Allie P. Dale: Maya levelei – 2. részlet

Az 1. részlet elolvasható a linken.

Lucas levele Mayának, 1876. február 28.

Kedves Doktorné!

 Úgy olvastam levelét, ahogy a fáradt utas a korty italt veszi a szájához: minden szava szomjamat oltotta, alig bírtam betelni velük. Pedig csak olyan történésekről emlékezett meg, melyek számomra örökké fájdalmasak maradnak, mint az a tavalyi farsang, és olyan dolgokról számolt be, melyeket nélkülem él át, kedves Doktorné, az élete mindennapjairól. De azért még így is köszönöm, higgye el: a keserű pohár édessé lett attól, hogy az ön keze írta a szavakat!

Rengeteg mindent szeretnék elmondani, kedves Barátnőm, és annyi mesélnivalóm van, kezdem tehát az elején. Képzelje, mi történt az 54-es számú rabbal, akinek a neve, saját elmondása szerint, Jason Wings. Állítom, hogy ő a legbüdösebb ember, akivel valaha találkoztam; nem emlékszem, hogy láttam volna fürödni egyszer is, de néha úgy érzem, rajta már az sem segítene. Szerencsére pár napja sikerült eltávolodnom a közeléből, mert tudja, eddig a mellette lévő ágyon aludtam… Wings viszont sajnos már úgy érzi, hozzám tartozik, ezért gyakran odajön, hogy jártassa a száját (ami, nem fog meglepődni rajta, kedvesem, szintén büdös), és ilyenkor nekem végig kell őt hallgatnom. Hogy miért pont engem választott, azt nem tudom megmondani, de én nem rázhatom le, mert ő az egyik fő dohánycsempész, ezért a legtermetesebb fickókkal is jóban van, én pedig nem szeretnék nyomorék lenni életem hátralévő részében, hiszen ez érthető. Szóval naponta egy-két alkalommal végighallgatok valami történetet Wings legutóbbi üzletének lebonyolításáról, különös tekintettel arra a részre, amikor „jól kibabrált azzal a szemétládával”, mármint az üzletfelével, akinek szivart adott el, vagy arról, hogy mennyire szerette a nagymamikáját, aki felnevelte, és csak néha páholta el, és aki, szegény, abba halt bele, hogy őt, Jasont, börtönbe zárták, nyilvánvalóan ártatlanul… Ennek némiképp ellentmond, hogy gyakran hangoztatja nagyobb társaság előtt, hogyan szúrta hátba azt a postai dolgozót, aki nem akart neki pénzt kölcsönadni a kasszából.

Tehát az történt, hogy Wings nemrégiben új szállítmányt kapott – nem tudom, hogyan jut hozzá ezekhez a szivarokhoz, de nem is érdekel –, amit azonnal nekiállt továbbértékesíteni, azonban a dohány valami ócska hamisítvány volt, mert mindenki, aki megpróbálta elszívni, köhögőrohamot kapott tőle, majd annyira elszédült, hogy napokig az ágyat nyomta. Amikor a börtönigazgató végigkérdeztette a beteg rabokat, hogy mitől lettek rosszul, mind bevádolták Wingset, aki azonnal verést és magánzárkát kapott; de a legrosszabb akkor várt rá, amikor kikerült a magánzárkából, mert a pórul járt kuncsaftok bosszút forraltak, és nem bántak vele olyan kesztyűs kézzel, mint korábban tették… Tehát a magánzárka után szinte azonnal a gyengélkedőbe került, mely idő alatt sikerült úgy rendeznem, hogy másik ágyhoz jussak, ami már távolabb van Wingsétől, így éjszakánként nyugodtabban alszom, de nappal azért mindig végighallgatom, hogy milyen igazságtalanság történt vele, és hogy mennyit szenvedett ő, aki a légynek sem ártott.

Barátnőm, egyfolytában az otthonra gondolok, a városra a hegyeken túl, az emberekre, a barátaimra, és rettenetesen fáj, hogy elveszítettem őket. De azt hiszem, meg kell próbálnom tárgyilagosnak lenni, és jó újságíróként tekinteni itteni életemre; így talán egy nap megírhatom majd, amiket idebent tapasztaltam.

Kérdezett Miss McLainről. Igen, egy ideje én is éreztem, hogy nem bánná, ha udvarolnék neki, és talán tudattalanul néha meg is tettem, hiszen igen bájos és kedves kisasszony. Nehezen tudtam volna azonban valaha elképzelni, hogy a feleségem legyen, mivel eddig mindig úgy éreztem, én sosem tudnék a házi tűzhely mellett megmaradni, de talán egyszer, ki tudja, mégiscsak lehet köztünk valami… Feltéve, hogy valaha kijutok innen. Ha találkozik vele, kérem, ne habozzon megadni neki a címemet, szívesen venném, ha írna nekem.

