Figyelmeztetés: erőszakos tartalom
A vámpírúr hideg, nyirkos bőre az enyémhez tapad. A halál és a síkosító szagának elegyétől egyre jobban émelygek. Mély, fájdalommal teli morgás szakad fel belőlem, amikor körmei csupasz combomba marnak. A jó anyádat! Könnyek szöknek a szemembe, a kezem ökölbe szorul ernyedt testem mellett. Üvölteni, sikoltani tudnék. Régen meg is tettem, amikor még hittem, van értelme. De az ellenállásom minden alkalommal csak durvábbá tette Antoine-t. És ugyanúgy megerőszakolt. Így hát hagyom, miközben a tehetetlen düh apró cafatokra tépi a lelkem. Mindjárt vége!, nyugtatom magam, pedig a legrosszabb mindig csak ezután következik. Még néhány lökés, és az élvezet magával ragadja. Fél szemmel látom kielégült mosolyát, megízlel, amitől keserű epe tolul a torkomba. Nyelve angolna módjára siklik a fém nyakpántomtól egészen a fülemig. Arcomat grimaszba rántja az érintése, az, hogy ilyen közel hajol hozzám. A vámpírúr félresöpri sötétbarna hajamat a vállamról, megnyúlt metszőfogait végighúzza a bőrömön, majd habozás nélkül a húsomba döfi. Tüdőmben reked a levegő, izmaim kőkeménnyé dermednek, a színtiszta kín a mélybe ránt. Minden egyes korty a fülemben lüktet. Belemarkolok a lepedőbe. Elfojtom feltörni kívánó sikolyom, nem fogom fokozni az örömét.
Az erdőbe képzelem magam, állati énem a felszínre tör. Szabad, ahogy ebben a pillanatban én is. Nagyon hiányzik a természet frissessége, a madarak csicsergése. Kecses pumaként lépdelek, mancsom hangtalanul siklik a fenyőszőnyegen, orromat gyantaillat csiklandozza. Ág reccsen nem messze tőlem. Egy vad. Felébred bennem a vadászösztön. A levegőbe szimatolok, a szél felém sodorja a préda szagát. Megfontoltan indulok el felé.
Add oda nekem magad végre, és megszabadítalak! – szólal meg Antoine hangja a fejemben, kiszakítva engem az álomvilágomból.
Szívem dübörög a mellkasomban, szapora légzésem a vámpírúr elégedett sóhajaival vegyül. Összeszorítom a fogaim, próbálok elmenekülni a jelen elől, de Antoine nem hagyja. Belemarkol a hajamba, feljebb emeli az állam, hogy még jobban hozzáférjen a nyakamhoz. Ismét belém harap, mire felszisszenek. Megvonaglok. Úrrá lesz rajtam a pánik, bekapcsol az életösztönöm, küzdök Antoine ellen. Megfeszítem a karom, el akarom tolni magamtól. Hangos zihálásom az agyamban dübörög.
A vámpírúr megragadja a nyakpántomhoz rögzített láncot, úgy tart szorosan közel magához. Egyre nagyobbakat kortyol belőlem, miközben szabad keze fel-alá jár a testemen. Az, hogy ennyire az övé vagyok, talán jobban fáj, mint a mindennapos erőszak. De csak az lehet Antoine-é, amit képes erővel elvenni. Minden más még az enyém, és körömszakadtáig kapaszkodom belé.
Lenyalja a maradék vért a nyakamról, és lemászik rólam. Felszabadulok, amikor már nincs rajtam, a testemben. Két évvel ezelőtt még minden aktus után kihánytam a belemet is, undorodtam magamtól, attól, amit csinál velem. Azóta megerősödött a gyomrom.
A vámpírúr elégedett vigyorral a képén végigmér, én pedig rögtön magamra húzom a selyemtakarót. A takarót, ami éppúgy a tulajdona, mint ebben a szobában minden más. A gondolatra keserűség marja a torkom.
Antoine még mindig fixíroz. Mélyen a szemében nézek, nem fordulok el. Minél előbb eltakarodik, annál hamarabb le tudom mosni magamról őt, a bőre érintésének emlékét.
