasonlatok, a leírások egész jók!
De ki kell borítanom a fekete levest szülőként és előre elnézést kérek érte!
Ilyen kezdéssel a lázadás előtt/közben levő kiskamaszom kezébe nem adnám, nem venném meg neki! Eleve egy borzalmas családdinamikát vázoltál fel. A lány apuci hercegnője, anyu érezhetően kirekesztett volt már akkor is, amikor apu még volt. Végig belebegtetted, hogy a kislány le akar lépni és ezt „helyesled”, támogató talajt ad neki, hogy anyu nem jó fej, nem megértő, gonosz „mostoha”.
Tehát innentől lehet akármilyen izgalmas, kalandos az út, a keresés, a nyomozás, egy szökött gyerekről beszélünk, aki egyedül (vagy társsal/varázslényekkel) kóricál a világban.
Bár lehet végig olvasva „visszatalál” a szülőkhöz de valahogy az az érzésem, hogy a szülők nem fognak megkapni a feloldozást…
Túl sok már a negatív megerősítő könyv a piacon és elfelejti az írók és a kiadók, hogy bár a célközönségnek lehet tetszik, de a mai könyv árak mellett a szülőt -is- meg kell fogni.
Talán megvetnek érte, de az eddigi előszűrés során én főleg a véleményeket olvastam el, a szövegrészleteket kevésbé, csak kapkodva. Ezt elolvastam. Nem baj, hogy ha nem tudod meg a legelső bekezdésből, hogy az illető 14. Úgyis kiderül a könyv borítóján, a fülszövegből stb. A Hamupipőke hasonlat találó! Tele van horoggal, nem tudjuk a miérteket. Rengeteg a kérdés. Én olvasnám, érdekel, megkedveli-e Tamást, lesz-e szerelmi szál, de gondolom, lesz, az anya gyors továbblépésére vagy annak látszatára is kapunk majd magyarázatot, én olvasnám tovább. Szerintem a hangnem is könnyedebb lesz, ahogy a főhős folyamatosan megbékél az anyjával, Tamással, kiderülnek titkok. Úgy érzem, a pillanat, amiben elkaptuk, a legzaklatotabb pillanatok egyike, bár biztos lesz még culmináló pont, kitörés.
Nekem az Alice csodaországban című film jutott eszembe, a Tim Burton rendezés, nem a könyv, vagy bármelyik rajzfilm. Abban van egy erős apa szál, erős apa emlék és hiány, ott is az apa képviseli Alice szemében a fantáziát, az eredetiséget, a bolondos gondolatokat, míg az anya a külvilágot, a képmutatást, józanságot, a túlélést.
Kedves Andrea!
Nekem összességében tetszett a részlet, izgalmasnak találom a kezdőszituációt, bár a hasonlatok száma meglepett.
A főhős érzelmi ingadozása (amit fentebb is írtak, hogy néha gyerekes dolgai vannak, máskor meg túl felnőttes, depresszív elemekkel) nekem beleférne, de inkább 16 éves körüli lánynál tudok elképzelni (érzek „realistának”) ilyen fokú anya-ellenképet. Azt is érzem, hogy az anya nem objektíven ilyen, egy sérült lány láthatja ilyennek. Az, hogy kirajzolja magából a benyomásait, szerintem hitelesíti a képet, jó fogás. A művész-vénával rendelkező fiatalok kamaszkora különösen terhelt lehet. Valószínűleg az eltűnt apára is hasonlít.
Az anya-lány kapcsolat dinamikáját nem érzem/értem úgy, mint a korábbi kommentelők. De: tény, hogy valószínűleg mindenkinek a saját dinamikáját mozgatja meg, nekem is elég erős emlékeim jöttek elő, de ezt előnyként érzem, hogy a szöveged hatására felidéződött néhány epizód… A pontozást is ezzel tudom magyarázni, mert szerintem sokkal jobb a szöveg, mint amennyi az átlag lett.