⋆

Levelem további részében eleget teszek azon kérésének, hogy az ellenem koholt vád részleteiről írjak, bár túl sokat én sem tudok, a legtöbb csak találgatás. Azt le tudom írni, hogy ezelőtt hét évvel kikkel kerültem összetűzésbe amiatt a bizonyos cikk miatt, amit a Punxsutawney Plaindealer című lapba írtam. Akkoriban Punxsutawneyben[1] éltem, ahol két újságíró barátommal, Scott-tal és Barr-ral szerkesztettük a Plaindealert, és ahol egy kicsi, rosszul fűtött házikóban éldegéltem. Többnyire rengeteget dolgoztam, de élveztem akkoriban ezt az életet, annak ellenére, hogy a Plaindealer hetente jelent meg, és én a nyomdába kerülés előtti éjszakán mindig hajnalig az íróasztalom mellett ültem, hogy a kézirat másnap reggelre nyomdakésszé váljék: tudja, a szedés, az üres helyek kitöltése valamilyen töltelékcikkel, néhány szavas összefoglalóval, ez volt vállalt feladatom. A hét többi napján pedig további cikkeket írtam, témák után nyomoztam lelkes, fiatal újságíróként, aki mindenáron meg akarta váltani a világot, és aki ezért igyekezett a lehető legizgalmasabb, legtöbb utánajárást követelő és legszókimondóbb témákat megtalálni. Írtam a helyi közéletről, a polgármester-választásról, a közigazgatás visszásságairól; bebizonyítottam, hogy lehetne jobban is szervezni a közügyeket ugyanennyi anyagi és időbeli ráfordítással, de több elkötelezettséggel – meg hasonlók.

Egy alkalommal azonban jobban belenyúltam a darázsfészekbe, mint kellett volna. Arról találtam írni, hogy az akkoriban erősen emelkedő gabonaáraknak mi lehet az oka; általában az ilyesmi előfordulhat, ha aszály vagy jégeső sújtja a vidéket, azon a nyáron azonban semmi efféle csapás nem történt, az árak mégis magasan fölülmúlták az korábbi évek során tapasztaltakat. Néhány elégedetlen beszélgetésnek is fültanúja lettem a városban, valamint magam is megtapasztaltam, mennyivel rosszabbul jövök ki a keresetemből, mint azelőtt, és mindez arra buzdított, járjak utána a dolognak.

Végiglátogattam a farmereket a környéken, de mindenki tagadta, hogy bármilyen megbeszélés vagy szövetkezés állna annak hátterében, hogy mennyit kér a terményért. Ekkor jó barátnőm és pártfogóm, Madame Chouteau (meséltem már róla magának?) javaslatára úgy döntöttem, megpróbálkozom a farmerfeleségektől információhoz jutni. Madame Chouteau[2] bölcs asszony, és mindig a javamat akarja – tanácsait nagyra becsülöm. A farmerfeleségek között valóban akadtak olyanok, akik érdeklődésemet látva panaszkodni kezdtek, hogy a férjük bizonyos időközönként kimarad egy-egy este, és még csak el sem mondja, hova megy. Volt köztük egy, aki azt is tudni vélte, hogy hitvese a Pine utca egyik házába tart ilyenkor; arról azonban már ő sem szolgálhatott felvilágosítással, hogy mikor lesz a következő alkalom. A legutolsó három hete kedden volt – tudtam meg tőle.

Nekem több se kellett, megírtam a cikket, hogy a farmerek minden valószínűség szerint havonta egyszer titkos gyűlést tartanak a Pine utcában, ahol többek között a búza ára felől is egyöntetű döntést hoznak: ez okozhatja a soha nem látott áremelkedést. A cikk megjelent, és nagy sikere lett a városban, többen gratuláltak is a bámulatos leleplezéshez; még Madame Chouteau is magához hívatott, pedig akkoriban már egy másik, nálam fiatalabb pártfogoltja volt.