– Milyen ostoba jószág vagy, Amari! – mondja, majd megvágja a csuklóját, és az ajkamhoz szorítja a sebet.
A fémes íztől öklendezni kezdek, a szám résnyire nyílik. Megfeszül az állkapcsom, amikor még mélyebbre nyomja a csuklóját. Ha a nyakpánt nem akadályozná az átváltozásomat, most pumaként leharapnám a kézfejét. Örömmel cincálnám szét, míg csak egy kupac csont maradna belőle. Hiába állok ellen, így is sikerül annyit lenyelnem a véréből, hogy ne jusson eszembe semmi butaság. A jelenlegi helyzetemnél is jobban gyűlölném, ha olyanná válnék, mint ő.
– Ma az egész éjszakát odafent töltöm. Biztosan emlékszel a bálra, amiről meséltem. Az egyik régi barátom tiszteletét teszi Oslóból. – Antoine a ruhásszekrényéhez lép, és kiválaszt magának egy hollófekete öltönyt a többi ugyanolyan közül. – Kellemetlen alak!
Kétlem, hogy nálad kellemetlenebb lenne, fintorodom el. Nem szólok hozzá, de gyűlölettel teli tekintetem követi minden mozdulatát.
– Bárcsak velem jöhetnél! – sóhajtja, miközben felveszi a nadrágját.
Magamba fojtok egy horkantást. Annyira szánalmas ez az egész. Úgy tesz, mintha lenne kedvem vele csevegni. Mintha az előbb nem erőszakolt volna meg. Számtalanszor próbáltam megfejteni a beteg elméjét, vajon mit is jelentek a számára? Rabszolgát, szeretőt? Mikor mihez van éppen kedve.
– De sajnos nem illene a nyakörved az estélyihez.
Önkéntelenül rávicsorgok, halk morgást hallatok. Felém fordul, az egész fogsora kilátszik, ahogy mosolyog. Begombolja az ingét, és magára veszi a zakóját. Elegancia sugárzik minden porcikájából, peckesen magasodik fölém. Bámul engem. Én pedig legszívesebben átharapnám a torkát. Tűnj már el!
Előveszi a kulcsát, és megszabadít a nyakpántomhoz rögzített lánctól.
– Később találkozunk! – Megragadja a tarkómat, és dermesztő ajkát az enyémhez szorítja. Csak egy pillanatig tart, mégis érzem a feltörő gyomorsavat a torkomban. Mihelyst eltávolodik tőlem, kézfejemmel megtörlöm a szám.
Megrázza a fejét, majd némán kisétál a szobából. Miután becsukódik Antoine mögött az ajtó, felsóhajtok. Csak remélni tudom, hogy tartja a szavát, és nem jön vissza napfelkeltéig. Ujjaim a nyakpántomra tévednek, rámarkolnak. Hagyom eleredni a könnyeimet, némán csorognak végig az arcomon, átmossák a lelkem.
A fájdalom belém nyilall, amint megmozdulok. A combomon ég Antoine ujjainak nyoma, az ágyékom a síkosító ellenére is lüktet. Megkapaszkodom az ágykeretben, és felhúzom magam. Elbotorkálok a fürdőszobába, teleengedem a kádat tűzforró vízzel, majd lassan beleereszkedem. Perzseli a bőröm, jóleső kínnal árasztja el a testem, megtisztít. Ezt én okozom, én akarom, én döntöttem róla. A levendulás fürdősó pillanatok alatt a levegőbe szivárog, megnyugtat az illata. Ez azon kevés dolgok egyike, amit Antoine választott, és nem utálom. Amire részben úgy gondolok, az enyém is.
Hátradöntöm a fejem, beleveszek az emlékekbe, amik még képesek egyben tartani. Felidézem családtagjaim arcát, a mosolyukat, csilingelő nevetésüket, a közös vacsorák hangulatát. Amikor együtt rohantunk az erdőben állatként, korlátok nélkül. Sosem láthatom őket többé. Ez a mocsok mindent elvett tőlem! Rámarkolok a kád szélére, remegő kézzel szorítom a fehérre festett acélt.