Az ideális olvasóközönség lehet, hogy azon anyák közössége lenne, akiknek problémájuk volt az anyjukkal/van a lányukkal; és a lányukkal való konfrontációikon keresztül újraértik az anyjuk motivációit…
Amit fentebb írtak, hogy szerelmi szál lehetne Tamással, csak remélni tudom, hogy nem. Az Alice-történetnek úgyis van egy abúzus-olvasata. Ha ebbe az irányba kanyarodik a történet, az már számomra is túlterhelt lenne — ettől függetlenül realistának simán lehetne realista, sőt, a statisztikákat tekintve nem is annyira egyedi, mint szeretnénk hinni. Valószínűleg akkor is elolvasnám.
Kíváncsian várom a lektorit, tényleg jó, hogy nem kell sokat várnod. A legjobbakat! Én nyomok rá egy 10-est.
Köszönöm a kikerülést, nagyon örülök neki. 🙂
@Zuzmó Köszi szépen!
@Rose Köszönöm a véleményed. Mivel a főszereplőmnek csak később jut eszébe a nyomozás ötlete, ezért nem írtam itt még róla, de igazad van, tényleg bölcsebb lett volna valamiképpen érzékeltetni, hogy ilyesmiről is szó lesz.
@Tessa R. Lambrick Köszönöm a hozzászólást. Elhiszem, hogy az elején zavaros a karakterek viselkedése, de reményeim szerint a történet további részéből kiderül, hogy az anya miért ilyen ellenszenves. Egyébként jól ráéreztél, ő többet tud, mint gondolnánk.
@Rezeda Réka Köszönöm, örülök, hogy tetszett. A főszereplő életében egyébként tényleg nagyon fontos a fantázia és a mesés lények, szóval ez még előjön a későbbiekben is.
@Sissy Köszönöm a véleményed. Én szeretem a nem mindennapi hasonlatokat, de megértem, hogy sokaknak ez már túlzás. Általában próbálom érzékletesen leírni a dolgokat, de ahogy említetted is, van, hogy sajnos átesek a ló túloldalára. Igyekszem majd megtalálni a helyes arányokat. Mindenesetre örülök, hogy kérdések merültek fel benned.
@G. Gizella Köszönöm a hozzászólást, és hogy felhívtad a szülőkre is a figyelmem, bevallom, ilyen szempontból még nem közelítettem meg a történetet. Valóban nem túl fényes családi képet fest a kikerült részlet, de egyáltalán nem az a célom, hogy bárkit is a mérgező kapcsolatok felé tereljek, sajnálom, ha esetleg ezt nem sikerült jól átadnom. A későbbiekben egyébként többet megtudhatunk az anya karakteréről, és akkor talán érthetőbbé válik a viselkedése.
@Kulcsár Kata Köszönöm szépen, hogy elolvastad a részletet. Örülök, hogy továbbolvasnád, és a filmes hasonlat is nagyon jó. Olyan történetnek terveztem ezt, aminél csak a végén áll össze a teljes kép, így tényleg sok minden kiderül még.
Nem Tamással gondoltam a szerelmi szálat!!!! 🙂
Gondoltam, feltűnik egy kedves, új fiú, a szomszédban, és vele nyomoznak, és kicsit megszelídíti a világ felé.
Az elején majdnem elvette a kedvemet a sok túltolt kifejezés és jelenet. Tudatosítanom kellett magamban, hogy egy kamaszlány fejében járunk, így emészthetőbb lett. Ettől függetlenül még így is soknak érzem. A kamaszlányok iszonyatosan viselkednek, de ő inkább már az elmebetegség határát súrolja, ami, ha nem szándékos, akkor bizony finomítandó (ha szándékos, akkor persze rendben van így).
A hasonlatok közt volt néhány nem épp jól sikerült, pl.: ,,csendes rothadást, ami úgy folyt végig az életünkön, mint megáradt folyó kimerült medrében” (a kiszáradt mederbe ömlő megáradt folyót nem épp csendesnek képzelem el).