Azokban a napokban élveztem ezt a sikert, de aztán elég hamar rá kellett jönnöm, hogy meggondolatlan és óvatlan voltam. Az újság következő számának megjelenésekor elképesztő szerencsétlenség történt: az egyik tulajdonost, jóbarátomat, Barrt halva találták a lakásán. Mellette elhajítva feküdt az én mellényem, úgy állítva be az esetet, mintha dulakodás közben hagytam volna el. Mivel ez éppen az az éjszaka volt, amikor szokás szerint egyedül ülök a szobámban, és a kéziraton dolgozok, azonnal tudtam, hogy kifigyelték ezt a szokásomat, és így próbálnak engem felelőssé tenni. Azt sem volt nehéz kitalálni, hogy kicsoda, hiszen a múltkori szám igencsak odapörkölt a farmerek titkos szervezetének. Bizonyára már akkor fölfigyeltek rám, amikor még csak faggatóztam a farmokon, és ők is nyomozni kezdtek utánam, ahogy én utánuk.

De ez alkalommal, szerencsémre, volt alibim. Az újság már előző délután nyomdakész volt (ebbe a számba nem írtunk semmi nagy horderejű cikket, mert nem hittük, hogy egyhamar túl tudnánk szárnyalni a múltkori sikerünket), Scott és én pedig a ivóban töltöttük az estét, és csak hajnaltájban keveredtünk haza.

Barr halála engem is meglepett, és rettenetesen elszomorított, mert régóta dolgoztunk együtt. Hogy miként került a mellényem az ő lakására, nem tudom biztosan, mivel néhány nappal korábban egyszerűen eltűnt a ruhás ládám tetejéről, pedig legjobb emlékezetem szerint oda tettem le legutoljára; ez is az ellenem kiötölt terv része lehetett, hogy ellopták a mellényemet, mint későbbi bizonyítékot ellenem. Engem azonban azonnal fölmentettek a gyanú alól, mivel az ivóban aznap éjjel összegyűlt közönség egyhangúan azt vallotta, hogy ott töltöttem az egész éjszakát.

De ezzel még korántsem volt vége a dolognak: nem sikerült ugyan perbe fogniuk, de nem adták föl. Egy nappal később, ahogy a városon kívül lovagoltam, lövés dördült a hátam mögül, a fák közül, mely közvetlen a fülem mellett süvített el; szerencsére nem talált el sem engem, sem a lovamat, azonban a szegény Patkós igencsak megijedt, megbokrosodva nekiiramodott az útnak, és csak mérföldekkel később sikerült megállítanom. Leszálltam róla, és lassú sétába fogtunk, továbbra is a várossal ellenkező irányba.

– A nemjóját, ennek fele sem tréfa, kedves barátom!  – mondtam a még mindig ziháló Patkósnak. – Ez bizony egy kutya teringette puskalövés volt, nem más. Látod-e, jó nagy galibába keveredtünk. Mit tegyünk most?

Lovam prüszkölt egyet válaszként.

– Ugyan, ugyan, badarságokat beszélsz – mondtam neki. – Nem mehetünk vissza, az áldóját, hiszen újra megpróbálnának megölni. Már látom is, hogyan: majd mérget csempésznek az ételembe, no meg még talán a te abrakodba is!  – tettem hozzá, hátha ez meggyőzi Patkóst, aki nem is vitatkozott tovább, csak baktatott mellettem hallgatagon.

– Nincs több keresnivalónk Punxsutawneyben – vettem föl újra a beszélgetés fonalát egy kanyarral később. – Most, hogy Barr elment, Isten nyugosztalja szegényt, az újság is dobra fog kerülni[3].

Lovam nyilvánvalóan egyetértett ezzel, mert minden lépésnél bólintott.

– Hova menjünk most?

– Brgfhh – mondta Patkós.

– Brookville?  Milyen igazad van!  – kiáltottam föl örömmel, és hálásan megveregettem lovam nyakát. – Hazamegyünk a jó öreg Brookville-be.

Patkós egyetértően hagyta, hogy újra felszálljak rá, és lassú ügetéssel elindultunk szülővárosom felé. Ez akkoriban történt, amikor Ön, kedves Barátnőm, és Henry szintén megérkeztek Brookville-be mint ifjú házasok, és Henry mint frissen végzett orvos; persze mikor elindultam az országúton hazafelé, akkor még nem tudtam, hogy otthon legjobb barátom házasságának és hazatérésének híre fogad majd[4].

Mindez után Brookville-ben éltem és dolgoztam, ahogy Ön is tudja. A gyakori leleplező cikkek korszaka lejárt, már nem hajtott az a cél, hogy én derítsek ki minden visszásságot a világban, de mikor mégis ilyesmibe kezdtem, akkor előtte jól körbeszaglásztam a terepet, és biztosítottam a visszavonulásom. Tanultam a fenti esetből, és rendkívül körültekintő lettem: az elmúlt hét évben így aztán minden kényelmetlen témát, amit megírtam, sikerült ép bőrrel megúsznom, pedig néhány cikkem igencsak kényelmetlenül érintett egyeseket, de ezekről az esetekről már Ön is tudott.