A víz kihűl, a gondolatok elcsitulnak a fejemben; jelentéktelenné válnak, mint amilyen én is vagyok. Kiszállok, magamra kapom a köntösömet, a királykék selyem nedves bőrömre tapad. Motoszkálás hallatszik odakintről.
Antoine.
Felgyorsul a pulzusom, a szívem dühödt madárként verdes a mellkasomban. Nem, nem jöhetett vissza ilyen hamar. Azt ígérte… Kérlek, ne! Lehet, hogy csak a szolgálólány. Lassan kifújom a levegőt. Igen, biztosan ő lesz az. Ma még nem ettem semmit, nyilván ételt hozott.
Reszkető kézzel fordítom el a kilincset, aztán ledermedek. Egy szőke fej látszik ki csupán az irattartó szekrény kitárt ajtajai mögül. Az idegenből árad a halál szaga. Megfordul, kék szeme tágra nyílik, szemöldöke a hajvonaláig ugrik. Markáns vonásai kifejezetten jól állnak neki.
– Nocsak, nocsak! – Északi akcentus csendül a hangjában. Egy mappával a kezében indul meg felém.
A fürdőszobába hátrálok, de mielőtt bevághatnám az orra előtt az ajtót, odaér, és megragadja. Eddig egyetlen vámpír sem merészkedett Antoine szobájába, senki sem tudta, hogy itt vagyok, erre gondosan ügyelt. Nehogy folt essen a hiúságán.
Nagyot nyelek. A vámpír megáll előttem, legalább két fejjel magasabb nálam. Széles vállú, izmos, akár egy mozdulattal el tudná törni a csontjaim.
– Ha jól sejtem, te vagy az oslói vendég.
A férfi oldalra billenti a fejét, úgy tanulmányoz tovább megfejthetetlen arckifejezéssel.
– Már majdnem azt hittem, Antoine-é az a sok fehérnemű. – Tekintete a nyakpántomra téved, fesztelenül bámulja.
Lehajtom a fejem zavarba ejtő a pillantása elől. Az állam alá nyúl, kényszerít a kontaktusra.
– Alakváltó?
– Alkalomadtán. Parancsra.
– Szóval belőled nyeri az öreg Antoine az erejét, mindenki mással pedig elhiteti, hogy emberi vért fogyaszt. Milyen cseles! – A vámpírúr említésére elfintorodik, tisztán kirajzolódik a gyűlölet, amit iránta érez.
Ő lesz az én emberem.
– Mit kerestél? – biccentek a szoba felé.
– Magánügy.
Elégedett mosolyra húzódik a szám. Hát persze hogy az!
– Segíthetnénk egymásnak – lépek közelebb hozzá. – Mindent elmondok Antoine-ról, még olyan bizalmas információkat is, amik nem szerepelnek az iratszekrényben. Nagyon sokat beszél.
Az idegen megcsóválja a fejét.
– Egyszerűbb lenne kikeresni, aztán eltörni a csinos kis nyakad.
– Nem lenne túl bölcs döntés. Mindennap a vérével itat, nehogy végezzek magammal. Ha pedig vámpírrá válok, garantálom, te leszel az első, akinek elveszem az életét.
A férfi felhorkan.
– A fenyegetésed inkább nevetséges, mintsem komolyan vehető.
– Két év alatt rengeteg titkot megtudtam – lépek közelebb hozzá. – Legalább annyira gyűlölöm őt, mint te. Rabszolgává tett. Bármire képes lennék, hogy bosszút álljak. Hogy újra szabad lehessek.
Az idegen meredten néz rám, állkapcsa megfeszül. Nem szól semmit, talán azt latolgatja, mennyire bízhat bennem. Két kézzel ragadja meg a nyakpántom, mintha meg akarna fojtani, ujjai a torkom és a fém közé szorulnak. Kezem ösztönösen fonódik a csuklójára, körmeimet a bőrébe vájom. Nem hatja meg a fájdalom, ugyanúgy fogságban tart. Közel hajol hozzám, a halálszag alatt ott lapul a citrom és fahéj.
– Tehát elmondanál nekem mindent Antoine-ról? – kérdezi, mire bőszen bólogatok. – És mit óhajtasz cserébe? – Lehelete csiklandozza az arcom.