Az anyával való túltolt kapcsolat szerintem pont, hogy jó lett, egy kamasz sosem látja reálisan a szüleit, és ugye most az ő szemán át látunk, az ő fejében ülünk. 🙂 Az lenne a furcsa, ha reálisan látná a konfliktusok közepette a családját. Nekem olyan érzésem támadt ennyi alapján, hogy az idealizált apakép mögött valójában egy megbízhatatlan, semmirekellő apa rejtőzik, és emiatt próbál Tamás is megértően viselkedni, és tőle telhetően pótolni az apafigurát. (A köztük lévő bensőséges jelenetektől azonban volt egy kellemetlen érzésem, mintha Tamás nyomult volna, de ez szerintem szubjektív, és mivel más nem említette, valószínűleg az én dilim.)
Kíváncsi lennék a végére, nagyon sok irányba elindulhat ennyi alapján a sztori, izgalmas kezdés. 🙂
Pedig én meg mertem volna esküdni rá, hogy ez egy szépen kibontakozó fantasy, ezért jól kupánvágott a “realista” címke a részlet alján. A fogalmazás annyira szép, hogy már emiatt élmény volt olvasni, a sztorit és a karaktereket, meg a világ határvonalait viszont még nem látom tisztán. Leginkább egy kalandtörténetnek tűnik, de hogy végül hogy nem lesz ez egy ilyen felvezetés után fantasy, azt nem tudom. 🙂 A kikerüléshez gratulálok! 🙂
@CsacskaMacska Köszönöm a véleményed. Örülök, hogy nem tántorított el az anya-lány kapcsolat. Érdekes, hogy mennyi mindent ki tud váltani az olvasóból (is) egy ilyen szituáció, de alapvetően pozitívumként fogom fel, ha valamiképpen hatni tudok vele az emberekre (az már más kérdés, hogy a történet megítélése szempontjából ez jót tesz-e…).
@K.D. Köszönöm a hozzászólást, örülök, hogy a hibái ellenére mégis izgalmasnak találtad. És egyébként így, hogy kiemelted a hasonlatot, rájöttem, hogy tényleg teljes joggal bele lehet kötni, úgyhogy azt hiszem, észben kell tartanom, hogy attól, hogy valami jól hangzik (legalábbis nekem), még nem biztos, hogy logikus is.
@Egri Orsi Köszönöm neked is a hozzászólást. A főszereplőm elméjében egyébként bőven megfér egymás mellett a fantasy és a reális világ, csak remélni tudom, hogy valamennyire sikerült átadnom a kettő összefonódását. Nagyon örülök, hogy tetszett a fogalmazás. Azt hiszem, nem mindenkinek jön be az ilyen stílus, amivel nincs is semmi gond, de megnyugtató, hogy van, akinek tetszik.
Gratulálok a kikerüléshez.
Idén nem annyira érkeztem figyelni még a kikerülőket, ám most belefutottam ebbe a részletbe a moly.hu oldalán.
Próbáltam én is arra fókuszálni, hogy vajon milyen zsáner akar „kifutni ” a regényből, de ez nem jött még át. Ennek okán pedig egy kicsit én is azt gondolom, hogy finomítani kell a szöveget.
Egyrészt nagycsaládos szülőként, másrészt ifjúsági íróként is.
Ha csak anyaként nézem, akkor én ezt nem engedném ki 18 – as karika nélkül, az biztos. Így írni egy anyáról, nagyon durva, és nem cél, a mai, amúgy is túl „félreirányított” kamaszokat a szülők ellen uszítani. Ez a gyermek egyértelműen elmebetegnek tűnik, a „cigányozás” pedig már végképp kiveri a „szülöi biztosítékot”.
Értem itt ez alatt, hogy az iskolákban is tiltott a cigány szó használata, ezt vegyük figyelembe.
Viszont:
Ha egy direkt őrült főhőst szeretett volna az író alkotni, akkor sikerült. Ezért írom, hogy tudni kellene, milyen zsáner lesz ebből.