⋆

Ez hát röviden a története életem azon kalandjainak, amik a megismerkedésünk előtt történtek; mindazonáltal nemigen látok összefüggést mostani és régi gyűlölőim között. Azonban be kell számoljak egy másik esetről is, ami Brookville-ben történt a múlt nyáron. Egyszer éjfél körül jöttem el a szerkesztőségből, és a Fő utcán egy fekete zárt kocsit láttam állni a McKnight-épület[5] előtt; egy héttel később ugyanezt a kocsit figyeltem meg ugyanott, ugyanabban az időpontban – ekkor már fölkeltette az érdeklődésem, és a közelben elrejtőzve vártam, mi fog történni. Éjfél után másfél órával egy köpenyes alak jött ki McKnighttól; az ajtó csendben becsukódott mögötte, ő pedig fölszállt az elfüggönyözött kocsiba, ami elhajtott vele.

Ezentúl rendszeresen úgy intéztem, hogy este sokáig bent kelljen maradnom dolgozni, és szokásommá vált, hogy nyitott szemmel sétálok hazafelé éjfél körül, hátha sikerül újra észrevennem ezt a fekete alakot a városban. Várakozásomnak megfelelően föl is tűnt hetente két-három alkalommal a már ismert kocsi, legtöbbször McKnight előtt, de alkalmanként más házak előtt is, amiből arra következtettem, hogy több személy is benne lehet a dologban.

Néhány ismerősömet megkérdeztem, látták-e már ezt a fekete kocsit éjjel Brookville utcáin. George kapitány nevetett, és azt mondta, képzelődöm, Stebbins és Henry nem is tudta, miről beszélek, de Mrs. Clements[6] azt állította, látta elhajtani a múlt szombat éjszaka, amikor fölkelt, hogy begyújtson a kandallóba. A Fő utcán lakók közül mások is észrevették már alkalmanként. Azonban senki nem tudta, ki lehet ez az alak, és miért jár ide Brookville-be.

Dr. McKnight[7] egyenesen letagadta, hogy valaha is látta volna az éjjeli jelenséget, vagy hogy őt látogatta volna meg, és fia ugyanezt állította. Mindenesetre én folytattam megfigyeléseimet, és néhány héttel azelőtt, hogy elfogtak, láttam, amint Jenks bíró[8] házából jön ki a fekete köpenyes alak.

Semmifajta bizonyítékom nincs arra vonatkozóan, hogy ennek bármi köze lehet az elfogásomhoz vagy a gyilkossághoz, amivel vádoltak; de az, hogy Jenks bírót is megkörnyékezte az ismeretlen, meg tudná magyarázni, miért zajlott a tárgyalásom úgy, mintha előre megrendezték volna, és talán ezen a nyomon el lehetne indulni.

Egyébként a vád ellenem Mr. William Clark bankár[9] özvegyének meggyilkolása volt, a bizonyíték a pisztolyom, amit a holttest mellett találtak, az állítólagos indítékom pedig az, hogy az asszony az újság hiteleinek visszafizetését követelte rajtam; a tanúk közül többen is hallották, hogy hangosan veszekszünk ezen az ügyön. Én magam csak egy kisebb szóváltásra emlékszem, amikor megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy az újság mostanában veszteséges, és hogy adnia kell még időt törleszteni, amire ő haragosan felkiáltott, hogy micsoda arcátlanság ilyet kérni, én pedig erre azt mondtam, hogy pénzéhes szörnyeteg, és rácsaptam az ajtót. Mérges voltam, amiért nem érti meg, milyen sok nehézséggel kell szembenéznünk nekünk, újságíróknak, és milyen elhivatottan tesszük mégis a dolgunkat, amire születtünk. Ráadásul a hitelt még a megadott időn belül visszatörlesztettük, és már csak a kamatfizetést kellett teljesítenünk, igazán lehetett volna elnézőbb, úgy gondoltam. Ezt a vitát rótták aztán föl nekem a tárgyaláson, és azt, hogy a gyilkosság után a bank páncélszekrényét feltörve és kifosztva találták.

⋆

Kedves Barátnőm, várom, hogy írjon nekem újra. Szavai számomra forrás tiszta vize: hűsítő nedű, mely felfrissít bágyadt napjaimon. Már most örvendek a pillanatnak, amikor következő levelét kézhez vehetem.

Lucas Hartswick