– Szabadságot. Azt, hogy soha ne tehessenek velem olyat, amit én magam nem szeretnék.
– Amennyiben nem tartod magad a megállapodásunkhoz és elszöksz, le foglak vadászni, mint egy állatot. Akkor rimánkodhatsz, hogy Antoine találjon rád előbb, mert százszor rosszabb sors vár rád, ha a kezem közé kerülsz. – A tekintete őszinte, nyílt, mint aki teljesen komolyan gondol mindent, amit mond. Ő is csak egy szép külsőbe csomagolt vérszívó, emlékeztetem magam.
– Megegyeztünk.
A következő pillanatban a mágikus nyakörvem darabokban hullik a földre. Sejtjeim bizseregve könyörögnek az átváltozásért. Bárcsak most azonnal lehetne… Viszont még ki kell tartanom, amíg elhagyom ezt a szörnyű helyet.
– Amari vagyok – nyújtom a kezem az idegen felé.
– Sigurd. – Apró kézfejemet nyirkos tenyerébe zárja. Ő Antoine-nal ellentétben nem olyan kellemetlenül hideg. – Ismerek egy titkos járatot, ami kivisz innen.
Elindulok az ajtóhoz, nem kérdezem, honnan tud róla, nem érdekel semmi más, csak hogy végre friss levegőt szívhassak a tüdőmbe. Eszembe jut, hányszor próbáltam már kijutni. A számtalan alkalom, amikor letört, vérző körömmel adtam fel. A megtépázott tapéta ennek az emlékét őrzi az ajtó körül és a falakon.
Sigurd játszi könnyedséggel tárja fel az ajtót. A mellkasomra feszülő nyomás hirtelen tovaszáll, amikor meglátom a folyosó grafitszürke köveit, melyet sárgás derengésbe vonnak a fények. Arra eszmélek, hogy a vámpír felkaron ragad, úgy húz magával. Hátranézek, megpillantom a fémkereket az ajtón, ami éveken át odabent tartott. Ami miatt Antoine folyton láncot tett a nyakamba, ha ő is a szobában tartózkodott, nehogy meg tudjak szökni.
– Nincs vesztegetni való időd – morogja az orra alatt.
Kitépem magam a szorításából.
– Tudok járni.
Nem firtatja a dolgot, némán haladunk egymás mellett. Üres folyosókat hagyunk magunk mögött, valószínűleg mindenki a bálon van. Olyan érzésem támad, mintha egyre mélyebbre hatolnánk a föld alá, míg végül egy zsákutcában kötünk ki. Összeszorul a gyomrom, gombóc nő a torkomba. Becsapott? Hátranézek, és nyugtázom, nem jött utánunk senki. De ki tudja…
Sigurd magabiztosan a falhoz lép, végighúzza a mutatóujját a réseken. Arca egy pillanatra grimaszba rándul, majd a kövek megmozdulnak. Dermedten figyelem, ahogy kirajzolódik előttünk a járat szája. Gomba- és földillatot hoz felém az alagútból áramló levegő. Ilyen aromája lehet a szabadságnak. Magához csábít. Engedek a hívásnak, elindulok. Ám mielőtt beléphetnék, Sigurd maga felé fordít, izmaim megfeszülnek. Vérének szaga egy másodpercre megcsapja az orrom. Mély szippantással magába issza az illatom.
– Nekem vissza kell mennem a bálba, de az egyik barátomat odakint találod Antoine birtokán túl, a tengernél. Találkozzunk ott, értesíteni fogom őt az érkezésedről.
Biccentek.
– Több száz éve készülök a bosszúra, és nem fogom hagyni, hogy csak úgy elcseszd nekem. Légy ott, mire visszaérek, különben…
– Tudom.
A vámpír elenged, én pedig belevetem magam a sötét járatba. Meg sem várom az ajtó bezárulását, állati énem a felszínre tör. Rohanok. A mancsomat kellemesen cirógatja a hűvös kő.
Ez az ostoba azt hitte, egyik vérszívó karmai közül a másikéba sétálok. El kell tűnnöm, minél messzebb Antoine-tól, vissza a sajátjaim közé. Sigurd megtalál Argentínában, ha lesz mersze követni.