Azon részek ahol leírások, hasonlatok vannak, azok szépek. Tehát biztosan van oka, hogy kikerült a részlet…
Nekem ez volt az egyik legjobb kikerült részlet, az elmúlt két hétben. Nem az én zsánerem, először nem is olvastam el, de amikor láttam a hozzászólasokat kíváncsi lettem! Nem érzem „kamaszlázítónak”, hiszen egyértelműen érződik az anya ridegsége a lányhoz, nekem mondjuk az első gondolatom az volt, hogy lehet hogy nem is a vérszerinti anyja…szerintem azt is tudja, hogy mi történt az apával, vagy sejti mibe keveredett , viszont egyértelműen felkeltette az érdeklődésemet. Szerintem jó néhány nagy sikerű történetben jelen van szülő-gyerek konfliktus -ettől sokkal erőteljesebben is- pláne ha kamaszokról van szó, nem hiszem, hogy az ilyen jellegű könyvek táplálják a kamaszok lázadó természetét!
Sok sikert kívánok az írónak!
Gratulálok a kikerüléshez!
Jó érzelemdús volt a nyitó jelenet, én egy kicsit már melodramatikusnak éreztem még úgy is, hogy próbáltam fejben tartani, hogy egy kamasz a főszereplő. Az akasztókötél meg a megnyíló pokol nekem már kicsit sok volt. Bár lehet ez ízlés dolga is. Először azt hittem, az apa meghalt. Aztán mikor kiderült, hogy csak eltűnt és a lány még várja is vissza, arra gondoltam, hogy nem kéne kicsit reménykedőbbnek lennie? Mármint biztos elég rossz neki így is, csak kicsit mondjuk ki lehetett volna emelni a várakozást.
Az anya karaktere nem nagyon szimpatikus, még úgy sem ha hozzáveszem, hogy a lány nézőpontja torzíthat. Az még egy dolog, hogy ki akarta dobni az apa holmijait, de amikor a reggelinél felemlegette a halott kutyát az késforgató volt. Mondjuk abban egyet értek vele, hogy egy 14 éves gyerektől már elvárható, hogy elmossa maga után a tányérját. Igaz megfogalmazhatta volna kedvesebben is. Meg hogy a férje majd panaszkodni fog! Erre előugrott belőlem a harcos feminista, hogy ne úgy neveljük már a lánygyermekeket, hogy azért csináljanak dolgokat, hogy a jövendő férjüknek jó legyen. Pakoljon el maga után, hogy ne csináljon másoknak plusz munkát, ez épp elég jó indok. Oké, ezt az utolsó pár mondatot ne vedd figyelembe, ez csak olyan személyes kifakadás 🙂
Még egyszer gratulálok a kikerüléshez, és sok sikert a továbbiakban!
@Kristin M. Furrier Köszönöm a hozzászólást. Nem gondoltam, hogy ennyire megosztó lesz az anya alakja. Sajnálom, ha valami elcsúszott, és úgy tűnik, hogy a részlet a szülők ellen hangol bárkit is, nem ez volt a szándékom vele. Nem egy „egészséges” családról van szó a történetben, így nyilván semmiképp nem ezt kell példaként követni. Tudom, hogy illene tisztában lennem vele, hogy pontosan ki tartozik a célközönségbe, de néha elbizonytalanodom, elsősorban olyanoknak írtam, akiket érdekelhet ez a téma, legyen kamasz vagy felnőtt. Ilyesmi a helyzet a zsánerrel is, úgy érzem, több minden keveredik benne, alapvetően fiatalok nyomoznak, de tény, hogy a főhősnek elég érdekes érzelmi élete van, ami bizonyos szempontból tényleg tűnhet mentális problémának.
(Igen, tudom, ez alapján elég elveszettnek tűnhetek, de bízom benne, hogy idővel majd kikristályosodnak ezek a dolgok…)
@FloralCarver Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett, és hogy még a szülő-gyerek konfliktus is emészthető volt számodra.
@Swarna Pololanik Köszönöm a véleményed. Igen, valószínűleg igazad van, és tényleg kicsit túlzásba vittem az elején a drámát.
Gratulálok a kikerüléshez, sok sikert kívánok!